Top 10 (2023) - Kotta
Megtanultunk együtt élni a háborúval. Megtudtuk azt is, milyen heroikus eredmény, hogy a másfél éve még fele annyiba kerülő dolgok most már – a magasabb szintről – csak 9.9%-kal nőnek évente. Megértük, hogy a rendszerváltáskor - a csehek után - második legmagasabb életszínvonalú közép-kelet-európai országból mára az EU sereghajtója lettünk, csak a bolgárok keresnek és költenek kevesebbet nálunk. Tudjuk már azt is, hogy mindezekért az egykor csodált és vágyott nyugat a hibás, és hogy nem is utáltuk mi igazán az oroszokat sosem. Sejtjük (igazából tisztában vagyunk vele, csak beismerni nehéz), hogy a jelenlegi globális társadalmi-gazdasági rend fenntarthatatlan és elkerülhetetlenek a komoly traumákkal járó változások. A folyamat visszafordíthatatlan. Ergo a jelenlegi fegyveres konfliktusok, migrációs feszültségek és gazdasági válságok nem elszórt jelenségek, hanem a jövő lájtos előképei. Ja, és mindeközben persze megtanultuk használni a Spotifyt.
Elnézést kérek, hogy az idei évértékelőm nemcsak a zenére fókuszál, de egyrészt a rockkal kapcsolatos gondolataimat kifejtettem már néhányszor, másrészt ezeket Tartuffe is érintette az idei összefoglalójában. Szóval hadd keseregjek kicsit most a világ állapotán, amely nem tud mit kezdeni a globalizációval, és ezen belül a híresen önsorsrontó magyarság újabb kori teljesítményén.
Amúgy, ha már itt vagyunk, mikor lenne ideális a terep a dühös, hangos és sötét muzsikák számára, ha nem most? Virágoznia kellene a metalnak, sokkal inkább és agresszívebben, mint a ’90-es években. A vészterhes idők általában kedveznek a művészetnek, és az ilyenkor a legritkább esetben vidám, felhőtlen. Úgy látom, a weimarizálódás folyamata sajnos – egyelőre? - éppenséggel az ellenkező tendenciát indította be: úgy bulizik mindenki, mintha nem lenne holnap. Hát, így nem is lesz… Bármennyibe kerüljön a benzin, Budapesten dugó van még hétvégén is. Bármennyibe kerüljenek a koncertjegyek, a stadionok tele vannak negyven éves zenekarok bulijain. (Épp most olvasom, hogy jövőre a Rush ismét turnéra indul… no comment.) Sokat elmond a mai korról, hogy inkább beáldozunk néhány nyugdíjast, de nem bírjuk ki néhány hónapnál tovább kocsmák és diszkók nélkül.
Kínából rendeljük egyénileg heti rendszerességgel a bizbaszokat, amikre nincs is igazán szükségünk, mert kétszáz forinttal olcsóbb így. Tesszük a dolgunkat, fogyasztunk, na! Zenében sem látok innovációt immár harminc esztendeje, inkább csak algoritmusokkal kiszolgált fogyasztói igényeket. Dübörög a retró és maximum a stílusok kevergetése. Futószalagon készülnek a különböző projektek, csak bejön valamelyik! Vegyünk akár egy olyan réteg muzsikát/jelenséget, mint amit a Mercyful Fate és King Diamond képviselt valaha, daráljuk le, hogy könnyebben emészthető legyen, keverjünk hozzá egy kis Blue Oyster Cultot, hogy tartósítsuk, majd fűszerezzük ABBA-val és már kész is a gyorséttermi verzió. De már a Ghostnak is van egy modernebb verziója, ami tényleg olyan, mintha az AI rakta volna össze az éppen trendi stílusokból és lassan menőbb, mint ők (Sleep Token).
Azt hiszem elég a kesergésből; bocsátsátok meg nekem, két és fél gyermekes apaként az aggódás beszél belőlem. Úgyhogy térjünk rá a lényegre, az idei felhozatalra! Lássuk ezekből az általam leggyakrabban hallgatott tíz albumot:
Igen, egy EP volt számomra 2023-ban a legélvezetesebb. Annyira ezért nem rövid, nyolc szám, régen sorlemeznek is elment volna. Nagyon csípem ezt a pozitív, dallamos, progos valamit, amit a svédek tolnak. Oké, én is szeretem, ha a sötét gondolataimról időnként valami vidám és tartalmas eltereli a figyelmemet. ("Addig se iszik", hogy egy klasszikussal éljek.)
2. DGM: Life
Korábban gyakran hangoztatott problémám volt velük kapcsolatban, hogy meglehetősen sűrű és homogén a zenéjük, kevés kapaszkodóval, már ami a dallamokat illeti. Ezúttal odafigyeltek az énektémákra, és láss csodát, egyből működik a dolog, sőt még dobogóra is repítette őket.
Szerintem zseniális ez a cucc, nem tudom megunni. Teljesen egyedi, amit ma ez a csapat képvisel. Hangulatteremtésből, önazonosságból csillagos ötös. Atmoszferikus doom-power vonalon én jelenleg nem tudok jobbat. Remélem, csak ide eszi a fene őket valamikor.
Időnként velük kapcsolatban is volt olyan érzésem, hogy túl sűrű és egynemű a muzsika, de most valahogy ők is megtalálták a megfelelő egyensúlyt a komplexitás és a dallamok között. Olyannyira, hogy az egyik feldolgozás (Turn It On Again) már túl nyálas is talán…, arról nem is beszélve, hogy nem sikerült jól, mert nagyon nem fekszik Englundnak. Ezt leszámítva igen komoly lemez.
Csak mostanában értettem meg pontosan, hogyan és miért válhatott a korai felszínes csajmetal bandából később egy mély, intelligens, rétegzett hard rockot játszó zenekar. Egy, a glam történetét feldolgozó többrészes dokufilmből tudtam meg, hogy Kip Winger egy időben elég rendesen beleásta magát a komolyzenébe és maga is szerzett egy szimfonikus művet 2010-ben. Ezt hallani itt is…
6. Noturnall: Cosmic Redemption
Orlando igen jó gitáros, nemcsak a szólói, de a riffjei is egyediek, ütősek. S bár brazilok, a stílus az amerikai prog-power nagyjait (Symphony X, helyenként korai Queensryche) idézi leginkább. Szerintem nem is kell többet mondjak. Aki tudja, az tudja.
Nálam újra működik a dán csapat, ezt a lemezt kifejezetten érdekesnek tartom. Modern, mostanában divatos (pl. ambientes, elektronikus) betétek, hangulatok keverednek progresszív rockkal és power metallal, igazi integratív alkotás, anélkül, hogy szétesne. Valahogy sikerült ezt az egészet egységes keretbe, hangzásba foglalni, ez pedig nem kis teljesítmény.
8. Stardust: Kingdom Of Illusion
Nem pusztán nemzetközi színvonal, de azon belül is kiemelkedő album ez. Olyan ütős számokat írnak, hogy Bon Jovi és Bryan Adams is megirigyelhetné azokat. Az előző próbálkozás sem volt rossz, de ez most még egységesebb, kompaktabb produkció. Gratulálok!
9. Ice Age: Waves Of Loss And Power
Hagyományos progresszív metal, nem éppen népszerű műfaj manapság, de nekem nagyon jól esik, hogy még jelennek meg ilyen művek is.
10. Metal Church: Congregation Of Annihilation
Nem mondom, hogy tökéletes alkotás, de szép lassan elkezdett nálam működni. Végül is jól kivitelezett, kompromisszummentes metal, amit itt hallani, és megbújnak benne azért azok a rafinált riffek is, amik egyedivé teszik a csapatot. A korai korszak nyomvonalán mozog inkább, de a körülmények tükrében teljesen érthető ez a visszafordulás a dühös, karcos önmagukhoz.
További figyelemre méltó megjelenések:
Most mit mondjak? Ezeken kívül még 30 egyéb korongot ítéltem elég jónak ahhoz, hogy megtartsam, mindet felsorolni badarság lenne. Legtöbbjükről jelent meg recenzió az oldalon amúgy, még ha rövidített (Ballroom Blitz) formában is. Annyit azért elárulok, hogy az Overkill és a Metallica az utolsó pillanatban, a lista-készítéskori visszahallgatáskor csúsztak le a topról, egészen addig biztos voltam benne, hogy benne lesznek a tízben. Rajtuk kívül talán még Lucassen új projektjét (Supersonic Revolution), a Fifth Angelt, a Heaven's Edge-et, az Iron Saviort, az Oblivion Protocolt, a Ravent és a Uriah Heepet emelném ki, ha feltétlenül szükséges.
Élő fellépések:
Magyarokkal kezdtem ezt az évet is, mind az Asphalt Horsemen, mind az At Night I Fly remek koncertet adott. Ezúton is részvétem Matyasovszki Géza miatt, BZ-nek pedig üzenem, hogy jelentessék már meg azt az új lemezt! Az amatőr bandák támogatása jelszót skandálva néztem meg a Grophobeatet is egyszer. Baromi jó volt a The 69 Eyes és az Electric Guitarland. Ki vagyok akadva viszont Satriani fellépésén. Kinek jutott eszébe vajon, hogy egy teltházas, nagy színpados instrumentális bulin nincs szükség kamerákra és élő kivetítésre? Kárpótolt azért, hogy Satch gyakorlatilag dupla bulit nyomott.
Voltam a Harley fesztiválon, ott Danko Jones hozta a szokásos stand-uppal kevert dinamikus műsorát. Az Airbourne-t csak foszlányaiban láttam sajnos, de a többiek azt mondták, jó volt. A Def Leppard – Mötley Crüe bulit kétszer is megnéztem, a prágai határozottan jobb volt, mint a pesti, mondjuk Vince Neil mindkettőn léc alatti teljesítményt nyújtott. A Gunsról is megírtam a véleményemet anno, lassan vissza is kanyarodhatnék a bevezető gondolatokhoz utóbbiak kapcsán: a kreativitás bármiféle szikráját mostanában felmutatni képtelen bandák haknijain vannak – horror jegyárak mellett – agyig telt stadionok. Isten óvja a Fogyasztást! A Riverside előtt pedig újra láttuk az At Night I Fly-t.
Csalódásféleséget egyedül az új Extreme kapcsán éreztem. Vártam is, plusz az első klip nagyot ütött, napokig zsongott a net a szólótól, amit Bettencourt belepakolt. A teljes lemez viszont lagymatag nekem, ha lenne belőle olyan verzió, ami csak a gitárszólókat tartalmazza, azt lepörgetném szívesen még néhányszor.
Érdemes talán Azariahra is vesztegetni néhány szót, mégiscsak a teljes magyar zenei szcénát felkavaró jelenségről van szó. Vele kapcsolatban Puzsér egyik Apuban kifejtett gondolataival értek egyet:
1) Akár tetszik a muzsikája, akár nem, ha valaki háromszor megtölti az Arénát egymás után, az megsüvegelendő teljesítmény.
2) Van ebben valami Petőfi szerű, alulról szerveződő obstrukció a fennálló viszonyok ellen, talán sok elégedetlenség így csapódik le, a lázadásnak ebben a formájában.
3) Azt még értem, hogy mondjuk Krúbi miért jó, mit üzen a mai fiataloknak, még ha magát a zenét nem is feltétlenül szeretem. De Azariah angolszász frazírjaival és rappel kevert roma-mulatósa teljességgel értelmezhetetlen számomra. Először azt hittem, ez valami paródia, aztán kiderült, nem. Alighanem itt már akkora a generációs rés, hogy nem is érdemes megpróbálni értelmezéssel áthidalni azt.
4) Attól félek, nemcsak az ország, de a zenei ízlés is elindult a balkanizálódás útján. De persze ne legyen igazam!
Hát, ezekkel a nem mindig derűs gondolatokkal kívánok boldog új évet minden kedves olvasónknak és szerkesztőtársaimnak is!
Kotta
