Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.at-vance.olaflenk.com
myspace.com/atvance

Hiába minden nyűglődés, fikázás, cinikus megmondás, tudomásul kell venni, hogy Malmsteen megkerülhetetlen a metal zenei történelemben. Oké, rendben van, lehet hivatkozni a nagyapára, egy bizonyos Blackmore nevű úriemberre is, de tény, hogy a svéd gitármágus annyi szerelemgyereket pottyantott el egomán élete során, amennyit egyetlen klóntenyésztő metálzenei laboratórium sem produkált. Igaz, hogy voltak olyan lombikban fogant utódok, akiknél megállt a genetikai tudomány, és gitár helyett mondjuk billentyűs hangszer reprodukálódott kéz helyett, de oda se neki, ők is vígan szánkóztak tovább azon a bizonyos neoklasszikus életúton.

Az At Vance persze soha nem is szégyellte a vérrokonságot, Timur, izé, Olaf Lenk, ha nem is egy az egyben, de meglehetős hasonlósággal építette fel a maga birodalmát, és alkotta meg a gitáros and Co. csapatot, nem tagadván az apuka saját magán kívüli alapvető bizalmatlanságát az olyan zenészek iránt, akik készek együttműködni vele. Mert kell egy csapat, mondta volt Minarik Ede, de nem árt, ha a csapatot alkotó aládolgozók kellő szorgalommal valósítják meg a vezér akaratát. Nem mintha annyira gyakran cserélődnének a tagok az együttesben, de tény, hogy szinte minden egyes hang a vezér gitármágus fejéből pattant ki, és a társak dolga csupán a gondolatok zenei formába való öntése. Kritika nincs, aki megmondó ember akar lenni, az repül. Még szerencse, hogy nem vagyok az At Vance tagja, mert legutóbbi két kritikám hatására már minden bizonnyal sarokba és kizárva enném az állástalan muzsikusok keserű kenyerét. Mert valljuk be, a Rick Altzival elkövetett legutóbbi albumok nem tudták tartani az Oliver Hartmnannal és Mats Levén-nel elkövetettekét, sőt, még az olyan harmadrangú klóntesók is élvezetesebb munkát tettek le az asztalra, akik nem vállalván saját arcukat, Iron Mask-kel takaródzva mutatták meg, hogy is kell azt új évezredben neoklasszikus metált játszani.

Úgy látszik azonban, hogy Lenk mostanában kissé összeszedte magát, mert jelen album talán a legjobb a Levén éra óta. Igaz, hogy módosult egy kicsit a zenei képlet, és a neoklasszikus szólóorgia átadta helyét a szellősebb, rockosabb megközelítésnek, de a feltálalt dallamok azok torkán is lenyomhatják az új lemezt, akik csak arpeggiókat szoktak vacsorázni. Mert úgy gondolom, hogy a slágerközpontúbb megközelítés nem feltétlen a metál elárulásának közvetlen bizonyítéka, és ha izomból már nem megy a virgahalmozás, nem fogunk a dallam-törzsanyag hallatán sem csalást kiáltani, még akkor sem, ha néhány fordulat már igencsak ismerős a korábbi At Vance dolgozatokból.

Oké, talán nem kellett volna a lemez közepére egymás után két lassabb szerzeményt odabiggyeszteni, de minden nem lehet tökéletes, én inkább örülök, hogy három-négy dúdolható slágert azért csak sikerült összehozni, ráadásul nem a gagyi színvonalán. Ha pedig kaptam tíz-tizenöt percnyi kellemes melódiát, már megérte, mert ennyi mindenkinek jár. Nem csak hírnévből.

Garael

Kiadó:
Digital Nations

Honlapok:
www.jayparmar.com
myspace.com/jayparmar

No, azt megsüvegelem, aki itthon már hallott Jay Parmarról, az indiai származású brit gitárosról. Én is – Kotta kifejezésével élve - úgy "kukáztam", pedig már 2005-ben jelent meg instrumentális szólóalbuma (Strange Day) Steve Vai kiadójánál, a Digital Nations-nél. Az pedig köztudomású, hogy középszerű szobagitárosokat Vajas Pista nem igazol. Ráadásul Parmar nagy cimborája az Eden's Curse nevű német power metal bandának is, akiknek "Condemned To Burn" című live EP-jén 2 nótában penget is.

Ez utóbbi kapcsolat magyarázza, hogy az Eden's Curse régi énekese, Carsten Lizard Schulz (Evidence One, Domain, Paradise Inc.) is szerepel a lemezen, Pete Newdeck-kel, az Eden's Curse dobosával egyetemben, aki itt énekel is néhány számban.  Vannak azonban más dalnokok is, mint pl. Andreas Novak (Mind's Eye/House of Shakira) és Tim Wallace. Rajtuk kívül vendégszerepel még Parmar nagy bálványa George Lynch, aki nagyon nagyot játszik a lemezt záró, indiai motívumokkal díszített "When Angels Cry"-ban.

Parmar tehát az instrumentális gitárzenék világából kikacsintva most készített egy igazi dalokkal megpakolt hard rock-power albumot, ami – nyilván nem véletlen – leginkább az Eden's Curse által képviselt európai stílussal rokon. Sajnos a nóták nem mindig erősek és egyik-másik énekes (na, nem Schulz!) elég közepesen teljesít. Ezt az anyagot – egy-két jobban sikerült szerzeményt kivéve - bizony az indiai brit ügyes szólói viszik el a hátukon. Ez pedig összességében kevés, bár idővel azért beérhet a dolog, főleg néhány Schulzhoz hasonló torokgyíkkal (lásd: Lizard).

Tartuffe

Kiadó:
earMUSIC/Edel

Honlapok:
www.europetheband.com
myspace.com/europe

Egy dolgot mindjárt az elején le kell szögezni, a "Last Look At Eden" (2009) kegyetlen béna borítója által ejtett csorbát sikerült kiköszörülni. Még az is lehet, hogy a Europe pályafutása legjobb grafikájú borítójával állt elő, de egy kritikus nem ragadhat le a külcsínnél, mélyebbre kell hatolnia... úgy értem, a zenei lényeg felé. Ezt nem kis aggodalommal teszem azonban, hiszen legutóbbi Europe recenzióm után kollégáimtól (jelesül Garaeltől) megkaptam a magamét; volt ott minden: középutas, töketlen, diplomatikus, bátortalan, puhapöcs. Pedig ma is állítom, hogy az egy nagyon korrekt kritika volt.

Az új album nyitó dala, a "Riches To Rags" (a gazdagságtól a rongyokig) jól érzékelteti, hogy mi történt az egykor szinte korlátlan médiafigyelmet évező pufi hajú, Spandex nadrágos vikingekkel. Egy szóval: lerongyolódtak. Ez nem azt jelenti, hogy szarok vagy leépültek (sőt!), csupán azt fejezi ki találóan, hogy oda a csillogás, a pénzeső, a rivaldafényben is régen mások állnak; ők viszont őszintébben, lazábban, hitelesebben muzsikálnak, mint valaha. A glam flitteres szikrázását, a szárazjég misztikus gomolygását és a látványos pirotechnikát a '70-es évek hard rockjának sallangmentes puritanizmusára, a füstös blues-kocsmák melankolikus hangulatára cserélték.

A Europe fő dalszerzőjén, Tempesten mára végképp elhatalmasodott a '70-es évek iránti nosztalgia, főleg a Zeppelin, a Whitesnake és a Thin Lizzy bluesosabb vérvonala buzog föl benne. Nem is lepődtem meg, amikor kiderült, hogy az egyetlen vendégmuzsikus, akit bevontak a munkába, éppen Joe Bonamassa volt (még ha hozzájárulása a címadó nótához tulajdonképpen csupán jelzésértékű). Egyszerűen el kell fogadni, hogy a harmadik évezred Europe-jának több köze van pl. a Black Country Communion-hoz, mint mondjuk a Warrant-hoz.

Elkerülendő, nehogy újra le gyáva nyulazzanak, kimondom: vér profi, erőlködéstől mentes, élvezetes muzsika ez, szól mint a disznyó (Kevin Shirley volt a producer) viszont nem nyújt semmi pluszt, nem kiemelkedő, nem kihagyhatatlan. Ráadásul meglátásom szerint a "Last Look At Eden" egy hangyányival jobban sikerült. Most talán túlságosan is belassultak, több kellett volna az olyan vérpezsdítő dalokból, mint a japán bónusz "Beautiful Disaster". Azért arra kíváncsi vagyok, hogy akik annak idején nyálgépeknek titulálták őket, most hogyan, miért és mivel kötnének bele ebbe a bandába, amelyik azóta már vagy tucatszor rábizonyította a fanyalgókra, hogy fogalmatlanok.

Tartuffe

Kiadó:
Inside Out Music

Honlapkok:
www.ayreon.com
myspace.com/ayreonauts

Arjen A. Lucassen - akkor még Anthony néven - utoljára 1994-ben jelentkezett szólólemezzel (Pools Of Sorrow, Waves Of Joy). Akkor még akkora senki volt, hogy jóformán a kutya se ugatta meg, de azóta nagyon komoly ázsióra tett szert különböző projektjeivel, főleg az Ayreon és a Star One szerzett neki szakmai körökben is tiszteletet ébresztő hírnevet. Lucassen karrierje is bizonyítja, hogy az üdvösséghez még kevés, ha valaki ragyogó zeneszerző és tehetséges (multi-instrumentális) muzsikus, az áttörést nagyban elősegíti egy sztárbagázs fölbérlése, máskülönben a kritikusok hajlamosak átsiklani az amúgy tehetséges regruták fölött.

Ha így nézzük, ez az új anyag visszatérés a kezdetekhez, Lucassen szakmailag leírt egy teljes kört, csak annyi változott, hogy közben megkerülhetetlen tényezővé vált, ezúttal pol pozícióból indulhat; alkalmasint végigfinghatná a lemezt, a rajongók akkor is türelmetlenül levadásznák az információs tér virtuális polcairól. Mindazonáltal tökös dolog volt bevállalni ezt az éles kanyart vissza az origóhoz, kiváltképp pedig újra beállni a mikrofon mögé olyan óriások után, mint Russell Allen, Jorn Lande, Devin Townsend, stb. Szerencsére Lucassen-nek egész jó hangja van, ha nem is egy kategória az előbb említett zsenikkel.

Lucassen igazán rajongóbarát tipus, most sem volt szűkmarkú, azonnal dupla albummal állt elő, amolyan egyszereplős rock operával, aminek - természetesen a jövőben játszódó és részben önéletrajzi jellegű - sztorijával most inkább nem untatnám az olvasót. A történet mesélője az a Rutger Hauer, aki Lucassen kedvenc sci-fijének, a "Szárnyas Fejvadász"-nak  (Blade Runner) volt egyik főszereplője. A 2 órás dupla album 20 nótájából csak (?!) 5 földolgozás. Érdekes újraértelmezését kapjuk néhány rocktörténelmi klasszikusnak:  "Welcome To The Machine" (Pink Floyd), "Veteran Of The Psychic Wars" (Blue Oyster Cult), "Battle Of Evermore" (Led Zeppelin), "Some Other Time" (Alan Parsons Project), "I'm The Slime" (Frank Zappa).

Ha zeneileg kellene belőni a "Lost In The New Real" koncepcióját, aligha találhatnánk találóbb definícióra, mint az első CD második dalának címét: "Pink Beatles In A Purple Zeppelin". Modern kütyükkel, kövérebb hangzással korszerűsített eklektikus egyveleg ez, amelyben folyton örvénylenek - hol bujkálnak, hol domborítanak - a '70-es évek rocklegendái: Pink Floyd, Beatles, Deep Purple, Led Zeppelin. Persze mindent ural a Lucassen-védjegynek számító pszichedelikus space rock, ami nem idegenkedik a stílusok cirkuszi kavalkádjától, akár folkos, popos,  jazzes motívumokkal színesítve az összképet. A 2010-es Star One meglehetősen sötét, fajsúlyos hallgatnivaló, itt - a komoly tematika ellenére - egyértelműen könnyedebb a hangvétel.

A sokadik hallgatás után összefoglalásképpen azt kell mondjam, hogy Lucassen zsenialitása újfent megerősítést nyert, s ezúttal nem lehet a sztárvendégekre hivatkozni. Ez a faszi egyedül is varázslatos dolgokra képes, túlcsordul benne a zene! Ugyanakkor hangot kell adjak annak a nézetemnek, miszerint - amint azt már Richard Hinks Aeon Zen-jével kapcsolatban kifejtettem - hosszútávon nem biztos, hogy jót tesz egy muzsikának, ha kvázi egyszemélyes projektként működik. Kell más zenészek kontrollja, hozzájárulása, hangszeresen és a dalszerzésben is. Személyes véleményem, hogy ez az új album is érdekesebb lenne pl. Lori Linstruth gitárszólóival. Persze ezt már a Guilt Machine kritikában is megírtam. Uncsi. A lényeg, hogy Lucassen áll legközelebb ahhoz, hogy a "Wish You Were Here"-környéki Pink Floydot pótolja; a "Welcome To The Machine"-t fölvezető "Our Imperfect Race" ennek ékes bizonyítéka...

Tartuffe

Kiadó:
Proude Records

Honlapok:
www.torbenenevoldsen.com
myspace.com/fatalforcetheband

Torben Enevoldsen dán shredder meglehetősen fura alak, miközben a '90-es évek második fele óta termékeny és nem éppen tehetségtelen zeneszerzőnek bizonyult, gitárosként nem tud egyértelmű elismerést kivívni magának. Pedig a faszi sebesen teker, halál pontos és még saját, azonnal fölismerhető stílusa is van (amit kevesen mondhatnak el magukról), csak éppen van benne valami rideg, sablonos, majdnem gépies, ami miatt az ember nem tud igazán lelkesedni érte.

Épp most készül negyedik instrumentális szólólemezét megjelentetni, készített három nagyon stabil, ha nem is kiemelkedő skandináv prog-power albumot Andy Engberg énekessel Section A név alatt, kevés sikerrel kitérőt tett az AOR világába (Acacia Avenue), de 2006-ban jelent meg közös lemeze Mats Levén-nel is (Treat, Malmsteen, Therion, Amaseffer, stb.). Ez a Fatal Force néven futó formáció folytatódik most tovább, jóllehet ezúttal Levén helyett egy másik ex-Malmsteen énekessel, Michael Vescerával.

Azt kell mondjam, hogy a csere ugyan nem tett csodákat, de lényegesen szerethetőbbé tette az anyagot. A Fatal Force bemutatkozó lemeze ugyanis még a szokásosnál is darabosabbra, nehézkesebbre sikerült, s ezen nem segített Levén (egyébként zseniális) hideg tónusú, metsző orgánuma. Vescera szerintem Malmsteen-nél sem igazán remekelt, szólóban sem, de itt valahogy most nagyon "ül". Nem erőlteti a sikolyba hajló magasakat, hard rockos, neo-klasszikus ízű dallamai viszont lényegesen emészhetőbbé teszik a végeredményt.

Persze az csak egy dolog, hogy az "Unholy Rites" a kettő közül egyértelműen a jobbik Fatal Force album, a helyzet továbbra is az, hogy lájtosabb a Section A "The Seventh Sign" (2003) és "Sacrifice" (2010) című lemezeinél, pedig azok sem voltak eget rengető kinyilatkoztatások a szakmában. Enevoldsen megbízható, de meglepetés-mentes dalszerző és előadó. Én személy szerint nem tudok rá haragudni, megvan pár lemeze, amiket le is veszek olykor a polcról, de megértem, ha valakit untatnak a sematikus, középtempós dalok, a századjára ismételt, ismerős futamok.

Tartuffe

Kiadó:
Lion Music

Honlapok:
www.statusminor.com
myspace.com/statusminor

Némi félelemmel, csak óvatosan merem leírni, nehogy valaki (mondjuk Garael) félreértse: a finn progresszív metál fiatal reménysége, a Status Minor saját farkába harapott! Jól tudom, hogy ez leginkább úgy hangzik, mint egy Blikkből vagy Story Magazinból kiemelt cikk címe, de konkrét valóság: az új lemez címe ugyanis "Ouroboros" (magyarul: Uroborosz), mely a görög "ourá" (farok) + "borosz" (falánk) szóösszetételből származik. A saját farkát fölfaló kígyó vagy sárkány ősidők óta az idő ciklikus fölfogását hirdető világkép szimbóluma, mely a születés, halál és újjászületés örök körforgását hirdeti. A kereszténység ugyan sokat tett, hogy ezt a hermészi gnózist kigyomlálja a fejekből, de  - ha tetszik, ha nem - manapság az újpogányság idejét éljük... Egy merész kanyarral így jutottunk el a Blikktől a filozófiáig. :)

Lényegében tehát a Status Minor az örök megújulás híve, és ez tagadhatatlanul érződik is az új korongon. A vérbeli skandináv progresszív koncepciót tükröző tetszetős debütációhoz (Dialog, 2009) képest egy direktebb, poweresebb anyagot kaptunk, rövidebb dalokkal, pár balladával (pl. Flowers Die), olykor neo-klasszikus elemekkel (pl. Glass Wall). Az összetettebb vonalat most csak két nóta, a "Stain" és a lemez nagyobb lélegzetvételű záró tétele, a "Sail Away" képviseli - a rendszeres olvasóknak talán nem meglepetés, hogy nekem épp ezek jönnek be legjobban. Gyanús, hogy az utóbbi még föltűnik nálunk az "ügyeletes kedvenc" rovatban.

Az első lemezt Nino Laurenne (Thunderstone) keverte a Sonic Pump studióban, ezúttal egy másik finn legendával, Torsti Spoof-fal (Leverage, The Magnificent) dolgoztak, és a hangzás most sem lett gyengébb (egyéni, senki mást nem érdeklő sérelem, hogy most a dob sound - főleg, ami a pergőt illeti - nekem kevésbé szimpatikus). A stúdióban vendégül látták Anna Murphy énekesnőt (Eluveitie), aki Rick Altzi-val egyetemben (At Vance, Thunderstone) több dalba is belegajdol. Murphy szereplése, valamint a 3 (!) lassú nóta határozottan líraibb hangvételt kölcsönöz az új albumnak.

A japán piacnak egy "Verge Of Sanity" című egész jól sikerült bónusz dallal kedveskednek, ami azért nagy genyóság, mert most egyetlen nóta miatt szerezhetem be minimum dupla áron a japcsi CD-t. Lassan kezd tehát az idei év fölpörögni, csak június 1-én három igéretes album jelenik majd meg (Circus Maximus, Jorn, Gotthard), közben pedig lesz egy kis Firewind, meg hasonló finomságok. Egyelőre viszont azt mondom, az önjelölt kisebbségi státusz ellenére Sami Saarinen gitáros hordája nálam számíthat egy helyre az évvégi toplistán (csakúgy, mint 2009-ben).

Tartuffe

Kiadó:
GPM

Honlapok:
www.keemarcello.com
myspace.com/keemarcello

A Redux: Europe kapcsán izgalmi állapotba került Kee Marcello rajongóknak gyorsan felfedem a diagnózist, feleslegesen ne falják a betűket tovább: A "Shine On" egy tingli-tangli prüntyögés, ami hivatalos "orvosi" nyelven is csak kevéskét hangzik jobban: country rock.

Azoknak, akik az "Out Of This World/ Prisoners In Paradise" albumok óta várják, hogy teljes fényében és pompájában hallják újra Kee Marcello varázslatos gitárjátékát, nincs jó hírem. Illetve annyi, hogy a "Redux: Europe" albumon ezt modernizált formában újra megkapták, illetve még annyi, hogy a "Melon Demon Divine" (2004) szólólemezének fogyasztói ára jóval  1000 Ft alatt van mindenhol, ahol csak fellelhető, és egyáltalán nem rossz lemez ám. A jó híreknek ezzel vége is.

Kee Marcello a már hivatkozott két Europe lemezen olyan sounddal olyat gitározott, hogy abba bele kellett szakadni a szívnek (More Than Meets The Eye, Superstitious, Let The Good Times Rock, stb.), hogy aztán a '90-es évek elején eltűnjön és jóformán semmit ne csináljon a kis göteborgi házistúdiójában.

1995-re tehát elkészült a Jóformán Semmi, ami a keresztségben végül becsapósan a "Shine On" címet kapta és lagymatag country rockot tartalmazott kínosan kerülve benne az olyan melodikus és technikás gitárszólókat, amelyeket ilyen egyedi ízzel és azonnal felismerhetően a világon egyedül csak ő tudott. Tudom azt is, hogy Kee mindezt cáfolná és elmondaná, hogy a Gibsonnal rátalált egy új hangzásra és hogy ebben mennyivel több érzelmi töltet van, mint a gitárhősködésben, csakhogy, Kedves Kee, ez porhintés és nagyon nem érdekel. A világ rockrajongóit úgy általában hidegen hagyja a munkásságod. Sajnálom nagyon, hogy ilyen időket élünk, de mindez tény. Az a maroknyi gitárbarát pedig, aki hozzám hasonlóan máig libabőrös lesz, ha a "More Than Meets The Eye" szólóját hallja, nem fog tudni mit kezdeni pl. a "La Liaison" táncdallal. Ilyet mások is tudnak, pont így, vagy még sokkal jobban, míg pl. a "Superstitious" szólójával a világ gitárelitjébe tartozó és lenyűgöző tehetségű John Norum is rendesen megküzd estéről-estére, hogy aztán alul is maradjon vele szemben…

Ez a nagy büdös helyzet, minden más mellébeszélés. A "Redux: Europe" lemeznek örültem, azt akarom hallani újra és újra Tőled, a "Shine On" újrakiadása időpazarlás és tök  felesleges volt.

Ez volt:

És ez lett:

Túrisas 

Mivel Kotta megígérte, hogy én megígérem, írok egy röpke beszámolót a múlt csütörtöki szerkesztőségi ülésünkről, tollat ragadtam hát (mondtam volna a régi szép időkben, de kb. 20 éve már apámmal is csak klaviatúrán keresztül levelezek), hogy megírjam szép és szomorú történetét a Backstage Pub-ban elkövetett Tompox koncertnek. Illetve Solaris Tribute Band. Illetve mittudomén.

Kiadó:
Hammer Records

Honlapok:
www.omen.hu
myspace.com/omenhungary

Reméljük, a "nomen est omen" jelensége nem fog folytatódni az Omen esetében, és rossz babonával az új anyag címe páros lábbal rúgja seggbe a fekete macskát, ami átszaladt azon a bizonyos karrier úton: nem is egyszer, hanem háromszor. A banda ugyanis tipikus példája annak, hogy nem elég a zene szeretete – az megvan a rajongóknál is –, a karrierhez ugyanis az instrumentális magabiztosságon felül "comprehensive approach", átfogó megközelítés szükséges, aminek sajna csak egyik szegmense a muzikális teljesítmény. Mert azt még a legelvakultabb vérfan sem vitathatja, hogy Müller Péter "Sziámi" kvalitásai ellenére sem éppen Omen kompatibilis szövegíró, a valóságshow szereplő "szellentős2 Oki inkább a gázok tengerén vitorlázott, mintsem énekelt, és hát az sem éppen szerencsés, ha az egyébként kiváló következő vokalista még a magyar szövegeket is olvassa a koncerteken.

Nekem egyébként igazából nem volt gondom a legutóbbi, hat évvel ezelőtt megjelent anyaggal, de mikor meghallottam, hogy a mikrofonok mögé a számomra a Szfinx-ből és a P. Box-ból ismerős Koroknai Árpád állt, biztos voltam benne: ezúttal nem történt selfproduceri baklövés. S hogy igazam lett-e? Túrisasi önbizalommal: naná, mikor tévedett valaki is az oldal hasábjain?

No, de komolyra fordítva a szót – mert hát az Omen igazából nem a jó, hanem a rossz viccekről híres, lásd a fentieket – úgy gondoltam, Árpi dallamformálása által amolyan P. Oment fogunk kapni, ahol a megszokott, kitűnő riffek felett hard rockos dallamok szárnyalnak, s az, hogy ez a szerzemények több mint felében valóra is vált, pompásan igazolja az előzőekben, a tévedhetetlenséggel kapcsolatos leírtakat. Bárcsak az Országos Tervhivatal dolgozott volna ilyen jóslási hatékonysággal!

A lemez csúcspontja ilyetén fogva a valóban hátborzongató "Eltűnt 2007-ben", amiben az Omen új dimenziókat nyitott saját életmű-világában – ezt a bravúrt aztán a bónusz "Jó Utat Barátom"-mal sikerült megduplázni, no persze amelyik dalban olyan énekesek közreműködnek, mint Bill kapitány, Molics Zsolt, Gubás Tibor, ott nehéz színvonalat rombolni.

És hogy magamat is seggbe rúgjam, ezúttal sikerült egy remek poénnal megbolondítani a csapat kemény és szigorú világát: a két és fél perces ökölrázós, menjünk le kutyába "Unom Már" közepén felcsendülő "Paradise City"-riff a szövegi kontextusban olyan szintű fricska, amilyet H. Sanyi szokott osztogatni, esetleg én.

Érdemes pár szót ejteni a második lemezen szereplő, szimfonikus átiratú Omen klasszikusokról is: bevallom, nekem jobban tetszenek, mint az eredetiek, mert kicsit legömbölyítik a számomra túl szögletes és merev dallamokat, meleg, lelket bizsergető szellőt fújva a "Fagyott Világba". Jóllehet, nálam a nagyzenekari átiratok általában a szimfoni-KUSS kategóriába tartoznak, a magyar csapat klasszicizálódó próbálkozását "tiszta szívvel" merem a Metallica hasonló kísérletéhez mérni, csak az Omen esetében jobbak a zenészek, és az énekes, hehehe. No, de fejezzem be azzal, amivel elkezdtem: az Omen négylevelű lóherével űzte ezúttal nem a produkcióba, pusztán a címbe a végzetet. Bár lehet, hogy nem is lóhere volt az, hanem Pandora szelencéje! (Külön piros pont az ötletes és igényes borítóért.)

Garael

Kiadó:
Century Media

Honlapok:
www.paradiselost.co.uk
myspace.com/paradiselostuk

A '90-es években már annak örültünk, ha valaki nem grunge-ot vagy rap/funk/hip-hop/stb. metalt tolt, így tehettek szert nagyobb népszerűségre az olyan black/gothic/doom szférából érkező kvázi rétegzenék, mint amit a Therion, a Paradise Lost, a Type O, vagy az Amorphis játszott. Ekkor lendült fel az In Flames, Arch Enemy, Dark Tranquility fémjelezte melodikus death vonal is. És akkor még nem szóltunk a - keményedő korral ellentétben éppen bebuzuló - Metallicát pótolni hivatott olyan bandákról, mint az Iced Earth és a Pantera. (Nem kell hőbörögni, annak indultak, legalábbis a hallgatók fejében betöltött szerep tekintetében.) A rockerek azon része, aki nem fogadta el a szép új világot és az azzal járó szép új fémzenét (nu-metal), nemcsak dühösebb lett, épp úgy, mint a '80-as évek optimizmusából traumával ébredő közhangulat, de felfedezte magának ezt a "kult" vonalat is – ez kérem, még igazi metal volt, ráadásul a korszellemhez hangolva.

Nem mintha nem léteztek volna mindig is extrémebb muzsikák a műfajon belül, csakhogy azok legtöbbször nem képesek kitörni az underground státuszból. Talán paradoxon, talán nem, de jórészt a grunge hullámnak köszönhető, hogy ezek akkor a föld alól a felszínre kerülhettek, mely következtében jóval mélyebb nyomot hagytak a mai modern rockzenén, mint amire józan ésszel számítani lehetett. Engem legalább is újra meg újra elképesztenek az olyan jelenségek, mint amikor Amerikában megjelenése hetében a komolyabb listák élére kerülni - Bon Jovi country bizbaszai mellett - rockzenekarként mondjuk egy Slipknot album képes csak. Beteg, darabokra szakadt világ ez… Összességében mindezt nem pejoratívan értem, csak tényként közlöm. Ha nincs ez a relatíve ingerszegény környezet akkor, például nem biztos, hogy megismerem és megszeretem mondjuk a Trouble-t, akik a '80-as éveket teljes inkognitóban pengették végig. (Tessék beleképzelni magatokat az akkori információhiányos helyzetbe, a világnak erre a felére még nem jutott el a híre és a zenéje – mint most - a kevésbé ismert bandáknak.)

A "Tragic Idol" (milyen találó lemezcím ez ebben a kontextusban...) kapcsán azért merültek fel bennem ezek a gondolatok, mert a nagy kérdés a Paradise Lost új munkái esetén is mindig az, hogy vajon ismét beigazolódik-e a "ha nincs ló, jó a szamár is" elv, azaz, hogy ami frankó volt '95-ben, az 2012-ben már nem feltétlenül elég, és hogy csak alternatíva híján értékelődött fel anno néhány középszerű muzsikus egy-egy jobb pillanata. Most sem érdemes nagyon pattognod, inkább lépj hátra kettőt és némi távolságtartással valld be: ugye te sem gondolod komolyan, hogy Nick Holmes jó énekes, vagy hogy Greg Mackintosh nem egy átlagos zenész? Nem akarom túllihegni ezt a jelenséget, csak jelzem, hogy némileg kényszerből engedtünk a színvonalból, elhitetve magunkkal azt, hogy fontosabb a fíling és az "eredetiség", mint a technikai fölény. Holott mindez együtt szükséges egy igazán kiemelkedő alkotás megszületéséhez.

A válasz a fenti kérdésre pedig az, hogy igen is, meg nem is. Egyrészt hurrá, meg minden, hogy Holmesék végre - úgy tűnik - véglegesen maguk mögött hagyták a techno-pop bénázásokat. Újra dögösek, melankolikusak, sötétek, miegymás, egy szóval azt csinálják, amihez a legjobban értenek és amit elvárunk tőlük. Mondjuk ez nem akkora meglepetés a "Draconian Times" nosztalgia turnék után - úgy látszik őket is elkapta a retro- és ujjáalakulási hullám szele. Ilyen szempontból a lemez teljesen rendben van, van hangulata, a szerzemények erősek, a hangzás bika, ergo simán odatehető a klasszikus albumaik mellé. Nem vettem elő a "Draconian"-t vagy az "Icon"-t, de szerintem azok sem voltak jobbak. Ugyanakkor Mackintosh azóta sem lett jobb gitáros, ahogy Nicky boy sem vett énekórákat Russel Allentől (bár ki tudja, valamennyit fejlődött az idők során), továbbá simán fel tudok sorolni jó néhány ugyanilyen erős (uram bocsá' erősebb) albumot ez elmúlt 4-5 hónap megjelenéseiből. Újdonságnak pedig természetesen mindezt ma már semmiképpen sem lehet nevezni. A verdikt? A verdikt így egy bazi nagy közhely: nem érdemes azon filozni, hogy mennyire érdemelték meg a figyelmet akkor és érdemlik meg e miatt most, aki annak idején megkedvelte az Elveszett Paradicsom hangzását, hangulatát az most verdesheti a hátsóját a földhöz örömében. Akit pedig eddig hidegen hagytak, az most is nagy ívben fogja le...sajnálni őket, mint kényszer szülte, tragikus idolokat, aki egy időben maguk sem tudtak mit kezdeni a rájuk szakadt népszerűséggel, ezért most visszaváltottak szánalmas múltidézésbe.

Kotta