Kiadó:
Limb Music

Honlap:
www.domainband.de

Tartuffe kolléga által feldobott magas labdát muszáj leütnöm: tanult barátommal ellentétben mivel én nem csak szeretem, hanem értem is az irodalmat, egy olyan műelemzéssel – autentikusan, ugye, mert irodalmár körökben a kritika szónak kissé más a jelentése – állok elő, aminek tárgya azt a művet dolgozza fel, mely a német Sturm und Drang mozgalom egyik alapvető darabjaként teremtett a 18. században divatformáló irányzatot. Az androgün, érzékeny férfi archetípusát –, aki nem titkoltan képes egész csomag papírzsepit telesírni szerelmi bánata következtében, sőt, még öngyilkosságra is hajlandó – Goethe teremtette meg, követendő mintát szolgáltatva a szuiciditást – helyesen – elutasító korabeli polgári normákkal szembehelyezkedő magatartásnak. (Hogy milyen ciklikusan változik az ifjúság, mikor gimnáziumban kötelező olvasmányként elemeztük a művet, többedmagammal röhögtük el hangosan magunkat a patetikus érzelmeket hűen tolmácsoló tanár előadásán – illetve az ifjú Werther szenvedésein: hiába, a szocialista öntudattal rendelkező kamasznak a pártért illett meghalnia, nem a csajokért…)  Ez eddig rendben is volna, ám a feldolgozást választó zenei irányzat nem a melodrámára hajlamos gótikus rock/metál, ahol minden rímre juthat egy érfelvágást elősegítő zenei búbánat, megfelelő szinkronitást kölcsönözve a hangulatnak és a szövegi tartalomnak, hanem veretes, neoklasszikus gitárszólamokkal bolondított melodikus metál, ami ha tartalmaz is némi érzelmi "hullámlatot", mégis inkább csatába hív, mintsem zokogó-partira.

Nem is tudom, hogyan maradhatott ki a szórásból 2009-ben a német Domain koncept-műve, pedig biztos, hogy nem a könnyek homályosították el kutató szemeimet a CD-tékák polcai előtt, ráadásul a csapat a gyíkkirály, Carsten Schulz révén régi kedvencem, kivel a "Stardawn" album ismertetett meg igazán. Ezúttal azonban már nem ő, hanem a Tokyo Blade-ből ismerős Nicolaj Ruhnow állt a mikrofon elé: érzelemmel telített, kissé modoros, tenorszerű hangja tökéletes választás volt Schulz után, akinek némileg sarkosabb vokalizálása az ifjú Werthert minden bizonnyal vigyázzba állította volna, és akkor hol marad a romantikus hitelesség? Ruhnow remek, azonnal ható dallamokkal pakolta tele az érzelmi stációkat megjelenítő szerzeményeket, a főszerepet mégsem ő, hanem a banda főnöke, Axel "Ironfinger" Ritt (tudom, ennyire hülye becenevet ritkán látni, még szerencse, hogy vasujj helyett nem fakézre esett a választás, ami egy gitáros esetében azt hiszem, nem túl szerencsés) játssza, kinek neoklasszikus, arpeggios futamaitól a koncepciótól ellentétben nem jólétre, hanem jókedvre "szenderül" a tisztelt publikum. Ritt elévülhetetlen érdeme, hogy dalokban tud gondolkodni, és nem a szólók kellemetlen, de szükséges töltelékeiben, így aztán az is élvezettel hallgatja a futamokat, kinek nem kottával van tele az agya (nem, nem oldalunk kollégájára gondoltam, bár minden bizonnyal szívesen venné, ha a csinosabb női olvasók – remélem, van ilyen – fantáziáiban ő lenne a főhős).

A Domain némileg meghökkentő témaválasztását a zenei megvalósítás igazolta, ráadásul a szentimentális témából sikerült kifacsarni még egy echte Painkilleres Judas parafrázist is – hallgasd csak meg a beszédes című "Inner Rage"-et – mi ez hát, ha nem romantikus regényekbe kívánkozó hőstett? Legalábbis zenei értelemben és még öngyilok sem kell hozzá.

Garael

Kiadó:
Szerzői kiadás

Honlap:
www.facebook.com/allosbr

Talán felesleges is már leírnom: új brazil prog-power banda, újabb bizonyítéka a brazil csodának. Nem tudtam, hogy az ottani géntudomány ilyen magas fokon műveli a kromoszóma varázslást: a gomba és a zenei tehetségek keresztezésére irányuló kísérletek sikerességét a gomba módra szaporodó virtuóz metál csapatok bizonyítják, és hát kell-e ennél több? Mármint bizonyítékból, mert ilyen együttesből akár minden napra elviselnénk egyet.

A megfejtés kulcsa ezúttal olyan szobába vezet, ahol a hagyományos, melodikus power alapokra  kórusokkal támogatott, rockoperás-musicales dallamokat húznak, melyeket a gyakran kétszereplős vokálmunka emel színpadi magasságokba. Szerencse, hogy a "díszleteken" nem nagyon spóroltak, hol ide, hol oda kaphatja a fejét az egyszeri hallgató, még akkor is, ha a zenei koncepció tulajdonképpen egységes. A dalok nagy része több részletben kibontakozó puzzle-ként játszat amolyan kirakóst, mégsem kell megijedni az egyszeri heavy metalon szocializálódottaknak sem. A dallamok, bár nem annyira ragadósak mint amit a braziloktól megszokhattunk, biztos kézzel vezetik a hallgatót az ötletek labirintusában, ahol a folyosókat hol egy neoklasszikus mozzanat, hol egy hagyományos euro-power-speed vágta, hol pedig a "sztenderd színpadias, "modoros" kibontású angyali szoprán/hőstenor kettős jelenti.

A zenészek természetesen csuklóból hozzák, ami elvárható, de ez már annyira alapkövetelmény ennél a műfajnál, hogy talán megemlíteni sem érdemes, mint ahogy az énekes klasszisát sem. A zenében egyébként – fokozván a teatralitást – a gitár mellett a billentyűs játssza a fő szerepet, sajnos a produkción érződik a pénztelenség, így az elvárt bombasztikusságot hiába is kérhetnénk számon, azt a lassabb kibontású, epikus darabok esetében műanyagba kényszeríti a szűkösség.

Nagyon érzik ezek a brazilok ezt a Queen-epikus Savatage-Stratovarius tengelyen kialakult világot, és ha egy pöttynyivel ragadósabbak lennének a dallamok, a legszebb hagyományait élő Oliva-birodalom magasságába emelkedhetne a csapat. Enélkül azonban, jóllehet a karakter megvan, nem hiszem, hogy sikerülhet a kiugrás a versenytársak közül. Persze ebben a mezőnyben egyáltalán versenyben maradni is olyan szintű teljesítmény, mint a kínai nemzeti asztalitenisz bajnokságban európaiként döntőt játszani.

Garael

Kiadó:
American Recordings

Honlap:
www.zztop.com

Egyszer volt, hol nem volt, az olajmezőkön innen, a marhacsordákon túl, amikor Jockey Ewing még kósza gondolat se volt, élt néhány szakállas a "barátok földjén" (Texas az indián tejas - barátok szóból ered), akik a posta, vagy talán a Mikulás hibájából hangszereket kaptak cowboykalap helyett gyerekkorukban, így egész életük rossz vágányra futott, s míg osztálytársaik suli után rohantak a földekre, hogy mihamarabb nyeregbe pattanhassanak, ezek az elkorcsosult kölykök apa garázsában nyomták a bluest.

A három "szakállas" közül igazából csak kettő volt szakállas, a harmadik kackiás bajsza alatt somolyogva így mutatkozott be: "Szakáll Feri (Frank Beard) vagyok, aki a Fort Worth Strip Club-ban szokott dobolni esténként. Korábban Dustyval és egy Rocky nevű fiúval nyomultam a "The Cellar Dwellers" nevű bandámmal a Fort Worth Cellar-ban. De mióta Dustyval átköltöztünk Billy garázsába, Rocky sörbe fojtotta bánatát, és létrehozta a Rocky Cellar-t."

Z.Z. Hill blues énekes és B.B. King blues gitáros tiszteletére, akik Gibbons faláról lesték a történéseket, a zenekart először ZZ Kingnek akarták elnevezni, aztán egy svédcsavarral megtoldva a dolgot végül a ZZ Top-nál kötöttek ki, mert a poszterek közül BB King volt felül. :)

Különleges alakú, torzított gitárok, egyenletes döngő ritmusok és texasi szlengben elsütött piszkos viccek, ez lett a banda védjegye, és létrehozták a "Texas boogie-blues-rock"-nak nevezett összetéveszthetetlen stílusukat. Legnagyobb sikereiket azonban mégis akkor aratták, amikor a '80-as évek új hulláma elöntötte blues-zenéjüket, ők meg egyesültek néhány nyuszilánnyal egy közös filmezés (nem pornó!) erejéig, miközben a Dean Guitars-nak köszönhetően büntetlenül és nyilvánosan a szőr között matathattak vadonatúj nyuszis gitárjaikon, amit azóta is emleget a világ!

Emlékszem, a katonaságnál Zsolti barátommal, akivel akkor az általános iskola után már másodszor hozott össze az élet, kint feküdtünk a sportpálya szélén és élveztük a semmittevést a "Gimme All Your Lovin'" és a "Sharp Dressed Man" dallamaira, miközben a harckészültségi gyakorlat miatt kiürült laktanyát akár el is vihették volna a hátunk mögül. Később megtudhattuk azt is, hogy a kötött sapkás szólógitáros "Angela Montenegro" édesapja (legalábbis a Dr. Csont sorozat szerint), és hogy önként vonult be a Stillwater börtönébe 2005-ben (legalábbis szerintem, amikor feleségül vette barátnőjét, Gilligan Stillwater-t).

Nem tudom, mennyire szerencsés választás a szeptember 11-i megjelenés, remélem nem dől romba ettől a bő 40 éves házasság. Összességében szép a gyerek, még ha három feje is van, és szakállasan jött a világra, mint a Gyűrűk Ura törpjei, csak megint eszembe jutottak róla a nyuszik. Nem a nyuszilányok vagy a nyuszigitárok, hanem a tartóselem reklámban szereplő felhúzható plüssnyuszik. A fiúk kicsit lelassultak mára, ideje lenne elemet cserélni!

Honlap:
www.grave-digger.de

Van olyan, hogy ragaszkodsz valamihez, ami kifejezetten ciki. Mint keletnémet turista a zokni-szandál kombinációhoz. Mi, idősebb fémhívők szerintem gyakran belefutunk a felhúzott szemöldökökbe, ha kiderül, hogy még mindig nem "nőttük ki" ezt a fajta muzsikát, és nem vagyunk hajlandóak a tisztes családi-polgári léttel kompatibilis zenét hallgatni. Hát még ha kiderül, hogy rockblogot is szerkesztünk...

Ezeket az előítéleteket nyilván az Akela-Pokolgép-stb. ősmetal zenekarokhoz köthető, buta szövegekre, primitív hangszeres megoldásokra és ápolatlan külsejű, a társadalom perifériáján élő zenészekre és közönségre asszociáló sztereotípiák teremtették. Mit lehet tenni ilyenkor? Vagy előkapod a Dream Theatert és megpróbálod bizonyítani, hogy ezen prekoncepciók nem általánosíthatók az egész műfajra, vagy egyszerűen csak leszarod a sok okostóbiást. Az első módszer limitált sikerei okán személy szerint én idővel egyre jobban preferálom az utóbbi megoldást.

Naná, hogy nem a Manowart kapod elő egy ilyen vitában, már ha belemész egyáltalán. De nem is a Grave Diggert, azt tuti. A "Heavy Metal Breakdown" úgy lett klasszikus, hogy felvonultatta a műfaj összes "elítélendő" kliséjét, kezdve a külsőségekkel, folytatva a germán szögletességgel és a jazz-konzis diplomát nem igénylő muzsikával, majd betetőzve mindezt Boltendahl úri körökben vállalhatatlan orgánumával. Mégis szívemhez nőtt az korong, mert tele van olyan jobb- és balegyenesekkel, melyek az idők folyamán metal-himnuszokká nemesedtek, és mert a sírásók egyszerűségükkel, lendületükkel amolyan germán manóvárként testesítették meg a metal őserejét és leg-lényegét. (Nemhiába voltak az elsők között, akik kapcsán a speed és power jelzőket is gyakran hallani lehetett, holott mai fogalmaink szerint egyértelműen tradicionális heavy metalt toltak akkoriban.)

Később aztán tényleg nyitottak a dallamosabb, poweresebb megoldások felé, némi kilengés után azonban rátaláltak a saját világukra, ami nincs is olyan messze a kezdetitől, és amelyen németes precizitással haladnak azóta is. Ahogy az egy szép hosszú pályafutásnál természetes, óvatosan kísérletezve feszegetik határaikat a mai napig, hol epikusabb, hol direktebb albumokat útjukra bocsátva; mindezt azonban nagyon óvatosan teszik, másfél méternél messzebb nem eltávolodva fő kompetenciáiktól, melyek leginkább a tökös riffekben és a könnyen megjegyezhető, együtt óbégatható refrénekben keresendők.

A műfaj megváltását nem tőlük várjuk, ez világos. Csak azt, hogy leszállítsák a soros élvezetes, könnyen befogadható, húzós riffekkel és metal-himnuszokkal megtűzdelt sorlemezüket. Amit ők jó iparoshoz méltóan tökéletesen meg is valósítanak. A Digger zeneileg erősebb, mint valaha, mely picit változatosabb, hangyapöcsnyit rétegzettebb zenét takar, mint a '80-as években, de ezen túlmenően nagy változások itt harminc éve nincsenek. Ha kihagytad az előző 12-13 korongjukat, ne aggódj, simán felveheted a szálat újra.

Ergo, egy agyzsibbasztó munkanap után, a munkamániás főnöktől kiszipolyozva pontosan erre van szükséged, nem többre. Úgyhogy ez a banda és ez a CD rendben van, mondjon akárki akármit. Az okoskodók pedig elhúzhatnak a búsba! Sőt, még az is lehet, hogy a szandál zokniban praktikus és kényelmes viselet – ezt tapasztalatból megerősíteni ugyan nem tudom, mert nincs az a pénz, amennyiért egy ilyen full gáz viseletet valaha is magamra vennék.

Kotta

Honlap:
www.arthemismusic.com

Ez igen! Mert hogyan is kell egy "Harcolunk" című albumot nyitni? Az Internacionáléval! Bocs, a borítón lévő, vörös lángokban álló ötágú csillag megtévesztett. Tehát természetesen harci dobokkal, csak hogy pezsdüljön a vér, és ritmusra lépdeljünk az alakzatban. Mert a büszke Római Birodalom légiósai is büszkék lehetnek arra a morálra, amivel kései utóduk, Andy Martongelli rázta gatyába a zenei csapatokat: ez kérem power metal a javából, és nem bizony a dallamosabb, eu-galoppozós fajta. Ahogy az agyba döngölő "Apocalyptic Nightmare" megadja az alaphangot, arra már csak egy szigorúbb alstílus képviselői hajlandóak, és hajlanék is thrashnek titulálni a felcsendülő szerzeményeket, ha nem egy bikahangú, csatatereket is átívelő képességekkel megáldott énekes osztaná a parancsokat, olyan dallam-műveleti tervekkel, melyek viszont a thrash eszköztárából hiányoznak. Az Arthemis tehát annak a skandináv vonulatnak a híve – pedig hát olaszok ugye –, akik az angolszász heavy metálra a modernitás lapátjából rádobva  szaratják össze az ellenséget, tisztelettel europizálva az amerikai metál kedvelt stílusait.

A főszereplő, vagyis a parancsnok az eddig leírtak ellenére mégsem a frontember – ezt nevezik ugye az ellenség megtévesztésének –, hanem a shred gitárosként aposztrofált Martongelli, aki a ráaggatott címke ellenére nem csak a fürge ujjak tansegédlet eminens bebiflázója – a beton alapozás és riff-teremtés ugyanúgy megy neki, mint a cizellált szólózás, talán éppen ez a kettősség viszi leginkább előre a dalokat, és ad némi modern metálos ízt a hagyományos power elemeknek. S hogy ez mennyire így van? Hallgassátok meg a bónuszként felrakott két feldolgozás nótát, melyek ékesen bizonyítják az alternatív hadászati módszerek eltérőségükben is hatékony voltát. A "Tornado Of Souls"-t, ami ugye kötelező klasszikusként vonult be minden shred-gitáros repertoárjába, inkább az ének viszi ugyan előre – végre egy oroszlán bőgi a dalokat Miki egér cincogása helyett – mert a modern, bikabőgető hangzás ellenére inkább csak ügyes "kopi", az eredeti szerzemény okosan építkező, érzelmi fokozásának kihagyásával,  ám a Judas Priest-féle klasszikus "United" besúlyosítása és betonozó riff-gyomrosai telitalálatként görnyesztik össze az ellenséget.

Nem hinném, hogy a leírt attitűd és a mellékelt video elrémisztené akár a hagyományosabb felfogásban játszó Manowar híveiket, halld az ökölrázós, tufaságában is gyönyörű refrént: az olasz csapat úgy tudta aktualizálni a tradicionális powert, ahogy az Accept tette azt mostanában a heavy metállal. Ehhez pedig csak gratulálni tudok. The mission is NOT impossible!

Honlapok:
www.heartofcygnus.com
myspace.com/heartofcygnus

Ez a Jónás, nem az a Jónás. Legalábbis nekem nem rémlik, hogy vargok támadásával kellett volna szembenéznie utazásai során, miközben a Fehér Boszorkányt hajkurássza, igaz, nem ma forgattam az Ószövetséget. Azért valószínűleg a bibliai szereplő szülte az alapötletet, de jócskán eltérve a sztoritól, a kaliforniai csapat – legutóbbi mini-űroperája után – ismét egy saját kiadású koncept-lemezzel lepte meg rajongóit. Amolyan epikus, sárkánymetal ízűvel-bűzűvel, de a tematika és a borító ne tévesszen meg senkit, mert a muzsika egyáltalán nem olyan.

Miért, milyen? Ahogy azt már korábban is írtam, a játék neve alapvetően "a korai Rush találkozik a Maidennel", nem kevés hatvanas-hetvenes évekbeli progresszív rock beütéssel megspékelve. Utóbbi vonalon – lévén helyenként folkos dallamok is felütik a fejüket – nekem legtöbbször a Jethro Tull ugrik be, de lehet, hogy neked más fog. Ez a paletta újabban tovább bővült a Queennel, tudniillik gyakran vélem felfedezni Brian May gitárhangzását és dallamait is a sorok között megbújva.

Rush, Iron Maiden, Jethro Tull és Queen. Ez olyan rossz akkor már nem lehet, ugye? Feltéve, hogy ezen hatásokat sikerül egységbe forrasztania a fiatal titánoknak. Elárulom, még annál is jobb a végeredmény, mint amire előzetesen számítani lehetett. Ha korábban érhette is őket az a vád, hogy példaképeik túlzottan karakteres lenyomatot hagynak a zenéjükön, erre a korongra teljesen összeért a zenekar és kikristályosodott a saját stílusuk.

Már ha jelen esetben beszélhetünk egyáltalán zenekarról. Ugyanis a dobok kivételével Jeff Lane egymaga kezeli az összes hangszert, és lévén a dalszerző is, nyugodtan egyenlőségjelet tehetünk ő és a Heart Of Cygnus közé. Mindez csak azért fura, mert a Twitter és Facebook posztjaik szerint már jóval a felvételek előtt megtalálták az állandó basszusgitárosukat (sőt idő közben már négyfősre bővültek), de az új tagokat, úgy látszik, egyelőre még nem engedik be a stúdióba, csak élőben erősíthetik a bandát.

Én könnyen rá tudok kattanni az olyan muzsikára, mely úgy agyas, hogy nincsen túljátszva, úgy átgondolt, hogy a spontaneitás és az érzelmek sincsenek kiölve belőle, művészi, de nem művi és/vagy művészkedő és úgy tud izgalmas, modern lenni, hogy hozzáállás, hangzás tekintetében nagyon is hagyományőrző marad. Progos vonalon ilyen még a While Heaven Wept; ha őket szereted, akkor itt is meg fogod lelni ugyanazokat az értékeket, hangulatot, amit Tom Phillipsék közvetítenek.

Már néhány hallgatás után nyilvánvaló, hogy egy egyéni csapat (?) fontos munkájáról van szó, amely nyugodt szívvel ajánlható a progresszív rock szerelmeseinek. Ugyanakkor azt is érzem, hogy még jó néhány hallgatásra van szükség ahhoz, hogy teljes pompájában feltárulkozzon előttem ez a mű, az összes finomságával, apró részletével egyetemben. Márpedig mi mást kívánhatna az ember fia egy epikus utazást ígérő albumtól, nem igaz?

Kotta