Kiadó:
Warner

Honlap:
www.muse.mu

A Muse megkerülhetetlen a modern könnyűzenében, populáris, mégis eszes rockjukkal azt a szerepet töltik be ma, amit valaha a Queen vagy kicsit később mondjuk a U2. Olyannyira, hogy még Dream Theater őfelsége is szükségét érezte koppintani őket (pl. Prophets Of War - Systematic Chaos). Nincs is ezzel baj, a "Black Holes and Revelations"–t jómagam is egy kifejezetten élvezetes és a maga módján előremutató alkotásnak tartom, más kérdés, hogy az azt követő, kissé eklektikusra és hatásvadászra sikerült "Resistance" némileg megingatta a – valójában soha nem létező - sziklaszilárd hitemet abban, hogy hosszú távon is képesek lesznek sikeresen elegyensúlyozgatni a művészi és a kommerciális szempontok szűk határmezsgyéjén. De az vesse rájuk az első követ, aki nem szédült volna meg azon a magasságon, ahová a siker nagy hirtelen felrepítette őket. A fellegekbe emelés sajnálatos mellékhatása ugyanis általában oxigénhiányos állapot, a légszomj pedig tudvalevőleg tompítja az agyat és érzékeket.

Valamelyest természetes tehát, hogy a felfokozott népszerűség és kiadói nyomás hatására mindenre rá akartak tenni egy lapáttal, még fogósabb, még változatosabb dalok formájában. Ahogy az sem lenne meglepő, ha – az azóta sem lankadó hisztériának köszönhetően, mely körülveszi őket – mára végképp elvesztették volna kapcsolatukat a realitással és a kezdeti értékrendjükkel, céljaikkal. Láttunk már ilyent... Szerencsére nem így történt, azt kell mondjam, hogy Matthew Bellamy csapata még most sem adta el teljesen a lelkét az ördögnek. Világos, hogy továbbra is szirupként ragadó melódiákkal teli dalokat írnak, talán nem is tudnának nem slágeres nótát komponálni, még ha akarnának sem, de el kell ismerni, hogy mindezek ellenére mégsem fekszenek be széttárt lábbal a lemezkiadó üzletemberei és a rádiók zenei szerkesztői alá. A "The 2nd Law" számaiban tudni illik továbbra is – kisebb mértékben ugyan, de – fellehető a kísérletezőkedv, a határok feszegetése, az önkifejezés szándéka és az egyediségre törekvés, azaz, a jó értelemben vett indie mentalitás. A legcsöpögősebb, egyébként kislemez-esélyes schlágerbe is képesek beletenni egy oda egyáltalán nem illő gitárszólót vagy zenei megoldást, (ál?)intellektuális köntösbe csomagolva így a karamellizált cukorkát.

Ügyes. Akár tudatos, akár ösztönös, jól csinálják! Úgyhogy, ha ez lenne a kortárs populáris rockmuzsika, akkor nekem nagy bajom a kortárs populáris rockmuzsikával nincsen. Valamely trendi angolszász (vagy azt majmoló hazai) újságnál írogató tizenéves suttyóval szemben jómagam azért tartózkodnék a könnyűzene megváltóinak kikiáltani őket, talán mert szerencsétlenségemre egy vén hülye vagyok, aki jól emlékszik még a '80-as és '90-es évekre. Nem tudom például nem belehallani a Zeppelint és Plant szólómunkásságát a nyitó "Supremacy"-ba, vagy a queenesített "Faith"–et (George Michael) az azt követő "Madness"-be (némi U2-s stichhel), ahogy nekem (az egyébként okés) "Survival" kapcsán is az "Üvegtörők" új-hullámos punkja fog mindig is beugrani. Ésatöbbi. Egy rosszabb napomon akár idegesíthetne is piszkosul ez a sok lopkovári, mégis készséggel elismerem, hogy a Muse továbbra is tehetséggel lavírozik a stílusok határán (ember legyen a talpán, aki el tudja dönteni, hogy ez akkor most tulajdonképpen pop vagy rock zene...) és érzékkel kevergeti a (nyilvánvaló) hatásait. Sőt, még talán azt is, hogy ilyen színvonalon kivitelezni mindezt nem is olyan könnyű feladat, mint ahogy azt én itt most sugallni próbáltam.

Kotta

Kiadó:
Eagle Rock Entertainment

Végre lehetőségem adódik, hogy a szomorú hír bejelentésén túl méltó módon búcsúzzam el a júliusban elhunyt Jon Lordtól, ettől a zenei szellemóriástól. Nem állítom, hogy egy lapon említhető Vivaldival, Bach-hal vagy Rachmanyinovval, de azt az álláspontomat mindenkivel szemben megvédem, hogy saját - ha tetszik: úttörő - géniusszal áldotta meg a Teremtő, amellyel ténylegesen és maradandóan hozzájárult a zenetörténethez. Magas és vastag falakat tört át generációk, műfajok és stílusok között. Amikor a háromrészes versenyművet 1969-ben először előadták az Angol Királyi Filharmonikusokkal (Lord 28 éves volt akkor!), az esemény még tényleg két teljesen különböző, sőt egymással ellenséges világ találkozása volt. Jól ismertek a történetek egyes "komoly" zenészek fölháborodásáról és Ritchie Blackmore mogorva duzzogásáról. Azóta nagyot fordult a világ, s ez nagy részben (a kulturális klíma változása mellett) olyan emberek érdeme, mint Jon Lord.

A híres-hírhedt versenyművet eredetileg tulajdonképpen nem is Lord ötlete volt újra elővenni, hanem Paul Mann karmesteré, aki - miután meggyőzte Lordot - teljesen elképedve szembesült a ténnyel, hogy a "Concerto..." partitúrája szőrén-szálán eltűnt. Szerencsére egy Marco de Goeij nevű holland zeneszerző fanatikus munkával újraírta az egészet az eredeti hangzó és képi anyagok alapos kielemzése után. Nem semmi... Így történhetett, hogy a Deep Purple és a Londoni Szimfonikusok 1999-ben, a darab 30 éves évfordulóján újra rögzíthették az anyagot, amely CD-n és DVD-n is megjelent. Azóta az eredeti 1969-es előadást is fölújították és piacra dobták 2003-ban. Nesze neked, Rajongó, költsed csak a pénzed!

Amikor abban a kivételes isteni kegyben részesülhettem, hogy a versenyművet személyesen is meghallgathattam a MüPában 2009. március 4-én, az Óbudai Danubia Zenekar és a Cry Free közreműködésével, még nem tudtam, hogy szavaim prófétai erővel válnak valóra: "még az is lehet, hogy az utolsó esélyünk (ne adja Isten!), hogy mindezt élőben lássuk-hallgassuk!" Öröm az ürömben, hogy Paul Mann és Jon Lord 2011-ben újra összeborult, hogy a művet végre rendes stúdiókörülmények között is rögzíthessék. Mindketten büszkék voltak ugyan az 1999-es előadásra, de a mindössze 4 napos előkészület és az élő fölvétel miatt néhány dologgal elégedetlenek voltak, főleg, ami a hangzást illeti. Ráadásul a folyamatos turnézás és számos előadás közben helyenként javítgattak is a partitúrán.

Kezdettől fogva az volt a koncepció, hogy ezúttal nem a Deep Purple zenészeivel dolgoznak, sőt Lord ragaszkodott ahhoz is, hogy minden egyes tételben más játssza a gitárszólót. A fölvételek a Royal Liverpool Philharmonic Orchestra saját "otthonában" illetve a londoni Abbey Road Studióban készültek. A "Group" fölállása - természetesen Lord mellett - a következő volt: Guy Pratt (Pink Floyd, Madonna) bőgő, Brett Morgan (Jon Anderson, Sting) dobok, Darin Vasilev gitár (Moderato-Allegro), Joe Bonamassa (Andante), és Steve Morse (Vivace-Presto). Az énekesek a turnéról jól ismert Steve Balsamo és Kasia Laska voltak, őket egészítette ki Bruce Dickinson (Iron Maiden), aki a második tételben hátborzongatóan idézi meg a fiatal Gillant (lásd a csatolt videót)!

Tudom, hogy a pénztárca vékony, ez pedig már a "Concerto..." negyedik változata, de mindenképpen érdemes beszerezni. Tényleg ez a legjobb előadás, amit hallottam, valóban ez szól legjobban, legarányosabban, és mivel a gitárszólók lényegében imprók, mindig érdekes adalékkal tudnak szolgálni. Ez áll mindhárom gitárosra, de elsősorban az ismeretlen bolgár virtuózra, Darin Vasilevre, aki mint valami "Blackmore 2.0 - új és továbbfejlesztett változat" akkorát teker, hogy borsózik tőle az ember háta!

Jon Lordot a fölvételek alatt diagnosztizálták hasnyálmirigy rákkal, folyamatosan romlott az állapota, így akarva-akaratlan ez lett a zseniális Maestro hattyúdala. Talán nem belemagyarázás, ha azt mondom, ez mintha érződne is az anyagon: benne van Lord minden szenvedélye, szeretete, tanáruras bölcsessége, haragja és lelki békéje, reménye és beletörődése... Nagyon hiányzol, Mester! Béke veled!

Tartuffe

Honlapok:
www.prestoballet.com
myspace.com/prestoballet

Sok mindent lehet mondani Kurdt Vanderhoof (Metal Church) mester kedvenc csapatáról, de azt nem, amit az új album címe sugall, nevezetesen, hogy a Presto Ballet a "Modern világ maradványa vagy ereklyéje" lenne. Ha valami, hát inkább a '70-es évek akkoriban úttörő zenei irányzatának őskövülete, olyan hangulatot idézve meg, amire annak idején csak a Boston vagy a Yes volt képes. A modern világhoz tehát vajmi kevés köze van (még a hangzás kialakításában is az analóg technikát részesítik előnyben), mégis olyan profi, olyan jó arányérzékkel megszerkesztett az egész, hogy ha ez a muzsika – mondjuk – a Kansas "Song For America"-jával egy időben került volna a piacra (1975), akkor ma kultikus státuszt élvezne. Mivel azonban ők csak 30 évvel később, 2005-ben jelentették meg első lemezüket (Peace Among The Ruins), lassan a kiadók is kikoptak alóluk; a "Lost Art For Time Travel" (2008) még az InsideOut-nál jelent meg, az "Invisible Places" (2011) idején már "mittoménki" kezelte az ügyeket (SAOL/H'art/Zebralution), mára pedig a CD csak magától Vanderhoof mestertől rendelhető meg személyesen, vagy letölthető "szellemileg" az iTunes-ról.

Nem kell tehát nagy sportarénák színpadjain női bugyikat vagy melltartókat szedegetni magukról, talán már annak is örülnek, ha nem buknak nagyot anyagilag egy lemezen, és gyanítom, ennek a tények köszönhető, hogy a bandában nagy a jövés-menés. A legújabb tagok között találjuk Larry Crowe dobost és Chuck Campbell énekest. Az előző albumon még a Metal Church-ből ismert Ronny Munroe énekelt, de januárban le kellett lépjen, különben nem tudta volna teljesíteni a Trans-Siberian Orchestrá-val kötött szerződésében foglaltakat. Nem lehetett túl nehéz a döntés, a TSO-val manapság nagyon jól lehet keresni…

Mivel a PB teljes egészében Vanderhoof nosztalgiájának megtestesülése, Chuck Campbell érkezése nem hozott változást, majdnem ugyanazon a hangon énekli majdnem ugyanazokat a dallamokat. Mindazonáltal meggyőződésem, hogy a három frontember közül még mindig Scott Albright volt a legtehetségesebb. Ha már változásról esett szó, annyit mindenképp meg kell jegyezzek, hogy az új anyag minden eddiginél "progosabb" lett, s ez alatt most nem az előremutató jelleget, hanem az összetettséget értem. Ezt elsősorban a több mint 20 perces címadóról állítom, ami egy tetszetős zongora intróval indul (könnyed főhajtás Kerry Shacklett billentyűsnek!), hogy aztán számtalan témában kibontakozva tobzódjon, csapongjon önfeledten.

Jómagam is csodálkozom azon, hogy ez a nem túl eredeti ötlet így, négy lemez és egy EP után még mindig működik, de azért örülök neki, hiszen mindig is csíptem a '70-es évek prog-rock zenéit. Aki eddig komálta a koncepciót, muzeális jellege ellenére (vagy épp emiatt), továbbra is szeretni fogja a gyorsléptű, instant balett-táncot.

Tartuffe

Kiadó:
-

Honlap:
www.sacreddominion.com

Le vagyok nyűgözve! Ugye ti is emlékeztek arra, hogy volt egyszer egy zseniális zenekar, amely - mielőtt még átment volna Geoff Tate Bandbe – olyan klasszikusokat tett le az asztalra, mint a "Rage For Order", az "Operation: Mindcrime" és az "Empire"? Hagyjuk most, hogyan jutottunk el erről a szintről a jelenlegi helyzetig, a lényeg, hogy ha nektek is hiányzik az a fajta intelligensen dallamos, enyhén progos, mégis könnyen befogadható (US) powerben gyökeredző muzsika, melyet a Queensryche döglődése óta nemigen hallani, akkor most örüljetek (és sokasodjatok), mert megérkezett számotokra a megváltó!

Ez az ismeretlen amerikai banda ugyanis tökéletesen megidézi az ő szellemiségüket, hangzásukat, dalszerkesztési metódusukat és a zenéhez való (egykori) viszonyulásukat. Ráadásul, mivel Mario Brescia énekes hangja is igen hasonlatos Tate-éhez, könnyű elintézni őket azzal, hogy rájuk sütjük a klón jelzőt, dacára annak, hogy direkt nyúlásokról és szolgai másolásról itt szó sincsen. Na jó, az előbbi becsúszik azért helyenként, de az utóbbi egyáltalán nem jellemző. A Sacred Dominionnek szerintem saját, jól felismerhető stílusa van már most, amely a Queensryche mellett táplálkozik egyrészt a csapatot alkotó muzsikusok egyéniségéből, másrészt további hatásokból, például egy csipetnyi Iron Maiden vagy az érett Fates Warning is simán fellelhető a hangjegyek között.

Ami már csak azért is szép eredmény egy bemutatkozó albumtól, mert a fent említett csapatoknak is beletelt némi időbe, míg megtalálták a helyes arányokat és a letisztult önmagukat. Mondhatjátok persze, hogy nekik le kellett rakniuk egy új stílus alapjait, a Sacred Dominion ezzel szemben - a későn jövők előnyével - már egy jól kitaposott ösvényen halad. Az érvelést elfogadom, csak nem különösebben érdekel mindaddig, amíg ilyen érett és izzadság-szag nélküli produkciót hallok egy általam igen kedvelt zenei szegmensben, főleg akkor, amikor ebben a műfajban gyakorlatilag éppen senki sem alkot.

A hab a tortán, hogy mindez ingyen és bérmentve letölthető INNEN. Kockázat tehát nincsen, tessék belehallgatni, mert ha nem teszed meg, a nyilvánvaló hasonlóság(ok) ellenére is az év egyik legjobb lemezét hagyod ki.

Kotta

Kiadó:
Szerzői Kiadás

Honlap:
www.maidenunited.com

Kockázatos dolog Maiden szerzeményt feldolgozni. Hogy miért? Mert jóllehet, a siker fele adott – a jó dal – a szolgai másolás zsákutca: minek mással meghallgatni az amúgy is közel tökéletest? Másrészt az átgyurmázás is jár némi kockázattal: a jól megkomponált dalszerkezetek szétverése és újra rakosgatása nem biztos, hogy működik, ráadásul a Maiden dalainál nem igazán életképes a tempóba, károgásba, hörgésbe rejtett sumákolás, a hamis hangok művészinek propagált koncepciója. Nem véletlen, hogy egy kezemen meg tudnám számolni a sikeres átdolgozásokat, pedig hát akadt belőlük elég, és a nekirugaszkodó zenészek között olyanok is próbálkoztak, mint a Dream Theater, az Iced Earth, Doogie White, Steve Overland, Tim Ripper Owens – mondjuk ők azok, akiknek többé-kevésbé sikerült az eredeti alkotások színvonalát hozni, de bukott bele egy egész ország válogatottja is –  "A Tribute For Colombia", és az olyan műfaji kísérletek sem hoztak igazán nagy sikert, mint a szimfonikusokba, vagy elektróba komponált Maiden.

Most mégis egy érdekes kísérletnek lehetünk fültanúi, ami ráadásul a maga nemében képes a megtisztelt csapat általi minőséget hozni. Igen, én így látom értelmét hozzányúlni az etalonhoz, még akkor is, ha az "unplugged" kísérletek újító érdekessége már a múlté, ám nem hiába éppen a Led Zeppelin két tagja bizonyította leginkább a dolog életképességét: jelen alkotás főszereplője az a Damian Wilson, akinek hangja egy szextelenített, ám a fiatalkori Robertba  Plantált, izé, plántált léghajós vokalistát idéz, példás módon hátat borsózva.

Persze nem biztos, hogy mindenkinek tetszik a heavy metal ilyesfajta kasztrációja, vannak, akik csak legyintenek, és kocsmásodás jelzővel illetik a rosszabbul sikerült próbálkozások vitathatatlan bárhangulatát. A Maiden UniteD azonban nem ilyen. Egyrészt ott van Wilson, aki a "Seven Deadly Sins"-nek az "Only The Good Die Young"-ba átfolyó intrójában megkockáztatom, felül is múlja Dickinsont: szinte beleborzong az ember abba a regélős hangulatba, amihez kevés az iskola, mert a tehetség ilyesfajta megnyilvánulásához az ösztönös mesemondók évezredeken alakuló genetikai készlete szükséges. Másrészt az alapvetően szemlélő, introvertált hangulatot – a "2 Minutes To Midnight" gonoszkás, sejtelmes hangulatának negálása ellenére is érthetetlen módon teszi libabőrössé az embert – jó ütemérzékkel törik meg a magasabb sebességi fokozatba kapcsolt újraértelmezések, a hangszeres szekció (Within Temptation, Up The Irons) ízlésesen, szerepének tudatában segít kiemelni a vokál produkciót vállán cipelő szerepét.

És hogy mit is jelenthet manapság egy ilyen feldolgozási kísérlet? Talán annak bizonyítékát, hogy a Maiden abszolút értékben zenei csapat, melynél a metál "csak" színtér a dalok általi varázslat kibontásához, a minőség pedig még a szegényebb eszköztáron keresztül sem záródik vasszűzbe, hogy kínként éljük át, amit hallunk. Ugye így van, kedves hiába próbálkozó, tehetségtelen tortúra mesterek?

Garael

Kiadó:
Any And All Records

Honlapok:
www.albertorigoni.net
myspace.com/albertorigoni

A "három bölcs majom" hagyományos szimbólum a japán és kínai kultúrában, de különösképpen is kötődik az egyik japán sintoista szentélyhez, a nikkói Toshogu "templomhoz", ami Tokugawa Ieyasu-nak, a Tokugawa sógunátus alapítójának állít emléket. Itt található a három majom híres fából faragott képmása, mely a közmondásos elvet hivatott megjeleníteni: "ne láss gonoszt, ne hallj gonoszt, ne szólj gonoszt". Mizaru, aki nem látja, Kikazaru, aki nem hallja, és Iwazaru, aki nem beszéli ki a gonosz dolgokat, mind megjelennek Rigoni új albumán, megteremtve annak érdekes és egzotikus tematikáját.

Alberto Rigoni nem jött-ment új fiú, letett már egy s mást az asztalra, egyrészt ez már a harmadik szóló albuma (Something Different - 2008, Rebirth - 2011), másrészt ő Daniele Liverani progresszív metál csapatának, a Twinspirits-nek a bőgőse, de pengette már Tommy Ermolli, Theodore Ziras, Jónás Tamás és Don Airey mellett is. Jóllehet, nevet szerzett magának a szakmában, nem lehetett könnyű összeszervezni a vendégzenészek elismerésre méltó kavalkádját. Megjelennek itt olyan nagyágyúk, mint pl. Göran Edman és Kevin Moore (ex Dream Theater, OSI), Mistheria (Bruce Dickinson, Rob Rock), Mark Cross (ex-Firewind, Outloud), Tommy Ermolli (Twinspirits, Khymera) és Simone Mularoni (DGM, Empyrios).

Egy bőgőstől szokatlanul Rigoni nem az elborult instru jazz fúzió rabja, ezen a lemezen is fele-fele arányban találunk instrumentális és énekes számokat, melyek a fülbemászó hard rocktól (Three Wise Monkeys), a progresszív metálon át (Blackened Tornado) egészen a megszokott meditatív jazz-es dörmögésig (Between Space And Time) terjedve jelölnek ki egy meglehetősen széles spektrumot.

Rigoni kiváló hangszeres tehetség, mégsem telepszik rá minden áron a dalokra, engedi meghívott vendégeit érvényesülni. Ugyanakkor a lemez egy kicsit talán túlságosan is sokrétű, hogy ne mondjam: eklektikus. A jazzisták fanyalognak majd az énekes, direkt hangvételű hard rock nóták miatt, a "tufa" rockerek pedig nem rajonganak a fúziós "borulásokért". Ráadásul a lemez – érzésem szerint – erősen kezd, de azután a lendület kifulladni látszik. Kevin Moore nem sokat tesz hozzá a "Mizaru"-hoz, de a Deep Purple "Highway Star"-jából itt-ott ihletet merítő darab egész jól sikerült (Paolo Valli nagyot dobol benne!), és a Göran Edman énekével fölturbózott címadó is egész fülbemászó. Az ilyenekből kellett volna több.

Tartuffe

Kiadó:
SG Records

Honlap:
www.ibridoma.com

Olasz zenekar játszik amcsi zenét. Manapság már nem olyan meglepő ez. A Facebookon talált meg minket a talján Ibridoma, írnánk-e az új albumáról? Ugye, milyen népszerűek vagyunk? Még mondja valaki, hogy nem kell nyomulni a közösségi portálokon. Persze, miért is ne! – dobtam be könnyedén, de azért nem vettem teljesen komolyan az ígéretet. Könnyen belefut ugyanis az ember ilyenkor olyan házi készítésű termékekbe, melyek a sonkával-kolbásszal ellentétben zenében nem okoznak túl sok örömet. Simán megfeledkeztem volna a fogadalmamról, ha most is ez történik.

Ezúttal azonban a sors kegyes volt hozzám, így hamarost azon kaptam magam, hogy széles vigyorral hallgatom a lemeznyitó "Eagles from the Sky"-t. Már a lendületes riffelgetés a szám elején megfelelő felütésnek bizonyult, de az igazi fordulópont a Mikiegér énekhang beköszönése volt. Igen! Pont ez a Vince Neil orgánum kell ehhez a fasza kis Rattes muzsikához! Mintha a Mötley Crüe tért volna vissza a tökös, "Shout At The Devil" fémjelezte korszakához. Mindezt modern, erőteljes, ámde kristálytiszta hangzással. A második nótában (Cold Light Of Moon) aztán megérkezik Davy Vain is, amolyan "y" koordinátaként, hogy két dimenzióban tudjuk elhelyezni a mediterrán cowboyokat a rockzenei térképen. Sőt, lehet, hogy ez már a "z" tengely..? Ratt, Mötley Crüe, Vain. Aha, asszem már 3D-ben nyomulunk, ahogy az manapság dívik. Küldetés teljesítve.

Már csak néhány kiegészítésre van szükség: a gitármunka azért jóval tökösebb annál, hogy szimplán glamként könyveljük el ezt a csapatot. Ilyen szempontból idecitálhatjuk akár a német Kissin' Dynamite-ot is (4D!), mert ők kevergetik még a strandmetalt (copyright by Garael, legalább is ezen az oldalon) a fickósabb gitártémákkal. A teljesség kedvéért pedig említsük meg a negatívumokat is, nehogy a kedves olvasó azt higgye, múlt éjjel elaludtam a fülemet: ez a muzsika cseppet sem eredeti, meglévő sablonok ízléses újrahasznosításával mindösszesen szórakoztatni szándékozik. Ezzel összhangban nagy megfejtések itt zeneileg nincsenek, a riffek pofonegyszerűek (ámde hatásosak), továbbmegyek, a gitárszólók egyenesen harmatgyengék (azért az elviselhetőség határán bőven belül, hallhatóan igyekeztek úgy kidolgozni őket, hogy leplezzék a virga-gén hiányát). Mindezek tetejébe még rövid is – röpke fél óra manapság maximum egy EP-re elég, ők mégis nagylemeznek csúfolják a "Night Club"-ot (a második amúgy). A legfontosabb azonban mégiscsak a dalok minősége (jó), melyek korrekt megszólalással, kellően feszesen kerülnek elővezetésre.

Példaként állítom ezt a produkciót az összes olyan kezdő zenekar elé, mely szembe szeretne nézni a nemzetközi megmérettetés rémével. Amit bizonyít: kiemelkedő zenei talentum nélkül is élvezhető eredményt lehet az asztalra letenni, okosan, higgadtan végiggondolt koncepció mentén, jól megírt, kiérlelt számokkal. Még csak rettenetesen eredetinek sem kell lenni. A kitartás és a minőség melletti elkötelezettség fontosabb annál. És persze nem egy éjszakai lokálban kell tölteni az estéket, hanem a próbateremben.

Kotta

Kiadó:
Steamhammer/SPV

Kiadó:
Rocksector Records

Kiadó:
InsideOut Music

Honlapok:
www.hevydevy.com
myspace.com/devintownsenddtb

Némi szégyenérzettel veszem tudomásul, hogy Devin Townsendről blogunkon mindeddig egyetlen írás született, és az is a death metalos személyiségéről (Strapping Young Lad), nem pedig szóló projektjéről vagy a ma már klasszikusnak számító Steve Vai lemezről (Sex & Religion). Nem véletlenül beszélek death metalos személyiségről, ugyanis meggyőződésem, hogy a srác enyhén tudathasadásos, több személyiség is lakozik benne egyszerre. Persze az is lehet, hogy egyszerűen sokoldalú tehetség (ami kétségkívül igaz is), de már ránézésre sincs vele rendben minden. Ez egyébként lassan változni látszik (konszolidálódik), hiszen saját bevallása szerint mostanában megszelídült: családos ember lett és leállt a különböző tudatmódosító szerekkel is.

A lényeg, hogy a Vai mellett 1993-ban váratlanul föltűnt kanadai fiatalember tudatos, szívós munkával időközben komoly renomét épített magának, nemcsak mint elképesztően sokoldalú énekes, hanem mint semmivel sem kevésbé sokszínű zeneszerző is. Eddig többnyire a szigorú műfajokban jeleskedett, s most is úgy feszült neki az új lemeznek, hogy valami nagyon súlyos anyaggal áll elő, de meglepetésére folyamatosan nagyívű, dallamos, már-már popos témák tolultak föl belőle. Eleinte frusztrálta a dolog, de azután beletörődött, hogy ezt ki kell írnia magából, ha más nem, hát terapeutikus célzattal.

Nincs értelme tagadni, Townsend dallamérzéke nem hétköznapi, enyhén szólva el van vonva a lelkem, de hogy kivételes zseni (csakúgy, mint egykori mentora: Steve Vai), az tuti fix. Világos, hogy nem a poplisták élére akar fölkerülni, az "Epicloud" mégis számtalan olyan témát tartalmaz, amit a popszakma nagy háttéremberei is megirigyelhetnének, jóllehet ott nem elbűvölni, elvarázsolni akarnak elsősorban, hanem a legalantasabb emberi ösztönöket fölpiszkálni. Townsend akármilyen tehetséges dalszerző, a pop zene világában nem élne meg, mert ahhoz túl intelligens.

Az eddig olvasott kritikák szerint a lemez elég egyenetlen, vannak rajta nagyon jó dalok és jó pár felejthető szerzemény is. Az én vélemyényem ettől annyiban különbözik, hogy az "Epicloud" egy szerves egész, amit egyben érdemes meghallgatni, még akkor is, hogy ha - a fülbemászó dallamorgia ellenére - nem éppen könnyen emészthető. A hangzás elképesztően rétegzett, egy teljes gospel kórus és az angyali Anneke Van Giersbergen (The Gathering) segítik a szimfonikus telítettség csúcsra járatásában.

Azon túl, hogy Townsend egyedülálló tehetség és nagy hatalmú varászló (vagy sámán), nekem mégis hiányoznak a hangszeres finomságok, a káprázatos szólók. Egyedül a "More!" című dalban van egy nyúlfarknyi tekerés, mondjuk ettől függetlenül is az album egyik legsikerültebb nótája a lemezt indító első három szám mellett.

Egy párszor egy az egyben végighallgattam az "Epicloud"-ot, és végül arra a következtetésre jutottam, hogy éppen itt az ideje a "Sex & Religion 2" megjelenésének. Sürgősen össze kéne zárni Steve Vai-t és Townsend-et, mert ezzel a jó értelemben vett eszement szónikus túltengéssel és bődületes hangorkánnal (lásd "Kingdom") és Vai nem kevésbé túlvilági zeneiségével, hangszeres virtuozitásával valami olyan robbanékony elegyet lehetne létrehozni, amivel az űrkutatásban végre megoldható lenne a negyedik kozmikus sebesség (vagyis az intergalaktikus utazás).

Tartuffe