Kiadó:
AFM Records

Honlap:
www.bloodbound.se

Hogy kicsoda Bloodbound? Hogy nem ismeritek? Hát igazából senki sem ismeri, mert hol ilyen, hol olyan zenét játszik. Ha kell, olyan, mint az Iron  Maiden, vagy egy skandináv szigorú power csapat, vagy a Nightwish kevésbé szimfonikus kiadásban. Most leginkább egy Hammerfall nevű együttesre hasonlít, ahogy könnyedén dobálózik a jól ismert sablonokkal, ide-oda. A legutóbb ugye éppen Tuomasék bőrébe bújt, persze csak annyira, hogy egy-két Judas-féle parafrázissal ne lehessen azzal vádolni, hogy Pom-pom módjára idomul egy-egy kiválasztott példaképhez. Pedig de. Jelenleg visszavettek kissé a tömény, szimfonikus, ezer-kórusos hangvételből, és előtérbe helyezték azokat a győzelmi himnuszokhoz kellő dallamokat, amitől olyan sokszor sújtott le az a bizonyos kalapács a metal ellenségeire.

Lehetne persze most köpködni, hogy pfú, már megint más helyett akarják elvinni a dicsőséget, de az az igazság, hogy…, hogy replikáns létükre tényleg jobban játsszák azt a zenét, amit egyébként a Hammerfall is lopott, mégpedig a Stormwitch-től. Nem tudom, mi lehet eme vérkötelék éltető eleme, de valószínűleg azok a dallamok, melyekkel két kaptárnyit is el lehetne adni, annyira édesek és fülbe ragadóak. Ráadásul nem mennek át popmetalba – legalábbis nem úgy, mint a Battle Beast, és a gitárszólók vagy a dobok harci ütemei inkább idézik a "hagyományos európai heavy metalt", mint az új metal hullám jelenleg közkedvelt kedvenceit.

Hatásvadászatból aztán nincs is hiány, a "The Warlock Tail" azzal a keltás folk elemmel indít, amitől Gary Moore is elmosolyodhat a zenészek túlvilágán, a "Rise Of The Dragon Empire" olyan Hammerfall himnusz, amilyet maguk a példaképek sem írtak vagy tizenöt éve (azért a hangjegyek között ott kísért Rolf Kasparek szelleme is), a "Breaking Blast" pedig az ős-Accept hívők szemébe csalhat könnyet, ahogy a kezdő riffre elképzelik, hogyan masírozik Udo fel és alá a színpadon.

Minden van hát itt, ami szem-szájnak ingere, és még a kínai piachoz sem tudom hasonlítani a lekoppintott termékeket, mert minőségükben bőven idézik az eredetit, és ha kell, a "Blessing Sorcery"-vel azért megmutatják a popmetal csapatoknak is, hogy tudnának ők olyanok is lenni, ha akarnának – de most nem akarnak.

Végeredményként: nem haragszom a fiúkra, mert hát ki tudna haragudni pl. Pom-pomra, hiszen olyan pillanatokat idéznek bámulatos precizitással, melyekkel felnőttem, ráadásul tele a fiatalság bizonyítani vágyó erejével. Kövezzetek hát meg, de kénytelen vagyok fejet hajtani a lopás ilyen szintű művészete előtt, mert nem hiányt okoznak vele, sőt, én gazdagabbnak érzem magam, akárhányszor lefuttatom ezt a "Balerion" neoklasszikus futamaival megbolondított sárkányeposzt.

Garael

Honlap:
facebook.com/kawnofficialbandpage

Már milliószor leírtuk, hogy milyen árgus szemekkel figyeljük és mennyire komáljuk az észak-afrikai és közel-keleti, arab és zsidó gyökerekkel rendelkező metál csapatokat. Most épp egy marokkói formáció akadt föl a horgunkra, melyet Med Amine Benabdelmoumen billentyűs és Saad Elaakri bőgős trombitált össze még 2015 körül egy olyan országban, amelyik – enyhén fogalmazva – nem a világ metál-térképének legszínesebb foltja. Ki gondolta volna, hogy egy ilyen figyelemreméltó produkció egyszer csak kinő a marokkói sziklás-homokos pusztaságból, pontosabban az elsősorban a Kertész Mihály által rendezett film-klasszikus alapján ismert Casablancából.

A zenekarnak kimondottan jót tett, hogy Tarik Heddoun személyében egy jól adottságokkal rendelkező és kellőképpen képzett gitáros csatlakozott hozzájuk, de a dobos, Salahiddine Kida színes, összetett játéka is komoly nyereség. Egyedül Said El Harrami énekes – legalábbis az én ízlésemnek – túl vékony és erőtlen hangjával nehéz megbékélni, pedig őt nem lehet kivenni az egyenletből, hiszen az együttes egyik fő dalszerzője. Mondjuk az általam igen nagyra becsült Christian Palin (Random Eyes, ex-Adagio, ex-Essence Of Sorrow) is vendégszerepel az egyik számban (Theater Of Hearts), és meglepetésemre ő sem szól jobban. Lehet, hogy a keverésnél szúrtak el valamit.

A hangzás egyébként sajnos nem túl jó (mondhatnám: kifejezetten gyönge), hiszen ezek a marokkói srácok a stúdiómunkálatokat és a lemezkiadást is saját maguk finanszírozták. Kiadó, tapasztalt hangmérnök, miegymás nélkül az a csoda, hogy ennyit képesek voltak összehozni. A "Kawn" (melynek jelentése: világegyetem) közel sem tökéletes anyag, de határozottan ígéretes. Méghozzá elsősorban azért, mert miközben a hasonló eredőjű Myrath egyre sablonosabb, egyre kommerszebb, ezek a marokkói srácok merész, kísérletezős, progresszív orientális rock/metálban gondolkodnak.

Üdítő szinte ugyanazt a jó arányérzékkel eltalált kelet-nyugati, progresszív-folk ötvözetet hallani, amit a Myrath legelső lemezén tapasztaltam, és amihez képest – szerintem – a tunéziaiak egyre csak az árammal sodródva rendre a könnyebb utat választják. Csak remélni tudom, hogy valaki fölfigyel a Kawnra, mint annak idején Kévin Codfert, az Adagio billentyűse a Myrathra, vagy bizonyos értelemben Steven Wilson és Jens Bogren az Orphaned Landre. Szükségük van több pénzre, egy külső fülre, egy rutinos hangmérnökre, na meg rengeteg kitartásra egy közel sem támogató kulturális közegben. Egy magyar szurkolójuk már biztos van… "Louis, azt hiszem, ez egy gyönyörű barátság kezdete."

Tartuffe

Kiadó:
Froniters

Honlap:
facebook.com/TheEndMachine

Milyen zenét játszhat a Dokken valamikori három tagja, ha összeáll a Lynch Mob és a Warrant valamikori énekesével? Hát vagy Dokkeneset, vagy Warrantosat – vágná rá a naiv kérdezett, még szerencse, hogy a metalfanok körében legalább ennyi a ravasz (sőt, konteó-hívő) hallgató, így őket nem éri váratlanul, hogy se ilyet, se olyat. Persze a gitáros, Lynch stílusa meghatározza valamennyire a zenét, de azok a keretek, amelyekben a dalok mozognak, nem nagyon emlékeztetnek a Dokken szinte metal közeli hitvallására.

Rendben, ezen túljutottunk, de milyen színvonalon hoztak meglepetést a fiúk, Lynch, Robert Mason, Mick Brown és Jeff Pilson? Erre már kissé nehezebb, vagy összetettebb a válasz, mert mind az ének, mind a gitár frontján kimagaslót hallunk – a szólók hallatán szerintem legalább három nemzedéknyi önmagát tehetségesnek valló gitáros dőlhet a hangszerébe, esetleg – ha már a konteót említettük – a hallgatók nagy része elkezdhet gyanakodni, hogy Will Smithnek igaza volt a Sötét Zsarukban, és az idegenek bizony köztünk járnak.

Mindemellett sikerült megteremteni az egységes hangulatot is, a régies blues sémák némelyike még a Rolling Stoneshoz nyúlik vissza, az alapvetően lassú, szöszmötölős dalok pedig tényleg nyugtatólag hatnak az idegekre, már ha valakinek nem mennek idegeire a hallott, ezerszer feltámasztott, a Whitesnake őskorában is már ismert megoldások.

S hát akkor mégis, mit hiányolok? Hát a jó dalokat. Mert a leírtak ellenére azokból nincs sok, Mason képtelen egy valamire való dallamot kipréselni magából úgy, hogy az képes legyen a fülbe mászni, ráadásul az egymás után sorjázó számokat csak a címük választja el élesen egymástól, mert a karaktert valahol a közös jammelések alatt a próbateremben hagyták.

Kár érte, mert egy jó fülű producer segítségével minden bizonnyal legalább egy figyelemre érdemes Whitesnake/Led Zeppelin/Aerosmith kópiát kaphattunk volna, ahol minden összetevő a helyén van – ráadásul ilyen vokális minőséget már egyik példaképtől sem várhatunk –, de hát sajna innen hiányzik az a szikra, ami klasszikust – mit klasszikust, legalább egy kézfogásra méltó produkciót! – lobbanthatott volna a fiúk tehetségének alapján.

Nem akarok senkit sem visszariasztani az album meghallgatásától, mert a gitármunka tényleg élményszámba megy, és lehet, hogy van, akit megérint ez a nyugis, ismerős hangulatot hozó közeg, ám számomra a lemez inkább csak egy halom egymásra hányt remek szóló, és egy kiváló énekes erőlködésének/fásultságának szerkesztetlen, avítt halmaza, amiben egy egyetem matematika tanszékének összes professzora sem találna rendszert.

Garael 

Bár finoman szólva sem én vagyok a legtermékenyebb blogger hármunk közül (írási aktivitásom tekintve sem...), mindenesetre a múlt hetem teljes mértékben igazolt, New Yorkban jártam a családdal, mondjuk úgy, hogy mentálisan feltöltődni és pihenni kicsit. Ha pedig ott jártam, néhány dolog kihagyhatatlan volt, naná, elsősorban zenei szempontból. A rakétákat egy vásárlás indította be még az utazás előtt. Nézegettünk ugyan lehetséges koncerteseményeket, de a neten sokra nem mentem, Elton Janit ugyan feldobta bagó 81.000 forintos belépőért, de érte (senkiért...) ennyit nem áldozok. Aztán a Media Marktban megláttam egy leértékelt DVD-t. Ezt: 

Megvettem (hihetetlenül jó anyag!!!) és megnéztem, hogy hol van ez a bizonyos Iridium Club. Kiderült, hogy a hotelünktől kb. 10 perces gyaloglás lesz, innen pedig nem volt kérdés az előzetes jegyrendelés. Főleg, hogy megláttam, itt bizony egymásnak adják a kilincset a rock/blues/jazz legnagyobbjai. Nézzétek meg a linket, John5, Andy Timmons, Dave Weckl, Jake E. Lee, csak most a napokban.

Nekünk Billy Sheehan Talas zenekarát, illetve az SRV tesó, Jimmie Vaughan műsorát volt lehetőségünk megnézni, utóbbira le is foglaltuk a jegyeket azonnal. A helyszín pontosan olyan, amilyennek álmaiban elképzel az ember egy híres New York-i klubot. A fellépő sztárok által adományozott hangszerek körben a falon és képek a fellépésekről.

Vaughan nem okozott csalódást. A testvér nyilván jobb gitáros volt, ezt kár lenne tagadni, de ez a műsor is tökéletes volt, elsősorban a "feat" státusban szereplő Mike Flanigin Hammond-játékának köszönhetően (lásd a végére feltett videót!).

A vasárnapi szentmise terveim szerint a közeli és gyönyörű neogót St. Patrick katedrálisban lett volna (Savatage, ugye...), de kedvesem szeretett volna egy igazi gospel kórust meghallgatni (a nem közeli) Harlemben, amitől kezdetben fáztam kicsit, de be kell látnom, igaza volt, hihetetlen zenei élmény volt, elképesztő muzikalitással és ritkán hallható énekléssel (lásd videó!). A mise után pedig benéztünk Harlem egyik leghíresebb klubjába, a Red Roosterbe, ami vasárnap délben (is) tömve volt és ahol óriási szerencsével sikerült mégis asztalt kapni. Az élőzene itt is kiváló volt. (lásd videó!).

Szobánk ablakából éppen rá lehetett látni a Central Park mellett lévő Dakota házra, amelynek szomorú zenei vonatkozását, azt hiszem, hogy mindenki ismeri...  Hangulatos volt, hogy az emlékhelyen Lennon és Beatles dalok szóltak egy utcazenész gitárján. 

A zenei történésekből kihagyhatatlan az AIDA megtekintése a Metropolitan Operaházban, azzal a beismerő és kiegészítő megjegyzéssel, hogy hosszas unszolásra sem voltam hajlandó elmenni, ezért majd kedves párom ide bekommenteli, hogy milyen nagyszerű volt. Nagyon nem szeretem az operát, ami viszont nem élből elutasításon, hanem tapasztalaton nyugvó ellenszenv. A legtöbb nagyoperát ismerem és ezzel együtt nem szeretem, sőt három és fél órában kimondottan idegesít. Ez van.

Végezetül a legfontosabb zenei élményeket igyekeztem összefoglalni egy videóban, amit jellegzetes New York-i életképekkel és a számunkra fontos pillanatokkal, emlékképekkel egészítettem ki. 

Update: Majd elfelejtettem, de ha már zene, nem lehet megkerülni Harlem legjelentősebb zenei központját, így mi sem kerültük meg, hanem egyenesen be is mentünk. Az Apollo Theaterről azt kell tudni, hogy minden feketebőrű muzsikus, aki számít, Louis Armstrongtól Jackóig, az vagy itt mutatkozott be és indult a világhírnév felé, vagy rendszeresen koncertezett itt.

 Túrisas

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.burningrain.net
facebook.com/BurningRain

A Burning Rain rajongói – tartok tőle, hogy mifelénk sem lehetnek sokan – nincsenek igazán elkényeztetve. A zenekar a 20 éves fönnállása alatt mindössze három lemezt adott ki, a legutóbbit (Epic Obsession) 2013-ban. A nálunk hivatalosan március 22-én megjelenő új album munkálatairól nem is tudtam, bár sejthettem volna valamit, hiszen Doug Aldrich még a Whitesnake-kal került a Frontiers istállóba, a kilépése óta belegyömöszölték már egy efemer formációba (Revolution Saints), és csak idő kérdése volt, hogy mikor rebootolják a Keith St. John énekessel alapított régi bandát.

Aldrich Dio és Coverdale mellett bőségesen kiélhette a brit hard rock (Deep Purple, Whitesnake, Rainbow, Dio, Black Sabbath) iránti rajongását, de úgy látszik van még egy örök szerelme, méghozzá a Led Zeppelin, amelynek megfelelő outlet-et keresett. Ez a Burning Rain, amely kezdettől fogva meglehetősen kevés szégyenérzettel, minden pironkodás és finomkodás nélkül vállalta föl ezt az örökséget. Elő-előkerül a kétnyakú Gibson gitár (lásd a mellékelt videót!) és még a dobhangzás is szegény Bonzót idézi (pedig most vadi új dobosuk van: Blas Elias a Slaughterből).

Számomra a Burning Rain mindig is annak volt a bizonyítéka, hogy Aldrich sokkal, de sokkal jobb gitáros, mint zeneszerző. Jók ezek a dalok, van bennük dög rendesen, még egy kis tesztoszteronnal agyoninjekciózott Rolling Stonest is kihallani belőlük olykor, de valahogy nem akarnak a bőröm alá bújni. Biztos vagyok benne, hogy egy élő koncertet marhára élveznék (főleg, ha bennem van jó pár korsó magas komlótartalmú erjesztett maláta ital), de így, hanghordozóról hallgatva nem ütnek igazán.

Nem akarom bántani Aldrichot, hiszen elképesztő diszkográfiával büszkélkedhet és fantasztikus húrnyűvő, de ennél mind a Whitesnake, mind a Dead Daisies soraiban maradandóbbat alkotott.

Tartuffe

Kiadó:
El Puerto Records

Honlap:
www.pendulumoffortune.com

Nem igazán tudom, mi történik Victor Smolski zenekara, az Almanac háza táján, de úgy tűnik Andy B(rainstorm) Franck kilépése után David Readman is más elfoglaltság után nézett. Manapság egy számomra ismeretlen Patrick Sühl nevű csákó énekel az Almanacban, Readman pedig – egy kiváló Pink Cream 69 album után – tök váratlanul egy projekt-szerű német csoportosulásban tűnt föl, a Pendulum Of Fortune-ben. Ez gyakorlatilag Michael Schenker dobosának, Bodo Schopfnak szabadidős önmegvalósító tevékenysége, amihez sikerült befűznie néhány muzsikust, köztük az épp ráérő Readmant, illetve egy tehetséges moszkvai stúdiózenészt, Vladimir Shevyakov szólógitárost.

A koncepció már a legelső nótától kezdve világos: Schopf teljes egészében régisulis európai hard rockban gondolkodott, ami David Readman szereplése miatt leginkább a Whitesnake-kel mutat rokonságot, annak is inkább a (hál' Istennek!) nemrégen remaszterelve megjelent "Slide It In" korszakával. A lemezindító "Diamond In The Rough" (pl. a "We Stand For Rock ’N Roll, vagy a "Skin And Bones" című nótákkal együtt) tényleg olyan, mintha David Coverdale, Mel Galley és Mickey Moody kooperációjában született volna. Pontosabban mégsem olyan, mert a "Slide It In" kiváló lemez volt, a "Return To Eden" pedig nem az; még a régi Whitesnake színvonalához sem sikerült visszatérnie, nemhogy a paradicsomi Éden-kertbe!

Ezt a középszerű teljesítményt csak tovább rontja egy-két kifejezetten rossz és érthetetlen döntés: pl. a lemezt már a második számnál belassító, unalmas ballada (Wings Of A Dove), a "Rockanini" című neo-klasszikus instrumentális szösszenet, ami már a '90-es évek elején is nagyon ciki lett volna, valamint egy iszonyúan gyönge, csaknem komikus doom-jellegű próbálkozás (Bitter End). Rendes srác ez a David Readman, de én a helyében nem adtam volna a nevem ehhez a produkcióhoz. Persze ha nem ő énekelne az albumon, valószínűleg meg se hallgatom az anyagot.

Tartuffe

Honlapok:
volumefeeder.bandcamp.com
facebook.com/volumefeeder

Sine ira et studio (harag és elfogultság nélkül) – ez az újságírás Tacitustól kölcsönzött aranyszabája. Barokkos túlzás lenne azt mondani, hogy mi "újságírók" vagyunk, de azért a blogunk profiljából mégis az következik, hogy bizonyos idevágó alapelveket illik betartanunk. Most, hogy ezt tisztáztuk, dobhatjuk is az egészet a kukába, mert ami a "Hangerő-etetőket" illeti, képtelen vagyok akár harag, akár elfogultság nélkül nyilatkozni. Harag nélkül azért, mert ezt a groove-orientált, fejszaggató riffektől vezérelt kőkemény, de azért dallamos metált nem lehet virágkötés közben 60-as pulzussal hallgatni: kéz összeszorul, ököl ráz, mellkas fölszív, pont mikor mérges az ember. Pedig dehogy mérges! Csak éppen ereszti a fölgyülemlett mérgező gőzt kifelé egy ártalmatlan, ám életmentő dionyszoszi révületben. Illetve dehogyisnem! Igenis mérges, mert egy hónapos késéssel és csak némi unszolás után került hozzá az anyag, pedig korábban ígéretet kapott arra, hogy az elsők között hallgathatja meg a debütációt. (Robikám, azért egy baráti seggberúgás jár még ezért! Aztán iszunk egy sört.)

Ami az elfogultságot illeti, hogy is lehetnék pártatlan, mikor ezek a srácok a mi tehenünk borjai (a mi kutyánk kölykei mintájára), azaz, hódmezővásárhelyi srácok, akikkel alkalomadtán emelt hangon, órákig beszélgetünk a zenéről a kocsmai pultot támasztva. Lokálpatriotizmusból érzelmileg invesztálva vagyok ugyan, de azért megpróbálok a realitások talaján maradni. Az együttes három tagja közül a nagyérdemű előtt valószínűleg csak a dobos, a bevezetőben már megszólított Jaksa Robi neve lehet ismerős, hiszen 2011-től 2017-ig püfölte a "bőröket" Farkas Zoli mellett, mögött az Ektomorfban. Azután a szokásos "kreatív véleménykülönbségek" miatt lezárult ez a fejezet is, és alkalom nyílt arra, hogy a régi haverok elővegyék azt a bizonyos heavy metal akkumulátort és bebikázzák a kamaszkori "garázsbanda" régi motorját. Hál' Istennek a dolog jól működött, és viszonylag gyorsan, de nem elsietve megszületett a "The Element Of Fire" című nagylemez, amit a gyulai No Silence stúdióban rögzítettek – Simon István producer-hangmérnöknek köszönhetően – a stílushoz illő igencsak harapós hangzással.

Azt kell mondjam, hogy – noha összeszokott, állatian feszes brigádról van szó, akik közös munkával szerzik dalaikat – a VolumeFeeder "arca", azaz, meghatározó karakterteremtő ereje Balázs Imi gitáros-énekes. Az ő lüktető és karcos riffjei, leginkább James Hetfieldre emlékeztető orgánuma és manírjai uralják az összképet, bár ehhez kell az a lehengerlő groove, amit Jaksa "Gőzgép" Robi erőteljes dobmunkája (hú, az az aprítás az "I Am"-ben!) és Drahota "Gyomros" Gergő masszív basszusjátéka biztosít. Balázs Imi azért nem sima Hetfield-koppincs, hiszen ha kell, rekeszt, mint Russell Allen az Adrenaline Mobban (pl. Death Dance) vagy Chuck Billy a Testamentben (pl. Phobocracy). Külön dicséret jár a helyes angolsággal megírt és jó kiejtéssel elénekelt szövegekért.

Bár én alapvetően más műfajokban utazom, azért kihallom a VolumeFeeder meghatározó hatásait: a Metallica-féle thrasht és a Pantera-környéki southern groove-ot, de csurran-csöppen néha egy kis Sepultura és amerikai metalcore is. Szerintem zeneileg némi rokonság mutatható ki a vásárhelyi VolumeFeeder és a szegedi Dystopia között (egy korábbi, "Middle Finger Attitude" című kislemezüknek Vári Gábor, a Dystopia énekes-gitárosa volt a hangmérnöke); lelki szemeim előtt már meg is jelent egy közös turné nyálcsorgató víziója.

De hogy ne csak lelkendezzem, kénytelen vagyok az alapvonal mellől (ahogy mondani szokták) belepofázni egy kicsit. Nekem személy szerint a lemez első felére jellemző dallamosabb megközelítés tetszik jobban, elsősorban a "Failure Ride", ahol egy klasszikus értelemben vett, ámbátor nyúlfarknyi refrén teremt jóleső egyensúlyt a súlyos riffhalommal. Ilyen dallamos, könnyen megjegyezhető és megemészthető refrénből kellene több. A másik problémám – bár tudom, hogy ebben a tekintetben nem vagyunk a srácokkal egy hullámhosszon – a gitárszólók hiánya. Mit csináljak? Régi vágású, aggastyán-korú rocker vagyok, aki ragaszkodik a régi "kánonhoz". Ugyanakkor, például, Alex Skolnik brutális szólóteljesítménye a hasonló zenét játszó Testamentben azt mutatja, hogy a technikás gitárszóló nem számít teljesen tájidegen jelenségnek ebben a műfajban. A lemez kövér riffmunkáját egyébként is nehéz lesz reprodukálni élőben egy szál gitárral, miért ne lehetne egy jó szólógitárossal bővíteni a triót?

Mindent összevetve csak gratulálni tudok a srácoknak, ezzel a teljesítménnyel simán a legkomolyabb fesztiválok színpadán van a helyük, és nem délben, amikor csak néhány másnapos rocker ténfereg a legközelebbi lángosost keresve.

Tartuffe

Kiadó:
Crime Record

Honlap:
ironfire.bandcamp.com

Running Wild, Dream Evil, némi viking fém: igen, ezek elegye is lehet európai power metal, nem csak az a popba ágyazott, egyen ütemezésű, szintivezérelt dallamkovácsolás, ami napjainkra kissé átdefiniálta a stílus lényegi elemeit, a világra szabadítva a "New Wave Of European Power Metal" jelenségét. Hogy ez progressziót (bár ebben az aspektusban kissé szégyenkezve írom le a szót) vagy inkább regressziót jelent, döntse el mindenki saját maga. Majd meglátjuk, hogy a Sabaton, Nightwish, Powerwolf, Battle Beast tengely igazán maradandót alkot, vagy csak múló divathullámot kavar, bár a stílus képviseletében felbukkanó csapatok újabb és újabb sokasága, és a vezető bandák évek óta tartó sikere, azt hiszem, meg is válaszolta a kérdést. (Érdekes, mert európai power metalon immár a harmadik csoportját érthetjük kontinensünk zenei képviselőinek, hiszen a Helloween indította stílus még mindig él és virul.) De térjünk vissza az Iron Fire-re, ami nagy eséllyel indulhat a leghülyébb nevű együttesek versenyén, olyan szóvá avanzsálva a vasat, amihez bármilyen más szót kapcsolva valószínűleg egy power metal csapat nevét kapjuk.

A zene eredete tehát valahol a Running Wild tájékán keresendő, csak hát itt nem ósdi kalózgálya, hanem rakétákkal teli romboló szórja a hallgatóságra az áldást. A valamikori King Diamondot idéző, sikolyból építkező Force Of Evil énekese okkultista, súlyosabb, borongósabb világához képest az Iron Fire maga a nyí­ltszíni szemtől-szembe adok-kapok, ahol semmi keresnivalója holmi fekete mágiának vagy kénköves démonűzésnek.

Martin Steene stí­lusa is változott: a halfordi sikolyokat egyelőre meghagyta az eleve vesztésre í­téltetett szembenálló félnek, és egy karcosabb, inkább a középtartományra koncentráló vokalizmussal csap fel az északi ivadékok vasszí­vű, izé, vastüzű vezérének, melyben néha bizony egy-két marconább hörrentés ugyanúgy elfér, mint annak idején a viking harcosok arcán a direkt odavarázsolt, csúf sebhely. (Naná, hiszen alapvetően Dániából verbuválódott az együttes, bár hosszú történetük során – lassan a huszadik évükben járnak – annyi zenész megfordult a csapatban, hogy azt egy mai, az új matematikai oktatási reformon átesett ötödikes sem tudná összeszámolni.) Az évek sokasága azonban nem látszik a fiúkon, a kétlábdob ütemére még egy géppuskalábú táncosnak is összeakadnának a cipői, a szigorú, néha thrashes verzékben pedig ott bujkál némi "core" is, hogy kellőképpen igazodjanak a core, izé, a kor elvárásaihoz.

Hallgasd csak meg a "Bone And Gasoline"-t, amitől Rolf Kaspareknek valószínűleg kicsordulnának a könnyei – no nem a nosztalgiától, hanem mert nem tüntették fel őt is a dal szerzői között – és egyből érteni fogod, miért is tartják az öreg kalózmestert az Accept, a Judas Priest és a Helloween mellett az európai power nagypapájának.

Nem is húzom tovább a dolgot, ez a zene nem azok közé tartozik, amelyekről egy tudományos esszét is lehetne írni, hallgasd meg a klipnótát, és rögtön ütni-vágni fogod, miről is próbálok hősi énekeket faragni – bár bevallom, hogy ilyen zenéhez csak életlen bicskával merek nyúlni.

Garael

Kiadó:
Century Media

Honlapok:
www.queensrycheofficial.com
facebook.com/QueensrycheOfficial

Abszolút fölöslegesnek tartom, hogy újra részleteiben végigjárjuk a Queensryche nyilvános botrányoktól és pereskedésektől sem mentes, hosszú évekig elnyúló döglődésének egyes állomásait. A véletlen, a csillapodni nem akaró versenyszellem, vagy éppen a kölcsönös ellenszenv úgy hozta, hogy a kettészakadt legendás együttes sokkal kevésbé legendás "utódpártjai" (az újkori Queensryche és a Tate-féle Operation: Mindcrime) 2013-ban és 2015-ben is szinte egyszerre jelentette meg a lemezeit. Akkoriban ezt mi egy lehangoló 0:0-val, majd 1:1-gyel értékeltük, és ehhez máig ragaszkodunk.

Időközben – hál' Istennek! – végetért a lehangoló, Tate-féle Operation: Mindcrime trilógia (Tate manapság inkább egy retró műsorral koncertezik), de a Queensryche is közel állt a teljes összeomláshoz: először Scott Rockenfield dobos hagyta ott őket gyakorlatilag szó nélkül, hogy a családjára tudjon koncentrálni, utána pedig a Pledge Music sikkasztotta el az új album finanszírozására összekoldult adományokat. Kemény kezdés után, nem kevés nehézség árán sikerült megszülniük a "The Verdict" című albumot, amit Rockenfield elbujdosása miatt az énekes, Todd La Torre dobolt föl.

Ezeket a körülményeket figyelembe véve azt kell mondjam, hogy az új album nem sikerült rosszul. Egyrészt kimondottan jól szól, másrészt La Torre csatlakozása óta egyértelműen ez a legélettelibb, legqueensryche-osabb anyaguk. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy egy fikarcnyit is közelebb sikerült kerülniük a DeGarmo-Tate éra teljesen megérdemelt sikereihez, de jó hallani, hogy mindössze két alapítótaggal is képesek valami önazonosat megalkotni.

Engem nem idegesít a tény, hogy La Torre egyértelműen Tate-klónként énekel, egyrészt mert marha jól csinálja, másrészt pedig azért, mert élőben régi dalokat is játszaniuk kell, ami Tate jellegzetes orgánuma nélkül nagyon furcsán venné ki magát. Az már sokkal inkább zavar, hogy továbbra sincs egy jó szólógitáros a csapatban (DeGarmo se volt egy Steve Vai, de legalább jellegzetes, dallamos szólói voltak), illetve hogy dallamalkotásban képtelenek megugrani a régi színvonalat. Az pedig egyenesen gáz, hogy a 2015-ös "Guardian" után, a "Light-years" első taktusaival megint sikerült a Dream Theater "Home"-jának jellegzetes riffjét újrahasznosítani (jóllehet egy kicsit lassabban).

Sajnos a sokadik hallgatás után sem tapad meg bennem semmi ebből a muzsikából, és az is beszédes tény, hogy az előbb említett "Light-years" magasan a legjobb nóta az albumon. A legtöbb lemez a közepe felé szokott ellaposodni, itt viszont épp a "derékhadat" képviselő 3-4 dal sikerült leginkább. Lehet, hogy ez a La Torre-éra eddigi legjobb lemeze, de összességében még mindig "fényévekre" a régi szép időktől.

Tartuffe

Kiadó:
Ulterium Records

Honlap:
facebook.com/darkwaterofficial

Markus Sigfridsson svéd gitáros-zeneszerző kivételes muzikalitásának alapvetően három outlet-je (kivezető csatornája?) van: a Harmony, a 7Days és a Darkwater. Ezek közül nekem talán épp a Darkwater a legszimpatikusabb, pedig a Harmony "Chapter II: Aftermath" című lemeze sem volt gyönge, és a Darkwater debütációja annak idején nem taglózott le igazán. A 2010-es "Where Stories End" azonban mindent vitt, azóta is rendszeresen előkerül (pedig ez másfél ezer CD-nél már elég nagy szó).

Egyébként férfiasan bevallom, fogalmam sem volt, hogy a Darkwater új lemezt készül kiadni, jócskán megleptek vele. Vagy nagyon "suttyomban" folytak a munkálatok, vagy pedig a gyakorlatilag eseménytelenül eltelt 8-9 év ringatott mély álomba, amiből most szinte megzavarodva vagyok kénytelen fölocsúdni (emberi dolog). Hát – nem mondom – elég súlyos az ébredés, hiszen nem éppen slágerorientált dalokból álló, 70 perc játékidő fölé nyúló, masszív anyagról van szó, ami bizony nem adja meg magát első hallgatásra.

Szerettem volna, ha egy az egyben ott folytatják, ahol annak idején (immár kilenc éve) a "Where Stories End"-del abbahagyták, de a fiúk más utat választottak. A dalok összetettsége, elnyújtott instrumentális betétei, rádiócsatornákat elriasztó hossza (átlagban 8-9 perc körül) inkább az első albumra emlékeztet, a hangzás és az összeszedettebb, koncentráltabb hozzáállás viszont már inkább nekem kedvez. A hangszeres teljesítmény természetesen most is kimagasló, Sigfridsson gitárszólói és Holmerg billentyű-varázslatai élményszámba mennek, csak a fogósabb, emlékezetesebb énekdallamok hiányoznak egy kicsit; most egy ideig még rágódnom kell ezen.

Már az első belehallgatások során világossá vált előttem, hogy az anyagban komoly potenciál rejlik, ennek kiaknázásra azonban időt és energiát kell szánni. Az már most egyértelmű, hogy jól döntöttek, amikor nem siették el a folytatást. Nem darálták föl magukat a kétéves stúdió-turné rotációban (mint egyesek). Ez egy alaposan átgondolt, sok-sok törődéssel kiérlelt, izmos produkció, amiről végleges ítéletet majd csak talán hónapok múlva merek mondani. Egyelőre meg kell elégednünk annyival, hogy finom, sűrű, gazdagon tálalt rágcsálnivalót kaptunk a svédek konyhájáról, és egyáltalán nem lepődnék meg, ha az év végi összesítésben valami előkelő helyen végezné.

Tartuffe