Kiadó:
InsideOut

Honlap:
facebook.com/ltexperiment

20-22 év alatt elképesztően nagyot képes változni a világ, na és a közízlés, még egy olyan beszűkült underground műfajban is, mint az instrumentális gitárközpontú muzsika. A '90-es években (még az évtized legvégén is) a progresszív metál aranykorát élte, a műfaj nagyágyúit (kvázi alapító atyáit) tömörítő Liquid Tension Experiment pedig kétségkívül hatalmasat szólt. Napjainkban azonban, azaz a kétezres évek harmadik évtizedének elején, szinte szürreális élmény, majdhogynem retrográd jellegű dolog egy új LTE lemezt hallgatni, értékelni. Akármilyen virtuóz, akármilyen energiadús az, amit hallunk, sem a zeneipar, sem a közízlés, sem a műfajon belül érzékelhető meghatározó trendek nem azt sugallják, hogy az LTE 3 hiánypótló vagy előremutató (ez a progresszív eredeti jelentése) lenne.

Már az első két album megjelenésekor (1998/99) sem értettem, hogy a nyugodt szívvel mellékági Dream Theater projektnek tekinthető LTE-ből miért maradt ki a képességei alapján tökéletesen ideillő John Myung, és miért kellett helyette az egyébként tényleg legendás Tony Levint (Peter Gabriel, King Crimson) bevonni. Minden tiszteletem mellett is az a benyomásom, hogy Levin itt csak mellékszereplő, ahol pedig szembeötlően hangsúlyosabb szerepet kap, mint pl. itt a "Chris & Kevin's Amazing Odyssey" című szösszenetben, az eredmény meglehetősen inkoherens, amolyan se füle, se farka improvizációs engedmény a "nagy öregnek".

Már amikor tavaly decemberben bejelentették a mellesleg még 2020 augusztusában, nagy titokban rögzített "3" megjelenését, az volt a benyomásom, hogy ez alapvetően két dologról szól. Egyrészt gesztus a progresszív metál hőskorszakában szocializálódott rajongók felé, másrészt személyes okok által fűtött, amolyan csapatkohéziós gyakorlat, amelynek a tavaly kiadott Petrucci szólóalbum ágyazott meg. Megnyugtató, hogy a tíz éve történt ronda elválás és az általa kiváltott "jégkorszak" a Petrucci-Portnoy viszonylatban végre lezártnak tekinthető. A globális fölmelegedés egyik konkrét jele (mellékhatása?), hogy a zenei és rokoni értelemben is szoros szálakkal kötődő zseniális páros szűk egy esztendőn belül másodjára dolgozik együtt. Nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy a zenei összhang közöttük még mindig lenyűgöző.

Szerintem az LTE-féle muzsika - bár rögtönzések, szabad zenei képzettársítások motiválják, öntik végleges formába - alapvetően komponált zene, s ennek megfelelően akkor igazán jó, amikor aprólékosan összeillesztett, kerek kompozíciók születnek. Ezért leginkább tölteléknek tekintem az előbb említett "Chris & Kevin's Amazing Odyssey"-t, vagy a "Liquid Evolution" című - bocsánat a pejoratív szóhasználatért - fércmunkát, ami leginkább ún. stúdió jamnek minősül, mint amikor a próbák alatt bekapcsolva marad a fölvétel gomb.

Az albumot indító "Hypersonic" ellenben virtigli LTE darab, igazi progresszív erődemonstráció, ahol - s ennek már más szövegkörnyezetben is többször hangot adtam - egyértelműen kiütközik a különbség Portnoy (az ütős hangszerek Mozartja) és Mangini (a technokrata beállítottságú Salieri) között. A "Beating The Odds" már egy lineárisabb hard rock szerzemény, amelynek mintegy ellenpontja a "Rhapsody In Blue" - egy nagyszabású, ambiciózus főhajtás George Gershwin klasszikus (eredetileg 1924-ben bemutatott) szerzeménye előtt. Bár kimondottan érdekes vállalkozás, az eredetit lényegileg meghatározó klasszikus zenekari/big bandes jazz fúzió egyáltalán nem jön át, ehhez nagyon kellettek volna a fúvósok (klarinét, harsona, szordínós trombita). Technikailag lenyűgöző, muzikálisan viszont alighanem kapufa.

Az összképet szerintem határozottan lerontja a "Shades Of Hope" üres, kontextus nélküli, unalmas érzelgőssége (ez manapság a Dream Theater egyik komoly rákfenéje), de szerencsére a lemeznek van egy nagyon szilárd, velős, szálegyenes "gerince", melyet a már említett "Hypersonic", a klipes "The Passage Of Time" és a "Key To The Imagination" alkotnak. Az utóbbi szolgáltatja a "3" legbriliánsabb pillanatait; az orientális motívumokkal díszített, közel negyedórás záró tétel vitathatatlanul a kvartett csúcsteljesítménye.

Nekem, aki már közvetlenül a megjelenése (1992) után padlót fogott az "Images And Words"-től, aki a legelső LTE anyag hallatán is lelkesen áradozott, természetesen mennyei manna a "3", de az azóta fölnőtt generáció nevében nem tudok nyilatkozni. Sőt azt kell mondjam, hogy akármilyen régi rajongó is vagyok, az örmény trónkövetelő, Hovak Alaverdyan Octavisionje nekem jobban tetszik. Persze - és így is kezdtem a mondandómat - 20-22 év alatt nagyot képes változni a világ. Ha a "3" valamikor az ezredforduló környékén jelenik meg, biztosan letaglózott volna, most inkább csak elismerően csettintek egyet a nyelvemmel.

P.S.: Időközben befutott hozzám a kétlemezes deluxe változat is, melynek második korongján 5 további "track" található. Tudatosan nem írtam számot, dalt, vagy nótát, mert itt (egy kivételével) tíz perc fölötti "fade in-fade out" funkcióval fazonra nyírt csoportos improvizációkról van szó. Az ilyen "jam session"-ökből születhettek meg azután a kerek dalok, ezekből válogathatták ki a használható ötleteket. Ez ugyan megmagyarázza, hogy miért volt bekapcsolva a fölvétel gomb, viszont nem jelenti, hogy ezek szó szerint ön-álló (vagyis magukban megálló) szerzemények lennének. Voltaképp ezek között lenne a helye a "Liquid Evolution"-nak és a "Chris & Kevin..."-nek is. Ezt a második, bónusz korongot én a "rockumentary" kategóriába sorolom, elborult fanatikusoknak talán érdekes lehet (mint egy koncert DVD-n az amatőr turnéfilm), de ezért totál fölöslegesnek tartom a plusz pénzkiadást.

Tartuffe

Tartozom annyival – magamnak –, hogy írok végre erről az albumról. Nagyon kevés olyan magyar lemez van, amit világszínvonalúnak tartok, ez az egyik. Jó magyar bandák és produkciók vannak és voltak, de két tényező mindig is hátrányba taszított minket: a roppant gyenge hangzás és az elszigeteltségünk. Tulajdonképpen ez egy, nem is kettő: a piaci verseny és az abból következő innováció hiánya, nemcsak technikai-technológiai szinten, de zenei értelemben is az izoláltságunk következménye volt. A rockzene történelmét egyszerűen nem itt írták, márpedig kell az az inspiráló környezet, mely a kreativitás egymásba kapaszkodó pozitív spirálját létrehozza.

Kapaszkodtunk mi is, de évtizednyi lemaradással, leginkább lemásolva-lekövetve a tőlünk nyugatra zajló eseményeket. Ja, és van egy harmadik ok is, ami hátráltat bennünket: a nyelvi nehézségek. A mi agyunk nem áll rá az ángliusra, a kiejtésünk mindig zavaró marad, a magyar nyelvű produkcióknak viszont a legtöbb stílusban esélye sincsen komolyabb nemzetközi elismerésre.

Ilyen szempontból a Solaris nem ugrott gödörből, lévén instrumentális. Éltetik is őket abban a szubkultúrában, ahová egy '80-as évekbeli magyar kiadvány egyáltalán eljut. Persze szükség van ehhez a minőségre is, ami ezen a korongon vitán felül megjelenik. Elképesztően egyedi, sok hatásból építkező muzsika ez, mégis nagyon egységes és kiegyensúlyozott – igazi csapatmunka. Progresszív, de nem a komplexitásával akar elkápráztatni, hanem az elegáns rétegzettségével. Nincsenek itt például önmutogató, monumentális szólók, ilyen-olyan tört ritmusok és gyakori tempó-váltások, amik a matematikus beállítottságú hallgatóknak oly sok örömet okoznak. De vannak például elsőre dúdolható melódiák és stílusok (pop, rock, elektronikus- és klasszikus zene stb.) között elmosódó határok és nagyfokú művészi szabadság, kiteljesedés.

A fuvola miatt adja magát a Jethro Tull párhuzam, de említhetjük Jean-Michel Jarre-t is. Az űrrock tematika miatt az Eloy is gyakran előkerül velük kapcsolatban, vagy az olyan klasszikus progresszív rock bandák, mint a Camel. Ugyanakkor ez már a nyolcvanas évek – a szintetizátor hangzás utal leginkább erre. Zeneileg számomra a legnagyszerűbb az az összjáték, ami a fuvola, a gitár és a billentyűs hangszerek között folyamatosan zajlik. Egymásnak felelgetve, incselkedve egészítik ki egymást mégis tökéletesen. A rockos riffek, melyek a szinti-szólamok és -szőnyeg alatt pattognak, persze külön öröm a magam fajtáknak.

Mégis hiába mindez a játékosság és mélység a bemutatkozó albumon, 1984-ben Fortuna istennő elfordította az arcát erről a vidékről. '86-ban már fel is oszlanak, igazából ekkora a zenészek már a Napoleon Boulevard tagjai – szerencsét próbálnak az aktuális trendnek jobban megfelelő stílusban is (több sikerrel, teszem hozzá). 1995-ben egy amerikai koncertszervező meghívja őket Los Angelesbe, ennek emlékét egy élő felvétel őrzi, és tulajdonképpen ennek köszönhető a zenekar újra-aktiválódása is (1999: Nostradamus – Próféciák könyve CD, 2015: Marsbéli Krónikák II., valamint archív anyagok kiadása). Persze ez az aktiválódás csak úgy öregurasan értendő, ahogy az a dátumokból is látszik. Élőben is csak ritkán lehet elkapni őket, egy-egy nagyobb koncertet adnak évente-kétévente.

Most nem megyek bele részletesebben a zenekar csavaros történetébe, könnyen hozzáférhető a neten, ha valaki rájuk kap. Csak annyit mondok itt a végén, hogy több, mint remek lett ez a Bradbury ihlette rockopera (a teljesség kedvéért megjegyzendő, hogy csak a korong A oldala nevezhető szigorúan annak, a másik felén rövidebb, egymáshoz tematikusan kevésbé kapcsolódó számok kaptak helyet) - ez az egyik legjobb progresszív lemez evör. Nemzetközileg is komoly siker lehetett volna, ha szerencsésebb csillagzat alatt (máshol) születik meg.

Nos, a restanciám leróva, most már el tudok számolni a lelkiismeretemmel. Fortuna pedig számoljon el az övével, ahogy tud.

Kotta

Kiadó:
Actworld/Marquee Records

Honlapok:
www.actworld.se
facebook.com/acttheband

Megöregedtem és megcsontosodtam. Nem szeretem és nem tudom követni a trendeket. Mindenki előtt világos, hogy a zeneiparban mindig is az éppen "uralkodó" hanghordozó befogadóképessége határozta meg egy album terjedelmét. A baksák 35-45 perc között mozogtak. A magnókazetta már simán megengedte az 50-60 perces játékidőt, végül a CD megjelenésével már olyan is előfordult, hogy egy lemez hossza akár 70-80 percre rúgott. Mivel a klasszikus hanghordozóknak - úgy tűnik - egyre inkább befellegzett, ezek a határok, időkeretek értelmüket elvesztették. Manapság, amikor a többség iTunesról, Spotifyról és - ne adj' Isten! - Youtube-ról hallgat zenét, mi jelentősége van még az album-formátumnak vagy a kiadott anyagok hosszának? Nem sok.

Értem én..., csak nem szeretem. Régen az EP formátum promóciós célokat szolgált, illetve alternatív verziókat, maxikat, esetleg élő fölvételeket "hordozott" az elvetemült gyűjtőknek, DJ-knek, ma egyre gyakoribb, hogy a hagyományos értelemben vett nagylemezek helyett ilyen 15-20 perces szösszenetek jelennek meg. S ami még ennél is bosszantóbb, ha valaki pl. CD-n akarja ezeket az EP-ket megvásárolni, ugyanazt az árat fizeti érte, mint egy teljes értékű, órás-másfél órás "LP"-ért. WTF?

Szóval nem kevés frusztrációt okozva a korosodó, magas vérnyomásos, epés öreg rajongó(k)nak, a méltatlanul kevéssé ismert svéd prog gyöngyszem, az A.C.T is átállt az EP formátumra. Az olyan lehengerlően zseniális nagylemezek után, mint pl. a "Last Epic" (2003) vagy a "Circus Pandemonium" (2014), tavaly előtt a svédek már csak 22 percnyi újdonsággal voltak hajlandók a közönségszolgálatra. Mint kiderült, 22 perc alatt is lehet varázsolni, a "Rebirth EP" így is fölkerült az éves toplistámra.

A szűkre szabott varázslat, a rövidke bűvészmutatvány most egy "Hőhullámmal" folytatódik. A "Heatwave" címet viselő új anyag kb. 28 perc (beleértve az egy perces intrót), plusz föltettek még az EP-re egy 5 perces élő fölvételt ("Ruler Of The World" a 2019-es EP-ről). A "középlemezt" hallgatva legszívesebben leordítanám a fejét annak, aki kitalálta, hogy: "A jóból keveset adnak". Tessék, kérem, a jóból sokat adni! A "Heatwave" pedig jó, sőt, fantasztikus..., csak éppen bosszantóan rövid.

Ezeket a svédeket kezdettől fogva jellemezte némi színpadias progresszivitás (mint pl. a Styx Dennis DeYoung által fémjelzett klasszikus időszakát - lásd "Paradise Theatre", 1981!), de jellemzi őket egy sajátosan fanyar humor is. Ez nem azt jelenti, hogy poénra veszik a muzsikálást (azt hihetetlenül magas színvonalon űzik), hanem hogy van benne valamiféle játékosság; olyan, mintha sejtelmes mosollyal az arcukon folyamatosan kacsingatnának a közönségre. Ennél jobban nem tudom megfogalmazni. Mondok egy példát! A klipes "Checked Out" első sorai pl. azonnal eszünkbe juttatják a Foreigner megaslágerének, az "I Want To Know What Love Is"-nak agyunkba égett verzéjét: "I've gotta take a little time, a little time to think things over", nyúlásról azonban szó sincsen.

Nem látom értelmét a további szószátyárkodásnak. Lehet, hogy a formátummal nem értek egyet, de a tartalom kifogástalan. Olyannyira, hogy tuti helye lesz az idei toplistámon. A kérdés csak az, hogy honnan és mennyiért tudom majd beszerezni fizikálisan.

Tartuffe

Kiadó:
Symmetric Records

Honlap:
www.warriorpath.bandcamp.com

Megmondom őszintén, szinte könnyek szöktek a szemembe, mikor a számomra teljesen ismeretlen Warrior Path – micsoda true név! – zenészei között felfedeztem a jobb sorsra érdemes Daniel Heimant, akinek tulajdonképpen egyetlen szerzeménnyel – Highlander – sikerült beénekelni magát az epikus heavy metal legnagyobb előadói közé, ráadásul úgy, hogy egyben képes volt megalkotni a skandináv power szigorúbb hangvételére szakosodott archetípusát, a Heedet is.

Sajnos e bámulatos tehetség, akinek hangi adottságai mellett remek dallamérzéke is van, egy szűk rajongói rétegen kívül nem igazán ismert, és hát az aktivitással is vannak kisebb problémák, aminek okáról sajnos nem tudok beszámolni: Ronnie Romerohoz hasonlóan bármilyen euro-power produkciót képes lenne elvinni a hátán – illetve a hangszálain –, és ha a helyben maradás helyett a vándorlét nehézségeit választaná, minden bizonnyal amolyan underground csodának nőné ki magát. (Talán csak egy elvetélt próbálkozásáról tudok, mégpedig a Dragonforce meghallgatásáról; mondanom sem kell, hogy produkciójával lemosta a jelenlegi, amúgy tehetséges énekest – az persze örök rejtély maradt miért is nem választották be a döntésre jogosultak az extrém speed metal extrém sikolykirályának.)

De hagyjuk is abba a kesergést, jelen album ugyanis már második a sorban az együttes diszkográfiáját tekintve, és jóllehet, a debüt annyira underground mélységekben mozgott, hogy még a mi kukázó kedvünk ellenére is sikerült elsikkadnia, a teljesítmény megérdemli, hogy legalább egy magyar kritikai oldal dicsérje be őket az ismertségbe. (Azt azért hozzá kell tenni, hogy Heimanon kívül egy másik, jóval ismertebb arc is tagja, sőt producere a csapatnak: Bob Katsionis, aki szokásától eltérően nemcsak a billentyűkért, de a gitárért és a basszusért is felelősséget vállalt – ráadásul nem is rosszul, kinyilvánítván a metal világnak, hogy újabb többoldalú talentumról sikerült a leplet lerántani.)

A lényeg persze a zene: hát az bizony a true jelleg ellenére több forrásból is táplálkozik. Az alap természetesen a Lost Horizon-féle hagyományos fém, jó bő acélfolyamra eresztve, amibe szervesen illeszkedik az Iron Maiden epikus dimenzió-teremtése, és nagy meglepetésre a szintén underground csodaként számon tartott While Heaven Wept instrumentális hömpölygése. A hangulatos "Intro" egyébként már jelzi, hogy a dallamok főszerepet fognak játszani, úgy melegítve be a hallgatót, ahogy a barbár melegíti be az izmait ütközet előtt: a csapat igazából ebben a szűk három percben összefoglalja az egész albumot, olyan trailert adva, amire minden filmrajongó száját megnyalva várja az aktuális blockbustert.

A lemez első száma mintha az "Intro" folytatása lenne, de aztán beindul a gőzhenger, és Heiman védjegyszerű csatakiáltásával máris elkezdődik a faaprítás, azokkal a jellegzetes refrénekkel, melyeknek gyökere még a Lost Horizonig nyúlik vissza. Az első epikus megállót aztán a "Don't  Fear The Unknown" folkos dallamai jelzik, majd a jellegzetes Iron Maiden-szerű galopp megadja a folytatás minőségét, teret hagyva az ének és az instrumentális betétek váltakozásának, amiben ott leledzik az együttes minden ősforrása, példaképeik szellemisége.

Az "Avenger" és a "Last Tale" eredete valahol a kultikus "Highlander"-ben keresendő – a  vokális részben nem maradhat el Heiman óózása, ami egy más színtéren ciki, de itt igazán helyénvalónak tűnik. A While Heaven Wept-féle hangulati varázs aztán a "Savage Tribe"-ban hömpölyög elő, olyan áradattal borítva el a hallgatót, amiből csak Heiman hangja húzza ki a már-már fuldokló rajongót.

A lélegzetelállító dallamok és sikolyok kettőse az "Out From The Shadows"-ban reprezentálja ismét az epikus mesélő kedv és a csata előtti izgalom kettősét, hogy aztán a "Neverending Fight"-tal mutassák meg a végtelen harc szépségét és fennkölt komorságát. Öröm az örömben, hogy lemezt nem pusztán Heiman miatt lehet szeretni: ez a hangulatteremtési képesség  kis képzavarral élve megáll a saját lábán is, és ha a stílus doyenje, a jelenleg alkotói válságát élő David DeFeis csak a felét birtokolná a nyújtott produkciót varázsoló zenészek tehetségének, egy ismertebb körrel tudnánk bizonyítani, hogy létezik művészi köntösbe öltöztetett indulós-epikus csatametal.

Garael

Honlapok:
www.yossisassi.com
facebook.com/YossiSassi
yossisassi.bandcamp.com

Amikor Yossi Sassi 2012-ben megjelentette az első szólólemezét (Melting Clocks) még úgy volt, hogy marad az orientális metál egyik úttörőjének számító Orphaned Landben, de végül annyira megtetszett neki az újdonsült zenei önállóság, hogy kilépett a bandából, szólóalbumokat jelentetett meg, majd saját formációt alakított először Yossi Sassi Band, majd Yossi Sassi & The Oriental Rock Orchestra néven. A legutolsó, 2018-as album (Illusion Of Choice) már e rövidnek nem mondható név alatt látott napvilágot.

Ez a folyamat így leírva elég biztatónak tűnik, kiváltképp, hogy az anyabanda Sassi kilépését nem igazán szenvedte meg (sőt!). Sassi lemezei egy ideig kifejezetten jobb és jobb formát mutattak, de az "Illusion Of Choice" még a mindössze 40 percével is elég fáradtnak és fárasztónak bizonyult. Ezek után érdeklődéssel vártam a nagyjából borítékolhatóan két évre rá érkező új anyagot - egyszerűen kíváncsi voltam, hogy az izraeli gitárosnak sikerül-e ebből a gödörből kivergődnie, tud-e valami újat, a korábbiaknál érdekfeszítőbbet kitalálni.

Azt mindenképpen biztató jelként értékeltem, hogy Sassi ilyen-olyan ismeretlen énekesek fölbérlése és a saját dörmögő hangjának szerepeltetése helyett elhatározta, hogy egy nemzetközileg is elismert legendás torokkal, Mats Levénnel kavarja föl az állóvizet. Legalábbis a híradások erről szóltak. Hát nagyot koppantam, amikor kiderült, hogy Mats Levén egyetlen dalban, a videóklipes "Hear And Dare"-ben szerepel! Ráadásul az általam egyáltalán nem ismert Christos Dantis által fölénekelt "Gia Sigouria" sokkal-sokkal jobb a címadónál!

Ugyanakkor el kell ismerjem: ez a javarészt instrumentális (de abszolút nem gitárhősködő!) lemez egyáltalán nem sikerült rosszul, sőt, talán Sassi eddigi legjobb anyaga; még hangzásban is fölülmúlja közvetlen elődjét. A dicséret még úgy is kijár az albumnak, hogy a közepén vesz egy (a korábbi anyagok ismeretében talán nem teljesen váratlan) fordulatot meditatív és jazzes irányba. Ez alól csak a játékos "Kostas" és a régi cimborával, Marty Friedmannel közösen följátszott bónusz dal, a "Mayim Mayim" kivétel.

Nem valószínű, hogy sűrűn előveszem majd, de az tuti, hogy értékes és érdekes dalcsokor született Sassi kezei alatt. Én még mindig nem érzem markánsan másnak, mint amit az Orphaned Landben művelt, de ő tudja. Nyilván ez kellett az emberi és művészi kiteljesedéséhez.

Tartuffe

A korábban bemutatott Vardissal és Warranttal ellentétben ez az angol zenekar lehetne jóval ismertebb is. Ők nem oszlottak fel két-három lemez után - '81 és '92 között a kor szokásainak megfelelően közel évente kiadtak egy új albumot. Sőt, 2001 óta újra aktívak, utolsó CD-jük 2016-ban jött ki. Fiatalabbak mégis maximum annak kapcsán találkoztak a nevükkel, hogy a Blind Guardian feldolgozta egyik számukat.

Inverz a pályafutásuk abban a tekintetben is, hogy míg a '70-es évek végén alakult bandák a korszellem által diktálva fokozatosan metalosodtak (általában), ők - a széllel szemben pisálva - a kezdeti időszakuk után elkezdtek dallamosodni. 1983-tól nagyjából a Magnum stílusában muzsikálnak, klasszikus, helyenként kicsit progresszívba hajló hard rock vonalon mozogva.

Itt azonban nagyon elkaptak valamit, ami a hozzám hasonló metalfejeknek csemege lehet. Ezen a korongon a szintetizátor még csak színesít, a történet egyértelműen az ének-gitár duóról szól. A lendületes, már az "új hullámot" idéző, iker-gitáros riffekre bluesban fogant klasszikus szólók és elképesztően erős énekdallamok érkeznek.

Bár a zene általánosságban nem lép túl az UFO és a Uriah Heep keménységén (lemezen legalábbis, élőben inkább a kortárs Saxon ugrik be), mégis van benne egy modernebb stich és nem kevés színpadiasság is, behozva ezzel kicsit az okkultizmust a képbe, amúgy Black Sabbath módra – a Tecsőn fellelhető az album turnéjáról készült videó, érdemes csekkolni. Összességében a produktum engem így az első két Ozzy korong világára emlékeztet, már csak azért is, mert Dave Hill sem egy nagy terjedelmű, klasszikusan iskolázott énekes, de fanatizmusa, érzelemdús előadásmódja mégis eladja egyedi stílusát.

Ezt a párhuzamot erősíti a tematika is: a dalszövegek az emberi természet sötét oldalával foglalkoznak, az őrület központi téma (lásd még: "Diary Of A Madman"). Ezt különösen hitelessé teszi az, hogy úgy érzed, a csávó – ahogy nyilván Ozzy is – pontosan tudja, miről énekel.

Szóval itt egy lemeznyi korai heavy metal a legjobb fajtából. Átmenet a hard rock és a nehéz fém között, az előbbi öregurassága és az utóbbi karcossága, kezdeti technikai bizonytalanságai nélkül. Különleges album ez, nagyon fogós melódiákkal, sötét tematikával, egy karizmatikus frontemberrel, és – bár Les Hunt nem említhető egy napon Randy Rhoadsszal, de mégis - egy klasszikus kiállású kemény rock "gitárhőssel".

Kotta

Most tényleg az van, hogy amíg Tartuffe nem limitálja a cikk/rovat/hó számot, nem lesz leállás. Lapozgatom a CD-ket és úgy érzem, hogy a zeneművészettel szembeni vétek, ha nem szolgáltatok igazságot egy-egy régebbi megjelenésnek, amely valamiért nem kapta meg a neki járó elismerést.

Az tiszta sor, hogy szinte valamennyi Scorpions lemez időtlen klasszikus, amelyik meg nem az, az meg nem is bukkanhatna fel itt a rovatban, merthogy nem mesterremek. Ugye emlékszünk még a fekete-fehér borítós rettenetre, amely "Eye II Eye" címmel jelent meg az ezredforduló előtt? Tudtok róla akár egyetlen dalt is mondani?

No, de itt most dicső dolgokról beszélünk, márpedig az összes korai Scorpions mai füllel is hibátlan anyag. Nem állítom, hogy objektíve jobbak, mint a Matthias Jabs gitáros belépése után kiadott lemezek, de nekem jobban a szívemhez nőttek, ami részben Uli Jon Roth gitárosnak is köszönhető.

Uli Roth zenei univerzuma kevésbé steril, van benne pszichedelikus space rock-elszállás, Hendrix-szerű nyers zabolátlanság, de a dolog abszolút hiteles és önazonos, akárcsak Hendrix esetében, nála is azt érezzük, a hangszere valahogy a létezésének feltétele, mintha ő és a gitár elválaszthatatlanul összetartoznának. Amúgy van is egyfajta folytonosság, hiszen Roth felesége az a Monika Dannemann lett, aki Hendrix barátnőjeként együtt volt vele a gitáros halálakor is.

1978-ban jutott oda Roth, hogy a továbbiakban szólóban tud igazán kiteljesedni, ami egy Meine/Schenker domináns szerzőpáros mellett érthető törekvés egy kreatív muzsikus részéről. Békés elválás történt, új gitáros érkezett, ami innentől már történelem. Roth pedig végre a saját világában alkothatott és egészen biztos vagyok benne, hogy soha, egyetlen percre sem bánta meg a döntését. 1980-ban jelent meg második szólólemezeként a "Fire Wind", ami a legkevesebb, hogy szenzációs, de sajnos nem túl ismert anyag. Az Ule Ritgen (basszus) és Sidhatta Gautama (dob) közreműködésével készült felvétel, a tízperces, kicsit elszállós "Enola Gay" dalt leszámítva egy kompakt, nem elnyújtott kompozíciókból összeállt dalcsokor. Vérbő hard rock, szenzációs gitárjátékkal, dallamokkal. 1980-ban még nagyon nem volt megszokott a "sweep picking", erre majd négy év múlva csodálkozik rá a világ (Yngwie J. Malmsteen's Rising Force - 1984), de ez Ulit kevésbé zavarta, mert már itt is van tökéletesen kipengetett arpeggio. De ez tényleg csak csupán apró érdekesség, ez nem gitárhős lemez, illetve nagyon is az, de nem abban az értelemben, ahogyan ez beépül a köztudatba majd az évtized második felében. Itt a dalok, az ének és a gitár még elválaszthatatlan egységet alkotnak. Igen, az énekről talán még nem volt szó. Roth hangja teljesen egyedi, kicsit rekedtes és nem túl nagy tartományokban mozog. Én ezt a zenét képtelen lennék más hanggal élvezni, de lehet, hogy sok embernek elsőre szokatlanul hat. Oly régóta hallgatom őt, hogy már nem tudok objektív lenni a kérdésben.

Akárhogy is, erre a lemezre kerítsetek sort, szegényebb lenne a rockzene nélküle!

Túrisas

Az amcsiknak van egy bosszantó szokása: bármit kitalálunk itt az óhazában, azt ők mindig jobban akarják csinálni. Látványosabban, dallamosabban, keményebben; a lényeg, hogy rárakjanak egy lapáttal. A Kiss például négyzetre emelte a Slade-et zeneileg és külsőségekben, a Journey, a Foreigner és a Boston kimaxolta a dallamosságot, a Bon Jovi, a Mötley Crüe és a Poison a csajokat és a bulizást, a Van Halen pedig a technikás játékot (is, a csajozás és a bulik mellett). Az hagyján, hogy a Guns N' Roses stadion attrakciót csinált a Hanoi Rocksból, de odaát még egy thrash, vagy progresszív metal zenekarból is világsztárt tudnak faragni (Metallica, Dream Theater).

A '70-es évek végén Európában téblábolt néhány olyan banda, akik egyfajta átmenetet képeztek a hard rock és a heavy metal között. Két gitárral, billentyűs nélkül tolták, ugyanakkor hagyományosan dallamosak is voltak egyben. Tulajdonképpen szép csöndesen lerakták a heavy metal új hullámának az alapjait. Ezek: UFO, Scorpions, Thin Lizzy, de a korai Judas Priest és Accept is ide sorolható tulajdonképpen. Persze ezt az örökséget is fogták a jenkik, és csúcsra járatták a nyolcvanas-kilencvenes években. Néhány példa: Ratt, Tesla, Leatherwolf, Skid Row, Heaven's Edge, Fifth Angel.

Ezek bármelyikétől ki tudnék ragadni egy (vagy több) lemezt, amely ebben a sorozatban bemutatásra kerülhetne, mint mestermű, elfeledettnek azonban nem mindegyik bandát mondanám. De ha valamelyikükre hatványozottan igaz az érdemtelen mellőzöttség, akkor az leginkább a Heaven's Edge lenne. Ők ugyanis egy olyan gyöngyszemet rögzítettek 1990-ben, ami néhány évvel korábban még azonnal szupersztár státuszba röpített volna bárkit. Ehhez képest a következő albumukat már a tervezetthez képest hét év késéssel (1999-ben), egy frissen alakult kis német kiadónál tudták csak megjelentetni, ami Európában még próbálkozott dallamos rockzenével. Természetesen különösebb visszhang nélkül.

Hallgasd meg tőlük a "Find Another Way" című számot, és megérted mire gondolok! Gigasláger, mégsem nyálas. Minden stimmelt náluk: megjelenés, zenei fölkészültség, dalszerzői véna, lendület. Egyetlen aprócska tényező hibádzott csak: a megfelelő zenei klíma. Ha rájuk gondolok, bizony meg tudom érteni Tartuffe csalódottságát, amit a grunge kapcsán nem szokott véka alá rejteni.

Nagyon magas szintű muzsikálás folyik ezen az albumon, annyit mondhatok, de a szerencse akkor nem szegődött melléjük. Sőt, mintha azóta is húzná őket az a bizonyos ág: néhány éve felültek a nosztalgiavonatra ők is, és összeálltak fesztiválozni kicsit - ezt a basszusgitárosuk halála akasztotta meg először 2019-ben, most pedig ez a fránya vírus lehetetleníti el az élő fellépéseket.

De az amcsiknak van egy másik bosszantó szokása is: nem egykönnyen adják fel. Csak remélni tudom, hogy ez a rájuk is igaz, és nem ment el végérvényesen a kedvük a zenéléstől! Még egy jó album simán bennük lehet, a koncertekről nem is beszélve.

Kotta

Kiadó:
Frontiers

A Sunstorm immár közel másfél évtizedes munkásságáról csak hellyel-közzel tudósítottunk itt a blogon. Ez a projekt ugyanis tipikus példája a Frontiers kiadó erősen kalkulált, mesterséges módon, laboratóriumi körülmények között létrehozott termékeinek, amiben körülbelül annyi a természetesség, mint a 3D technológiával előállított műhúsban. Adott volt egy legendás, veterán énekes, Joe Lynn Turner (Rainbow, Deep Purple, Malmsteen), aki körül forgószélként pörögtek a német, skandináv, végül talján zenészek, dalszerzők. Az egyetlen konstans az idén már 70 éves Turner volt - eddig.

Történt ugyanis, hogy a kiadótulajdonos Perugino sokadjára is átszervezte a projektet, vagy még pontosabban fogalmazva, kiszervezte az öregedő Turner alól a bandát, és a mostanában jolly jokerként ide-oda pakolgatott Ronnie Romero (Lords Of Black, The Ferrymen, Rainbow) lett a Sunstorm hangja. Ezt persze Turner igencsak zokon vette, el is indult egy keserű hangvételű nyilatkozatháború, de Perugino nem hatódott meg, teljes bizalmáról biztosította házi dalszerzőit, Alessandro Del Vecchiot és Simone Mularonit, Romero pedig megkapta a "kottát", hogyaszongya: ebből tessék énekelni!

Utoljára a 2016-os "Edge Of Tomorrow" című lemezről írtunk, és azt a cikket újraolvasva sokadjára szembesültem azzal, hogy gyakorlatilag egy az egyben indíthatnám a "copy + paste" műveletet. Nincs itt szó kérem szépen sem pusztító napviharról, sem túlvilági életről! Hiába Romero orkánszerű hangja, hiába Mularoni eszeveszett ujjgyakorlatai, a Sunstorm legújabb inkarnációja is csak "izgalommentes, rutinszerű andalgás, amely néha kifejezetten formás, tetszetős tud ugyan lenni, de végeredményben csak ártalmatlan, jelentéktelen szórakoztatás valódi következmények és maradandó nyomok nélkül."

A Sunstorm Romeroval sem kezdett minőségileg merőben új életet, bár azt el kell ismerni, hogy némi vitalitás azért visszatért megfáradt csontjaikba. Mularoni minden egyes gitárszólója élményszámba megy (ezt hívják úgy angolul, hogy "redeeming quality"), néha a refrének is elég megkapóak, akad pár kifejezetten jó nóta is (pl. Born Again, I Found A Way, Far From Over), de ez ettől még marad az, ami: Frontiers tucattermék.

Tartuffe

Semmi nem áll tőlem távolabb, mint Tartuffe nyílt színi dicsérete, de ami jár, az jár. Ezt a rovatot nagyon kitalálta, amivel nemcsak engem revitalizált, de Kotta is visszatért, úgyhogy vágjuk is le a hízott borjút és örvendezzünk! Mindkettőnk esetében az a helyzet állt elő, egymástól teljesen függetlenül, hogy kevesebb új zene hatott ránk, de a zenefanatizmus töretlenül megmaradt, ezért a tekintélyes zenegyűjteményünkből fedeztünk fel újra (már szinte elfelejtett) zenéket magunknak, ami az én esetemben még azzal egészült ki, hogy régebbi lemezeket vásároltam, és az új megjelenések kárára inkább ezeket hallgattam (Blackfoot, Lynyrd Skynyrd, Mahogany Rush stb.)

Egy ilyen periódusban indította el Tartuffe a rovatot, ami jó ütemérzékre vall, bár alig hiszem, hogy akár legmerészebb álmaiban arra gondolt, hogy ezzel bennünket, ha közvetve is, de kérlelhetetlenül a klaviatúra elé parancsol. Pedig itt ülök már rövid időn belül másodjára, és megint írnom kell. Most egy olyan lemezről, ami az egyik legnagyobb kedvencem. Ebben a sorozatban, ha konzekvensek akarunk maradni a rovat kissé esetlen, sete-suta címéhez, olyan lemezeket kell elővenni, amelyek szinte hibátlanok, ahol nincs üresjárat, de valamiért mégis az általános közömbösség jutott nekik osztályrészül, aminek persze millió oka lehet. Itt az történt, hogy volt (van) egy felénk totálisan ismeretlen japper gitáros, akinek három lemeze a Lion Music kiadó jóvoltából idekeveredett, de mindvégig masszívan a "futottak még" sorozat leértékelt darabjaiként. Azért is vettem meg, mert két sör árát bármikor szívesen kockáztatom ismeretlen zenékért. A három (Európában elérhető) lemez mindegyikét szeretem, de a "Silent Scream" kiemelkedik: az egy hibátlan mestermunka. Kelly Simmonz, akit Osakában, 1970-ben nyilván nem ezen a néven anyakönyveztek… na, idáig jutottam az írásban, amikor infóért kutatva a neten rádöbbentem, hogy ezt a lemezt már megírtam itt a blogon az "Ügyeletes Kedvenc" sorozatban, itt. Na, most mi legyen? A bevezetőben vannak fontos gondolatok, ráadásul Tartuffe is dicséretet kapott, ami nem fog mostanában újra megtörténni, tehát nem törlöm a cikket, hanem átvezetem úgy, hogy házon belül maradjunk…

Van egy felénk kevésbé, de Japánban annál inkább ismert neoklasszikus banda, a Galneryus, hihetetlen képzett topmuzsikusokkal. Előbbinek talán az az oka, hogy a méregdrága japán importlemezeket kevesen engedhették meg maguknak, utóbbinak pedig talán a genetika, meg az zeneoktatás. Mindenesetre az nem lehet véletlen, hogy óvodás korú ázsiai tökmagok sokszor hibátlanul letolják a "Far Beyond Sun"-t, ahogy az rengeteg YT videóban látható. Ezzel együtt nem minden papsajt, hiszen jó lemezt írni, azzal nálunk bekerülni Tartuffe új rovatába még nekik sem egyszerű. Hogy őszinte legyek, sem a szintén kiváló zenészek alkotta Concerto Moon, sem a Galneryus (ezt kivéve), de még a Loudness sem tudott olyan lemezt megjelentetni, amelyért igazán és feltétel nélkül tudnék lelkesedni. Nem lehet ezt kizárólag csupán az európai füllel szokatlanul (Miki egér hangon) megszólaló japán énekesek számlájára írni, az igazán jó dalokkal sokszor adósak maradtak. Itt azonban minden összejött. Hibátlan megszólalás, hibátlan dalok, elképesztő hangszeres játék. Mindenki varázsol, de Syu gitárjátéka még ebben a zenei elitben is elképesztő. Virtuóz, dallamos, feelinges és egyéni is, van a srácnak saját stílusa, ami még ott is érték, ahol az óvodai ballagásokon számtalanszor csendül fel egy-egy instrumentális bravúrdarab a ballagó gyerekek tolmácsolásában…

Bár a Galneryus ezúttal szerencsés beugró volt, de saját jogon is abszolút rovat-kompatibilis a lemez, tölteléknóta nélkül. A címadó viszont minden idők tíz legjobb neoklasszikus dala közt fogott pozíciót nálam, néhány Yngwie és néhány Symphony X alapvetés nagyon előkelő társaságában. A klipváltozat rövidebb, de a lemezen a 15 perc is úgy telik el, mint egy pillanat. A videó jó ismerkedési lehetőség, bár a teljes lemezt és a hosszabb változatot javaslom.

Túrisas