Kiadó:
Napalm Records

Honlap:
www.deesnider.com

A metal zene rajongói bázisának vizsgálata remek témája lehetne a szakdolgozatoknak, vagy tudományos elemzéseknek: ennyire ellentmondásos, tagolt, emellett szélsőségekkel terhelt – a véleményét (sajnálatosan) hangosan hallató – adekvát csoporttal talán egyetlen zenei stílus sem rendelkezik. Sokszor elszörnyedve olvasgatom, a rajongói fórumokon megnyilvánuló embereket. Ilyenkor azzal vigasztalom magam, hogy biztos csak az internet által kitermelt "eltrollosodott" kisebbséggel találkozom, akik vagy szórakozásból,  vagy mert pusztán idióták, teleköpködik ellentmondások és végletes indulatok által terhelt véleményeikkel a weboldalak felületét.

A jelenségnek számos aspektusát emelhetném ki, azonban jelen kritika tárgyának megfelelően csak egyet említenék, ami a már elnevezésében is a vaskalapos hozzáállás és értelem nélküli szóalkotás iskolapéldája: a divatbanda jelenségét. Az a rajongói bázis ugyanis, amelyik az elhallgatásról és a médiában történő elnyomásról panaszkodik, képes a depriváltság attitűdjének hangoztatásával párhuzamosan ellenséget kreálni azokból a csapatokból, melyeknek sikerül a mainstream bizonyos fokára hágni, az árulózás pedig hasonló mértékben – és pszichológiai okokkal – indul meg, mint a politikai életben. Mi ez, ha nem az ellentmondásosság csimborasszója: az elismertségért kapálódzó tömeg irigységgel és rosszindulattal löki ki magából a korábbi vágyát megtestesítő elemet – a népszerűség így válik olyan ambivalens értékké, amiért és amivel egyszerre kell küzdeni. Ez az "egészségtelen", szinte skizofrén állapot pedig természetszerűleg szüli a hülyéket  és rosszakarókat, akárcsak a középkori Habsburg udvarokra jellemző beltenyészet.

Dee Snider megtestesült példája az ellentmondásos viszonyulásnak. Az az ember, aki milliókat terelt a metal stílus szeretetének ösvényére, rosszindulatú és pitiáner támadásoknak van kitéve, még szerencse, hogy hozzá van szokva ehhez, hiszen az intelligens zenész prototípusát megtestesítve, és a metal zenészekkel kapcsolatos hamis és degradáló képet porba tiporva vett részt és nyert bizalmat azon az előítéletekkel terhelt, szülői csoport által kezdeményezett kongresszusi meghallgatáson, amelyik – ellentétes végkifejlet esetén – évtizedekre határozhatta volna meg  a stílus jövőjét.  Ez a személyes siker túlmutat magán a zenei stíluson; társadalmi-szabadságjogi kérdéseket vetett fel és tisztázott, egyben példamutató kiállásként került bele a Metal Nagy Sikerkönyvébe.

A Twisted Sister jelenség azonban csak egy – bár meghatározó –  eleme az énekes életművének (valamint az ostoba divatbandázás jelenségének), és aki kissé figyelemmel kísérte Snider további munkásságát, az tisztában lehet a zenész rendkívüli sokoldalúságával, a mérhetetlenül konzervatív, ám szabadelvűséget hirdető rajongói bázissal azonosulni nem akaró szabad művészi akaratával.

Életművét nem részletezem, a Wikipédia hasznos társ lehet ebben, inkább koncentráljunk jelen albumra, ami, azt hiszem, talán a legszigorúbb – és sajnos némileg tévútra jutott - formáját jelenti Snider zenei törekvéseinek. Dee szándékának hitelessége természetesen most is vitathatatlan, mint ahogy pályájának valamennyi – még a kissé butácska karácsonyi – állomásáé, de a megvalósulás nem teljes mértékben nyerte el tetszésemet; nem mintha számítana is ez valamit Snider megítélésében!

A zenész beváltotta ígéretét: ilyen kemény, kompromisszummentes anyaggal még nem találkozhattunk a neve alatt, a "For The Love Of Metal" hallatán nekem kissé Jeff Scott Soto legutóbbi, "brutálkodó2 kísérletei jutnak az eszembe, melyek – mint valószínűleg jelen album is – megosztották, illetve meg fogják osztani a közvéleményt.

A kezdeményezés szimpatikus, ám a megvalósítás a segítséget nyújtó zenészek minősége mellett is inkább csak érdekes, mintsem átütő. Persze nem az új köntössel van a baj – abban nem lenne semmi hiba, és azt is elismerem, hogy egy Snider kaliberű alak kreativitását nehéz kordában tartani, de hiába az agresszív, nyílegyenes, célratörő vonal, ha éppen azok a dallamok hiányoznak, melyek eddig olyannyira jellemezték hősünk munkásságát. Pedig biztos vagyok benne, hogy lett volna rá mód a szigorú alapok fölé odapakolni azokat a védjeggyé vált megoldásokat, melyek tulajdonképpen az énekes egész életpályájára jellemzőek voltak – ezek hiányában azonban pusztán egy átlagos, modern jegyeket is felmutató, ám jellegtelen, amerikai hatású metal anyag született, aminek egyetlen érdeme maga Snider. Ez azonban jelenleg kevés ahhoz, hogy a megszületett zenei anyagban is minőséget teremtsen. Kár, mert érzem a számokból előtörő erőt és a lehetőséget valami jobb megalkotására, mint ahogy Snider lelkesedését is, ami így, hatvanöt felett mindenképpen elismerésre méltó. Remélem, hogy ez a kreatív kedv az énekes további alkotásaiban kissé élvezhetőbb és változatosabb eredményt fog szülni.

Garael

Kiadó:
Mascot Label

Honlap:
www.michaelromeomusic.com

Nem tudom – talán nem is érdemes ezt firtatni –, hogy Michael Romeo elhatározásához, miszerint 24 év után (!) szólóalbumot készít, mennyiben járult hozzá régi harcostársa, Russell Allen hosszú évek óta tartó, szűnni nem akaró kikacsingatása a SymphonyX által kijelölt keretekből. Az Adrenaline Mob történetét kezdetektől fogva kíséri egyfajta balszerencse, de a tavalyi szörnyű buszbaleset, mely két ember halálát követelte – Dave Z bőgősét és Jane Train turnémenedzserét – végképp megfektette szegény Allent. Romeo igyekezett biztosítani a rajongókat, hogy ezzel a SymphonyX-nek nincs vége (a Mob már más tészta), és Allennek időt kell adni arra, hogy testi fölépülése után lelkileg is megerősödjön.

Romeo tarsolyában időközben fölszaporodtak a zenei ötletek, így – orbitális nagy szerencsénkre! – elhatározta, hogy ezeket egy szólóalbumon jelenteti meg, pihentetve az anyabanda muzsikusait. Rick Castellano énekes (Blue Oyster Cult) leigazolása érdekes húzás volt, hiszen kipróbált és kiváló énekesről van ugyan szó, de hangjának karaktere érezhetően eltér Allenétől. Ha magamból indulok ki, ez egyáltalán nem baj, mert – ahogy már a legutóbbi SymphonyX lemez kapcsán is fölvetettem – engem bizony sokszor fáraszt Russell erőltetett süvöltése, Castellano hangja és stílusa (bár igyekszik igazodni az elvárásokhoz) viszont "simulékonyabb", kevésbé hajlamos az "elláncfűrészesedésre". A másik zseniális választás John Macaluso a dobok mögött, nem is értem, hogy ez a briliáns muzsikus miért nem talált még igazi otthonra sehol. A legendás Arkban nyújtott teljesítménye, vagy a Tomorrow's Eve legutóbbi albumán vállalt meggyőző vendégszereplése abszolút referenciák.

Tekintve, hogy a SymphonyX legfőbb zeneszerzője Michael Romeo, elég naiv lett volna azt gondolni, hogy szólólemeze jelentősen el fog térni az anyabanda stílusától. A "War Of The Worlds", melynek alcíme alapján nagy szerencsénkre várható folytatása is, simán lehetne SymphonyX soralbum. Az anyag keretéül szolgáló szimfonikus bevezetés (Introduction) és záró tétel (Constellations) árulkodó, tipikus stílusjegyek..., de a keretezett belső tartalom sem mutat kirívó, szokatlan vonásokat. A SymphonyX legutóbbi albumaihoz képest csak annyi különbséget vélek fölfedezni, hogy a gitár talán egy hangyányival kevésbé "ütvefúrós" – ez pedig (mint mondottam) számomra kifejezetten pozitív fejlemény.

Egyelőre a fejből kitörölhetetlen refrénnel ellátott "Black" és az orientális jegyeket viselő megalomán "Djinn" a kedvenceim, de ez még változhat, hiszen az elkövetkezendő néhány napban, hétben ez a lemez simán be fog ragadni a lejátszómba. A "Believe" nyugodtabb (fület, lelket pihentető) pillanatai is nagyon közel állnak hozzám, főleg a 6:05-től kezdődő totál K.O.-s gitárszóló miatt. Michael Romeo géniusza ritka nagy ajándéka az isteni Gondviselésnek! Csak a dubstepes (!) "F*cking Robots"-ot tudnám feledni! Értem én, hogy ennek fontos dramaturgiai szerepe van, és kontrasztként szolgál a szimfonikus alapokhoz, de alig tudok ennél az idegesítő vérnyogásnál ellenszenvesebb "fejleményt" fölidézni az elmúlt kb. 20 év zenetörténetéből.

Félreértés ne essen, tisztán elviekben és kizárólag zeneileg (minden érzéki tartalom nélkül), ennek a Romeónak 1995, azaz, a "The Damnation Game" megjelenése óta vagyok alélt Júliája. Simán bevállalom a rosszindulatú, lekicsinylő, gúnyos kommenteket is: ez a varázslatos New Yorkban született manó – a zenei műfajok határait tudatosan kitologatva és messze meghaladva – az egyik legnagyobb kortárs zeneszerző. Punktum.

Tartuffe

Kiadó:
Metal Blade

Honlapok:
www.redemptionweb.com
facebook.com/redemptionband

Szegény Redemptiont – mint a szegény embert – még az ág is húzza. Miután az együttes "atyját" Nick van Dykot vérrákkal kezelték, majd Bernie Versailles gitárost – sajnos úgy tűnik, végleg – inkapacitálta egy aneurizma, még Ray Alder énekes is kénytelen volt kilépni. Annak persze örültünk/örülünk, hogy a Fates Warningnak beindult a szekere, de így Adlernek nem sok ideje maradt a Redemptionre, a "The Art Of Loss" lemezt például meg sem tudták turnéztatni. Frontembert cserélni egy bandának mindig nagy megrázkódtatás, hogy ne mondjam, óriási rizikó. A Redemptionnek azonban sikerült jól kijönni a dologból, ugyanis az átállás Ray Alderről (Fates Warning) Tom Englundra (Evergrey) kicsit kiszellőztetett a házuk táján, a melankóliából inkább a fájdalmas szilajság felé mozgatta el a hangulatot. Jó Tom Englundot úgy hallani, hogy nem tocsog a világfájdalomban, és jó a Redemptiont úgy hallani, hogy a korábbi melankólia mellett új érzelmi színezetet is kapott a muzsikájuk.

A Redemption zenéje természetesen annyira karakteres, annyira ki lett annak idején találva, hogy nem tud és nem akar változni, minthogy erre nincs is semmi szükség. Englund érkezése tehát az előbb említett jótéteményeken túl nem hozott jelentős változást. Bár van Dyk mellett ezúttal Englund is belekalamolt a szövegírásba, ebben a tekintetben is minden maradt a régiben. Az új lemez címét Eugene O'Neill egyik darabja (Long Day's Journey Into Night) ihlette, ami egy függőségekkel küzdő család fokozatos leépülését mutatja be. Itt azonban egy reménytelibb hangulat és pozitívabb üzenet jegyében feje tetejére állították a témát: így lett "Hosszú napos utazás az éjszakába" helyett "Hosszú éjszakás utazás a nappalba".

Ahogy említettem, szegény Bernie Versailles továbbra is a gyógyulásra koncentrál, nincs olyan állapotban, hogy visszatérjen az aktív zenéléshez, így a 2016-os lemezhez hasonlóan itt is két briliáns szólógitáros segítette ki a csapatot: Simone Mularoni (DGM, Empyrios) és Chris Poland (Megadeth, Damn The Machine). Bár mihamarabbi és teljes gyógyulás kívánunk Bernie Versaillesnak, ez azért nem olyan rossz hír. Mint ahogy az sem, hogy a lemez producere és hangmérnöke újfent a gyakorlatilag tévedhetetlen Tommy Hansen, aki sokat javított a Redemption kezdeti, némileg tompa, masszásított hangzásán.

Már a tavalyelőtti albumon is az alapnóták között (tehát nem bónuszként) szerepelt egy földolgozás; akkor a The Who "Love Reign O'er Me"-je. Most meglepő módon a U2 "New Year's Day" című klasszikusa ihlette meg őket. Hát, nem mondom... elég furcsa metál stílusban hallgatni ezt a dalt. Az meg külön érdekes, hogy az irgalmatlan nagy tekerések közepette azért The Edge szólójához nem mertek hozzányúlni; az hangról hangra maradt ugyanaz.

Sokkal több hallgatásra lesz még szükségem ahhoz, hogy végleges véleményt (ha van ilyen egyáltalán) mondjak a lemezről, de az már az első néhány találkozásból nyilvánvaló, hogy jó barátok leszünk. Nem szívesen dobálózom az ilyesmivel (rendre megteszik ezt helyettem a muzsikusok maguk), nem is áll érdekemben promózni az anyagot, de könnyen meglehet, hogy ez lesz a Redemption eddigi legjobb lemeze...

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.kingcompanyband.com
facebook.com/kingcompanyofficial

A finn King Company a Frontiers kiadó New Bread nevet viselő "istállójába" tartozik, ahol – legalábbis a cég promo-szövege szerint – a hard rock és metál jövőjét jelentő fiatal bandák tömörülnek. Nos, a King Company-t a legnagyobb jóindulattal sem nevezném fiatal bandának, mert ugyan csak pár éve alakultak meg, javarészt öreg rókákból verbuválta őket az együttes vezéregyénisége, Mirka Rantanen dobos. Olyan muzsikusok dolgoznak itt, akiket Rantanen ma már veteránnak mondható (vagy már régen föloszlott) csapatokból szedett össze, pl. TunnelVision, Kiuas, Thunderstone, Northern Kings, Warmen.

A "fiatal" formáció első lemezéről 2016-ban visszafogott lelkességgel nyilatkoztam, kihangsúlyozva, hogy nem minden zenész teljesítményével vagyok elégedett – no, nem a hangszeres tudás hiánya, hanem éppen annak indokolatlan leszabályozása miatt –, és hogy a példaképekként emlegetett elődök, pl. a Deep Purple, Whitesnake blues-alapú, fílinges rock n' rollját maximum csak nyomokban vélem fölfedezni.

Az új album megkomponálását és fölvételeit nagyban akadályozta, hogy az eredeti énekesük, Pasi Rantanen – aki miatt tavalyelőtt egyáltalán bizalmat szavaztam nekik – komoly hangszálproblémákkal küzd. Mivel Pasi Rantanen nem akarta hátráltatni a munkálatokat, maga ajánlotta, hogy a csapat egy másik énekessel folytassa. A helyére találtak egy olasz-argentín csákót, bizonyos Leonard F. Guillant, akinek viszont fele annyira sem karakteres a hangja, mint az általam nagyra becsült elődjéé.

Ennek ellenére alapvetően nem is az énekkel van bajom, hanem a dalokkal. Ez most olyan fáradtra és jellegtelenre sikerült, hogy többször is majdnem belealudtam a lemezhallgatásba. A debüt sem ültetett seggre, de ott erősebbnek éreztem a nótákat, és Pasi Rantanen simán el tudta adni a dolgot. Most ellenben hiába igyekszik az új srác; minden dicséretes törekvése ellenére sem lehet homokra házat építeni. A belinkelt videóhoz fűzött egyik találó kommentet idézve: "No Pasi, No King".

Sajnos a "Szívek királynője" most inkább csak egy lerottyant trampli, aki után legföljebb a sarki becsületsüllyesztő májzsugoros trolljai fordulnak meg. Kár, hogy megint varjúnak kell lennem: Kár, kár...

Tartuffe

Kiadó:
Perris Records

Meglehetősen suta nevet kapott ez a formáció, ami igazolja azon régi meggyőződésemet és sokéves tapasztalatomat, hogy olykor az angol anyanyelvűek sem tudnak rendesen angolul. A Pinnacle Point ugyanis kb. így fordítható le magyarra: Csúcspont pont. Nem sok értelme van..., ráadásul kicsit beképzeltnek is tűnik. De nem a névválasztás alapján kell egy albumot megítélni, főleg ha egy olyan neves gitáros "fémjelzi", mint Torben Enevoldsen, aki a Section A, Fatal Force, Acacia Avenue kiadványaival már nemzetközi szinten is letette a névjegyét. Hozzá csatlakozott az amerikai illetőségű Jerome Mazza, aki korántsem tartozik a szakma globálisan ismert és elismert nagyágyúi közé.

A pittsburghi születésű Mazza korábban a keresztény, ún. white metal üdvöskéjében, a Strypernél sajnos sokkal kevésbé ismert Angelicában énekelt; 1990-es "Walkin' In Faith" című lemezük a műfaj egyik gyöngyszeme volt. Fogalmam sincs, hogy talált egymásra a két muzsikus, de tavaly elhatározták, hogy távkapcsolatba kezdenek, és a modern technológia adta lehetőségeket kihasználva, egymásnak fájlokat passzolgatva a kibertérben, megírnak egy teljes lemezt. Így született meg a "Winds Of Change", ami csak egy teljes éves késéssel került el hozzám.

Mazza hangja amolyan AOR-osan magas és vékony, ezért összehasonlításképpen mindjárt Steve Walsh, Ronnie Platt, Steve Perry, Robert Moratti és Michael Sadler jut róla eszembe. Ennek megfelelően zeneileg is erősek a Kansas, Journey és Saga áthallások. Erre alighanem bazíroztak is, hiszen a bevezető "Prelude" simán szerepelhetne a Kansas "Steve Walsh-talanított", legutóbbi albumán is (The Prelude Implicit, 2016). A soundról csak annyit, hogy a koncepciónak megfelelően dominálnak a '80-as évekből ismerős csilingelő szinti hangszínek, és ehhez igazodik a dobok kicsit retrós puffogása is.

Egyébként meg, aki ismerősen mozog a Kansas, Journey, Saga tengelyen, biztosan talál majd érdekes pillanatokat, szerethető dalokat, de attól tartok leginkább csak a lemez első felén. Az első négy szám szerény véleményem szerint kifogástalan: ez a Csúcspont. Pont. Utána viszont fokozatosan belassul, megfekszik az anyag. Kár, mert tőlem nem áll távol ez a világ, és a "Prelude/Homeward Bound"-féle kompozíciókat csillapíthatatlan étvággyal kajolom.

Tartuffe

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.powerwolf.net

Kezdjük a végéről: annak is eljött az ideje, hogy ne csak a Powerwolf dolgozzon fel másokat, hanem ő legyen az átértelmezések alanya – olyan aktus ez Metalországban, ami felér egy koronázással, legitimizálva, amit már régóta tud a jónép, vagyis hogy a Powerwolf a király!

Persze lehet erre rögtön forradalmat kiáltani, de minek; akik jogosnak érzik a koronázást, azok örülnek, akik meg nem, azok könnyen csatlakozhatnak a "kifelé a teremből" hangos kórusához. Tehát: a csapat nyílegyenes úton haladt jelenlegi státusza felé, talán csak a debütnél lógott ki a farkasláb, aminél még mi is elhihettük, hogy egy újabb okkult, a King Diamond hangulati világát tovább vivő együttest ünnepelhetünk. Aztán jött a folytatás, és a Running Wild indulóin felnőtt – mert lehet sajnálkozva kacagni Kasparek úr szánalmas jelenkori próbálkozásain, de koncepcionális hatása az új-generáció munkásságára vitathatatlan – euro-power színtér máris új trónkövetelőt avathatott. Abban természetesen van igazság, hogy a profin megtervezett, ám gyerekes külső, a tréfásnak szánt latin halandzsázás, és a tulajdonképp a második album óta kitalált zenei világ rendíthetetlen és változatlan volta inkább a jó ízlés elleni vétek, mintsem királyi érdem, de az tegye fel a kezét, aki az utóbbi időszakban ismer még egy olyan, hasonló zenei stílusban alkotó bandát, akik ilyen egyenletes színvonalon – és itt hagyjuk ki a "szar" jelzőt, mert nem lennénk igazságosak – képesek évek óta a farkasvágtában elfoglalt pozíció megtartására.

A feldolgozások – az új lemez deluxe kiadásának második része – pedig ékesen bizonyítják, hogy a csapat olyan, alapvetően kitűnő dalokat ír, amiket nem lehet egyik felruházott zenei stílussal sem elrontani, sőt, képesek mondjuk egy egészen új megvilágításban örömet okozni. (Hallgasd csak meg a doomba átforgatott szerzeményeket, egyből érteni fogod, hogy a Powerwolf tulajdonképpen egy burleszkbe gyorsított, indulósított doom csapat, akiknek nem a farkasveremben, hanem a kriptában lenne a helyük.)

De térjünk át a törzsanyagra, ami az említett változatlansági mutatónak kissé ellentmond: a fiúk mertek egyet arrébb toppantani – no, nem akkorát, hogy egy másik stílusba ugorjanak bele –, és kissé lejjebb vették a kockagyártási sebességet, aminek eredményeként a merev masírozásba bizony könnyedebb, szellősebb, ha lehet így fogalmazni, rockosabb darabok is kerültek. S hogy milyen jól is áll a fazonigazítás, arra a csapat tulajdonképpeni tehetsége a biztosíték, vagy az eredmény, ami magáért üvölt. Azt nem mondanám, hogy a kanok visszanyúltak a debüt album misztikus-okkult rock világához – ahhoz túlságosan is parodisztikus (bár a mérték patikamérlegen számított) az egész – de az a könnyedség, ami jelen lemez egyes dalait jellemzi, talán csak a "Return In Bloodred"-en volt ilyen formában tetten érhető. Ez persze nem meglepő, hiszen a Powerwolf lényegi elemét minden hülyéskedés ellenére is a remekül komponált dallamok jelentették, no meg az a billentyűvel varázsolt hangulat, ami még filmszerűbbé varázsolta a csapat amúgy is Disney-s munkásságát.

A kis kitérő ellenére persze maradtak azok az elemek, melyek eddig is működtek. Én a feldolgozások hatására biztos, hogy megpróbálkoznék egy-két jól irányzott doom-csapással is, de lehet, hogy ez a német rajongói bázis számára egyenlő lenne a politikában jól bejáratott karakter-gyilkosággal. Akik pedig a már megszokottakhoz ragaszkodnak, azok sem fognak bánatukban vegetáriánussá válni. Nem mennék bele a számok egyenkénti elemzésébe, akik az új hangvétel-kísérletre kíváncsiak, azok hallgassák meg a csatolt klipet, akik meg a régi sémákról szeretnének hallani, azok olvassák el valamelyik korábbi kritikámat: az abban leírtak biztos, hogy érvényesek a jelenre is.

Személy szerint – mivel szívemen viselem a csapat sorsát – üdvözlöm a kis kitérőt, ami világosan mutatja, van még bőven potenciál a fiúkban (esetleg egy újabb farkascsapás kezdetének vagyunk fültanúi), de ha minden marad a régiben, akkor sem kiáltok ezüst-golyóért, a forradalom maradjon a fiataloknak, már ha elég erősnek érzik magukat egy ilyen szilárd trón megrendítéséhez.

Garael

Az első komolyabb hangszerem egy japán Ibanez Blazer modell volt, amit Kovács Sándor (KSP) újított fel 1996-ban. Nagyon szerettem, de a tremoló hiánya és a single hangszedő miatt el kellett adni a továbblépéshez. Az élet úgy hozta, hogy ismét lett egy Blazer, ez is gyönyörű, és ebben már a hídnál egy fehér Seymour Duncan humbucker lesz, ja és tremolója is van, ráadásul arany színben, ahogy a gombok és a kulcsok is. A Blazer adta az ötletet egy retrospektív videó elkészítéséhez, egy szöveges dal instrumentális újragondolásával.

Ahogy Tartuffe mondaná: "full circle". Az első és (vélhetően) utolsó gitárom is egy Ibanez Blazer, az pedig tudatos, hogy ezúttal is Mötley Crüe pólót húztam.

20 év zene...nem sok minden változott, csak a hajam ritkult meg, na de az legalább nagyon... :-(

Kiadó:
Pure Steel Records

Honlap:
facebook.com/SchubertInRock

Nem, ez nem Falco popba öltött Amadeusának analógiájára gyártott rock-förmedvény, hanem egy osztrák gitáros nosztalgikus-retro projektje, ami lehet, hogy nem jövőbenéző, de hogy a múltat tökéletesen megjeleníti, arra a pennámat teszem.

A projekt megalakulásának körülményeire most nem térnék ki, azt tökéletes részletességgel foglalta össze CsiGabiGa kolléga a legutóbbi lemez kritikájában – a körülményekben pedig pusztán annyi a változás, hogy az énekesek egy újabb hadával sikerült rögzíteni a lemezt – mindenki, vagyis legalább az én megelégedésemre: Marc Storace (Krokus), Don Airey (Deep Purple), Jennifer Batten (Michael Jackson, Jeff Beck), Carl Sentance (Nazareth), Jeff Scott Soto (Sons Of Apollo, Journey Trans-Siberian Orchestra), Doogie White (Rainbow, Michael Schenker), Michael Vescera (Yngwie Malmsteen, Loudness), Dan McCafferty (Nazareth) és egy rég elfeledett ismerős, a regionális haver, Ewald "Leveletkaptamlife" Pfleger (Opus).

A meghívottak névsora tehát impozáns, és jelzi az osztrák klasszikus hard rock erejét – kíváncsi lennék, hogy mondjuk Schuster Lórinak sikerülne-e egy legalább megközelítő kvalitású nemzetközi brigádot felsorakoztatni, ami a vasfüggönyön innenről persze lehetetlen lett volna – de ezt hagyjuk most az elengedésre szoruló elmélkedések ködébe veszni; az is lehet, hogy Schubert barátunk egyedül képviseli a sógorok említésre szoruló releváns zenészeit, de azt kiváltképp impozáns módon.

Térjünk hát rá a zenei anyagra, ami kissé különbözik a debüt Schenker/Rainbow-hatású összképétől: a jelenlegi anyag sikeresen mozdul el a Uriah Heep-féle dallamok megtartása mellett a Led Zeppelin és a korai Ted Nugent pszichedelikusabb, örvénylőbb világába, ami lassú témakibontásaival avíttnak tűnhet a mai rohanó, gyorsfogyasztó korban, de könyörgöm, ne a divat diktálja az esztétikát!

Mert ha van egy kis türelmed, és hajlandó vagy kétszer-háromszor átpörgetni a lemezt, odafigyelve az apró részletekre, és nem türelmetlenkedve várva a katarzist, akkor egy olyan csemege-gyűjteménnyel találkozhatsz, ami képes az "ősrock" színe-javát felszolgálni. Van itt hát minden, ami a színteret a hetvenes években jellemezte, de elsősorban az epikusabb vonalról: ez bizony itt nem a gyorsan elrángatott tuc-tuc gitárszólók ideje, amiket a mai bandák legszívesebben el is hagynának, mert kell a hely a modernebb felfogásnak – nem, mert itt minden apró gitárhangnak megtervezett és fontos szerepe van. Az anyag ennek ellenére sem hat kiszámítottnak, és bőséggel ontja ránk a jammelések kreativitást teremtő, vagy feltételező hangulatát. Ahogy a záró, monumentális, Dio-fémjelezte, Black Sabbathban tocsogó "My Name Is Judas"-ban folkos tempót váltanak, attól könnybe lábad a hard rock szeretők szeme, de a kavargó-örvénylő "It's Our World" refrénje is azonnali slágerlistás szereplést kíván, már ha egy nyolc percen felüli OPUS alkalmas lenne erre.

Biztos vagyok benne, hogy a remekül kimunkált orgona-gitárpárbeszédek, a precízen építkező, örvénylő, többrétegű szólók, a fülbe égő dallamok és hát a prezentáció olyanokat is meg tudna szólítani, akik nem is ismerik mai kedvenceik hatásainak életművét – mivel az említett elemek olyan komponensei bármilyen fajta rockzenének, amiket ignorálni lehet, csak hát nem érdemes, mert akkor éppen a lényegét veszik el az egész dolognak. (Éppen ezért tartom némiképp depriváltnak a modernség oltárán gyakran minden játékosságot feláldozó mai metal mainstream részét.)

De ha nincs is helye azoknak az értékeknek, amiket jelen album képvisel, mi akkor is értjük és ismerjük a titkot – és most kacsintsunk egymásra! – azon pedig ne bánkódjunk, ha tudjuk, szűk körnek vagyunk a részesei. Talán, ismétlem, talán, a divat ciklikusságának megfelelően pár év múlva a zenében is részesei leszünk egy olyan paradigma-váltásnak, ami helyére teszi a mi kis titkos dolgainkat, és nem csak egy nosztalgiahullám rövidke, underground idejéig és erejéig.

Garael

Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.hakenmusic.com
facebook.com/HakenOfficial

Igyekszem röviden, velősen fogalmazni. Aki lelkesedik a Haken muzsikájáért, melyben ötvöződik a Dream Theater-féle amerikai progresszív metál virtuozitása, a brit ős-prog bandák kísérletező szelleme és az ugyancsak Nagy-Britanniához köthető neo-prog rock vonal hangzásvilága; mindez nyakon öntve némi '80-as évekhez köthető nosztalgiával kevert hipermodern – mondhatnánk – édes-savanyú szósszal, már veheti is a cókmókját, vagy el is kezdhet böngészni az online áruházakban, mert a "L-1VE" beszerzése gyakorlatilag kötelező. Elismerem, hogy nem hibátlan anyagról van szó, de egyrészt ez az első ilyen kiadvány, másrészt a 2CDs és 2DVDs csomag "zsíros" tartalmához képest kulturált áron beszerezhető.

Az első CD+DVD egy 2017. április 13-án, Amsterdamban rögzített kis klubkoncertet örökít meg, amely értelemszerűen a kiváló "Affinity" album (2016) turnéjának volt fontos állomása. Ezt a koncertet pár nappal korábban volt szerencsém látni Budapesten, az A38 gyomrában. Akkor persze nem szólt ilyen jól (ami fölveti, sőt fönnhangon hirdeti az utólagos munkálatok extenzív voltát), de a látvány (zsúfolt színpad, nem kevésbé zsúfolt nézőtér) annyira hasonló, hogy szinte beleborzongtam. A kameráknak már alig maradt hely, így szemet gyönyörködtető beállításokról, professzionális fényképezésről sajnos szó sem lehetett. A látványelemek hiányát pótolja viszont a hibátlan muzsika, amit nem csak a tagadhatatlan utólagos belenyúlások magyaráznak, hanem az a tény (a kijelentés tényszerűséget személyes tapasztalatom igazolja), hogy ezek a zenészek valóban ilyen jók élőben. Kiváltképp Ross Jennings énekes teljesítménye káprázatos, aki a Hakenre jellemző, egyáltalán nem könnyű dallamokat hibátlanul, egyetlen megbicsaklás és vendéghang nélkül prezentálta.

Annak ellenére, hogy már ismerjük a georgiai Atlantában évente megrendezésre kerülő ProgPowerUSA alatt rögzített koncertek színpadképének zavaró sivárságát, a második CD+DVD-n hallható/látható 2016. szeptember 10-i koncert nekem sokkal jobban tetszik, és ennek alapvetően két oka van: itt nincs túlzsúfolva a színpad, tágas a tér és következésképpen jobban élvezhető a látvány, ami nem kelt bennünk klausztrofóbiás érzéseket. A másik – és ez a döntőbb – itt elhangzik minden idők legjobb Haken szerzeménye, a "Restoration" EP magnum opusa, a "Crystallised". Ez a 20 perc bizony végig merő libabőr, amit még meg is fejel a csapattal közeli barátságot ápoló Mike Portnoy epizódszerepe egy gong társaságában.

Ismétlem, a képi anyag nem hibátlan (sőt!), de a hangzás tűéles, így minden hiányossága ellenére is nyugodt szívvel ajánlom a rajongóknak. El kell fogadnunk, hogy ebben a műfajban, egy ilyen zenekarnak – akármilyen szemtelenül tehetségesek is! – aligha lesznek forrásai jobb, látványosabb koncertanyag rögzítésére. Ez a mai zeneipar (és emberi természet) szomorú realitása.

Tartuffe

Kiadó:
Unicorn Digital

Honlapok:
www.therealmystery.com
facebook.com/mysterysound

Talán akad még olyan olvasónk, aki emlékszik a kanadai neo-proggerek két korábbi albumáról írt recenziónkra. Talán. Ha van ilyen, jelentkezzen a szerkesztőségünkben, mert olyan ritka őskövületnek számít, mely után bármelyik paleontológiai intézet két kézzel kapkodna. A tréfát félretéve: biztos vagyok benne, hogy a Mysteryt bazi kevesen ismerik errefelé, s ez alatt nem csak a blog olvasóközönségét értem, hanem nagyjából az egész megvénült és elkurvult kontinenst. A Québecben őshonos anglicizált (és nem anglikanizált!) franciákból álló Mystery minden kétséget kizáróan a lényegileg brit eredetű neo-prog rock legtehetségesebb képviselője Észak-Amerikában. Én is csak a 2012-es "The World Is A Game" apropóján ismerkedtem meg velük, de azóta árgus szemekkel figyelem a szokásos internetes forrásokat, hátha belefutok egy jutányosan árazott példányba. Sajnos sem ezt, sem a 2015-ös folytatást (Delusion Rain) nem szoktam látni "kicsi pénzért".

Ne ijesszen meg senkit, hogy az albumon csak hét dal kapott helyett, a Mystery megtartotta azon szokását, hogy kevés, de annál tartalmasabb nótát rögzít egy lemezre, melynek játékideje így is jóval 60 perc fölött van. Az első tétel mindjárt egy 17 perces opusz, és a többi sem a tipikus 3 perces rádiósláger kategóriába tartozik. De ez nem is az a műfaj! Itt lassan hömpölyögnek a fokozatosan, késleltetve kibontott atmoszferikus témák.

Nem vitás, hogy a zeneszerzésért felelős gitáros Michel St-Père gyerekkora óta a Pink Floyd bűvöletében él, de az is tagadhatatlan, hogy nagy hatást gyakorolt rá a Yes és más brit progresszív rock zenekarok is. A zeneiparból (és a Yesből!) kiábrándult Benoît David helyére érkező Jean Pageau énekesnek a "Lies And Butterflies" már a második Mystery lemeze. Tökéletesen beilleszkedett ebbe a pszichedelikus zenei környezetbe, utólag talán már azt is hajlandó vagyok elismerni: kevésbé metsző és magas orgánuma még jobban is tetszik, mint Davidé.

Nincs mit cifrázni ezen, a Mystery három év után (immáron hetedik alkalommal) újabb neo-prog rock mesterművet készített, amit simán oda lehet tenni a náluk sokkal ismertebb és elismertebb hasonszőrű európai zenekarok (Marillion, Pendragon, IQ, Arena, Kino stb.) anyagai mellé. Nagyon fincsi hallgatós, bejövős muzsika!

Tartuffe