Kiadó:
Eagle Records

Honlap:
www.gary-moore.com

Itt egy emlékkoncert. Emlékezzünk hát! De kire? Szégyen és gyalázat, hogy mikorra megjelent e kiadvány, már maga az emlékező is egy emlék csupán. Én a magam részéről be vagyok oltva Jimi Hendrix ellen. Nem bírom az ürgét se nézni, se hallgatni. Valahogy nem fogott meg a fene nagy művészete. Talán, mert sosem próbáltam belőve élvezni a produkciót. Valami mégis lehet benne, mert ha más játssza a nótáit, az meg tetszik. Ha Steve Lukather nyomja a "Red House"-t, akkor valami megmozdul bennem, ha Uli Jon Roth nyúzza a gitárját a "Voodoo Chile"-ban, akkor nem tudok nem odafigyelni, ha a G3 ráadásban Satriani és Vai teker a "Little Wing"-ben (mondjuk Malmsteen-nel karöltve), akkor az maga a mennyország. És ha Gary Moore feldolgozza a "Fire"-t (konkrétan az "A Different Beat" lemezén), akkor az lesz a lemez legjobb pillanata.

És ha Gary Moore a főszereplő egy emlékkoncerten, legyen az Phil Lynott, vagy akár Jimi Hendrix, a nóták új értelmet nyernek.

Ezen az 1967-es Monterey fesztivál 40 éves évfordulója alkalmából tető alá hozott koncerten Gary Moore-nak olyan segítőtársai voltak, mint a 2001-es "Back To The Blues" album óta vele együtt muzsikáló Darrin Mooney, akinek energiája szinte szétfeszítette a dobokat, és az a Dave Bronze, aki együtt muzsikált már Eric Claptonnal és Robin Trowerrel is, és aki közreműködött a "Concert For George", és a "Dear Mr. Fantasy" emlékkoncertek megvalósulásában is, és aki bólogató Buddhaként előre-hátra lengedező felsőtesttel ringatja bele magát a zenébe.

Nincs itt gitárpörgetés, nincsenek lángoló vagy összetört gitárok, nincs a színpadon ide-oda rohangáló gitárhős, aki mámoros önkívületben nyomja a show-t, van ellenben egy zseniális gitáros, egy fekete ing és egy piros Stratocaster, és a látványos külsőségek teljes hiánya ellenére a nagybetűs ZENE belengi a színpadot. Nehéz szavakba foglalni azt, ahogy Gary Moore játéka, mint a levegő, kitölti a rendelkezésre álló teret. De a Hendrix-adaptációk az ő tolmácsolásában, az ő egyedi technikájával kiegészülve ismét új életre kelnek, s talán önálló életet is élnek (mint annak idején '87-ben a "Friday On My Mind", a remekül sikerült The Easybeats feldolgozás).

A koncert csúcspontjának szánták, de a koncert mélypontja lett belőle, amidőn színpadra léptek az egykori zenésztársak, a Band Of Gypsys basszere, Billy Cox, és a The Jimi Hendrix Experience dobosa, Mitch Mitchell. Mintha a mindent és mindenkit kifigurázó South Park gárdája lecsapott volna az emlékkoncertre: először beballagott Séf bácsi, az időnként dalra fakadó nagydarab néger szakács (Billy Cox), majd piros mintás ingében és sárga cipőjében megjelent Mr. Garrison, a másságát nyíltan felvállaló pedagógus (Mitch Mitchell), aki mintha Kalap Úrral a kezén "simogatta" volna azt a dobfelszerelést, amelyet előtte már Darrin Mooney rongyosra püfölt. Más szóval: leült a buli. Pedig a "Red House" vagy a "Hey Joe" valóban a koronája lehetett volna az estének, de így Gary Moore minden erőfeszítése ellenére is bealudtam a három nótás blokk végére.

Arra ébredtem, hogy Darrin Mooney újra szétcsapott a neveletlen újoncok módjára csálén álldogáló dobok között, és a ráadásban egy energikus "Voodoo Chile" előadással valóban sikerült megkoronázni a koncertet. A koncert (nagy része) remek volt, és az Eagle Recordsnak köszönhetően, ha megkésve is, de élvezhetjük CD-n, DVD-n vagy BluRay-en, ki-ki ízlése és pénztárcája szerint.

CsiGabiGa

Kiadó:
Nail Records

Honlap:
www.perfectsymmetry.hu

Hosszú ideje nem adok pénzt a Hammer újságokért, egyrészt az elektronikus sajtó hírek tekintetében naprakészebb, másrészt az olyan internetes felületeken, mint a miénk, általában max. a kordivat (pl. shock) vagy a műfaji elfogultság (pl. mi) és nem anyagi megfontolások irányítják az ítészek kezét. Mindennél komolyabb érvnek bizonyulnak azonban D. Gy. cikkei, melyek egyre merészebben rugaszkodnak el a Tacitus "Annales"-éből merített, a zsurnalisztika szempontjából is mértékadó szabálytól: "sine ira et studio". Most mégis kivételt tettem, mert az év végi, 250. számhoz a pécsi illetőségű Perfect Symmetry legújabb nagylemezét csomagolták, akik a honi progresszivitás úttörőiként elévülhetetlen érdemeket szereztek, és szimpatikus állóképességgel tartják magukat életben 1995 óta.

A Stonehenge, Wendigo, Dreyelands, After Crying és K3 háza tájáról érkezett tagokból verbuválódott At Night I Fly bemutatkozó EP-jének megjelenése, illetve az arról írott értekezésem kapcsán elindult a kommentekben egy érdekes beszélgetés a hazai progresszív rock/metál színtérről. Már ott is leírtam, hogy a Perfect Symmetry zeneileg és hangzásban nagyon sokat fejlődött az elmúlt időszakban. Sem ott, sem most nem áll szándékomban a gitárszólók ritkasága és technikai színvonala miatt panaszkodni. Nem mondom, hogy ez lényegtelen, de a Fates Warning is tudott maradandót alkotni ilyen természetű hiányosságok mellett.

Viszont nem mehetek el szó nélkül a PS jellegzetesen magyar "betegsége" mellett. A "szerkesztőségünkben" is sokat van terítéken ez a téma, de eleddig képtelenek voltunk elfogadható magyarázattal szolgálni arra, hogy a magyar együttesek miért rendre az énekesek miatt véreznek el nemzetközi összehasonlításban. Hirtelen a jobb sorsra érdemes Da Capo jut eszembe, és a "Senkiföldje/Nowhere Land" című nóta, amit mai napig az egyik legjobb magyar progresszív dalnak tartok, csak éppen Nagy Norbert helyett mindig valami bika hangot képzelek hozzá.

Minden tiszteletem Kovács Attiláé (megjegyzem: hangja feszt az előbb említett Nagy Norbertre emlékeztet) és a kitartó pécsi csapaté, de (ahogy írtam) be kell látni, "hogy ehhez a stílushoz 'nagy' (karakteresebb, erőteljesebb) hang, tágabb hangterjedelem illik, és ez nem egyszerűen megszólalás kérdése, hiszen a szélesebb ambitus és változékonyabb, csiszoltabb eszköztár a dallamoknak is lényegesen nagyobb játékteret biztosítanak." Ahol a több éneksáv és szólam jótékonyan nem fedi le, bizony kilóg az a bizonyos lóláb... Nekem még a korábbi dalnok, Friskó Péter orgánuma is jobban tetszett...

Ezt tényleg nem bántó szándékkal, hanem a legnagyobb jóindulattal mondom, miközben megsüvegelem a csapatot, elsősorban az olyan nótákért, mint az "Életjel" és  az "Álarcod mögül". Ez egy kifejezetten dallamérzékeny, zeneileg letisztult, érett produkció, ami ráadásul kifogástalanul is szól, sok anyagilag szerencsésebb helyzetben lévő külföldi bandát utasítva maga mögé ezzel. Lehet, hogy rajongó most se lettem, de szurkoló mindenképpen. Hajrá, Fiúk!

Tartuffe

Kiadó:
HMR Music Kft. / NAIL

Honlap:
facebook.com/TiranaRockers

Nehéz helyzetben van a kritikus, ha egy olyan lemezről kell értekeznie, melyet egy öt éve elhunyt, a szakmában is általános elismertségnek örvendő gitáros hagyott ránk a kilencvenes évek elejéről. Egyrészt mert ilyenkor nem szokás még a rosszat sem leírni, legalábbis nálam az őszinteségnek is megvannak a határai, amit a körülmények szabnak meg, másrészt csak eltelt 20 év a dalok megszületése óta, melyek most egy teljesen más világba reinkarnálódtak.

1993: nincs internet, nincs digitális formátum, Magyarország a megnyílt rockzenei határok ellenére is legalább öt éves késéssel reagál a megváltozott zenei trendekre, a szabad piac ellenére a nagyközönség előtt még komplett diszkográfiák ismeretlenek, melyekkel nyugaton már alapcsapatoknak számító bandák járultak hozzá a zenetörténelemhez. Ebből eredően a "kreatív energiákat" sok esetben még mindig az határozza meg, hogy mennyire ismeri a művész és mennyire NEM ismeri a hallgatóság a megjelenő külföldi anyagokat. Az információ a szűkre szabott nyomtatott sajtón keresztül folydogál, egy-egy lemez megjelenését töredéknyi marketingből származó hír támogatja, a botrányok és zenei kacsák még elválasztott részei a zenének, ezek egyébként is csak pár kiváltságos, angolul tudó fiatal számára jelenthetnek valamiféle attitűdöt, talán arra jók, hogy a „jólértesültség” szerepében villogni lehessen a csajok előtt. Mégis, mi jelenti a fő tájékozódási pontokat? – természetesen az MTV, a videoklipek, néhány magyar rockzenei műsor, az ismertség korlátait nem bontja le a youtube és a facebook.

Jóllehet, a dirty rock stílusába aposztrofált, Daczi Zsolt és Gubás Tibor által alakított zenekar sikertelenségének okául a meg nem értettséget és érettséget szokták emlegetni, én hajlamos vagyok máshol keresni a bukás eredőit. Mert hát azért valljuk be, a stílus zenei és szövegi paneleinek befogadásához nem kell kialakult intellektus, vagy zenei akadémiai végzettség, ha túl vagy mondjuk a 13. életéveden és kanos kamaszként lesed a csajokat, akkor mondhatni, hogy teljesítetted a bemeneti követelményeket. Emellett maga a stílus sem volt ismeretlen: a Sex Action-nek a Dance-szel együtt olyan jól sikerült lerakni az alapokat, hogy a közkedveltség még az éppen szárnyát bontogató Carmen számára is Ki Mit Tud?-os sikert disznólkodott össze. Mindezek mellett az azonban biztos, hogy a csapatban megfordult zenészek még ma is meghatározó személyei a metál undergroundnak – mert mainstreamről a Tankcsapdát és talán az Ossiánt kivéve nehéz beszélni –, éppen ezért talán csak arra a zenei kereteket jelentő, bluesba oltott hard n' boogie-ra  nem voltak az emberek annyira kíváncsiak, amiben Tiranáék utaztak.  Ehhez tegyük hozzá, hogy dalok már 1993-ban is angolul íródtak, ez pedig akkor stratégiai hibának bizonyult (talán ma is annak bizonyulna), mert a csajokról és a szexről az anyanyelven csak ízesebben lehet beszélni…

Persze felvetődhet a kérdés, hogy most, 2012 végén van-e létjogosultsága egy – akár tiszteletből is kiadott – AC/DC ihletésű albumnak, mikor külföldi csapatok tucatjai játsszák ugyanezt a stílust, jóval nagyobb elismertséggel és zeneipari támogatottsággal? A válasz remélhetően, már csak nemzeti érzületből is: igen! A színvonalon az már biztos, hogy nem fog múlni, ez a fajta, zsigeri zene a rock and rollhoz hasonlóan soha nem veszti el genetikai mozgósítási tartalékait, az elöregedés titkát az egyszerű ütemeknek parádésan sikerült megfejteniük, messzire űzve az avíttság és a korszerűtlenség érzését. Sajnos a kellő szarkavarás is meglódíthatta a marketinget, ami a hosszú vajúdás zeneileg eseménytelen időszakait is képes volt tartalommal megtölteni: a tagcserék, és azok módja biztos, hogy nem méltó az album propagált szellemiségéhez, de korunk szégyenére talán segíti is a figyelem felkeltését. Pedig bátran, és kegyeleti tapintat nélkül mondhatom, a dalok önmagukban is érdemesek a megfelelő elismertségre, az énekes, Gubás Tibor autentikus kvalitásai vitathatatlanok, a gitárosok riffteremtő képességét bizonyítva még Boogie Man is rázna egyet, a hangzás pedig – köszönhetően a két gitárnak – bikabőgetően vérpezsdítő. A lemez bónusz szerzeménye ráadásul igazi csemegét tartogat: a Tim Owens-szel felvett rock n’ blues minden bizonnyal kimossa azok fülét, akik szerint Ripper barátunk hangja nem lett volna alkalmas az új Malmsteen album blues-orientált szerzeményeihez. Mi van?

Bár a lemezre saját új szerzemény még nem került, a kép – legalábbis zeneileg – így is teljes. Amennyiben a csapat képes lesz túllépni a személyközi viszonyok kezelésének problémáin, nem a nosztalgia faktor lesz csak az elvárások megítélésének 10 pontot adó ítésze, hanem a tehetségé és ALÁZATÉ! Mert talán az örökös tag is így kívánná.

Garael

Még mindig úgy érzem, nem bocsánatos bűn az évben is remekül helytálló blogszerkesztő társaim szemében, hogy ebben az esztendőben minden szabad percemmel és idegszálammal arra koncentráltam, hogy behozzam a gitározásban "szerzett" sokéves lemaradásomat, de ha egyszer lelkiismeretem szerint ezt kell tennem, mit csinálhatnék mást?

Mindenesetre Nekik is és minden kedves olvasónknak ezzel az ünnepi hangulatú saját instrumentális dallal kívánok áldott karácsonyt!

STAY METAL!!!

Túrisas

Honlap:
www.richardcampbellmusic.co.uk

Miközben Túrisas cimbora éppen a napokban mesélte el a kollégáknak annak valóban siralmas történetét, hogyan fogtam bele többször és sikertelenül a gitározás és basszusgitározás mesterségének elsajátításába, vannak - hál' Istennek! - olyan emberek, akik bámulatra méltó tehetséggel nyúlnak a muzsikához, és viszonylag rövid idő alatt, szinte játszi könnyedséggel - bár kétségkívül sok gyakorlással - lesznek több hangszernek is mesterei. Ilyen a bizonyára kevesek előtt ismert Richard Campbell is... Ez a megdöbbentően fiatal, londoni "multi-instrumentalista" tálentum a legnagyobbaktól tanult: Dream Theater, Queen, Spock's Beard, Symphony X, Pantera, Elton John, Tool és ELO... Dobolt egy metál formációban (Hunger For The Crash), bőgőzött egy blues bandában (Jamthreads), billentyűzött egy Dream Theater cover együttesben, gitározott egy Ugly Kid Joe tribute csapatban... és a listának még koránt sincs vége.

Ezt követően Campbell kitanulta a hangmérnöki szakmát és saját stúdiót nyitott 2009-ben. Itt rögzítette, keverte és maszterelte gyakorlatilag egyedül első saját lemezét "Orpheus: A Rock Opera" (2010) címmel. Az éneklésen kívül mindenért Campbell volt a felelős egy személyben. Ez jellemző az új anyagra is (bizonyításképpen csatolom az album trailerjét), amely megint csak rock-metal opera jellegű koncept-album lett, ezúttal a klasszikus Frankenstein sztorit dolgozva föl.

Mary Shelley, a romantikus angol költő, Shelley felesége "Frankenstein, avagy a modern Prométheusz" című művét 19 éves korában írta. Az először Londonban, 1818-ban megjelent könyv, amely a horror és "gótikus" irodalom stílusteremtő alapművévé vált, számtalan irodalmi átiratot és mozgóképes földolgozást ihletett. Újabban a brit írónőnél nem sokkal idősebb Campbell zenei fantáziáját is beindította a történet, aki egy hosszú, 11 tételes, kifejezetten összetett metal operát "faragott" belőle. Érdekesség, hogy J. T. Eaton, Tom Boon és Alexandra Martin énekesek mellett, Frankenstein szerepét egy Angliába elszármazott hazánkfia, Csemez Tamás énekli. Bevallom, eddig nem hallottam róla, de innentől kezdve illik majd megjegyezni a nevét.

A zenéről annyit, hogy Campbell tényleg zseni, elképesztő jártassággal, magabiztossággal nyúl a hangszerekhez (az összeshez!), és hangmérnöknek sem kutya, mert egész jól szól a cucc. A dalok bonyolultak, a dallamok sajnos ritkán ragadósak (birkózni kell velük), és a gitárszólók – technikai polírozottságuk ellenére – gyakran tűnnek koncepciótlannak. Ennek ellenére azt kell mondjam, hogy akinek nem esik le az álla a lemez hallgatása közben, arra gondolva, hogy az egészet egyedül szerezte, játszotta föl, rögzítette és keverte egy huszonéves srác, az gyakorlatilag reménytelen, mert valószínűleg a Grand Canyon láttán is csak biggyesztett ajkakkal legyintene…

Tartuffe

Kiadó:
Razor & Tie Entertainment

Honlap:
www.swordofdoom.com

Nos igen, mindenfajta vizsgálódás és elemzés nélkül is rögtön megérthetjük, miért tartják a Black Sabbathot a metál ősatyjának: az általuk kitalált alapriffek és dallamok még ma is inspirációs forrásként szolgálnak a csapatok - mit második? - harmadik és negyedik generációjának. Mert hát mit is érezhetne az egyszeri Sabbath, C.O.C., Monster Magnet és legfőképp Trouble rajongó egyszeri firkász, ha meghallja a The Sword nevű, kellemesen az érdeklődés középpontjába bonyolódott újhullámos stoner banda kezdő számának riffjét? Naná, először is a mariska illatát – igen, a szomszéd tehenészlány friss, szalmaillatú legyintésére gondolok –, másodjára a plágium fennálló létének gyanúját, bár ezzel aztán óvatosan kell mostanában bánni, nehogy kiderüljön, hogy valójában ki is csórt kitől… De bocsássuk meg az erőteljesen feltörekvő deja vu-t, főleg a markánsan láncát csörgető hippiszellem fényében Nos, igen, mostanában az okkult hatású devil-rock mellett talán ez az a stílus, ami a '70-es évek sírjából előtörve úgy söpört végig a kontinensen, mint annak idején kommunista bátyja, bár az öcskösnek azért jóval békésebbek a szándékai.

Mert istókuccse, hiába is olyan militáris a csapat neve, és hiába járják körül a dalszövegek a kard és varázslat fantasy-geek imádta világát, a lüktető, pulzáló zenéről nekem most is csak a "szeretkezz, ne háborúzz!", esetleg a trapézgatya jut eszembe, nem a folytonos hentelés és gyilok, és ez így is van jól. A csapat tehát nem árul zsákbamacskát, még feketét sem, nyílt színi kártyákkal öntik ránk a nosztalgiát, illetve öntenék, ha számunkra a hatvanas-hetvenes évek nem a táncdalfesztiválok operettes-beatzenés pártkultúrás giccsét jelentené; bár ki tudja, akik akkor voltak fiatalok, azoknak nagyrészt a magyar valóság múltja is megteszi, meg az egykori fiatalság mindent legyűrő optimizmusa…

Igen, a korosabb nemzedék okoskodásra hajlamos bölcsességével – ami nem is bölcsesség, inkább tapasztalat -, nem igazán értem azt a fajta felfokozott figyelmet, ami a csapatot övezi, mert valljuk be, ebben a műfajban azért több, nagykategóriás játékos is kergeti a hangjegyeket, akik ugyan szintén a Sabbath köpönyegéből bújtak ki, mégis többre képesek, mint puszta szórakozást ígérő múltidézésre. De mit is gonoszkodok, hiszen már az is nagy teljesítmény, hogy egy olyan sokat hallott vén szivart is fejbólogatásra tud késztetni a csapat, aki már kétszer telt tele a műfaj feltörekvő generációival, és ha bizsergést okozó izgalmat vagy hideglelést nem is kap a hallgató, azért megnyugodva konstatálhatja, hogy jó kezekben van a műfaj. Ez pedig legalább annyit jelent a nosztalgia mellett, mint a zenei bravúr és stílusteremtés. Hajrá: egy headbangelő Conan-rajongó!

Garael

Kiadó:
Rising Force Records

Honlap:
www.yngwiemalmsteen.com

Megjött a Mikulás! Meghozta az új Malmsteen lemezt. December 5-én jelent meg és úgy látszik, rossz kisfiú voltam, mert mintha virgáccsal csapkodnák a dobhártyámat. Olyan a lemez, mintha csak én magam csináltam volna! Dobgépbe álmodott ritmusképletek az izomból oda...szott pergő és dübörgő kétlábdobos power metál alapok helyett, midiben programozott szintifutamok a valaha Jens Johansson vagy Mats Olausson által eljátszott kíséretek és szólók kiváltására, és - jaj, Uram! - saját énekhang, hogy ne kelljen megfizetni holmi Jeff Scott Sotókat, Mark Boalsokat, Joe Lynn Turnereket, Göran Edmanokat, Mike Vescerákat, Mats Levéneket, Doogie White-okat vagy éppen Ripper Owenseket, akik ki tudták énekelni a Mester által megálmodott neoklasszikus melódiákat.

Mindehhez párosul az a - szintén saját kezűleg előállított - kappanhangú keverés, amely a 2000 utáni lemezeket jellemezte, s amely miatt már a Doogie White-os lemezeket (Attack! és Unleash The Fury) is csak nehezen tudtam meghallgatni, a Ripperes albumkat (Perpetual Flame és Relentless) meg már egyenesen élvezhetetlennek tartottam. Tényleg, hogy van az, hogy a 2000-es "War To End All Wars" óta eltelt 12 évben Malmsteen nem megtanulta a stúdióbeli keverés művészetét, hanem lemezről lemezre egyre borzalmasabb hangzást sikerült kikísérleteznie?

Azt mondják, a lejtőn nincs megállás. Először csak az Anders Johansson, Cozy Powell kaliberű dobosokat cserélte le névtelen (értsd: ócsó) ütősökre, bár erre még mondhatjuk, hogy új tehetségeket igyekezett felfedezni (és végül Patrick Johanssonról ki is derült, hogy egyáltalán nem olyan kutyaütő), később az állandó billentyűst pótolta előbb Derek Sheriniannel, aki bár nagy név, de arra számítani lehetett, hogy nem lehet számítani rá (mármint hosszú távon, és főleg élő fellépéseken), később újabb névtelen (értsd: mégócsóbb) billentyűsöket alkalmazott, míg végül midi alapokra helyezte a szintikíséretet (ennél nincs ócsóbb!). Legutolsó lépésként az énekest is leépítette, és úgy döntött, a mai lemezeladási adatok mellett elég az is, ha maga felénekli a dalokat. Nos, talán ennek a tendenciának köszönhetőek azok a fránya eladási adatok!

Hogy valami jót is mondjak az albumról: legalább kevés énekes nóta van rajta. Kicsit a klasszikus első lemezre emlékeztet, ahol Jeff Scott Soto csupán 2 nótában villanthatta meg tehetségét. Sajnos a szerzemények is egyre inkább önismétlések, így elég gyakran hallani vissza a "Far Beyond The Sun", vagy a "Trilogy Suite" egy-egy motívumát (sőt az előző "Relentless" lemezen még az "Icarus' Dream Suite" vezérfonalának számító Albinoni feldolgozást is elsütötte újfent).

A "Turbo Amadeus" is ismerős volt valahonnan (elővettem az annak idején rongyosra hallgatott "Magnum Opus" albumot, s mit ad a gitáristen?: az "Overture 1622" alaptémája ugyanez volt), azt hittem, bővebben kibontja ezúttal, de meghagyta a rá következő "From A Thousand Cuts" intrójaként. Így viszont nem volt semmi értelme előkaparni ezt a régi dallamtöredéket. Vagy már szenilis is kezd lenni a Mester, és újra megírja az egyszer már megírt dalokat?

A lemez legérdekesebb pillanatai a két blues, ami megbontja a neoklasszikus futamok egysíkúságát, az egyik (Let Sleeping Dogs Lie) ráadásul a lemez legjobban sikerült énekes produkciója. Én ennek ítélem a "lemez csúcspontja" kitüntető címet. Már a G3 koncerten is hallhattuk Malmsteent, amint Hendrixet énekelt, ez a stílus jobban áll az ő karcos hangjának, mint a power dallamok. Így aztán a másik 2 "nem-instru" szerzeményt (Repent, Poisoned Mind) inkább borítsa a jótékony feledés homálya!

Az időről időre visszaköszönő régi témák ellenére azt mondanám, a Mester ismét remekművet alkotott, ha nem kísérné végig az albumot az a sistergős hang, mintha 128 kbps-os mp3-ban készítette volna el a felvételt, aztán azt átmásolta volna egy kazettára, és azt küldte volna el masterként a lemezgyárba. Így viszont megint csak gyenge fércmű lett belőle, amire ráfért volna egy Chris Tsangarides (Vescerás, Levénes albumok), vagy Lester Claypool (Sotos lemezek) hangmérnöki keze munkája.

Az alábbi egyveleget maga Malmsteen tette fel a YouTube-ra, így nem mondhatjátok, hogy az én készülékemben van a hiba:

A borító a szokásos, Malmsteen és az ő gitárja a középpontban, csak azt a Rising Force kitételt nem értem, ha egyszer kirúgta a teljes zenekarát és egyedül vette fel az egész albumot.

CsiGabiGa

Kiadó:
SPV/Steamhammer

Honlapok:
www.kamelot.com
myspace.com/kamelot

Kissé félve kezdtem neki a kritikának, nehogy a kerekasztal Kamelot-rajongó lovagjai elvágják a torkom, aztán még gyászba borul a Dionysos Rising blog – ezt pedig hát ugye nem szeretné az ember, nem vagyunk mi doom-weblap. De miért is kezdek egy katonához méltatlanul a visszavonulás gondolatával? Hát, mert úgy érzem, nem igazán én vagyok a legautentikusabb személy megírni ezt a kritikát – persze lehet, hogy most kiderül, ha kompetenciában nem is, de bátorságban mindenképpen helyénvaló a dolog, ha csak én merem kijelenteni az általános kritikusi leborulások után, hogy nem oda Buda – izé, Kamelot. Mert itt van az a csapat, amely úgy hagyta maga mögött a powert a kezdeti, fiatalos hancúrkodó progresszióból, mint a keresztények a druida Merlint: igen, engem ezzel a hadművelettel nem igazán tudtak meg-, illetve legyőzni. A heavy helyetti romantikus mélabú ugyan vitathatatlanul jól állt Roy Khan hangjának – és a jelenlegi, tökéletes választásnak bizonyuló Kareviknek is, de a "komolyodással” véleményem szerint elvesztettek valamit (pl. a szimpátiámat, de ez a kritika szempontjából nem meghatározó), amit lehetne mondjuk Szent Grálnak nevezni, én azonban inkább izgalomnak hívom.

Persze vannak itt szép melódiák, meg jól megkomponáltság, amit némi eufémiával hívhatunk esztétikusnak, vagy művészinek, de ez a nagyon erőteljesen kihangsúlyozott musicales jelleg számomra túl metroszexuális. Hiányzik belőle az a koszos, izzadságszagú macsó attitűd, vagy fémveretes bátorság, ami a Kamelot első három lemezét még jellemezte. Ráadásul a hangzás aránytalanságán sem sikerült igazítani, a ritmusszekció továbbra is gyenge, a dob szinte csak zizeg, ahelyett, hogy karaktert adna a riffeknek. A dallamok jók a maguk darkos módján, de nem annyira, mint mondjuk a Paradise Lostnál, és bár az említett csapat halál/gyász hangulatát ugyan itt inkább a szentimentalizmus váltja fel, én mindenképpen hiányolok a mélabú mellől egy kevés ravasz gonoszságot, netalántán "absztrakciós attrakciót”, ami Palotai projektjét, a Sons Of Seasont olyan zseniálisan helyezi a valós dimenziók fölé. Mert a kapkodósan induló "Torn" ugyan ígéretesen lendít bele, de a refrén már a többször ellőtt epikus hangulatban és talán dallamában is ismerősen kornyasztja le a figyelmet, talán csak a "Prodigal Son" nagyepikájára kaptam fel a fejem, melynek a jelleghez releváns koncepciójába és szentimentális gitárszólójába még én sem tudok belekötni – hiába no, Karevik itt egy teljes "female-fronted” gótikus metal színtér összes tudását és vonzerejét képes belesűríteni egyetlen dalba, amiért persze maximális respekt és ikonavató leborulás!

Persze most aztán mondhatjátok, hogy aszimmetrikus módon csak a rosszat hangsúlyoztam ki, és igazatok is van, mert valamivel csak alá kell támasztanom a három hallgatás utáni prekoncepciómat. Hiszen írhattam volna azokról a momentumokról és jellemzőkről is, melyekért igenis szeretni és (el)ismerni kell az albumot: az egységesen magas színvonalról, a csodálatos hangú Roy Khan remek pótlásáról, a maga műfajában igényesen kidolgozott, koreografált érzelem-vezetésről, de mit csináljak, ha a prog-powerből férfi énekessel felálló "csajmetálos" gótikus bandává váló Kamelotról most is a Disney-féle kastély jut eszembe, és nem az Arthur mondakör hegyormon magasló csatacentruma. Ezért pedig meg lehet kövezni, csak előbb húzzátok ki belőle a kardot.

Garael

Kiadó:
Universal Records

Honlapok:
www.steelpantherrocks.com
myspace.com/steelpantherkicksass

Tudom, hogy nem szabadna kedvelnem, de erkölcsi kifogásaim ellenére is képtelen vagyok magam letiltani az anyagról. A Steel Panther brutálisan jó élőben: hiába ízetlen, mocskos, szégyentelen, ostoba és a női nemet lealacsonyító, zeneileg egyszerűen működik. Egy idő után elképesztően fárasztó a szeméremsértő, olcsó poénkodás, ráadásul hosszú percre megakasztják vele a koncert dinamikáját, de azután mindig megvigasztalódok, jobb kedvre derülök a nótákat hallgatva. Kell a show, nagyon kell (főleg a mai humortalan, hervasztó és kiábrándító világban), de az én prüdériámnak már túlzás az, amit ezek a srácok művelnek. Még akkor is, ha tisztában vagyok vele, hogy paródia az egész. Az sem menti föl őket, hogy a pop világában ugyanez megy, csak éppen ott halálosan komolyan gondolják...

Ezév június 8-án, a NovaRock Fesztiválon volt szerencsém élőben látni az Acélpárducokat, és azonnal dobtam is egy hátast. Elképesztő energiával és lenyűgöző minőségben muzsikáltak, így egyszerűen nem volt kérdés, hogy a DVD-t be kellett szereznem. Szokás szerint külföldről, interneten rendeltem meg, így közel 2000 forintot spóroltam (na, ezt magyarázza már meg valamelyik magyar lemezboltos!) Természetesen a 2 DVD-s változatot szereztem be, méghozzá két okból. (1) A második lemezen van egy fél órás "backstage" dokumentumfilm, amin véresre röhögheti magát az ember (ha egyszer morális ellenérzésit sikerül legyűrnie). (2) Ami még ennél is fontosabb, hogy a londoni Brixton Academy-ben rögzített koncert - lévén, hogy a 2009-es "Feel The Steel" turnéján filmezték - kizárólag az első lemez anyagát tartalmazza (de azt elejétől végig!). A bónusz DVD-n azonban láthatjuk az együttes 2012-es föllépését a Download Fesztiválon, ahol a 2011-es "Balls Out"-ról három nótát is játszottak (Supersonic Sex Machine, Just Like Tiger Woods, 17 Girls In A Row). Az sem pite, hogy a "Death To All But Metal"-ban Michael Starr a Slipknotos Corey Tylorral duettben énekel. Van benne dög...

Aki érti a viccet, tűri az arcátlan feslettséget és szereti a glam korzsak legszebb pillanatait idéző hiper-dallamos heavy metalt, a "British Invasion"-t a gyűjtemény legnagyobb becsű darabjai közé fogja iktatni. Satchel a csillagokat leszólózza az égről, Starr jó formában énekel, a fényképezés hibátlan, a hangzás tiszta és dinamikus. Mi kell még? Még az sem érdekel, hogy - enyhén szólva - gyanúsan pöpec a "sound". Nem érdekel, ha kollégáim és az olvasók leugatnak érte, én akkor is kimondom: ha van Steel Pantherünk, akkor mi szükség a sokszorosan kimelegített, újrahasznosított, fáradt "Másfajta Igazság"-ra? (A Different Kind Of Truth) Eddie Van Halen egy zseni, rocktörténelem, miegymás, de ma már képtelennek tűnik arra, amit ez a négy bohóc művel: olyan lemezt írni, amit egy az egyben le lehet játszani úgy egy koncerten, hogy ne legyenek üresjáratok, sótlan töltelékek...

Tartuffe

Kiadó:
Lion Music

Honlapok:
www.speakingtostones.com
myspace.com/speakingtostones

A formáció neve ugyan jól hangzik, de nem pontos, ugyanis ezzel a Dream Theater-alapú progresszív metál muzsikával nem a kövekhez beszélnek, hanem egyenesen a szívemhez. A "kövekkel társalgó" bagázs feje egyértelműen Tony M. Vinci, aki körül a 2008-as bemutatkozó lemez (Speaking To Stones) óta mindenki kicserélődött.

A közreműködő muzsikusok neveit olvasva igencsak földerültem; különösen Mark Zondernek örülök (Fates Warning, Chroma Key, Ten), hiszen az előző lemezen előre beprogramozott szinti-ritmusok szolgáltatták az alapot, most pedig a progresszív műfaj egyik legendás dobosa üti a valódi "bőröket". Jókedvem csak fokozódott, amikor megláttam, hogy ezúttal az az Andy Engberg (ex-Lion's Share, Section A) énekel, aki Torben Enevoldsen (Section A, Fatal Force, Acacia Avenue) mellett már többször is bizonyította remek adottságait.

A több mint egyórás, összetett muzsikát hallgatva alig hihető, hogy Vinci és Anthony Brown billentyűs gyakorlatilag egy hosszú hétvége alatt pakolták össze az anyagot. De az is csodával határos, hogy - jóllehet személyesen sohasem találkoztak a zenészekkel, és csak az interneten ide-oda küldözgetett fájlokkal kommunikáltak - Andy Endberg és Conny Welen (szövegek és vokál) a zenéhez tökéletesen illő és csöppet sem esetleges dallamokat tudtak ráültetni a kész alapokra. Ez persze nem azt jelenti, hogy a dalok és dallamok azonnal belemásznak a hallgató fülébe. Nem szabad elfelejteni, hogy progresszív muzsikáról van szó, átlag tízperces nótákkal és mindössze öt szerzeménnyel az egész albumon!

Nekem a maga módján már a debütáció is tetszett, de az "Elements" egyértelműen hatalmas lépés előre. Az első lemez leginkább csak Vinci tehetséges Petrucci-klón mivoltát támasztotta alá, de most zeneszerzőként is mélyen meghajlok előtte. Az Anaximandrosz és Empedoklész által megnevezett négy alapvető asztrológiai elem (tűz, levegő, víz, föld) köré épített koncepciót az ötödik elemről, a mennyei létezők anyagáról (apeiron vagy éter) szóló epikus mű zárja. Barátilag figyelmeztetem a hallgatókat, a zene pontosan olyan elvont, mint a tematika: elszántságot igényel, de megéri.

Tartuffe