Kiadó:
Rat Pak Records

Honlap:
metalchurchmusic.com
myspace.com/metalchurch

Generation Nothing. Nem tudom, hogy melyik nemzedék lett megszólítva – H. Sanyit meg sem kérdezem, mert rögtön megnevez vagy négyet –, de az is lehet, hogy némi öniróniát csempészve be a templomba, saját, 2000-évekbeli lemezeiket értik rajtuk, melyek patinás név ide, patinás név oda, nem lettek a hívek által imába foglalva. No, nem mintha annyira rosszak lettek volna, de gyónni sem kell ahhoz, hogy kijelentsük: a klasszikus első négy lemez, és a Blessing in Disguise – The Human Factor – Hanging In The Balance triumvirátus után a csapat nem igazán tudta megugrani a bizonyos lécet, sem hasmánt, sem ollózva, és hiába volt a csatasorba állított csodagyerek, Ronny Munroe, a power metal helyi messiásának eljövetelét nem az ő nevükhöz sikerült kapcsolni.

Itt van azonban az új album, aminek irányát az előzetesen hangoztatottak szerint a korai évek direkt stílusában határozták meg, amelynek hallatán rögtön szívtam egyet a fogamon, lévén, hogy a csapattól származó kedvenceim a Blessing/Hanging éra progosabb felfogásában alkotott lemezei. Szerencsére azonban a tavaly remek szólóval jelentkező Ronnyval újból felálló csapat – ez már ugye a harmadik feltámadás, vagy hogy Hofi klasszikusát idézzük: Fel!Támadás! volt – egy ökölcsapással felérő albummal zúzta szét – nem, nem a fogsoromat, hogy ne legyen mit szívogatnom többet – hanem az előítéleteimet. Az ígérethez ugyanis tartották magukat a a fiúk, és az öregsulis, profán dalok valóban messzire kerülik az agyasabb megközelítést, az eredmény azonban több mint meggyőző, ami már csak azért is meglepő, mert nincs semmi olyan az albumon, amit ne hallottunk volna már százszor. Igen, csak gyengébb kivitelben. Akinek tehát tetszett a beharangozó címadó szám, az máris dörzsölheti a kezét – imára! – mert a csapat folyamatosan szórja az áldást, minden teketória nélkül, Ronny primitív, ám zsigeri dallamai pedig működésükben cáfolnak rá, hogy nem csak az európai power képviselői szeretik az alapmelódiákat. Igaz, hogy míg az öreg kontinens bandái sramliszerűen nyomják a dúdolni valót, addig Amerikában a munkadalok üteme határozza meg a "lábalávalót", de oda se neki: addig, amíg olyan egyszerű refrének, mint amilyenek a "Jump The Gun2-ban, vagy a "Dead City"-ben dörrentik fülön a hallgatót, nem fogunk sírni az Obádovics matematikát igénylő zenei megoldások után – legfeljebb Tartuffe, bár ő sem, mert milyen má’ a pityorgó katona.

A Metal Church mindig is erős volt a hosszabb, összetettebb szerzeményekben, kíváncsian vártam, hogy ebben a profánabb környezetben mit sikerül összekalapálni a majd kilenc perces "Noises In The Wall"-ban. Biztos lesznek olyanok, akik sokallják a bevezető és levezető hangjait, ám a szerzemény közepén felcsendülő Dio-jellegű belassulós résztől azok is berosálhatnak, akik a tavalyi Munroe szólót hallgatva sem jöttek rá, hogy ki lehet az énekes példaképe. Persze van itt még elrejtett csemege, csak győzze az ember a riffzáporban észrevenni, a "Hit's Keep Comin'" Metallicát idéző harangszerű hangjai, vagy a záró "The Media Horse" málházós súlyossága – és a megismételt Dio-idézés – a lemez emlékezetes pillanatai közé tartoznak, amiből szerencsére akad jó pár.

A hangszeresek teljesítményére nem lehet panasz, jóllehet a lemez egyetlen hibájaként a gitárszólók relatíve szűkösségét tartom, mert ha régisulist játszunk, akkor vegyük komolyan a szabályokat, mert azok bizony kőbe vannak vésve. Szerencsére Jeff Plate dobos a lelkét is kiüti, legyen szó thrash-es kétlábas sorozatról, vagy fineszesebb, power megoldásokról, ráadásul jó előtérbe van nyomva, így az ember fejében gyorsan összeáll az össztűz, amelyet aztán az össztapsnak kell felváltani, mert ez a produkció megérdemli. Még a Semmi generációjától is.

Garael

Végre átélhettem a "happy metal" életérzést! Azt már megszoktam, hogy a magyar előzenekarok (jelen esetben az Invader és a Demonlord) Sokol rádió minőségben szólnak. Az is mindennapos, hogy a műsoruk után maguk pakolják el a cuccaikat a színpadról. De az merőben szokatlan volt, hogy ezután a főzenekar énekes-gitárosa jön be egy kapucnis pulóverben, kikacsint az őt ebben a szerelésben is felismerő rajongókra, majd elkezdi felszerelni a mikrofonokat, miközben a két gitáros maga hangolja a gitárjait (nem úgy, mint Malmsteen, aki anno a koncert közepén összeveszett technikusával a rosszul behangolt gitár miatt).

Nem volt nagy felhajtás, egy molinó az "Ages Of Light" borítójával, két Freedom Call zászló, egy kis füstgép, és már indult is a buli pontban fél tízkor az új lemez egyik sikerszámával, a "Back Into The Land Of Light"-tal. Volt itt még "Rockstars", "Hero On Video" és "Power & Glory" is. Most élőben is kiderült, hogy az utolsó lemez igen jól sikerült, dalait nem kellett eldugni a régi slágerek közé, szinte a koncert húzónótái voltak. S közben szórták a poénokat, sztrorizgattak, jól érezték magukat, s ettől mi, a közönség is jól éreztük magunkat. Pl. a "Rockstars" felvezetéseként Chris elmesélte, hogy volt egy álma: ő egy rocksztár, aki azt kéri a közönségtől, hogy mindenki emelje fel a kezét (s mi megtettük), erre ő: Valóra vált az álmom! Várjatok, volt még egy álmom, hogy a közönség minden hölgytagja idejön a színpad elé és felhúzza a pólóját. :)

De azt is díjaztam, amikor a "Hunting High And Low" után Ramy Ali belekezdett egy dobszólóba, s már konyult le az addig vidáman felfelé álló szám széle, ám fél perc után abbahagyta, és beleszólt a mikrofonba: "Ez a része a koncertnek, amit a legjobban utálok! De Chris rám parancsolt, hogy nyomjak egy dobszólót, amíg ők megisznak egy sört." Majd folytatta a dobolást, de már elmúlt a "Már megint egy unalmas dobszóló!" típusú görcs a gyomrokban. Lars Rettkowitz meg csak vigyorogva játszotta a hol technikás, hol parasztvakító szólókat és riffeket, mialatt Chris rajta köszörülte a nyelvét, felemlegetve a Facebookon őt ostromló női rajongókat, akik 5 gyereket szeretnének tőle.

Láttunk egy zenekart, melynek a basszusgitárosa úgy öltözik, mint Joey DeMaio, s amely az összes metál közhelyet össze tudja pakolni egy nótába, csak úgy poénból, miközben Ultravox-szerű dallamokat játszik Helloween stílusban, s nem átallják még magukat is kinevetni, amíg fű alatt itt-ott elejtenek egy-egy zenei fricskát az Accept, a Helloween, vagy épp az alapító Dan Zimmermann anyazenekara, a Gamma Ray rovására. A "Final Countdown"-szerű szintifutamok pedig már szinte védjegyévé váltak a zenekarnak. És ebben a vidám közegben még az sem zavart, hogy ezek a billentyűhangok samplerről mentek az egész koncert alatt, sőt gyanítom, hogy még a vokálokra is rásegítettek. Akiket érdekel a részletes program, itt megnézhetik.

Egy nagy bajom volt csak a bulival: nagyon hamar véget ért. 75 perc után lementek a színpadról, hogy egy kétszámos ráadással megtoldva még kihúzzák 11-ig, de még órákon át elhallgattam volna. Azon vettem észre magam, hogy a hazafelé vezető úton is végig mosolyra áll a szám, és bár éjfélre értem haza, hogy másnap fél ötkor keljek, mégis egész nap fel voltam dobva, ráadásul Chris Bay "Jump, jump!" buzdításainak eleget téve még az egy hete becsípődött derekamból is kiállt a fájás. Szóval testileg-lelkileg megújulva keveredtem ki a buliból, ráadásul mindezt kétezer forintért. Egy csontkovácsnak többet fizettem volna azért, hogy helyre rakjon, de ha még énekelt is volna hozzá, akkor azt hiszem, inkább öngyilkos leszek.

CsiGabiGa

Floppyról bootoltunk szombat reggel, így már igencsak ebédidő körül járt a vekker, mikor újra Mádra evett minket a jó sorsunk. A napszaknak megfelelően ezért egy laza ebédfélével indítottunk a Gusteau Kulináris Élményműhelyben. Nem kell megijedni, a hangzatos név egy ÉTTERMET takar, méghozzá elismerten az ország egyik legjobbját. Sokan, sok helyen beszélnek a borok és a hozzá felszolgált ételek (vagy fordítva, kinek mi a fontos :D) összhangjának fontosságáról, annál kevesebben tudnak igazán homorítani benne a gyakorlatban. Ez a vendéglátóipari egység azon kevesek közé tartozik, aki tud.

Ne feledjük, Mádon vagyunk, így jelen esetben az ebéd is a borokról szólt természetesen. A képen látható menüsor volt terítéken, hozzá hangolt falatkákkal. A nedűk persze rendben voltak, ahogy a kaja is, és tényleg egymáshoz voltak simítva, de a szakszerű felszolgálás és tájékoztató legalább annyit emelt az élvezeti értéken, mint maga az alapanyag. Kellemes délután egy kellemes helyen, kellemes emberek és finom táplálék társaságában - kell ennél több beindítani a vérkeringést? Ugye, nem?

Szükség is volt az energiára, mert elég sok történés állt még előttünk... Miután feltöltődtünk a Gusteau-ban, iparkodtunk Török Béla pincéjéhez. Ő már nem tagja a Mádi Körnek, nem is vett részt az aznapi nyitott pincék programban, egy ismerősnek köszönhetően kaptuk a szűk körű, VIP kóstolót. (Ezúton is köszönöm!) Hamarosan kiderült, hogy mindez nem véletlen: Török Béla az a típus, aki a saját útját járja, konokul, kitartóan, és ha kell, magányosan. Hosszú távon az idő az ilyen típusú személyiségeknek szokott dolgozni, remélem most is így lesz.

A pincében azonnal feltűnt a tisztaság, rendezettség, ami – ahogy az hamarost kiderült - a borász alkotásait is jellemzi. Ráadásul olyan elhivatottsággal és mélységgel tud beszélni a szőlőről és a borról, hogy elhallgattam volna reggelig, már ha nem lettem volna olyan hülye, hogy rövidnadrágban és egy szál pólóban megyek le a 16 fokos pincébe. Mit mondhatnék egyebet, mint hogy avattam egy új kedvencet: a száraz hárslevelűje (2011) több, mint korrekt, a '12-es furmint hibátlannak bizonyult (best buy lesz ez hamarosan), a 2008-as Aszú pedig szimplán zseniális sokrétűségével, vibráló savaival és játékos gyümölcsösséggel.

Egész nap azért nem szándékoztuk feltartani Bélát (ráadásul rohadtul fáztam is egy idő után), így tovább haladtunk a Lenkey pincészethez. Szerencsétlenségemre ott is épp egy pincelátogatásra érkeztünk, így merülhettem le ismét a föld mélyébe. (El ne higgyétek, hogy a pokolban hőség van, szerintem piszok hideg lehet ott is, az sokkal-sokkal szörnyűbb kínzás.) Nagyjából eddigre meg is éheztünk újra, így következő állomásnak a főutcára kitelepült ínycsiklandozó étkezdéket szavaztuk meg. Nem csak a korábban említett Gusteau volt kint, de a szintén országos hírű Anyukám mondta is (mondjuk, addigra már eléggé lerabolva), és persze az ilyenkor szokásos kürtőskalácsost és hurka-kolbászost is meg lehetett találni a "butiksoron" a kézműves bizbaszok között.

A programok sokszínűségét jellemzi, hogy Budaházyéknál valamiféle parfümös előadás zajlott éppen, a társaság hölgytagjai kedvéért, ezért vacsi után arrafelé vettük az irányt. Valami köze az egésznek azért a borokhoz is volt, legalábbis azt hiszem, de a részletekről ne engem kérdezzetek, mert jómagam a Kabart kóstolgattam inkább a kertben fejtágító helyett. Azt est mindezek után a Barta kúrián zárult, ahol Barta és Árvay borok kíséretében hallgattunk Cseh Tamás feldolgozásokat a Vodku fiai zenekar tolmácsolásában.

Konklúzió: járni kell ilyen "fesztiválokra", mert van abban valami klassz, amikor egy ismert íróval vitatod meg a művészet lényegét a borpultot támasztva (és akivel akkor találkoztál életedben először). Ilyenkor ráadásul a borászok is "rendelkezésedre" állnak, beszélgethetsz velük, kérdezheted őket mindarról, amit mindig is tudni szerettél volna a ... borról. A mádi Furmint Ünnep pedig különösen ajánlott - ennyire erős kulináris felhozatallal ilyen koncentráltan nehéz máshogy, máshol összefutni. Azt nem mondom, hogy pihentető egy ilyen hétvége, de ha minden kötél szakad, ott van még a Pho és a Poisonblack végső mentőövként.

Kotta

Gitáros-faggató sorozatunk következő kiszemeltje Bodor Máté, akit a soron következő Wisdom turné előtti hétvégén zaklattunk, jól megérdemelt pihenése helyett...

Szia Máté! Negyedjére készítünk már veled interjút, tehát talán nem kell bizonygatnunk, hogy kiváltképp érdekelnek bennünket a történések körülötted, már csak azért is, mert a te szakmai utad és karriered kissé unortodox, ha szabad ezzel a hazánkban mostanában divatos kifejezéssel élni. Hazai muzsikusként gondoltál egy nagyot és kihagytad az első néhány lépcsőfokot, azaz nem nagyon izzadtál méltatlan klubokban 20 néző előtt, hanem szinte egyből külföld, majd onnan rövidesen európai turné a Wisdommal...

Igen, bár azt kevesen tudják, hogy külföldön én mennyit izzadtam azért, hogy most állandóan turnézhassak. Mielőtt kimentem volna, már játszottam vagy tíz underground zenekarban, akikkel nemhogy húsz, de két embernek is játszottam néha. Angliában a Zeneművészeti Egyetem mellett különböző zenekarokkal próbálkoztam, aztán végül a Chapters-szel sikerült az első angol és európai turnéimat megcsinálni, ahol néha tényleg ötvenen voltak. Azt is kevesen tudják, hogy a próbákhoz nekem korán reggel két órát kellett buszozni, úgy, hogy cipeltem az erősítőmet, gitáromat és a pedálsoromat, csak hogy végignyomjuk a műsort. Mindemellett úgymond full time dolgoztam is, hogy a zenélést és persze a megélhetésem tudjam szponzorálni valamiből. Nem volt könnyű, de meglett az eredménye és ez számít leginkább.

A Wisdom európai színvonalát nem nagyon lehet kétségbe vonni, de eddig mintha te inkább a karcosabb, modernebb hangzású, progresszív csapatokat és stílust részesítetted volna előnyben…

Mikor 2009-ben elmentem Angliába, ott pont egy új hullám kezdett beindulni. Ez a progresszív metalcore vonal volt a menő a fiatal zenészek körében. Sikerült is egy zenekart összehozni, ahol a jelenlegi Architects gitáros haverom volt a főnök, úgymond. Belekeveredtünk ebbe a körbe és sikerült megismernem pár nagyon jó, és mára elismert zenészt. Sajnos nem tudtam úgy kivenni a dalszerzésből a részem, ahogy azt kellett volna, így kiszálltam, de pár hónap múlva fel is oszlottak. Ekkor rájöttem, hogy ez a műfaj annyira nem fekszik nekem, és megkeresett a Chapters. Ez sokkal dallamosabb és akkord-dúsabb zene volt, mint amit előtte játszottam. Az undergroundban nagyon elismert csapat volt már a beszállásom idején is, már több turnéval a hátuk mögött. Majdnem két évig voltam a gitárosuk, két turnét nyomtunk le és egy lemezt is felvettünk, ami a napokban jelenik meg. Sajnos megromlott a viszony, mivel beleuntam a sokáig egy helyben topogásba. 2012 februárjában sikerült vendégzenészként fellépnem a Caliban zenekarral Németországban, ami megváltoztatta a képemet a koncertezésről. 1500 ember őrjöngött a teltházas helyen, és rájöttem, nekem ezt kell csinálnom. Erre egy hónapra kiszálltam a Chaptersből, ugyan pont turné előtt voltunk, de már nem tudtam bevállalni. Azon kezdtem el gondolkozni, hogy lehet, nem kellene erőltetnem ezt a progos vonalat. Valljuk be, nem sok embert érdekel...

Sajnos ez az a műfaj, ahol rengeteget kell gyakorolni, próbálni és pénzt befektetni és cserébe nagyon kevés sikerélményt kap vissza az ember. Fiatalabb koromban nagyon szerettem a dallamosabb metált, a Bodomot, a Sonata Arcticat, Malmsteent, az úgymond "európai" metált, de ez kint nem annyira volt divat, és kevesebb zenekar is mozgott ebben a vonalban. Pont mostanában indult be pár újvonalas power banda, akik elkezdtek nagyobb turnékat csinálni. Kíváncsi vagyok hova fejlődik ez majd ki a szigetországban.

Megvolt-e a zenegyűjteményedben a belépést megelőzően a Wisdom diszkográfia, és hallgattad-e őket?

Igen! 15 lehettem, mikor megvettem az első Metal Hammerem és abban pont a Wisdom első EP-je volt mellékletként. Azt teljesen széthallgattam, sőt az akkor induló első zenekaromba még le is nyúltam az egyik dal kezdő témáját (ha-ha). Utána a "Words of Wisdom"-ot is hallgattam, de mikor volt egy nagyobb szünetük, már nem követtem annyira a történéseket. A "Judas"-t már ők küldték át nekem, mikor megkerestek.

Mennyire folytál bele a lemezkészítésbe, és mennyivel lesz esetleg másabb a Wisdom, ha a dalszerzés kezdetétől ott bábáskodsz majd a leendő anyag körül?

Sajnos mire én beszálltam a zenekarba, már teljesen megírták a dalokat, így nem sokkal tudtam hozzájárulni a dalszerzéshez. Viszont minden dalba nyomtam szólókat, szóval így is sikerült talán egy kicsit belevinni a saját világomból, és kreatívan részt venni a folyamatban. Jövő év elején tervezem, hogy elkezdem a következő lemezre írogatni az ötleteket. A zenekarnak van egy jellegzetes hangzása és megvannak a korlátok, amik közt meg kell maradni ahhoz, hogy "wisdomosan" szóljanak a dolgok. Nem hiszem, hogy probléma lenne, már eléggé ismerem a többieket és tudok zeneileg a fejükkel gondolkozni. :) A következő lemeznél szeretnék több időt tölteni majd a stúdióban, sajnos most erre nem volt lehetőségem, hiszen még a szólóimat is Londonból küldtem nekik. Mire hazajöttem, már minden fel volt játszva, sőt már el is lett küldve a kiadónak a kész anyag.

Elégedett vagy-e a lemez fogadtatásával, a visszajelzésekkel?

Nagyon elégedett vagyok! Azzal, hogy a Mahasz listán első helyen nyitott a lemez, egy álom vált valóra, illetve a kritikák is eddig mind dicsérik, ami nagyon jó érzés... Sőt, volt olyan, ahol külön kiemelték a szólókat is (ha-ha). Persze majd az október/novemberi turnén dől el, hogy valójában a közönségnek, hogyan tetszik, hiszen ez a fő kérdés. Kíváncsian várjuk az első koncerteket és a reakciókat, na és persze a november 15-i budapesti lemezbemutató koncertet a Powerwolffal!

Mesélj röviden a turnénak arról a pillanatairól, amelyek egy kívülálló részére talán elképzelhetetlenek vagy meghökkentőek lehetnek!

Elég sok, még számomra is meghökkentő dolog történt, de ezeket sajnos nem írhatom meg... Ami turnén történik, az ott is marad (ha-ha). Mondjuk az elég elképzelhetetlen volt számomra, hogy annyi sört kaptunk, hogy már ne tudjunk vele mit csinálni. Még 2-3 napig raktuk félre, hogy jól jön még, megisszuk valamikor, de minden állomáson kaptunk újabb 2 tálcával, amivel már nem tudtunk mit kezdeni.

A legjobb sztorink egy kompon kezdődött egyébként, ahol megpakolva pár tálca sörrel nekiláttunk felfedezni a hajót, úgy hogy azon csak mi voltunk, illetve a Sabaton meg az Eluveitie... Konkrétan volt egy turnéhajónk, amin szabadon garázdálkodhattunk (ha-ha). Rengeteg élmény van és sajnos a legjobb sztorik azok, amiket nem lehet nyílvánosan megemlíteni, mert nem csak mi voltunk benne, hanem a többi, sokkal nagyobb zenekar is.

Itt-ott hallani arról, hogy a honi zenész szakma elég féltékeny és egyáltalán nem örül, vagy nem feltétlen tiszta szívből örül a másik kolléga sikereinek. Ezt megerősíteni vagy cáfolni tudod a tapasztalataid alapján?

Nem sokat érzek ezekből, az az igazság. Én mindenkivel megpróbálok a lehető legjobban kijönni, nagyon sok gitáros barátom van itthon is, és nem hiszem, hogy bárki is féltékeny lenne. Úgy gondolom, hogy mi mind egy nagy csónakban evezünk, ugyanaz a célja mindenkinek, és egymás tapasztalatait megosztva mind tudunk fejlődni. Szóval nem mondanám, hogy bármi ilyen probléma lenne. Az, hogy XY melyik fórumon mit ír, az meg egyszerűen nem érdekel. Aki meg szemtől szembe jön oda fura kérdéseket feltenni, azt meg simán tudom kezelni, van már gyakorlatom az ilyenekben :)

Mindenkitől megkérdezem, így tőled is. Melyek az utóbbi évek legfontosabb tanulságai számodra?

Nem kell mindent annyira komolyan venni, az elmúlt években halálra stresszeltem magam, egyrészt a körülmények, illetve a másoknak való megfelelés miatt. Szép lassan rájöttem, hogy akiknek meg akartam felelni, már rég le lettek hagyva, mert én minden akadály ellenére is követtem a célom. Sokszor voltak pillanatok, amikor nem láttam, hogy fog ez vagy az összejönni... De valamiért mindig jobbra fordultak a dolgok, még a legreménytelenebb helyzetekben is. Ez a valami pedig a szenvedélyem volt. Minden zenekaromban megpróbálom kihozni a maximumot magamból, mert tudom, hogy ez hajtja majd előre a szekeret és így élhetünk át hatalmas dolgokat együtt. Ha pedig nem jött össze, úgy, ahogy gondoltam, habozás nélkül mentem tovább... Amíg ez a tűz ég, addig megyek előre mint egy tank (ha-ha).

Köszönöm az interjút!

Túrisas

Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
facebook.com/epysode
myspace.com/epysode

Hangulatos. De ne tévesszen meg senkit a jelző, ez a hangulat nem andalgásra, vagy játékos ábrándozásra szólít: a tudatalattiban megbújó ősi félelem megszólítására szolgál, arra az ösztönös, dermesztő érzésre, melyet a régiek lidérccel azonosítottak, aki (vagy amely?) a rossz álmok esetén ült az emberek mellére. Súlyosan, hideg verejtéket és ziháló, kapkodó lélegzetet okozva. S hogy mi ebben a jó? Hát ami a horrorban!

A belga gitáros, Samuel Arkan tavalyelőtti zenei thrillerével alaposan meglepett, köszönhetően persze az akkori albumon szereplő énekeseknek és zenészeknek – no meg a jó daloknak. Itt van hát a folytatás, egy újabb sötét koncept-sztori, és igaz, hogy kicserélődött projekt tagokkal, de csuklónyiszálóan könnyedén hozva a debüt hangulatteremtő erejét. A közreműködők listája jelenleg is impozáns, elég, ha a mostanában keveset szereplő, Evergrey csodatorok, Tom S. Englund, vagy a metálba oltott Mercury Henning Basse nevét említem, de aki nem szisszen fel Mike LePond, Simone Mularoni, vagy Leo Margarit neve hallatán, az azonnal hagyja el a blog területét.

A zenei – és szövegi – irányvonal maradt tehát, talán egy kicsit tébolyultabb kivitelben, több aszimmetrikus dallammal, és hangulatteremtő, a sötét oldalról származó musicales-filmzenés elemmel, ami talán giccsesnek hatna, ha Arkan nem prezentálná azokat a gótikus romantika őszinte érzelmi túlcsordulásával, ami olyan jólesően borzongatja a lelket, mint a valamikori Byron-Shelley-Polidori tengely stílusalkotó művei. A belga gitáros kiválóan választotta meg a történet szereplőit, Englund vokális fájdalmát szoborba lehet önteni, Basse pedig egymaga képes egy egész tébolyda minden irracionalitását hangjegyekbe énekelni. Kedvenc németem egyébként hallhatóan ismerős terepen mozog, hiszen a neki jutott dalok akár a Sons Of Seasons 2011-es lemezén is szerepelhettek volna. Az igazi meglepetést azonban az a számomra eddig ismeretlen hölgy jelenti – Ida Haukland a Triosphereből –, aki férfitársait megszégyenítő erővel viszi a vállán végig az albumot. Ida szerencsére nem a stílusreleváns gótikus szopránkák táborát gyarapítja, hangja a női változatba öntött Eric Adamsre emlékeztet, ami már csak azért is dicséretes, mert a zenei környezet jóllehet eléggé impulzív, messze áll a Manowar csataindulós, vagy poroszkáló epikus világától.

Érdekes egyébként, hogy a lemez címadó dala olyan erővel idézi meg a korábbi, Obsessions album "Gemini Syndrome" darabját, hogy már-már önlopást kiálthatnánk, ha Arkan csak egy kicsivel kevésbé lenne nagyszerű dalszerző, aki mágiájával annyira elvarázsolja a nagyérdeműt, hogy még a kegyes csalás tudatában is képesek vagyunk élvezni az illúziót. (Hallgasd csak az Englund-Ida duettet, egyértelműen a női-férfi zenei párbeszédek etalonjáról beszélhetünk, még akkor is, ha Sommerville kisasszony most valószínűleg sírva fakad.)

Nos, ha a horrorhoz hasonlítottam a lemez által kiváltott hatást, akkor a barátnők szokásához illően ne kapjuk a ijesztgetős pillanatok során kezeinket a szemünk, illetve zene esetében a fülünk elé, mert akkor hol marad a borzongás? Hiszen borzongani jó, persze csak akkor, ha művészi élmény váltja azt ki, és ez nem fantazmagória, hanem maga a valóság.

Garael

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.mysticprophecy.net

Nem vagyok a válogatáslemezek híve, de ennek az internacionális bandának az idei "best of"-ja igenis tetszett. Talán azért, mert nincs rajta hullámzó színvonal és ingadozó hangzáskép. Mire utal ez? A csapat egyenletes, megbízható teljesítményére, arra. Ha az eddig megírt közel száz nótájukból (csak azért sem számolom össze) véletlen-generátorral választanánk ki tíz-tizenkettőt, nagyot hibázni akkor sem tudnánk: egy erős, szinte egységes hangzású heavy/power korongot kapnánk.

Legnagyobb hibájuk is ez talán: a fenti tétel per definíció magában hordozza a nagy meglepetések hiányát; sem csalódni, sem eksztatikus izgalomba kerülni nem lehet egy új MP album kapcsán. Kapjuk, amit várunk, óramű pontossággal, kiszámíthatóan, atom biztosan. Na most, ha ez téged zavar, akkor hallgassál csak Metallicát, vagy mitt'omén mit, ízlések és pofonok ugye, van, aki nem szereti a meglepetéseket, van, aki pedig azt nem, amikor hülyének nézik és jól pofára ejtik.

Fentieknek megfelelően a "Killhammer" sem fogja megváltani a világot, én mégis azt mondom, megér egy misét. (Feketét, természetesen.) Egy cseppet karcosabb-harcosabb mint a Hammerfall középtempói felé sasszézó "Ravenlord" volt két éve, ergo jobb (tufa metalra gerjedők előnyben). A riffek most is hasítanak, az énekdallamok oda lettek pakolva, ahova köll, szóval nincs itt gond egy szál se. Azon meg tegyük túl magunkat gyorsan, hogy a Manowar után ők állnak a Heavy Metal klisék nagykönyvét kikölcsönzők listájának második helyén a pokol könyvtárában - ha mindig inni kellene a "kill", "die", "hell" szavak hallatán egy felest, már a lemez felénél dobnék egy hátast, szerintem.

Megmondom őszintén, én már abban sem vagyok biztos, hogy ez power metal egyáltalán (még ha a Brainstorm és a Firewind most is befigyel itt-ott). Akár a tematikát, akár a zenei megvalósítást nézem, sokkal inkább látom én ezt a világot DIO és Ozzy modern kori megfelelőjének, akik még a műfaj széthullása előtt alkottak és akiket éppen ezért a mai napig nem sikerült egyik alstílusba sem bekategorizálni. Ha már itt tartunk, talán nem véletlen, hogy ismét egy Ozzy feldolgozást biggyesztettek a lemez végére, ezúttal a klasszikus és briliáns "Crazy Train"-t, amit - ha hiszitek, ha nem - sikerült igen jól elkapniuk és egy kis, Mystic Prophecyre oly jellemző lendülettel megspékelniük. Ajánlott, na.

Kotta

Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.fateswarning.com
facebook.com/FatesWarning

A Fates Warning szerintem azon zenekarok közé tartozik, akiknek elévülhetetlen érdemeit, úttörő, sőt stílusteremtő munkásságát minden "szakmabeli" elismeri, valahogy mégsem lettek igazán sikeresek - ez alatt persze a kitüntetett médiafigyelmet, stadion-koncerteket, Billboard-listás slágereket értem. A Queensryche-nak vagy a Dream Theaternek mindebből több jutott, pedig nem vagyok arról meggyőződve, hogy a Fates Warning nélkül a progresszív műfaj ott tartana, ahol... A '80-as évek végén és a '90-es évek elején olyan albumokat produkáltak, amelyek mára egyértelműen kiérdemelték a "klasszikus" jelzőt, a "Parallels" (1991) nálam borítóstól együtt etalon. Utána azonban valahogy belassultak: ha egy banda nem koncertezik rendszeresen, és max. 3-4 évenként jelentet meg új anyagot, gyorsan tetszhalott állapotba kerül.

A "Darkness In A Different Light" kilenc évig tartó katatóniából ébresztette föl Matheosékat. Persze voltak közben projektezések (OSI, Redemption), sőt 2011-ben egy nagyon pozitív kritikai fogadtatásban részesülő "ős-Fates Warning" összeborulás Arch/Matheos néven. A közel egy évtizedes "pihentetés" után klasszikus fölállásban tért vissza a banda, attól eltekintve, hogy most Bobby Jarzombek (Riot, Halford) ül a dobok mögött. A különböző információs felületeken sokan panaszolják a sajátos stílusú Mark Zonder hiányát, de ebben én nem tudok egyetérteni. Jarzombek nagyon jó ütős, ráadásul ehhez a kétgitáros, súlyosabb, zúzósabb megszólaláshoz jobban is illik a stílusa. Ray Aldernek is örülök, mert John Arch "üvegvágó" hangjától egy idő után arcidegzsábát kapok. Kevin Moore (ex-Dream Theater, OSI) "külsős" közreműködése nem sok vizet zavar, de érdekes, hogy most szövegíróként is besegített (O Chloroform).

Úgy látom, hogy az új album a 2004-es direktebb, rövidebb nótákban gondolkodó "FWX" irányvonalát követi egy kis Arch/Matheos-féle pulzáló hasítással. Sajnos abban a tekintetben is igaz ez, hogy a dalokból hiányzik mind a klasszikus korszak dallamérzékenysége, mind pedig az "A Pleasant Shade Of Gray" (1997) hátborzongató, borult progresszivitása. Az "FWX"-en engem egyedül az "Another Perfect Day" fogott meg (de az nagyon), itt pedig csak a "Firefly" és az "Into The Black" hozza az ismerős, régi FW feelinget.

A lemezről természetesen nem szabad könnyelmű, elhamarkodott ítéletet mondani, mert olyan sűrű, mint nagyanyám házi szilvalekvárja, meg kb. olyan sötét is. Abban biztos vagyok, hogy nálam a fent említett két dalon kívül csak az albumot záró 14 perces tétel (And Yet It Moves) fog pörögni, de ez ne rémisszen el senkit az egyébként komoly anyaggal való behatóbb barátkozástól.

Tartuffe

Kiadó:
AFM

Honlap:
www.edenscurse.com
facebook.com/edenscurseofficial

Komolyan mondom, véletlenül alakult így, de van abban valami helyénvaló, hogy nálam most, éppen a legújabb Coldspell album kivesézése után került sor az Eden's Curse negyedik lemezére. Egyszerűen tökéletes illusztrációja annak, hogy két együttes közül, akik közel azonos műfajban mozognak, miért kap az egyik "jó, de érdektelen" minősítést, míg a másikról csak lelkendezve tudok írni - jóllehet világmegváltásról szó sincs.

A helyzet az, hogy mindkét zenekarban kiváló zenészek vannak, de az Eden's Curse - még úgy is, hogy tagcserék nehezítették a munkájukat - képes volt fölküzdeni magát az élbolyba - legalábbis nálam. A megfejtés: változatosabb hangkép, izgalmasabb ritmizálás és jobb dalok. Ehhez párosul a hazai progresszív zászlóshajóból, a Dreyelandsból leigazolt frontember, Nikola Mijic, akinek élek-halok a hangjáért. Neki valahogy ez a lazább, dallamközpontúbb stílus jobban áll; ez már Srdjan Brankovic gitáros Expedition Delta projektjében is kiderült.

Nem tudom, mi az oka, de ebben a hard rock és a heavy metal határmezsgyéjén navigáló műfajban nagyon erősek lettek a németek: az utóbbi időben egészen váratlanul ragadott magával pl. a Voodoo Circle vagy a Jaded Heart. Ami az Eden's Curse legutóbbi lemezét illeti (Trinity), Túrisas kolléga  - bevallottan igazságtalanul  - arra használta föl a recenziót, hogy méltatlankodjon egyik kedvence, a Fair Warning európai sikertelensége fölött. Pedig már az a megjelenés is megérdemelte volna, hogy nagyobb figyelmet szenteljünk neki, most pedig azt mondom, hogy a Throsten Koehne gitáros által vezetett új fölállás soha nem volt még ilyen jó formában.

Nem egészen értem, hogy honnan jönnek a stílusidegen számcímek: "Symphony Of Sin", "Losing My Faith", "Devil In Disguise", stb. Ezek nélkül nagyon meglennék, de ha tisztán zenei érdemei alapján ítéljük meg az albumot, az év egyik kellemes meglepetése; majdnem olyan, mint a tavaly toplistás Eclipse.

Tartuffe

Kiadó:
Escape Music

Honlapok:
www.coldspell.se
facebook.com/pages/ColdSpell

Senki sem vádolhat azzal, hogy a rendelkezésünkre álló szerény eszközökkel nem támogatom a dallamos skandináv hard rock/heavy metal együtteseket. Bográcsból, merőkanállal habzsolom az olyan zenéket, mint a Treat (R.I.P.) vagy az Eclipse: fogós nóták, hiper dallamok, csúcs gitárszólók - a műfajon belül fel van vonultatva a teljes arzenál - a kézifegyverektől a nehéztüzérségig. Ebben a ligában rúgja a pöttyöst egy újkeletű öregfiúk csapat, akik nagyon korrektül nyomják ugyan, de a névválasztás ellenére azért távol vannak attól, hogy libabőrös bűbájt okozzanak nálunk.

Nyilván minden stílusnak megvan az élbolya, középmezőnye, és így tovább. Már a 2011-es albummal (Out From The Cold) kapcsolatban kifejeztem azon véleményemet, hogy a Coldspell Micke Larsson gitáros több mint kompetens hangszerkezelése és Niclas Swdentorp énekes tetszetős orgánuma ellenére is valahol a hátsó középmezőnyben küzd az ellenszéllel és a fáradékony izmokkal.

A "Frozen Paradise" megszólalásban talán még dögösebb, karcosabb elődjénél, de túl sok rajta a kényelmes (és egy idő után unalmas) középtempó, amiből az együttes - mint valami komfortzónából - nem szívesen lép ki. Még az e tekintetben ígéretesen kezdődő "On The Run" is meg-megtöri a nehezen összegyűjtött lendületet. Egyébként a hangkép is zavaró egy kicsit, mert a nyers gitár-sound mellett nagyon retrósan csilingelnek a billentyűk.

A Coldspell talán annyiban mégis találó névválasztás volt, hogy minden profizmusa ellenére valahogy mégsem tud  minket föltüzelni - többszöri hallgatás után is hidegen hagy bennünket. Esetleg ha többet vállalnának az olyan nótákból, mint pl. a "Soldier", amely ugyan nem sokkal kevésbé klisé, mint társai, de legalább változatosabb formát mutat. A stúdióban föl kellene pumpálniuk magukat pár raklap energiaitallal, hogy az öreguras középtempókban elsikkadó potenciál kitörhessen belőlük. Érdekes, hogy ezt éppen a Guns 'N Rosesosan lüktető bónusz nótában, a "Rise And Fall"-ban közelítik meg legjobban.

Tartuffe

Kiadó:
Steamhammer/SPV

Honlap:
www.running-wild.de

Az új Running Wild lemez első hallgatása után rájöttem, hogy Rock n' Rolf olyan fapados Terminátorrá változott, kinél az élő szövet favázon burjánzik: ott van ugye az alap faláb, mint a kalózok archetípusának elengedhetetlen kelléke, a fahang, ami látványos, illetve "hallványos" kopáson ment keresztül (bár nem nagyon volt miből kopni), de öntörvényű barátunknak a füle is fából van, hogy ilyen hangzású albummal próbál visszaevickélni a metál vizekre. Mert oké, hogy nem a csodavokalizálásért szerettük meg annak idején a német kalózmetál jeles képviselőjét, de a hét meg a nyolcát, 2013-ban ilyen sufnihangzással kiállni a porondra több mint bátorság, amit én inkább botorságnak neveznék, és ha nem hallatszana az elkeresztelt dobos munkáján, hogy annyira, de annyira csattogóan gépies, akkor szerencsétlen ütős barátunkat akár fakezűnek is tarthatnánk. Ebben az esetben pedig a Running Wild nevet le lehetne cserélni Running Tree-re…

Persze lehet, hogy csúnya dolog azt az úriembert a földbe döngölni, aki a heavy metal hét szűk esztendejében sem rakta le a zászlót, és emlékszem, még az akkori divatot követni próbáló Metal Hammer kritikusa is 10 pontot adott az 1998-as "The Rivalry" című lemezre – teljesen indokoltan –, de aki Rolf Kasparek iránt odaadó szimpátiát érez, az olvassa el inkább Giant X-es kritikámat, ahol bőven adagoltam a dicséretet, mert jelen sorokban nem fogom. Kasparek ugyanis illusztrisan ellőtte a puskaporát projektes lemezére, és az ott felsorakoztatott dallamokat gyaluval faragta szögletesre. A "Resilient" ugyanis nem rossz: rosszabb. Átlagos. Jellegtelen. Kopott. Avítt. Pedig nem is az újdonságot kérem számon – azt botorság is lenne –, hanem az olyan, azonnal ható himnikus dallamok hiányát, melyek ismerősen is képesek felszabadítani a stílus szerelmeseiben valamit, aminek mértéke az örömfaktorban mérhető. Az unalom tehát nem az ismerős jellegből következik, hiszen ami jó, azt nem lehet megunni: itt bizony a panelrakosgatás fáradtságáról van szó, a jellegtelen refrénekről, melyek harmadszorra meghallgatva is csupán unalmas emlékképeket szülnek, azokat is valamelyik korábbi albumon egyszer már megírt ősük által. Jól példázza ezt a lemez szokásos "hosszú száma", ami még jó is lehetne a maga jellegzetes, masírozós, katonaindulós jellegénél fogva, ha barátunk a 2005-ös "Rogues En Vogue" album "The War" című tételében elő nem adta volna már, csak ott jobban.

Bizony, azt kell, hogy mondjam, a Kasparek köpönyegéből kibújt nemzedék – Powerwolf, Iron Fire, Sabaton – könnyedén focizza le a pályáról a mestert, akinek annyi esélye a korábbi pozíció visszaszerzésére, mint féllábúnak a seggberúgó versenyen – bár jelen esetben ez pár kultikus albummal sikerült már falábszáras hősünknek két évtizede. Reméljük hát, hogy fogunk még aranyérmet adni Kaspareknek a bajnokságban, hogy büszkén lobogtassa a Roger-lobogót, mert az biza’ most a porban hever.

Garael