Kiadó:
Victor Entertainment

Honlapok:
www.helloween.org
myspace.com/helloween

Milyen banda ez a Helloween? Hát…olyan cukormázasan kőkemény, poweresen dallamos, tradicionálisan előremutató és megbízhatóan megbízhatatlan. Nem, nem őrültem meg – bár a jellemzett csapat őrülten racionális módon halad előre pályáján, egy-két, talán tudatosan meg nem tervezett lépéstől eltekintve –, pusztán a német alap-rohambrigád alkotói korszakait próbáltam koherens egésszé gyúrni. Hogy így sikerült? Nos, ezért Helloween a Helloween.

Tudom, vannak a rajongóknak olyan csoportjai, akik szerint a banda a két "Keeper" album után már nem tudott a csúcsra kerülni, sőt, egyesek úgy gondolják, hogy az igazi zenit a "Walls Of Jericho" volt (náluk pusztán azok az elvetemültebbek, akik a korai demók után már csak rohadt tököt szagoltak), nos, én nem tartozom közéjük. Kiske kiválása bármennyire is fájt mindenkinek – igen, nekem is – az énekes utolsó két csapatbeli albuma és elkövetkező életpályájának zenei irányultsága abszolúte igazolta a kirúgás tényét, még akkor is, ha eme aktus valószínűleg nem a középkori lovagok illemkódexe szerint zajlott, de hát jól tudjuk, már anno dacumál sem mindig tiszta eszközökkel folyt a "nem apád, nem anyád", főleg, hogy nem is szerettek fürödni. A Kiske utáni Helloween életmű a kissé harmatosabb "Keeper 3" és az inkább zenei fricskának betudható áthangszerelt klasszikusokat leszámítva tulajdonképpen nem tartalmazott gyenge darabokat, de legalább erőseket annál inkább, hehehe. A csapatnak ráadásul sikerült levetkőznie a korai évek ökörködésre hajlamos attitűdjét, és olyan riffekkel feltuningolni a dallamos refréneket, amikkel néha még a power határait is sikerült kijjebb feszíteniük.

A legutóbbi két lemez után a beharangozó kislemez következetesen folytatja azt a szigorú trendet, ami miatt még azok is képesek lehetnek kedvelni a bandát, akik számára a dallam a nyálcsorgatás mértékegysége. Menetelős, agyba-zúzós riffek ütik a szinkópát le a csuklani is elfeledő dallampártiak fejében, de azért nem kell megijedni: az emlékezetes refrének, ha nem is első hallásra, de lángoló nap erejével égetik be magukat a dobhártyákba, és ha a nagylemez hasonló elánnal rúgja szét a seggünket, akkor – és kéretik most nem rosszra gondolni! – örömmel fogunk pucsítani!

Garael

Honlapok:
www.bobkatsionis.tripod.com
myspace.com/katsionis

A nép szennyes ajkán ugyan több változatban él, Katsionisról mindig az a vicc jut eszembe, amelyik úgy végződik, hogy: "Ki a f.sz az a Bob?" De tényleg, ki ez a faszi, akiről szinte képtelenség eldönteni, hogy billentyűzni vagy gitározni tud jobban? Egy biztos, jól tette, hogy fölvette a Bob művésznevet (jóllehet ízetlen tréfákra ad okot), mert az eredeti görög keresztnévvel (hol Karalamposz, hol Mpampész) nem jutott volna messzire.

Katsionis 2005 óta teljes jogú tagja, billentyűs-gitárosa és társ-zeneszerzője a görög power csapatnak, a Firewind-nek. 2009-ben alapítója volt a glam rock föltámadás jegyében fogant Outloudnak, de ezek mellett is talál időt és energiát arra, hogy megannyi albumon vendégszerepeljen, sőt szólókarrierjét is ápolgassa.

Az utóbbival mostanában elmaradt egy kicsit, hiszen utolsó szólólemeze "Noemon" címmel 2008-ban jelent meg. A mostani már a negyedik a sorban, és erre is sikerült beszervezni néhány vendéget: egy-egy szóló erejéig megjelenik Gus G. (Firewind, Ozzy), Chris Ammott (Arch Enemy) és Gary Wehrkamp (Shadow Gallery). A "Rest In Keys" újdonsága, hogy ezúttal szerepelnek énekes nóták is az albumon, olyan dalnokokkal, mint Maxi Nil (Visions Of Atlantis), Liv Kristine (Leaves Eyes) és Peter Ellis (Monument). A csajos dalok nekem nem jönnek be, de a Kiskés orgánummal megáldott Ellis által fölénekelt lemezindító "On My Own" nagyon csecse darab.

Katsionis szólólemezei nem számíthatnak tömeges érdeklődésre; az instrumentális, billentyű-orientált rock zene nem éppen az átlag rocker szíve csücske. Aki viszont érzékeny az ilyesmire, olyan minőségi szórakozásra számíthat, mint akármelyik Warmen (Janne Viljami Wirman - Children Of Bodom) vagy Jens Johansson album hallgatásakor.

Jómagam csak a korongot záró 12 perces zongora szvittel (The Four Seasons Of Love) nem tudok mit kezdeni. Olyan unalmas és átlagos, hogy egyetlen percre sem tud lekötni. Katsionis igazi rajongóbarát csomagot is ajánl honlapján, potom 25 euróért megkapjuk az új CD-t, a 2008-as "Noemon"-t, egy pólót, egy dedikált posztert és egy gitár pengetőt. Nagyon értékelem az ilyen kedves kis "csomagokat". Más előadók, együttesek is igazán rászokhatnának. Ez lehetne egyik útja a CD-vásárlás föllendítésének. Persze lehet, hogy megint magamból indulok ki...

Tartuffe

Kiadó:
Liljegren Records

Honlapok:
www.golden-resurrection.com
myspace.com/goldenresurrection

Miközben Yngwie J. Malmsteen mindenkit elmart maga mellől, és házi stúdiójába zárkózva teljesen egyedül vette föl legújabb, hamarosan megjelenő "Spellbound" című albumát, Christian Liljegren énekes (Narnia, Divinefire, Audiovision) és Tommy Johansson gitáros (Reinxeed) csodálatraméltó elszántsággal ápolják az USÁ-ba elszármazott honfitársuk zenei örökségét. Jól teszik, mert Yngwie maga, mint Ebenezer Scrooge zenei reinkarnációja, mindent és mindenkit kizárt az életéből, a "Spellbound"-ot ő énekelte föl, az összes hangszeren ő játszik (kivéve a gyalázatos dobgépet!), és a hangmérnöki feladatokat is ő végezte - az előzetesbe belehallgatva (itt), nem kis inkompetenciáról téve tanúbizonyságot.

Szóval miközben Malmsteen magára zárta az ajtót és eldobta a kulcsot, hogy zavartalanul demózgathasson, a Golden Resurrection folytatja keresztény neo-klasszikus metál misszióját, szorgalmasan, évente szállítva egy lemeznyi anyagot. A bemutatkozó "Glory To My King" (2010) nekem nagyon bejött, a nyíltan vállalt retró hangulat ellenére volt benne valami frissesség, aranyos naivitás. Sajnos a folytatás (Man With A Mission, 2011) rettenetesen haloványra, hangzásában, kompozícióiban egyaránt vékonyra - hogy ne mondjam: poposra - sikeredett. Meg is kapta a magáét az oldalunkon.

Ezek után kíváncsi voltam arra, hogy a japán változatban már november 21 óta elérhető, de a világ más részein csak jövőre megjelenő "One Voice..." milyen hangot üt meg. A trailer-ben Liljegren "több metált, több erőt, nagyobb sebességet és több tekerést" ígért. Ha a hervasztó, közvetlen elődöt vesszük alapul, ez igaznak is tűnik. Szerencsére lényegesen jobb a hangzás, bár a szinti hangszínek azért még mindig nagyon gagyik néha (de ez nyilván a koncepció része).

Johansson persze kitesz magáért, a két instrumentális nóta kimondottan harapós; a gyors és dögös "Heavenly Metal", valamint a Gary Moore-nak (és föltételezem: Jon Lordnak) emléket állító szívszaggató ballada, a "Moore Lord" egyértelműen a lemez legjobb pillanataihoz tartozik. A maga bájosan naiv, de olykor kínosan önállótlan módján ez az album szerezhet kellemes perceket az olyan szentimentális öreg rockereknek, mint amilyen én vagyok.

Tartuffe

Kiadó:
Scarlet Records

Honlapok:
www.secretsphere.org
myspace.com/heartanger

Mi, itt a dionysosrising oldalon úgy tűnik, olasz hetet tartunk. Ezt nem terveztük, csak így alakult. Marco Sfogli, Absolute Priority, Trick Or Treat és most a Secret Sphere. Ezt a szimfonikus hajlamú euro-power bandát még 1997-ben alapította az az Aldo Lonobile, aki 2006-ban Chitral Somapalával együtt a nemrég recenzált Civilization One-nak is szülőatyja volt, jóllehet az új albumon már nem szerepel.

Lonobile inkább szerelemgyermekére, a Secret Sphere-re koncentrált manapság, ami teljes vérátömlesztéshez hasonlatos frissítést kapott azáltal, hogy a Vision Divine-ból és a Killing Touchból ismert Michele Luppit leigazolták. Luppi már a stúdiómunkálatok alatt lelkesen nyilatkozgatott az új Secret Sphere lemezről, hangoztatván, hogy olyan bika anyag készült, amilyennek ezelőtt még nem nagyon volt részese. Őszintén szólva nem vagyok nagy rajongója Luppi operatikus, kicsit "csajos" hangjának, de mivel eddig sem adta nevét igénytelen fércmunkákhoz, elhatároztam, hogy érdemes lesz levadászni az új Secret Sphere albumot, noha eddig nem nagyon sikerült "kitüntető" figyelmemet magukra vonniuk.

Igazán kellemes meglepetés ért. Már az "Archetype" című előző lemezen (2010) érződött valami pozitív előjelű elmozdulás, valószínűleg elsősorban az új billentyűs, Gabriele Ciaccia miatt. De az "Archetype" még elég gyöngén szólt, a dob hangzás pl. tiszta gáz volt. Most azonban megdörren, csikorog az egész, ahogy azt a videóban csatolt "The Fall" is érzékelteti. A Rhapsody-s trappolások sem oly gyakoriak már, a Kamelot és az Avantasia útját bejárva a tempó talán visszafogottabb lett, de egyúttal "szálkásítás" is történt.

Akárhogy nézzük, Luppinak igazat kell adnom, ez tényleg az egyik legjobb anyag, amiben valaha is szerepelt. Jobb a Vision Divine-nál, de a Killing Touchnál is. Még nem sikerült alaposan áthallgatni a lemezt annyiszor, ahányszor szerettem volna. Azt viszont már most mondom, hogy minél többet "nézegeti" valaki ezt a "portrét", annál jobban magára ismer benne - na, nem a borítón szereplő she-male-ben vagy mi a csudában...

Tartuffe

Kiadó:
Valery Records

Honlapok:
www.hipband.net/TrickOrTreat
myspace.com/trickortreatband

Nem, ez nem a HBB "Mesél az erdő" koppintása, már csak azért sem, mivel az album egy komplett történetet elevenít fel, Richard Adams  "Watership Down" című művére alapozva, no és a stílus sem az esztráddal kevert blues-os "nemtudommi", amivel Hobóék oda tágították a blues band világát, ahová kopasz kutya korukban maguk sem gondolták volna.

A Trick Or Treat bandanév nem véletlen: a Halloween ünnephez kapcsolódó "adsz, vagy kapsz" kérés hazánkban talán nem annyira ismert – kivéve az olyan megátalkodott horror fanokat, mint én, akinek szívét melegség önti el, ha a hasonló című rémmesére gondol – és az elsőre talán hülyének tűnő nyulas lemezcímet sem puszta infantilizmusból pöttyentették oda. Nem, a nyúl továbbra is a répát, és nem a tököt szereti, kivéve az, amelyik nehezen kerül elő abból a bizonyos cilinderből, az utalás tehát igencsak direkt attól a bandától, amely Helloween tribute zenekarként indulva rakott le két kvázi tökfej albumot, a példakép könnyedebb, játékosabb, slágeresebb – és a kritikusok szerint igénytelenebb – oldalát idézve. Ettől függetlenül mondhatnánk azt is, hogy igazából jól csinálják, mert ha lehet mondani ilyet, szívvel-lélekkel felvállalták ezt a gyerekes infantilizmust, ráadásul a hitelességet még egy olyan szintű énekessel is meg tudták erősíteni, akire nem véletlenül esett a Luca széke az új Rhapsody Of Fire albumon. Alessandro Conti tulajdonképpen egy operaénekesbe oltott Kiske-klón, ami persze nem von le semmit produktuma értékéről, Misit ugyanis utánozni önmagában is értéket jelent, hiszen erre nem sokan képesek kerek e Földön.

Bohókás, játékos, dallamos, ennek ellenére nem véletlenül másodvonalas a csapat: valami hiányzik ahhoz, hogy besorolhassuk őket az euro-power elsőligás várományosai közé – és ez nem az eredetiség hiányából fakad. Nem tudom, de valahogy úgy érzem, a dalok csak azért íródtak, hogy kihangsúlyozzák Conti virtuóz szellemidézését, az alkotói folyamatban tehát – illusztrisan – a nyúl viszi a vadászpuskát, és nem fordítva, ahogy igazából kellene. Elhallgatja az ember a felcsendülő dallamokat, melyek azonban nem képesek többre, mint az egyheti sztenderd popsláger, ráadásul a fiúk most mintha komolyabbra vették volna a figurát, és nem bolondoznak olyan sokat, amúgy cukormázas Helloween módra. Lehet, hogy a felbukkanó André Matos vendégszereplése, lehet, hogy a Luca rapszódiájához illő megfontoltabb, modorosabb szerep kényszerítette a fiúk fejéről levenni a bohócsipkát, az azonban biztos, hogy jobban állt nekik a bukfenc, mint a katonás díszmenet.

Mindezektől függetlenül az eposzi méretűvé duzzasztott – a lemez csak a sztori első fele, a duplázás másik része külön albumként fog megjelenni – erdei történet okozhat több örömteli pillanatot azoknak, akik csípik a német alapokon nyugvó, gyerekdalos refrénnel bíró, elképesztő adottságokkal megáldott énekessel terrorizáló, bocs, tenorizáló heavy metalt, mert most aztán alkalomhoz illően skandálhatják, hogy "aszondja": "nyuszi hopp, nyuszi hopp, máris egyet elkapott…".

Garael

Kiadó:
Revalve Records

Honlapok:
myspace.com/absolutepriority
facebook.com/ABSOLUTE.PRIORITY

Meg kell mondjam, a borító alapján nem sokat vártam a livornói, toszkán csapattól. Volt egy olyan érzésem, hogy a nevükkel ellentétben, nem válnak zenehallgatási szokásaim abszolút elsőbbségévé. Ebben ugyan nem tévedtem, de szépen lassan, apránként adagolva "rám nőttek". Nem azt a fajta progresszív metált játsszák, ami azonnal elbűvöli, de legalábbis elismerésre kényszeríti a hallgatót. Nem bonyolult, de összetett zenét játszanak, dallamaik nem slágeresek, de igényesek, aprólékosan megkomponáltak, a hangszeres teljesítmény sem lehengerlő, de teljesen kompetens (tessék meghallgatni a "4:00 AM" című instrumentális szerzeményt!). Az egésznek van egy sajátos, bűvöletes hangulata.

A "Hunter" kiértékelése során kaptam hideget, meleget. Ez alatt azt értem, hogy hideg zuhanyként ért a fölvétel tompa hangzása, főleg a dobok puffogása idegesítő. Ugyanakkor Valerio Voliani énekes teljesítménye szívet melengető. Ezt a faszit gyorsan ki kell emelni ebből a fülledt, sokadik vonalas itáliai klubéletből! A torkában benne van úgy Ray Alder, mint Geoff Tate zsenialitása!

Talán nem véletlen, hogy éppen ezek a zenekarok jutottak eszembe a "Hunter" hallgatása közben. Ugyanakkor rá kell mutatnom, hogy ez nem csupán a dallamok és az énekes stílusának kérdése. A koncepcionálisan építkező, lassan, de magával ragadóan hömpölygő dalok nekem az "Empire" (1990) korabeli Queensryche-ot és a "Parallels" (1991) korabeli Fates Warningot idézik. Ha ez a lemez nem is válik tehát abszolút elsőbbséggé nálam, az tuti, hogy a figyelmemet sikerült fölébresztenie. Ez a formáció komoly támogatást, rendes hangmérnököt és kényelmes stúdió-időt érdemelne, mert abból akár még igazán nagy dolgok is születhetnének.

Tartuffe

Kiadó:
Despotz Records

Honlap:
facebook.com/Civilwarsweden

A volt tagok visszavágnak! Ki lesz a polgárháború győztese? A svéd géniusz a csapatok élén!  Nos, igen, ha a Dionysos Rising Blikk stílusban íródna, talán ilyen szalagcímekkel lehetne kezdeni a Civil War nevű új formáció EP-jének kritikáját, és jóllehet, biztos vannak olyanok, akik számára blogunk értéke a Blikknek megfelelően egyenlő a nullával – mert ugye félhivatalosan, egy kisdoktoriból lett PhD disszertáció megállapításait tekintve az ördög zenéjét propagáljuk – azért megpróbálunk némi színvonal emeléssel kikerülni annak a bizonyos kétéltűnek a popója alól. Így hát száraz és tényszerű indítással, a csapat a Sabatonból kikerült ex-tagok, valamint korunk Dio parafrázisának tekintett Patrik Johansson kollaborációjának az eredménye, és ha nagyon akarnám, most igen gyorsan rövidre zárhatnám az ismertetőt. Mert milyen is az új lemez? Hát olyan, mint amikor a Sabaton szögletes, indulós, minimál ütemes menetelésére az Astral Doors epikus jellegű refrénjeit borítjuk, zenei mixtúráját adva az egyébként első hallásra elég furcsa hibridnek.

A dolog azonban a leírtak ellenére működik, és ha igazak azok a hírek, miszerint a négy instrumentalista nem volt bevonva az ex-csapat kreatív folyamataiba, akkor Joakim kapitány bizony, hogy nagy hibát követett el. A dalok ugyanis már most jobbak, mint a Sabaton összes slágerének képzeletbeli válogatása: a háborús, ökölrázós hangulat megmaradt, ám Patriknak köszönhetően az apokaliptikus meseszövés jóval hajlékonyabbá teszi a Sabaton eredeti ridegvasát: az énekes számos projektje ellenére úgy érzem, ebben a Dio építette epikában érzi legjobban magát – és érezzük mi is jobban magunkat, már akik annyira nincsenek oda a "Vaspapucs" "álgermánus" jellegéért.

Az ízelítő fényében várom hát a nagylemezt, addig is: hallgassátok meg az EP nyitó dalát, aminél nagyobb himnuszt – "Book Of Dead" – idén csak a Bloodbound tudott elkövetni, és mielőtt Tartuffe kolléga kiátkoz, gyorsan megjegyzem: az is egy önfeldolgozás volt a sokat dicsért második lemezükről.

Garael

Ígértem egy szekszárdi élménybeszámolót, hát tessék. Először is: Szekszárd jön föl, mint a talajvíz. (Valami boros hasonlat jobb lett volna, de most már mindegy.) A terület adottságai nagyszerűek, egyre jobbak a termelők, és mintha ők is megtanultak volna összefogni, együtt dolgozni és közösen gondolkodni. Másodszor: az újabban tapasztalható enyhe Villány-ellenesség is a Duna-mellék malmára hajtja a vizet. A gondos svábok addig persze jók voltak, amíg "megcsinálták" a minőségi bortermelést és borfogyasztást, jó magyar szokás szerint most, hogy ebből – ne adj' Isten! – még profitálnak is, felülkerekedni látszik az irigység és bornírtság (csak találtam egy ide illő szót...).

Harmadszor: Szekszárdon még nem igazán tudnak a lehetőséggel élni. Egy hét fős társaság ahhoz majdnem túl nagynak bizonyult, hogy könnyen lehessen minőségi szállást találni számára a belvárosban (ahonnan a pincészetek mondjuk gyalog is elérhetőek), ahhoz viszont, hogy szívesen lássa – mondjuk meleg vacsorával - bármelyik borászat, kicsinek. Végül azonban sikerült beleszuszakolni három termelőt is a rendelkezésre álló másfél napba, akiknél a szíveslátás és az erjesztett szőlőlé minősége végső soron feledtetett minden előzetes szervezési nehézséget.

Első este Németh Jánost látogattuk meg, akihez már nagyon régóta szerettem volna eljutni, mert van valami a nedűiben, ami klappol az én szájízemhez. Ár-érték arányban is, nem csak ízvilágban. Ezúton is köszönjük kedves nejének a remekbe szabott konfitált kacsát, neki pedig a szíves fogadtatást. A borait továbbra is szeretni és reklámozni fogom, mert úgy érzem, nincs még helyén kezelve (értsd elismerve) az a kézműves, hagyományos felfogás, amit képvisel. Jóval izgalmasabb számomra ez a kísérletezéssel is nehezített orrsúlyos hozzáállás, mint sok nagyobb, ünnepelt borászat gépesített, standardizált-agyonkontrollált nagyüzeme. Nem volt olyan tétele, melybe ne csempészett volna bele egy kis fineszt, egy apró sztorit vagy egy egyedi elgondolást, na és egy csipetnyit az "ez így sikerült, a természet alakította" megnyugtató érzéséből, hisz mégiscsak erről szól ez az egész szakma valahol. Kihozni az adott fajtából, dűlőből és évjáratból a lehető legjobbat. Ami éppen benne van.

Mivel az unokatesóm Bodriéknál vezeti az éttermet, szóba se jöhetett, hogy másnap délben ne ott ebédeljünk. Különösen, hogy ők komolyan veszik az étkeztetést és a modern gasztronómia követelményeit. Monumentális beruházásokkal (pályázati pénzekből, naná) és még monumentálisabb tervekkel szembesültünk Faluhelyen. Nagyon komoly infrastruktúra épül ott, XXI. századi technológiával, melytől egy igazi bor-gourmand valószínűleg irtózik, mint ördög a szenteltvíztől, de el kell ismerni, Szekszárdnak szüksége van egy igényes, nagy befogadó képességű, komplex szolgáltatásokat nyújtani képes vendéglátóhelyre – lásd második bekezdés.

Ez a pincészet, Bockhoz és Taklerhez hasonlóan, azt a modern (nyugati) szemléletet képviseli, melynek célja, hogy megbízható, megfizethető minőséget folyamatosan, nagy tételben tudjon előállítani. Mindeközben odafigyelve arra is, hogy legyenek olyan zászlóshajóik, melyekkel komoly nemzetközi érmeket is be lehet gyűjteni, megalapozandó a vállalkozás hírnevét. Mondjuk azt a 2009-es Cabernet Savignont, amely 65 dekás tőketerheléssel készült, valóban harapni lehetett. Persze ezt a fajtát, ebből az évjáratból, ott és így szinte már elrontani se lehet, már ha megengedheted magadnak egy ilyen drasztikus hozamkorlátozás luxusát. Ők – úgy látszik – megengedhetik. Egyenes, korrekt boraik vannak amúgy, melyeknek talán épp az az egyetlen hátránya, hogy túlságosan is egyenesek. Egy-két kevésbé kiszámítható kanyar talán izgalmasabbá tenné a komolyabb tételeiket. Nagy élmény volt mindenesetre az ételek és italok összhangja, a borhoz hangolt saját márkás csokoládé, és nem utolsó sorban Norbi (az uncsi-tesó) lelkesedése, figyelmessége.

A barangolást az Iván-völgy tetején lévő Heimann rezidenciával zártuk, ahonnan csoda klassz a kilátás. Ide vissza kell jönni tavasszal teraszolni! Ők méretben, mentalitásban valahol az előző két hely között leledzenek, a hagyományos, családi pincészet kereteit már-már szinte kinőve, profi borászati vállalkozásnak viszont túlontúl elkötelezve a minőség és az egyediség mellett. Ifjabb Heimann Zoltán szerint – aki körbevezetett minket – ez az a maximális birtokméret, amely még családi birtokként áttekinthető, így komolyabb expanziót nem terveznek.

Édesapjának a vidék amúgy láthatóan sokat köszönhet, bármerre jártunk, az ő nevébe (csakis a lehető legpozitívabb kontextusban) mindenhol belefutottunk. Úgy tűnik, mégis egyfajta generációváltás, szolid megújulás zajlik náluk a háttérben, az újabb címkéktől kezdve a bővülő fajtaválasztékon át legalábbis erre utal több minden, a boraik stílusa is egyre dinamikusabbnak, fiatalosabbnak hat. Bizonyára szerepet játszik ebben az is, hogy a szőlész-borász tanulmányait külföldön végző fiú elképzelései is szép lassan beszivárognak a pincészet mindennapjaiba, és mivel ez mértékkel, a meglévő értékekre építkezve történik, részemről maximálisan üdvözlendő.

Sok mindent kipróbáltunk, és gyakorlatilag az összes tételről ugyanazt tudom elmondani: legyen az fehérbor, könnyed újbor, szexi kadarka vagy komoly küvé, mindegyik jó ízlésről és értő kezekről tanúskodik. Lefordítom: az összes boruk piszok jó, mellé nyúlni gyakorlatilag egyikkel sem lehet. Ha tutira akarsz menni, akkor az árban neked éppen megfelelő Heimann palackot nyugodtan leemelheted az ABC polcáról. Ha ajánlhatok valamit, akkor az a 2008-as Birtokboruk lenne, főleg, hogy most még akcióban is van a Bortársaságnál (látod Zoli, erről beszéltem...).

Természetesen anélkül, hogy a Barbárról ejtenék néhány szót, nem búcsúzhatom. Ez az az itóka, amiről többet hallani, mint az összes szekszárdi borász aktuális csúcsboráról együttesen. Nem éppen olcsó (magyar viszonylatban persze), de vajon tényleg annyira jó? Sikerét szerintem részben a frappáns névnek és a zseniálisan eltalált, rendhagyó címkének köszönheti (ennyit a hülye latin nevek és a barokkos címkék népszerűségéről vörösboros vidékeken), részben pedig az itthon gyakorlatilag ismeretlen Tannat szőlőfajtának, mely elég sejtelmes és különleges ahhoz, hogy karaktert, egyben némi misztikumot is adjon a pincészet csúcstermékének. Nekem bejött, különösen a 2009-es (nem sokkal előtte ittam a 2007-est), de azért szűkebb pénztárcájúaknak továbbra is a Birtokbort ajánlom. Tény azért, hogy a maga nemében unikum ez a márka, sem a hazai, sem a külföldi trendeket nem követő, egyéni stílust kialakító és saját útját járó történetről van itt szó.

Szekszárd ezzel koránt sincs letudva, egy Sebestyén–Eszterbauer–Széleshát kör még minimálisan benne van. A tradíció és a haladás érezhetően kéz a kézben jár errefelé, jön majd még kellemes meglepetés innen. A muzsikán jelen esetben sokat nem kellett gondolkodnom, hiszen kézen fekvő ide az a Barbaro, ahol a névválasztást éppúgy Bartók "Allegro Barbaro"-ja ihlette, mint a Barbárnál, és akik szintén saját útjukat járták zeneileg mindig is - szintén ötvözve a hagyományokat a modernséggel. Hát még, ha a szám címe is az, hogy "Kerek a szőlő"...

Kotta

Kiadó:
JTC records

Honlapok:
www.marcosfogli.com
myspace.com/marcosfogli

Valami gond lehet a Lion Music-nál, nem csodálkoznék, ha nemsokára bedobnák a törölközőt. Bár hatalmas szolgálatot tettek-tesznek a progresszív zenék rajongóinak - például a napokban jelent meg náluk a rendkívül ígéretes Speaking To Stones "Elements" című második lemeze, amiről hamarosan írni is fogunk -, mégis egyre több előadó pártol el tőlük; így Marco Sfogli is inkább a Jam Track Central gondozásában jelentette meg második instrumentális  szólólemezét.

Azok után, hogy Sfogli bemutatkozó albuma (There's Hope) a 2008-as Toplistám 6. helyén landolt, előzetes belehallgatás nélkül rendeltem meg a furcsa címmel ellátott folytatást. Egyszerűen csak tudtam, hogy a csalódás kizárva. Ez az olasz gityós akárhol szerepelt eddig, Alex Argento lemezén, James LaBrie bandájában, vagy a Creation's End nevű formációban, mindenütt maximálisan, változatosan, technikailag kifogástalanul teljesített.

Ahogy azt már jó előre megéreztem, sem csalódás, sem meglepetés nem ért. A "ReMarcoable" a debütáció egyenes folytatása, talán csak a vendégeskedő zenésztársak névsora lett hosszabb és izgalmasabb. Pusztán - miheztartás végett - néhány reprezentatív név. Dobosok: Virgil Donati, Peter Wildoer, bőgősök: Ray Riendeau, Andrea Casali, billentyűsök: Alex Argento, Matt Guillory, stb. Aki ebben a műfajban otthonosan mozog, garantáltan fölkapja a fejét e fölsorolás hallatán.

Sfogli elképesztő dallamérzékkel komponál, technikailag pedig annyira polírozott, hogy a legbrutálisabb futamokat is erőlködés nélkül szüli meg. Nem mondom, hogy azonnal fölismerhető stílusa van, továbbra is nagyon hangsúlyosak a Petrucci, de főleg a Satriani hatások, mégis farkas étvággyal, óriási falatokban gyűröm magamba a hangjegyekkel gazdagon díszített, laktató zenei táplálékot.

Tekintve, hogy ízlésemben, preferenciáimban évek óta egyre távolodom az instrumentális anyagoktól, igazi meglepetés, hogy az év végi összesítésben már tuti ott van három többé-kevésbé instru megjelenés: Kiko Loureiro, Paul Gilbert, és most Marco Sfogli. Ha kedvencet kellene találnom, most biztosan a "Heartburn" című balladára esne a választásom, mert a szoprán szaxi szóló miatt szívet melengető "Another Day" (Dream Theater) áthallások ébredtek bennem.

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
www.jimijamison.com

Igaza van! Sohasem túl késő. Sohasem túl késő elszakadni a múlttól.Sohasem túl késő új partnereket választani. Sohasem túl késő egy remek lemezt összehozni. Jimi Jamison nevét legtöbben a Survivor-ral és az "Eye Of The Tiger"-rel kapcsolják össze. Erre rá is játszik a nosztalgia koncertjeivel kb. úgy, mint JLT, amikor a fellépéseit a Deep Purple "Burn"-jével zárja. És kb. annyi köze is van az "Eye Of The Tiger"-hez, mint JLT-nek a "Burn"-höz. Játszott abban a zenekarban, amelyik azt a dalt írta. A híres Rocky-dalt ugyanis a Survivor még előző énekesével, Dave Bickler-rel vette fel, aki azóta eltűnt a szürkületi zónában, és reklámfilmek betétdalainak felénekléséből tengeti életét. Jamison legnagyobb slágere pedig tulajdonképpen egy másik betétdal, a Baywatch főcímzenéje volt.

A sok nosztalgiakoncert után magának is bebeszélte, hogy neki a Survivor volt az igazi nagy időszaka, és 2008-ban Jim Peterikkel csinált közös lemezt. Az édesbús balladákkal telesírt lemezbe bele is bukott rendesen. Aztán jött a nagy ötlet, hogy a másik levitézlett énekessel, Bobby Kimball-lel csináljon új albumot, aminek igen jó visszhangja volt (az én fülemben is). Azon a szedett-vedett szerzői gárda eléggé változatos, mondhatni eklektikus anyagot hozott össze. Jamison viszont kimazsolázva a társaságból a legjobbakat, az Eclipse szerzői és produceri gárdáját (Erik Martensson, Magnus Henriksson, Miqael Persson) választotta új lemezéhez. Hallva korábban az Eclipse új lemezét, ez nem volt rossz választás. Dögös nóták, amelyek még a tufa progosokat is megérinthetik talán, mint annak idején a The Magnificent; dögös hangzás, mint a korábban Mat Sinner által "előállított" Kimball/Jamison produkcióban; már csak egy dögös Baywatch-os videó hiányzott volna a boldogságomhoz, de ne legyünk telhetetlenek.

A címadó dal úgy indul, mint egy Jim Peterik ballada, hogy aztán ebből is kihozzanak egy izgalmasan mozgalmas nótát. És nem is ez a lemez legjobbja. A szomorkás szövegeket szinte valamennyi esetben ellensúlyozzák a vidám, lendületes dallamok. De a legjobban sikerültek talán a lemezt nyitó "Everybody's Got A Broken Heart", a "Street Survivor" és a "Bullet In The Gun".

Szóval hajrá Jimi! Ezzel az Eclipse-kooperációval nem köszöntött rád a napfogyatkozás! És a te nevedet legalább tényleg két dzsével kell ejteni, nem úgy mint a mi Jimmy-nkét. (Anyósom mesélte, hogy találkozott a piacon Zámbó Jimmy testvérével, Mariettával. Mondom, dzsével kell ejteni, Mama! Mire ő: Dzsámbó Dzsimi?)

CsiGabiGa