Meglehetősen frusztráló, hogy így az év végére annyira fölszaporodtak a teendőim, hogy fele annyi időt sem tudtam eltölteni a toplista elkészítésével, mint szerettem volna. Normális esetben hetek állnak rendelkezésemre, hogy elkezdjem összeszedni az esélyes jelölteket és szisztematikusan végighallgassam, összehasonlítsam a lemezeket. Azt nem mondom, hogy hevenyészett lett a listám, de azt igen, hogy kellő idő és szellemi energia hiányában valamelyest esetleges (pillanatnyi?, kevésbé kőbe vésett?) úgy az összeállítás, mint a sorrend tekintetében.

Úgy értékelem, hogy idén nem volt túl sok letaglózóan jó, katartikus erejű kiadvány, ellenben brutális mennyiségű új muzsika jelent meg, és nagyon sok volt közülük a magas színvonalú zenei teljesítmény. Nehéz volt tehát válogatni, máskülönben nem maradtak volna le a listáról olyan legendás vagy kiugróan tehetséges előadók, mint pl. Joe Satriani, Eric Gales, Andy Timmons, vagy éppen olyan nálam "bérletes" bandák, mint a Kaipa, Seventh Wonder, Evergrey, Avantasia stb.

Annak azért örülök, hogy Mohai Tamással szerepel a listámon magyar előadó is, bár megjegyzem, hogy nagy megelégedésemre szolgál Jónás Tamás nagyszerű Négy évszak ciklusának szerencsés lezárása is. Sőt – akárki akármit mond – nekem a 35. (elvileg utolsó) Edda Művek album is nagyon tetszik!

Ezennel elkezdődött a "szerkesztőségünk" év végi toplistáinak sorozatos megosztása. A dionysosrising teljes csapata nevében kívánok minden olvasónak kellemes, zenei élményekben (is) gazdag karácsonyt és boldog új évet!

Top 15:

1. Michael Romeo: War Of The Worlds, Part II

Nem tudom, lesz-e még valaha új Symphony X album (’15-ben jelent meg az ucsó). Úgy tűnik, Michael Romeo manapság a szólólemezekre van ráállva. Nincs is ezzel semmi baj, hiszen a legutóbbi anyag is a toplista élén végezte, mint ez. Talán az előzőt egy kicsit erősebbnek éreztem; akármekkora zseni is ez a Dino Jelusic, túlságosan olyan, mint Russell Allen. Rick Castellanoval legalább egy kicsit más fílingje volt a dolognak.

2. Jonas Lindberg & The Other: Miles From Nowhere

Jonas Lindberg egy névtelen többhangszeres zseni. Sok ilyen van a Skandináv-félszigeten. Lehet, hogy még a közvetlen szomszédja sem tudja, hogy muzsikál, de ez nem akadályozza meg abban, hogy egy házi pincestúdióban összedobjon a haverokkal 80 percnyi tömény progresszív rock jutalomjátékot, ahol "Sting találkozik a Spock’s Bearddel". Egészen elképesztő!

3. Saffire: Taming The Hurricane

A Saffire nem elég különleges ahhoz, hogy olyan nemzetközi sikereket zsebeljen be, mint a sokadik ellenpápaként tetszelgő honfitárs. Ez igaz. Ellenben sokkal jobb, még úgy is, hogy nem ez a legpofásabb lemezük. Viszont kicsit aggódom az egyre slágeresebb hangvétel miatt, jó lenne egy visszakozás az első lemez tartalmasabb, ötletesebb megközelítéséhez, akár a hiperdallamosság kárára is.

4. Lalu: Paint The Sky

Utólag visszaolvasva azt kell, hogy mondjam, (már megint) igazam volt a recenzióban. Nehéz muzsika ez, és tényleg nem hallgattam rongyosra, de vannak zenék, amelyek azért lesznek kedvencek, mert sokszor kerülnek be a lejátszóba, és vannak, amelyek azért, mert kiemelkedő a muzikalitás, lenyűgöző a hangszeres kompetencia stb., jóllehet túl nagy adagban esetleg gyomorrontást is okozhat.

5. The Dead Daisies: Radiance

Szóval az úgy volt, hogy a banda gazdája, David Lowy elhatározta, hogy fiatalítás, ráncfölvarrás lesz a halott százszorszépeknél. Erre leigazolta a 71 éves Glenn Hughest! Érted ezt? Ha nem, akkor bizony elég ránézni a csákóra és meghallgatni, hogy énekel. Ez az album ráadásul harapósabb is lett elődjénél. Jöhet!

6. Stratovarius: Survive

Direkt meghallgattam a sokak által visszasírt Tolkki-éra klasszikus lemezeit. Jók, csipázom is őket, de nekem nem hiányzik annyira. Tolkki rapszodikus (értsd: egyenetlen teljesítményt nyújtó) dalszerző volt, ráadásul fele olyan jó gitáros, mint Kupiainen. Tagadhatatlanul elveszett némi varázs, de tartok tőle, hogy erős a nosztalgia faktor. Ez a fölállás szerintem a banda történetének legerősebbike; kár, hogy nem a záró tételhez hasonló epikusabb, progosabb szerzeményket erőltetik (ilyet egyébként régen is tudtak, lásd a "Babylon "-t az "Episode"-ról!).

7. Midnight Oil: Resist

Kakukktojás? Fenéket! Az ausztrál öregfiúk 13. és talán utolsó albuma hihetetlen erős anyag. Hard rock? Nem! Metál? Nem. Akkor mi? Voltaképpen fogalmam sincs, de azon kapom magam, hogy – bár még egy rendes recenzió sem született róla – folyamatosan ezt hallgatom. Ahhoz képest, hogy vagy 20 évig nem adtak ki lemezt! Semmi görcs, csak laza, töltelékmentes muzsikálás. Egy koncertet nagyon megnéznék, állítólag ez lesz a búcsúturné.

8. H.e.a.t: Force Majeure

Nem is olyan régen nyilatkozta John Norum, hogy a következő Europe lemezt kifejezetten retrósra szeretné venni. Ezen elgondolkodtam. Vajon tudnának-e olyan kiváló lemezeket készíteni, mint a skandináv glam/hair/sleaze újhullám fele olyan idős titánjai? Nem biztos. Az viszont tuti, hogy ebben a műfajban most a H.e.a.t a király, énekescsere ide vagy oda (vagy éppen vissza).

9. Vinnie Moore: Double Exposure

Egy igazi csemege. Vinnie Moore, azon túl, hogy mostanában – hál’ Istennek! – úgy jár Budapestre, mintha hazajönne, kiadta élete első énekes albumát. Pontosabban ezt a különleges lemezt, ahol ugyanazok a dalok szerepelnek kétszer: egyszer énekkel, egyszer instrumentális verzióban. Erről a rettenetes – valamiért mégis Oscar-díjas – Gwyneth Paltrow rettenetes filmje: A nő kétszer jut eszembe. Magam is meglepődtem, de működik – mármint a "Double Exposure".

10. Mohai Tamás Band (Mohaing): A szabadság foka

Mindig örülök, ha a nemzetközi színtér bivalyerős produkciói közé sikerül beékelődnie egy magyar alkotásnak. Ez nem a magyar narancs effektus: Mohai lemeze tényleg marha jó (dalok, hangszeres teljesítmény, hangzás stb.). Úgy állja meg a helyét a világsztárokkal való összehasonlításban, hogy közben hamisít(hat)atlan hungarikum.

11. Arjen Lucassen’s Star One: Revel In Time

Döbbenetesen jó lemez elképesztő hangszeres tüzijátékkal. Ugyanakkor pont olyan, mint az elődei; egy idő után már minden kezd összemosódni bennem. Ez nem kritika, csak magyarázat arra, hogy egy ennyire eltalált, aprólékosan kidolgozott anyag miért nem végzett előrébb a listán. Lucassen nyilván nem fog stílust váltani, de ha egy dalszerző – ha mégoly zseniális is – közel 30. lemezt ír meg 30 év alatt, a nagy meglepetések idővel elmaradnak.

12. Skid Row: The Gang's All Here

Az évet összesítő listán mindig van legalább egy meglepi, ez idén a Skid Row. Eleve sosem voltam hatalmas fan, ők is évtizedekig kínlódtak, de – hogy, hogy nem – ez a Svédországból importált Erik Grönwallal készített lemez nagyon sokat pörgött nálam. Jobban oda kéne figyelnem Kotta véleményére, már 2014-ben megmondta…

13. Threshold: Dividing Lines

Kimondom kerek-perec, ennél jobbat vártam, bár csalódásról szó sincs. Már nem is a műanyag hangzás zavar (de igen, az is), hanem a viszonylag sok töltelék (na meg hiányzik Andy). Ettől ez még mindig jó, sőt nagyon jó. Bár elsőre bizonytalan voltam, végül mégis bedolgozta magát a toplistára.

14. Treat: The Endgame

Nem tudom, mire lettek volna képesek, ha annak idején több szerencséjük van, vagy kitartóbban dolgoznak a sikeren. Gyakorlatilag együtt indultak a Europe-pal, és meggyőződésem, hogy volt bennük annyi (manapság talán még több is). Nem biztos, hogy a Frontiersnál vannak a legjobb helyen, de így legalább folyamatosan dolgoznak.

15. Black Swan: Generation Mind + Kissin' Dynamite: Not The End Of The Road

Jó, kicsit csalok azzal, hogy a 15. helyet megosztva utalom ki a Black Swan és a Kissin’ Dynamite zenészeinek. Ezzel ugyan kisebbségi véleményt képviselek, de szerintem a második Black Swan jobban sikerült, mint a bemutatkozás. Valahogy többször kéredzkedett föl a lejátszási listámra. A Kissin’ Dynamite sem azért került ide, mert germanofil vagyok (sőt!), hanem mert értékelem a kemény munkát, amivel eljutottak idáig, az új album pedig fülbemászó, habkönnyű szórakoztatás.

Figyelemre méltó megjelenések:

Speaking To Stones: (In)human Error
Andy Timmons: Electric Truth
Joe Satriani: The Elephants Of Mars
Eric Gales: Crown
Seventh Wonder: The Testament
Giant: Shifting Time
Kaipa: Urskog
Knight Area: D-Day II – The Final Chapter
Arena: The Theory of Molecular Inheritance
Avantasia: A Paranormal Evening With The Moonflower Society
Evergrey: A Heartless Portrait - The Orphean Testament
Devil's Train: Ashes & Bones
Egde Of Forever: Semiole
Journey: Freedom
Alter Bridge: Pawns & Kings
Jónás Tamás: The Four Seasons, Pt 4: Winter
A - Z: A - Z
Ronnie Atkins: Make It Count
Edda Művek: 35. A hírvivő
All Things Fallen: Shadow Way

Tartuffe