A "négy nagy" nem véletlenül a Big Four, aki pedig kimaradt onnan, az nem véletlenül ragadt meg a másod (harmad) vonalban. Vegyük például a Testamentet: bár pályafutásukat a "The Legacy" óta figyelemmel kísérem, és az összes lemezükkel megfutottam a kötelező köröket, egyikük sem tudott rám olyan hatást gyakorolni, mint mondjuk a Metallica vagy éppen a Megadeth albumok. Még Skolnick képzettsége és nyilvánvaló gitárfetisizmusom sem volt elég ahhoz, hogy kedvencre hallgassam a kaliforniai zenekar korongjait. Egyszerűen azért, mert nincsenek rajta olyan pöpec számok mint a 'talicska lemezeken, nem tudtak olyan fogós riffeket gyártani, mint a nagypofájú Mustaine, lendületben, energiában meg sem közelítik a Slayert, kísérletezőkedvben pedig az Anthraxet.

Nagyjából ugyanebbe a ligába tartozik a teljes ős-germán vonulat is a Kreatorral az élen, az újnémet Perzonal War pedig egyenesen Metallica-klónkélt él a köztudatban (nem teljesen alaptalanul). Azaz, csupa második ligás csapat küzd emitt a leterhelt hallgatók kegyeiért, mely verseny már önmagában is demoralizáló, hiszen a fődíj maximum a következő Big 4 koncertkörút előzenekari posztja lehetne úgy délután öt körül, ha az Exodus be nem előzné őket. Az igazi csata ugyanis eldőlt már évtizedekkel ezelőtt az MTV és a nagykiadók regnálása idején, nincs az a youtube huszár aki ezt a népszerűségi hátrányt vírusmarketinggel ledolgozza.

Szóval úgy látszik, így rendeltetett (testament) a teremtő (creator) által. Vannak azért, akik semmibe sem nyugszanak bele, és vívják tovább a személyes kis harcaikat (personal war) a hőn áhított sikerért, elismerésért. Ebbe az ütközetbe ki-ki lehetőségeihez mért fegyverzettel érkezik, van aki beveti titkos adu ászát, a nagy gitármágust, van aki a régi, jól bevált trükkökben bízik, a harmadik pedig a frissebb haditechnikai szakkönyveket is átlapozta (miután a törzsanyagot már úgyis jelesre felmondta többször is).

És vajon ki az összecsapás győztese? Először is a hallgató, ugyebár. Ezen a klisén túllépve: combos műfaj ez, úgyhogy ha erőfitogtatásról van szó, a fiatalság sosem hátrány. Így nem meglepő, hogy a Perzonal War jól teljesít – eddig sem voltak tehetségtelenek. Matthias Zimmer már sosem fogja teljesen elhagyni a Hetfield énekstílust, de a "Captive Breeding" mégis legalább annyira Machine Head, mint amennyire Metallica. Ergo elmozdultak egy modernebb, groove-osabb irányba és most, hogy Flynnék megtanultak dalokat írni, kábé félúton találkoztak. Ráadásul a mogorva felszín alatt helyenként kifejezetten kreatív zenei megoldások húzódnak meg. A muzsikát úgy képeld el, hogy nagyjából ezt az albumot szerette volna elkészíteni Lars Ulrich a St. Szar helyett 2003-ban.

A korábban leírtak ellenére ezúttal a Testamentről sem tudok rosszat mondani. Bár olyant nem játsszanak most sem, amit a műfajban eddig ne hallottunk volna, mégis sikerült egy friss hangzású, izmos és kifejezetten változatos korongot összehozniuk. Ugyanezt nem állíthatom a "Phantom Antichrist" kapcsán. Lehet, hogy a Kreator önmagához képest egy dallamos, gyökereihez visszaforduló lemezt kalapált össze, de őszintén szólva, szerintem kicsit túlzásba vitték a retrót. Nem elég, hogy az egész egy borzasztó nagy kliséhalmaz, még a hangzás is ótvar. '85-ben biztos nagyot ütött volna, a thrash metal hajnalán még elment ez a fajta felturbózott NWOBHM, a többiek is ezzel kezdték, de manapság ennél azért több kell(ene). A (ló)citromhabot erre az összeaszott, kiszáradt tortára Mille Petrozza károgása teszi fel. Az egyetlen, ami dicsérhető és dicsérendő, az a finn csávó szólómunkája. A gitárszólók tényleg rendben vannak.

Egy szó, mint száz, amíg a Testament és a Perzonal War túl tudott lépni a saját árnyékán és legalább egyik lábát kidugta a Metallica-pótlék kategóriából, addig a Kreator minimum kettőt sasszézott hátrafelé. Ezért bukta el a háborút.

Kotta

"Ne adjátok a szent dolgokat a kutyáknak, és gyöngyeiteket ne dobjátok a disznók elé." (Mt 7,6 -12)

Nem tud nem eszembe jutni Máté evangéliuma, ahogy hallgatom a lemezt és ahogy egy-két reakciót olvasgatok netszerte. Vannak a rock/metal szcénának olyan előadói, aki zeneiségüknek és/vagy jelentőségüknek köszönhetően már régen nem azon a szinten állnak művészetükkel, hogy a műfaj mára ugyan rendesen kitágított, de a többség számára mégiscsak kanonizált keretei között megmérettessenek. Ellenszenves, elitista duma is lehetne ez, hiszen ne akarjuk már a rockert a söröskrigli mellől kirángatni és bőrgatyájánál fogva rögtön a Metropolitan Művészeti Múzeumba cipelni, de látva és hallgatva Steve Vai művészetét, valamint kontra a "kutyák" és "disznók" értetlenségét, azt kell mondjam: megalapozott vélemény ez, méghozzá rockeresen kőkeményen.

Ha a torkomnak ugranak majd, remélem Tartuffe segítségemre lesz, és egy rövid biblikus eszmefuttatásban meggyőzi a jónépet, hogy csak képletes kutyák és képletes disznók szerepelnek a bibliai utalásban. Itt is mindössze arról szól, hogy azokkal a rockzenehallgatókkal (kb. 99%), akik magasról szarják le, hogy egy-egy zenekarban minőségi, közepesen fos, esetleg alibi gitárjátékot hallanak-e éppen, felesleges teszteltetni Vai új anyagát, mert értelmezhetetlen lesz számukra. Nincs is ezzel baj, egészen addig, amíg viszont kényszeresen nem érzik szükségesnek, hogy megmondják a tutit a túlzott pózairól, gitárral végzett önkielégítéséről, tremolókar-rángatás következtében fellépő dal-eltűnésekről, stb. Olvasva az egyik hazai szaklap gitárgurujának sommás véleményét ("Az egyetlen gitáros, akit még nyugtatókkal és antidepresszánssal sem vagyok képes elviselni."), még csak azt sem mondhatom, hogy a szakmának játssza és írja dalait, mert sokszor éppen ők a leghangosabb és legfölényesebb ítészek .

És most jön a lényeg, illetve nem jön. Én erről a lemezről egyszerűen nem vagyok képes érdemben írni. Nem azért, mert túl van művészkedve, és nem merem magamnak sem bevallani, hogy kukkot sem értek belőle, mert ez nem igaz. A lemez rendkívül összetett, ezerarcú és művészi, de cseppet sem elvont, olykor nagyon is "földhözragadt" érthető és befogadható hangszeres, sőt vokális megoldásokkal.

Igaz, nem köt le minden percében, legalábbis engem, de minden ütemében minden lefogott, megszólaltatott hangjában és pillanatában annyira globálisan zenei és annyira felette áll a legtöbb aktuális megjelenésnek, hogy nem lenne méltó, ha bármit is okoskodnék itt a helyenként modern (7 húros!) gitárhangzásról, műfaji megkötésektől kevésbé terhelt kompozícióiról, vagy akármiről. Nehogy úgy tűnjek, akár csak egy pillanatra is, hogy egy szinten állunk. A művész, aki megírta és előadja, valamint a kritikus, aki pontosan érti, érzi a produktum egészét, de megmondja, hogy hol lett kevésbé átgondolva, esetleg túljátszva a téma.

Isten ments! Ezt meghagyom a mindig bölcs szakmának, gitárguruknak. Csináljanak ők hülyét magukból.

Túrisas

Honlap:
www.theactualdarkness.com

Nem tagadom, az én metál zenei ideám eléggé különbözne a Platónitól, már ha a klasszikus létbe szenderült filozófus az életnek eme szegmensére is megalkotta volna téziseit – bár a zenei ideája, és a heavy metál esetében démiurgosz egyesek szerint rosszul, mások szerint tökéletesen dolgozott. Mert ha az ember számára az jelenti a tökéletességet – muzikális értelemben – mikor az AOR dallamok alá thrash riffbombát, fölé pedig az európai power sztenderd, áriázós énekét  rittyentik, az valami olyasfajta, mint mikor az osztályon felüli étteremben lekváros csirkét rendelünk pudingmártással. No oké, talán nem annyira – és az sem elképzelhetetlen, hogy egy-két ínyenc meg is szokta rendelni –, de azért maradjunk annyiban, hogy nem a rocker-társadalom többségét képviselem a politikai korrektség jegyében is furcsa és érdekes ízlésvilágommal. Ebbe persze kénytelen belenyugodni az ember – vagy ha nem, megpróbálja magát olyan meg nem értett műértőnek beállítani, akinek zsenijére még nem érett meg az emberiség, főleg az esztéták –, de néha azért csak-csak találkozik olyan művészekkel, akik hasonlóan gondolkodnak, mint ő.

Mert hát itt van ez a The Darkness nevezetű angol banda, akik aztán furcsa egyveleget alkottak, amiről még most sem tudom eldönteni, hogy szellemesen kreatív, vagy pofátlanul ízléstelen, az ihletet tisztelettel kezelő, vagy pusztán szemtelenül lopkodós – ez minden bizonnyal vérmérséklet, vagy vérmértéktelenség függvénye. Mindenesetre, aki meghallgatja a klipbe ágyazott dalt, három dologra biztos felfigyel: az AC/DC riffekre, az eufemisztikusan is minimum ismerős Queen dallamra, no és az énekes Freddy Mercury stílusát, és Miki Egér tónusát furcsán elegyítő hangjára – mindezt némi Bee Geeses diszkós-flitteres környezetbe helyezve. Pompás, nem igaz? De alig eszmélhetünk fel az első pofonból, máris itt van a többi, hasonló rafinériával csattantva el a kombinációkat, melyekbe néha egy kis Def Leppard, néha meg egy kis Poison is beférkőzik, amúgy öv alatt, szabálytalanul, de vitathatatlanul célratörően. Mert meg kell hagyni, a fiúknak van dallamérzékük, és a riffek mintegy kilencven százalékára maga Malcolm Young is elismerően csettintene, már ha nem perdülne azonnal kacsatáncra, amúgy Chuck Berry módjára. Ráadásul az egészből csak úgy árad a glam életöröm, no és a pomádés, geiles, kórusokkal támogatott d(á)llamiság.

Hogy mindez talmi, esetleg olcsójános módjára hatásvadász? Ott egye meg a fene, ha Ian Anderson nem átallott beugrani egy közös jammelésre a "Cannonball" c. nótába – ami illusztrisan jellemzi a lemez hangzását –, akkor minden bizonnyal felmentést kaphatunk ízléstelenségből, mert hát ki más lenne leginkább autentikus eldönteni, mi a jó, mint korunk rocktörténeti fuvolaművésze? Úgyhogy meg is nyugodtam, nincs itt baj, ha tetszik, és úgy látszik, a pofátlanság is létezhet határok nélkül, csak legyen, aki lebontja azokat a bizonyos falakat.

Garael

Kiadó:
Die Hard Records

Honlap:
www.rygel.net

Egy újabb brazil hentelőgép szabadult a világra, melynek, ha lenne kis igazság a Földön, nem csak pár száz arra érdemesnek kellene áldozatul esnie. Nyugi, nem ment agyamra az új Batman film, pusztán a Rygel nevezetű dél-amerikai brigád teljesítményét dicsérem, így, előre lelőve a poént.

Mert a banda a megszokott, brazil színvonalon járatja el a harci táncot, ami most nem Capoeira: bár a talpalávalót nem a megszokott, euro-powerből latinos vehemenciával kinövő Angra klón szolgáltatja. A fiúk bizony nem középsúlyban, illetve tempóban lacafacáznak, a nyitó szerzemény első taktusainál azt hittem, hogy valami elfajzott törzsi thrash brigáddal akadtam szembe, és már éppen menekülőre akartam fogni a dolgot, mikor a kapkodós aprítás után bekúszott az énekdallam. No persze az is ütött, de ez olyasfajta pofon volt, amit Rejtő Jenő szokott leírni – nem fáj, csak vigyorog tőle az ember. A groove-os, gyomorból felböffenő riffekhez igazított refrén ugyanis lemeztelenítve egy rockopera főtémája is lehetne, amit az énekes bariton vibratója emel színpadi magasságokba – már amikor nem megveszekedett módra rekeszt és acsarog. Érdekes a dolog, mert nem igazán metalcore a megfejtés kulcsa, annál több a power elem, inkább egy olyan thrash bandáról beszélhetünk, ahol nem zeneszerkesztő programmal vágják ki a riffek mellől a dallamokat, és a vokalista, ha a helyzet úgy kívánja, hirtelen megtanul énekelni. Lehet, hogy mást nem, de ez az attitűd engem a Nevermore-ra emlékeztet, még akkor is, ha a Rygel nem hoz olyan komplex rifftémákat, ráadásul szövegviláguk is eléggé depresszív és elidegenítő.

Megy hát az aprítás ezerrel, mégsem a sebesség adja a súlyát a zenének, hiszen jó érzékkel tudnak a fiúk a vágtából húzós középtempóba váltani – amelyben a staccato mellett, ha kell, ott fityeg a dallamos gitárszóló is – ám a refrének énekelhetősége ellenére sem szökik el a power: felturbózva, kicsit brazilosítva, valahogy ilyennek képzelem el a nyolcvanas években csúcsra járatott USA-power modernizált változatát. A leírtak és a kritika felütésének ellenére mégsem gépiesen erőszakos, amit hallunk, hiszen a "Leave Me Alone” a love-metal bebrutalizált változatából ad ízelítőt, és ha tudnám, hogy a fiúk poénkodni akartak kicsit, jót röhögnék. Így viszont csak óvatosan csettintek egyet, elismerően, mert aki így tud tököt adni az alapvetően androgün zenei stílusnak, az megérdemli a vállveregetést.

Névtelenek? Másodvonalasok? Nem is eredetiek? Kit érdekel! Amíg ilyen bandák tűnnek fel a semmiből, akik a Rygelhez hasonlatos lelkesedéssel és tehetséggel nyomják a powert, addig nem kell tartani a műfaj halálától – én felfelé fordított hüvelykujjal biztos életet szavazok nekik.

Garael

Olvasó: "Tényleg állat szám, meg szerintem is az egyik legjobb lemez, amit valaha hallottam. Csak egy dolgot fűznék hozzá a cikkhez: a Freddie Mercury hasonlat nem véletlen... annak a sornak a dallama a Vesti La Giubba áriából lett átvéve, ugyanúgy, mint a Queen - It's a Hard Life kezdősorának hangjai. De ezt csak az érdekesség kedvéért írtam ide, mindegyik zseniális! :)"
Túrisas: "Hophopphopp!!!! Figyi! Megnéztem ezt a linket, ez nagyon rendben van ám:DDDD Nincs valami hangzóanyagod? Úgy megírnám, mint a sicc!:DDD Örülök azért, hogy olyanok (is) olvasnak bennünket, akik tudják, hogy mitől döglik a légy, - mármit szakmailag:D

Aztán újabb aranymosó (Kotta) kapcsolódik be: "basszics, ezek jó dalok nagyon, ha csokorba gyűjtöd őket, szólj, szívesen elhallgatjuk ám az ilyesmit, és még írni is szoktunk róla..." (Az Olvasó most kénytelen reagálni, hiszen sarokba lett szorítva két aranymosó által is:) "Örülök, hogy tetszettek a dalok! :) Igazából egy lemeznyire való itt fityeg a gépemen - pár hónapja fejeztem be az anyagot -, de sajnos különböző elfoglaltságaim miatt nem sikerült még befejeznem. Igazából már "csak" masterelni kéne, meg feltölteni valahová..."

Két aranymosó elkap, nem ereszt: "Mindenesetre, ha kész, küldj egy linket és mi csapunk neki és a gazdájának egy kis hírverést.....persze csak, ha jó:-)))" Aztán a remélt aranyrög visszakerül a hordalékba, ugyanis fél évig semmi, ám egyszercsak felbukkan egy újabb komment: "Ahogy ígértem, gyorsan összeszedtem "a fiók mélyéről" a dalokat, meg feltöltöttem soundcloud.com / facebook-ra. Remélem tetszik! :) http://www.facebook.com/#!/EscapeofMind/app_178091127385"

Újabb aranymosó (Tartuffe) kap vérszemet, már hárman vagyunk a kicsi rögre. "Ácsi! Ez egy nagyon süti kis dalcsokor! Kicsit Király Pittára emlékeztet, ráadásul szól mint a disznyó! Remélem Túrisas vagy Kotta megírja!" (Tartuffe persze rutinosan csak az értékből kíván részesülni, a melót máris finoman leosztja aranymosó I. és aranymosó II. involválásával.)

No, hát itt tartunk most és büszkén jelentem: kimostuk az aranyrögöt. Ahogy leszűrtük a sáros vizet, előbukkant a név is: Aradszki Zsombor az egyszemélyes projekt szíve-lelke, aki szemtelenül fiatal, mindössze 22 éves. Zongorával kezdett, később váltott autodidakta gitárra. És már általános iskolában is írt zenéket, igaz, akkor még nem volt tisztában azzal sem, hogy moll és dúr akkordok is léteznek ám… Ezen hiányosságáért jól megfeddte a zeneileg képzett nagybácsi, így nem maradt más hátra, minthogy segítségére siessen Muzsikus Péter.

Muzsikus Péter hasznosnak bizonyult, kezdett feltárulni a zeneelmélet világa, de azért Zsombor közben már élő fellépéseken nyomja a "Crazy Train"-t Ozzytól… Jelenleg játszik a szombathelyi Weöres Sándor Színházban Németh Judit és Jordán Tamás estjében. Helyettesített Keresztes Ildikó-Majsai Gábor-Auth Csilla "Zenélő Filmkockák" című műsorában. És persze van rendszeres zenekar is. Ujvári Timi & Hot Stuff nevű formációval rendszeresen fellép, itthon és Ausztriában is.

Nem írom azt, hogy ahhoz képest, hogy Zsombor milyen fiatal, nagyon érett instrumentális gitármuzsikát rejt a 11 dal, ugyanis ez akkor is érett és kifogástalan produkció lenne, ha Zsombor most töltené a 40-et. Teljesen letisztult hard rock-ot hallhatunk, azonnal fogható, szép melódiákkal és könnyedén játszott, de cseppet sem könnyű technikával. Tudom, nagyon olcsó poén most idecitálni a tisztességben lenyugdíjazódott névrokont, de Aradszki Laci bácsi örökzöldjének üzenetével alapjaiban egyetértve is állítom: nem csak a húszéveseké a világ, ugyan, de itt és most kivételesen Zsombornak áll csak a zászló.

Tessék csak meghallgatni itt.

Túrisas

A rendszerváltás után a kék szarkára átkeresztelt espresso – melynek neonvilágításában sajnos valamilyen fatális oknál fogva minden „k” betű kiégett, elméleti fejtörést és gyakorlati fej törést okozva az "é" nevű szesztárs kilétének bornyomozásába elcsukló lábú törzsközönségnek - ezen az estén is dugig megtelt....

A menedzser akkoriban ismeretlen fogalom volt Magyarországon, jobb híján én vállaltam magamra a banda zenei karrierének ápolását. Első tárgyalásaimat gyakorlásképpen a helyi sváb közösség tagjaival folytattam le, az, hogy nem tudok németül, nem zavart, hiszen angolul sem tudtam. Mikor láttam, hogy a kocsmában minden remekül megy, felbátorodtam, és a kultúrház Vörös Orion orsós magnetofonján mikrofonnal készített első demónkkal a kézben elindultam a falu egyetlen, nemzetközi vonalat is adó telefonja felé, hogy felhívjam az angol lemezcégeket.

Önelégülten szemlélem mindig, ha kiderül: a mainstream legtöbbször nem több ócska és szánalmas manipulációnál. Márpedig tőrőlmetszett gitárvirtuózok előadására ennyi embernek beözönleni, az a mainstream (rockzene) feletti egyértelmű diadal. Virág elvtárs örökbecsű szavai jutottak eszembe, ahogy néztem az aréna felét megtöltő lelkes tömeget gyülekezni: "Ezeknek alaposan túljártunk az eszén. Nem szeretnék most a helyükben lenni!"

Mert ugye az állandó képlet az, hogy nem szokott a rádióban két Kiscsillag nóta, vagy bármilyen más alter gyökérség közé bekeveredni egy Steve Vai instru, mert hát halljuk ám kioktatóan: nincs ilyenre igény. De az is axiomatikus, hogy amennyiben egy olyan dal mégis átcsúszna a szűrőn, ami összeszedett gitárszólót tartalmaz, azt a szóló második hangjától le kell keverni, nehogy maradandó károsodást okozzon a lelkekben.

No, ezen hamis világ fölött arattunk mi ismét fényes győzelmet. Itt bizony a jól megfogott, nyújtott és ad abszurdum, néha nagyon gyorsan, egymás után megszólaló hangoké volt a főszerep, amely idea nálunk, a lényegesen "élhetőbb" és őszintébb rockvilágban sem volt mindig elfogadott, néha (pl. '90-es évek…) egyenesen csupa-csupa avítt borzalomnak számított. Sehol egy friss, kísérletező, új hang/hangzás a' la Ves Borland (Töttyedt Süti) vagy pl. Tom Morello (RATM), csakis hagyományos és számtalanszor lefitymált "gitárhoki", mégis ezrek nézik végig. És így van ez jól, így igazságos. A gitár ebben a túlvezérelt formában (is) minden hangszernél jobban megmutatja, hogy éppen ki fogja meg, és hogy milyen "lélek" lakozik az ujjában.

Olvasgattam már érdekes hozzászólásokat a Hard Rock Magazin egyébként igen korrekt beszámolója kapcsán, de azon a véleményen vagyok, az átlagnál mondjuk némileg nagyobb rálátással, hogy kár ezen a szinten a technikai felkészültséget elemezgetni, mert nem ez a lényeg, sőt vakvágány. Ez a három zseni többé-kevésbé azonos szinten áll technikailag. Morse tudja azt, amit a másik kettő nem, vagy nem olyan kifejezően és dominánsan, de ugyanez mindegyikükre elmondható a többivel történő összehasonlításban. Azt sem érdemes boncolgatni, hogy voltak-e dalok, mert ez is egyértelmű. Mindhárman kompozíciókban gondolkodnak, bőven a befogadhatóság határain belül. Aki pl. Vai előadásában kizárólag "gitárklinikát" hallott, az nem érett még fülileg az instrumentális gitármuzsikára, ezen nincs mit szépíteni. Nem állítom, hogy nem tudott volna előrukkolni az életművéből egy olyan elvont "űr-szettel", ahol igencsak forgatni kényszerülünk a fejünket, de azért a "Tender Surrender"-ben, vagy a "For the Love Of God"-ban nem hallani (egyébként bevallottan gitárbarátként) a témát és annak zseniális kibontását, az betyár nagy kapufa.

Steve Morse ahogy egész testből ráhajlik a gitárra, már önmagában egy vizuál-élmény és ennek megfelelően olyan energiával szólalnak meg a vibrátói, hogy abból Mexikóvárost ki lehetne világítani egy teljes napig. Vibrátónként egy-egy napig, természetesen. Morse nyilván nem egy Greenpeace-aktivista, ez is kiderült, olyan nagyvonalúan és bőkezűen folyt el kezei között az értékes "energia". Dalait tekintve ő volt legkevésbé az én világom, de ez csupán ízlés és nem "jobb-rosszabb" kérdése. Tökéletesen megértem, akit Ő varázsolt el a legjobban.

A Satriani DVD-ket nem szoktam vásárolni, annak ellenére, hogy nagyon szeretem a muzsikáját, ugyanis előadása nekem statikus, amit akkor ért meg igazán az ember, ha előtte végignézte Vai-t. Utóbbi bőven eladja a show-t, ráadásul annyira természetesen ösztönös héja-násza és üzekedése a gitárjával, hogy szerintem képtelen is lenne máshogy előadni a dalokat. Még a nyelves üveghang-kicsalogatást sem éreztem kínosan mesterkéltnek, pedig ez már simán lehetett volna gyomorforgató gigagiccs is. Nézzük csak meg a '80-as évek végének glam rock videóit… Lám-lám, visszakanyarodtam Pistihez, amivel nyilván ki is bújt a szög a zsákból. Nálam Ő nyert, mint gitáros, mint előadóművész, mint minden.

Satriani pedig elég statikus volt megint, de annyira satrianis minden lefogott hangja, annyira élményszámba mennek a legátói, hogy ezt is csak lélegzetvisszafojtva lehetett végignézni. Az "Always With Me..." és a "Surfing..." pedig libabőr, nem kérdés. Örökzöldek. Ezek akkor is dalok lesznek még és akkor is ezrek fogják leszedegetni a kottákból, szamárkottákból, ha a teljes rádiós elit már a felszámolt és kiselejtezett zenei archívumban elfeledve alussza örök álmát.

Jött még a közös Jam 3 klasszikus rocknótával, ahol mindenki jól teleszórta hanggal az Arénát. A végére még én is megteltem, pedig nekem lényegesen több torzított gitárhangot bír el a tuningolt szervezetem. Ott kellett lenni, meg kellett nézni és hízni a májnak tovább, hogy mennyivel többet kapunk mi, akik nem a rádióból, meg a listákról szedegetjük össze a zenei betevőt, akikkel nem lehet elhitetni, hogy egy mollos zenei alapból akkor lehet a legtöbbet kihozni, ha Majka és haverja elhadar rá egy búskomor, zagyva mondókát.

Túrisas