Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.voodoocircle.de
myspace.com/voodoocircleband

Általában egészséges büszkeséggel kezelem a tényt, hogy meglehetősen jól informált vagyok ebben a "szakmában", ami persze nem is igazi szakma, meg lényegesen több is annál - mert amit én érzek a rock zene iránt, az szerelem: szenvedélyes, szeszélyes, féltékeny, de mindenekelőtt rettenthetetlen és hűséges. Most kvázi enciklopédikus jellegű ismereteim ellenére (amit már csak Túrisas kolléga bámulatos memóriája szárnyal túl) be kell valljam, hogy nem tudom a Voodoo Circle-lel hányadán állunk. Rendben van, hogy Alex Beyrodt gitáros (Silent Force, Primal Fear, Sinner) 2008-ban szükségét érezte egy klasszikus hard rock banda alapításának, mellyel a Deep Purple, Rainbow, Whitesnake "szentháromsága" által lefektetett hagyományt modern hangzással át tudja menteni az újabb generációk számára. De akkor most melyik is az anyabanda és melyik az oldalági projekt? Mert mindjárt az elején sietek kijelenteni, hogy a Voodoo Circle sokkal, de sokkal jobb, mint bármi, amihez az együttes tagjainak valaha is köze volt: legyen az Silent Force, Primal Fear, Sinner, Pink Cream 69, stb.

A Voodoo Circle meglátásom szerint óvatosan, tapogatózva indított. Az első lemez (2008) még tanácstalanul kapkodott ide-oda a fönt említett három hard rock legenda repertoárjában. A második megjelenés, a "Broken Heart Syndrome" (2011) már sokkal egységesebb képet mutatott, és a dalok is valahogy kerekebbek, kidolgozottabbak lettek. A MTOWH szerintem a formáció legjobb lemeze: rájöttek, hogy hülyék lennének nem kihasználni a világ legjobb Coverdale-imitátora által nyújtott lehetőségeket. David Readmannel adott a nyerő képlet: mivel önállóságra nem törekedtek, saját hangzást vagy stílust eleve nem kerestek, a nagy megfejtés a Sykes-érás Whitesnake fölelevenítése.

Nagyon-nagyon félek kimondani, mert néhány fél életét az interneten trollkodással elvesztegető megmondóember tuti le fog dorongolni, mégis vállalom.  Kiterjesztett karokkal állok bele a golyózáporba és belekiáltom a szájbertérbe: a MTOWH az elmúlt két évtized legjobb Whitesnake lemeze (Voodoo Circle néven persze). Igen, talán a "Good To Be Bad"-nél is jobb, de a "Forevermore"-nál mindenképpen. Hiába Coverdale, hiába Doug Aldrich, hiába Reb Beach, Beyrodt egy élképesztően ütőképes "árnyékcsapatot" hozott össze.

Ez nem jelenti azt, hogy a MTOWH tökéletes vagy hibátlan album, talán kicsit sok a líra, főleg a fájdalmasan klisé "Alissa" helyett kellett volna egy húzós rockhimnusz (mint pl. a lemezt indító "Graveyard City), vagy egy "Still Of The Night"-féle nagyszabású tétel. Engem mindenesetre megvettek kilóra, ez pedig nagy szó, mert egy tavaly októberi balesetem óta kénytelen-kelletlen hanyagolom a rendszeres futást, s így - szégyenkezve vallom be - fölszedtem pár kilót. De hogy ne ezzel a ronda mentális képpel zárjam (ennél már csak maga a fizikai valóság visszataszítóbb), azt mondom: elképesztő, hogy egy német banda ilyen tökéletesen le tudja szedni a brit hard rock krémjének sajátosságait. A rock n' roll nem ismer határokat, nem ismer bőrszínt, nem ismer osztálytársadalmat: univerzális jelenség, az internacionalizmus talán egyetlen értelmes megnyilvánulása.

Tartuffe

Kiadó:
Nordic Records

Honlap:
www.janholberg.com

Ha egy kedvenc énekesem közreműködik egy lemezen, azt érdemes meghallgatni, ha kettő, akkor illik. De ha mindkettő ex-Rainbow zenész, akkor egyenesen kötelező. Jan Holberg norvég basszusgitáros. Nem sok mindent lehet tudni róla. Session-muzsikus, együtt turnézott Joe Lynn Turnerrel és a Mezzoforte zenészeivel. Ennyi. Akkor került a látóterembe, amikor tavalyelőtt kiadta első szólóalbumát, JLT közreműködésével. Remek húzónóta a címadó szám, de a teljes album csalódás volt. Próbált az ex-Rainbow énekes karakterére írni dalokat, de ez nem igazán sikerült, főleg nem egy egész lemeznyi időtartamra.

Most taktikát váltott. Nosztalgia kirándulást szervezett, ezúttal Brazen Abbot mintára három idegenvezetővel (énekessel), és nem erőlködött a fazonírozással, sokkal inkább önmagára jellemző muzsikát írt. Így aztán a végeredmény is sokkal jobb lett. Mintha az előző feljavított, 2.0-ás változata lenne. Mr. Linquito mellett a lemezen szereplő másik ex-Rainbow zenész Tony Carey, aki a hírhedt "Rising" lemezen való közreműködését követően szólókarrierbe kezdett, ahol énekesként és gitárosként is megmutatta magát a Rainbow lemezről megismert, billentyűs hangszerekkel körülbástyázott énje mellett. A harmadik nótafa Holberg földije, a norvég Wig Wam énekese, a glam-rockban otthonosan mogó Åge Sten Nilsen. Meglepetésemre a legkedvesebb pillanatokat ő szerezte ezen a lemezen. Rögtön a JLT-nek bemelegítő funk-rockos "Waters Rising"-ban nagyot domborít, hogy a lemez végén az utolsó énekes nótával aztán ő vigye el a pálmát.

Joe "Deep Rainbow" stílusának nagyon fekszik a "Battle Of Your Heart", de igazán emlékezeteset az ezt követő balladában, a "Jealousy And Pride"-ban alakít. Komoly szerkesztési hiba, hogy ezután jön Tony Carey, akinek karcos hangját szeretem ugyan, de JLT után olyan, mint az oroszlánbőgés utáni csendben az egércincogás. Pedig a kicsit Billy Joelesre sikeredett "Outta My Face" nem is lenne rossz!

JLT még egyszer nyilvánul meg, a The Poodles-lüktetésű "Sensuality"-ben, amit azonban a funky-s gitár különlegesebbé tett, de jobbá nem. Tony Carey pedig egy Chicago stílusú dalban materializálódik újra, a Mezzoforte fúvósokkal rendesen megtámogatva, ahogy azt kell. A lemez utolsó énekes nótája a "When Push Comes To Shove". Végig az motoszkált bennem, hogy ez olyan, mintha Tony Carey valamelyik szólólemezéről maradt volna le. Åge Sten Nilsen remekül énekli, de el tudtam volna képzelni ezt egy Carey-Turner duettben. Verzét JLT, refrént TC énekli, majd hajrá, közösen újra az egészet! Ha ezt megcsinálnák japán bónusz nótának, akkor tutira csak az a verzió érdekelne!

A lemezt egy laza instrumentálissal zárják, amolyan "Fractured Mirror" (Ace Frehley) módra. Rövid program ez, mint a Kiss korongok a bakelit korszakban. Két nagy hibája van. Az egyik, hogy nem használta a ki a három énekes közös szerepeltetésében rejlő variációs lehetőségeket, a másik, hogy jól jött volna egy "gitárhősebb" húrnyűvő a lemezre, például a Jorntól éppen kilépett, és szintén norvég Tore Moren. A Mezzoforte zenészei professzionális munkát végeztek, de egy dögösebb hangzás jót tett volna az anyagnak. Mindenesetre ha valaki egy igényesen meghangszerelt, kellemetes dallamokkal teli fél órát szeretne magának szerezni, itt van Jan Holberg, szolgálatára!

CsiGabiGa

Honlap:
facebook.com/skydrivezenekar

Kiadó:
Szerzői kiadás

Pár héttel ezelőtt a blogunkon megjelenő magyar együttes zeneileg remek albumánál voltunk kénytelenek megállapítani, mennyire kevés a nemzetközileg is értékelhető honi metál énekes: az a pár ember, aki szóba jöhet, eltévedt kisbolygóként kering a hazai metál szcéna rendszerében, hol ide, hol oda csapódva: a gyökértelenség talán éppen a táptalaj hiányának is köszönhető, ami megfelelő energiát szolgáltatna a növekedéshez. Rendben van, nem minden metál zenei stílushoz követelmény a képzett dalnok, de vérzik a szívem, ha egy olyan, zeneileg egyébként ötletes, slágeres, és abszolút trend-releváns albumot csap agyon az átlagon aluli ének, mint amilyen a Skydrive debütje. Fanyalog a kritikus, pedig ódákat szeretne zengeni – naná, Szigetvárról, ahonnan a fiúk nádi hegedülnek, minden katonának csak epikus hangvétellel illene beszélni – de hiába: a csapat zenéjének meghatározó elemét, a popos melódiákat teszi szürkévé az egyébként remek dallamokat hozó énekes vokális produkciója, amit sajnos a szövegírás prozódiai bakijai hangsúlyoznak az egész produkciót erodáló attitűddé. Fiúk, lehet, hogy az általatok játszott stílushoz nem feltétlenül szükséges a rocktenori hang, a szótagok helyes számát azért próbáljátok betartani!

Nos, miután minden rosszat leírtam az albumról, jöjjön hát el a dicséret ideje is. Nem éppen szokványos 66-os út a progresszívabb, komor, súlyos riffelés és szólómunka (nem handjob!) valamint az ennyire dallamos, popban gyökerező dallamok párosítása: talán annak idején a Mex-től hallottam valami hasonlót, csak ott a techno, vagy a szaggatott, funkys gitártéma támogatta a fütyülhető refréneket, napjainkban pedig a Leander Rising operáz hasonló dallamvilágban, ám kevésbé komplex instrumentális környezetben. A Nevermore hatás kétségtelen, mint ahogy az amerikai progresszív metál bandáké is, amiért a gitárosok és a dobos zenei múltja a "bűnös" – bár ezért a bűnért nem büntetés, hanem dicséret jár –, a tudás mindenképpen megvan ahhoz, hogy a teljesítmény vállalható legyen, már csak gyakorlás és rutin kérdése a továbblépés.

Tetszik, hogy a súlyos alapok ellenére a fiúk nem intettek soha többét a humornak, a lemez közepén elhelyezett instrumentális "Földesúton" c. "hungarian country" akár egy Bojtorján lemezen is elférne, valószínűleg ez lesz minden texasi kopók királyának, Chuck Norrisnak a kedvenc nótája a lemezről…

Gyermekbetegségei ellenére ígéretes bemutatkozás a csapat debütáló lemeze, ráadásul illeszkedik a nem kimondottan metál hívő tizenévesek divatpreferenciájába is, és ez egyáltalán nem degradáló, sőt! Kis odafigyeléssel, a leírt hibák orvoslásával minden bizonnyal nem lesz szükség öngyilkos rohamra a tisztes helytálláshoz, vagy a hadi sikerhez. Hajrá!

(A lemez teljes egészében meghallgatható itt: https://soundcloud.com/skydriveband/sets/skydrive-ember )

Garael

Kiadó:
LS Studios

Honlap:
www.saxon747.com

Nos, most, hogy egy patológus professzor rekonstruálta a Lancasteriek által halába küldött, ám Shakespeare által halhatatlanná tett – gonoszul egy púpot varázsolva a becsvágyó hadfi hátára, hadd nyomja a hatalom terhe mellett valami még a vállait –  III. Richárd arcképét, láthattuk, hogy  a leírtak ellenére igazi bugyinedvesítő, lányos arccal rendelkező király még mosolyogni is tudott. Biztos azért, mert hallotta a Saxon új lemezét, és hát mi deríthet jobb kedvre egy angol királyt, mint a szászok bivalyerős jelenléte? Hát a szászok gyengesége, ahogy az egy Anjou eredetű uralkodóhoz illik.

Szerencsére azonban szó sincs itt semmiféle gyengeségről, még akkor sem, ha a rutinosabb Saxon hallgatók "Árulás, árulás, árulás!" (ezek voltak a megboldogult III. Richárd utolsó megállapításai is, mielőtt egy szó szerinti vállrándítással lefordult a lováról) szavakat hangoztatva ismerik fel azokat a riffeket, melyekkel korábban bizony már hadakoztak a metál olyan vitézei, mint Ozzy, a Judas Priest, Hendrix, vagy az AC/DC. Ennek ellenére úgy gondolom, nincs miért szégyenkezni Bifféknek, mert olyan páncélkeménységű albumot raktak le az asztalra, melynek erejét csak egy igazi, angol gőzmozdonyéhoz tudnám hasonlítani (nesze neked középkor, de hát III. Richárd halála nem csak az uralkodása, hanem a "sötét" középkor végét is jelentette Angliában), amely ha nem is nagy sebességgel, de folyamatosan dohog, pöfög, zakatol, csikorog – mint fém a fémen – ellenállhatatlanul gyűrve le azokat a fránya emelkedőket. Egyébként is, milyen járművet szeretne jobban egy heavy metal fan, mint a tökig fém gőzmozdonyt?

De hol is tartottam? Ja, megvan. Itt bizony nincs rockos elérzékenyülés, és ha még az AC/DC ihletésű riffeket is képes a csapat kőbe vésni – melyekre nem bugizni, hanem birkózni illik – akkor bizony komolyan kell venni az elhangzottakat. És csak a királynak szabad mosolyogni. A hangzás szikár morcosságához lehangolt gitárok duálja talán még sosem szólt ilyen dehumanizáló módon, és az alapvetően komor, eltökélt hangulatot még a ír népzenei motívum sem tudja szivárványosabbá deríteni, de ez a "Made In Belfast" témáját tekintve egyáltalán nem meglepő. A sebességnek itt bizony most nincs sok szerepe, a középtempó cammogása azonban még jól is áll a néha neki-nekibuzduló gitárszólóknak, amikből én többet is elhallgattam volna a daraboló staccató zuhatag mellett.

Paneles? Igen! Konzervatív? Igen! Ismerősek a dallamok és a riffek? Igen! Látjátok, a három igen általában a győzelmet szokta jelenteni – és talán Richárdnak is a Saxont kellett volna a csatába vinnie, talán másként alakult volna a történelem. A Saxon nélkül a heavy metalé mindenképp.

Garael

Kiadó:
Freia Music

Honlapok:
www.theauroraproject.com
facebook.com/theauroraproject

Nagyjából egy féléve is meglehet annak, hogy vérbeli angolszász típusú neo prog-rock anyagot recenzáltunk ezen az oldalon (Mystery). Akkor is elég váratlan helyről, Kanadából érkezett az "frissítés". Ezúttal a hollandok leptek meg minket egy kimondottan érdekes, bár nem kihagyhatatlan lemezzel. A The Aurora Project még a millennium évében alakult; 2006-ban (Unspoken Words) és 2008-ban (Shadow Border) már jelentkeztek stúdióalbummal, így harmadikra a "Selling The Agression" már érezhetően egy kiforrott próbálkozás.

Nem csodálkozom, hogy eddig nem sikerült nevet (értsd: széles körű elismerést) szerezniük maguknak, hiszen önálló arculattal nem igazán rendelkeznek. Sztenderd neo-prog zene ez, amelyről azonnal a Pink Floyd nyomdokain járó Marillion és az Arena jut eszünkbe, némi modernebb, keményebb megszólalással fölturbózva. Érdekessége, hogy hangulat tekintetében a Marillion párhuzam nem a Steve Hogarth-éra manapság tapasztalható szuicid elborulásával, hanem a klasszikus Fish-korszak pszichedéliájával állítható föl. Az Arena pedig leginkább Dennis Binnekade éneke és dallamvilága miatt ötlött föl bennem.

Remco v. d. Berg és Marc Vooys gitárosok szólóban sajnos nem virítanak nagyot, de ez talán nem is olyan fontos ebben a műfajban. Viszont a két gitár közös riff-munkája és a kétlábgép szórványos használata ebben a közegben üdítően tud hatni. Talán éppen ebben is látom az AP erényét a műfaj más képviselőivel szemben. Egészen földobja az összképet a lebegős, szellős részek és a rockosabb beindulások váltakozása. Nyilván ezért is jönnek be inkább az olyan dalok, mint pl. a "Dualistic Consciousness” és a "The Oil Supremacy".

Ahogy már mondtam, a címével ellentétben ez az utóbbi 15 év hegyomlásszerű társadalmi változásait földolgozó koncept-lemez nem fog túl sok agressziót árusítani nekünk (sőt!), de még csak nem is a műfaj csúcsteljesítménye. Ugyanakkor nagyon szépen kidolgozott, hangulatos zene, amelyről azonnal lejön, hogy sokat és gondosan elmolyoltak vele.

Tartuffe

Előre kell bocsátanom, hogy annak idején nem voltam fanatikus Guns N' Roses rajongó, bár a kötelezőket (lásd: Appetite For Destruction) beszereztem eredetiben; Slash pályafutását sem kísértem árgus szemekkel (Velvet Revolver, Snakepit), de amint megszabadult a hisztis drogostól (értsd: Scott Weiland), valami új erő költözött a fasziba. Vagy csak magára (vissza?) talált, ki tudja? Az biztos, hogy ezzel a véleménnyel nem vagyok egyedül, mert egyrészt a lemezeladási statisztikák, másrészt a mostani turné körüli már-már túlzó és sok esetben őszintétlen "hype" (fölhajtás) is ezt látszanak igazolni. Na, meg a zseniális "Anastasia", ami szerintem minden idők egyik legjobb Slash nótája, simán odatehető a "Sweet Child O' Mine" mellé.

Majdnem "véletlen", szinte utolsó pillanatban iratkoztam föl a koncertlátogatók listájára, de egyáltalán nem bánom, többek között azért, mert amit láttam-hallottam, az "100% pure f*cking rock n' roll" volt. Legalábbis ez volt az első reakcióm, amikor a buli után a taxis rákérdezett, hogy milyen volt a koncert. Mentségemre legyen mondva, piszkosul elfáradtam, mert egészen a második sorba verekedtük magunkat, ahol többször is majd' beszakadt a "mellyem kasa" úgy nyomott a tömeg. Még izomlázam is lett a kemény "karmunkától", amellyel próbáltam a sok tolakodó balf*szt távol tartani. Mellőlem, ha négy "metal lady"-t nem vettek ki a biztonságiak aléltan, akkor egyet sem...
A hangulatot előzenekarként a magyar Leander Rising próbálta fölforrósítani több-kevesebb sikerrel. Egyrészt nem értettem, hogy egy "Metallica meets metalcore" bandát, hogy lehet Slash elé leszervezni, másrészt - ez sajnos az előzenekarok sanyarú sorsa - elég szarul szóltak. Mindamellett körülöttem pár fiatal surmó végig üvöltötte a dalszövegeket, akkor meg miről is beszélünk? Slash egykori társának, Axl Rose-nak minden visszataszító sztárallűrje nélkül halálpontosan elkezdte a koncertet, nem pofázott (tán ha össz-vissz négy tőmondatot szólt a közönséghez), hanem gitározott. Úgy, ahogy csak ő tud! Vannak nála technikásabb, tisztábban játszó gitárvarázslók, de Slash teljesen egyedi, belőle bizony csak egy van. A rock n' roll igazi ikonikus figurája lett így közel az ötvenhez. Megismerszik dorkójáról, bőrgatyájáról, fekete ingéről, bőrcilinderéről és a jellegzetes orron stabilan ülő napszemcsiről. Elhagyta a szájban lógó, egykor elmaradhatatlan cigit (nyilván értesült az EU dohányzásellenes kampányáról :)) és az üveg Jack Danielst, de volt kigyúrt fölső test, vagány kiállás és... tömény, sallangmentes rock muzsika.

A szetlistát fölösleges boncolgatni, bárhol elérhető a neten. Legyen elég annyi, hogy átfogó merítés volt Slash impresszív karrierjéből: szerepelt benne hat Guns szám (Night Train, Civil War, Rocket Queen, Sweet Child O' Mine, és a ráadásban: Welcome To The Jungle, Paradise City). Érezhetően ezekre volt a legnagyobb őrjöngés, még úgy is, hogy rengeteg fiatal nyomult a közönség soraiban, akik nagyjából egy időben születhettek ezekkel a nótákkal vagy föltehetően akkor hallották őket először, amikor apu vitte őket az óvodába, és az autómagnóba éppen ez a kazi ragadt bele.

Még egy pár személyes megjegyzés a 2 órás, majdnem teltházas buliról: köszönet az urológusomnak, amiért kibírtam anélkül, hogy összepisiltem volna magam, pedig már a Leander Rising alatt szorított a hólyagom. (Lehet, hogy hiba volt a Sportaréna környéki, Pesthez képest üdítően baráti árakkal dolgozó Gusztáv sörözőben "melegedni". Bár így visszagondolva: nem.) Az előzetes híresztelésekkel ellentétben a "Welcome To The Jungle"-t is kiválóan eléneklő Todd Kerns nem leányképű, és amikor perecel egy hatalmasat a színpadon, nem hisztizik, hanem együtt nevet önmagán a többiekkel. Myles Kennedy, bár arca leginkább egy kiéheztetett patkányéhoz hasonlatos, nem nyávog, hanem kiválóan énekel. Végül az előttünk, első sorba "bebetonozott" tehenészlány alkatú brit grupie-k nem csak idegesítőek voltak, hanem bunkók is, mert a koncert után nem-hivatalos pólókat árultak a járdáról. Milyen fanatikus rajongó már az, aki elkíséri kedvencét egy csomó turnéállomásra, hogy azután a végigcsápolt koncerteket követően a művészt hamis merchendise-zal megrövidítse?

A koncertet záró "Paradise City" alatt csillámló papírszeletkék millióit lőtték be a tömegbe, erről egy elkötelezett rajongó, bizonyos Urbán Attila jóvoltából tűrhető minőségű klip is áll rendelkezésre (lásd a cikk alján). Katartikus élmény volt, bár a koncert után (miközben tusolni készültem) még az alsógatyámban is találtam fecniket. A dolog szépséghibája csak annyi, hogy a tömeg közé szórt gitárpengetőket a bokáig álló szemétben lehetetlen volt megtalálni. Így kerülhetett néhány nagyon értékes szuvenír igyenöst a kukába.

Zárszóként csak annyit mondhatok, hogy igen baba lett a 2011-es "Made In Stoke" DVD, amelyen már lényegében a jelenlegi fölállás segítette Slasht, de nekünk, akik ott voltunk ezen a fergeteges estén, jár erről a turnétól is egy jó koncertfölvétel - jár, mint Vörös Gábornak az ingyenjegy. :))

Tartuffe

Kiadó:
Napalm Records

Honlap:
facebook.com/dignityband

Érdekes dolog, hogy a történelmi Osztrák-Magyar Monarchia soknemzeti és soknemzetiségű komplettje a maga középbirodalmi voltában sem tudna nagyon labdába rúgni heavy metal fronton. Mert ha azon kesergünk, hogy nincs nemzetközi színvonalú fémbrigádunk, legalább azzal vigasztalódhatnánk, hogy hát a sógoroknak sincs. Pedig ők már ugye a NYUGAT, és az ő zenei fejlődésüket nem gátolta olyan nüansz, mint az évtizedeken át tartó kommunista zenei erkölcstan, ráadásul ha arra a szerintem ostobaságra gondolunk, hogy a nagy klasszikus zeneszerzők ha ma élnének, metált komponálnának – vagy játszanának –, akkor egy egész Mozartnyi egységgel lennének előbbre rockzenei fronton, mint mi. (Erkel persze doomot, vagy szimfonikus/epikus metált ihletne, Bartók progban utazna, Kodály meg természetesen folk rockban, talán Liszt lenne amolyan rocksztár-féle a maga virtuozitásával…).

2006-ban aztán jól rám ijesztett a Dignity nevű, Edenbride-ból szakosodott csapat, akik olyan "tüchtig” melodikus metál albumot rittyentettek össze, amit azóta sem tudtam megunni. A kritikai színtér (vagy széna, figyelsz, Hayni?) is kedvezően fogadta az albumot, bár ha valamelyik olvasóban feltámad a kurucos gyanakvás, akkor félszemmel – amúgy Vak Bottyánosan – a legénységre pillantva megnyugodhat, az énekes ugyanis nem az osztrák korosztályos bajnokság saját neveltje, hanem az a Jake E volt, aki jelenleg az Amaranthe bajnokok ligás soraiban játszik. Na, így könnyű, sóhajthatunk fel, én azonban ettől függetlenül is példaképül állítanám a magyar személyi, izé, zenei állomány elé a csapatot, és azon sem csodálkoznék, ha az osztrák heavy metal pantheon egyetlen termében, vagy inkább magányosan álló falán hatalmas, a bandáról készült plakát hirdetné: Akikre büszkék vagyunk!

Nos, 6 év telt el a debüt album óta, mire újból összejött egy "Dignity" album. Jó munkához idő kell, mondhatnám, ha nem lennének vegyesek az érzéseim. Mert a bandába időközben érkező új gitáros, és énekes eléggé megváltoztatta a stíluskereteket, melyek között az együttes mozgott, és őszintén szólva, nem minden momentumában tetszik a dolog. Az új vokalista, a Crystal Tears-ből és a Crystal Eyes-ból ismerős Søren Nico Adamsen – még jó, hogy a csatlakozással nem lett Crystal Dignity a csapat új neve, csak hogy rend legyen – ugyanis a neoklasszikus ízekkel felturbózott európai power felé nyomta az egyéni ízekkel és hangulattal felvértezett melodikus metált, amúgy Axxis módra. Aki tehát ismeri a germán együttest, az nagyjából tisztában is lehet az új irányvonallal, aki meg nem, azt nézzen utána a 25 éves csapatnak.

Nem mintha nem lennének figyelemre méltó dalok az új albumon, a "Rise" egyenesen a hónap kedvenc száma titulusát nyerte el nálam, de az erős kezdés után a lemez felétől a szokványos power/euro-metál klisékbe fullad a dolog, abból meg Dunát lehetne rekeszteni – az egész Osztrák-Magyar Monarchia mentén. (Bár inkább a hangjegyek áramoljanak a földekre, mint a víz, hiszen nem minden nap születik egy újabb Wesselényi Miklós.)

Felemás visszatérés tehát az eredmény az iránymódosult és egyensúlyt kívánó, ám inkább felborító csapattól: megnyugtathatok mindenkit, a nekicihelődő sógoroknál nem rosszabb a mi Wisdomunk sem. Sőt! És még énekest sem kell importálni hozzá.

Garael

Csaba barátom holtából feltámadt főnixmadárként kezdte újból halódó gitárosi pályafutását. Én is vallom, nem lehet ezt abbahagyni negyven fölött sem, még ha csak hobbiból és főleg szerelemből csinálja is az ember. Amúgy én vagyok az egyik "áldozata" ennek, mert mindig nekem (is) kell kritizálnom a gitártesó szösszeneteit. (A barátaiért mit meg nem tesz az ember!) Ebből adódóan - mivel én rendszeresen kapom az újabb cuccokat - hallom is a fejlődést, meg, hogy Csaba annyira rákattant a gitárvásárlásra, gyakorlásra, alkotásra, hogy a sok arpeggio már a fülemen folyik ki... Na, jó ez csak poén! Egyébiránt Csaba hős házistúdiósként még a felvételeket és az alapokat is maga fabrikálja a rendelkezésre álló hangeszközeivel. Az időnként kritizált hangszíneit is igyekszik hallgathatóbbá tenni, ezt ezen az anyagon is tetten értem.

Dancefloor Damage: Az izgalmas tempóra ráültetett röfibasszus kegyetlenül lendületbe hozza a számot, amit aztán Satriani jellegű cuccal önt nyakon az alkotó. A whammy hatásos fegyver, ebből is adódik főleg a rokonításom. A rövidke darabbal én még bíbelődnék egy kicsit "térfogatilag". Megérdemelne ez 4 perc körüli időtartamot is. Sikoltozik a 6 húros fegyver, mint a veszedelem, de szerintem a fő szolisztikus témát még némi kerekítéssel/kitoldással föl lehetne tuningolni - és akkor talán nekem sem lenne a félkész (amúgy 3/4 kész) az első szavam a meghallgatásakor...
On The Wings Of Sadness: Na, már meg is van, amit Csaba alkotásaiban legjobban szeretek. A lírai, nagyívű dallamokkal operáló témái nekem legtöbb esetben bejönnek, mi több, gyönyörködtetnek. Az itt szereplő - nem torzított - hangszíneket valahogy jobban eltalálja a mester, mint a torzítottakat. (Bocs ezekért még csesztetni foglak! És tudom cucc, hozzáértés kérdése is, de hát a legjobbakhoz kell, hogy mérjelek - tudniillik, azokat hallgatom...) A felvezetés tényleg csoda, szépen bomlik ki belőle a wah téma, minden gördülékenyen természetesen épül föl. A témagazdagság tetszetős, súlyos, lassú mélyekkel borzongatás, wah-os malackodások, jó dinamikai szerkesztés/felépítés. Ez mindenképpen az anyag egyik kiemelkedő pontja.
Sounds In Flames: Na ez a disznóriff indításnak szenzációs! De utána miért torpanunk meg kolléga?! Jó az a doom-os téma is, de megtöri az egész kompozésönt... A szám közepén szerintem indokolatlanul sok a gitárkiállás, elveszti a hallgató az érdeklődését, mire megint témagazdagabb közegbe érünk a szerzeménynél. A vége megint szépen kerekedik és jól építkeznek a szólamok is, de egy átgondolást mindenképpen javasolnék, mert az ötletek alapján ebből jobbat is lehet... (Odamegyek, a kezedre ütök!)
Nightmare On Christmas Night: Na megint itt vagyunk egy szép bevezetővel, a csilingelő hangszín máris a kellő hangulatot varázsolja elénk. A szolisztikus téma is egész élvezetesre sikeredett, az arpeggio természetesen elmaradhatatlan, a jól megfogott hajlításoknál csak időnként hiányolok néhány karakteresebb vibrátót, azzal gazdagabb lenne a tárház. Egyébként átiratnak támogatandóan bátor, mivel a feldolgozott motívum éppen csak mutatóban jelenik meg valahol középen, és nagyon ötletesen, jó ízléssel zárja a darabot. A felvezetésből és a lecsengésből megkockáztatom, nem is kellene a középrész ilyen mérvű dominanciája, ami alatt nekem ehhez a dalhoz kicsit tufa kíséret megy. Azt mindenképpen leváltanám a következő kormányváltásnál!
Memories: Megint a lassúzás dominanciája. Itt is érzem az erősségét Túri mesternek, mint azt már fentebb emlegettem. Szép akkordbontások, remek hangulatteremtés, jó szólamfelépítés. Jó, hogy nem lettünk elárasztva túlontúl sok futamozással, jó ízléssel lett megtalálva az arány.
Mit ér neked: A Groovehouse átirat illeszkedik a Túri-féle lassúzós témákba. Szerkezetileg hasonló építkezés, a tetszetős hangszínek illenek a dalhoz, a szólórész talán kicsit tolakodóan előre lett keverve. A tremolókar is hasznos eszköznek bizonyul, nekem megint az akkordbontásos rész és rá épülő tiszta hangszínen elkövetett szólam a pozitívum.

Az estleges struktúrális átalakításra javasolt szerzemények mellett mindenképpen érdekes próbálkozás született ezzel a demóval, ami vélhetően folytatódni is fog. Keverési arányokra érdemes figyelni, a tempósabb/rohangálós részek talán még pontosítást igényelnek gyakorlással, főleg a torzított hangszíneknél szükségeltetik még finomítás, kevergetés egy versenyképesebb hangszín megtalálásához.

Paya (született Hímer Bertalan, Rockinform alapító, újságíró/gitáros)

Ez pedig egy általam nagyon nagyra becsült fiatal és szemtelenül tehetséges gitáros véleménye:

"Meghallgattam a dalokat, az eddigi véleményemen nem változtatott. Nagyon jók a dalok, a felépítésük is teljesen átgondolt (és sokszor nem sablon, bár nekem azzal sincs bajom... ), technikailag is jó, ügyesen feljátszottad! Amiket most mondok, az tényleg csak pár apróság, és sokszor ízlés kérdése, valamint egy olyan dolog, amibe többek között én is belefutottam már. Az egyik, hogy számomra néha furák az "egybe lógó gitárok". Személy szerint inkább úgy vagyok, hogy a főszólam akár egyedül is eljátszható legyen, de ez tényleg csak ízlés dolga Másik: néha úgy érzem (főleg a lassú daloknál), mintha sietnél. Ez nekem is hibám sajnos, a kezem nem bírja a nagyon lassú tempót, és akaratlanul is "előre" játszom. Az se jó, ha érezhetően kínlódik az ember, hogy ne siesse el. Szerintem metronóm + lassú tempó gyakorlás az egyetlen megoldás, hogy lazán tudjon az ember lassan játszani (na, ezt még én se kezdtem el ). 
Nagyon gratulálok az egész anyaghoz, jó volt hallgatni!
U.i.: A Jónás Tamás féle dalhoz írt szólók pedig odabasznak!

Aradszki Zsombor (Escape Of MInd)

A DEMO itt érhető el:

https://soundcloud.com/turi-csaba

Kiadó:
Napalm Records

Honlap:
www.audreyhornemusic.com

Keresi az ember az élet apró örömeit. Valamelyik tehetséges Coelho-tanítvány (ál)szent Péterünk (a Popper, vagy a Müller, nem is tudom) tudna erre biztosan egy jól hangzó, semmitmondó lózunggal replikázni, mondjuk valami ilyesmivel: és az élet apró örömei is keresik az embert, csak meg kell tanulni azokat befogadni. Bocs, elkalandoztam. Merthogy a kalandok is kutatnak minket, csak meg kell nyitni a lelkün..., eh, lehet jobban járnék, ha lemezkritikák helyett sekélyes álbölcsességekkel teli könyveket írnék, azzal még pénzt is lehet keresni, és a sértett magyar zenészek se zaklatnának folyvást a hatemailjeikkel.

Szóval nem kell állandóan megváltani a világot, élvezni kell az apró sikereket. Az Audrey Horne bizton ezen elvek mentén működik, merthogy a világmegváltás az utolsó dolog, ami a terveik között szerepelni látszik. Még húsz perc sem telik el a lemezből és máris kapunk egy kimerítő rocktörténeti leckét, bőséggel merítve annak a Kiss, Motörhead, Judas Priest, Van Halen és Deep Purple/Rainbow fejezeteiből. Aztán még mélyebbre ásunk a '70-es években... Vagyis, ez megint egy olyan album, mellyel nyugodtan játszhatjuk a "hol hallottam ezt a riffet korábban?" játékot. Merthogy hallottad mind, az hót ziher.

A rockzene megújítása így elnapolva, mondhatni érdeklődés hiányában megint elmaradt. És ezt komolyan gondolom: ide a bökőt, hogy ez a cucc jobbnál jobb kritikákat, pontszámokat fog kapni a szakmától és a rajongóktól egyaránt. Ezzel szemben mondjuk a Three, vagy a Cambria, akikről nemrég írtam, és akik tisztességgel próbálnak hozzátenni valamit az eddigi építményhez, az életben ki nem törnek az undergroundból. Elismerem, hogy amit a norvég ex-blackerek csinálnak, az vérprofi és nem utolsó sorban roppant szórakoztató, a túlzottan direkt áthallások miatt mégsem tudom őket igazán komolyan venni. Kábé annyi meglepetés van itt mint választások előtt a megszorító intézkedés. Azaz semennyi. Ami annak fényében azért kicsit meglepő, hogy nemrég még kifejezetten frissen, ötletesen, újszerűen nyomták a hard/heavy rockot.

Persze ez csak amolyan kritikusi károgás: az Audrey Horne ügyesen építette fel a karrierjét, lemezről lemezre fejlődve és kitapogatva, mi az ami legjobban működik. Elérték azt, hogy tőlük már várjuk az új korongot, a videójuk pár nap alatt körbe járja a világot és – gondolom – élőben is odateszik magukat rendesen. Úgyhogy értékeljük az apró sikereket, melyek a jelenlegi dömpingben nem is olyan aprók! Én azért inkább a 2010-es "Audrey Horne"-t hallgatom (most is az szól), mert az tényleg qrva jó! Azt még az énekes gyengébb adottságai ellenére (szerintem ő itt a leggyengébb láncszem amúgy, bőven tűréshatáron belül, persze) is nagyon szeretem, ott még egyáltalán nem érezhető a mesterkéltség, hatásvadászat enyhe bűze. Vagy az új Gypsyhawkot, akik pontosan ugyanebben a zenei közegben egy fokkal hitelesebbek, szerintem.

Kotta

Kiadó:
Edel/earMUSIC

Honlapok:
www.stratovarius.com
myspace.com/officialstratovarius

Végre! Ezt már nagyon vártam! Az újonnan ébredt kreatív erőktől dagadó "Elysium" (2011) újra nagy kedvencemmé tette a Stratovariust, sőt - ha lehet - egy még magasabb kategóriába emelte, mint amit annak idején az "Episode"-dal (1996) kiérdemeltek. Most már minden tartózkodás vagy szemérmesség nélkül kijelenthetem, hogy ez a Strató nem az a Strató! Az együttes geneziséhez képest a tagok szinte teljesen kicserélődtek, egyedül Timo Kotipelto képviseli a folytonosságot; ő viszont lubickol ebben a szerepben, a zeneszerzésben soha nem volt ilyen aktív, mint most. Érdekesség, hogy ezúttal bevonta gitáros cimboráját, a Sonata Arcticából 2007-ben furcsa körülmények között kilépett Jani Liimatainent is a dalszerzésbe (If the Story Is Over, Out Of The Fog). Liimatainen a lemezt záró címadóban még egy szólót is eljátszik - na, nem mintha Matias Kupiainen rászorulna a segítségre. A "nyugdíjas" Jörg Michael helyére igazolt kölyökképű jolly joker, Rolf Pilve (Status Minor, Magnificent, stb.) jó választásnak bizonyult, és szerencsére most nem olyan gyalázatosan szól a dobszerkója, mint a legutóbbi Status Minor lemezen.

A külföldi reakciókat figyelve az a benyomás alakult ki bennem, hogy a "Nemesis"-t a túlnyomó többség a Startó nagy visszatéréseként üdvözli, hiszen a slágeres euro-power jegyében fogant, energikus, direkt dalokkal, hatalmas kórusokkal és fogós refrénekkel. Ez valószínűleg így is van, de ez nem jelenti azt, hogy nekem, személy szerint ünnepelnem kellene ezt a fejleményt. Amikor a kislemezes "Unbreakable"-t és a kiszivárgott "Halcyon Days"-t meghallottam, a szívinfarktus kerülgetett. A dalok ugyan jók, de a körítés! Csilingelő, vértyogó elektronika, műanyag szintihangzás; ha a gitársávokat levennék és megtámogatnák valami túlvezérelt überprimitív techno ritmussal, már mehetne is a diszkóba - senki sem kapná föl a fejét! Uraim! Ami a "Halcyon Days" 3. percében történik, arra egyszerűen nincs mentség!!! Sajnos ez a hangzás újra és újra fölböfög (lásd: Fantasy, Dragons). Ezt nem tudom mire vélni, és - őszintén szólva - olyan hervasztónak találom, mint a szőrös női lábakra húzott lapos sarkú szandált bokazoknival.

Félreértés ne essék, ettől eltekintve ez az album jó, erőtől duzzad, a nóták kiválóak (talán egyedül a "Stand On My Ground" kivétel), bizonyos értelemben valóban "föltámadás" ez a sokáig gyengélkedő Stratónak. Az is egyértelmű, hogy ezzel nem csak a régi rajongókat célozták meg, hanem újabbakat is szerettek volna megszólítani. Egy kicsit "Amaranthe"-osan fiatalítva, divatosabbá téve próbálnak a "mass appeal" felé mozogni. Nyilván nem véletlen, hogy az idei turnéra éppen velük közösen indulnak. Az meg már személyes nyomorúságom, hogy én a Kotipelto vonallal szemben inkább a kísérletező, progresszív irányba tapogatózó Kupiainen vonalat erősítettem volna. Nagyon hiányzik nekem innen egy epikus "Elysium", ami annak idején még az ügyeletes kedvenc rovatba is bekerült.

Teljesen megkettőzve érzem magam, mert miközben a "Nemesis" majdnem hibátlan lemez lett, nem igazán lehet rajta fogást találni, jómagam a bosszúálló balsors csapásaként élem meg (ami történetesen éppen a nemezis magyar jelentése!). Mást nem tudok mondani: az Olvasó lépjen túl a szubjektív nyafogásomon és rendelje meg nyugodt szívvel nemcsak az új CD-t, de a koncertjegyet is. Én tuti ott leszek március 23-án a Club 202-ben, a világért sem hagynám ki. Az "Under Flaming Winter Skies" koncert DVD (2012) ékes bizonyítéka annak, hogy a csalódás kizárva...

Tartuffe