Honlap:
www.atnightifly.hu

Ezt majdnem hogy meg lehetett jósolni. Talán lottóznom kéne. Valahogy mindig is ott motoszkált bennem a sejtelem (megérzés?), hogy Bátky "BZ" Zoltán (Stonehenge, H.A.R.D., Wendigo, After Crying) és Horváth András Ádám (Dreyelands, After Crying) valamikor, valamilyen formában kollaborálni fognak. Szerteágazó érdeklődésük mellett is az a benyomásom, hogy kettejükön kívül talán nincs a progresszív metál muzsika irányában elkötelezettebb zenész ebben az országban. Ha így nézzük, van valami sorsszerű - hogy ne mondjam: természetes - abban, hogy egymásra találtak. Ehhez alighanem nagyban hozzájárult, hogy egy ideje már együtt koptatják az After Crying színpadokat, de az Adrenaline Mob előtt "rögtönzött" Dreyelands föllépés is döntő jelentőségű lehetett.

Az At Night I Fly lényegében BZ szellemi gyermeke, a kutya jól sikerült, mégis folytatás nélkül maradt 2009-es Wendigo (Audio Leash) óta ácsingózott valami fémesebbre. Szerencsés körülmény (vagy tudatos építkezés?), hogy kiváló muzsikusokat talált meg: a Dreyelands gitáros-zeneszerző Horváth András Ádám mellett Nagygyörgy Gábor dobol (a számomra egyre laposabb instru K3 után biztos izgalmas kihívás ez a projekt) és Hegyaljai-Boros Zoltán bőgőzik. E mellett nem szabad megfeledkeznünk Hidasi Barnabásról, a HL-Stúdió gurujáról sem, aki amellett, hogy megint külföldön is versenyképes, bika hangzást kevert az anyagnak, a billentyűs szerepét is fölvállalta. Innen üzenem a fiúknak, hogy billentyűk nélkül nem szabad nekifutni a nagylemeznek (a "September Kills" szólója is engem igazol)!

Nem pontosan értem, mi ihlette a névválasztást. Kézenfekvő volt számomra a párhuzam Antoine de Saint-Exupéry klasszikusával, az Éjszakai repüléssel (Vol de Nuit, 1931), de ismerve BZ dalszövegeit, valószínűtlennek tűnik bármiféle Saint-Exupéry szimpátia. Talán az azonos című tavalyi dokumentumfilm húzódik meg a háttérben a californiai New Folsom fegyház bentlakóiról, de az is lehet, hogy egyszerűen jól hangzott az egész. Manapság divat hosszú, szinte egész mondatos együttes-neveket kitalálni, de ez inkább a modern amerikai metalcore vonulatra jellemző, ezért az "At Night I Fly" talán egy kicsit stílusidegen, de ez majdnem mindegy.

Marketing szempontból (jóllehet túl sok fizikai eladással nem számolhatnak majd) jó ötletnek tűnik egy beharangozó EP megjelentetése. Nem nagyon szoktam EP-kel foglalkozni, de mivel igyekszem a jó (!!!) magyar csapatokért mindent megtenni, és mert ez most nagyon ütősre sikerült, kivételt teszek (mint tettem azt annak idején a Dreyelands-szel). Nagyon remélem, hogy a nagylemezzel nem itthon fognak görcsölni, hanem bekóstolnak néhány külföldi kiadót. Kézenfekvő lenne a finn Lion Music, de ezt az iszonyú gyenge promóció (ezt a finn Status Minor tagsága panaszolta el nekem, nem Horváth András Ádám) és a megoldatlan magyar terjesztés kontraindikálja. Továbbra is a Frontiers-t ajánlom; ez a Beyond The Bridge-es Degenfeld Péternek is bejött, de a Circus Maximus példája is igazolja, hogy a stílus nem áll teljesen távol Serafino Peruginótól.

Azért igyekszem az EP-ről magáról is szólni pár szót, bár a dalokról majd inkább a teljes nagylemez ismeretében kellene nyilatkozni. A különböző fájl-megosztó oldalakról letölthető négy szám nem túl homogén, mégsem lehet közülük kiemelni egyet sem, mert a maga nemében mindegyik nagyon el van találva. Összetettsége miatt talán a "Stolen Seconds"-nak kellene tetszenie, de többszöri hallgatás után is a húzós, Wendigo-hangulatú "Alienated" és a címadó jönnek be leginkább. Már korábban is mondtam, hogy minden tiszteletem ellenére BZ orgánuma nem a kedvencem, de meg kell adni, a fogós refrénekhez sajátos érzékkel áldotta meg a Teremtő, és hangterjedelmével is ügyesen gazdálkodik. Horváth András Ádám is mintha dögösebb, fölszabadultabb lenne itt, de az is lehet, hogy csak azért tűnik nyíltabbnak, mert a koncepció kevésbé sötét vagy magába forduló, mint a Dreyelands album esetében. Ezek után biztos vagyok benne, hogy az új Dreyelands anyagnak is jót tenne egy kevésbé sablonos és sokkal kevésbé pszicho-horror koncepció.

De nem akarom bántani építő jellegű megjegyzéseimmel az At Night I Fly gárdáját. Ellenkezőleg, mondanivalóm lényege, hogy ez a magyar közegből toronymagasan kiemelkedő, nagyon süti anyag lett, és türelmetlenül várom a folytatást. Az első hallgatás után szurkoló lettem; a legjobbakat kívánom a csapatnak. Megérdemlik...

Tartuffe

Nem akarnám én túlragozni ezt a cikksorozatot, de egyrészt barátaim biztatnak, hogy folyattassam, másrészt mindig érnek olyan új élmények, melyeket nehezen tudok magamban tartani. Néhány hete például a Káli-medencében jártam egy borkóstolós hétvégén, néhány napja pedig Szekszárdon. Mindkét borvidék igen erős, az esélyegyenlőség nevében adtunk egyet a fehéreknek és a vöröseknek is.

A Balaton-felvidék gyönyörű késő nyáron, kora ősszel, boros adottságai pedig igen erősek. Három pincészetet látogattunk meg, Pálffy Györgyét, Trombitás Tamásét és a Káli Köveket. Pálffy borait már elég jól ismertem, így nem lepett meg, hogy hozta a rá jellemző minőséget. Jó, ha egy gazdának markáns, felismerhető stílusa, kézjegye van, márpedig neki van. Bár ennyire aztán végképp nem értek a témához, de mintha szeretné kicsit túléretten leszüretelni a szőlejét, legalábbis jómagam az alkoholédesség és/vagy enyhe maradékcukor, valamint a kezdődő aszúsodás nyomait vélem felfedezni több borában is. Mindez kiegészülve a tájékra jellemző ásványossággal, férfiassággal jó kontrasztot alkot, mintha egyfajta mini-Tokajt szeretne megalkotni Köveskálon.

Az igazi meglepetést Trombitás úr szolgáltatta. Ő kisgazdaság még, ezért leginkább olaszrizlingben utazik, melyekből több évjáratot is szemrevételeztünk (de ittunk nála chardonnay-t és sillert is). Bármelyiket is kóstoltuk, a társaság egyöntetű véleménye mindegyikkel kapcsolatban az volt, hogy a borász jó ízlése, közvetlen eleganciája, két lábbal a földön járó optimizmusa tükröződik bennük. A művész úr (civilben képzőművész) zseniálisan kiegyensúlyozott, kiváló ár-érték arányú borait meleg szívvel ajánlom minden borbarátnak!

Végül, de nem utolsó sorban a Káli Kövek. Ez is egy fiatal borászat, dinamikus hozzáállással és marketinggel, kifejezetten ásványos, száraz, emberes nedűkkel. Ha Pálffy Tokajt honosította ide, akkor ők inkább a somlói vonalat képviselik. Úgy tűnik, szándékosan egy szűkebb, borokhoz jobban értő, azokban leginkább a különlegességeket kereső réteghez kívánnak szólni, szembe menve kicsit a fősodorral. Nem mindegyik tételük hibátlan, és árazásban sem túlzottan visszafogottak, de a csúcsboraik mindenképpen említésre méltóak. Sőt, jómagam az alapborukból, a Kavicsból is sokkal szívesebben iszom a fröccsöt, mint egy kommersz Irsaiból, vagy egy akármilyen rozéból. Amihez a helyi termelők házi finomságaiból kell csipegetni, melyekből bőséges ízelítőt kaptunk ez alatt a két nap alatt.

Szolid kísérletezést véltem felfedezni a vörösborokkal is itt-ott, és meg kell mondjam, számomra ezek voltak a legizgalmasabb tételek. Gondolom nehéz ebből a régióból érkező vöröseket elfogadtatni a piaccal, pedig érdemes lenne tovább tapogatózni errefelé. Ilyen meleg nyarakon, mint amiket mostanában megélünk, Villány és Szekszárd egyre nehezebben tudja azt a könnyed, savas-fűszeres-gyümölcsös vonalat hozni, amire pedig nagy szükség lenne egy új generáció eléréséhez vörösekkel is, nem csak divatos rozékkal és könnyed fehérekkel. Hogy 30 felett már rendes bort is igyanak majd. Egy kadarkával például csodákat lehetne errefelé művelni, azt hiszem.

Hát ennyi lett volna a szeptember végi kiruccanás, a tegnap-tegnapelőtti Szekszárdi túráról majd legközelebb mesélek. Zeneileg ehhez a régióhoz egy olyan videót választottam, amely talán kifejezi a terület szépségét, férfias, nem picsogó érzékenységét és a megbízhatóságra rakódó izgalmas felhangokat. Meg amúgy is Gary Moore-t hallgatok néhány napja...

Kotta

Kiadó:
Metal Heaven

Honlap:
www.civilization-one.com

Hiába, Chitral "Chity" Somapala torkában egy énekesmadár lakozik. Kár, hogy az a fránya madár a genetika hívószavára szeret költözködni is, ráadásul rokonaitól eltérően nem rendszeres időközökkel. Így aztán csoda, hogy hősünk a Civilization One-nal már második lemezt készíti el: biztos jól sikerült a fészekrakás. Nos, az említett egzotikus madarunk – mert említett két tulajdonsága mellett Sri Lanka-i szülőföldjével bátran kiérdemelheti ezt a jelzőt is – hiába vitathatatlanul jó énekes, a pacsirta mellől sajnos hiányzik a bagoly: no, nem azért, hogy sötétben is jól lásson, hanem hogy rendelkezzen némi bölcsességgel, amúgy, a dalírás területén. Mert meg kell mondjam, hiába járta végig Somapala a jobb sorsra érdemes német prog-power másodvonalat, sőt, még a Firewind-del is megpróbálkozott, igazán emlékezeteset sosem sikerült alkotnia. Jó iparos, mondhatnánk, ha nem érdemelne többet, pedig nem kellene sok ahhoz, hogy legalább Firewindes görög kollegájához hasonlatos, emlékezetes produkcióban szerepeljen.

Itt van hát az új Civilization One lemez, és a banda nevéből zöldellő pártfegyelem érzete nem véletlen: a dalok a politikailag korrekt természetvédelem nevében fejezik ki azt a mértéktelen aggódást, amibe már Michael Jackson is belebukott egyszer. Értem én, és egyet is értek ezzel a panteisztikus szemlélettel, amihez a Sri Lanka-i tartozás még némi nemzeti romantikával átszőtt hitelességet is ad, de valahogy nem fér össze a fejemben a világbékéért, izé, a környezetvédelemért aggódó pártharcos, és a dübörgő heavy metal képe, de ez legyen mondjuk az én bajom. Az viszont igaz, hogy kissé hatásvadász módon a lemezt egy olyan, autentikusnak tűnő dallamfoszlánnyal vezetik fel, ami gyaníthatóan az énekes szülőföldjéről származik, és hangulatilag természetbarát rakétákkal lövi ki a folytatást. A csapat ugyanis a kissé sápatag első lemez után összekapta magát, és a Domain fémjelezte dallamos heavy metalnak képesek voltak megadni a névből adódó, releváns ragadóssággal bíró refréneket, valamint gitárszólókat, melyekhez Somapala hol rekesztve, hol a megfelelő lágysággal énekli le bülbülmadár módjára a csillagokat az égből. Illetve maradjunk a témánál, az ózonlyukat a fejünk fölül.

Néhány szerzemény persze elférne egy-egy Firewind lemezen is, amúgy a dallamosabb, kevésbé szikár vonulatban, és ez azt hiszem, mindenképpen dicséretnek fogható fel. A bónuszként odacsapott három nóta még lágyabb vizekre evez, ha nem tudnám, hogy a csapat követte el őket, azt hinném, hogy az Oroszlánkirály valamelyik folytatásának dzsungelhangulatú remekei, melyeket a gagyi szintihangzás miatt nem tettek fel a film soundtrack-jére. Ez persze nem gond, ha akad otthon fűszoknya, bátran lecserélhetjük a bőrdzsekivel, így legalább lélekben ott tudunk lenni, ahol még kék az ég és zöld a fű. Végére csak egyet tehetek, felszólítom azon blogolvasókat, akik nem eléggé természet-tudatos életet élnek, hogy változtassanak rajta, különben kifelé a teremből!

Garael

Kiadó:
Provogue Music Productions

Honlap:
www.bethhart.com

No, hát adjunk a kultúrának is egy keveset, nehogy az a vád érjen, hogy a lap impresszumában "kinyilatkoztatott" zenei útmutatásunk a béka valaga – vagy a vámpír ölelése - felé tereli a nagyérdeműt, ahelyett, hogy valóban érték-útikönyvként szolgálna az arra éhes zenei bölcselőknek.

A bluest nem lehet pusztán technikából "tolni", azt át-, sőt, meg is kell élni. Nos, Kedves Olvasó, ne törd a fejed, melyik nagy blues-klasszikus zenész pöttyentette el ezt a magvas, más szerint közhelyes gondolatot, a frázisok puffogtatásához én is remekül értek – naná, tanítómesterem H. Sanyi volt. Így hát, miután megveregettem a saját vállamat, térjünk is rá, mi miatt próbáltam a múzsát homlokcsókra kényszeríteni? Mert itt van ugye ez a Beth Hart nevezetű hölgy, teljes ismeretlenségében elnyúlva a lemezborítón, melynek láttán rögtön a megismerés vágya lángol fel az emberben – no nem úgy, hanem a Wikipédia által, melyből kiderül: a legutóbb Bonamassa mesterrel együttműködő hölgy élete filmre kínálkozóan tükrözi felvezető gondolatomat, bár ha moziban látom a sztorit, csak legyintek egyet az elcsépelt frázisokkal találkozva. Kábszerező, majd börtönbe kerülő apa, a szülök házasságának felbomlása, 11 évesen alkohol, 15 évesen heroin addikció. Eközben komolyzenei tanulmányok, klubélet, majd zenei tehetségkutató, ami ismertté teszi a nevét, legalábbis Amerikaföldön. Janis Joplin művészi szelleme, a jó és a rossz állandó harca , hol a drogelvonó okozta pokol, hol a Broadway-siker fénye, melyet természetesen Joplin megszemélyesítése gyújt lángra. És mindenek felett ez az elképesztő hang, melyben ott van a blues, a soul és a gospel afrikai genetikai készlete, ráadásul egy – hogy is mondják a profi bokszban? – nagy fehér reménységbe oltva. Sikerre ítéltetett, mondaná az ember, már ha Bettink meg tud küzdeni saját démonaival, bár egyesek szerint éppen ez a permanens küzdelem okozta feszültség az, ami olyan különlegessé és szuggesztívvé teszi az önmagában pőre tehetséget.

A lemezen halható dalok egészséges lavírozással siklanak a popularitás és a bensőséges perszonalitás által kijelölt határok között, pusztán annyi művészi tartalmat közvetítve, amennyit az átlag zenehallgató még képes befogadni, ugyanakkor annyit is, amennyi már elég ahhoz, hogy a profi blues/soul fan ne húzza el a száját. Mégsem a zenei tartalom az, ami egyedivé teszi az albumot, hanem az a fajta hangulatteremtés, melynek varázspálcája Beth különleges hangja, azzal az érzéki, "kontrolláltan zabolátlan" vibratóval, ami állandó ideges, de izgalmas tónust ad a sztenderd soul/blues hangzásnak. Én személy szerint Bonamassa lemezét jobban élveztem, mert akármennyire is jó zenészek a kísérő instrumentalisták, nem érnek fel a vokál állította színvonalhoz: technikailag tökéletesek, de éppen az a valami hiányzik, amit kritikám elején frappánsnak szándékolva megfogalmaztam.

Ajánlom hát az albumot azoknak a nyitottabb, énekes-centrikus metallistáknak, akik az ökölrázás és vicsorgás után egy másfajta harcra vágynak, néha meg-megpihenve a folyamatos haddelhad közben – mert erre is szükség van néha, főleg, ha az altatót ilyen hang szolgáltatja.

Garael

Kiadó:
Metal Heaven

Honlap:
www.bloodbound.se

Van az infantilizmusnak egy olyan fajtája, melyet az ember – légyen az bármennyire is komoly, megfontolt felnőtt – néha szeret átélni. Lehet, hogy ilyenkor a háta mögé utasított gyermekkor átélésének pótszerét keresi, vagy a kamaszkorét, amikor nem tűnt röhejesnek, ha felvarrós dzsekiben, orrot piszkálva bömböltette a tufa szövegekkel valamint sematikus zenei megoldásokkal terhelt heavy metalt. És most, legalább ilyen értelemben, ismét szeretne 20-25 évvel fiatalabb lenni – igen, ha kiművelt lennék és pszichológiával kellene magyaráznom, amit esetleg kellemetlennek érzek, minden bizonnyal ilyen okfejtésekkel próbálnám menteni a menthetőt: még szerencse, hogy nem vagyok az. Ugyanis a Bloodbound lemeze nem azért tetszik, mert újból előbujtatja azt a világot, melyben nem szégyen öklöt rázva indulókat óbégatni, hanem mert egyszerűen jó. No, nem a szövegvilág, az már nekem is sok, hiszen a Manowar és a Steel Panther keresztezéséből adódó "fuck you metal!" hozzáállás csak akkor lehet szórakoztató, ha képes öniróniába átcsapni, ám vérszívó barátainknak ez sajnos nem sikerült. Így maradnak hát azok a sorok, melyeken legfeljebb kínosan elvigyorodik az ember, és köhint egyet, vagy a torkát köszörüli – de attól még bizony ott vannak a kiénekelt szavak, melyeket így aztán jobb híján megpróbálunk a tudatunk legmélyére söpörni.

A Bloodbound sok mindent kipróbált már, hol több, hol kevesebb sikerrel: volt Tad Morose-os, Iron Maiden-es heavy metal banda, szikár, dühödt powerbe hasító terminátor-vámpír, legutóbb pedig középszerű Hammerfall parafrázisként hozott csalódást a híveknek. Nem véletlen, hogy a tagok egy része, Urban Breed vezetésével visszatért ahhoz az erőmetálhoz, melyben sikerült egy Heed szintű produkcióval előrukkolniuk, ám most itt van az anyacsapat újabb albuma, hogy alkalom legyen az összehasonlításra, amit azonban nem teszek meg. A Bloodbound ugyanis olyan lemezzel kezdte riogatni a nagyérdeműt, melyet egy komoly kritikusnak azonnal földbe kellene döngölni – kezdve a förtelem borítóval és a komoly fantáziát tanúsító címmel –, sőt, még ugrálni is rajta egyet-kettőt, nehogy kiássa magát a bestia: ám ehelyett itt van, tessék, már tucatszorra hallgatom az öndefinitív "Bounded By Blood"-ot, hogy széles vigyorral és terpesszel menjek le kutyába, amúgy csaholni és farkat csóválni.

Nem tudom, hogy honnan pattant ki a koncepció, miszerint vegyük elő az összes, tövig koptatott heavy metal klisét, poroljuk le, adjunk hozzá dögös hangzást, aztán hadd szóljon! – de nálam igencsak működik. A múltkori Hammerfall irányvonalat ugyanis az Accept és a Dream Evil váltotta fel, ikergitáros, primitívségükben is azonnal ható himnuszokkal, olyan csapatidézéssel, melyre még az eredetiek is csak egy-egy ihletettebb pillanatokban képesek. De várjunk csak, nem jól mondom, mert a Bloodbound inkább eszenciát tárt elénk, igaz, hogy nem éppen a legfrissebb összetevőkkel, de akik így tudják az Accept szögletes germán menetelését skandináv módon prezentálni, mint ahogy azt a "Monstermind"-ban tették, azoknak azt is megbocsátjuk, ha kissé már szagos a hús. Mert mit csináljon a heavy metalon szocializálódott emberfia, mikor a nyitó számban a Dream Evil "The Book Of Heavy Metal" kliséje csendül fel – ami már önmagában is óriási klisé –, vagy utálkozva legyint egyet, vagy szintén legyint egyet, de azt már a fanyalgókra, és teli tüdőből élvezi az ismerős, fejbólogató riffeket, ikerszólókat a gyermekdal bonyolultságú énekdallamokkal.

No persze, azokat is meg tudom érteni, akik a fejüket csóválva kérdőjelezik meg józan ítélőképességemet, én azonban nem tudok mást csinálni, minthogy széttárom a kezem: mihez kezdjek, ez a rohadt vámpír éppen egy erogén pontomat kapta el a nyakamon, amiről nem is tudtam, hogy létezik. Megyek is vámpírkodni, aki úgy gondolja, kövessen.

Garael

Kiadó:
Retro Media Kiadó

Honlap:
www.koralforever.hu/
zbb/zold_bibor_band

Tisztelt Bíróság!

Kiss Zoltánnal szemben elfogultságot jelentek be. Ő az a magyar énekes, aki bármit el tud énekelni a heavy metáltól (Iron Maidnem) a stoner rockon át (Ego Project) a hard rock klasszikusokig (Korál Forever Band), és a Gary Moore emlékkoncerten még bluesból is jól vizsgázott. Hát hogyan lehetne bűnös egy ilyen "eminens"? És mégis vádolom őt. Vádolom előre megfontoltan, aljas szándékkal, nyereségvágyból elkövetett CD megjelentetéssel.

Manapság, amikor a gazdasági helyzet romlása miatt az emberek egyre kevesebbet költenek a kultúrára, és aki még megtehetné, az is többnyire a Download Records (copyright: Garael) kiadványait részesíti előnyben, a vádlott egy korábban ingyenesen hozzáférhetővé tett albumot visszavont, és bűntársaival (Fischer László – gitár, Nagy "Liszt" Zsolt - billentyűs hangszerek, Tolmacsov György – basszusgitár, Krecsmarik Gábor - dobok) szövetkezve fizikai formátumban jelentette meg, néhány elmebeteg, dinoszaurusz, utolsó mohikán (továbbiakban: gyűjtő) örömére, és a többség bánatára.

Második vádpontként fogalmazom meg azt, hogy eléggé el nem ítélhető módon - a közismert P. Mobil, Tunyogi Rock Band és Korál nótáknak az eredetihez hű, mégis egyedi interpretálásával - a közönségét "beetette" a muzsikájával, hogy azután a függővé vált emberektől egyre több és több pénzt csaljon ki "koncertlátogatás" ürügyén, támogatva ezzel a fellépéseknek helyet adó vendéglátóhelyeket is, így akár bűnszövetkezetben elkövetett fosztogatással is vádolhatnám.

És most itt ez a CD, valódi mondanivalóval rendelkező szövegekkel, fülbemászó dallamokkal, igazi "békebeli" hard rock muzsikával. Vagyis nem átallottak innovatív, kísérletezgetős, újszerű, ezáltal előremutató zenélés helyett visszanyúlni valahová a '70-es évek végének Rainbow zenekara környékére, ráadásul súlyosbítja cselekedetüket az, hogy az ennek megfelelően megkomponált dalokat megfejelték a '80-as évek közepének Bon Jovi vokáljaival, és eléggé el nem ítélhető módon még némi magyar ízt is belekevertek a fentebb említett tiltott "beetető" szerekből (Korál, TRB, P. Mobil, P. Box).

Harmadsorban vádolom azzal, hogy ilyen el...szott nevet adtak a zenekaruknak, hiszen a "Zöld A Bíbor Band" név úgy, ahogy van, értelmetlen, legfeljebb a Radics Béla emlékére írt, majd a Bencsik Sándor halálára leporolt, s azóta minden rockzenész mennybe menetelekor elővett P. Box-dal címére emlékeztet, s miközben a név hallatán az átlagember fejében mozgolódó kisördög P. Box nótákat várna el, ehelyett leginkább P. Mobil (jó, azért Bencsikből mégis kapunk egy adagot), Korál és Tunyogi Rock Band dalokat tartanak repertoáron.

Most, hogy - a Mobilmániához hasonlóan - kezdik kinőni ezt a kölcsönruhát, mely egyre inkább fűzőként szorítja össze tehetségüket, s ebből kibuggyanni látszik valódi énjük, egyre kevésbé állja meg a helyét a tribute band-re utaló elnevezés (hasonlóképpen a Solaris Tribute Band-hez, akik a saját anyagukat Tompox néven adták ki).

Szólítom a tanút, a megvezetett rajongót, mondja el, mit tud a lemezről!

Tisztelt Bíróság!

Én ezt a lemezt nagyon szeretem. Hibái dacára és késői megjelenése ellenére. A nyitó "Tudom jól" kezdő billentyűfutamai leginkább a Lord nemrég újra kiadott "nulladik" lemezének intróit juttatja eszembe. Az "Utolsó esély" gitárjának vezérdallama a Toto "Stop Loving You" refrénjére rímel, de ennyi bőven belefér. A nagy kedvencem azonban az "Álarc". Ez a kvintesszenciája a második pontban megfogalmazott vádaknak. Igazi Korálos riffekre (A másik oldalon) épülő hard rock kezdés után a Bon Jovi ízű refrén, amely elsőre megragad az emberben, majd jön egy Malmsteen-ízű neoklasszikus futam, (amit Eddie Van Halen óta minden gitárospalánta eljátszana két kézzel a gitárnyakat "tapizva", de itt ezt a billentyű nyomja), hogy a visszatérő refrént az ember már együtt énekelje a zenekarral. Mindez szövegében egy kis társadalmi fricskával megfűszerezve. Remek!

A "Nézz rám" a maga szellősségével enged "rápihenni" az előző nóta sokszínűségére. A szóló elején a gitár riffekben pedig ismét visszaköszön az a Korál-érzés, és itt végre Fischer László is szólózik egy egészségeset, kár, hogy a hetedik nótáig kellett rá várni. A címadó szerzemény zongoraszólójánál kezdtem kapisgálni, hogy miért becézik "Liszt"-nek Nagy Zsoltot. A Schenkeres (Never Trust A Stranger) basszusfutamokkal és a felső tamokkal megtámogatva a lemez egyik maradandó élménye. A "Mondd, hogy újra szép lesz" dalban viszont egészen más, Nightwish-es arcát mutatja meg, azonban a szinti alapokból itt is egy vérbeli hard rock nóta bontakozik ki, amelyben a rövidke szólót ezúttal a basszusgitár kapja.

Az "Utazó" nyitó dobképletére felkaptam a fejem, hogy aztán a jól eltalált középtempós riffekre mozgásba is lendüljön. Igazi "headbang-elős" nóta. A refrénje viszont nem annyira ütős, mint a korábbiak. Olyan, mint a Rainbow-ban a "töltelék nóták" (Run With The Wolf, The Shed): nagyon jól megkomponált dalok, odafigyelsz rájuk, amikor hallgatod, de valahogy nem maradnak meg az emberben.

A lemez igazi gyöngyszeme az "Álmomban még" című ballada, amely egy szem zongorakísérettel úgy jó, ahogy van. A vége felé egy kevés vonós is belép, a "Rainbow Eyes"-t felidézve. Egy fiatalkori nagy kedvencem, a Lord szombathelyi koncertjén előzenekarként fellépett osztrák No Bros gyönyörű "Be My Friend" balladáját juttatja eszembe. A záró "Vihar előtt" pedig Blackmore-osan lazán keletiesre vett billentyűkíséretével amolyan "Eyes Of Fire" hangulatba hoz. Én már nem tudok létezni e zene nélkül! Még akarok! Még! Még! Még!

Tisztelt Bíróság!

Én, mint a vádlott ügyvédje, szeretném felhívni a figyelmet az enyhítő körülményekre!

A vádlott a lemez megjelentetését nem tagadja, de amíg csak lehetett, késleltette azt. Bár az egyre jobb és jobb saját kompozíciók egy idő után lemezért kiáltottak, de igen sokáig kellett kiáltozniuk, hiszen Kiss Zoltán már 2010-ben elhintette a koncerteken, hogy hamarosan lesz lemezük (a Mobilmánia második lemezével egy időben), ehhez képest 2 évet kellett várni, mire fizikai valósággá lett. S talán ennek a késlekedésnek tudható be az is, hogy a "nagy öregek", Donászy Tibor és Kékesi László - elunván a késlekedést - a konkurencia (Mobilmánia) mellett tették le a voksukat.

Ráadásul a billentyűs zeneszerzőnek és az erre "rádolgozó" keverésnek köszönhetően az egész lemeznek olyan "Nightwish-feelingje" van, ahol a billentyű rátelepszik a zenére, miközben a gitáros széles mosollyal és széles terpeszben nyomja a kvinteket, hogy ezzel adjon némi keménységet a muzsikának. Élőben ezek a dalok egészen másként hatottak, viszont a CD-n igyekeztek elnyomni a kemény rock jelleget (éppúgy, mint a Prognózis első lemezén).

A lemezről hiányoznak a gitárszólók is, egy-két dallamszólótól eltekintve az ex-Korál húrnyűvő nem nagyon erőlteti meg magát. A szólók szépen felvezetettek, előkészítő riffekkel megbolondítva, mint a Vandenbergben, csak épp az igazi gitáros teljesítmény hiányzik a dalok többségéből, Fischer gyakran megelégszik egy-egy óvatos dallamszólóval, és azt is elnyomja a túltengő billentyűs alap. Ebben a zenében pedig elengedhetetlen lenne egy kiemelkedő gitáros produkció, a többször emlegetett Rainbow is Ritchie Blackmore-tól lett nagy, és nem a lemezenként cserélődő billentyűsöktől.

Így elmondhatjuk, hogy a vádlottak mindent megtettek azért, hogy bár megjelentettek egy hanghordozót, azt ne vásárolják meg az átlagos rajongók, csupán a korábban "gyűjtő" összefoglaló néven emlegetett elfajzott csökevények.

A vádlott elismeri, hogy más zenekarok kompozícióival tette ismertté zenekarát, de kérem szépen: hiszen a Beatles is így kezdte! Azonban az idő múlásával egyre több saját dalt csempésztek a műsorba és ezzel párhuzamosan csökkentették a feldolgozások számát. A vendéglátóhelyekkel való "szövetkezés" pedig a megélhetési bűnözés kategóriájába tartozik. Valamiből fizetnie kell a számlákat a zenésznek is, a vendéglátósnak is.

A harmadik vádpontban vádlott nem érzi bűnösnek magát. Kérem ezek alapján a büntetés mérséklését, illetve felfüggesztését!

A Bíróság ítéletet hirdet:

A Bíróság a második és harmadik vádpontban elhangzottakat nem tartja meggyőzőnek, így a vádak alól felmenti a vádlottat. Az első vádpontban, az előre megfontoltan, aljas szándékkal, nyereségvágyból elkövetett CD megjelentetésben azonban a vádlott bűnös. Ezért őt a Bíróság életfogytig tartó éneklésre ítéli. Az ítélet ellen fellebbezésnek helye nincs!

CsiGabiGa

Kiadó:
Nightmare Records

Honlap:
facebook.com/warnot.band

Emlékszem, tavaly is született egy ilyen alkotás, akkor Samuel Arkan belga gitáros-zeneszerző (Virus IV) agyából pattant ki. Az Epysode névre hallgató projekt "Obsessions" címmel dobott piacra egy szimfonikus prog-power anyagot, ami koncepcionálisan egy misztikus bűnügyi történeten alapult. Az Epysode nálunk vegyes fogadtatásra lelt, hiszen két - tőlünk nem szokatlanul - egymással szinte homlokegyenest ellentétes recenziót közöltünk róla (itt és itt).

Egyből ez a történet ugrott be, amikor meghallgattam Björn Eliasson zeneszerzői bemutatkozását. A svéd gitáros 2009-ben lépett ki a Cloudscape-ből, és bevallom, akkor azt hittem, hogy ő volt felelős a Cloudscape akkoriban tapasztalható kommercializálódásáért. A Warnot azonban egy igen sötét, helyenként gótikus hangulatú, alkalmi hörgésektől sem mentes teátrális prog-power koncept-albummal állt elő, amit jellege miatt azonnal az Epysode-dal asszociáltam.

Eliasson metál operája többszereplős, a szerző mellett sokan mások is énekelnek, de én csak Mike Andersson-t ismerem (Cloudscape, Silent Memorial, Fullforce). A promóciónak, de talán a zenének is jót tett volna, ha sikerül ismertebb énekeseket, valódi sztárokat bevonni a munkába. Ennél már csak az lett volna szerencsésebb ötlet, ha Eliasson nem egyedül játszik minden hangszeren, és a programozással járó mókolás helyett inkább leszerződtet egy valódi dobost.

Most sem mondhatok mást, mint amit az Epysode-dal kapcsolatban megjegyeztem: Világosan érződik, hogy a szerzőnek sok munkája van benne, de - minő fájdalom! - a "megszállottság" ehhez kevés, a kemény munkán túl szükség van a csalfa múzsa csókjára is. Eliasson hiába ügyes gitáros, sem dalszerzésben, sem hangzásban nem üti meg azt a szintet, amivel szőrös szívemet simára lehet borotválni. Persze majd megint jön Garael, oszt jól megírja, hogy mennyire melléfogtam, milyen jó kis muzsika ez...

Tartuffe

Elkészült egy videóklip az On the Wings Of Sadness dalomra. Fogadjátok szeretettel, én pedig azzal hálálom meg, hogy egyelőre több nem lesz, sőt rövidesen írni is fogok :-)

Túrisas

Kiadó:
Inside Out

Honlap:
www.beardfishband.com

Bevallom, magam is meglepődtem, hogy erről a több mint tíz éves, hét lemezes zenekarról (de minimum hat, még akkor is, ha a "Sleeping In Traffic: Part One – Part Two" albumokat egy duplának vesszük) még nem jelent meg írás itt. Pedig veretes, '70-es években gyökeredző progresszív rockot játszanak ők is, ráadásul nem is ügyetlenül, és talán még azt is elmondhatjuk, némiképp – saját korlátaik között ugyan, amit elsősorban a múltba révedő mentalitásukkal maguk építenek – törekednek az egyéni hang megtalálására, kialakítására és a műfaj (meg nem újítására ugyan, de legalább) enyhe felrázására.

Hogy ez a vállalás mennyire sikeres, azt talán jelzi a fent említett jelenlét hiánya, még egy ilyen, alapvetően progresszív beállítottságú oldal esetén is. (Volt legalábbis, amíg Garaellel, CsiGabiGával be nem hoztuk ide a powert, a könnyedebb irányzatokat és a tufa thrash/heavy metalt – már csak egy death/gothic arc kéne, és akkor előttünk a csillagos ég...) Visszakanyarodva a svédekhez: úgy érzem, némileg alul-reprezentáltak és alul-értékeltek (nem csak itt), amit jórészt maguknak köszönhetnek persze.

Leginkább azért, mert elég konokul ragaszkodnak a saját elképzeléseikhez, melyek művészi jelleggel, időnként a King Crimsonhoz hasonló összetettségű dalokban és nehezen emészthető albumokban ölt testet, minimális engedményeket téve az élvezhetőség, könnyebb befogadhatóság, egy szóval a hallgatók kiszolgálása irányába. Bár éppen a legutolsó korongjukon (Mammoth) mintha elmozdultak volna egy csöppet a modernebb témák, riffelés irányába, összhangban azzal, hogy újabban az Inside Out is próbálja képbe hozni a bandát, betolva a őket előzenekarnak menőbb arcok elé. (Amúgy Portnoy is csipázza a burájukat, ezért próbálja segíteni a csapatot, meghívta őket a Progressive Nationre, és a Flying Colorsnak is nyithattak az idei turnéjukon – más kérdés, hogy előbbire mégsem jutottak el az SPV csődje miatt.)

Szóval itt a "Void", ami újra elég agyas és elborult cucc, mégis jobban bejön, mint az elődje. Fenntartásokkal persze. Nem is ők lennének, ha nem szúrnák el az első remek háromnegyed órát 3 lassú és feleslegesen hosszú számmal a végén, melyből egyik egy korábbinak a zongorás-énekes változata. Nem olyan jó ez a nóta, gyerekek, hogy muszáj lett volna még egyszer! Szóval legyen a kezed ügyében a távirányító, hogy léptetni tudj, ha már unod a banánt a grand fináléra. A korong első fele amúgy nagyon is rendben van, oldschool, vintage hangzással és felfogással készült, de mindig érkezik egy ügyes riff és modernebb téma, amikor már éppen bebóbiskolnál. Szóval egyben van ez a banda, na, de egy olyan bulira, ahol ők a főzenekar – mivel az egyéb tudatmódosító szerek tiltva vannak – csak nagyobb mennyiségű alkohol birtokában neveznék be azért. Biztos, ami biztos.

Kotta

Kiadó:
SPV/Steamhammer

Honlap:
www.fullforce.se
myspace.com/fullforcesweden

Ha valaki elolvassa a svéd power metal szuper-projekt előző lemezéről írt elemzésem, láthatja, hogy stíluspreferenciáim ellenére nem vágódtam hanyatt a "One" című bemutatkozástól. Reméltem is, hogy az "Egy"-nél megállnak, és nem lesz "Kettő" belőle. De lett, és – szerintük – sikerült egy "Új szint"-re emelni a kezdeti kiszámítható, laposkás próbálkozást. A végén még a projektből "fulltájm" zenekar lesz…

A fölállásban annyi változott, hogy CJ Grimmark (ex-Narnia) helyett Michael Anderson hozta magával az új Cloudscape gitárost, Stefan Rosqvist-et. Ez a végeredményt tekintve nem oszt, nem szoroz, hiszen mindketten ügyes gitárosok, és itt egyébként sem övék a főszerep. A Fullforce tulajdonképpen Stefan Elmgren (ex-HammerFall, ex-Lost Horizon) és Michael Andersson (Cloudscape, Silent Memorial, Planet Alliance) közös vállalkozása. Andersson elég nyughatatlan (vagy inkább termékeny?) figura, és szerencsére a nemrég megjelent Cloudscape lemezre nem durrantgatta el az összes puskaport. Ide is jutott jellegzetes dallamaiból, fülbemászó refrénjeiből. Mégis azt kell mondjam, a címben meghirdetett új szint – ha igaz is – nem jelent fölsőbb szintet, maradtak ugyanazon a tengerszint fölötti magasságon.

Persze ez a szintes duma elég szubjektív: mihez képest? Én lennék az első, aki hurrázna, éljenezne, ha kis hazánkban egyre-másra születnének ilyen bandák, ilyen albumokkal. De erről nagyjából már le is mondtam. A lényeg: ott, ahol Fullforce-ék nyomulnak teljes erőből, ez rutinmunka. Aki itt király lenne, északi hazájában maximum postamester…, decens, polgári középosztály.

Az új szint talán abban mutatkozik meg, hogy Anderssen-ék ezúttal egyszerűbb, könnyen befogadhatóbb dalok szerzésére törekedtek. Az eredmény kicsit tarkácska: vannak jellegzetes skandináv power dalok (Karma), HammerFall-osabb direkt heavy metal (Awesomeness), és hard rockba hajló dallamos szerzemények (Break It, Crack It, Destroy It). Úgy érzem, hogy az utóbbi vonulatot lett volna érdemes kidomborítani, akkor több olyan ökölrázós, népénekeltetős dal született volna, mint a "Course Of Life".

Tartuffe