Ha jól emlékszem, már tavaly is úgy éreztem (s ebben bevallom: évekkel megelőzött Túrisas kolléga), hogy az annak idején (nem mellesleg: indokoltan) 10-ről 15-re duzzasztott toplista kezd túl bő lenni, pontosabban lötyög a gatya a hard rock és heavy metal lesoványodott élbolyán. Ez az érzés most meggyőződéssé érett bennem, így kénytelen vagyok hangot is adni neki. Hogy ez most pillanatnyi gyöngesége a zsánernek, vagy kézzelfogható bizonyítéka a műfaj egyre mélyülő krízisének, az komolyabb vizsgálódást, statisztikai igényű adatkezelést kívánna meg. Az is jó kérdés, hogy a műfaj vajon az önsorsrontás kellős közepén van-e, fogalmazzunk úgy: valamilyen autoimmun betegségben szenved-e, azaz belső okai vannak-e a krónikus lesoványodásnak, vagy tudatosan éheztetik ki. Alighanem mind a kettőben van igazság. De az sem zárható ki, hogy rajtam jelentkeznek a fáradás, a kiégés jelei... Az utóbbi azért merül föl, mert ha a listámra nézünk, gyakorlatilag csak olyan előadókat látunk, akik minimum 20 éve aktívak (még a Volbeat is!), néhányuk pedig már 50 éve (!) az élvonalban forgolódik. Ez viszont nem annyira elszigetelt jelenség: nézzük csak meg a koncertkínálatot vagy a lemezeladási listákat!

A lényeg, hogy nagyon megkínlódtam a 15-ös lista összeállításával. Ez nem azt jelenti, hogy nem jelentek meg jó lemezek, hanem azt, hogy egyre kevesebb köztük az igazán kiemelkedő alkotás, amire a hallgató joggal fölkaphatná a fejét. Őszintén szólva, az idén mindössze két lemez váltotta ki belőlem azt a bizonyos "innyevazze" reakciót (úgy sejtem, ezt hívják a kereskedelmi TV-k erős anglicizmussal X faktornak), és mindkét banda félévszázados múltra tekint vissza, vagyis ősz, ráncos nagypapákkal van tele. A Styx abszolút hegemóniája még engem is meglepett, de nálam az is fölöttébb szokatlan, hogy egy koncertlemezzel nyerjék el az ezüstérmet, márpedig az egyébiránt erősen gyöngélkedő, cserepados Kansas hibátlan dupla koncertanyaga hosszú hetekre kivakarhatatlanul beragadt a lejátszómba.

Noha nagyon bánt az olyan kiváló előadók erőtlen idei szereplése, mint pl. a Voodoo Circle, Teramaze, vagy Night Ranger, komoly vigaszt jelent, hogy az idén sem maradtam toplistás magyar előadó nélkül. Ráadásul váratlan helyről érkezett: Ákos mellől, a Beatrice muzsikusai közül. Kékkői Zalán instrumentális lemeze vitán fölül világszínvonal; csak azt sajnálom, hogy nem én nyertem meg a CD-vásárlók között kisorsolt Ibanez gitárt. Pedig úgy szorítottam, már a helye is megvolt… Bár nem kifejezetten zenei fejlemény, de hozzánk köthető: annak is nagyon örülök, hogy apró csapatunk oszlopos tagja, Kotta hosszú "téli álma" után reaktiválta magát.

1. Styx: The Crash Of The Crown

50 éve zenélnek, kiadtak 17 stúdióalbumot, az átlag életkor 70 körül, és még mindig van mondanivalójuk, ráadásul elég velős. Elismerem, régi zene: nem mond semmi újat, és amit mond, azt se újszerűen, de elképesztően muzikális, fölemelő, magával ragadó az egész. Süt belőle, hogy nyitott füllel és szívvel élték meg a rock n' roll tengelyperiódusát jelentő '70-es évek óta eltelt fél évszázadot. Ebből a nyitottságból, szerves építkezésből és elképesztően laza rutinból bizony tanulhatnának a mai fiatalok is.

2. Kansas: Point Of Know Return Live & Beyond

Tőlem szokatlan választás egy koncertlemez, főleg a második helyre. El kell ismerni, a legendás "Point of Know Return" (1977) eredeti turnéján rögzített "Two For The Show" (1978) minden idők egyik legjobb koncertlemeze volt, simán odatehető pl. a Deep Purple "Made In Japan"-je, a Thin Lizzy "Live And Dangerous"-e, vagy a U2 "Under The Blood Red Sky"-a mellé. Talán én lepődtem meg legjobban, amikor több mint 30 évvel később ugyanezt a bravúrt a Kansas meg tudta ismételni. Bárcsak DVD is megjelent volna róla!

3. Astrakhan: A Slow Ride Towards Death

Alapból nem az Astrakhan a kedvenc skandináv progresszív zenekarom, a Karmakanicot vagy a Magic Pie-t például sokkal szívesebben hallgatom, de ezt most piszkosul elkapták. Az Astrakhan az idén leszállította az eddigi legjobb stúdióalbumát, amit ráadásul még meg is fejelt egy teljes Jesus Christ Superstar földolgozással! El tudnék képzelni több ilyen típusú kényeztetést is…

4. The Neal Morse Band: Innocence & Danger

Nem vagyok arról meggyőződve, hogy ez Neal Morse legjobb lemeze, sőt inkább arról vagyok meggyőződve, hogy nem ez az, ráadásul a dramaturgia (értsd: a számok sorrendje, elosztása) is véleményes, de értékelnem kell, hogy a mostanában egyre egyneműbb (olykor már önismétlő) lemezekkel szemben ez egy változatosabb, kollaboratívabb alkotás.

5. A.C.T: Heatwave EP

Az eredeti recenzióban azt írtam: "a formátummal nem értek egyet, de a tartalom kifogástalan." Ezt most is tartom. Tudom, hogy trendi, és talán a manapság divatos zenehallgatási szokásoknak is jobban megfelel, én mégsem komálom az EP formátumot. Egyrészt a vásárlót megrövidíti (ugyanannyit fizet érte, mint egy 80 perces nagylemezért), másrészt az olyan mocskos jó muzsikából, mint az A.C.T a 20 perc fájdalmasan kevés.

6. Joel Hoekstra's 13: Running Games

Hoekstra másodszor is megcsinálta! Ez most nem lett olyan változatos, mint a 2015-ös bemutatkozás, ahol a klasszikus Allen-Lande lemezek mintájára Russell Allen és Jeff Scott Soto váltogatta egymást a mikrofonnál, de zeneileg legalább olyan erős. Persze az legyen egy lemez legnagyobb "hibája", hogy végig Russell Allen énekel rajta! Sajnálom, hogy Hoekstra már nem tagja a Night Rangernek, nélküle bizony kókadozik a csapat.

7. Transatlantic: The Absolute Universe

Szokatlan kiadvány ez, nem zeneileg vagy stilisztikailag (ebből a szempontból teljesen szokványos, bár nem közönséges), hanem formátumát tekintve. Egyszerre két változatban, "vágásban" és keverésben adták ki, melyek közül továbbra is azt mondom, hogy a Neal Morse-féle rövidebb verzió az ütősebb. Azért nem gyönge, hogy idén Neal Morse-nak ez a második dupla albuma!

8. Dream Theater: A View From The Top Of The World

A Dream Theater kb. 20 éve megszűnt merész újító lenni, és belesimult a kiszámítható (bár tagadhatatlanul tehetséges és virtuóz) zenei vállalkozó szerepbe. Ezt annak idején (a "Falling Into Infinity" kiadása táján, 1997 körül) még nehezményezték, ma már mindez az ő irányításuk mellett történik. Ez valahol talán törvényszerű. Az viszont nem törvényszerű amilyen mértékben (és negatív előjellel) rátelepedett erre a muzsikára LaBrie és Ruddess. Ezt nehezményezem ugyan, de hál' Istennek az új anyag jóval összeszedettebb közvetlen elődeinél.

9. Liquid Tension Experiment: 3

A mindtower nevű kommentelőnk ugyan (megjegyzem: nem minden alap és logikus érvelés nélkül) brutálisan földbe döngölte, én mégis árnyaltabban kezelem az albumot. A nosztalgiafaktor miatt a rendesen megkomponált részek (talán a "Shades Of Hope" kivételével) nálam működnek, és a Petrucci-Portnoy kiengesztelődés is eltölt némi reménnyel.

10. Ronnie Atkins: One Shot

Amikor a lemez kijött, azt hittem, hogy ez lesz a Pretty Maids végstádiumú rákkal küzdő frontemberének hattyúdala. Atkins bámulatos élni és alkotni akarása rám cáfolt, jövőre jön a folytatás! Ettől a "One Shot" még egy nagyszerű, személyes hangvételű album, amit bármikor szívesen hallgatok; valahogy én is mindig képes vagyok életerőt meríteni belőle.

11. Kékkői Zalán: My World, My Dream

A lista egyetlen magyar szereplője, de mielőtt még valaki félreértené: nem szánalomból vagy nemzeti önérzetből került ide. Zalán lemeze saját jogán, saját érdemei alapján nyert fölvételt az év csúcsteljesítményeinek előkelő társaságába. Őszinte, érzelmes, technikailag kifogástalan, mégis dallamérzékeny, kiérlelt és változatos dalcsokor. Az instrumentális műfajban ez keveseknek sikerül…

12. Volbeat: Servant Of The Mind

Az elmúlt 20 évben a műfaj nem sok eredetiséget, üde színfoltot tudott fölmutatni. A Volbeat sem forradalmi, csupán egyéni és utánozhatatlan keverékét ajánlja korábbi népszerű stílusoknak és előadóknak. Ez a lemez zeneileg szó szerint átkozottul erős, nekem személy szerint azonban lelkiismereti konfliktust okoznak a műfajhoz képest egyébként idegen okkult/sátánista szövegek. Az egész olyan disszonáns, mint mondjuk Villon Kerítőballadáját egy altatódal dallamára énekelni az ovisoknak.

13. The Dead Daisies: Holy Ground

Talán a 70 éves Glenn Hughes teljes életművét tekintve nem abszolút csúcsteljesítmény, de az erősen "hughesosított" Százszorszépek lemeze ettől még jó, sőt nagyon jó. Bár Hughes régóta nagy hősöm, szerintem John Corabi fazonra jobban illett ide. Ha azonban Hughes albumként hallgatjuk, baromi jól működik.

14. Tremonti: Marching In Time

Ha a '90-es évek végén, amikor a Creed lemezek megjelentek, valaki azt mondta volna, hogy egyszer majd Mark Tremonti is fölkerül a toplistámra, holt biztos, hogy az arcába röhögök. Az Alter Bridge első néhány lemeze után már maximum elmosolyodtam volna, a Tremonti viszont (2016 után) most másodjára került be a világbajnoki keretbe. Még mondja valaki, hogy képtelen vagyok a változásra!

15. Evergrey: Escape Of The Phoenix

Ez a főnix madár lett a nagy nehezen összeállított 15-ös toplista sereghajtója, mert a lemez kicsit egysíkúra és terjengősre sikeredett, legalábbis a nálam telitalálatnak minősülő előzményhez (The Atlantic, 2019) képest, de néhány kevésbé jól sikerült tétel elugratása mellett az album törzsanyagát (derékhadát?) mindig szívesen hallgatom.

Figyelemre méltó megjelenések:

Soen: Imperial
Eclipse: Wired
Sting: The Bridge
Turbulence: Frontal
Edu Falaschi: Vera Cruz
Crazy Lixx: Street Lethal
Out Of This World: Out Of This World
John Diva & The Rockets Of Love: American Amadeus
Paul Gilbert: Werewolves Of Portland + 'TWAS
Deep Purple: Turning To Crime
Voodoo Circle: Locked & Loaded
Lyle Workman: Uncommon Measures
Teramaze: Sorella Minore + And The Beauty They Perceive
Sweet Oblivion feat. Geoff Tate: Relentless
Night Ranger: ATBPO