TOP 15 (2014) – Garael
Mozgalmas év volt ez a DionysosRising blog számára – már amennyire mozgalmas, mikor az évek óta egyedül élő Mari néni háza előtt elszáll egy vakvarjú –, de H. Sanyi barátom szavaival élve "egyetlen rosszul záródó WC ajtó is tönkre tehet egy egész estés vacsorát", úgyhogy becsüljük meg azokat a dolgokat, amik velünk történtek. S hogy mik is voltak ezek?
Először is megszületett blogunk első és eddig egyetlen trollja, aki oldalunk színvonalához igazodva – a többi agresszív bitszörnnyel ellentétben - olyannyira pacifista, hogy többször is sikerült neki a mi seggünk helyett a sajátját szétrúgni. No, rendben van, lehet, hogy nem ez volt barátunk eredeti szándéka, de mi tudjuk értékelni az erőfeszítést, főleg akkor, ha valaki öngólokat lőve teszi mozgalmasabbá a meccset, legfeljebb a többi néző fogja hülyének nézni. De manapság már ez is eredmény.
Emellett majdnem új keretek közé kellett helyezni oldalunk működését, hiszen a munka alapú társadalom fogalmának bevezetődése esetén Kotta és Túrisas kollégának is hamis, tevékenységet igazoló bejegyzéseket kellett volna beírni a blog által kiállított személyi igazolványukba. Még szerencse, hogy előbbi egy-egy üveg borral, utóbbi pedig két, futás közbeni lihegős gitárszólóval képes megvesztegetni, illetve elrémíteni az ellenőrző szerveket. (Kedves írótársunk, Csigabiga távozását sajnos nem tudtuk kiheverni, és külön mentőövet kellett vennünk, el ne sodorjon minket az AOR és dallamosabb stílusok híveinek könnyáradata, így szívesen várjuk a hasonló orientációjú és írói vénával megáldott vállalkozók jelentkezését.)
Az egésznek a csúcsa persze az volt, mikor felröppent az internetadó gondolata, hiszen – olvasottságunk és ismertségünk adatait folyamatosan elemezve – ez valószínűleg azt eredményezte volna, hogy inverz szolgáltatásra kényszerüljünk: újraértelmezve a nyereségesség fogalmát, nekünk kellett volna fizetni azért, hogy az olvasók rákattintsanak linkünkre. Még szerencse, hogy a csapatban egy közgazdász és egy tábori lelkész is helyet foglal, így amennyiben kollégánk által kidolgozott üzleti és marketing stratégia csődöt mond, még mindig professzionális segítséggel tudunk imádkozni a sikerért.
Siker pedig volt, hiszen továbbra sem tűnt fel a színtéren olyan rockblog, aminek képzeletbeli címerére egy kuka került volna – ez persze nem az üzemeltetők értelmi színvonalára, hanem a nagy zenei ócskástelep készleteinek szakavatott turkálására utal, melynek folyamodványaként olyan kincsekre sikerült rábukkannunk, amiknek nem a kukában, hanem mondjuk egy multi-zenei kiadónál lenne a helyük – nekünk meg a Rolling Stone magazin szerkesztőségében. Ennek hiányában viszont még mindig jól jártunk, hiszen így az igazán kifinomult zeneértők módjára kacsinthatunk titkon össze, miszerint ezeket a kincseket csak mi, a beavatottak ismerjük.
Mindezek fényében lássuk hát a listámat, amit – szerencsére – ugyanolyan nehezen állítottam össze, mint az utóbbi években bármikor, ebből is látszik, hogy a forintot nem euróra, hanem mondjuk élvezetes zenei pillanatokra kellene cserélni, egyrészt mert abszolút konvertibilis, másrészt a muzikális inflációnak a gazdasági válság ellenére nyoma sincs.
Eljött ez a perc is, amikor listámat nem egy, a hanyatló nyugat-európai demokráciákban senyvedő dekadens banda, hanem a szabadságharcban megedződött hazai termék vezeti győzelemre. Zeffer és csapata két csodát is lekövetett. Egyrészt maguk mögé utasították az idén sem gyenge nemzetközi mezőnyt, másrészt – legalábbis vokális értelemben – klónozták Vikidál Gyulát, amivel végzetes csapást mértek a Dolly birka által dicsőséget arató tudós társadalomra. Igaz, hogy kémcsövek és képletek helyett gitárral, valamint Hammond orgonával, de így az eredmény még inkább elismerésre méltó.
2. Primal Fear: Delivering The Black
Amennyiben a német precizitás és megbízhatóság mértékegysége a Primal Fear, úgy nincs mit csodálkozni azon, hogy a csapat évek óta a listám bérletes szereplője. Scheepersék megmutatták, mire képes az internacionalizmus, és a svéd-brazil-német kooperáció minden bizonnyal hosszabb életű és vitathatatlanabb sikert fog magának kicsiholni, mint a proletárforradalom.
A TV prédikátorok ostorozása már a Black Sabbathnál is működött, Brainstormék ráadásul a klipes nóta mellé még vagy 10 potenciális, lineáris agydöngetős slágert rittyentettek a lemezre. Bárcsak a hazai ipar vezetőinek "brénsztormingjai” lennének ennyire hatásosak: ebben az esetben még az unortodoxiát sem kellene feltalálni.
Mi sülhet ki a Helloween és a Pink Cream zenei kereszteződéséből? Hát gyermekfogkrémes sütőtök. Még szerencse, hogy van a világnak olyan része, ahol a baracklekváros töltött csirkét is szeretik, az emberi ízlés tehát végtelenségig rugalmas, bár a Unisonic élvezetéhez elég annyi rugalmassággal rendelkezni, mint az edzetlen ridegvas.
5. Falconer: Black Moon Rising
A svéd folk-power metalosok nem pöcsöltek, olyan kemény albummal csaptak oda az asztalra, aminek eljátszásához metál továbbképzőbe kellett küldeni a csapat népi-kreatív részét. Az eredmény magáért beszél, egy egész kohász brigád vállalta indulónak a "Black Moon Rising" számait.
6. Age Of Artemis: The Waking Hour
A brazilok ezúttal sem maradtak ki az elitek bajnokságából, az Age Of Artemis úgy járatta el a metál-szambát, hogy arra még a "progger rocker" társadalom is elégedetten csettintett. Vagy rázta meg a hátsó felét. Az Angra pedig felkötheti a gatyát, ha nem akar Matossal együtt a trónterem hátsó részébe szorulni.
7. Devil's Heaven: Heaven On Earth
A hedonisták titkos társasága lehet, hogy nem éppen a kifinomult módját választotta az igehirdetésnek, de ehhez a tartalomhoz nem is lehet elegáns eszközöket alkalmazni. A három "p" – pia, p…a, pénz - dicsőítésére írott rock himnuszok viszont egyértelműen abban a műhelyben kovácsolódtak ki, ahol a party rock nagy öregjei élezték hüvelybe kínálkozó pengéiket.
8. Sonata Arctica: Pariah's Child
A finn metal üdvöskéiről nehéz lenne azt állítani, hogy olyan kemények, amire potenciazavart kezelő termék reklámkampányát lehetne építeni – sőt, egyes kritikusoknak egyenesen a heréltség jutott eszébe a nóták hallatán – de az biztos: Tony Kakkonak és csapatának kivételes dallamérzéke van. Ezzel persze a heti nótaműsor összeállítását végző szerkesztőségi team is rendelkezik, de ezt egy vérbeli rocker sosem ismerné be.
9. Allen-Lande: The Great Divide
A Timo Tolkki eszmei iránymutatásával készült album egyértelműen fémesebb jelleggel bír, mint elődjei, egyedül azt sajnálom, hogy a gitáros-producer ötletei puskaporának nagy részét olyannyira itt lőtte el, hogy másik projektjére, az Avalon II-re csak egy pukkantásnyira futotta. A csalódottak szerint pedig szellentésre, de ilyet egy kritikus nem ír le, főleg az új Allen-Lande album jellemzésének helyén.
10. Project Arcadia: A Time Of Changes
Mit is tud az átlag magyar Bulgáriáról? Hát, izé, őőőőő. Jók a súlyemelésben, a nők meg bajszosak. Hát ez elég kevés, főleg, hogy a nők – tanúsíthatom – nem bajszosak. Súlyemelésben viszont tényleg kiválóak – a Project Arcadia révén meg már metálban is. Igaz, ehhez kellett egy jól sikerült import is, Urban Breed személyében. De neki legalább még szakálla is van.
11. Mike Lepond's Silent Assassins
A Symphony X basszerosának új bandája jól pofára ejtheti a progresszív metalra áhítozó fanokat, hiszen az elkészült anyagban annyi a progresszió, mint Észak-Koreában a pártbírálat, de aki szereti a tökös, hatékony, tradicionális metalt, annak még Aszasszin hurok sem kell ahhoz, hogy elakadjon a lélegzete. A gyönyörtől.
A finnek kaméleonja idén is kirakta a maga kedvenc mozaikját, ami annyira sokszínű, hogy még neki sem sikerül elrejteni magát a potenciális ellenség elől. Hogy ilyen valószínűleg nincs? Nem is lehet, hiszen a lemezen a klasszikus metal minden stílusának rajongója megtalálhatja saját csemegéjét, még szerencse, hogy a kaméleon a bejgli mellett igazi karácsonyi kaja.
13. The Scintilla Project feat. Biff Byford: The Hybrid
Ki gondolta volna, hogy az öreg (angol)szász harcos ilyenre is képes. Mondjuk én. Ha nem hiszed, olvasd el a lemezről szóló kritikámat. Mesteri Lucassenes/Tenes hangulatteremtés, érzékeny dallamok, és egy kiváló formában lévő énekes – ilyeneket persze hallottam már máshol is, mondjuk a legtöbb Saxon albumon.
Hát az lehet, hogy a sramli-metál nem a zeneművészet csúcsa – de még a közepe sem –, ám királynak lenni még itt is eredménynek mondható. A Bloodboundban végre összeértek azok az összetevők, melyek elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy a Sabaton, Hammerfall, Powerwolf hármas újragondolja zenei stratégiáját, igaz, nekik nem jutott egy olyan gitáros, mint aki a Bloodboundban pengeti le a csillagokat az égről.
15. Triosphere: The Heart Of The Matter
A female metal olyan számomra, mint az alapozó a férfiaknak. Jó-jó, de minek? A csapat viszont csattanós választ adott arra, hogy a girl-power igenis létező fogalom, ráadásul még egy haladó kurzust végzett macsó is elismerheti: igenis, a nőknek van helye a metálban, és nem csak opera-díszletként.
+1. Starchild: Starchild
Kiske dalszövegírójának csapata csak azért került a bónusz szerepébe, mert tegnapelőtt sikerült rájuk bukkannom némi zenei kukázás után. Ez persze felháborító, mint ahogy az is, hogy képesek voltak egy Dickinson szóló/Unisonic keverék mixtúrával jellemezhető anyaggal előállni, amihez természetesen Kiskét is sikerült megnyerniük egy duett erejéig. És hogy az énekes hangja kiköpött Dickinson? Hát ez meg legyen karácsonyi ajándék mindazoknak, akiknek egyetlen vágya egy páros-vokál a két metál legendával.
Magyarföld-fronton idén a P. Mobil új albuma lengette meg a zászlót, kár, hogy a csatára hívó vezér inkább cipőkészítőként, mintsem kulturált hadvezérként viselkedett, aki a kritikát nem a hívek közötti ideológiai propagandának, hanem a megkeresésre reagálva egy értelmes párbeszéd alapjának tekintette volna.
Mindenesetre a Mobilmánia mellett születtek figyelemre méltó alkotások: az Asphalt Horsemen kritikával még most is adós vagyok, a Nevergreen pedig ugyanúgy bérletes hellyel rendelkezik a listámon, mint a Primal Fear. Külön öröm, hogy az End Of Paradise EP végre olyat mutatott – hallatott –, amiért ismét érdemes magyar csapat lemezének megjelenésére várnom, Bátky Zoltán pedig szóló projektjével tette le voksát a minőségi zene mellett. (Ez mondjuk nem feltétele annak, hogy tetsszen egy album, de hát ilyen vagyok, vállalom.)
Csalódásokból egyedül a már említett Avalon II okozott említésre méltót, bár a remek dallamok ellenére is úgy gondolom, egy Threshold, vagy While Heaven Wept albumának nem feltétlenül az infarktuson átesett rockerek rehabilitációs zenéjeként kellene békés álmokat hozni az izgalomban megfáradt szíveknek.
Amit pedig kívánhatnék a következő esztendőre, az blogunk nyugodt, békés, és csipkelődős munkahangulatának további fenntartása, a csinos hölgyolvasók hozzászólási aktivizálódásával. (No, egye fene, kiegyezünk a szőrös kan olvasók mozgósításával is, legalább nem kell szavainkat megválogatva úriembernek mutatkoznunk.)
Tisztelettel,
Garael
