Nagyszabású hazai internetes gitárverseny indult el augusztus 31-én. A verseny létrehozója és névadója Jónás Tamás, aki a világhírű amerikai gitáros, Steve Vai kiadójánál van szerződésben. A hazai és külföldi támogatóknak köszönhetően a verseny több mint negyedmillió forintos összdíjazással várja a gitárosokat.

A Jónás Tamás Gitárverseny egyik különlegessége, hogy a debreceni Rocksuli a verseny legjobb fiatal tehetségét féléves ösztöndíjjal jutalmazza. Erre a hazai gitárversenyek történetében korábban még nem volt példa.

A verseny további érdekessége, hogy a résztvevők nyolc kategóriában is kaphatnak elismerést, így ezen a versenyen azok is díjakban részesülhetnek, akik hobbiszinten gitároznak, vagy nemrég kezdtek zenélni. A zsűri többek között a Legjobb Gitáros, a Legjobb Fiatal Tehetség, a Legjobb Rock Szóló, a Legszebb Téma, a Legötletesebb Momentum és a Legjobb Előadás kategóriákban hirdet győztest.

A versenyre Jónás Tamás neves zenészekből álló nemzetközi zsűrit hívott össze. A zsűritagok között megtalálható az amerikai Troy Stetina, a világ első számú gitár-instruktora, akinek gitároktató könyvei és DVD-i több mint egymillió példányban keltek el világszerte, és évtizedek óta jelentkezik gitár-rovatokkal a legnagyobb amerikai gitármagazinokban. Szintén zsűritag a svéd Mattias IA Eklundh és az ausztrál Brett Garsed, akik Troy Stetina mellett szintén a világ legjobb és a szakmán belül legelismertebb gitárosai közé tartoznak. Stetina, Eklundh és Garsed Jónás Tamás nemrég megjelent második nagylemezén is szerepelnek.

A gitárverseny szeptember 30-ig tart, és a Hangfoglalás kiállításon, 2012. október 6-án lesz a hivatalos díjkiosztó gála.

A verseny támogatói: Árkádia Hangszerbolt, Echo Hangstúdió, Eldorádó Hangszerbolt, Guitar Master Class, Jam Track Central, Kasleder Effects, Lukinserv, Mezzoforte Hangszeráruház, Oroszlánbarlang, Riff Axelerator, Rocksuli, Sublime Pickups, Vintage'52 Hangszerviz.

A Jónás Tamás Gitárverseny hivatalos videója:

Hivatalos honlap, a nevezés részleteivel:

www.gitarverseny.wordpress.com

Nos, a tavalyi Toto-kavalkád után az idei HáziX Faktoros megmérettetésünk tárgyai (vagy inkább alanyai) az a két ember, akiknek neve úgy összeforrott, mint Lennon és McCartney, mint Jagger és Richards, mint Stan és Pan vagy Zoro és Huru, vagy mint Harem és Scarem: Hess és Lesperance.

Egyik összevitatkozásunk után egy "barátom" azt mondta: "Egyébként bírom a búrádat!" Ja, én meg azt hittem, barátok vagyunk! Így vagyok én a Harem Scaremmel is. Egyébként bírom a zenéjüket, de össze nem töröm magam a "barátságunk erősítéséért". Ha láttam egy lemezüket ezerér', megvettem, de nem rohantam a lemezboltokba egy új megjelenés hírére. Ezért aztán a szép csendes feloszlásuk híre sem rázott meg nagyon. Házi szerzőpárosuk két tagja azonban most külön-külön jelentetett meg szólóalbumot, szinte egyszerre, ráadásul barátságuk töretlenségét demonstrálva a zenekar egyéb tagjai is közreműködtek mindkét lemezen.

Pete Lesperance: Fade Into Stars (2012)

A Harem Scarem gitárosától egy gitárcentrikus lemezt vártam, olyat, mint a 2004-es "Down In It" (melyet 2 évvel később újra kiadtak, mint a Fair Ground zenekar első albumát, egy kissé módosított dalsorrenddel és egy új dallal, amúgy Rubber módra). Nos, az új lemez nem ilyen. Gitárját zaciba vágta, és a kapott pénzből saját kiadásban jelentette meg új lemezét, mely egy befelé forduló, érzékeny ember megnyilvánulása 10 dalban. Ez egy dalszerző és énekes albuma, a gitáros háttérbe szorul. Szelíd, nyugodt, a fúvósokkal néha borsőrmesteresen Beatles-es (Too High), a sok akusztikus gitárral és zongorával meg inkább John Lennon szólómunkásságára emlékeztető (Be The One). Úgy látszik, ebben az évben mindenki az érzelmesebbik oldalát veszi elő (Ken Hensley, Siggi Schwarz is szerelmes dalokkal nyomult). A legjobb (leg-Harem Scarem-esebb) dal a "Love Someone", a legemlékezetesebb gitárjáték a "Satellites"-ban hallható.

Honlap:
www.phantom-x.com

Nem tudom, értelmes dolog-e azon vitatkozni, hogyan lehet fából vaskarikát gyártani, vagy pótolni a pótolhatatlant, de a tudomány rohamos fejlődése – ami ugyebár az első kérdésre hamarosan választ fog adni (vagy már választ is adott?) – óvatosságra inti az embert. Igen ám, de a zene akármennyire genetikai és matematikai alapú, mégis túlmutat a puszta ráción, így el lehet játszani az olyan furcsa kérdésekkel, amiért az ifjú – vagy korosabb – tudósok plenáris ülésén minimum hülyének nézik az embert, ám itt, a Dionysos Risingon rögtön véleményezési és továbbgondolási kényszert szül, legalábbis remélhetőleg. Mert hát ugye itt van a nem régen elhunyt, és általános elfogadottságban a legjobb hangú metál énekesnek tartott Ronald James Padavona, vagy ismertebb nevén Dio, és írásom tárgyául rögtön számba is veszem azokat az énekeseket, akik vagy orgánumban, vagy frazírokban – esetleg módszertani örökségében – képesek pótolni a pótolhatatlant. Bár puszta klónként indult, később aztán rátalált saját hangjára is az az énekes, akit kikerülhetetlen ebben a témában megemlíteni. Nils Patrick Johansson mellett természetesen ott van Tony Martin, aki az epikus, komor metodika nagymestere, és titkos favoritom, Johnny Gioeli, akinek adottságai jelenünk legismertebb hard rock hangjához, Jorn Landéhoz mérhetőek.

Azt nem tudom, hogy Freddy Mercury-hoz hasonlóan felbukkant-e már az interneten valami ismeretlen vokális ikertesó, ám az mindenképpen előzetes gyanúra adhat okot, ha valaki egy Dio tribute banda énekeseként alkot önállót. Igen, a Phantom X frontembere, a kultikus amerikai Omenből ismerős Glenn Malicki másodállásban egy "isten"-tisztelet bandát üzemeltet, ami nem meglepő. Hősünk ugyanis tulajdonképpen egy power metálba oltott Dio, és nem csak hangi adottságait tekintve: a banda eddigi három lemezén bőven találhatunk olyan szerzeményeket, melyek Dio doomosabb lemezein is bőven elfértek volna, és hát aki így tudja a mester szellemét megidézni, mint Glenn az "Enchanted"-ben, vagy az első lemez "Everspell"-jében, az mindenképpen többet érdemel, mint egy elismerő fejcsóva.

Annak oka, hogy a vállveregetés mellett azonban legszívesebben egy jókora seggberúgást is kilátásba helyeznék, nem más, mint a hangzatos és ismerős címmel ellátott jelen lemez, ami félrevezetően az első három album fejezetekre bontott, koncepcióval egybekötött számainak laza összefűzése, megspékelve azt három új szerzeménnyel. Ravasz, mondaná H. Sanyi barátom. Kitolás, mondom én, bár arra mindenképpen jó, hogy amolyan válogatásként ízelítőt adjon a méltánytalanul ismeretlen banda munkásságából. Mert itt bizony az USA-power azon ágának legszebb pillanataival találkozhatunk, ahol az amerikai sztenderdek mellett bőven akad epikus európai elem is, amúgy Jag Panzer, Savatage, vagy Iced Earth módra. Aki tehát szereti ezt a néha sejtelmes, néha dühödt, mesélős-regélős, vagy csontig hatolóan izomba vágó műfajt, az nem fog csalódni, még akkor sem, ha a lemez címe a musicaleket nagy ívben kerülő részére minden bizonnyal rossz ómen.

Garael

Siggi Freud mondta egyszer: "Már az is jelent valamit, ha az ember tudja, hogy a saját erejére van utalva. Akkor megtanulja azt helyesen használni." Druszája, Siggi Schwarz (Schwarz bácsi legkisebbik fiacskája) megfogadva e tanácsot, saját erejéből lett helyi gitárhős szűk lakókörzetében, megismerte és megtanulta a legjobban kihasználni gitártudását. Schwarz bácsi filozófiája ennél sokkal prózaibb volt: ha rövid a farkad, toldd meg egy Mercedes-szel! E két bölcsességet Siggi gyakorlatiasan hasznosította, vagyis: önmagánál tehetségesebb zeneszerzők már befutott számait játszotta/dolgozta fel, és lemezeire önmagánál tehetségesebb, már befutott gitárosokat hívott maga mellé húzónévnek. Jó terv.

Ámde a Gary Moore tribute lemez után a Sony Music nagyhatalmú urainak unszolására gitárhősünk saját dalaiból adott ki végre egy csokorra valót. Most aztán kiderül, hogy miből lesz, és mitől döglik a cserebogár! Szerencsére nem sikerült rosszul a lemez. Persze igen kevés eredetiség van benne, az is leginkább a hetvenes évek semmitmondó szerelmes enyelgéseire hasonlít, hallgatása közben többször eszembe jutott Billy Mysner "One Fine Sunshine Day" című dala, melyet egy régi Polskie Nagrania bakelit válogatáslemezen hallottam, amit még a Zsarnai piacon vásároltam megboldogult fiatal koromban (miskolciak tudják, miről beszélek). Ide tartoznak az "I can't Live Without You", a "New Love", vagy a "Loving Every Minute". Az énekes Ralf Damrath ezekben néha egészen Jimmy Helms-es hangokat ad ki magából (Londonbeat: I've Been Thinking About You). A jobban sikerült dalokat akár Ken Hensley szerelmes albumán is el tudtam volna képzelni (Best Thing, Love Of My Life, Little Dreamer).

A korábbi nagy nevek közül csak a régi barát, Geoff Whitehorn (Procol Harum) gitáros és Bodo Schopf (MSG, The Sweet) dobos maradt a csapatban, de úgy érzem, Siggi így is megállta a helyét. Verebes István mesélte egyszer, hogy egy interjúban egy homoszexuális férfi azt mondta neki, csak az első húsz-huszonöt alkalom fájdalmát kell kibírni, utána "valami isteni". Nos, én már meghallgattam annyiszor ezt a lemezt, hogy kezdek eljutni a "valami isteni" szintre! De a Santana-koppintások magas szinvonalát tekintve gyanítom, mi lesz s következő lemezének iránya. (Egy 30 másodperces "gyors menet" itt.)

CsiGabiGa

Voltaképpen megtisztelő, mikor egy diplomás karnagy a heavy metalt választja zenei önkifejezése színteréül, még akkor is, ha muzikális szocializációja első állomásaként a kultikus, szimfo-power Viper szolgált. Mert hát az iskolai évek nem mindig fémsúlyos, ám annál inkább fajsúlyos világot tágítanak ki a betévedők előtt, akiknél érthető lehet, hogy a Helloween helyett Bartók fogja megpendíteni azokat a bizonyos érzelmi húrokat...

Persze az sem véletlen, hogy Matos azért a metál szűk szegmensében mozgott és mozog, mégpedig ott, ahol a szimfonikus, netán klasszikus elemek találkoznak gyerekkora meghatározó brazil gyorsgalopp favoritjával. A brazil tehetség-gyárra azért jellemző, hogy egy Andre Matos kaliberű zeneszerző-énekest úgy tud felváltani az adott banda, hogy akár hasmánt ugorva is képesek átugrani a profi karnagy által "közreműködött" éra színvonal lécét: az Angrának ez szerény számítások szerint háromszor is sikerült, jóllehet a Shaman már nem tudta reprodukálni első két albumának színvonalát.

Ha zenei technokraták lennénk, akkor mondhatnánk, hogy egy ilyen felkészültségű ember kisujjából rázza ki a slágercsinálás szabályainak megfelelő dalokat, mindezt úgy, hogy ne kelljen a hátsó felét kitörölnie a diplomával. Tulajdonképpen ez így is van, hiszen az első szóló album, a "Time To Be Free" maga volt a művészi zabola és metálos zabolátlanság karnagyi pálcával levezényelt hangversenye, és még akkor sem kámpicsorodtam el nagyon, mikor a "Mentalize" az adott év egyik legnagyobb csalódásaként adta tudtomra, hogy Matos nem nekem írta személyesen a dalokat.

Itt van hát a harmadik album, amin szakmailag nem tudok fogást találni; nincs olyan, amit sablonnak, egyhangúságnak, netán parasztvakításnak hívnának, mégsem vagyok teljesen elégedett. Miért is? Mert Matos szólóvilágából véglegesnek kitöröltetett az a fajta játékosság, ami a folkban gyökeredző dallamokat helyezi német pajkos-játékos társaik fölé. Persze lehet, hogy mostanában én hallgattam túl sok névtelen, ám egyedi dallamorgiával lefegyverző brazil csapatot, és ebben a Matos-féle, kissé túlszerkesztett és steril világban már nem érzem olyan jól magam, ám ahogy az írás közben pörgetem az albumot, kissé bizonytalanná is válok. Az "Oversoul" hagyományos dübörgésébe beleszteppelő játékos big-band hangzás a Helloween legutóbbi albumán szereplő fuvolás kísérletre emlékeztet, aminek aztán az év albuma titulus lett az eredménye - legalábbis nálam. Ugyanakkor Matosnál a hangszálak kopása úgy látszik, fordítottan megy végbe: társaival ellentétben Andre a mély hangokat hagyja fokozatosan el, és hiába a magasak falzett nélküli prezentálása, ha az énekből hiányzik a súly és az alap, az orgánum monokromitásáról nem is beszélve

Most aztán mondhatjátok, hogy ennek a faszinak – mármint nekem – még a torta is keserű, és lehet, hogy igazatok van: ha az albumot egy szintén névtelen társ-csapat teszi le az asztalra, minden bizonnyal a padlót nyalom fel előttük, de mit csináljak, ha Matos hangjának "speciális" alakulása mellett van vagy három szerzemény, amit én tölteléknek érzek, és a szilajságot még 40 évesen is többre becsülöm, mint a megfontolt  rutint.

Garael

Honlap:
www.lynyrdskynyrd.com

"Léteznek-e tehát velünk született zenei tulajdonságok? Vannak-e génjeinkbe íródott zenei elvek, melyek befolyásolják a zenei feldolgozást? Schönberg óta igen elterjedt az a nézet, hogy konszonancia-disszonancia érzet a környező zenei kultúrától függ, aminek egy növekedő gyermek ki van téve.

Neurológiai kísérletek eredménye szerint a dallamok felidézése során csecsemők és felnőttek egyaránt rosszabbul emlékeztek olyan dallamra, mely kellemetlen (disszonáns) hangközöket (pl. tritónusz) tartalmazott, mint a kellemes (konszonáns) hangközöket (pl. kvint, kvart) tartalmazó dallamra, akár egymásután, akár egyszerre szólaltak meg e hangközök hangjai. Tehát úgy tűnik, velünk született, biológiai alapja lehet a konszonáns hangközök preferálásának. Talán ezzel magyarázható, hogy a középkori zenészek előszeretettel használták a 'tiszta' konszonáns hangközöket és megtiltották a tritónusz használatát, mint az 'ördög hangközét', hiszen hallórendszerünk nem egyforma módon dolgozza fel a különböző hangközökből álló dallamokat." (Még szerencse, hogy Tony Iomminak nem tiltotta meg senki, így nyugodt lelkiismerettel dolgozhatta be a doom műfaj alapriffjeiként saját trinótuszait...)

(Forrás: Acsády László: A zenetanulás idegrendszeri háttere)

Nyugi, nem mentem át koca-zeneteoretikusba, de az biztos, hogy a hard-rock, metál is kitermelte azokat a "genetikai őssablonokat", amik általában mindenkinek tetszenek. Mert valljuk be őszintén, melyikünk lába nem mozdul meg bármelyik Chuck Berry – vagy lépjünk közelebb a hard rockhoz –, klasszikus AC/DC riff vagy dallam hallatán? Oké, vannak olyan "elvetemültek", akik vonzódnak a disszonanciához, lásd Tartuffe barátomat, aki még abból a zajból is képes kihallani a dallamot, ami számomra élvezhetetlen. Biztos vagyok benne egyébként, hogy a genetika mellett a zenei szocializáció is formálhatja az alapvető dallam és riff vonzódást (nem hiába nőttem fel Szécsi Pál és az ABBA melódiái között, számomra a "konszonáns" egyenlő a mindennapi értelmezés szerinti slágerrel) hiszen vannak olyan zenei-népi kultúrák, ahol a disszonanciát az anyatejjel szívják magukba a gyerekek. Persze mondhatnánk, hogy mennyivel könnyebb a sláger útját követni, de nem biztos, hogy igazunk lenne, hiszen a zenebirodalom eme szegmensében jóval több a versenytárs, és hát a habos melódiákhoz igen könnyű hozzászokni...

A Lynyrd Skynyrd tipikus esete a közérthetőre formált déli country n' bluesnak, ami önmagában hordozza a mainstream "rádiós sláger-rock" csíráit, annak minden pejoratív árnyalata nélkül. Ahogy hallgatom az új lemezt, szinte minden riff és dallam ismerősen cseng – pedig nem igazán követtem a csapat életművét, a kötelező klasszikusokat kivéve –, ez pedig, azt hiszem, tipikus esete a genetikai determinizmus – bazze, miket tudok – valóságának. Jó az album, akkor is, ha mindig tudom, mi fog következni, de még jobb lehetett volna, ha több olyan tökös blues riff felüti a fejét, mint ami a "Missisipi Bloodot", vagy a "Good Teachert" teszi a lemez szubjektív csúcspontjaivá. Hiába – és itt jön be a zenei szocializáció – a metál rifforientációs környezetében eltöltve vagy húsz évet, már nem biztos, hogy kielégít a sláger puszta léte, de ez legyen az én bajom, hiszen a keménységet bőven pótolhatják az olyan finoman megfogalmazott, önmaguk természetességében is magával ragadó dallamok, melyek a "Life's Twisted"-et teszik a Nickelback-féle csapatok követendő példáivá. Ne szégyelljük hát, ha táncra rándul a lábunk, ez csak a puszta genetika bűne, és nem az ízlésé...

Garael