Kiadó: Roadrunner Records

Honlap: www.icedearth.com

A gazdasági recesszió nem kímélte a zenei világot sem, melynek hatásaként Schaffer vezénylő tábornok kiadta brigadérosainak a parancsot: racionalizálják a létszámot úgy, hogy a korábbi képességek se vesszenek kárba. Nem könnyű feladat, vakarták is a fejüket a beosztott harcosok, főleg annak a fényében, hogy jóllehet a fő fegyvernemet képviselő Barlow magától távozott – tehát az állomány valóban csökkent, no, de mi lesz a hadrafoghatósági képességekkel? Az igaz, hogy a fegyverek kezelésére vonatkozó előírásokat egyedül a vezénylő tábornok határozhatta meg – ezért mondjuk könnyebb dolga volt a fegyvernemi parancsnoknak, akinek csak a megváltozhatatlan ukázt kellett elvhűen teljesítenie – de a maga nemében mind a képességek fő elemét meghatározó Barlow, mind elődje, az a Ripper nevezetű zsoldoskatona olyan egyedi tulajdonságokkal vértezte fel az Iced Earth elnevezésű hadállományt, hogy a maradéktalan pótlást a létszám megtakarításával lehetetlennek tűnt megoldani. Még szerencse, hogy a brigadérosok imái Mars hadistent kegyes kedvében találták: az általa javasolt megoldással aztán szinte maradéktalan módon sikerült is teljesíteni a parancsot…

No jó, lehet, hogy nem pontosan így történt, de az biztos: az Iced Earth új pacsirtája, az Into Eternityből átvezényelt Stu' Block olyan – inkább hangulati, mintsem technikai – átlényegüléssel képes a két ex-énekes hangszálaiba bújni, ami mindenképpen dicséretes, annak függvényében, hogy az elődök tulajdonképpen etalont képviselnek a saját vokálteremtette világukban. Persze ha nagyon szőrös szívű – vagy maradjunk a testrészeknél – vájt fülű szeretnék lenni, akkor megjegyezhetném, hogy a Barlow-i szerep jobban sikerült, mint Ripperé, de kérdem én, aki két, ennyire más karakterű hangot képes hihetően tolmácsolni úgy, hogy az ne ripacskodásnak tűnjön, nem érdemel meg legalább egy-két leírt, elismerő szót? No ugye…

A csapat a Dystopián szakított a koncept jelleggel, és ha nem is habkönnyű, de mindenképpen direktebb anyaggal állt elő, mint azt az utóbbi időszakban megszokhattuk. Jóllehet a szerzemények szerzői közt ott szerepel Block neve is, én semmi olyat nem hallok, ami ismeretlen lenne a megszokott Iced Earth/Schaffer világhoz képest. Többek között talán ezért is sikerült olyan jól a két volt énekes megidézése: a technikai megvalósításon kívül a dallamok és a riffek tulajdonképpen ugyanazt a hőskorban gyökeredző, szikár heavy/power metalt vetítik elénk, amit az ex-énekesek is a hangszálaikba kaptak. Schaffer alkotói vénája jól tudjuk, igen karakteresen dudorodik, ezért könnyű abba betalálni, legyen az Ripper vagy Barlow típusú muzikális fecskendő. H. Sanyi barátom ugye annak idején elmesélte, hogy a Rhapsody-féle hősmetal eredője tulajdonképpen egy kommunista-induló válogatás volt, nos, Schaffer hasonló cipőben jár, jóllehet neki csak egy "American Military Marching Songs" című gyűjtemény juthatott, amit aztán olyan sikeresen ültetett át menetről galoppra, hogy azt még az ihlethozó Eddie is megirigyelhetné. (Ha nem hiszel H. Sanyinak, higgy a fülednek, és hallgasd meg például a V. című darab dallamtémáját.)

Úgy érzem, a koncept jelleg szüneteltetésével ezúttal talán több, szinte az első hallásra magával ragadó slágerrel találkozhatunk, a "Something Wicked" témájához visszanyúló címadótól kezdve a különlegesen nosztalgikus "Anguish Of Young"-on és az "icedearthösített" kvázi Maiden sláger, a "Dark City"-n keresztül a lemezzáró, epikus szerzeményig. A direktebb hatást talán az is fokozza, hogy Schaffer kevesebb "nagyformátumú", összetett témával, ám a megszokott bő, "populáris" kórustámogatással festette fel a dark sci-fi filmek ihlette harci freskót – ezek mellett azonban a jellegzetes patetikus dallamok biztos módon betonozzák le (vagy be?) a már megszokott Iced Earth világot.

Schaffer mesternek immáron harmadszorra sikerült olyan énekest találni, aki a tulajdonképpen giccsbe hajló pátoszt úgy és olyan technikai fokon képes tálalni, hogy ne érezzük átverve magunkat a már sokadszorra hallott megoldások és a katonai parádékat idéző "military national metal" hallatán – ebből pedig jó pár, hazai együttes is tanulhatna, még akkor is, ha Amerika olyan messze is van.

Garael

Kiadó:
Numavox Records

Honlap:
www.proto-kaw.net

Erről az albumról azonnal a klasszikus amerikai sikerfilm, az "Óz, a csodák csodája" (1939) jut eszembe, jelesül is az a jelenet, amikor Dorothy (Judy Garland) csodálkozva odaszól kutyájának: "Toto, I've a feeling we're not in Kansas anymore." (Totó, az az érzésem, már nem Kansasben vagyunk.) Hát igen, a Proto-Kaw már nem a Kansas, pedig Kerry Livgren, a zseniális progresszív rock legenda egykori gitáros-énekese mindent megtesz, hogy megidézze a régi időket, ráadásul ebben régi Kansas zenészek vannak segítségére.

Kicsit bonyolult a dolog, de lényegében a Proto-Kaw egy az egyben a korai, ún. "Mark II" Kansas reinkarnációja, vagyis olyan muzsikusok vannak benne, akik a hangos világsiker előtt, még 1971 és 1973 között alkották a csapatot. 2002-ben megjelentek a Kansas II demói "Early Recordings from Kansas 1971-1973" címmel, és ezen fölbátorodva Livrgren rávette hajdanvolt zenésztársait, hogy álljanak össze újra. Ebben a fölállásban, némi szünettel (2008-2010) elsősorban Livgren súlyos agyvérzése miatt, a "Forth" már a harmadik album.

Sajnos - a korábbi lemezekhez hasonlóan - a "Forth" is kimondottan öreguras fölfogásban fogant, még a hangzás is a '70-es éveket idézi; ennél még az immáron Steve Walsh által vezetett anyabanda is fiatalosabban, frissebben nyomja (lásd itt). A Kansas II muzsikusai közül nem egy 30 évig nem zenélt aktívan, és ez sajnos meg is látszik (főleg a minimál ritmusokon). Persze nem ügyetlenek, egyszerűen csak átrobogott fölöttük az időközben szinte fénysebességgel fejlődő rockzenei világ.

A szerzemények tulajdonképpen nem méltatlanok Livgrenhez, aki annak idején Walsh-sal együtt igazi motorja volt a Kansas sikereinek. A "Cold And Clear" vagy a komótosan, amúgy Pink Floydosan építkező "Greek Structure Sunbeam" pl. szép pillanatok, de egyszerűen önkéntelenül is azon kapja magát az ember, hogy folyamatosan ábrándozik: "Vajh, ha fiatal, technikailag képzettebb, lendületes fiatalok játszanák a dalokat!" Személy szerint engem John Bolton alkalmi fuvolázása is idegesít; a szaxofon nem zavar, de a fuvolától (bocs, Ian Anderson és Török Ádám!) a hideg víz ver ki.

Kedves Totó! Sajnos az az érzésem, hogy már nem vagyunk Kansasben, vagy ha mégis, akkor egy nyugdíjas otthon kellős közepén kötöttünk ki, ahol egykori legendák vetnek komor és lusta árnyékot.

Tartuffe

Kiadó:
Golden Core (Zyx)

Honlapok:
www.subsignalband.com
facebook.com/subsignal

Épp egy hónapja, hogy az ex-Sieges Even és Dreamscape tagokból álló Subsignal első lemezéről merengtem. Akkor már tudtam, hogy rövidesen piacra dobják a várva-várt folytatást, amivel kapcsolatban megjegyeztem: "Semmi kétségem sincs afelől, hogy zseniális darab lesz. Már dörzsölöm a tenyerem és készítem a pénztárcám..." A pénztárcámat valóban készítettem, már meg is rendeltem a lemezt, de a mondat első felével kapcsolatban, bár lényegileg teljes egyetértésben vagyok korábbi önmagammal, vannak bizonyos megjegyzéseim.

A lemez tehát tényleg nagyon-nagyon jó, de véleményem szerint lehetett volna akár jobb is; mindenképpen dicséretet érdemel a vegytiszta hangzás, a még zúzósabb riff-munka, a pattogósabb ritmusok, a gazdag billentyű-támogatás és az aprólékosan kidolgozott kórusok okán. A "The Lifespan Of A Glimpse" című nótában még egy kellemes orgánumú hölgy is énekel, úgy látszik, ez manapság divattá lett német progresszív csapatoknál.

A negatív előjelű, vagy inkább úgy fogalmaznék, a számomra kevésbé szimpatikus változások között meg kell említenem a Menses-Steffen szerzőpáros határozott el-YES-esedését. Mensesre heveny Jon Anderson-itisz tört rá, s bár a Yes-nek alaphangon rajongója vagyok, Mensesnek eddig határozottan saját "hangja", stílusa, dallamvilága volt, ami most helyenként hozzáértőknek viszonylag könnyen lenyomozhatóvá vált -- ráadásul itt-ott Steve Hogarth (Marillion) zenei ujjlenyomatait is föl lehet fedezni (címadó nóta). Ennél azonban furcsább nekem, hogy Steffen is elő-elő veszi Steve Howe manírjait (pl. a "Sanctuary" szólójában), pedig ő ennél lényegesen képzettebb, technikásabb gitáros.

Azt sohasem lehetett állítani, hogy Menses dallamai a könnyen emészthető, azonnal megjegyezhető, slágergyanús kategóriába tartoztak volna, most azonban még a szokottnál is többet kell barátkozni velük, sőt egyes helyeken – félve mondom ki – némileg laposkásnak is tűnnek. Ezt az akadékoskodást azonban tudja be az olvasó annak, hogy elkötelezett fanként 110 százalékot várok el a fiúktól. Kategóriájában a "Touchstones" igazi gyöngyszem, így érvényes a korábbi kijelentésem: "dörzsölöm a tenyerem…", megint kiváló CD áll a házhoz.

Tartuffe

Kiadó: Metal Blade

Honlap: www.richardchristy.com

Olvasva a metal zenei fórumokat, az új CWOTD albumhoz kapcsolható, már-már rajongói attitűd – ami a jelenleg divatos cinikus hangvétel (ezt gyakran összekeverik a kritikaival) regnálásának idején talán még szembeszökőbb – olyan kijelentéseket eredményez, ami az értékítélet modoros, de egyben szegényes és végletekhez húzó "zseniális", illetve "szánalmas" jelzőit kibővítve legalább mondatba foglalja a sommásnak tűnő megállapítást: így kell metalt játszani 2011-ben!

Nos, én nem vagyok ellene a túlfűtött érzelmeknek – már ha arról van szó – a művészi alkotások esetében, mert egyetértek, hogy egy parciális differenciálegyenlet megoldási bravúrjain nehezebben lelkesedik az ember és még mindig jobb, ha egy lemez hozza ki az emberből a zsigeri véleményt, mint mondjuk egy politikai vita, de úgy érzem, hogy az említett megállapítás – még ha perszonális szempontból érthető is –, azért önmaga "monokromitásában" több kritikai árnyalatot kívánna.

Azt persze magam sem vitatom, hogy a nagyobb volumenű Ripper próbálkozások között a "Cold Winds Of Timeless Days" valóban előkelő helyen tanyázik, bőven lekörözve a Malmsteen-i produktumokat, és legalább az egyik Judas lemezt – hogy melyiket, azt döntse el ki-ki saját maga –, sőt, a Beyond Fear eddigi egyetlen albumának is irányt mutathat. Ripperről eddig az volt a véleményem, hogy kiváló énekes, de hajlamos jellegtelen dallamokat alkotni, ennek ellenére néha "el-elsül" a keze, illetve az esze, és bravúros megoldásokra képes: kár, hogy csak úgy, mint a 90 éves kendó mester, aki egy-egy pillanatig még "hazavágja" a feltörekvő reménységeket, de a verseny végére már a középszer is rajta köszörüli a bambuszt.

Ugyanakkor – és jóllehet erről nem Ripper tehet –  hősünk igazi "pechvogelként" fut bele a "a legszarabb hangzású albumokon történő részvétel" versenyeibe, gondolom, a bennfenteseknek elég csak a legutóbbi Malmsteen csodát említenem, de nyugodtan példálózhatok a két Iced Earth, és igen, a legelső CWOTD lemezzel is, melyről sokáig meg voltan győződve, hogy csak demo… Nos, a hangzással most sem kápráztatott el a szupercsapat, Ripper éneke mintha valahonnan a víz alól próbálna sikolyba törni, és a gitárok sem harapnak úgy, ahogy azt ez a fajta zene megkívánná. A dob persze az előtérbe nyomulva próbál Ripper hangjával (ami a lemezen viszonylagosan takarékoskodik a padlásjáró túrákkal) konkurálni – ezt a versenyt valahol még meg is értem, hiszen a csapat fő mozgatórugója csak az "ütős" teljesítményre képes ütős, és a dalok fő gerincét alkotó ravasz váltások alapját a néha meghökkentően töredezett, ám egyben hangulatjavító kétlábdob-sorozatok adják meg, de én nem tiltakoztam volna, ha az underground jelleget a szokványos power sablonok messzire hajigálásán kívül a hangzás nem képviseli.

A recept az első albumhoz képest egyébként valóban pozitív irányba változott, még akkor is, ha ezt talán egy szűk réteg gyanakvással figyeli, ugyanis Ripper a formáját kiválóan időzítve ezúttal olyan dallamokat hoz, melyek élvezetéhez nem kell rongyosra hallgatni az albumot, és ha nem tűnne egy amerikai csapat lokálpatriotizmusán ejtett csorbának, akkor talán még némi európai hatást is felfedezni vélnék. Persze nem véletlen, hogy ismerősnek tűnnek a megoldások, hiszen a refréneket támogató kórusok tekintetében óhatatlanul is megidéződik az Iced Earth szelleme, jóllehet Schaffer mester ellentmondást nem tűrő hazaszeretete talán már a bandát inspiráló ősforrásokat is amerikanizálta – bár ez utóbbi megjegyzést tudjátok be a kritika írójának eredendő rosszindulataként.

Nos, ahogy visszaolvasom az eddig leírtakat, kénytelen vagyok jól nyakon csapni magam, hiszen a hangzáson kívül nemigen tudtam sebet ejteni az írás elején említett kijelentésen, pedig ha nagyon kukacoskodni akarnék, megemlíthetném, hogy ismételten soknak tartom a 14 szerzeményt, és talán az utolsó négy etapból én kettőt bőven lehagytam volna… A rosszindulatból azonban elég volt, és hát csattanóként álljon itt az én véleményem is: igen, így kell metalt játszani 2011-ben!

Garael

Lovrek Krisztián az új gitáros generáció egyik  legtehetségesebb képviselője, aki a nemzetközi Guitar Idol versenyben eddig a legjobbak közé küzdötte fel magát, a Hammer Gitárhős vetélkedőjén a 2. helyen végzett, a Marshall Gitárversenyt pedig éppen most nyerte meg, így ő lesz a jövőre 50 éves Marshall cég hazai arca.

LOVRECK névre hallgató zenekarával hamarosan kiadja debütáló albumát, elkészült klipjük pedig már látható a YouTube-on és a Rock TV műsorán, de ha ez még mindig kevés, akkor azt is büszkén elmondom, hogy ígérete szerint a Dionysosrising blog színvonalát is emelgetni fogja alkalomszerű írásaival, ha ezt (mostanában kevés) ideje engedi. Ezek után a legkevesebb, hogy interjúra kértem. (És összehozunk egy nagyon érdekes beszélgetést, rengeteg tanulsággal...)

Szerénytelenül, hova vártad, helyezted magad a mezőnyben az eredményhirdetés előtt?

Őszintén szólva nem foglalkoztam ezzel sem a verseny előtt, sem közben, sem pedig miután az eredményekre vártunk, mert ha valamit megtanultam a sok tehetségkutató során, az az, hogy soha nem mehetsz biztosra a befutók sorrendjét illetően, hiszen a zene talán a legszubjektívebb művészeti ág, ami csak létezik, így a zenész megítélése egy bizonyos szint fölött már sokszor csak ízlés, egyéni preferencia dolga. A zene szerintem minden, csak nem verseny! Azt lehet mérni, hogy ki játszik gyorsabban – aminek persze semmi értelme, mert a zene nem sport -, de hogy ki fog ügyesebben "szebb" hangokat...? Persze, ez csak az én véleményem!

Ugyanakkor az egyik zsűritag mondta nekem az eredményhirdetés után, amikor erről beszélgettünk, hogy azért igenis lehet különbséget tenni objektív szempontok alapján is, mint pl.  stílusérzék, felkészültség, kivitelezés, stb., és ebben azért bőven van igazság. A zsűriből többekkel beszéltem később, és úgy tudom, hogy nagyon egyöntetű volt a döntés, semmi vita nem volt köztük a helyezésekkel kapcsolatban, aminek nagyon örülök, mert így sokkal jobb érzés győzni, főleg, hogy az ítészeink nem ugyanabban a műfajban lettek ismert és elismert zenészek, ami azért fontos, mert így szóba sem jöhetett a személyes preferencia, hogy mondjuk ki blues vagy rock gitáros párti, csak a szakmaiság döntött! Visszatérve a kérdésre: én már arra sem számítottam, hogy a döntőbe jutok, mivel nagyon erős volt a mezőny, és úgy voltam vele, hogy bármi megtörténhet. Az utolsó napokig halogattam a nevezésem beküldését is, mert már mindenhonnan azt kapom egy ideje, hogy hagyjam abba a versenyzést, rég tudja mindenki, hogy hogy játszom, most már koncentráljak inkább a zenélésre! (nevet) A történtek viszont azt igazolják, hogy vannak helyzetek, amikor nem szabad másokra hallgatni! (nevet)

Honlap: www.truemetal.org/brainstorm

Kiadó: AFM

Tudom, hogy a vesztes csata után a rossz hír hozóját lövik le legelőször, de muszáj kigombolnom az ingemet azoknak, akik a Brainstrom új albumától a Soul Temptation tökös, amerikai ízű powerét várják. Nem, uraim, itt powerről már csak nyomokban beszélhetünk, és pusztán merengő nosztalgiával gondolhatunk arra a Brainstormra, amelytől sokan – kimondva és kimondatlanul – az europai power megújítását remélték (azt szerintem megtette helyettük a paradox módon brazil Almah). No persze, a potenciális csalódás engem speciel nem ért annyira váratlanul: a power-forgalom slágerutcába történő elterelését mint bősz Symphorce rajongó tavaly már végigéltem egyszer, és jóllehet, én meg tudtam találni a magam útját, attól félek, a keménymag már nehezebben fogja tolerálni a tökös riffek és a rafinált gitárszólók viszonylagos csökkenését.

Most azonban mielőtt eldördülnek azok a bizonyos lövések, az utolsó szó jogán hadd jegyezzek meg valamit: a leírtak ellenére igenis tetszik az album. Mint ahogy a legutóbbi Symphorce progresszivitást eltüntető világával sem volt bajom – no jó, egy kicsit –, úgy az egyébként direktebb vonalat viselő Brainstorm esetében is a hátára fekvő cicaként (az oroszlán szót ezek után le sem merem írni) dorombolok, ahogy Andy B. Franck dallamai a hasamat, illetve a fülemet cirógatják. Mert vádoljatok meg a puhatökűséggel, de nekem a legutóbbi albumról is az epikus "The Final Stages Of Decay" tetszett leginkább, nem véletlen, hogy a tipikus nyitószámként nemigen aposztrofálható, szinte merengős kezdő szerzemény hallatán széles mosolyra húzódott a szám. Most aztán mondhatjátok, hogy mit vigyorgok, mint szőke nő a fogorvosa temetésén (látjátok, nekem ilyen fogsorra telt), de megátalkodott dallampártiként nem tudok az olyan, talán már giccsbe is hajló slágerek mellett zokogva és mellet verve elmenni, mint a zongorás "In These Walls", vagy az epikus málházással megpakolt, kétlábdobos kvázi Helloween bomba, a "No Sinner No Saint". Hát hol marad az igazság, kiálthat fel a kétségbeesett ősfan, neki meleg szívvel ajánlhatom a lényegében egy echte Judas riffel felvezetett, zakatoló gőzmozdonyként himnuszt pöfögő "Life On Hold"-ot, vagy a korai időket talán leginkább megidéző, groove-os "Temple of Stone"-t.

A nálam ravaszabbak talán joggal bizonygathatják, ugyan, nincs itt másról szó, mint a német hatások lassú beszivárgásától – az amerikai típusú power elemek kárára – és talán kénytelen is lennék nekik igazat adni, ha Andy dallamai nem volnának annyira jellegzetesek és egyediek, hogy ha nem is messzire, de elűzzék a "germanus sramlimus" indulós vagy szögkalapálós bacilusát. Az persze igaz, hogy így a csapat kezdeti megmozdulásait jellegzetesen felvértező kettősség van szűnőben – vagyis a szigorú, tengerentúli riffek és a karakteres dallamok "ambivalenciájából" eredő feszültségkeltés, de a dallamosabb közeg még mindig kitermel annyi riffet, amennyi fémtartalmával a Skynet egy egész Terminátor hadsereget teremthet.

Az album hibájaként talán csak a gitárosok szólómunkájának fantáziátlanságát említhetném, bár a Brainstorm ereje soha nem az instrumentális rafináltságban vagy akrobatikában rejlett, a dalokat talán minden eddiginél hangsúlyosabban a refrének viszik el a hátukon.

Aki tehát figyelemmel kísérte Andy Symphorce-os ténykedését, az most indokoltan gondolkodhat el, hogy a két banda zenei világának homogenizálódása nem teszi-e feleslegessé az egyiket, én azonban bármikor kész vagyok az ilyen típusú – talán néha már hatásvadásznak is mondható – slágerhalomba temetkezni. Ha már lőttök, legalább ilyen sírban feküdjek.

Garael

Honlap: michaelschenkerhimself.com

Kiadó: Inakustik

Miután Túrisas kollégám jól kiördögözte magát Helgrind kritikájában, azért kíváncsi lennék, mit tudna mondani a Schenker nevű úriemberre (tudom, semmit, csak leborulna), aki ékes példája annak, miszerint a rossz csak a jó viszonylatában létezik, és az angyalok egy testben is létezhetnek a démonokkal.

A "hogyan írjunk rocklemez kritikát" szabálykönyve szerint itt most ugye Schenker életútjának összefoglalása, és erkölcsi tanulsággal megspékelt sopánkodás következne, hogy lám, az alkohol és a drog a legfényesebb tehetséggel is mit tud kezdeni, ám ezt engedelmetekkel ezúttal kihagyom. A fanok úgyis töviről-hegyire ismerik hősünk munkásságát és életútját, aki meg nem, azt úgy gondolom, nem igazán érdekli a legrosszabb hollywoodi sémákra épülő – bár sajnos valós – hullámvasutas sztori. (Ha meg igen, akkor olvasson Daniel Steel könyveket.)

Látható és hallható, hogy Schenker életútjában megbúvó kettősség művészi céljaira is jellemző: adva van egyrészt a tudásánál fogva egy abszolút gitárhős, aki kisujjából rázza ki a virtuozitás modernkori Paganini sémáit, ugyanakkor adva van az a pophoz közelítő dallamalkotási attitűd is, amit a hősünket instrumentális képességeiért szeretők nem mindig tolerálnak. Ez persze nem feloldhatatlan ellentmondás, melynek ékes példáját megdönthetetlenül tálalhatom – jómagammal. Bennem sosem okozott hiányérzetet Schenker slágerlistás törekvéseinek időszaka: valahogy úgy voltam vele, mint az amerikanizálódó Rainbow-val annak idején, vagyis egy másfajta megközelítés ellenére ez is hozzátartozhat az életműhöz. Schenker egyébként sem gondolkodott soha úgy, miszerint a dal a gitárszóló kényelmetlen, ám egyben elengedhetetlen része – és véleményem szerint az arany középút megtartásának képessége is van annyira dicséretes, mint eljátszani a rockba oltott Shivát.

Jelen album tökéletes példája az eddig leírtaknak: aki a rockorientáltabb Schenkert kedveli, az lehet, hogy csalódni fog, ám aki a slágerteremtő UFOnautára kíváncsi, az minden bizonnyal széles mosollyal az arcán fogja hallgatni a gyakran popba hajló melódiákat, és még az sem fogja elvenni a kedvét az egésztől, ha olyan ismerős riffeket fedez fel, amit a Zeppelin a "Kashmir"-ban, vagy a Purple a "Perfect Strangers"-ben egyszer már  megírt. Mindezek ellenére azok se kapjanak a szívükhöz, akik számára a gitárszólókból nem létezik olyan szó, hogy sok, a Schenkerre jellemző, gyakran a klasszikus zenéből táplálkozó gitárfutamok – "Scene of Crime" – ugyanúgy részesei az albumnak, mint az olyan szinte panelesen egyszerű rock n' roll nóták, amilyeneket a "Saturday Night"-tal produkált a csapat. Mert kell egy csapat, mondta annak idején Minarik Ede, és itt bizony akad is, hiszen a meghívott vendégekből akár két világválogatottat is kiállíthatnánk – még szerencse, hogy rockoperázni nem támadt kedve az összerittyent zenészeknek, mert Tobias Sammet minden bizonnyal sírva fakadt volna.

Persze nem lennék szigorú kritikus, ha nem említeném meg az album gyengébb pontját jelentő énekest, akinek ugyan standard és vállalható rockhangja van, ám megközelíteni sem tudja a Schenker által állított instrumentális mércét. Kár, pedig a nyilvánvaló pophatásokat egy karcosabb vokálvirtuóz talán emészthetőbben tudta volna tolmácsolni a fémesebb szívűek felé is.

(Nem bírom nem megjegyezni, hogy ha nem tartanám elképzelhetetlennek, akkor Schenkert olyan P. Box rajongónak gondolhatnám, aki a "How Long" c. szerzeményében konkrétan lemásolta a magyar csapat "Veled Múljon El" slágerének jól sikerült verzéjét – hiába, a zene nyelve annyira nemzetközi, hogy gyakran egész mondatok képesek az internacionalitásra, hehehe.)

Garael

Ha tagadjuk, ha nem, komoly hendikeppel indulnak a szerkesztőknél a kereszténységet pocskondiázó zenekarok (kivéve persze Garaelt, úgy tudom Ő sátánista, tegnap is kosáldozatot mutatott be Baálnak:-)). Tartuffe e tekintetben hajthatatlan, én esetleg korrumpálható vagyok, de ahhoz legalább olyan szintű gitárjátékkal kell, hogy megvesztegessenek, amilyet pl. az Amott testvérek szállítanak le lemezről lemezre a szintén nem ministránsok (bár egy "angyaluk" azért van...) alkotta Arch Enemy kötelékeiben.

A Helgrind itt még nem tart, sőt vesztükre éppen aznap délután került terítékre az új lemezük, amikor is átkozódva követeltem vissza a Szent Inkvizíciót ide, a demokráciánkba bele. Ehhez nekem bőven elég belepillantani egy magát szerényen Lomini Mesternek nevező "tisztánlátó" (értsd: szélhámos gyökér) élő műsorába az RTL Klub szennycsatornán. Milyen jó is lenne, ha ilyenkor megjelenne a borítógrafikán látható három klerikus és az anyaszentegyház nevében szépen megkérné a pénzéhes Lomini Mestert, hogy ugyan fejezze már be a hiszékeny idős nyugdíjasok lehúzását percenként négyszázért, mert különben előkerül a nyelvfogó, persze csakis a virágzó körte felhelyezése, majd szétnyitása után...

Ennyit az ideológiáról és ennyit a problémákról, merthogy több már nincs is. A Helgrind egy bikán megdörrenő thrash zúzalékot vág az arcunkba, dühösen, de pontosan, telis-tele jobbnál jobb témákkal. A jelzésértékű death metal fűszerezés ellenére nekem legtöbbször a Slayer, sőt Araya (!) jutott eszembe, amit nem hinném, hogy nagyon zokon vesznek, kiváltképp ha a minőségi thrash zene bemutatása volt a céljuk. (Ha eurodisco, akkor viszont nagyon elrontották...) Ortodox thrasherként lehet, hogy nem megengedhető a triggerelt dobok használata, mindenestre engem abszolút nem zavar, úgyhogy ezt sem rovom föl hibaként.

Az underground angol thrash horda lemeze nekem határozott meglepetés volt, őszintén szólva nem számítottam ennyire combos produktumra. Azt pedig ne hallgassuk el, hogy Takács Miklós személyében magyar bárdistájuk van, sőt a közelmúltban egy röpke magyar klubturnét is lezavartak. A srácok büszkék a lemezre (én is az lennék), de azt nem tudom elhallgatni, hogy annyira komoly előrelépést én nem érzek az előző anyaghoz (Religious Persecution) képest, sőt. Valamiért, talán az ötletesebb szólómunka okán, azt még erősebbnek érzem.

Túrisas

Engem is meglepett, nem gondoltam volna, hogy ilyen sok Falconer-t hallgatok, de az iPod statisztikám nem hazudik. A legtöbbet hallgatott zenekarok között, bizony előkelő helyen, ott a Solymász. Az oka pedig az lehet, hogy a zenekar hol emelkedett, hol lírikus hangulatú, de alapvetően gitárgazdag, riffelős folkmetalja számomra szinte bármikor és bármilyen hangulatban befogadható, szemben a kezelhetetlenül elhatalmasodott  folkmetal kínálat ősduhaj-mulatós vagy éppen morcos, hörgő-börgő hőbörgő leágazásaival, amelyekre azért (egyre) ritkábban szottyan kedvem.

Az Armod változást hozott. Weinerhall főnök lecserélte az angolt a svéd anyanyelvre, lecserélte a saját szerzeményeket tradicionális svéd folkdalokra, de szerencsére a gitárokat nem cserélték le nyekelharpára (svéd népi hangszer, átmeneti típus a tekerő és a vonóshangszerek között), ezért a zene alapvetően maradt olyan, amilyennek megszerettük.

Ne adjátok ki az elérhetőségeim a Svéd Népzenei Társaságnak, de meglátásom szerint a svéd folk kevesebb jó melódiát hozott össze zusammen, mint jó Weinerhall egyedül. Az egészet hallgatva olyan érzésem van, mintha erre a lemezre kerültek volna fel a Falconer bónusznak, maxira, parkolópályára, kukába, stb. szánt dalai. Sehol egy "Northwind", sehol egy "Clarion Call". A legutóbbi "Beggars And Thieves" nagyságrendekkel hallgathatóbbra sikerült a saját dalok ellenére, vagy ezek szerint éppen azért.

Megijedni azonban egyáltalán nem kell. Mathias Blad hajlékony, gyönyörű hangja, Jimmy Hedlund szenzációs gitárjátéka a Fásy-féle Mesterhármast is közepesen hallgathatóra túrbózná egy pillanat alatt. Így az új Falconer is minőség, sőt lehet, hogy valakinek velem szemben nagyon is bejönnek a svéd nyelven előadott népdalok.

Túrisas

Kiadó: Frontiers Records

Honlap: www.sebastianbach.com

Sebastian Bachot tehetséggel verte meg a Teremtő. Bizony, mert a tehetség mellé nem adott abból a fegyelemből, ami kordában tudná tartani a zabolátlanságot; ez a heavy rock színpadon ugyan minden bizonnyal előny, ám a karriergondozásban szárba helyett könnyedén szarba szökkenést eredményezhet. Már nem is annyira ifjú barátunk mellé sajnos nem találtatott egy olyan vaskezű domina, mint aki Ozzy ballépéseit igazította egyenesre, pedig hát Bach zenei színpadon kívüli megnyilvánulásai igencsak megkívánták volna az előzetes cenzori-lektori egyeztetést, ráadásul az állandóan kényszerítően lobogó tűz, ami olyannyira jól jött a "Slave To The Grind" idején, lassan nem csak az ígéretes karriert, hanem Bach elsőszámú fegyverét, a hangját is felzabálta.

Elnézve a neten keringő, élőfelvételes videoanyagokat, nyilvánvaló, hogy Bach már soha nem fog olyan sikert elérni, mint amit a Skid Row-ban, és nem csak azért, mert pályafutásának csúcsát jelentő két albumot nem ő, hanem egy csapat alkotta meg, hanem mert az idő vasfoga jó pár rozsdanyomot odarágott azokra a bizonyos hangszálakra. Persze emellett még lehetnének jók a szólólemezei, de a kanadai énekes sajnos dalszerzőnek közepes, dallamai korántsem olyan erősek, hogy az énekesi kvalitás szembe, illetve fülbeszökő romlását jótékonyan elfedjék. Nem tartom lehetetlennek, hogy egy karakán producer amolyan apai szigorral képes lenne kihozni Bachból valami jobbat is, de egyelőre vagy a producerek ódzkodnak a legendásan nehéz természetű énekessel dolgozni, vagy Sebastian jutott már túl azon a koron, amikor a szigornak még lehet szerepe a jellem, illetve karrierfejlődésben. (Mivel az album atyja Bob Marlette, valószínűleg a második eshetőség forog fenn.)

Itt van hát az új album, amit többször is meghallgatva nem mondanám, hogy rossz – de az sem, hogy túl jó. A megszólalás ugyan bika, a riffek szinte leszakítják az ember fülét, és akad pár emlékezetes dallam is, de akárhányszor futok neki a lemeznek, az ötödik szám tájékán mindig elfog a deja vu – ezt bizony hallottam már, és nem is olyan régen: vagy két számmal ezelőtt. Ez pedig nem jelent jót, mert nem három jól sikerült szerzemény re-produkálására vagyok kíváncsi egy 13 számos album esetében, itt pedig bizony sokszor önismétlésbe fut, illetve sikolt bele hősünk. Lehet persze, hogy csak az arányokkal van baj, és a gitársound iszonyatos, elnyomó ereje mellett nem tudnak érvényesülni a dallamok, de azt hiszem, hogy inkább Seb' nem tudott felnőni a gitár alkotta, valóban magasra tett mércéhez. Sajnos a "kreatív csapat" belefutott a "CD betegségbe", valószínű, hogy nyolc kiválasztott dallal egy osztállyal feljebbi bajnokságba rúghatnák a lemezt, még úgy is, hogy engem néha kifejezetten idegesít az az acsarkodó, túlrekesztéses dallamformálás, ami Bach énekét torzra uralta.

Érdemes egyébként szemügyre vetni az album borítóját: a nyaktalan (egyébként meg nyakas), idétlen mozdulatba merevedett énekes mögött pompázó koponyás Shiva-kreatúra ízléstelen fotoshop kompozíciója láttán önkéntelenül is eszünkbe juthat a "Slave To The Grind" apafestményes, igényes borítója, és egy pillanatra megállva eltöprenghetünk azon, hogyan gazdálkodjunk azzal, ami számunkra megadatott. 

Garael