Túl kicsi a csapat és túlontúl szerteágazó a tagok ízlése ahhoz, hogy matematikai-statisztikai értelemben igazán értelme legyen összesített listát készíteni. Mégis, azok kedvéért akik szeretik átfutni ezeket, nehogy elmulasszak valamilyen fontosabb megjelenést az adott évben, elkészítettük nektek a közös névsort. Összességében azért nem lett rossz, szerintünk egy maximálisan vállalható és kimondottan átfogó felsorolás született. Szerintetek is?

1. Circus Maximus: Nine

A norvégok tulajdonképpen ficakból megugrották a velük szemben támasztott komoly elvárások lécét. A Tartuffe által említett – a jövőbeni GDP biztosítása érdekében – munkaerő-újratermelésre tett erőfeszítések (gy. k. családalapítás, gyereknemzés) közepette összedobtak egy nagyon érett, végletekig letisztult albumot. A Circus Maximus átment Rush-ba, és tudod mit? Piszok jól áll nekik. (Kotta)

2. Paul Gilbert: Vibrato

Hihetetlen, de Paul egyre jobb lemezeket készít, az utóbbi két albuma pedig egészen elképesztően zseniális. A "Vibrato" humoros, könnyed, de annyira zenei, hogy többször térdre kell borulni a hallgatása közben. (Túrisas)

3. Adrenaline Mob: Omertá

Őszintén? Nem hittem Tartuffe-nek, amikor azt írta, hogy nem váltják meg a világot és a nevek alapján többet várnánk. Aztán meghallgattam és rájöttem, hogy igazam lett. Portnoy, Russell Allen és egy gitárfenomén: és átlagos? Ez kizárt. Persze, hogy kizárt. (Túrisas)

4-5. Kiko Loureiro: Sounds Of Innocence

Nem látom világosan, hogy mi történt az Angrával, lesz-e még folytatás egyáltalán. Valami gáz biztos van, ha Edu Falaschi kilépett. Szerencsére azonban Kiko Loureiro jó ütemben jelentette meg negyedik szólólemezét, amely ráadásul mind közül a legsirályabb. Minden benne van, amiért Loureirót szeretjük: jazz, rock, metal, dél-amerikai ritmusok. Mivel magánkiadásban jelent meg, nem volt kicsi pénz levadászni, de megérte. (Tartuffe)

4-5. Unisonic: Unisonic

Nem minden nap fordul elő, ha egy metál isten az embernek személyre szólóan ír és prezentál zenét. Az persze lehet, hogy Kiske és Hansen nem a kritikáim alapján belőtt ízlésvilágomból merítették az ihletet, ennek ellenére az album akár a "Garael metálja" címmel is kikerülhetett volna a polcokra. (Garael)

6. Accept: Stalingrad

Sokan kritizálták az új lemezt, hogy - bár még mindig sokkal jobb, mint az utolsó U.D.O. lemezek - a "Blood Of The Nations" modernségéhez, újszerűségéhez képest visszalépés. De hova? A Breaker - Restless And Wild vonalra. És ha megnézzük a "Blood Of The Nations" turnéjának Facebookon megszavaztatott szetlistáját, ez a két lemez teszi ki a koncertprogram felét. A rajongók tehát ezt várják tőlük, és Wolf Hoffmann - ha már egyszer visszatért önkéntes száműzetéséből, amikor fotóművészként tengette életét - mindent megtesz, hogy kielégítse rajongói igényeit. Én is nagy rajongó vagyok, így nálam 10 pontos lenne a lemez, ha pontoznánk. (CsiGabiGa)

7-8. Diablo Swing Orchestra: Pandora's Pinata

Kijárt már egy életmű díj a világ egyik leghibbantabb zenekarának. Nem csak azért, mert egyedülállóan eredeti, amit csinálnak, hanem azért is, mert ezúttal tényleg ízletes, könnyen befogadható koktélt kevertek nekünk. Nekem bejött a Pinata Colada, nem lehet nem szeretni a könnyed, szórakoztató mivolta ellenére is ütős egyveleget. (Kotta)

7-8. Steve Vai: The Story Of Light

Mit is lehetne mondani Vajaspistáról? Ha a gitárjához nyúl, az már önmagában egy csoda. Szerintem fejen állva, hátracsavart kézzel is el tudná játszani a számokat. Kicsit emlékeztetett a "The Ultra Zone"-ra, egy kicsit a "Fire Garden"-re, de aztán a gospel kórusokkal továbblépett az előző lemezek emlékén. Ahogy gitáros üdvöskénk, Túrisas sem tudta megfogalmazni, mi az, ami megfog ebben a muzsikában, én sem tudom a titkot. Talán az, hogy olyan játszi könnyedséggel nyúl a hangszeréhez, hogy ezt látva az egyszeri ember azt képzeli, ezt bárki meg tudná csinálni. Én mindig csodálkozom, amikor Satriani tanítványaként emlegetik, mert bár Satch is szinte mindent tud a hangszerén, de sohasem láttam rajta azt a légies könnyedséget, amivel Vai nem "játszik a hangszeren", hanem "játszik a hangszerrel". (CsiGabiGa)

9. Speaking To Stones: Elements

Alapvetően gyanakodva közelítek az olyan albumok felé, melyeken minden szerzemény 9 perc felett van. Ugyanis aki ilyet tesz, az mindenre képes. Még arra is, hogy felkerüljön az évi listámra. És nem azért, mert követ beszélt a hasamba. (Garael)

10. Luca Turilli's Rhapsody: Ascending To Infinity

Operából szökött metál énekes, arpeggiót vacsorázó gitárvirtuóz, a doni kozák kórus lánytestvér csapata, és egy tökéletesen prezentált Helloween feldolgozás, ahogy azt csak Kiske tudná manapság feláriázni. Naná, hogy az osztódott Rhapsody Lucás fele giccsrajongóvá változtatott. Oda se neki, így legalább nem kell unalmas művész metált hallgatva megértő képet vágni és bólogatni. (Garael)

11. Van Halen: Different Kind Of Truth

Nagyon nem volt szimpi Anthony pótlása egy újabb (és nem színpadképes) Helénnel, meg Roth is egy vicc Hagar mellett, de ez a lemez akkor is jó. Van Halen pedig...Van Halen. Ennél többet nem is kell mondani, ha mégis kell, akkor máris kifelé a teremből, ugye... (Túrisas)

12. Vengeance: Crystal Eye

Saját magam is meglepődtem, de az évben legtöbbször a Vengeance "Crystal Eye" lemeze ment a telefonomban. Nem, nem csengőhangnak állítottam be, de munka közben gyakran hallgatok zenét, és bár még mindig őskövületnek számítok, azért valamennyit én is haladok a korral, így a Walkmant idővel Discman váltotta fel, manapság meg már a telefontól "zúg a fejem". Szóval a Vengeance. Az elhunyt gitáros (Jan Somers) emlékének ajánlott album nagyon erős lett, a stílus kicsit változott, de ez az AC/DC klónság jól áll nekik. Mintha Björn Lodin énekelne AC/DC dalokat. A címadó Lucassen szerzemény, a "Crystal Eye" pedig mindent visz! (CsiGabiGa)

13-14. Affector: Harmagedon

Nagyon nagy zenélés folyik ezen a lemezen. Hibátlan, régi-sulis progresszív metal a játék neve, amit ennél magasabb szinten nem igazán lehet tolni. Szerintem. (Kotta)

13-14. Threshold: March Of Progress

Jól seggbe rúgtam magamat, mikor Tartuffe barátom kritikája alá némi fanyalgásos hozzászólást rittyentettem: nos, két nap múlva, és háromszori hallgatás után rittyenteni - karikás ostorral - az én hátamon kellett volna, amiért elhamarkodottan ítélkeztem. (Garael)

15-17. Beautiful Beast: California Suntan

Ezt a Poisonba Warrantott Dave Lee Roth figurát mindenkinek meg kell ismerni, aki szerette a nyolcvanas évek végének hajmetál bandáit, a Skid Row-tól az Autograph-ig, vagy a Bon Jovi Desmond Child-korszakát. Yngwie is tanulhatna tőle! Na nem gitározni, de keverést mindenképpen. (CsiGabiGa)

15-17. Headspace: I Am Anonymous

A Headspace bámulatos muzikalitással egyesíti a brit neo-progresszív rock tiszteletreméltó hagyományait és a keményebb metálos elemeket (amúgy Haken módra). Lehet, hogy a legtöbb fiatal előtt (még akkor is, ha rockerek) a Headspace (a lemez címének megfelelően) anonim ismeretlenek társasága marad, de én hatalmas, kapitális betűkkel jegyeztem be őket a "nagykönyvbe". (Tartuffe)

15-17. Suspyre: Suspyre

Fix egyes, hogy elfogult vagyok velük szemben, de vállalom. Valószínűleg Barton énekteljesítménye az, ami a hasonszőrű bandák közül éppen őket emeli be nálam a topligába. Intelligens, Symphony X – Dream Theater közeli muzsika, mély és összetett, súlyos, mégis felemelő. (Kotta)

A karácsonyi köszöntőnkben már említettem, hogy szerintem ritka rusnya egy év volt 2012. Örülök, hogy vége… Szerencsére ez nem vonatkozik kedvenc műfajunk éves fölhozatalára, bár egyet kell értenem Kottával: sok jó lemez jelent ugyan meg, de elmaradtak a toronymagasan kimagasló, igazán világbajnok albumok.

Nálam általában azoknak a lemezeknek van esélye bekerülni a toplistás csoportba, melyek minden tekintetben kiemelkedőek, az első daltól az utolsóig egyenletes minőségben hallgattatják magukat. 2012-ben akadt jó pár olyan lemez, melyek nem feleltek meg minden szempontból ennek a kívánalomnak, pl. egy-két gyöngébb szám miatt, vagy – ami még jellemzőbb volt – a hangzás volt kifogásolható. Nem tetszett igazán a Speaking To Stones, a Dreamscape, a Status Minor vagy a Blessed By A Broken Heart keverése, de a hangzásban pl. a Cloudscape és a Rage is nagyon súlyos hiányosságokat mutattak.

Magamnak azzal okoztam meglepetést, hogy az Affector nevű progresszív szupercsapat végül nem került föl a listámra. Zeneileg ugyan kifogástalan, de valahogy nem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy inkább prédikálnak, mint dalolnak (bevallom, itt egy kicsit kizökkentem a karakteremből…). Az énekes halk, a dallamok pedig legtöbbször esetlegesek. A magyar At Night I Fly meg csak azért maradt le, mert egyelőre csak egy 4 számos EP-vel jelentkeztek… Majd az idén!

A kollégáknak már egy ideje ugatom, hogy nem szabad elsietni az éves összesítés elkészítését, mert mindig van legalább egy olyan anyag, ami ilyen-olyan okból átrepül az egyébként hiperérzékeny radar alatt. Ezúttal is konkrétan az óév utolsó napján értesültem arról, hogy Goncalo Pereira – akinek évek óta elkötelezett rajongója vagyok – még az év első felében új lemezzel adott magáról életjelet. Azonmód föl is szippantotta a toplista, a recenzió sem várat már sokat magára…

Fontosnak tartom még előrebocsátani (amint azt teszem szerény kezdeteinktől fogva gyakorlatilag minden egyes évben), hogy a TOP 15 sorszámai nem föltétlen képviselnek abszolút értéket vagy kőbe vésett hierarchiát. Ezen a szinten már nehéz, sőt lehetetlen szigorú rangsort fölállítani - ráadásul nem kicsit hangulatfüggő a dolog.

1. Circus Maximus: Nine

Nem volt éppen szerelem első hallásra! Beletelt egy jó pár, munkás randiba, míg végül összeborultunk. A "Nine" a maga nemében súlyos, borús anyag lett, ami csak lassan, szinte szégyellősen tárta föl rejtett kincseit. Általában azért is sokat kell dolgozni, hogy egy csinos hölgy szoknyája alá betekinthessünk, de megéri (már akinek szabad ilyet!). A norvég gladiátorok most egy valóban jól begyakorolt, látványos, összetett rutinnal lepték meg a világot.

2. Paul Gilbert: Vibrato

Régebben nem tartoztam a legnagyobb Paul Gilbert rajongók közé, most is inkább rutinból vagy kötelességtudatból töltöttem le az anyagot. Lett is belőle elképedés; szinte azonnal bebújt a bőröm alá. Olyan, mint egy kaleidoszkóp: varázslatos, vidám kavalkádja a sok ragyogó színnek, tónusnak, árnyalatnak. HIBÁTLAN!

3. Headspace: I Am Anonymous

Úgy alakult, hogy bár az új Threshold éppen csak lecsúszott az idei listáról, Damian Wilson mégis képviselteti magát ebben az illusztris társaságban, ráadásul dobogós helyen. A Headspace bámulatos muzikalitással egyesíti a brit neo-progresszív rock tiszteletreméltó hagyományait és a keményebb metálos elemeket (amúgy Haken módra). Lehet, hogy a legtöbb fiatal előtt (még akkor is, ha rockerek) a Headspace (a lemez címének megfelelően) anonim ismeretlenek társasága marad, de én hatalmas, kapitális betűkkel jegyeztem be őket a "nagykönyvbe".

4. Eclipse: Scream & Bleed

Jóllehet nem szívbéli vágyaimnak netovábbja a hiperdallamos, AOR-ba oltott hard rock, tavaly is "bepofátlankodott" a listámra egy ilyen (The Magnificent). Az idén a folyamatosan fejlődő és izmosodó svéd Eclipse követelt magának türelmetlenül helyet a kedvenceim között. Képtelenség nem szeretni ezt a hibátlan, fülbemászó, életvidám dalcsokrot.

5. Speaking To Stones: Elements

A hangszeresen meggyőző, de dalaiban középszerű debütáció után nem vártam túl sokat. Mázli, hogy a Torben Enevoldsen-féle Section A-ből ismert Andy Engberg bevonása zseniális húzásnak bizonyult. Engberg "hozta" magával a skandináv dallamérzéket, Mark Zonder (Fates Warning) meg a nyakatekert, rá jellemző ritmusokat. Bárcsak arányosabban szólna az egész! A keverőpult felelősének szívem szerint kiosztanék pár körmöst.

6. Kiko Loureiro: Sounds Of Innocence

Nem látom világosan, hogy mi történt az Angrával, lesz-e még folytatás egyáltalán. Valami gáz biztos van, ha Edu Falaschi kilépett. Szerencsére azonban Kiko Loureiro jó ütemben jelentette meg negyedik szólólemezét, amely ráadásul mind közül a legsirályabb. Minden benne van, amiért Loureirót szeretjük: jazz, rock, metal, dél-amerikai ritmusok. Mivel magánkiadásban jelent meg, nem volt kicsi pénz levadászni, de megérte.

7. Neal Morse: Momentum

Be kell valljam, hogy Neal Morse – akármennyire szeretem is, amit csinál – a szédítő tempó miatt sokszor zavaróan önismétlőnek tűnik mostanság. Ugyanakkor pár nap alatt megírni egy ilyen lemezt lényegében emberfölötti teljesítmény. Ami az albumot indító "Momentum" és a monumentális záró tétel, a "World Without End" között van, szerintem felejthető, de még így is akad itt 40 perc színtiszta zsenialitás.

8. Dreamscape: Everlight

Ez az album nem rendkívüli, még csak nem is hibátlan (pl. a hangzással sem vagyok 100 százalékosan megelégedve), de valamiért belopta magát a szívembe. Hosszú évek után Wolfgang Kerinnisnek sikerült bandáját kimozdítania a közepes Dream Theater hasonmás kategóriából, és elsősorban a kiváló énekeseknek köszönhetően egy szerethető rockopera-szerű anyaggal előrukkolni. A nagyszabású címadó nálam az év egyik legnagyobb kedvence!

9. Goncalo Pereira: Serviços Secretos

Ötletem sincs, hogy ez a páratlan dallamérzékkel megáldott portugál gitáros géniusz mi a kukacos túrót (még jó, hogy nem fordítva!) művelt az elmúlt közel 10 évben! Jól tenné, ha a jövőben nem hagyná lógva a rajongókat ilyen embertelenül sokáig. Talán följebb is kúszott volna az album, ha egy kicsit még hosszabb, még merészebb (mint pl. a "Compro Kalashnikov"), és persze nem ilyen reménytelen beszerezni.

10. Teramaze: Anhedonia

Azt hiszem, az ilyenre szokták mondani, hogy "derült égből a villámcsapás".  Ausztrália? Thrash? Nincs bennünk túl sok közös, de a lehengerlő, fifikás dobmunka, a bika megszólalás, a briliáns gitárszólók, na meg a leheletfinom progresszivitás egy csapásra föltették a Teramaze-t a térképemre. Általában nem tudom elejétől végéig meghallgatni, mert nagyon sűrű, de 2-3 nótás adagokban valódi adrenalin injekció.

11. Marco Sfogli: ReMarcoable

Ez a lemez azon kevesek egyike, amelyeket előzetes belehallgatás nélkül azonmód megrendeltem. Nem csak az első szólólemez jogosított föl erre a derűlátásra, hanem minden egyes album (Alex Argento, Creation's End, James LaBrie), amelyen Sfogli valaha is szerepelt. Nincs ezen mit ragozni, ez a faszi egy fenomén, tökéletes technikával és bámulatos dallamérzékkel.

12. Secret Sphere: Portrait Of A Dying Heart

Magam is csodálkozom, hogy végül ez a másodvonalas olasz power csapat helyet követelt magának a toplistámon.  Aldo Lonobile nagyon összekapta magát, leigazolta Michele Luppit és kevert egy kis progresszivitást a koktélba. Alaphangon – egy-két kivételtől eltekintve (pl. Stratovarius) – nem harapok az euro-power cuccokra, de itt még a trappolástól is el tudok tekinteni. Egyértelműen a listám legnagyobb meglepetése! Az "Eternity" pedig az év lírája! Punktum.

13. Status Minor: Ouroboros

Sajnos azt kell mondjam, hogy az első album jobb volt. Többet vártam a fiatal finn proggerektől. Persze nem lett gyönge lemez ez sem, csak a pergődob ne szólna olyan hangosan és olyan idegesítően, mintha egy vashordót püfölnének! Azt hittem, hogy a Metallica "Szent haragjával” (2003) ez a hangzás egyszer s mindenkorra a múlté. Csak remélni tudom, hogy Rolf Pilve ezt a soundot nem viszi magával a Stratovariusba!

14. Presto Ballet: Relic Of The Modern World

Lehet, hogy a Presto Ballet pályafutásának nem ez a legjobb lemeze, de Kurdt Vanderhoof ezt a képletet olyan zseniálisan kitalálta, hogy minden egyes alkalommal levesz vele a lábamról. A helyzet az, hogy ősi Kansas, Boston és Yes rajongóként egy ilyen ráncfölvarrott retró anyaggal könnyű az elevenembe vágni.

15. Adrenaline Mob: Omertà

Még most is ragaszkodom azon nézetemhez, hogy ez a lemez nem lett olyan jó, mint amilyen lehetett volna, de az a nyári koncert a PeCsában – amikor is egy Mike Portnoy signature dobverővel lettem gazdagabb – meggyőzött arról, hogy pl. élőben nagyon is működik a dolog. Kíváncsi leszek a folytatásra.

+1 Seven Side Diamond: Enigma

Ha Garaelnek és Kottának szabad +1-et beiktatni, akkor nekem is. De nem csak szabad, muszáj is, mert a brazil proggerek egyrészt legalább olyan ügyes zenészek, mint amilyen dallamérzékeny komponisták, másrészt van saját, azonnal fölismerhető stílusuk is, és ebben a műfajban ez manapság nagy szó. Piszkosul megnézném őket egy klubkoncerten miközben vödörszám lőtyölöm a Caipirinhát!

FIGYELEMREMÉLTÓ MEGJELENÉSEK:

Szívem szerint még bővítettem volna a listát. Például a Trail Of Murder "Shades Of Art" című bikaerős skandináv power albumával. Garael kolléga bizonyára más véleményen van, de szerintem Urban Breed most föltörölte régi bandájával, a Bloodbounddal a padlót. Ehhez járul még pár muzsika, amit nagy kedvteléssel hallgattam egész évben.

Jon Lord: Concerto For Group And Orchestra
Blessed By A Broken Heart: Feel The Power
Dario Mollo/Tony Martin: The Third Cage
Affector: Harmagedon
Threshold: March Of Progress
Firewind: Few Against Many
Dynazty: Sultans Of Sin
Cloudscape: New Era
Reversion: Obscene
Lord Of Mushrooms: Perspectives
Jaded Heart: Common Destiny
Mystery: The World Is A Game

DVD-K, KONCERTEK:

Az itt szereplő három DVD nem egyszerűen jó, hanem egyenesen zseniális!

Spock’s Beard: The X Tour Live DVD
Stratovarius: Under Flaming Winter Skies – Live In Tampere DVD
Steel Panther: British Invasion DVD

Ebben az évben nem sikerült eljutnom néhány alapvető koncertre (pl. G3, Dream Theater). Ezt nagyon sajnálom, de anyagilag elképesztően megterhelő koncertekre járni – főleg azoknak, akik nem a hidrokefál ország fővárosában laknak (és sajtós jegyet sem kapnak). Ezért örülök nagyon, hogy az Adrenaline Mob/ Dreyelands koncerten (PeCsa, június 15.) ott lehettem. Régen ugráltam ilyen jót!

CSALÓDÁSOK:

A legnagyobb egyértelműen Jon Lord halála.
Yngwie J. Malmsteen: Spellbound
A tény, hogy a Reversion: Obscene csak digitálisan jelent meg.
Az egyik nagy kedvencem, a lengyel prog-király Division By Zero egy fahangú nőre cserélte le a régi énekest (itt).
A Rage: 21 ótvar hangzása (nem is került föl a listára).
Jorn: Bring Heavy Rock To The Land

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.graveyardmusic.com

A divat a kereskedelem egyik hajtómotorja: előbb új termék megvásárlására ösztönzi az embereket, mielőtt a régit elhordták volna. No igen, de ha a divatot a rendszerszemléletű előrehaladással jellemezzük, mert hát ha a kabát elavul, biza' a csizmát is hozzá kell igazítani, akkor hogyan értelmezhetjük azt a ciklikusságot, ami a progresszió mellett igenis meghatározó tényezője az igényeknek? Igen, én arról a jelenségről beszélek, amit retrónak, vintage-nek neveznek, és sokan a nosztalgia iránti vággyal magyaráznak, de kérdem én, fennálhat-e a nosztalgia egy olyan nemzedék esetében, amely még meg sem született akkor, mikor az adott trend visszasírandó perszonális élményekkel fűzte magához a benne élő generációt? Ó, persze, genetikus szinten még az átélt eseményekhez fűződő alapvető attitűd is öröklődhet – mondanám, ha genetikus-pszichiáter lennék, de amolyan koca zenei kritikusként máshol kell keresnem a megfejtés kulcsát.

Mert ha el is fogadom, hogy ha az apa Woodstockban töltötte élete legszebb napjait, ráadásul anyut is ott ismerte meg, akkor a gyereknél nem kell devianciára gyanakodni, amennyiben 18 éves korában mondjuk Hendrixet hallgatva ruccan ki a globalizáció elleni tüntetésre – Istenem, az apja vére – no de ha egy olyan ország termeli ki az adott retro zenei trendet, aminek nem sok köze volt a korabeli történésekhez, akkor gyanússá válik a magyarázat logikája. Igen, ha mondjuk az Egyesült Királyságban üti fel a fejét a hatvanas-hetvenes évek ős hard-rock világát idéző őrület, nem csodálkozom: a fiatalok minden bizonnyal szeretnék átélni szüleik élményeit, aminek felidézéséhez remek segítséget nyújt a zene, és prezentálásnak egyéb körülményei, ám Svédországot nem éppen a negyven évvel ezelőtti füstös hard-rockos/bluesos zenei élet jellemezte – bár ha tévedek, kérem, jelezzétek.

Ennek ellenére most itt van egy rakatnyi svéd csapat, akiknek zenéjét meghallgatva leginkább azt gondolhatja az ember, hogy nem csak zenészek ezek, hanem eltévedt időutazók, akiket jó negyven évvel később köpött ki az a fránya masina, mint amennyit belétápláltak, ráadásul nem is svédek, hanem jó öreg britek – esetleg oroszok, akiket a KGB képzett a világra, hadd gyorsítsák a kapitalizmus bukását a leggyengébb láncszemnél. Mivel keményzenei szocializációm hajnalán a megidézett korszak csapatai előkelő helyet foglaltak el, és foglalnak el most is életem muzikális listáján, üdvözülten ugrottam neki az "idézett idéző időző" csapatoknak, hogy aztán ez a Graveyard nevezetű banda érdemelje ki az írásba foglalást. Nem csak azért, mert tavaly sikerült elvinniük a rock kategóriában hazájuk Grammy díját – ami az ottani zenei élet színvonalát nézve megsüvegelendő teljesítmény –, hanem mert szellős, blues-orientált világukban olyan szívszorító könnyedséggel idézik meg a korszak dallam-eszenciáját, amire az eredeti példakép csapatok is csak csettinteni tudnának. Érdekes stílus és fejlődési utazásra hívja az egyszeri hallgatót a csapat, hiszen a felcsendülő szerzeményekben a rock pulzáló-pszichedelikus jellege mellett még ott a beat táncra ingerlő ütemrendszere, és gitárkezelési felfogása is, naivan és gyermeki nyíltsággal vállalva a később látenciába forduló rokonságot.

A "Lights Out" ennél fogva még jobban is tetszik, mint debüt elődje, ahol talán több volt a pszichedélia, amit én annyira nem kedvelek, itt viszont több a táncolható, rángatózó dallam, és még a két lassú, modoros szentimentalizmusában is megkapó, szinte filmzenei dal sem lángol füstös "fehércsík"-lázban... (A filmzenei jelleg egyébként is teljesen áthatja az albumot, köszönhetően a korabeli mozik kedvelt filmbetéteinek). A körítés persze vérprofi, a hangzás a maga vintage módján is gyomoröklendezően bivaly, a fiúk bajsza pedig a kinézetet is abszolút kor-kompatibilissé teszi – hiába, ezek a svédek ügyelnek a részletekre. Csajok, elő a kontyokat, miniszoknyát, magas szárú csizmát, és ne sivalkodjatok, ha a fiúk szőrzete megcsiklandozza a p….pofitokat…

Garael

A zenehallgatást ebben az évben a zeneművelés váltotta fel, és bár azt hihetnénk, hogy a kettő nem zárja ki egymást, ez nem teljesen igaz. Egyszerűen nem volt időm meghallgatni számos fontos megjelenést, mert állandóan szöszöltem a saját dolgaimmal. Ez a belső önkifejezési igény számomra szinte mindent felülírt az évben és igenis azt gondolom (Tartuffe-el ellentétben..), hogy még igen amatőr szinten is van értelme ezzel foglalkozni, mert jót tesz a léleknek.

A másik ok, amit éreztem már régóta, hogy a rengeteg kritika írása (Blog+Rockinform évek…) egy idő után leginkább feladattá vált és egyre semmitmondóbbak, vagy ahogy Tartuffe ezt találóan megjegyezte, konfrontatívak és/vagy vulgárisak lettek. Igen, igaza volt, elfogyott a szellemesség az írásaimból, így pedig sok értelmét nem láttam az egésznek. Talán be is dőlt volna a blog, ha nem érkeznek jó tollú kollégák. Ezúton is köszönet CsiGabiGa, Garael és Kotta uraknak a minőségi munkáért. És természetesen Tartuffe-nek is köszönet, bár ő nem érkezett, hanem ő az egyedüli, aki van... :)

Nézzük akkor a listát és nem kamu, tényleg őket hallgattam a legtöbbször. Csodálkozva, megdöbbenve, értetlenkedve, lenyűgözve, mondjuk úgy fellengzősen: szakmai szemmel.

1. Steve Vai: Story Of Light

Nem akarok én piszkálódni, mert kapott itt X kolléga már bőven, de tényleg nem értem, hogy valaki a szakmából és főleg gitárosként miként találhatja ezt a zenész-óriást idegesítőnek. Különösebben nem kedvelni lehet, és ez megmagyarázható, védhető álláspont is, de aki ennél tovább lép, oda már terápia kell. Lelke rajta. Nem minden pillanata libabőr nekem sem, de akkor is az egyik legjobb anyag az idén.

2. Paul Gilbert: Vibrato

Na, ő meg a másik… Hihetetlen, de Paul egyre jobb lemezeket készít, az utóbbi két albuma pedig egészen elképesztően zseniális. A "Vibrato" humoros, könnyed, de annyira zenei, hogy többször térdre kell borulni a hallgatása közben.

3. Kiko Loureiro: Sounds Of Innocence

Attól tartok, nem ő nyeri meg a blog összesített versenyét, de ettől én még jót alszom. No meg Kiko is feltételezhetően, hiszen nem akar ö ennél többet. Egyszerűen jólesik neki kijátszani magából a (talán az Angra-menedzsment okozta) gondjait. Latin, jazz, rock, minden van itt és minden nagyon izgalmas. Marco Sfogli ma ünnepeltebb zseni, mint a brazil fiú, én mégis sokkal-sokkal inkább őt hallgatom. Jobb, na!

4. Adrenaline Mob: Omertà

Őszintén? Nem hittem Tartuffe-nek, amikor azt írta, hogy nem váltják meg a világot és nevek alapján többet várnánk. Aztán meghallgattam és rájöttem, hogy igazam lett. Portnoy, Russell Allen és egy gitárfenomén: és átlagos? Ez kizárt. Persze, hogy kizárt.

5. Borsodi Blue: Moonshine and Wine

Király István után nekem az újabb nagy hazai öröm. Borsodi Laci Békéscsabáról jött, látott és győzött, szerencsére nem csak nálam. Esti-hajnali, nyugis bluesos muzsika, ami nem a virtuozitásról szól, de ahol minden dallam és hang nagyon a helyére került. Elejétől a végéig kiváló cucc, dalostól, megszólalástól, mindenestől.

6. Kee Marcello: Redux: Europe

Régi Europe-slágerek új hangzásban. Elment az eszem??? Kicsit sem. És egyébként is, aki csak odáig lát, hogy Europe=Carrie, azzal én nem kezdek vitatkozni. Kee Marcello gitárjátéka megbabonázott már akkor, pedig Norum helyére érkezni nem lehetett egyszerű. Minden szólója egy kisebb (kisebb a fenét, nagyobb!) műalkotás, klasszikus "dal a dalban" felfogásban. Jóhogy most is faltam újra és újra minden lepengetett hangját.

7. Neil Zaza: Clyde The Cat

Zaza nekem különösen is kedves, hiszen többek között magam is egy Neil Zaza signature hangszeren ügyetlenkedek, de ez önmagában kevés lenne a bekerüléshez. Zaza dallamérzéke és éneklő gitársoundja mindig is kedvenc volt, az A-HA feldolgozása (Take On Me) pedig nekem az év dala.

8. Escape Of Mind: Escape Of Mind

Egy szemtelenül fiatal srác, jelesül Aradszki Zsombor olyan érett gitárjátékkal feljátszott anyagot küldött nagy szerényen, hogy kezdetben szélhámosságra gyanakodtam. Egyszer, még a '80-as években megtörtént, hogy egy Bastille nevű, és kétségbeejtően ügyetlen hódmezővásárhelyi zenekar beküldött egy demót a Hammerhez, ami önmagában bocsánatos bűn, mindaddig, amíg nem egy kevésbé ismert külföldi zenekar lemezét másolják a kazettára és bezsebelik érte a meg nem érdemelt dicséretet. Nos, Zsombor nem a Bastille, hanem ezt valóban Ő játszotta fel. Csodálatos dallamérzék, biztos hangszerkezelés és annyira, de annyira jó, hogy egyszer lehet, hogy kiadom a saját nevem alatt. Hiába, a vásárhelyiek ravasz emberek…

9. Leander (Rising): Szívidomár

Szeretem, amikor 3 hazai produkció is szerepel a kedvencek között, még akkor is, ha néhány mimóza és sértődékeny rocker azt gondolja, hogy itt mi nem támogatjuk a hazai zenekarokat… Dehogynem! Nagyon is! Valamiért őket fanyalgással kísért általános irigység (ugyan miért, nem is értem, felénk ez nem divat, khmm…) fogadja a hazai szakmában, tisztelet a kivételnek, pedig nagyon is megérdemelt a sikerük. Köteles Leander jól kitalált valamit, amibe remek zenészeket sikerült bevonni. Egy szenzációs debüt-album, legalább 5 slágerrel. 

10. Van Halen: Different Kind Of Truth

Nagyon nem volt szimpi Anthony pótlása egy újabb (és nem színpadképes) Helénnel, meg Roth is egy vicc Hagar mellett, de ez a lemez akkor is jó. Van Halen pedig…Van Halen. Ennél többet nem is kell mondani, ha mégis kell, akkor máris kifelé a teremből, ugye…

Ezek voltak a hallgatott lemezek, a többiek pedig nem éltek meg sok hallgatást, de amikor szóltak, akkor csettintettem, hogy: Ejha! Vagy olyan is volt, hogy elragadtatásomban azt mondtam: Ejha-ejha!

11. Circus Maximus: Nine. Sokkal jobb a zene, mint a lemezborító, X kolléga lemezzel kapcsolatos "bölcs" szakértése a legjelentősebb szakmai fórumon meg ismét becsúszott a Mariana–árok és az izzó magma közé valahová….

12. Europe: Bag Of Bones. Ízes, profi hard rock. Ennyi, de ez bőven elég, főleg, ha ennyire ízes és profi. És milyen jól szól má'!

13. Devin Townsend Project: Epicloud. Őrült, tiszta sor, de amihez nyúl, az mindig minőség, bármennyire is szélsőséges a zene és a csóka is.

14. Arthemis: We Fight. Egy energiabomba. Feszes, húzós, karcos, szikár, ráadásul mindez jó énekessel és kitűnő gitárossal.

15. Firewind: Few Against Many. Csuda tudja, most nem kaptak el annyira, de a matematikai törvényszerűségek nem változnak: Katsionis+Gus=Év végi lista valamelyik helyezése.

DVD:

Scorpions: Live in 3 D (El sem hiszitek, hogy mekkora élmény egy 3D kamerákkal rögzített koncertet nézni nagy képernyős tévén. Folyamatosan húztam le a fejem, nehogy Jabs leverje a szemüvegem a Cort gitárjával…

Stratovarius: Live In Tampere (Mint egy falat kenyér, úgy kellett már, és azt kaptuk, amit megérdemeltünk. Ki az a Tolkki???)

Pretty Maids: It Comes Alive (Kortalanok a dánok és szétrúgják a segged, ezt vedd készpénznek!)

Koncert: G3 Budapest-Aréna (Nem indokolnám, ha nem baj….)

Csalódások: Yngwie (Hajjaj, pedig még mindig nagyon szeretem...), Rage (Sajna, ez lapos lett…), Kee Marcello (A Redux: Shine On egy vicc, kéremszépen!)

Jon Lord. Nyugodj békében!

Reménységek: Király István G-Jam lemez valamikor tavasszal (Állítólag nagyon jó lesz!:-)

Túrisas

Nos, ez az év is eltelt anélkül, hogy megváltást hozott volna. Mármint a rockzenében. A legjobb lemezek akkor születtek, ha valaki nem akart megújulni, hanem inkább visszanyúlt valamihez, amit korábban ő vagy valaki más már remekül megcsinált. Így tett a Vengeance, melynek énekese szabad idejében egy AC/DC tribute zenekarban énekel, és ennek hatására az új lemez is nagyon AC/DC-s lett. De az Accept is remekművet tett le az asztalra csupán azáltal, hogy visszanyúlt a '80-as évek elején játszott stílusához, a Breaker/Restless ízű album a rajongók álma. Pócs Tamás rálelt az igazi Solaris ízre, Kiss Zoltán megtalálta a Szivárványt, az Evil Masquerade ötvözte a Tony Martinos Black Sabbath-ot a Rainbow-val, Oliver Hartmann is visszatért a zseniális első lemezén hozott muzsikához, ahogy Soto is a Prism/Lost In The Translation lemezek világához. A Sagába visszatért Michael Sadler és ezzel visszatért az elveszettnek hitt íz. Nagy meglepetést az ismeretlenségből előbukkanó Julian Angel okozott, aki német létére lazán hozza a '80-as évek végének kaliforniai hajmetál bandáinak stílusát, valamint a Helloween két alapítója, akik hosszú évek után találtak egymásra, de nem egy új galopp-metál lemezt hoztak létre, hanem egy ízes hard rock muzsikát.

1. Vengeance: Crystal Eye

Saját magam is meglepődtem, de az évben legtöbbször a Vengeance "Crystal Eye" lemeze ment a telefonomban. Nem, nem csengőhangnak állítottam be, de munka közben gyakran hallgatok zenét, és bár még mindig őskövületnek számítok, azért valamennyit én is haladok a korral, így a Walkmant idővel Discman váltotta fel, manapság meg már a telefontól "zúg a fejem". Szóval a Vengeance. Az elhunyt gitáros (Jan Somers) emlékének ajánlott album nagyon erős lett, a stílus kicsit változott, de ez az AC/DC klónság jól áll nekik. Mintha Björn Lodin énekelne AC/DC dalokat. A címadó Lucassen szerzemény, a "Crystal Eye" pedig mindent visz!

2. Accept: Stalingrad

Sokan kritizálták az új lemezt, hogy - bár még mindig sokkal jobb, mint az utolsó U.D.O. lemezek - a "Blood Of The Nations" modernségéhez, újszerűségéhez képest visszalépés. De hova? A Breaker - Restless And Wild vonalra. És ha megnézzük a "Blood Of The Nations" turnéjának Facebookon megszavaztatott szetlistáját, ez a két lemez teszi ki a koncertprogram felét. A rajongók tehát ezt várják tőlük, és Wolf Hoffmann - ha már egyszer visszatért önkéntes száműzetéséből, amikor fotóművészként tengette életét - mindent megtesz, hogy kielégítse rajongói igényeit. Én is nagy rajongó vagyok, így nálam 10 pontos lenne a lemez, ha pontoznánk.

3. Beautiful Beast: California Suntan

Ezt a Poisonba Warrantott Dave Lee Roth figurát mindenkinek meg kell ismerni, aki szerette a nyolcvanas évek végének hajmetál bandáit, a Skid Row-tól az Autograph-ig, vagy a Bon Jovi Desmond Child-korszakát. Yngwie is tanulhatna tőle! Na nem gitározni, de keverést mindenképpen. Ez a germán gitáros-énekes is egymaga hozta össze az új lemezét, csupán egy dobossal (a dobgép az tényleg gáz, bár azt sose mondtam volna meg, hogy Gary Moore "Wild Frontier" albumát is teljes egészében azzal vették fel, szóval, lehet azt is jól használni), a keverést viszont első lemezén profi szakemberre bízta (Rolf Munkes - Empire, Razorback), majd az ellesett trükköket a második albumon tökéletesen alkalmazva százszor jobb hangzást sikerült elérnie, mint Yngwie-nek 13 év alatt.

4. Saga: 20/20

Saga és Sadler. Mindkettő fogalom a rockzenében. 2011-ben újra egyesültek és 2012-ben egy új albummal pecsételték meg kapcsolatukat. Az új lemez szinte eszenciája életművüknek. Nem korszakalkotó, de erős album. Van benne egy kevés "Worlds Apart", egy csipet "Heads Or Tales", némi "Security Of Illusion", és még a méltatlanul alulértékelt koncept album, a "Generation 13" dallamaihoz hasonló megoldásokat is felismertem a produkcióban. Nem olyan progresszív, mint a "Trust", de nem annyira AOR, mint a "10.000 Days". Szóval arany középút. Ezt mondtam akkor, ezt mondom most is. Sadler nélkül a Saga félkarú óriás, de újraegyesülve megmászhatják akár az égig érő fát is.

5. Sunstorm: Emotional Fire

Nagy JLT rajongó is vagyok, de a Sunstorm albumok eddig valahogy nem jöttek be. Sem Jim Peterik, sem a Vegás Martin tesók nem tudtak Signore Linquito képére gyúrt dalokat írni. Aztán most jöttek, írtak és győztek a svéd slágergyárosok, Robert Säll (Work Of Art) és Sören Kronqvist (Crash The System). Polcomon a helye!

6. Jeff Scott Soto: Damage Control

Van, aki szerint sablonos és kiszámítható az új JSS album, de az ilyen mit mond az AC/DC lemezekre? A lényeg, hogy a zene újra jó! Bár Soto olyan showman, aki koncerten még a "Staying Alive"-ot is meg tudja etetni a közönséggel, az utolsó stúdiólemeze, a "Beautiful Mess" igen haloványra, érzelgősre sikeredett. Ehhez viszonyítva még inkább öröm, hogy az új lemez visszakanyarodik a Prism/Lost In The Translation lemezek által kitaposott ösvényre, és én csak azt mondhatom, hogy van alapja a népi bölcseleteknek: Járt utat a járatlanért...

7. Axel Rudi Pell: Circe Of The Oath

Bár osztom Túrisas véleményét, hogy ARP nagyobb showman, mint gitáros, de stúdiólemezei azért be szoktak jönni. Így volt ez a Soto által felénekelt "Eternal Prisoner" vagy "Magic" albumokkal is, a Gioeli-korszak nyitó darabja, az "Oceans Of Time" pedig örök kedvencem (a "Carousel" mekkora Schenker-koppintás, de bitang jó nóta!). Az új albumok viszont igen gyengén muzsikáltak, így csak nehezen és a Garael kritika után jóval hallgattam meg a 2012-es lemezt. Viszont akkor bele is szerettem. A "Ghost in The Black", a "Run With The Wind" és a "Fortunes Of War" szerintem klasszikusok lehetnének, kár, hogy maga Axel Rudi sem ismeri fel a saját értékeit, koncerten e háromból csak az egyiket játssza. A címadó dal viszont az akusztikus gitáros, kicsit blues-os Zeppelin beütésével igazi újítás ARP korábbi önmagához képest.

8. Unisonic: Unisonic

Nem vagyok egy Kiske-bűvölő, és ez a Hansen-Kiske összeborulás nem is izgatott fel nagyon az előzetes kislemez alapján, de aztán kijött a lemez, és azt vettem észre, hogy kezdem megszeretni, és ez is valahogy bennragadt a telefonomban. Már a felállás is parádés, a két ex-Helloweenos fiún kívül itt van még az ex-Asia, ex-Krokus, ex-Gotthard gitáros Mandy Meyer és a Pink Cream 69 teljes ritmusszekciója. A zene sokkal inkább hard rock, mint ex-Helloween tagoktól várható metál, érdekes módon a leggalopposabb szerzeményt (Souls Alive) Mandy Meyer írta. Ellenben az "I've Tried" mintha a Bon Jovi "Keep The Faith"-jének keményebb változata volna.

9. Evil Masquerade: Pentagram

Volt egy időszak, amikor a Krokus gitárosa, Fernando Von Arb ízületi problémák miatt pár évre visszavonult, és felkérte Mandy Meyert, hogy helyettesítse őt (a dolog érdekessége, hogy most meg együtt készülnek az új albumra, mert ezúttal a másodgitáros dobta be a törülközőt). Nos, az Evil Masquerade eljátszott a gondolattal, mi lett volna, ha Tony Iommi felkéri Ritchie Blackmore-t, hogy helyettesítse egy kicsit a Black Sabbath-ban. A Fekete Szombat szivárványszínekbe borult volna. És ez nekem nagyon bejön. Papathanasio hangja pedig kísértetiesen hasonlít Tony Martinéra.

10. ZBB: Holnaptól...

Hazai viszonylatban Kiss Zolié az egyik legnagyobb hang. Hallottam őt Balázs Fecó háttérénekeseként, ahogy leénekelte a nagy elődöt a színpadról, hallottam bluest énekelni a Gary Moore emlékkoncerten, hallottam az Ego Projectben, vagy az Iron Majdnemben, de nekem legjobban a hard rock stílus fekszik, így az ő hangját is ez a műfaj hozta legközelebb hozzám. Megint csak egy olyan lemez került be a topok közé, ami nem szégyellt visszanyúlni a '80-as évekhez, és a Rainbow zenéjét Fischer László segítségével kikorálosították. Ha a keverés egy kicsit jobban sikerült volna, még feljebb is tettem volna a listámban.

11. Hartmann: Balance

Rossz a címválasztás. Az első szólólemez zsenialitása után egy gyengébb második album következett ugyanazon a vonalon, majd egy pálfordulással a Hartmann 3 legalább annyira más lett, mint az elődei, mint a Van Halen 3 anno. Azóta is visszasírtam az első albumot, és most végre újra megtaláltam az új lemezben azt, amit azóta hiányolok: a jól megírt, remek dalokat. Azért tartózkodtam oly sokáig a meghallgatásától, mert a "Balance" címből arra következtettem, hogy az első és harmadik albumnak egyfajta kiegyenlítődése jött létre a muzsikájában, de ez színtiszta dallamos rock az "Out In The Cold" stílusában, szóval jobban illene hozzá a "Full Circle" név.

12. Luca Turilli’s Rhapsody: Ascending To Infinity

A Rhapsody kettészakadása óta a Staropoli/Lione ág mást sem csinált, csak az új gitárossal turnéztatta az utolsó lemezt, hogy megmutassák, van élet Luca után is. Turilli ellenben írt egy új lemezt, hogy megmutassa, megy ez Staropoli nélkül is. A "From Chaos To Eternity" nagy kedvencem, úgyhogy ha azt lekörözni nem is tudta, de megközelíteni igen, és ez már önmagában nagy teljesítmény. A 2010-es Rhapsody lemez viszont a fasorban sincs az új anyag mellett, úgyhogy sikeres volt a műtét, és a páciens is megmaradt azon a színvonalon, amin az elmúlt évben abbahagyták a közös munkát. Az új énekes hangja pedig passzol a zenéhez, nem esett abba a hibába, mint Timo Tolkki, hogy hiába írt remek albumokat a Revolution Renaissance-nak, ha Gus Monsanto hangja nem illett a muzsikához.

13. Tompox: Hungarian Eclectic

Szerencsésnek érezhettem magam, hogy 2012-ben voltam Solaris koncerten. Igaz, hogy már csak Pócs Tamás van az eredetiek közül, és ezért már csak tribute bandnek hívják magukat, de a Solaris feelinget maximálisan vissza tudták adni élőben, és ez a lényeg. Az meg már csak hab a tortán, hogy Balla Endre személyében nem csak egy remek billentyűst találtak, de végre olyan dalszerzőt is, aki vissza tudja adni a Solaris lemezek hangulatát, ami korábban a Solaris Fusion/Nostradamus projekteknek nem sikerült. A King Crimson feldolgozás szerintem mellényúlás volt, anélkül még jobb helyen végezhettek volna.

14. Jimi Jamison: Never Too Late

Jimi Jamison végre megtalálta a hangját! Nem mintha elveszett volna korábban, csak valahogy nem tudott érvényesülni az előző években készült lemezein. Hiába próbálkozott felmelegíteni a töltött káposztát Jim Peterikkel, a Survivor zenegépével, és hiába szűrte össze a levet Bobby Kimballal, a Toto egykori nagytorkújával, valahogy elmaradt a nagy durranás, az állam a helyén maradt. Most azonban az Eclipse szerzőgárdáját szerződtette, s így szerződtek végre olyan slágerek, amelyek méltóak JJ hangjához. Igazi AORgia! Ebben a műfajban talán a legjobb volt tavaly (JLT-t nem sorolom AOR-ba, ő is inkább hard rock-énekes). Talán csak a nevében is AOR Frederic Slama-féle projekt verhetett volna rá (jókat hallottam róla), ha sikerült volna eljutnia hozzám időben, így legfeljebb Chris Ousey tavalyi sorsára juthat.

15. Steve Vai: The Story Of Light

Mit is lehetne mondani Vajaspistáról? Ha a gitárjához nyúl, az már önmagában egy csoda. Szerintem fejen állva, hátracsavart kézzel is el tudná játszani a számokat. Kicsit emlékeztetett a "The Ultra Zone"-ra, egy kicsit a "Fire Garden"-re, de aztán a gospel kórusokkal továbblépett az előző lemezek emlékén. Ahogy gitáros üdvöskénk, Túrisas sem tudta megfogalmazni, mi az, ami megfog ebben a muzsikában, én sem tudom a titkot. Talán az, hogy olyan játszi könnyedséggel nyúl a hangszeréhez, hogy ezt látva az egyszeri ember azt képzeli, ezt bárki meg tudná csinálni. Én mindig csodálkozom, amikor Satriani tanítványaként emlegetik, mert bár Satch is szinte mindent tud a hangszerén, de sohasem láttam rajta azt a légies könnyedséget, amivel Vai nem "játszik a hangszeren", hanem "játszik a hangszerrel". Úgyhogy ott kell lennie a Top 15-ben. Főleg, hogy 7 év után adott ki új stúdióalbumot. A gitármuzsika hívei már-már elsorvadtak a várakozásban!

Koncertek, koncertlemezek

Michael Schenker: Temple Of Rock - Live In Europe DVD

Az év koncertje címet én már kiosztottam januárban Michael Schenkernek, s annak ellenére, hogy nem jutottam ki élőben megnézni, a Blu-Ray tökéletesen kárpótolt. Remek buli, nagyszerű énekes ez a Doogie White, bármit el tud énekelni Klaus Meine-től Graham Bonnet-ig, csak Schenker soványsága aggaszt egy picit. Remélem most, hogy leállt az alkohollal, nem a drogokban keres vigasztalást! Bár ez a játékán egyáltalán nem látszik, úgyhogy valószínűleg csak fölöslegesen aggódom.

Gary Moore tribute koncert - PeCsa

Április 4-ére, Gary Moore 60. születésnapjára szervezett emlékkoncertet Csillag Zoli. Bár Freischlader zenéje nekem személy szerint nem tetszik, azt el kell ismerni, hogy remek gitáros. Bizonyította ezt az ex-Gary Moore zenészekkel közösen elnyomott másfél órás koncerten, és még a Vámos Zsolt - Kiss Zoltán páros műsorából is kaptunk egy két számos ízelítőt, akik később (a Freischlader szóló koncerten ősszel) már Run For Power néven nyomták Gary Moore hard rock korszakának számait.

Mr. Big: Live From The Living Room DVD

Nagy úr nagy rocker. Még a nappalija is erről árulkodik. Nagy úr ugye négy úr, ezt tudjuk. A négy zseniális zenész összeült és olyan akusztikus koncertet rittyentett a "nappaliban", hogy az embernek szeme-szája tátva maradt. A TOHO Studios színpadán berendezett nappaliban Paul Gilbert olyanokat mutatott, amiket el sem tudtam volna képzelni korábban (pl. az "Electric Drill Song" vagy a "Green-Tinted Sixties Mind" szólóját akusztikus gitáron).

Gary Moore: Blues For Jimi DVD

Amihez Gary Moore hozzányúlt, az arannyá változott a kezében. Legyen szó hard rock vagy blues muzsikáról, Peter Green vagy Phil Lynott, esetleg Jim Capaldi emlékkoncertről. Így volt ez a Jimi Hendrix emlékesten is, még az sem tudta elrontani a műélvezetet, hogy az egykori Hendrix-zenészek szerepeltetése visszájára sült el, és a koncertnek mélypontja lett, nem a csúcsa.

Nagy csalódások:
Az év legnagyobb csalódása az volt,hogy Jon Lord mégsem tudta leküzdeni betegségét. :(

Zeneileg csalódás volt a Ten és a Mad Max új albuma, az új Malmsteen nem lenne rossz, de a hangminősége egyenesen halad tovább azon a lefelé vezető úton, amelyen a 2000-es "War To End All Wars"-szal indult el.

Blackmore is tovább haladt a maga útján, s egyre inkább esélyes arra, hogy elorozza tőlem a "puhapöcsű rocker" címet. Az "A Night In York" DVD-n még kevesebb az elektromos gitár és még több a ballada, mint korábban, s a zenekar már egyre kevésbé Blackmore, sokkal inkább Night.

Meg kell még említenem a 2011-es év nagy vesztesét, melyre akkor azt mondtam, ha lett volna időm többször meghallgatni, biztos bekerült volna a Top 15-be. Azóta elég sokszor lement a lejátszómban, és ezt most is így gondolom: Chris Ousey - Rhyme And Reason.

Az idei év vesztese ebből a szempontból a Mobilmánia DVD lett, mert bár karácsony előtt kihozták a "sima" DVD-t, én az "első magyarországi 3D-s DVD"-re várok, amit Zefi korábban beharangozott, ám ennek megjelenése januárra csúszott, pedig biztosan ott lett volna a ranglistán, ha nem jön közbe ez a malőr.

CsiGabiGa

Kiadó:
Ritual Echo Records

Honlap:
www.galahadonline.com

A patinás angol csapat előző – szintén idei – lemeze az év végi listámra is felkerült, nem utolsó sorban friss, mai hangzása, megközelítése miatt. Nos, ami ott jó érzékkel adagolva különlegessé tette a produkciót, emitt egyesek gyomrát éppenséggel meg is fekheti. A modern, elektronikus popzenéről van szó: talán nem véletlenül jelentették meg az anyagot két etapban, amoda válogatva a hagyományosabb progresszív rock opusokat, emide pedig a direktebb ambient – techno – drum'n'bass hatásokkal operáló kísérletezősebb, meredekebb számokat. Előbb a törzsközönséget kellett kiszolgálni, és némileg előkészíteni a következő lépcsőfokot.

Mindazonáltal az album korántsem befogadhatatlan a vaskalaposabb rajongók számára sem, erről gondoskodik Roy Keyworth, aki a megfelelő pillanatokban a tökös gitártémákat is oda pakolja, ahova köll. A helyenként kifejezetten popba hajló énektémák ellenére is van mélysége, komolysága a muzsikának, talán a mondanivaló (szövegek) miatt is, és mert nagyon ügyesen játszanak az érzelmekkel, hangulatokkal (többek között éppen a szintiknek, kórusoknak köszönhetően). Amit kiemelnék még, hogy bár leginkább a gitár-billentyű ellentétekre ráülő édeskés énekdallamok viszik előre a zenét, a ritmusszekció is példaértékű teret kap a bizonyításra-önkifejezésre, amivel ők tudnak is élni.

Egyszóval túl jó számokat alkotnak ahhoz, hogy könnyen le lehessen írni ezt a korongot, még úgy sem megy, ha történetesen feláll a szőr a hátadon a túlzott elektronikától. A Galahad ezúttal egy jó értemben vett, színtiszta művészalbumot eresztett rá a gyanútlan világra, melyben a kísérletezésé a főszerep, és ami könnyedén oda tehető a Genesis és a Marillion legszebb, legjelentősebb munkái mellé. Ez a felfogás – ismétlem – egy közel harminc éves zenekartól mindenképpen tiszteletet érdemlő. A kortárs zenei trendeket Amerika, Németország és Japán diktálja, de úgy tűnik, hogy az igazán érdekes, előremutató dolgok még mindig leginkább Angliában születnek.

Kotta

Először is, szeretnénk megkérdezni, hogyan is telt az elmúlt év az Ön számára, tisztelt Sándor?

Nos, kedves ifjú kolléga, az évek előrehaladtával az embernek egyre nehezebb Szilveszter napján összegezni az elmúlt év eseményeit, ami sajnos biológiai determináció: a rövid távú memória gyengülésével nem azt nehéz felidézni, hogy 50 évvel ezelőtt melyik falovat szerettük volna a játékboltból megkapni, hanem hogy mikor is pisiltünk utoljára. Ennél már csak a politikusok egy része jár rosszabbul, akiknél a memória megkopásához nem szükséges a megélt évek számának viszonylagos nagysága, egy bizonyos pozíció betöltésével akár húsz évesen is képesek elfelejteni, mit ígértek tegnapelőtt. Jómagam pályám során sokszor kerültem kapcsolatba a politikával, amit aztán zenei újságírói tevékenységem során remekül tudtam kamatoztatni: e két területnél több álnoksággal, kétszínűséggel és sárdobálással csak a tudományos életben és egy általános iskola csupa hölgyből álló tantestületében találkoztam, ami ellen néha a legnehezebb titkosügynöki mesterkurzus vörös diplomával történő abszolválását lehetővé tevő kompetencia gyűjtemény is kevésnek bizonyult. Ez persze nem jelentett mindenki számára hátrányt, két Nobel díjra jelölt magyar pszichiáter és három akadémikus szociológus is évekig tartó kutatási forrást talált a magyar zenei élet szereplőinek pszichés, mentális és csoportdevianciáit tanulmányozva, igaz, hogy ezekből a legtehetségesebb aztán inkább a bolondok házába távozott, mivel elege lett az irracionalitásból.

A koromra való tekintettel nézd hát el, ha nem bocsátkozom részletes évértékelésbe, azt megtetted helyettem Te, álnokul, ígéretedet megszegve okoztál igazi meglepetést: meglepődtem, hogy ennyi rossz lemez jött ki az év közben, én valahogy jóval kevesebbre emlékszem…, de ez is biztosan a korosodásnak köszönhető.

Hogy van megelégedve a Dionysos Rising idei teljesítményével?

Nem kenyerem a dicsekvés, a dicséret meg pláne, de meg kell, hogy mondjam, mindenki megtalálhatta a maga számítását, aki a blogra látogatott. Igényességünknek legfőbb bizonyítéka az a mezőgazdászi szakon végzett egyetemista, aki szakdolgozatához itt találta a legtöbb, hivatkozásként szolgáló törzsanyagot, amit le sem lehetett volna tagadni. Az igaz, hogy a diplomamunka tárgya nem éppen zenei, sőt, ha lehet mondani, akkor egyáltalán nem, de az, hogy hazánk értelmiségi elismertségéhez egy kiváló trágya-analitikus pályára bocsátásával járultunk hozzá, mindennél többet ér. A másik dolog, amitől csak úgy dagad a keblem, hogy sikerült megnyugtatni a kritikáink hatására éppen depresszióba esni kényszerülő Axel Rudi Pellt: vannak még hozzá hasonló képességű gitárosok, akik ráadásul képesek nyilvánosságra is hozni produkcióikat.

Az persze igaz, hogy nem sikerült a metal TOP 100 listán az első tíz helyezett közé beférkőznünk, de ennek minden bizonnyal az az oka, hogy íróink egy része önmegvalósítási kurzuson vett részt, lásd előbbi megjegyzésemet, más része pedig olyannyira az átlag ízlés fölé emelkedett, hogy a különbséget zongorázni, izé,  "Kottázni" lehetne. Olyan albumok ismertetésével pedig nehéz zöld ágra vergődni a népszerűségi listán, melyek megfejtésébe két Bartók Béla is belebukott, de a lényeg továbbra is az igényesség szintjének kompromisszum mentes fejlesztése. Persze meg kell mondani, hogy szerencsére vannak még a szerkesztők között olyanon is, akik katonás kürtszóval tudnak némi harsányságot csempészni az emelkedett stíluspreferencia néha egyenszínű szürkeségébe. Egyébként is, mitől mástól ébredne fel Dionysos hosszú álmából?

Köszönjük Mesternek a gyors értékelést, kívánunk Boldog Új Esztendőt, csakúgy, mint minden Olvasónknak!

Kiadó:
InAkustik

Honlap:
www.michaelschenkerhimself.com

Jó pap holtig tanul. De legalábbis holtáig nyomja a rock and rollt. Főleg, ha a Rock Templomában teljesít szolgálatot! Michael Schenker tavalyi szólólemeze nem volt rossz, de a világot sem váltotta meg. Ellenben az erre felépített turné, amelyet megbolondítottak egy kis Scorpions Reunion-nal, már közelíti a világmegváltó kategóriát. Az eredeti terv szerint a lemez társszerzője, Michael Voss énekelt a japánoknak, az egy számban közreműködő Robin McAuley az amerikaiaknak, és a szintén egyszámos Doogie White jutott az európai közönségnek. Aztán a következő két évben rotációban megfordult volna mindhárom énekes mindhárom kontinensen. Aztán Vossról kiderült, hogy kevés a hangja a Scorpions és az UFO nótákhoz, McAuley pedig lebetegedett, és már az amerikai turné második felét is David Van Landing vette át, míg Európában az apró skót bebizonyította, hogy nem véletlenül volt Ritchie Blackmore vagy Yngwie Malmsteen kiválasztottja.

Ahogy korábban megjegyeztem: Kis ember nagy hanggal jár. És ennek egyik ékesen szóló példája éppen Doogie White, aki a Klaus Meine dalokat is kirázza magából, mint kiskutya a vizet a bundájából, sőt az "Assalt Attack" nótában még Graham Bonnettet is tudja pótolni, és ehhez képest már csak lábujjgyakorlat (mert azért egy-két magas hanghoz a "Let Sleeping Dogs Lie"-ban lábujjhegyre kellett állnia, hogy elérje) a Phil Mogg vagy Gary Barden által énekelt dalok tolmácsolása.

A koncert másik hőse az a Wayne Findley, aki Guiness rekordot állított fel a Schenkerrel leghosszabb ideig együtt játszó zenész kategóriában (2000 óta nyomja a billentyűket és a riffeket Michael oldalán), és aki halált megvető bátorsággal lépett színpadra 3 élő skorpió (Michael Schenker, Franzis Buchholz és Herman Rarebell, valamennyien ex-Scorpions zenészek) és egy fehér kutya (Doogie White) oldalán. Úgy tűnik, mindehhez Óz, a nagy varázsló segítségére volt szüksége. Legalábbis a látszat erre utal: a fizimiskájában is Oz Fox-ra emlékeztető Findlay ezúttal egy darázscsíkos Stryper-gitárral nyomta végig a koncertet, és az együtt töltött 13 év elismeréseként még két szólót is kapott ajándékba Michaeltől.

A tilburgi koncerten készült felvételen Kirk kapitány (William Shatner) szavaira vonul be az 5 gladiátor az arénába (Into The Arena), akik évtizedes tapasztalatukkal felfegyverkezve készen állnak (Armed And Ready) arra, hogy megmutassák, milyen lenne a Scorpions, ha '79-ben Michael nem dönt úgy, hogy önálló zenekart hoz létre, és nem asszisztál a bátyja sikertörténetéhez. És bizony, hogy megmutatják! A "Lovedrive", az "Another Piece Of Meat", a "Coast To Coast", de még a lírai "Holiday" nótában is olyan kunsztokkal kápráztatja el a nagyérdeműt, amilyenről a lassúkezű Rudolf, vagy a maga mellé vett virga ürge, Matthias Jabs még csak nem is álmodott.

Három zenekar repertoárjából válogatva akár egy 3 órás koncertet is le tudtak volna nyomni üresjárat nélkül, és talán csak egy rövidke időre ült le a buli, amikor Michael Voss lépett a deszkákra, hogy az új lemezt reprezentálja a "Hanging On" című szerzeménnyel. Az MSG dalok közül viszont csak az alapvetések maradtak a programban, hogy helyet adjanak a Scorpions és UFO slágerparádénak. Az UFO klasszikusait Michael a Strangers In The Night gitárján, míg a Scorpions dalokat a 2013-as Dean modellen, a színes ólomüvegkristály motívumú Kaleidoscope gitáron mutatta be.

Minden Schenker koncertek értékmérője, hogy milyen hosszú és mennyire improvizatív a programot záró "Rock Bottom". Itt és most egy 11 perces változatot hallhattunk, és az a tétel, hogy nincs két egyforma "Doctor Doctor" intro, de ugyanúgy nincs két egyforma "Rock Bottom" impró sem, ezúttal sem dőlt meg, úgyhogy azt hiszem, elégedettek lehettünk a végeredménnyel.

Ráadásul kaptunk még két Scorps slágert ráadásként, hogy a "Doctor Doctor" hangjaira hullámzó tömeg látványa végre feltegye a pontot a i-re. A koncert két kakukktojás dala a "Rock You Like A Hurricane" és a "Blackout" volt, ezekhez abszolút semmi köze nem volt Michaelnek, ellenben Rarebell-szerzeményként bekerültek a programba. Nos, ennek a két gigaslágernek a szólóját kapta meg Wayne Findlay, hogy bizonyíthassa, ő sem egy kutyaütő a hangszerén (ezt egyébként a szemfülesebbek, mint jómagam is, a Slavior nevű zenekarának lemezén már megtapasznyalhatták).

Két olyan Schenker nóta van, amelyet akármennyiszer is hallgattam már, egyszerűen képtelen vagyok kikapcsolni, ha egyszer elindult. Az egyik az "Into The Arena", a másik a "Doctor Doctor". Nos, ezen a koncerten e két alapvetés közé volt beékelve Michael Schenker pályafutásának 3 meghatározó zenekarának egyfajta "besztofja". Lehet fintorogni, hogy miért maradt ki ez, vagy morgolódni, hogy jobb lett volna amaz, ez a 100 perc így volt kerek egész.

Ha már (túl)szervezési problémák miatt lemaradtam a bécsi koncertjéről tavasszal, legalább karácsonykor megnézhettem a műsort Blu-Ray-en. A bónusz anyag egy fesztiválkoncert-részlet Voss-szal, és némi dokumentumfilm a turnéról. Nem nagy cucc, de érdekességnek jó.

Az év koncertjének terveztem, de az év videója lett belőle. Ezzel kívánok minden olvasómnak boldog új évet: "Before The Devil Knows You're Dead".

CsiGabiGa

Az össznépi betegre zabálás alatt nem volt egyszerű nekiülni az írásnak, végül csak megembereltem magamat. Ráadásul a sorrend összeállítása is mintha nehezebben ment volna, mint eddig bármikor. Ami egyrészt az igazán kiemelkedő alkotások hiányára, másrészt az átlagos színvonal magas voltára utal. Lehet az is, hogy csak elteltem a jóval, és már meg sem lepődöm igazán, de tény, hogy az a másik harminc album, amit a listáról lehagyni kényszerültem, gyakorlatilag éppen olyan színvonalas, mint ez a tizenhat (merthogy megint csaltam egy kicsit...). Mindegy, ma éppen ezek lettek a nyerők.

1. Circus Maximus: Nine

A norvégok tulajdonképpen ficakból megugrották a velük szemben támasztott komoly elvárások lécét. A Tartuffe által említett – jövőbeni GDP biztosítása érdekében – munkaerő-újratermelésre tett erőfeszítések (gy. k. családalapítás, gyereknemzés) közepette csak összedobtak egy nagyon érett, végletekig letisztult albumot. A Circus Maximus átment Rush-ba, és tudod mit? Piszok jól áll nekik.

2. Affector: Harmagedon

Nagyon nagy zenélés folyik ezen a lemezen. Hibátlan, régi-sulis progresszív metal a játék neve, amit ennél magasabb szinten nem igazán lehet tolni. Szerintem.

3. Suspyre: Suspyre

Fix egyes, hogy elfogult vagyok velük szemben, de vállalom. Valószínűleg Barton énekteljesítménye az, ami a hasonszőrű bandák közül éppen őket emeli be nálam a topligába. Intelligens, Symphony X – Dream Theater közeli muzsika, mély és összetett, súlyos, mégis felemelő.

4. Heart Of Cygnus: The Voyage Of Jonas

A másik zenekar, melynek különleges helye van a szívem egyik csücskében. Mit tegyek, ha engem megfog ez a fajta vintage rock? Minden benne van, amin felnőttem, Iron Maidentől a Rush-ig a progresszív rockon át..

5. Blessed By A Broken Heart: Feel The Power

Babie-metal, ja. Ki a francot érdekel, ha kábé az egyetlen csapat, akik valami újat tudtak mutatni 2012-ben? Modernizálták a stadion rockot, de nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy jó dalokat írnak, nagy refrénekkel és hatalmas gitárszólókkal, amit nagyon lendületesen játszanak. Hibái ellenére is itt a helye.

6. Sacred Dominion: The Inside

Őket is a nosztalgia-faktor repítette fel erre a listára, mert hiányzik nagyon az a melodikus-progos US-power, amit a Queensryche már képtelen prezentálni. Még szerencse, hogy van más, aki betölti ezt az űrt.

7. Galahad: Battle Scars

Az év meglepetése, mert – beismerem – korábban nem hallottam róluk. Pedig nem egy csikó-csapat, mégis nagyon frissen, fiatalosan nyomják a progresszív rockot.

8. Accept: Stalingrad

"Te is öreg iszapszemű vagy? Nekem megfájdult a nyakam a headbangtől, és persze zokogtam a dallamfaragó szólók alatt." Garaelnél jobban magam sem tudnám megfogalmazni, bizony, a "Blood Of The Nations" után újra megcsinálták a tutit. Csuklóból.

9. Van Halen: A Different Kind Of Truth

Azt kaptam, amit vártam. Őszintén szólva lekakilom, hogy mikor íródtak a számok, és hogy a fikázók szerint a "Tattoo" nem sláger (akkor mégis mi?). Az a lényeg, hogy a Van Halen tesók újra bazseválnak, ráadásul Roth-al együtt, és szerencsére nem csinálnak magukból akkora hülyét, mint az agyér-elmeszesedésben szenvedő letűnt kortársak némelyike, lásd Malmsteen, Tate, stb.

10. Overkill: The Electric Age

Blitzék annyival dinamikusabban és izgalmasabban játsszák a thrash-t, mint bárki más a mai mezőnyben, hogy úgy döntöttem, megérdemelnek egy előkelő helyet ezen a listán. Már az "Ironbound" se volt piskóta, de ez még dögösebb, picit modernebb, enyhén groove-os, ugyanakkor eléggé old-school ahhoz, hogy megdobogtasson minden olyan szívet, amely a '80-as években volt fiatal.

11. Maestrick: Unpuzzle

Brazil ujjgyakorlat, fiatalos erőfitogtatás, Dream Theater és minden más, ami belefér. Dzsessz-konzis suttyók mókolása a rockzenével fíling, ami elsőre nagyképűnek tűnhet, sőt, másodikra is. A következő munkájuk full extrás lesz - az az érzésem, ez csak amolyan felvezető ahhoz, de még így is...

12. Arjen A. Lucassen: Lost In The New Real

Most már biztos, hogy zseni a faszi, mert a Tesco gazdaságos zenekar (ő, saját maga, Anthony, Arjen és Lucassen), és az ebből következő egysíkú, jellegtelen ének ellenére is hallgattatja magát ez az anyag. Pink Floyd-os hangulatok, túlcsorduló zeneiség, szép gitárszólók, elektromos kütyük, miegymás. Korántsem átlagos, mégis felettébb kellemes.

13. Diablo Swing Orchestra: Pandora's Pinata

Kijárt már egy életmű díj a világ egyik leghibbantabb zenekarának. Nem csak azért, mert egyedülállóan eredeti, amit csinálnak, hanem azért is, mert ezúttal tényleg ízletes, könnyen befogadható koktélt kevertek nekünk. Nekem bejött a Pinata Colada, nem lehet nem szeretni a könnyed, szórakoztató mivolta ellenére is ütős egyveleget.

14. Standing Ovation: The Antikythera Mechanism

Miért pont ők? Mert el tudtak távolodni a bevált prog. metal sablonoktól. Szemtelen, hatásos egyveleget tartalmaz a fiatal finn brigád bemutatkozó korongja, melyen folk-punk szösszenetek éppúgy megférnek, mint némi kóros (core-os) hörgés-csapkodás. Mintha a Dream Theater egyik fele jammelne a Faith No More másik felével.

15. Teodor Tuff: Soliloquy / Trail Of Murder: Shades Of Art

Úgy tűnik, kialakulóban van egy modern, északi hard rock vonulat, amely a skandináv power irányzatból is merít, de az európai hard rock legszebb hagyományait, nagyívű dallamait sem hagyja feledésbe merülni. Sőt, még némi progos stich is keveredik mindehhez. Ami nekem nagyon is bejön.

Akik a listáról lemaradtak:

A bejglikómában a rosseb se emlékszik már minden fasza lemezre, így a teljesség igénye nélkül sorolom fel azokat a zenekarokat, akik idei produktuma kellemes perceket okozott nekem:

The Flower Kings, Threshold, Neal Morse, Absolute Priority, Southern Cross, The Great Gamble, Bad Salad, Mystery, Jaded Heart, Jettblack, Dynazty, Devil's Train, Lillian Axe, Civilization One, Steve Vai, Kiko Loureiro, Paul Gilbert, Devin Townsend Project, Jose Rubio's Nova Era, Barren Earth, Testament, Nevergreen, Dragonforce, Arthemis, Rygel, Evil Masquerade, Tank, Savage Messiah, Primal Fear, Tygers Of Pan Tang, Sylencer, Speaking To Stones, Texas Hippie Coalition.

Koncert:

1. Accept, Pecsa

Hoffmann birtokában van a tökéletes koncert receptje, és úgy tűnik, nem adja ki senkinek. Náluk valahogy mindig minden stimmel: a hangzás, a számok sorrendje, a kiállás, a muzsika, minden. Ezért öt perc alatt maguk mellé állítják a közönséget, és két órán keresztül ott is tartják.

2. Royal Hunt, Pecsa

D. C. Cooper vitte a hátán a bulit, nem is kellett mellé más, csak egy vérprofi zenekar és 15-20 piszok jó szám :D. Ennyi.

3. Dragonforce, Pecsa

A „ha valamit érdemes csinálni, akkor azt érdemes túlzásba is vinni" elv mentén működő banda sokak szerint már az extrém-sport kategóriába emelte a muzsikát, de ez csak a történet egyik fele. Nem működne a koncepció remek nóták nélkül. Ha ott voltál, akkor tudod, hogy ilyenjeik is vannak. Gitár-fanatikusok számára egy Dragonforce fellépés helyből olyan mint szexfüggőnek egy monstre A2M válogatás, de még ennél is többről van itt szó: ez a csapat a heavy/power metal kvintesszenciáját nyújtja koncerteken. Ergo, még semmit sem hallottál, ha nem hallottad a "Cry Thunder"-t és társait élőben.

Tetszett még a Dream Theater, ahol Mangini a szólójával maga mellé állította a kétkedőket; MacAlpine, aki szanaszét gitározta a fülemet; a Fates Warning, akik egy bensőséges bulival kedveskedtek nekünk; a Mobilmánia, akik megidézték fiatalkorom stadionkoncert élményeit; a G3, úgy ahogy volt, cakpakk; a full underground Helstar - Lillian Axe performansz és igen, még a rock-operettes Therion is.

Csalódás:

Ha lehet idén egyáltalán csalódásról beszélni zenei fronton, akkor az az olyan koncertekhez kapcsolódik, amikre nem jutottam el. A Faith No More és a DAD a két a legnagyobb fájdalom. De sajnálom a Doro/Jorn bulit is, no nem a Királynő és a Herceg miatt, hanem mert a Teodor Tuffra piszkosul kíváncsi lettem volna...

Kotta

A szokásos demokratikus módon eldöntve – egyikünk akarta, a többi meg lusta volt ellentmondani –, ezúttal egyenként tesszük fel az évi listánkat, talán olvasóbarátabbá téve az olyan szófosók irományait is, mint amilyen például jómagam vagyok. Persze eme nemes bélcselekedetet inkább ilyen formán prezentálja az ember, mint biológiai értelmében, amiről ugye egy nóta is született már, hogy aszondja': "katona bácsi haptákba, beleszart a nadrágba"… Nos tehát, mint a blog katonai értelemben vett rangidőse, az én kötelességem lett az első találatokat megkapni, no és utat törni az ellenség sorai között. Hogy nincs ellenség? Majd teremtünk, volt rá példa ugye az idei évben. De hagyjuk is az ilyen áthallásos gondolatokat, mert egy zenei blog esetében a hallásnak megvan ugye a maga helye és szerepe: úgyis megkapja az ember esetenként, hogy "mi van, süket vagy?", bár még mindig jobb, mint ha egyszerűen hülyének néznek, és hát a süketségből is tudtak már a rockzenében előnyt kovácsolni, lásd csak a beste leopárdokat.

Mi is jellemezte az évet rockzenei szempontból? Hát természetesen az újabb trendek felbukkanása: a hetvenes éveket felidéző retro-rock csapatok leborulásra késztették a hallgatók egy részét, aminek apropóján fitymálóan írhatnám, hogy ugyan, parasztvakítás az egész, hiszen minden riffet megírtak már évtizedekkel ezelőtt, de éppen én mondjak ilyet, akinek a listáján ott fityeg két olyan kliséhalmaz lemez, aminek szövegeit még a heavy metal pártbrossúrák is cikinek találták az ötvenes években? A másik, számomra kissé megmosolyogtató áramlat az okkult bandák által prezentált "ördögi" zene. Hát nem tudom, hogy mennyi a színház és mennyi a spirituális meggyőződés ezekben a csapatokban, de abban biztos vagyok, hogy ha én lennék a fő gonosz, bolond lennék ilyen, az undergroundban is réteg zenéből üzenetet közvetíteni, megfelelne arra nekem a mainstream pop is: bár elnézve a szcéna produktumait, ilyen ördögien ócskát ember nem alkothat, vagy mégis?

De hagyjuk is a felesleges agyalgást, aki ismer, tudja, hogy a két említett műfaj csak érintőlegesen képes lekötni, úgyhogy, aki most meglepetésre vágyik, az lapozhat is tovább, bár H. Sanyi barátom bevallása szerint igenis meglepődött, mert azért ennyire szarnak még ő sem tartotta az ízlésemet. Úgyhogy kedves olvasók, kultúrmissziót ne várjon tőlem senki – nem akarom a kollégáim kenyerét elenni –, a lejegyzett listától nem fog a művészvilág térdre borulva új esztétát avatni, de azért remélem, hogy ha összességében nem is, egy-két közös pont lesz az általam, és az általatok preferált idei albumok között.

Első etap-Garael

1. Unisonic: Unisonic

Nem minden nap fordul elő, ha egy metál isten az embernek személyre szólóan ír és prezentál zenét. Az persze lehet, hogy Kiske és Hansen nem a kritikáim alapján belőtt ízlésvilágomból merítették az ihletet, ennek ellenére az album akár a "Garael metálja" címmel is kikerülhetett volna a polcokra.

2. Threshold: March Of Progress

Jól seggbe rúgtam magamat, mikor Tartuffe barátom kritikája alá némi fanyalgásos hozzászólást rittyentettem: nos, két nap múlva, és háromszori hallgatás után rittyenteni - karikás ostorral - az én hátamon kellett volna, amiért elhamarkodottan ítélkeztem.

3. Diablo Swing Orchestra: Pandera's Piata

Hopp, az okkultizmus diszkrét bája mégis elért, még szerencse, hogy nem szeánsz formájában. Bár ha a pata-kánon beveszi a repertoárba a swinges harsonákkal történő celebrálást, nem állok jót magamért, hogy nem fogom az ördögöt a falra festeni. Zeneszóra.

4. Sonata Arctica: Stones Grow Her Name

Az utóbbi két, progressziós utakra tévedő, és a rajongók többsége szerint el is tévedő csapat megtalálta a helyes utat. Legalábbis az én szívemhez. Ha nem is fiatalos, zaboltátlan csikóvihánc, de élvezetes és magával ragadó, többütemű – mézes – ménes vágta. Az akusztikus ráadás pedig csak hab a tortán. Izé, a mézen. Vagy a vágtázó lovakon?

5. Lillian Axe: XI - The Days Before Tomorrow

Nem voltam soha kimondott fan, de a munkásságukat mindig is becsültem. Ezúttal azonban a becsület hódolattá változott, amihez persze kényszerítő eszközöket vetett be a csapat. Hogy mit? Dallamokból kovácsolt bárdot. Axe mindenit!

6. Luca Turilli’s Rhapsody: Ascending To Infinity

Operából szökött metál énekes, arpeggiót vacsorázó gitárvirtuóz, a doni kozák kórus lánytestvér csapata, és egy tökéletesen prezentált Helloween feldolgozás, ahogy azt csak Kiske tudná manapság feláriázni. Naná, hogy az osztódott Rhapsody Lucás fele giccsrajongóvá változtatott. Oda se neki, így legalább nem kell unalmas művész metált hallgatva megértő képet vágni és bólogatni.

7. Adrenaline Mob: Omertà

Mivel nem annyira ismerem a modern metál színteret, így azok a lopott megoldások sem tűnnek fel, amivel Mike Portnoyt és csapatát megvádolták. De ők legalább nem vették ezt a történelmi folytonosságból eredő dobos üldözésnek.  

8. Slash: Apocalyptic Love

Tudom, hogy az IGAZI Slash rajongók a második Slash szóló albumra esküdnek, de mit csináljak, ha bedőltem a hatásvadász múltkori, sztárválogatásos lemeznek, aminek rajongásából bőven kijutott erre a szerelmes lemezre is? Apokaliptikusan. Bár az is lehet, hogy pusztán azért, mert olyan jó dalok vannak rajta, melyek lazán verik – amúgy körkörösen és gitáros csuklóból – a pár évvel ezelőtti Guns lemezt.

9. Soulspell: Hollow's Gathering

A brazil szappanoperáknál csak a brazil metál operákat szeretem jobban. Ez persze könnyű, mivel Isaura kalandjai óta nem nézek futószalagon gyártott szörnyűséget, ami persze semmit sem von le Heleno Vale munkásságának érdemeiből. A harmadik etap kissé direktebb, germánusabb jellege engem nem zavar, éljen a brazil-német örök és megbonthatatlan barátság!

10. Primal Fear: Unbreakable

Még az év elején jelent meg az album, és még az év elején elhatároztam, hogy ennek a listán a helye. Nem azért, mert évek óta minden Primal Fear album ott szerepel az aktuális kedvenceim között. Pedig de. Ráadásul az epikusabb irány után ismét a dübörgő kvázi-Judas himnuszoké a főszerep, ami megnyugtathatja az epigonokért rajongókat is.

11. Jaded Heart: Common Destiny

Méghogy megfáradt szív! Ha ilyen energiával és fáradhatatlansággal dobbanna minden magyaré, nem vezetnénk a szívbetegségek regionális listáját. Emellett remélem, azok sem kaptak a szívükhöz, akik amerikai típusú hard rockra vágytak és germán heavy metalt kaptak.

12. Speaking To Stones: Elements

Alapvetően gyanakodva közelítek az olyan albumok felé, melyeken minden szerzemény 9 perc felett van. Ugyanis aki ilyet tesz, az mindenre képes. Még arra is, hogy felkerüljön az évi listámra. És nem azért, mert követ beszélt a hasamba.

13. Manowar: The Lord Of Steel - retail version

Az ötvenes évek pártbrossúráiból vett szövegekkel végre megírták a magyar sztahanovista kohászok lemezét is (lásd a címet), a képbe csak az az aljas, kapitalista módszer rondít bele, amivel az eredeti kiadás szocialista gitár hangzását – szar, de legalább mindent elborít – menteni próbálták.

14. Firewind: Few Against Many

Ez aztán kemény! - mondaná Barbie, ha Kennek ilyen… bicepsze lenne. Korunk egyik "number one" gitárosa nem pöcsölt, illetve de: olyat vágott vele az asztalra, hogy az menten kettérepedt. Egy ilyen produktum pedig akkor is süveget emelő, ha az attrakció a törzsfanokat nem egyöntetűen győzte meg.

15. Vision Divine: Destination Set To Nowhere

Bár kollégáim nem voltak ide vagy oda az albumért, számomra Fabio akár a telefonkönyvet is eldalolhatja, arra is vevő leszek. Igaz, hogy az elidegenedés és a zokogásba hajló pátosz nem biztos, hogy összeillenek, de a művészetben bármi megtörténhet, sőt, annak az ellenkezője is.

+1 Bloodbound: In The Name Of Metal

Nos, igen, eme örökbecsű lemezhez képest a Manowar maga az innovációba oltott kreativitás, és ha valaki képes Demaio-ék elől elcsenni a "legostobább és legpanelesebb szövegek" éves címét, az már tudhat valamit. Mondjuk olyan himnuszokat írni, amivel ha hülyét is csinálok magamból, de kilóra meg tudnak venni.

A lista persze nem teljes, vérző szívvel hagytam le az olyan csapatok albumait, mint a Circus Maximus, a The Cult, a Trail Of Murder, a Magnum, az Artemis, az Icarus Witch, a Driver, a Candlemass, a Headspace, no és persze az Accept: akiknek ezek a lemezek jelentették a csúcsot, csak annyit: veletek vagyok!

KONCERTEK ÉS EGYEBEK:

Koncertre sajnos ebben az évben sem jutottam el, és ha DVD kiadványt nem is, de érdeklődő fiam jóvoltából a youtube-on számtalan videoklipet néztem meg. A rengeteg csatás, kardozós, kinyiffantós, sárkányos, gnómos, elfes minifilm között – hogy honnan örökölte a gyermek a militáris szellemet?… – azonban akadt egy koncertrészlet, amit még az én toleráns lelkem is 18 éven (illetve emberen) felülinek minősített, ez pedig Geoff Tate csulazivataros megmozdulása volt, ami - azt hiszem - még a death bandák vérfolyamos klipjeinél is rosszabb. Persze így legalább a "nyálas" jelző, mint a negatívumok metálos csimborasszója, valóban új és szó szerinti jelentésárnyalattal bővült.

MAGYAROCK

Sajnos idén sem a magyar színtér diktálta a világ metál zenei trendjét, azonban hála a mai kornak megfelelő, számtalan stílust preferáló zenei sokszínűségnek, a bandák nagy részének sikerült a nosztalgia áramlatba sikeresen beilleszkedni. Hogy ezt ők nem nosztalgiának gondolták? Ott egye a fene! Ennek ellenére az alábbi albumokat legalább olyan szívesen hallgattam, mint a vér- és epecsepegtető Bloodboundot vagy a sistergős Manowart.

Nevergreen: Karmageddon

Talán az egyike a kevés magyar bandának, melyeket nyugodtan a nemzetközi közegbe lehetne illeszteni. Ugyan a doom esetében az öreges jelzőnél nincs is megbecsültebb és adekvátabb, én mégis azt mondom: ebbe a lemezbe annyi hév szorult, mint egy szakasz 18 éves, laktanyafogságra ítélt fiatal katonába kimenő előtt.

Omen: Nomen Est Omen

Nem rossz társulat az Omen, most, hogy a Társulatból importált Korit sikerült leszerződtetni. Remélem, jövőre a Pokolgép is nagyot fog robbantani a másik Társulatos bombaszakértővel, legalább akkorát, mint a babonáknak fityiszt mutató Omen.

Rubicon: Mindenen át

Elméletileg nem az én stílusom ez a fajta dallamformálás, a gyakorlat azonban rácáfolt erre. Most akkor vagy én szenvedek a minőség okozta identitás zavarban, vagy a csapat lemeze ennyire jó. Anyu, döntsél légyszi!

Dalriada: Napisten hava

Remélem, hogy az elismerésekből a csapat nem annyit fog markolni, mint a forró nap(isten) elolvadt havából, tőlem mindenesetre kapnak egy golyónyit.

Ego Project: Puszta ököllel

Mintha puszta ököllel csaptak volna állcsúcson, mikor meghallgattam az erőtől duzzadó, hagyományos heavy metál dalokat, és az, hogy nem padlóztam egy jókorát, csak a több mint 10 évnyi metál edzésnek köszönhető.

Tirana Rockers: Sex Dealer

A kiváló, mai hangzáshoz igazított tribute kiadvány által igazi, (AC/DC) hiányt pótló cuccot árulnak ezek a dealerek magas minőségben. Vegyétek és lazuljatok!

CSALÓDÁSOK

Csalódások azért mindig vannak, melyekből a pálmát idén az Aerosmith új lemeze vitte el, és Malmsteent csak azért nem említem, mert csalódni akkor szokott az ember, ha jobbat vár, mint amit kap. Bár amit kaptunk, annál nem volt nehéz jobbat várni.

Végezetül kívánok minden olvasónknak Boldog Új Évet, és természetesen erőt, egészséget, az örökre eltávozott zenészeknek pedig kedves helyet az emlékeink között.

Garael