Dionysos Rising

2020.aug.31.
Írta: Dionysos 4 komment

John Petrucci: Terminal Velocity (2020)

y_300.jpg

Kiadó:
RenSam Songs/
Sound Mind Music

Honlapok:
www.johnpetrucci.com
facebook.com/johnpetrucciFB

Jóllehet instrumentális albumról van szó (amit még a megveszekedett rock/metál rajongók közül is kevesen hallgatnak), John Petrucci (Dream Theater, Liquid Tension Experiment) szólólemeze igazi mérföldkőnek mondható. Egyrészt, mert ez az 53 éves Petruccinak még csak a második szólómunkája a 2005-ben megjelent "Suspended Animation" óta (15 évet kellett tehát várni rá), másrészt, mert a két nagy cimbora, egykori egyetemi évfolyamtárs, sógorkoma, hajtóerő a Dream Theaterben (természetesen Petrucciról és Portnoyról van szó!) 2010, vagyis a Nagy Szakítás óta nem zenéltek együtt. Remélem ezzel végleg lezáródott egy kellemetlen korszak az "Álomszínház" című szappanoperában...

Nálunk ugyan nem jelent meg értékelés a "Suspended Animation"-ről, aki hallgatta azt az anyagot, tudja, hogy szólóban Petrucci próbálta kerülni a DT stílusának szolgai másolatát. Ez nincs másként most sem, a "Terminal Velocity" nem instrumentális DT muzsikát tartalmaz, jóllehet a "rokonság" azért nyilvánvaló (pl. Glassy-Eyed Zombies, Temple Of Circadia). Persze jó újra együtt hallgatni az egykori fegyvertársakat, azt kell mondjam, hogy Portnoy (bár kétségkívül fölismerhető jellegzetes stílusáról) olyan sokat nem ad a dologhoz, a "Suspended Animation"-t földoboló Dave DiCensónak és Tony Verderosának nincs semmi szégyellnivalója méltán legendás kollégájukhoz képest.

Az 55 perces anyagon 9 új szerzemény kapott helyet. Majdnem végig jókedvvel hallgatható, általában élvezetes dalokról van szó, bár szerintem a fölhozatal nem teljesen egységes. A "The Oddfather" ún. balalajkázása (ez régóta idegesít Petruccinál), a "Happy Song" elcsépelt dallamai, az "Out Of The Blue" mesterkélt, szinte minden koszt, fílinget nélkülöző blues utánérzése (megjegyzem: itt Portnoy sem virít) nálam komoly mélypontok. Ezzel szemben kimondottan érdekesek Petrucci gondolatkísérletei, amelyeket a '80-as és '90-es évek hajmetál bandái ihlettek (The Way Things Fall, Snake In My Boot), illetve a klasszikusnak mondható Petrucci szerzemények (Terminal Velocity, Gemini).

Bár a lemez hangzása kifogástalan (a keverést és a maszterelést Andy Sneap irányította), személy szerint továbbra sem vagyok maradéktalanul megelégedve Petrucci gitárhangzásával; no, nem azért mert sz.r (ezért a legtöbb gitáros a fél lábát odaadná), hanem mert szerintem régebben jobban szólt, valahogy könnyedebb (játékosabb?) volt az egész. Persze erre majd jön csuklóból a replika: ez ízlés kérdése. És igaz is...

Miközben őszintén örülök Petrucci és Portnoy összeborulásának, azt mondom: ebben a stílusban egy ún. "epigon" már alkotott nagyobbat. Brian Maillard tavalyi instrumentális szólólemezét (Stabilized) többre tartom és sokkal szívesebben hallgatom.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2020.aug.31.
Írta: Dionysos Szólj hozzá!

Pinnacle Point: Symphony Of Mind (2020)

y_299.jpg

Kiadó:
Escape Music

Az a nem túl sok magyar rajongó, akiket a '70-es évek óta megihletett a Kansas egyébként zseniális progresszív rock muzsikája most jócskán örülhet, mert az idei év nagyon kegyes volt hozzájuk. Egyrészt hosszú, 16 éves kihagyás után a Kansas újra aktív (bár a régi zenészek közül mindössze kettő, a dobos és a gitáros maradt). Az új fölállásban már második lemezüket jelentették meg júliusban "The Absence Of Presence" címen. Másrészt létezik egy Kansas emlékzenekar, jóllehet ezt a tagok soha, sehol nem deklarálták így. Mindazonáltal nehéz lenne tagadni, hogy a Jerome Mazza (Angelica, Outlaw Son) és Torben Enevoldsen (Section A, Fatal Force, Acacia Avenue) által létrehozott Pinnacle Point elsődleges forrása, ihlete a klasszikus Kansas figyelemreméltó munkásságában keresendő.

A Pinnacle Point 2017-ben a Perris Recordsnál mutatkozott be a "Winds Of Change" albummal. Akkor recenziómban még azt írtam, hogy a Kansas mellett jócskán merítettek a Journey és Saga zenéjéből is, de mára teljesen elhatalmasodott rajtuk a Kansas-láz, amit csak erősített Valeria Pozharitskaya hegedűs hangsúlyos szerepeltetése. Tekintve, hogy Mazza hangja tiszta olyan, mint egykor Steve Walshé, a Kansas-párhuzam eleve adott volt, de ebben is sikerült egy magasabb dimenzióba emelkedniük.

A "Symphony Of Mind" nekem valamivel jobban tetszik, mint elődje. No, nem a Kansas már-már szolgai másolása miatt, hanem mert jobbnak és rétegzettebbnek hallom a hangzást. Ebben lehet, hogy szerepe van annak is, hogy a Perris Recordstól (ami inkább csak egy amolyan internetes CD áruház) átkerültek az Escape Musichoz (ami azért még mindig nem a BMG).

Mazza és Enevoldsen nem aprózták el, a lemez közel 70 percébe 12 szerzemény fért bele. Az instrumentális "Ascent To The Point" ideális kezdés, és bár nem minden dal 100 százalékos, bőven akad itt olyan nóta, amit nagyon szívesen látnék akár egy új Kansas lemezen is (nem is lógnának ki egy csöppet sem). A "So Alive" például egyenesen telitalálat, csakúgy, mint a "Prodigal", az "In The Wake Of Hope" és az albumot záró, Walsh hiperdallamos balladáit idéző "Nothing At All". Talán még egy hajszálnyival jobban is tetszik a nagy példakép idei lemezénél, mert tempósabb és több rajta a technikás, bő lére eresztett gitárszóló. Igen kellemes meglepetés...

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2020.aug.28.
Írta: garael Szólj hozzá!

Assignment: Reflections (2020)

assignment-reflections-01-500x500.jpg
Kiadó:

Massacre Records

Honlap:
www.assignment-music.com

Az argentin Diego Valdez Ronnie Romeróhoz hasonlóan az utóbbi idők egyik legnagyobb énekes-felfedezettje, és jóllehet nem futott be akkora karriert, mint chilei kollégája, a Helkerrel, a Dream Childdal, az Iron Maskkel és jelen recenzió tárgyával, az Assignmenttel sikerült magát amolyan underground sztárrá kinőni, még akkor is, ha a pampák bikája révén képes bakot is lőni – de erről később. Az Assignment megalakulásakor még death metallal próbálkozott, majd a "fejlődési ívnek" megfelelően thrashbe váltottak, hogy aztán végül is egy némileg meghökkentő ugrással már progresszív-power metalt játsszanak, amihez viszont kellett egy olyan hang, akivel meg tudják valósítani elképzeléseiket.

Az album nagy örömömre egy balkáni-hatású instrumentális szösszenettel indít: a Sevdah Metal óta nagy kedvelője vagyok a térség népzenéjének, nem hiába vált kedvencemmé idén az Alogia. A fiúk nem hódolnak be a szokványos folytatásnak, mert a bevezetőt nem egy slágeres, lendületes darab követi: a hat percen is túlnyúló "Obsession" már az első körben jelzi, mire is számíthatunk a továbbiakban. Zord, tüskés, távolságtartó zenét okád elő a csapat, aminek teljes befogadásához kell jó néhány meghallgatás – és mivel én eléggé refrén-érzékeny vagyok, bizony csak hosszú idő múltán sikerült kihámoznom a zajfolyamból a nekem tetsző rendszer-elemeket. (Valdez nem hiába az Iron Mask tagja, a refrén, ha torz és üvöltő formában is, de onnan származik.) Diego, aki a Dio-iskola klasszikus képviselője – bár középtartományban Tim Owens is eszünkbe juthat –, megpróbál idomulni a hangulat durvaságához, de ez a rekesztő, dühös, néha már hörgésbe folyó kiabálós ének nem áll jól neki, és bizony néha mintha még egy-egy hamiskás hang is becsúszna a dallamok közé.

A "Mercyful Angel" aztán plasztikusan vezet vissza minket a csapat ősforrásához: ez az a dal, aminél majdnem feladtam az ismerkedést, hiszen a refrén nélküli thrash zúzda a maga mindent eltipró monotonitásával már abszolút nem az én világom. Szerencsére a továbbiakban már más a helyzet, az énekbe néha egy hölgy is besegít – Inés Vera-Ortizbár Valdez hangereje mellett nem sok vizet zavar. A gitárok és a billentyűk hosszas instrumentális kavargásába Diego próbál kapaszkodót adni, ha nem sajnálod az időt, minden bizonnyal te is megtalálhatod azokat, s ha valahol analógiát kellene keresnem, akkor egy-két riff hallatán a Pagan's Mind jutna az eszembe, egy jóval őrültebb, kavalkádosabb kivitelben. Az Assignment kompromisszum-elutasítási attitűdjét jelzi a szerzemények hossza is, gyakori a hat perc fölé nyúló dal, de a hosszas kifejtéshez – ami nem pszichedelikusan elnyúló, inkább tömör hangrétegeket egységbe kalapáló – kell is ennyi idő.

Az album a vége felé kissé barátságosabbá válik, bár a záró szerzemény egy újabb maratoni összefoglalással próbálja a hallgató fejébe verni a csapat zenével kapcsolatos attitűdjét. Ez bizony most nem a könnyed pillanatok ideje, az Assignment nem félt a nehezebb utat választva hirdetni a power metal és a progresszió összekapcsolásának rájuk jellemző módszerét, amihez kellenek idegek – no és türelem –, de nekem megérte, a tüskés héj alatt ízletes gyümölcs rejtőzik. Ajánlom a kóstolót.

Garael

Címkék: lemezkritika
2020.aug.19.
Írta: Dionysos Szólj hozzá!

Pain Of Salvation: Panther (2020)

yyy_24.jpg

Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.painofsalvation.com
facebook.com/Painofsalvation

Nem lehet azt mondani, hogy nem vagyok kiéhezve valami új muzsikára, hiszen a vírushelyzet és a szokásos kánikuláris uborkaszezon vészesen megritkította a megjelenéseket, így az érdemi anyagokról írható recenziók számát is. Bármilyen kiéhezett állapotba kerültem is, ez a kritika tömör lesz és velős, nem pedig amolyan tolsztoji vagy Gárdonyi-féle ömlengés. Ennek oka – azon túl, hogy érdemeik elismerése mellett a Pain of Salvation soha sem volt szerkesztőségünk (hú, de nagyképű egy kifejezés ez miránk vonatkoztatva!) kedvence – elsősorban az, hogy ezt a "Párducot" inkább félem, mint csodálom. Ilyenek a nagymacskák, van amikor kecsességük csodálatot ébreszt, és van, amikor csak elborzad tőlük az ember.

A hosszú egészségügyi szünetet követően 2017-ben megjelent "In The Passing Light Of Day" hangzásában sem volt – ahogy írtam – semmi melegség, de azt a lemezt azért a sokadik hallgatás után meg lehetett szeretni. Most annyira lecsupaszított, olyan száraz lett az egész, hogy szinte megakad a torkomon. A PoS mindig is kísérletező alakulat volt (bár megismétlem: itt Daniel Gildenlöwnek abszolút hegemón szerepe van), ezért nem meglepő, hogy a nyilatkozatok alapján megint nagyon igyekeztek kitolni a határokat zeneileg és a hangzás tekintetében. Nos, ennek az lett az eredménye, hogy a dobsound olyan, mintha a lényegesen többre hivatott szegény Léo Margarit egy kiskalapáccsal verdesné pár faláda tetejét. Ennél még idegesítőbb, hogy többször úgy szól az egész, mintha valamelyik jack kontakthibás lenne (pl. Icon).

A "Panther"-t én már nem is kísérletezőnek, hanem inkább zagyvának mondanám, nem is annyira progresszív rock/metál az, ami itt szól, hanem inkább alternatív pop-rock néhány alkalmi, de spúr módon adagolt zúzdával. Gildenlöw depresszív merengéseit néha megszakítja némi dubstep effektelés, egy kis Linkin Park utánérzés és bőséges adag trap metal inspiráció. Biztos lesz olyan rajongó, aki teljes mellszélességgel kiáll a csapat (pontosabban Gildenlöw) zenei víziója mellett, de ami engem illet, ez nekem már fogyaszthatatlan. Most először érzem, hogy Gildenlöw nem a lelkét teszi merészen közszemlére, hanem mesterkélt módon, művészieskedve sulykolja az album központi mondanivalóját: milyen is másnak, furcsának lenni a sok "normális" ember között...

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2020.aug.05.
Írta: Dionysos 5 komment

Deep Purple: Whoosh! (2020)

y_298.jpg

Kiadó:
earMUSIC

Honlapok:
www.deeppurple.com
www.deep-purple.com
www.thehighwaystar.com

Nem vártam sokat a Deep Purple 20. albumától, így egyáltalán nem estem kétségbe, amikor kiderült, hogy a COVID-19 járvány miatt ennek megjelenését is elhalasztják kb. két hónappal. Az együttes már pár éve lebegteti, hogy leteszik a lantot, de ennek nem kell túl nagy jelentőséget tulajdonítani; ők is olyanok, mint a Scorpions: mindig lesz egy újabb búcsúturné, vagy még inkább, mint Ozzy, akit valószínűleg csak hordágyon lehet lecipelni a színpadról. A beharangozóként még május elején közzétett szerzemény, a "Man Alive" nem ébresztett bennem nagy reményeket, nagyjából azt az öreguras formát hozta, amit már évek óta kifogásolok náluk (bár elismerem, Steve Morse kivételével valóban mindnyájan 70 fölött vannak!)

A dalszerzés szempontjából mindig is súlytalan Ian Paice sajnos most stílusában és hangzásában is súlytalanná vált. Lehetséges, hogy ez az egyébként legendás producer, Bob Ezrin hibája, de az sem elképzelhetetlen, hogy Paice játéka idővel éppen annyira nagypapás lett, mint a fizimiskája. Ebből a szempontból továbbra is külön fájdalmam Steve Morse vékonyka hangzása. Sokszor szinte úgy tűnik, mintha csak pilickázna, de az tuti, hogy botrányosan "hátra" van keverve! Persze a szólók jók, de hol vannak már a a "Purpendicular" kövér riffjei, hol van az a fejszaggató hangzás, hol van a gitáristenek által irigyelt régi gitársound?!

Korábban is mondtam, hogy ez már nem is annyira Deep Purple, mint inkább Ian Gillan (Kotta kolléga szerint: Rémusz bácsi, lásd: "Man Alive") szólócsapata. Most annyival árnyaltabb a helyzet, hogy – többek között Steve Morse érthetetlen visszahúzódása miatt – Don Airey hallhatóan előre lépett egyet, vagy inkább kettőt. Gillan mesélős, lebegős hangulatai, "mezítlábas" dülöngélős ritmusai, valamint Airey mindent elárasztó szinti aláfestései vették át az uralmat. Ha gonosz lennék, azt mondanám: így lett a Deep Purple-ből kb. 2005 óta Gillan-Airey Band. Szinte fölüdülés hallgatni az "And The Address" című zenei időutazást: itt kapunk valamit a régi tűzből – ez volt ugyanis a DP legelső lemezének, a "Shades Of Deep Purple"-nek (1968) instrumentális nyitótétele.

Persze nincs az rendjén, hogy egy olyan szuperfan, mint amilyen én vagyok, csak keseregjen és nosztalgiázzon. Az előző két lemez, a "Now What?!" (2013) az "Infinite" (2017) viszonylag sok progresszívnak mondható dallal, "elszállós" zenei betéttel lepett meg minket. Ez az érezhetően élénkebb "Whoosh!"-ra sokkal kevésbé jellemző (íme, a kivételek: Step By Step, The Power Of The Moon, Man Alive), inkább a középtempós soft rock nóták dominálnak, és szerencsére akad egy-két húzósabb rock n' roll darab is (No Need To Shout, What The What, The Long Way Around).

Nagyon félve írom le sommámat: ez amolyan tökéletesen kivitelezett középszer, kellemes háttérzene fantasztikus zenészekkel, akikben már kialudt a tűz, akik már jóllaktak a sikerekkel, és inkább csak a saját szórakoztatásukra muzsikálnak. Ettől még megveszem, hiszen nélküle nem lenne teljes a nagybecsű diszkográfia, de nyilván nem fogom erőltetni a CD+DVD Mediabook kombót, amely egy kb. órás beszélgetést kínál Roger Glover és Bob Ezrin között (fú, de izgi lehet!), valamint a 2017-es hellfestes koncert fölvételét.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2020.júl.28.
Írta: Dionysos Szólj hozzá!

Opus V: Universe Of Truths (2020)

y_297.jpg

Honlap:
bandaopusv.bandcamp.com

Ez érdekes recenzió lesz, lévén, hogy a világon semmit sem tudok erről a brazil (pontosabban Sao Paulo-i) prog-power zenekarról, azon kívül, hogy létezik, és hogy ez az első lemezük. A lényeg, hogy a brazilok nem szoktak gyöngén teljesíteni: a hatalmas kiterjedésű amazonasi őserdő ellenére az egy négyzetkilométerre eső rockzenészek száma arrafelé kiugróan magas. Ennek okán minden félsz nélkül töltöttem le az ismeretlen banda bemutatkozó albumát, főleg, hogy a nyári bágyadtság ellen Brazíliából elsősorban két üdítő orvosság érkezhet: egy vödörnyi fanyar lime illatot árasztó, jeges caipirinha, illetve egy igényes rock vagy metál zenei kiadvány.

Ez utóbbit kapjuk meg az "Igazságok világegyeteme" című lemezben, ahol mindenki kiválóan teljesít a hangszerén (ezen már meg sem lepődünk), a kémia is működik, a nagy elődök vénájából is kaptak legalább egy-egy tasaknyi vérátömlesztést. Talán egyedül az énekdallamokkal nem vagyok igazán kibékülve, és a frontember orgánuma sem a kedvencem – leginkább Martin LeMar (Tomorrow's Eve, Mekong Delta, Lalu) fakó, rekedtes hangjához tudnám hasonlítani. Az instrumentális részek, a gitár és billentyű zenei kölcsönhatása viszont pazarnak mondhatók.

Arról nyilván nincs szó, hogy az Opus V élvonalbéli formáció lenne, egyelőre max. a harmadik vonalban, tartalékként szolgálnak, a lemeznek is inkább csak az első fele (az első négy nóta) érdemes a hallgatásra, azon belül is elsősorban az orientális motívumokkal díszített "Get Out Of My Way", az "Ichtus Factor" és a "Universe Of Truths, Pt. 1". Ebben a kánikulai melegben azért majdnem olyan jól tud esni, mint egy gyöngyöző pohár caipirinha...

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2020.júl.28.
Írta: garael Szólj hozzá!

Primal Fear: Metal Commando (2020)

metal-commando-primal-fear.jpg
Kiadó:

Nuclear Blast

Honlapok:
www.primalfear.de
facebook.com/PrimalFearOfficial

Ezek azok a pillanatok, amelyekért érdemes zenét hallgatni, esetleg kritikát írni: adva van a kedvenc együttesed, akiknek különösen ihletett pillanatukban sikerül tökéletesen elcsípni az ízlésedet, és úgy érezheted, ezt az albumot csakis neked írták. Oké, ez így kicsit ellentmondásos, hiszen minden kritikus azt kívánja, hogy az összes hallgató értsen egyet a véleményével, és együttesen emeljék pajzsra a bandát, összeölelkezve a metal nagy testvéri társaságában, ahol égő karddal írják az égre: a Primal Fear a mi zenénk!

Tudom, ez a metafora olyan, mint egy kiskamasz első nedves álma, amelyben végre nem csak az ihlet csókolja meg a serdülő fiút, hanem a szomszédban lakó öt évvel idősebb új szomszéd lány (nő), de mit csináljak, ha ötven fele járó vén csatalóként még mindig tudok lelkesedni – ha ez baj, ott egye meg a fene a világot, az én legjobb haverom a Primal Fear, a többi meg nem érdekel!

De lássuk csak, mi is történt. Adva van a szupergrúp, amelyben két olyan gitáros zeneszerző is játszik – Magnus Karlsson és Alex Beyrodt –, akikből egy is elég lenne a világhírhez, és akiknek tudását hallgatva kétszer is meggondolja az ember, hogy gitárt ragadjon a kezébe. Mellettük ott van a szintén zeneszerző géniusz basszeros és az abszolúte lusta, ám klasszis énekes, aki jóllehet, csak a hangját adja az egészhez, de az is több mint elég. (Hansen mesélte a Gamma Ray Scheepers fémjelezte korszakából, mennyire is így van ez a dolog: Ralph ugyanis gyakran csak a próbák vége felé jelent meg, hogy a teljesen kész dalokat felénekelje, ami viszont Kainak nem volt teljesen elég, az elégedetlenségnek pedig szakítás lett a vége, a jelen együttes és az én szerencsémre.)

"Metal Commando", "Raise Your Fists", "My Name Is Fear" – hát ha a lemez és a dalok címeiből, valamint a szövegekből indulunk ki, akkor sokak számára érthetetlen lehet a lelkesedés, hiszen a "prózai rész" tulajdonképpen a metal sztahanovisták lelkesítő prospektusainak tömény kivonata, ami még azon diétázóknak is megfekszi a gyomrát, akik mindennap a Manowar-diszkográfiával edzik gyomrukat, hogy mindenfajta zöldséget meg tudjanak emészteni.

Elégedettségemet az is fokozza, hogy a legutóbbi albumon a fáradtság és az önismétlés jeleit véltem felfedezni – nem mintha jelen dalcsokorban sok újító kezdeményezés lenne –, a refréneket kidolgozatlannak éreztem, és hiányoltam azt a magával ragadó lelkesedést is, amely általában a kreativitás dobozának a nyitókulcsa. A csapat az "Apocalypse" albumon visszatért a kezdeti, szikárabb megközelítéshez, ám a dallamokat nem sikerült a verzék horzsoló minőségéhez passzintani, így a dalok kiüresedett riffhalmazzá váltak, melyeket csak a remek gitárszólók mentettek meg attól, hogy lufiként szálljanak fel az égbe, hogy aztán csöndesen kidurranjanak.

A keményvonalas attitűd a "Metal Commando"-t is jellemzi, a billentyű egyedül az utolsó, epikus "Infinity"-n tűnik fel, ám Scheepers ezúttal megfogta a (dallam)isten lábát, mert a kőkemény, Judas Priestet idéző hangzás ellenére is szinte fütyülhető slágerek születtek. Érdekes, hogy a "lazább" környezethez szokott Karlsson mennyire be tudott illeszkedni ebbe a keménykedő világba is, Beyrodt-tal együtt elkövetett neoklasszikus hatású szólói hatékonyan csiszolják gömbölyűre a sarkos német zenei fordulatokat. S ha már említettem az "Infinity"-t – olyan epikus, három részből álló csoda született, amely az együttes eddigi teljesítményének egyik csúcspontja, és tökéletesen alkalmas arra, hogy az izmozásban kissé megfáradt hallgató lelke is megkapja a magáét.

A Primal Fear tehát méltó lett "régi nagy híréhez”, a zenekari tagok összessége egy még magasabb minőséget hozott létre, ami ha nem is a progresszió csúcsa, de mindenképpen szórakoztató és tökéletesen alkalmas arra, hogy egy-egy fárasztó nap után ki tudd ereszteni a gőzt.

Garael

Címkék: lemezkritika
2020.júl.23.
Írta: garael 5 komment

U.D.O. And Das Musikkorps Der Bundeswehr: We Are One (2020)

udo-musikkorps-der-bundeswehr-we-are-one-cover.jpg
Kiadó:

AFM Records

Honlap:
www.udo-online.com

A klasszikus mese mintájára ezúttal a kis gömböcnek akként sikerült elnyelnie a szegény ember családját, hogy azt semmilyen bicska nem tudja helyrehozni. Az arányok ugyanis nem tévednek: a Bundeswehr zenekara úgy telepszik rá Udo mester kockagörgető világára, hogy néha bizony maga az énekes sem tudja, hova jutott, vagy más oldalról megközelítve, itt bizony a Musikkorps vált főszereplővé, ami mellett a metal csak afféle unterman ebben a furcsa, hibrid világban.

De kezdjük az elejéről. Annak idején talán a Metallica volt az első mainstream metal banda, akik megpróbálták magukat szimfonikus környezetben: az, hogy mennyire sikerült, mi sem jellemzi jobban, hogy még a tagok is elismerik: az bizony lehetett volna jobb is. Nem véletlen, hogy sokan puszta cirkuszi mutatványnak tartják az efféle próbálkozásokat, ahol a metal banda mellé odaraknak egy ilyen-olyan szimfonikus zenekart, akik több-kevesebb sikerrel alájátszanak a klasszikus fémriffeknek. Ezekben a mutatványokban azonban általában nem sikerül az az integráció, ami célja lenne az egész zenekarosdinak, így aztán némileg jogosan hánynak hupililát a true metal képviselői, ha meghallják az orchestra szót.

Jómagam sem vagyok híve ennek a fajta szimfonikus megközelítésnek – annak ellenére, hogy szeretem a szimfonikus power metalt, de ott egészen más alapokon nyugszik a zene –, mert mindig ott mocorog bennem a kisördög, hogy a két fél elzenél egymás mellett: mindenki teszi a saját dolgát, de az igazi kapcsolódási pontok híján nem születik magasabb szintű művészi – no jó, szórakoztatási – minőség.

Udo esetében azonban esélyt adtam a sikernek, hiszen melyik zenekar lenne autentikusabb a németek legfőbb marschier-metal képviselőjével együttműködni, mint a Bundeswehr Musikkorpsa: a menetelés mellett már csak a verbunkos toborzás hiányzik, hogy teljes legyen mind a metal fanok, mint a német haderő öröme.

Mivel katonazenekarról van szó, a hangzás kicsit módosul: több a rézfúvós, harsányabb és rikítóbb az eredmény, ami jó is és rossz is: egyrészt hangzásban oda tud nőni az elektromos hangszerek mellé, másrészt rá is telepedhet – ennek bizonyítéka a jelen lemez, aminek címében U.D.O. és a Musikkorps sorrendjét nyugodtan fel lehetne cserélni.

Persze ezt úgy is lehet magyarázni, hogy jelen album nem U.D.O. soralbum, így zeneileg is lehet szellősebb, gömbölyűbb, szerteágazóbb az eredmény: a metal visszaszorul, aminek folyamodványaként, – a rézfúvósoknak köszönhetően – egyfajta esztrád és filmzene jelleg lengi be a dalokat, de találkozhatunk dzsesszes hangulatvarázslással, és nagy meglepetésre rappelős szövegköpködéssel is (ez szerencsére inkább egy német humorbomba, és hát tudjuk, mennyire jók a germán viccek).  Az Udo-féle acélkocka csikorgást tompítja egy női énekkar (azt nem tudom, hogy a Musikkorps tagjai-e), valamint annak szólóénekese, aki önállóan is megmérettetik a "Blindfold" című szerzeményben.

Így leírva a jellemzőket talán kissé eklektikusnak tűnhet az eredmény, de nem az: jóllehet, a katonazenekar kissé elnyomja UDO próbálkozásait, de integráns módon: a metal szerves – vagy szervetlen? – részévé válik a zenekari hangzásnak, a dallamosabbra, szellősebbre vett fémes részek felett elsüvítő rézfúvósok úgy húzzák maguk után az ortodox metal témákat, mint katonavonat a páncélszerelvényeket, és ha nem lenne szentségtörés leírni, de táncolhatóvá is teszik annak egyes részeit – pedig tudjuk, hogy a rock 'n' roll az nem egy tánc. Ez az oldala a daloknak, nem mondom, kiválthat némi ellenérzést, mert ütemre emelgetett söröskorsók szaga teríti be a refréneket, de hát adjuk meg a bizonyítás lehetőségét a német össznépi dalolászás kohéziós erejének is.

Mivel alapvetően dallampárti vagyok, és még az esztrádot is szeretem, nem botránkoztat meg a végeredmény, amiben most nem a porondmester, hanem a zenekar diktálja a történéseket: a szimfonikus jelleg ellenére is egy optimista hangulatú, laza, bulis lemez született, ahol a katonák végre megmutatták, milyen az, ha nem harcolni, hanem szórakozni kell. (Ja, és az mindenképpen dicséretre méltó, hogy a "We Are One" überschlagert felvezető riffet a P. Mobil "Utolsó Cigarettájától" kölcsönözték, az viszont kevésbé, hogy a "Love And Sin"-jét meg a Judas Priest "Hellrider"-étől.)

Garael

Címkék: lemezkritika
2020.júl.16.
Írta: garael 2 komment

Stygian Crown: Stygian Crown (2020)

stygian_crown.jpg

Kiadó:
Cruz Del Sur Music

Honlap:
www.cruzdelsurmusic.com

Az epikus doom metal a doom alstílusai között talán a legeszközigényesebb, ide bizony nem elég egy hörgésbe oltott siratóasszony zenei leképezése, és a dallamok sem monokróm sötétek: gyakran tanúi lehetünk a repertoárba becsúszott tulajdonképpeni lassított harci menetdal lelkesedésének – ilyenkor aztán mi is lelkesedünk félbehagyva a folyamatos zokogást. Talán nem véletlen, hogy a stílus népszerűsége – már amennyiben beszélhetünk ilyenről egy abszolút underground jelenséggel kapcsolatban – nem riasztja el azokat sem, akik számára az emberi és világi nyomorultság nem a mindennapok része, vagy tulajdonképpen a táncdalokat kedveli, de a dallamok révén nem idegen tőle az epikus megfogalmazás fenségessége. (Van ilyen ember, például én, és még azt is vállalom, hogy pózőr legyek a hívek szemében, nekem elég, ha megmártózhatok a dalok lassú folyamában.) Az epikus jelleg gyakran találkozik az örvénylő pszichedéliával és a szemlélődő panteizmussal, ez az a három elem, ami meghatározza az alapvetően színpadias hatást, néha bizony a giccsbe is fordítva az egyébként halálosan komoly szándékot.

Az Avatarium bebizonyította, hogy a stílus nemcsak a szomorú férfiak terepe, hanem a vidám hölgyeké is: Jennie-Ann Smith ráadásul nem is a metal-szcénából jött rávilágítani arra, hogy alapvetően a popból szocializálódva is lehet valaki a mély underground megkoronázott király(nője). S hogy ez mennyire így van, példa rá a jelenlegi recenzió tárgya, a Stygian Crown élén ugyanis egy női testbe bújt Eric Adams áll, aki nemcsak a vokális stílusa miatt, de a kibontakoztatott dallamok, no meg a harsány, vezéri kiállás révén is felidézheti nekünk a korai Manowar csataszagú vonulását.

A hatások között természetesen felbukkan minden epikus doom-remek ihletője, a Candlemass és a Bolt Thrower vaskos jelenlétén kívül ott van a Schwarzenegger-féle Conan filmek hangulata is, még ha nem is zenei értelemben – a masszív, dübörgő riffek felett úsztatott, lebegtetett, de egy oroszlán erejével megszólaltatott dallamokhoz könnyen hozzárendelődik a barbár alakja és a Robert E. Howard által megálmodott univerzum.

Az erős, meghatározó riffelés mellett Melissa Pinion klasszikus, modoros, ám a zenéhez tökéletesen passzoló hangja teremti meg az album összetett világát, amiben az egyes szerzeményeket is több "tételre" lehet osztani, és amire bőven megvan a hallgató – és a zenészek –  ideje, hiszen a dalok mindegyike jóval hat percen felül van, ám a tökéletesen egymásba úszó váltásoknak köszönhetően unalomról szó sem lehet.

Már az általában feleslegesnek ítélt intró is jelzi, hogy itt valami különleges következik: egy női müezzin reggeli imáját hallhatjuk – no jó, nem, de ha Cselőtei Laciék definiálni próbálnák a "maharadzsás fikcsi" fogalmát, nem kellene sokáig keresgélniük az eklatáns példát. Az enyhe orientális jelleg aztán megmarad a folytatásban is, hogy aztán egy hosszabb, panteisztikus, letisztult elmélkedésnek legyünk fültanúi: a "Through Divine Rite" úgy visz be minket a kavargó örvénylő világába, hogy észre sem vesszük a szédülést, amit a kezdő és végpont permanens körfogása idéz elő. A folytatás aztán már ismét metalosabb vizekre evez, a "Flametongue" hol lassabb, hol gyorsabb ütemei a jó formában lévő Candlemasst idézik egy olyan főtémával, ami bármelyik indulós heavy metal albumon főszerepért kiáltana.

Természetesen a Black Sabbath sem maradhat ki a sorból, a "When Old Gods Die" kezdő riffjeit mintha maga Iommi mester álmodta volna meg, a folytatásra azonban Ozzy fénykorában sem lett volna képes, az ismételt, elnyújtott, heroikus dallamvezetés inkább a Manowarral rokon, mintsem a szombatisták pszichedéliára hajlamos korabeli attitűdjével.

Nem is ragozom tovább: a Stygian Crown debüt albumával valahol a Sorcerer színvonalát célozta meg, és jóllehet, a hangzás autentikussága folytán nem lett olyan bombasztikus, mint Engbergék első jelentkezése, a dalok önmagukban kiállják a próbát, Melissa Pinton személyében pedig egy új domináns vezéregyéniséget ismerhettünk meg, akinek torkában ott bújik Dickinson és Eric Adams öröksége – ez pedig, úgy gondolom, már magában is értéket teremt.

Garael

Címkék: lemezkritika
2020.júl.13.
Írta: Dionysos 1 komment

Kiko Loureiro: Open Source (2020)

y_296.jpg

Honlapok:
www.kikoloureiro.com
facebook.com/KIKOLOUREIROofficial

Bár írásainkból teljesen világos, hogy Túrisasnak és nekem (az ún. alapító atyáknak) az Angra és személyesen Kiko Loureiro gitáros hatalmas kedvenceink, Loureiro szólókarrierjének dokumentálásában mégsem voltunk teljesen lelkiismeretesek, pontosabban vannak hiányosságaink e tekintetben. Loureirónak, aki újabban Mustaine mester mellett jeleskedik a Megadeth soraiban (és – ha hihetünk a híreknek – eddig 18 dalt rögzítettek a stúdióban) az "Open Source" már az ötödik saját albuma, de mi összesen csak két korábbi lemezéről (Universo Inverso, Sounds of Innocence) és egy nagyszerű DVD-jéről írtunk a blogon.

Mivel Túrisas éppen mezőgazdasági idénymunkát végez rohamtempóban (értsd: arat), rám hárult a kicsit nyűgös kötelesség, hogy emberpróbáló elfoglaltságaim ellenére írjak néhány gondolatot az új anyagról. Nem állítom, hogy erre a feladatra én vagyok a legalkalmasabb, mert bár szeretem ezt a brazil zsenit (pontosabban a munkásságát, mielőtt valaki félreérti a dolgot), ez az album sokadik hallgatásra sem akarja megkedveltetni magát. Az eddigi anyagokat kimondottan csíptem attól függetlenül, hogy Loureiro a rockosabb vagy a jazzesebb énjét villantotta meg az adott hanghordozón. Az "Open Source" viszont olyan anyag, amely hallhatóan magán viseli a Megadethben eltöltött utóbbi évek nyomait, határozottan Marty Friedman és Chris Broderick stílusához igazodik, illetve olyan, egyébként kiváló gitárosok számomra kevésbé megnyerő instrumentális szólólemezeire hajaz, mint Stéphan Forté, illetve Jeff Loomis. Ez nekem speciel rossz hír, de másoknak akár okot adhat az örömtüzek gyújtására. Az ilyenek garantáltan padlót fognak majd az olyan (nekem inkább katyvasznak tűnő) szerzemények hallatán, mint az "Overflow", "Edm", "Black Ice" és társaik (ezek vannak túlnyomó többségben).

Loureiro természetesen fantasztikusan gitározik, a hangzás is tökéletes (Loureiro maga volt a producer, az anyagot Dennis Ward keverte és Jürgen Losky maszterelte), ráadásul jeles vendégek is szerepelnek, mint pl. Marty Friedman, Virgil Donati és Doug Wimbish (Living Colour). Az alapcsapat persze az Angra zenészeiből áll: Felipe Andreoli bőgőzik, Bruno Valverde dobol, illetve Loureiro élete párja, Maria Ilmoniemi (The Eternal) billentyűzik.

Sajnos ez az anyag nem fog bekerülni a CD gyűjteményembe, pedig tartalmaz olyan igazán szép pillanatokat, mint a "Vital Signs", a "Dreamlike”, a brazil őserőt árasztó "Running With The Bulls", vagy a lemezt méltóképpen záró "Du Monde". Ez azonban nekem kevés, még akkor is, ha objektív mércével nem nagyon találok kifogásolni valót a nyitott forráskódú albumon. Érdemei elismerése mellett iktatom a gépem brutális mennyiségű hangfájlja közé.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika