Kiadó:
Mylodon Records

Honlap:
www.deltachile.com

Van egy haverom, aki nagyon tiszteli és szereti a Dream Theater zenéjét, de abban a szúrásban, amikor meghallja James LaBrie hangját, még a hideg is kirázza, az arcára pedig kiül a teljes döbbenet: "hogy lehet ezt a finom muzsikát így elrontani?" Bár személy szerint nem osztom ezt az ellenszenvet, mégis elfogadom, hogy van ilyen - sokan vannak ezen az állásponton. Én pl. pontosan ugyanígy vagyok a chilei Delta zenéjével és az énekessel, Felipe del Valléval.

Benjamín Lechuga hiába a dél-amerikai szubkontinens egyik legjobb gitárosa, Nicolás Quinteros hiába kiváló billentyűs, az együttes hiába alkot az egyik abszolút kedvenc műfajomban, a neo-klasszikus progresszív metálban, mindezt csúnyán lerontja Felipe del Valle idegesítő, hisztérikus orgánuma. Biztos bennem van a hiba, de nem tudok vele megbarátkozni... pedig...

Na igen, pedig a Delta a "The End Of Philosophy"-val zeneileg megint lépett előre egy párat. Nekem úgy tűnik, eddig ez pályafutásuk legátgondoltabb alkotása. Hívtak vendégeket is, pl. az arrafelé sokkal inkább ismert gitárost, Gabriel Hidalgot (Farewell) és John Westet (Bringers Of Rain), akit az Artension és a Royal Hunt énekeseként ismertünk korábban. Atyavilág! Ahogy meghallom West hangját, két fölismerés nyilall belém: (1) hogyan tűnhetett el a süllyesztőben egy ilyen zseniális torok? (2) Mennyivel jobb muzsika lenne a Delta egy West kaliberű frontemberrel! Sajnos ez a tűnődés meddő.

A lényeg, hogy az album egyébként kifejezetten tetszetős, érdekes módon talán éppen a bónusz nóta (Why Are You So Far) jön be legjobban. Azért akad több erős dal is, szerintem a "Like A Man" pl. akár az új Dream Theater albumon is szerepelhetne, simán megüti azt a színvonalat. Ha nem lenne kvázi lehetetlen beszerezni, szívesen megnézném a 2011-es "Virtual Live" DVD-t is, az ízelítő alapján nem lehet olyan rossz...

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers Records

Honlap:
www.stryper.com

Az USA nem vénnek való vidék... mármint ha a vének alatt azokat a zenészeket értjük, akik a múlt század utolsó évtizedeiben egymás után gyártották az arany és platina lemezeket, mára azonban a barátságtalanná vált "klíma" miatt se a kiadók, se a médiumok nem mutatnak különösebb érdeklődést irántuk. A dallamorientált rock/metal élet egykori húzónevei ma sokkal több sikerre számíthatnak (a hagyományosan hálás Japán mellett) nálunk, Európában. A luxusfedélzetről szinte egyik pillanatról a másikra  gátlástalanul a mély vízbe hajított bandák kihalászásában élen jár a nápolyi központtal működő Frontiers kiadó; az alapító Serafino Perugino olyan észak-amerikai együtteseknek nyújtott már menedéket, mint a Harem Scarem, Mr. Big, Winger, Journey, Night Ranger, Styx... és persze a Stryper.

A "csíkosoknak" most eljött a bizonyítás ideje, igazolniuk kell a Frontiers beléjük vetett bizalmát. A 2004-es újraalakulásuk után (amelynek kívánatos gyümölcse volt a Puerto Ricóban rögzített koncert DVD) két meglehetősen gyenge albumot adtak ki (Reborn - 2005, Murder By Pride - 2009) és egy elég fantáziátlan tribute lemezt (The Covering - 2011), az utóbbi végén azonban helyet kapott egy új Sweet szerzemény (God), ami reménykedésre adott okot. A Frontiers szerintem azzal a föltétellel karolta föl őket, hogy ezt a vonalat kell erőltetni, és ideje visszatérni a '80-as évek klasszikus hangzásához: az "édeskés" (jellegzetes Sweet) dallamokhoz és a gigantikus kórusokhoz. Nyilván bemelegítésként az év elején ki is adtak egy válogatás (best of) lemezt "Second Coming" címmel, ami nekem nagyon bejött, mert modern hangzással lettek fölvértezve a '80-as években meglehetősen gyengén megszólaló slágerek. Azt mondjuk nem értettem, hogy a DVD-hez hasonlóan miért lett itt is teljesen levegőnek nézve az "In God We Trust" (1988).

A "No More Hell To Pay" hál' Istennek teljesen modernül szól, Robert Sweet dobjai keményen odavágnak, egyedül a gitárhangzás retrós kicsit (mint a válogatás CD-n), de ez meg alighanem a koncepció része. Oz Fox és Michael Sweet szinte fölváltva jegyzik a gitárszólókat, és ennek az  istenes-baráti versengésnek mi vagyunk a haszonélvezői: a fiúk ugyanis nagyon tudnak!

Nem állítom, hogy ez a munka simán odaállítható a hősi éra legendés lemezei mellé, de az biztos, hogy jó érzékkel nyúltak vissza a klasszikus korszakba. Ebből a szempontból van pár "kilógó lóláb", pl. a "Sticks & Stones" és a "Water Into Wine"; ez a hangvétel nekem elég szokatlan tőlük, mert inkább a Ted Nugent-féle Damn Yankees-t juttatja eszembe, mint a  fekete-sárga csíkos, pufi-hajú régi önmagukat. Akadnak itt kifejezetten húzós-zúzós dalok is (Legacy, Marching Into Battle, Saved By Love, az utóbbiban Michael Sweet olyan hangokat ad ki, amilyeneket még nem hallottam tőle), de azért dominálnak az időutazós, retro-hangulatban fogant szerzemények.

Sommás ítéletem az, hogy nem született klasszikus lemez, de Perugino bizalmát jelenlegi önmagukhoz képest maximálisan megszolgálták. Egyetlen kifogásom van: ez pedig a '60-as évekből származó gospel nóta, a "Jesus Is Just Alright" földolgozása. Ez piszkosul stílusidegen, ráadásul a Doobie Brothers-féle, definitívnek mondható funk-rockos földolgozás után ez egyszerűen okavesztett. Ennek ellenére az ős-rajongók lelkesedésével üdvözlöm a Stryper újjászületését. Most igazából, nem úgy mint 2005-ben...

Tartuffe

Ez azért durva volt. Ez a hónap. Nem csak a pénztárca tartalma, a család és a munkahely is megsínylette az extrém igénybevételt. Utóbbiak a másnapi kialvatlanságok következményeképpen fellépő enyhe munkaundor és morcosság képében manifesztálódtak. Vannak bajaim, a bőség zavarán és a családi kasszát, valamint a kispolgári életvitelt figyelembe nem vevő felhozatalon túl is.

Tudom, ma már más az élő fellépések szerepe, mint egykoron. Nem csak a közönség, de maguk a zenekarok is komolyabban vették ezt anno. Vagy el tudtátok volna képzelni, hogy az AC/DC elindul Angus és Malcolm Young nélkül az aktuális koncertkörútjára? Márpedig az Orphaned Land pontosan ezt csinálta. Tudjuk, meg kell élni valamiből, a CD eladásból pedig nem lehet, ezért a zenészek megélhetési koncertezőkké válnak: különösebb rákészülés, színpadkép, koncepció nélkül bárhol fellépnek; ha valaki éppen nem ér rá, beugrik helyette az egyik tanítványa, énekesnőt nem hoznak, megy az samplerről is stb. Nem merném a hakni szót bevetni (még), de néha úgy érzem, a felé haladunk erőltetett menetben.

Nem bántani akarom őket, mert ha valamit nem irigylek, akkor az a mai rockzenészek életvitele, sorsa. Sőt, tisztelem őket, hogy Metallica, Mötley Crüe szintű nagy áttörés legkisebb reménye nélkül is tolják, amit szeretnek. Nem őket okolom ezért – a nekem nem feltétlenül tetsző – jelenségért tehát, csak tényként közlöm a fenntartásaimat. Az se egészséges valahol, hogy az ember fia vén trottyként látja először a bálványait – még ha bizonyos szempontból szerencsés is, hogy egyáltalán látja. A Pretty Maids buli például átlagos mércével mérve jó volt, de biztos vagyok benne, hogy 20 évvel ezelőtt ötvenszeresen túrták fel a színpadot. De Fish is jóval izgalmasabb lett volna szólókarrierje korai szakaszában, egy fénykorában lévő Marillionról nem is szólva.

Na mindegy, nézzük az októberi felhozatalt! Néhány csapatról már írtunk (Freedom Call, Fish, Ken Hensley), néhány performanszra nem jutottunk el (Masterplan/Mystic Prophecy, Beardfish, Queensryche, Bonamassa) – ezt nézze el nekünk a kedves olvasó, a szerkesztői gárda zöme vidéki –, a maradékról pedig most fogok értekezeni éppen. Kezdve az Orphaned Land-el, akiknek az új lemeze a "poposodás" ellenére is remek lett, így eléggé vártam őket. Ahogy tudjuk, másodgitáros poszton váltás volt náluk, és mivel Sassi helyén is egy beugrós – Idan Amsalem – játszott, az új fiú, Chen Balbus lépett a szólógitáros helyére. Nem túlzás tehát azt állítani, hogy az izraeli csapat "tartalékos" felállással érkezett. (Úgy látszik, a hagyományosan hím-dominánsnak tartott társadalmakban sem más a helyzet ma már, mint a "nyugati" világban, azaz a férfinépségtől arrafelé is elvárják a gyermekszülésben, – születésben való részvételt, ha pelenkamosásban talán nem is, de szegény, gyenge nő lelki támogatásában mindenképp, akár munkája időszakos félretételével is.)

A változások ellenére egy viszonylag korrekt bulit nyomtak, egyrészt ilyen erős setlisttel nemigen lehet hibázni, másrészt Jézus-imitátor Farhi úgyis elvisz a hátán bármilyen bulit. Azért a hangulat kezdetben korántsem volt olyan forró, mint legutóbb, a közönség lassabban melegedett be, de a zenekar is jóval visszafogottabb volt. A végére azért összeállt a dolog, játszottak is volna talán többet a kötelező másfél óránál, de egy rövid kupaktanács után úgy döntöttek, mégsem – valószínűleg a beugrósok nem tudtak több nótát biztonsággal előadni. Hááát, egynek elmegy. Ha nem lettem volna ott két éve, amikor egy sokkal lelkesebb, éhesebb zenekart láttam, akkor még tetszett is volna. Így se volt rossz, de azért az a bizonyos varázslat most nem itatta át a Club 202 levegőjét.

A Fates Warning épp az ellentéte volt ennek, mert ők sokkal meggyőzőbbek voltak most, mint legutóbb. Pedig az ő friss korongjuk (ellentétben az "All Is One"-al), bevallom, számomra csalódás. Ennyi idő után sokkal kiérleltebb dalokat, és főleg énekdallamokat vártam tőlük, nem ugyanazokat, amiket Alder már többször is ellőtt a Redemption albumokon. Zonder kiszállásától se vagyok boldog, mégiscsak a szcéna legeredetibb dobosa. Nem mintha nagy baj lenne Jarzombekkel, remek ütős, engem mégis leginkább megmosolyogtat, mennyire próbál zonderesen dobolni a "Darkness In A Different Light"-on. Ja, az már szinte említésre sem érdemes, ugyebár, hogy ők is egy alapember, Aresti nélkül jöttek. De legalább jól szóltak, és Alder is csúcsformában volt, nem úgy, mint legutóbb. Összességében így nagyon erősre sikeredett a produkció, azt azonban továbbra sem tudnám jó szívvel mondani, hogy az új nóták legalább élőben meggyőztek, mert nem. Azért dobogós lesz, azt hiszem.

Pretty Maids. Megbízható csapat, erős lemezeket szállítanak már három évtizede. Több, mint 20 éve jártak erre, így nem csoda, hogy viszonylag népes közönség várta őket a Barba Negrában. Na jó, metal viszonylatban. Faja kis koncert volt, még mindig Atkins lopja el a show-t, pedig nem mai gyerek már. Meglepően jól énekel, legalábbis így látja ezt az, aki nem volt ott akkor. Mert azok szerint, akik ott voltak akkor, már csak árnyéka önmagának. Ennyit a mihez képest kérdéskörről. A "fiatalok" amúgy tényleg meggyőzőbbek voltak, Rene Shades basszeros komolyan tombolt a végére, Morten Sandager pedig piszok jól vokálozik a szintizés mellett.

H. Sanyi mesélte, hogy egy átmulatott éjszaka után Dewin Townsend – egy másnaposan őszinte pillanatában – válaszolt így arra a kérdésére, hogy melyik projektjét, munkáját ajánlja leginkább meghallgatásra: "Sanyi bá', beteg muzsika ez. Épp ésszel senki sem hallgat ilyen zenét. Legalábbis remélem." Nos, nem véletlenül jutott eszembe ez az anekdota a Leprous kapcsán. Ezek a norvégok egészen nyilvánvalóan nem százasak. És mivel az őrület és a zsenialitás között gyakran hajszálvékony a választóvonal, nem csoda, hogy ők is rendszeresen átlépik ezt a határt. Arra akarok kilyukadni, hogy időnként brutálisan jó dolgokat művelnek.

Egy Leprous koncert hihetetlenül intenzív élmény. Nem csak az agyat dolgozzák meg a rendhagyó, meghökkentő megoldások, és a fület, valamint az egész testet a hangerő, de a szemet is csordultig tölti a látványvilág, kezdve a nem szokványos fellépőruháktól a kivetítőkön át addig a tombolásig, ami a színpadon zajlik. A zenekar messziről érkezett el a "Coal" letisztult művész-metaljáig, így időnként black-death bandákat megszégyenítő aprítás zajlott a deszkákon. A következő pillanatban pedig ugyanazok a fickók tökéletesen adták vissza a "Foe" a capella kánonját. Döbbenet! Vérprofi zenészek, szétáradó energia, profizmus, profizmus és profizmus. Nem volt gyenge ez a hónap, de a hűha érzés azért egészen eddig nem érkezett meg. Ekkor viszont gőzvonatként robogott át rajtam, és szabályosan beledöngölt a földbe. Orphaned Land és Pretty Maids ide, Fish és Fates Warning oda, ezek a tejfölös szájú bálnavadász vikingivadékok elégségessel zavarták sarokba az összes rutinosnak kikiáltott fellépőt. Így kell ezt csinálni, erről van szó! Ez az, amit 58 évesen már nem képes átélni-átadni egyetlen zenész sem, mondjon nekem bárki bármit.

Kotta

Nem jó egyedül koncertre menni. Jól esik, ha csak két szót is szólhat az ember valakihez két szám között: - Ezt figyelted? - Nem semmi. Aztán már folytatódik is a program. Az sem jó, ha nincs előzenekar. Jól esik, ha leguríthat az ember egy sört, de két óra alatt el sem párolog, s aztán ülhet kocsiba kiszáradva az izgalomtól. Az első ellen tudok tenni, elhívok egy barátot. A második ellen csak a koncertszervezők tehetnek valamit. Például elhívhatták volna Király Pittát fellépni. Na mindegy. Ezzel be is fejeztem a panaszkodást. A továbbiakban csak csupa jót tudok mondani a tegnap estéről.

Az igencsak foghíjas nézőtér elé negyed kilenckor lépett ki a négy gladiátor. És itt most a foghíjas nem csak arra vonatkozik, hogy kevesen voltunk, de a közönség 90%-a kopasz vagy ősz hajú öregurakból állt, akik önfeledten tomboltak a 40 éves slágerekre. Persze voltunk páran, akik javítottunk valamelyest az átlagéletkoron, de azért az tisztán kivehető volt, hogy nem az új lemez kedvéért gyűlt össze a társaság. Ennek ellenére a koncert végén már nem tudtam venni az előzetesen túl borsos árúnak tartott 4500.- Ft-os "Trouble"-ból, mert amikor Ken Hensley a koncert vége felé elkottyintotta, hogy a buli után negyed órával kijönnek fotózkodni és dedikálni, akkor hirtelen többen elindultak a vécé irányába (de gyanítom, hogy csak az irány stimmelt, és aljas módon a hátam mögött lerabolták a merch-pultot.) Visszatérve a négy zenészre: nem is tudom, miért írtam gladiátort az előbb. Nem harcoltak a színpadon sem egymással, sem a közönséggel, és még a zenével sem kellett megküzdeniük, könnyedén és mosolyogva, sőt időnként összenevetve tolták a műsort. "Eleven tűz" égett a szemükben, ha úgy tetszik. Értem, már a névválasztást! Nem volt az a múltkori "happy metal" hangulat, de jókedvűen, időnként poénkodva zenéltek, és ezt szeretem. Ezért mondom mindig, hogy Blackmore is maradjon ott a Blackmore's Nightban, ahol jól érzi magát! Kinek hiányzik egy Deep Purple reunion, ha azzal jár, hogy szinte meggyulladnak a világot jelentő deszkák a lábuk alatt, akkora a feszültség a zenészek között. Tegnap este nem volt feszültség, inkább vibrálás. És ez jó! A műsor ugyanaz volt, mint a korábbi helyszíneken, koncert kezdés a "Trouble" nyitó nótájával, zárás a lemez utolsó dalával, középen még egy "I Don't Know" is elhangzott az idei opuszról, plusz 3 dal a "Faster"-ről és a "The Last Dance" a - melyik lemezről is? A 2003-as album címadó nótáját 2007-ben újraénekeltette Glenn Hughes-zal. Én azt hiszem, a repertoárba inkább a "Blood On The Highway"-es verzió került. Igen jól volt összeválogatva a program, amikor a közönség már kicsit elfáradt az új daloktól (nem én, hiszen mindet ismertem, csupán az "I Don't Know"-val egybemosott "The Last Dance" elején bizonytalanodtam el egy kicsit), akkor jött egy-két Uriah Heep nóta, hogy felrázza a közönséget. Egyébként nagyon homogén volt az anyag, kevés beszéddel, szinte megállás nélkül nyomták le a bő másfél órás műsort, így lehetett igazán érezni, hogy Hensley szerzői vénája nem kopott semmit, most is ugyanolyan magas szinten pumpálja a jobbnál jobb dalokat, mint 40 évvel ezelőtt.

A száraz címlista azonban nem adja vissza azt, ahogy a "Stealin'" elején egy 5 perces Hammond intróban Hensley minden elképzelhető módon nyúzza hangszerét, még a hátát is vakargatja vele! És közben druszájával olyan billentyű-gitár párbajt is produkálnak, amilyet korábban csak a Blackmore-Lord párostól láttam. Fantasztikus volt! Másik rövidke párbajuk a "Lady In Black" elején volt, de ekkor már Hensley kezében egy (egyébként gyönyörűen szóló) akusztikus gitár volt. A "The Wizard"-ban került elő még e csilingelő hangszer, és itt sütötte el Hensley a poént, amit legutóbb a "Lady In Black"-nél, hogy "És most ezt a sort magyarul énekeljük! - Aah-aah-ah". Ken Ingwersen, a fiatal gitáros igen régi kísérője Hensleynek, már a 2005-ös "Ken Hensley & The Viking All-Stars Band"-nek tagja volt, ennek megfelelően érzik egymás minden rezdülését. Nagy arc, de van mire. Ilyen lazán gitározni talán csak Uli Roth-t láttam eddig. Gyakorlatilag bármit kiráz csuklóból. Ha lenne egy kis önálló egyénisége, a világ legnagyobbjai között lenne a helye. De még az egyetlen szólólemeze is olyan eklektikus, hogy nem lehet műfajilag behatárolni, akkor is csak azt írtam rá, hogy "jó mindenben és kész". A zenekar tagja szintén pár éve, bár nem olyan régen, mint Ingwersen, Tom Arne Fossheim, aki egy átlagos dobos, a feladatát jól elvégezte, ezen kívül kapott a "Lady In Black" végén egy kb. 1 perces dobszólóra is lehetőséget. Szerintem fölösleges volt. Ilyen minimál dobfelszerelésen csak Ian Paice tudott nagyot alakítani. A banda negyedik tagja, az új fiú, aki miatt Ken Hensley "Live Fire 2.0"-nak nevezte zenekarát, Roberto Tiranti, aki basszusgitározik és énekel, mint Glenn Hughes. ÉS úgy énekel, mint Glenn Hughes! Mellesleg a hangszerének is jó ismerője. Nem egy Billy Sheehan, de azért láttam tőle egy pár szép futamot. Ám elsősorban a hangja nyűgözött le.

Ken Hensley egyre mélyebb ráncai mutatják, hogy ő is öregszik. De a színpadi teljesítménye, mozgása és életvidámsága alapján nem mondtam volna meg, hogy már 68 éves. Több figyelmet, több rajongót éredemelne, mert ezt a fajta ős-hard rockot sem a Uriah Heep, sem a Deep Purple nem tudja már ezen a szinten művelni, mint ő és kis csapata.

CsiGabiGa

Honlapok:
www.foreverstorm.com
facebook.com/foreverstormofficial

Kíváncsi vagyok, hogy 2009-ben vagy azóta rajtunk kívül még hány hazai blog vagy honlap számolt be a szomszédos Szerbiából való heavy/power banda, a Forever Storm első albumának, a "Soul Revolution"-nek megjelenéséről. Pedig lassan annyi ilyen internetes felület van, mint gyors folyású hegyi patakban kavics. Némi büszkeséggel tölt el, hogy szorgalmas kapirgálásunknak, széles érdeklődésünknek hála, hazánkban itt "mutatkozhatott be" először néhány tényleg figyelemreméltó formáció (mint pl. annak idején a Myrath).

Az ilyen nagyon mély merítésből származó együttesek között van Szerbia, de talán a régió egyik legtehetségesebb ikergitár-alapú, a heavy metal klasszikusokból táplálkozó bandája. Mifelénk a fiatalok közül nagyjából csak a Wisdom éri el ezt színvonalat... A Forever Storm tagsága nem árul zsákbamacskát, legfőbb inspirációként mindnyájan az Iron Maident nevezik meg először, de előkelő helyen szerepelnek a listában: a Helloween, Gamma Ray, Hammerfall és a Firewind is...

Ezzel nagyjából el is mondtam mindent. A srácok közül van olyan, aki 1990 után született, de úgy tolják, mint akik már vagy 20 éve forgolódnak a műfaj élvonalában. Vagyis: olyan szemtelenséggel határos magabiztossággal, amire csak a lánglelkű fiatalok képesek. Stefan Kovačević orgánuma egyszerre erőteljes és barátságos, a dallamok kellően kidolgozottak, a két gitáros sziklaszilárd alapokra helyezi a zenét, a szólógitáros Miloš Miletić pedig éppen idevaló.

Elismerem ugyan, hogy nem vagyok a stílus farkasétvágyú fogyasztója (inkább Garael kolléga lenne hivatott az ilyesmire lecsapni, mint sólyom az óvatlan gerlére), ennek ellenére néha jól esik ilyen bonyodalmaktól mentes őserővel töltekezni. Pl. a címadó "Tragedy" nagyon jól tudna esni élőben, néhány jól irányzott rövidital legurítása után - persze, csak ha tudom, hogy másnap nem kell korán kelni...

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers Records

Honlap:
myspace.com/placevendme

Az új Place Vendome már a harmadik olyan album, amire azok sem fanyaloghatnak, akik szerint Kiske tökfej, és az AOR színtéren annyi keresnivalója, mint Barbie babának a szabadegyetemen. Pedig hősünk mindent megtesz annak érdekében, hogy sose hamvassza el a fel-fellobbanó reményt a speedvitézekben, ráadásul fránya módon képes az Avantasia albumokon a legjobb pillanatokat idézni, olyan mézesmadzagot huzigálva a fanok orra alatt, amitől még a maci sem megy be a málnásba. Lári-fári – mondhatnánk Kiske "előkelő idegen" szerepjátszására, miután Tolkki legutóbbi művében konkrétan leénekelte a csillagokat az égről, olyan szívből jövően, amit nem lehet szimulálni – ráadásul Weikath legutóbbi nyilatkozatában kész volt eltemetni a csatabárdot.

Kiske egyébként amennyire ragyogó énekes, annyira jellegtelen dalszerző, még szerencse, hogy a szólóalbumok, és a "SupaRed" csúfos buktája után belátta, hogy vákuumban próbál levegőt venni, már amennyiben a se íze-se bűze lagymatag rocknótáit erőlteti a nagyérdeműre, és ha nem is akar a heavy metal színtérre visszatérni, a számára szimpatikusabb hard rock-AOR műfajt is lehet úgy művelni, hogy az alkotás édes gyümölcse jusson róla eszünkbe, ne az alapozó trágya…

Mindemellett meggyőződésem, hogy hősünknek igenis jót tett a csipetnyi metál-resurrection, amit egyrészt a már említett Avantasia, másrészt a tavalyi év kiváló Unisonic albuma bizonyított, ami ha nem is az a fémveretes keménység tipizált példája, azért képes volt megdobogtatni azok szívét is, kiknek a könnyük is fémből csordult, ahogy meghallották a riffesebb megközelítésű nótákat. Hogy honnan tudom mindezt? Mert én is ilyen vagyok. A külső dalszerzőkkel felvett albumok esetében Kiske immár az ötödik etap óta nem tud hibázni, pedig abból négy – három Place Vendome, és egy Kiske-Somerville – tősgyökeres AOR, amire a potenciális Kiske hívők nagy részének elméletileg csak legyinteni kellene, és az, hogy a legyintésből taps lett, nem a szerencse műve. Kiske hangja ugyanis a dallamhegyekkel megtámogatott lemezeket ugyanúgy a csúcsra képes röpíteni, mint a PV lemezborítók sas-allegóriája a napot, amiben persze nagy szerepük van a segítőtársaknak, jelen esetben egy egész slágergyár sztahanov brigádjának. Az Alessandro Del Vecchio, Timo Tolkki, Magnus Karlsson, Robert Tiranti alkotta csapat szerencsére túlteljesítette a tervet, mert a szokásos AOR panelek ide-odatologatásán túl képesek voltak Kiske egyéniségére szabni a dalokat, az egyéniség pedig egy olyan hangot takar, amit a középkori törökök minden bizonnyal a bülbülmadáréval azonosítottak volna, és csak azért nem a hurikkal, mert azok ugye nőneműek.

A lemez dalai duzzadnak az energiától, többségük – a szokásos AOR gyűjteményekkel ellentétben – hard rockosan tempós darab, így nem kell félni attól, hogy az átlag metalfan belefullad a nyáltengerbe. A siker így minden aspektusában adott, még akkor is, ha a lemez második száma olyan orbitális plágium, amit még néhány PhD tudományos fokozattal rendelkező politikus is szégyellene, pedig a "Power Of Music" igazából önlopás, mégpedig a Kiske-Somerville lemez "Silence" című tételéé. Hiába, olyan jól sikerült annak idején a duettbe ágyazott darab, hogy meg kellett ismételni, kár, hogy más címet adtak neki, mert így kissé megkeseredik az öröm édes íze.

Kiváló, az elődökhöz méltó folytatás született a PV műhelyben, és ha azt vesszük, hogy Kiske – saját bevallása szerint – egyáltalán nem vonzódik a dalok világához, akkor elönthet minket a sajnálat, mert mit kapnánk, ha Misi barátunknak még tetszene is az alávarázsolt dalszőnyeg!

Garael

Kiadó:
Cherry Red Records

Honlapok:
www.ken-hensley.com
facebook.com/officialkenhensley

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy nagy mesemondó, akit Ken Hensleynek hívtak. Gyönyörű meséket írt többek közt varázslókról (The Wizard, The Magician's Birthday), a bölcsről (Wise Man), a fantáziavilágról (Return To Fantasy), a hölgyről feketében (Lady In Black), és a szabadságról (Free Me, Sweet Freedom). Volt egy zenekara, mellyel eljátszották ezeket a meséket. Majd úgy döntött, hogy egyedül folytatja útját. Meséi már nem voltak olyan érdekesek, bár az utolsó tánc (The Last Dance) vagy a barna szemű fiú (Brown Eyed Boy) azért még népszerűséget hoztak. 2007-ben aztán megírta élete meséjét (Blood On The Highway) és a Glenn Hughes-zal, Jorn Landeval, Eva Gallagherrel, John Lawtonnal feltálalt történet újra nagy sikert aratott. Ezután csinált egy gyorsabb (Faster) és egy lassabb (Love & Other Mysteries) mesegyűjteményt. A leszerződtetett Ken Ingwersen igen míves gitárszólókat kanyarított a gyorsabb fabulák köré, míg Roberto Tiranti Iglesiasokat (apát és fiát egyaránt) megszégyenítően énekelt a lírai eposzokban.

Most, 2013-ban egyesült a két gárda, hogy közösen okozzanak gondot e cikk írójának. Mert mi jót lehetne írni egy elbeszéléshalmazról, melynek címe "Trouble"? Például azt, hogy talán ez lett a nagy mesemondó élete legkeményebb lemeze. Félretette a lírázást (pontosabban csak kétszer vette elő a teljes anyagban), és a Hammonddal megtámogatva erősen gitárcentrikus albumot hozott létre. Az excentrikus Ken Ingwersen, aki koncerteken úgy viselkedik, mintha ő lenne a fő attrakció, nem Hensley nevű druszája, maximálisan partner volt ebben, míg Roberto Tiranti a bizonyos magasságokban Glenn Hughest idéző éneke mellett feszes basszusgitár alapokkal is támogatta a kezdeményezést. Tom Arne Fossheim pedig hozza a ritmust keményen, bár a volt zenekar új dobosától, Russell Gilbrooktól azért elmarad a teljesítménye.

A legemlékezetesebb történet, ahogy a másik nagy mesemondó, Stephen King esetében, úgy itt is a semmitmondó című "It". Egy tömény Hammond-orgia, melyből egy klasszikusokat megszégyenítő dal kerekedik ki. Kicsit Deep Purple, kicsit Rainbow, de a miénk! Vagy legalábbis az enyém! De hát nekem mindig más tetszett, mint az átlagnak. A "Faster" lemez "Beyond The Starz" nótájára is azt mondtam, hogy egyik kedvencem a lemezről, de Hensley csak most, 2 év után ébredt rá, hogy milyen jó kis koncertnóta lenne belőle. Az őszi turnén először játsszák élőben. Az új lemez legidegesítőbb dala viszont a "You Will Always Be Mine" című ballada, ahol a 4/4-es ütemet a refrénben 3/4 váltja fel, és ettől megtörik az elaléló lassúzás varázsa. Hallottam már jól sikerült ütemváltásokat, ez nem az. Hogy a meséknél maradjunk, olyan, mintha Hófehérke helyett a vadász enné meg az almát, de már kész az ütős befejezés, így mit lehet tenni, a királyfi őt csókolja életre az üvegkoporsóban. Ugye, hogy gáz? A másik ballada viszont, mely a lemezt zárja, igazi gyöngyszem. Nem véletlen, hogy az új turnét is a "The Longest Night"-tal zárják az elcsépelt "Lady In Black" helyett. (Persze azért a "Hölgy" sem marad ki a repertoárból.)

Zseniális lehetne a "Todo Loco" is, ha nem lenne a Hammond kezelés annyira perfekt (mármint "Perfect Strangers", de szinte egy az egyben). Ezzel együtt az egyik legjobban megragadó dallam címét elnyerte nálam. Ez azért is fontos, mert azt mondtam, az öreg Ken legkeményebb lemeze (állítólag az 55-ik). Bizony a nyitó "Ready To Die" és a címadó "Trouble" alapján rászolgál erre a címre. Kár, hogy közben elveszett a mese, eltűntek a felejthetetlen dallamok. Feláldozták őket a kemény riffek oltárán. Ugyanígy jártam az "I Wanna Go Back"-kel és a "Please Explain"-nel is, pedig utóbbi a nagy kedvenc "Beyond The Starz"-t idézi, de valahogy hiányzik belőle a varázs. Élvezetes hallgatni, de valahogy 5-6 újrajátszás után sem marad meg egyetlen dallam sem. Régebben ez már 1 hallgatás után is ment. Tulajdonképpen most is megy a "Dangerous Desire", vagy az említett "Todo Loco", "It", "The Longest Night" esetében. Szóval nem nekem romlott a memóriám, a hiba máshol van. Az "I Don't Know" igazi Uriah Heep klasszikus címre pályázhatna, végre nem Deep Purple-ös a Hammond, hanem igazi Hensley.

Meglepő volt, hogy Eirikus Hauksson David Byront idéző hangját lecserélte a mester, de Roberto Tiranti karcosabb orgánuma is jól megy a zenéhez, ha már megszokta az ember (első hallásra furcsa volt). A magasaknál viszont olyan Glenn Hughes-os falzetteket produkál, hogy az ember azt hiszi, az ex-Deep Purple basszert már megint sikerült megnyerni egy kis vendégszereplésre.

Október 28-án, hétfőn az A38 hajón mutatkozik be az új csapat, egy a korábbinál sokkal bátrabb programmal, az elmúlt heti szetlistán 3 új nóta szerepel, 3 a "Faster"-ről, 1 a "Blood On The Highway"-ről és csak a koncert fele szól a Uriah Heep slágerekről. Nekem már megvan a jegyem rá, akinek nem vette el a kedvét az írásom, vagy a nem túl jó minőségű 14 perces egyveleg a turné bemelegítő koncertjéről, az jöjjön el, mert én biztos vagyok benne, hogy nem mindennapi élményt fognak nyújtani élőben (is).

CsiGabiGa

Kínos csönd. A szerencsétlen tanárjelölt esdeklő szemekkel néz az osztályra, egy, csak egy gyerkőc legyen, akit kicsit is érdekel az újságból kimásolt cikk, fohászkodik magában. Pedig mennyire jó fej akart lenni, nem egy idióta nyelvkönyvből oldatja meg a sablon feladatokat, hanem egy élő, időszerű szöveget hozott, aminek elvileg érdekesnek kellene lennie a suttyók számára. De ezek a kölkök csak bámulnak itt bután, mint a sült hal a kovászos uborka mellett. A felügyelő tolla pedig csak serceg a papíron, ahogy serényen jegyzetel...

Helyszín: egy "gyakorló" általános iskola, Pécsett. Idő: '80-as évek legeleje. Szereplők: a kétségbeesett angol tanár, aki újítani akart, és a sült halak. Az egyik üveges szemű jómagam lennék, aki értetlenül bámulja maga előtt a koncertbeszámolót, vagy mi a rosseb is ez, merthogy néhány szón kívül semmit nem értek az egészből. Kb. 5 éve tanulok már angolul (még mondja valaki, hogy az átkosban...), de még a "Times" veretes nyelvezetéből se dekódolnék túl sokat, nemhogy ebből a szlengtől hemzsegő firkálmányból. Ezt a jelenetet és a cikkben szereplő képet sosem fogom elfeledni: egy csúnyán kifestett festett csúnya bácsi portréja volt rajta. Ő is egy hal, csak nem sült.

Ez volt az első találkozásom Fish-sel. Az utolsó (legalább is eddig) pedig múlt szombaton, az A38-on. Megjegyzem, sokkal szebb azóta sem lett, pedig már festékkel sincsen összekenve. Mármint Fish, nem az A38. Amikor megláttam, hogy a hajóra szervezik ezt a legendát, még posztoltam is egy kommentet a fészbukon (tessék, mekkorát változott a világ, ezt meg már magyarul nem érteni), hogy kicsi lesz az. Mármint a hajó, nem Fish. Tévedtem. Jóindulattal félház lehetett. Pedig a csóka tényleg egy rock-ikon, az első négy Marillion vita nélkül brutál klasszikus. Ráadásul a fickó nem túl gyakran jár mifelénk. Mikor is volt itt legutóbb..., várjunk csak..., ja, még soha.

Fogjatok le, ne kezdjek el már megint nyavalyogni azon, hogy miért csak ennyien. Azt azért elmesélem, hogy – ha jól értettem az öreget, bocs, de a cockney nyelvjárással a mai napig küzdök – a nemrég megjelent idei albumáról (Feast Of Consequences) az egyik számot (All Loved Up) Lengyelországban agyba-főbe nyomja a rádió, így a lemez is felugrott az eladási listákra. Hmm, én aztán igazán ki nem állhatom a lengyeleket, de azt el kell ismernem, hogy progresszív rockban mindig is előttünk jártak. Onkel Fish ezt azzal hálálta meg, hogy mind a hat (!) lengyelországi fellépésén nyomott egy második ráadás blokkot is. Legalábbis a last.fm szerint. Mi csak egyet kaptunk.

De ne szaladjunk előre, még el sem kezdődött a buli. Most még azon aggódom, hogy jól fogom-e érezni magamat egyáltalán. Mert bármennyire is szeretem az első két szólóalbumát - ezeken kb. az utolsó vele készült Marillion korong (Clutching At Straws) stílusát vitte tovább -, be kell ismerjem, idővel elvesztettem az érdeklődésemet a munkássága iránt. Ne nézzetek így rám, nem én tehetek róla, sajnos bepunnyadt az öreg rendesen. Az új cuccra sem igazán tudtam rágyógyulni, túlontúl lagymatag nekem a tempó. A nagy kérdés tehát az volt, lesz-e sok-sok Marillion szombat este, vagy sem.

Vagy sem. Nagypapi nem tette meg nekünk azt a szívességet, hogy figyelembe véve az itteni fellépéseinek "gyakoriságát", változtat az új korong promóciós körútjának programján, és tol egy igazi best of bulit. Megkaptuk sztenderdbe a "Feast Of Consequences" háromnegyedét és két-két számot az első kettő Marillionről (ha jól számoltam). Hol egy "Keyleigh", egy "Lavender", vagy mondjuk a "Heart Of Lothian", kérdezem én! Az über-zseniális "Misplaced Childhood"-ról mindösszesen a rövidke "White Feather" hangzott el, az is egy medley-ben! A ráadásban megkaptuk még a kislemezes "Freaks"-et..., hát nem is tudom, van ennél jó néhány fontosabb szám a korai életműből.

És tudjátok mit? Így is frankó volt a koncert. A bő két órás produkció minden ízében vérprofi, főhősünk – joviális bácsika kinézete ellenére – még mindig jól énekel, kísérő zenészei természetesen első osztályúak. Élőben pedig még ez a mix is jól működött, a közönség hálás volt minden számért, legyen az bármelyik korszakból. Itt ki is osztok egy piros pontot a jelen lévőknek rögvest, azon kevés alkalmak egyike volt ez, amikor mi, magyarok nem égtünk be a közönségénekeltetéseknél.

Igen, az angollal bajok vannak errefelé még mindig, az iskolai nyelvtanítás továbbra sem tudott felnőni a feladathoz, és ez pontosan olyan előadók esetén hoz hátrányba minket, mint amilyen Fish is. Mert ha a muzikális progresszivitás kicsit meg is kopott a zenéjében mára, szövegei, a témák, amiket megénekel, nagyon fontosak és költőiek továbbra is. Nem anyanyelvűként szerintem mi ebből keveset érzékelünk, biztos nincsenek sokan azok, akik szövegkönyvet böngészve hallgatják a CD-ket manapság.

Derek William Dick olyan ember, mindig is olyan volt, akinek sarkos véleménye van a világ dolgairól és ezt közölni is szeretné velünk. Ehhez ma már álarcra és művészi alteregóra sincs szüksége, kilép a reflektor-fénybe, és szimplán magát adja. A korral úgy látszik bölcsesség és magabiztosság is jár. Karizmája, humorérzéke, kommunikációs képessége a mai napig tökéletesen működik, ha kifogyna a zenei ötletekből, szerintem stand-up komédiásként is simán megállná a helyét. Ezt itt is bizonyította, mikor elviccelődött a hajó – Fish szópárral, vagy amikor az idősebb korösszetételű közönségre célozva kopaszodó fejét simogatva megjegyezte, látja, sokan igen hosszú ideje vártak erre a fellépésre. De megkapta a magáét korunk összes anomáliája, negatív jelensége, kezdve az X-Faktorral, a globális felmelegedésen és a föld lassú, szisztematikus elpusztításán keresztül az értelmetlen háborúskodásokig.

Azért én kívánom, hogy ne fogyjon ki a muzsika a lelkéből, a gondolatok a fejéből biztos nem fognak. Azt is, hogy gyakrabban vesse errefelé a jó sorsa a jövőben, amire némi esély azért van, mert láthatóan ő is jól érezte magát itt. Most pedig fogom szépen azt a szövegkönyvet, és nekiugrok újra a "Feast Of Consequences"-nek...

Kotta

fotó: Molek Csaba

Kiadó:
UDR GmbH

Honlap:
www.imotorhead.com

A fémbe vésett metál kánonnal ellentétben egyáltalán nem vagyok oda sem a Motörheadért, sem Lemmy Kilmister személyiségéért. Előbbire nem igazán tudok magyarázatot adni, mondjuk azt, hogy ízlés dolga, az utóbbiért viszont az énekes-dalszerző életéről szóló könyv és film tehet, no meg az a nyilatkozatdömping, amiből kirajzolódik Lemmy személyisége, és az általa képviselt értékrend.

 Sajnálatos, hogy a zenében megnyilvánuló állhatatosság nem transzformálódott valami szerethető emberibe, már ha az önirónia nem nevezhető annak, mert igaz, ami igaz, Lemmy tökéletesen tisztában van önmaga gyarlóságával, és a szarkazmus jótékonyan fedi le a „nem játszok szerepet” nemtörődöm attitűdjét – így válik a lustaság látszólagosan a kicsinyes problémákon való felülemelkedéssé és értékformáló erővé.

Ezek után persze jogosan kérdezhetitek, hogy miért én írom az új lemez kritikáját: nyugi, nem akarok Puzsér Sándor babérjaira törni – egyrészt, mert hiányzik az ahhoz szükséges tehetség, másrészt nem szeretnék az említett úriember folyton méltatlankodó hozzáállása mögé rejtőzni, mert nem akarok gyomorrontást kapni, fújtatni meg edzés alatt szoktam, nem méltatlankodás közben…A válasz nagyon is egyszerű, az új Motörhead lemez ugyanis megdöbbenésemre tetszik. Történt már ilyen velem persze, a 2006-os Kiss Of Death-ről írtam is egy oldalnyi dicsérő szót annak idején, úgy látszik, hogy Lemmynek hét év kell, hogy valami nekem tetszőt írjon, ami már csak azért nem igaz, mert 1999-ben tojtam az egész Motörhead-mizériára.

És hogy miért is tetszik a lemez? Mert mocifejes barátunk ezúttal nem felejtett el refréneket írni a sika-mikára, és ha nem is ment át Ramones-féle dúdolgatós punkba, a rövid, energiától duzzadó szerzeményeket már első hallás után is fütyülni lehet, pedig a legtöbb Motörhead slágert inkább "eltorokköszörülni” kell, a fütyülés úgyis inasszokás. Lemmy remek dalszerző – kár, hogy ez leginkább mások számára írt szerzeményekben nyilvánul meg –, ráadásul a bikatempó mellett most szánt időt kicsit a gyökerekre is – nem, nem azokra a személyekre, akiket annak tartunk, hanem a zeneire –, így aztán elandaloghatunk az olyan original blues számokon is, melyek eddig a legritkább esetben jelentek meg a Motörhead-univerzumban. A rock n’ rollt végre nem az elhadart krákogás képviseli, a "Knife”-ot például egy rendes énekhanggal és kevesebb svunggal, no meg autentikus hasngszereléssel tulajdonképpen egy klasszikus rock n’ roll banda is játszhatná, szinte látom, ahogy a bőgős Lemmy módjára próbálja hangszerét a nyakába venni. A tempó persze átlagban is kettőhúsz feletti, ami jelen esetben a leírtaknak megfelelően nem jelenti a dallamok kanyarban hagyását: aki például az "End Of Time” önlopásos riffjére ülő refrént nem fogja a következő koncerten ordítani, az vagy néma, vagy nem lesz ott.

A lemezt végighallgatva ezúttal igazat adok a kritikai szinten megnyilvánuló, szinte egyöntetűen dicsérő szavaknak, hiszen Lemmynek az sikerült, amit még a legnagyobb sikereivel sem tudott elérni: olyan embereket meggyőzni – például engem – akik számára egyetlen Motörhead szerzemény meghallgatása is tulajdonképpen az egész diszkográfia ismeretével ér fel. Nem, kérem, ez butaság, minden önirónia nélkül, mert azt hagyjuk meg Lemmy-nek, hátha a következő lemezre is összehoz ennyi jó dalt.

Garael

Kiadó:
Listenable Records

Honlap:
myspace/seventysevenrocks

Itt most egy Motörhead kritikának kellene lennie, mert eredetileg azt terveztem, aztán ráébredtem, hogy a szűkös szabadidőbe annak megírását beleszorítani nincs sok értelme. Mostanra már úgyis tudja mindenki, hogy pályafutásuk egyik legütősebb albumát tették le az asztalra 2013-ban, de ha nem így lenne, a rockertársadalmat az se izgatná nagyon, hiszen számukra Lemmy az isten, és ha az "Úr" szól hozzád, akkor az úgy jó, ahogy van.

Helyette prezentálok nektek itt egy amolyan "Airbourne vs. '77 – avagy autentikusan, vagy legalább enyhén módosítva stílszerű lopni" esszét. Merthogy ezek a zenekarok is éppúgy az alap rock 'n' roll riffekben utaznak, mint a Mocifej, azzal az apró – de nem elhanyagolható – különbséggel, hogy ők nem a saját, hanem egy másik zenekar örökségét hasznosítják újra meg újra. Ugye nem kell leírnom, hogy az AC/DC-ről van szó? (Hoppá, csak leírtam...)

Szóval ezek a bandák az ausztrál legenda nyomdokán haladnak, mindkettőjük a harmadik lemezénél tart, melyből a legutolsó idén jelent meg. Van tehát jogosultsága az összehasonlításnak, annak az oka pedig, hogy ez a spanyolokra van kihegyezve, rém egyszerű: az Airbourne marketingje úgy tűnik, sokkal hatékonyabb, a '77-nek így szimplán jobban jön egy kis figyelem-felkeltés, bármennyire is korlátozott hatékonyságú az általunk.

Nagyjából két út áll a "plágium bandák" előtt: vagy felvállalják, hogy egy adott zenekar bűvkörében élnek és alkotnak, és a lehető legpontosabban veszik le kedvenceik hangzását, riffjeit, énektémáit, vagy a jól bevált receptet némi újdonsággal fűszerezve és a végterméket némileg átcsomagolva próbálják meg elhitetni velünk, hogy ez most azért valami más. Míg az Airbourne inkább az utóbbi, a '77 az előző ars poeticát vallja magáénak – esetükben nem véletlen ám a "Let There Be Rock" megjelenési évére utaló zenekarnév, ők valóban a Bon Scott érába röpítenek vissza minket, méghozzá úgy, hogy néha tényleg nehéz eldönteni, ki játszik éppen, a spanyol csapat, vagy holmi elkallódott korai demó került elő az auszik hagyatékából.

Nem érdemes azonban lenézni őket a nagyfokú önállótlanságért, mert baromi szórakoztatóak tudnak ám lenni. Egyfelől, mert lehet szívatni velük a haverokat azzal, hogy fel kell ismerniük, melyik AC/DC lemezen szerepel ez vagy az, másfelől, mert bennük van a bugi rendesen. A számaik ütősek, a gitárszólók pedig kifejezetten fílingesek. Igaz, ezt részben ellensúlyozza, hogy Armanda Valeta nem jó énekes – egyetlen erőssége ezen a fronton, hogy a hangja kísértetiesen hasonlít Bonn Scottéra. Mondjuk elsősorban gitáros ő, nem pacsirta, amúgy a tesója (még ebben is hasonlítanak az eredetihez) a másik hathúros. Ráadásul mintha kezdenének némi egyéniséget is növeszteni lassan. A jazz-sztenderd témát fémestítő "Jazz It Up"-hoz, vagy a Primal Scream-szerű retro-beat "Virtually Good"-hoz hasonlót a nagy testvér biztosan nem írna és játszana.

Én amúgy elhallgatom mind a "Black Dog Barking"-ot, mind a "Maximum Rock 'n' Roll"-t, és igazán egyiket sem. Merthogy igazi bulizene ez, ami élőben üt nagyot, amikor is nem zavar annak a ténye, hogy amúgy ez a muzsika teljesen felesleges, amíg az eredeti előadó él és virul. Lenne. Ha gyakrabban enné erre őket a fene, és nem kellene tömegnyomorban 200 méterről egy kivetítőt bámulnod lábujjhegyen valami arénában. Vagy ücsörögve a kakasülőről. Tessék, itt az eszé konklúziója, máris megfejtettük a plágium-jelenség létjogosultságát.

Szerencsére az Airbourne-t nem lehetetlen elcsípni kis hazánkban egy kellemes kis klubban, és tudjuk is, hogy remek koncertbanda. Reméljük egyszer a spanyolok is erre tévednek, ha már itt vannak a szomszédban. Mert a jutyúb tanúsága szerint ők sem lehetnek piskóták élőben.

Huh. Ezt azért - három lemezről is értekeztem egy recenzió keretén belül – ügyesen csináltam, nem?

Kotta