Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.firewind.gr
facebook.com/firewindofficial

Az ön-újradefiniálónak, magyarosabban: új kezdetnek szánt, egyszerűen csak "Firewind"-re keresztelt 2020-as album után itt a Firewind-saga folytatása. Ez a második lemez, amelyiken Bob Katsionis gitáros/billentyűs már nem működik közre és Herbie Langhans (Seventh Avenue, Beyond The Bridge) énekel, de csak az első, amelyiknek megírásában a német dalnok tevékenyen és - mondhatni - hatékonyan részt vehetett. Ezúttal valódi beleszólása volt a dalszerzésbe, jellemzően mind a zenei kompozíció, mind a szövegírás tekintetében a főnökkel, Gus G.-vel közösen jegyzik a számokat.

A felvételekért és a keverésért Gus G. régi "fegyvertársa", Dennis Ward volt a felelős, ennek megfelelően a soundra a meglehetősen dinamikus kifejezés illik ugyan, de az egyedi semmiképpen. A játékidő az újabb trendeknek megfelelően tipikusan "vinyles", azaz belefér a 40-45 perces tartományba. Ráadásul úgy, hogy a korongon szerepel egy viszonylag meglepő földolgozás is: a The Romantics "Talking In Your Sleep" című pop-rock slágere, ami nem rossz ugyan, de a lemez saját számai közé betűzve és nem valami bónusz "fícsörként" szőrős és suta lóláb módjára lóg ki az összképből.

Egyáltalán nem kellemetlen beismernem, megint polihisztor kollégánknak, Kottának lesz igaza. Miközben Gus G. gitározásán továbbra is érződik a főleg Yngwie Malmsteen által fémjelzett neo-klasszikus éra hatása (itt jegyzem meg: mennyivel élvezetesebb lett volna Ozzy "Patient Number 9" lemeze végig az ő játékával!), a dalok egyre kevésbé klasszikus értelemben véve firewindesek. Az utóbbi időben a Firewind lemezek egyre kevésbé Firewind lemezek, inkább Gus G. szólólemezeinek (2014, 2015, 2018) szerves folytatásai.

Biztos lesznek olyanok, akiknek idegeit borzolni fogja Langhans orgánuma. Elismerem, hogy sajátos (valahogy a Beyond The Bridge koncepciójához jobban illett, itt inkább amolyan 12-egy-tucat power metal hang), de ezen a lemezen szerintem sikeresebben integrálódott, mint az előzőn. Alapvetően az a véleményem, hogy az utolsó két kiadványnál (az előző évtized lemezeinél) ez most erősebb anyag, csak már nem éppen vegytiszta tűzszél...

Végezetül - szokás szerint - hadd adjak hangot a fölháborodásomnak, amiért az újra aktív Masterplannel közös "Masters Of Fire" turnét sem (!) sikerült elhozni Magyarországra! Mivel tudnak többet a jó tót atyafiak, a pozsonyi koncertszervezők?

Tartuffe

Danava: Nothing But Nothing (2023)

A korszellemnek megfelelően teljesen átmegyünk interaktívba, ezt a lemezt is egyik kedves olvasónk ajánlotta. Mondván, ebben megvan az a düh és energia, amit az évértékelőmben felemlegettem. Maga az írás tárgya ugyanakkor nem is lehetne kevésbé összhangban a korszellemmel, igazi retro cucc ez, igen markáns korai – első 2 album – Maiden hatásokkal. Hangzásban is, nem csak zenei megoldások terén nyúlik vissza a NWOBHM (h)őskorbába, így meglehetősen kedvelni kell azt az érát ahhoz, hogy maradéktalanul élvezni tudd a muzsikát.

Való igaz, energia és lelkesedés az van benne, majd szétfeszíti. A zenei fölkészültséggel sincs probléma, a megidézett korszak sztenderdjének mindenképpen megfelel. Jók a számok, talán éppen a kuriózumnak szánt, anyanyelven előadott cseh doom nóta lóg ki egyedül az albumról. Valószínűleg a tagok egy részének európai kötődése lehet, mert maga az opusz nem olyan erős (és hangulatában sem igazán illik ide), hogy indokolná a választást. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy ha hiányzik Harrisék kezdeti fékevesztett szilajsága és markáns zenei világa, akkor ez itt egy jó választás lehet nosztalgiázni kicsit.

Eldritch: Innervoid (2023)

Az olaszok munkássága elég alaposan dokumentált a blogon, ez a megjelenés valahogyan mégis elkerülte a figyelmünket. Pedig, ha progos-dallamos muzsikával a DGM az éves listánk élére tudott repülni, akkor a nagyon hasonló erényeket fölmutató honfitársaikról is illett volna megemlékezni, mert színvonalban ezek nincsenek túlságosan távol egymástól. Korántsem vagyok alapos ismerője az Eldritch munkásságának, Tartuffe számít inkább szakértőnek ebben a tekintetben (is), de emlékeim szerint meglehetősen konzisztensen hozták mindig a korrekt színvonalat.

Nagy meglepetés így nem érheti az egyszeri rajongót, de a csalódás is kizárva! Szerintem ez az album kifejezetten jól sikerült; megkockáztatom, a saját - nívós - szintjükhöz képest is valahol az élmezőnyben landolna. Prog-power fanoknak így gyakorlatilag kötelező, úgysem jelenik meg túl sok combos alkotás ebben a zsánerben manapság. Érdekes, mintha az északi vonal gyengélkedése láttán a taljánok vennék át a stafétabotot a stílus életben tartása érdekében. Legyen így, úgy látszik mindenkinek eljön az ideje előbb-utóbb, ha elég kitartó!

The Rods: Rattle The Cage (2024)

Az amerikai Motörhead, ahogy némi túlzással emlegették őket anno, 1980-86 között volt aktív, és az Anvilhez hasonlóan jól beleragadt a másodvonalba. A Lemmyékhez hasonlítás azért volt fals, mert a The Rods sosem volt olyan vad banda, mint a legendás angol trió, s bár mindketten korai heavy metalban utaztak, a jenkik szerintem kevésbé nyersen (dallamosabban, hard rockosabban) nyomták mindig is. Az Anvil pedig úgy jön a képbe, hogy ahogyan Kanadából, úgy New York környékéről sem volt egyszerű ebben a zsánerben rajongótábort építeni. Annyira a jazzről és a musicalről szól ott minden. A kétezres években újra mocorognak, de meglehetősen visszafogottan, mindösszesen három album jelent meg az újabb érában.

Aki ismeri őket régről, tudja nyilván, mire számíthat. Kicsit azért modernizáltak: az egyenes, riff alapú muzsikát helyenként Hammonddal/billentyűvel teszik lágyabbá, monumentálisabbá, és ez kifejezetten jól áll nekik. Ilyenkor olyan, mintha a Grand Magus Ken Hensleyvel jammelne. Én megsüvegelem, amikor közel nyolcvan éves tagok még nem hajlandóak megöregedni (David Feinstein 77) és bőszen nyomják a rock 'n' rollt. Ráadásul nem is rosszul. Ajánlott, de ez is csak az oldschool rajongóinak.

Riley's L. A. Guns: The Dark Horse (2024)

Ez az L. A. Guns kevésbé ismert fele, Tracii Guns a másikban van. Ezt a verziót a dobos, Steve Riley trombitálta össze rutinos arcokat-haverokat maga mellé csábítva. A "The Dark Horse" hasonlatos annyiban az új Magnumhoz, hogy Riley még a lemez megjelenése előtt meghalt (RIP), szóval amolyan poszthumusz cucc ez is. Hiába, hogy nem nyeretlen kétévesekről van szó, ez az album nem olyan retro, mint a The Rodsé, határozottan van egy modern stich benne (kilencvenes – kétezres évek). Ugyanakkor a '70-es éveket is érezni itt valami csoda folytán…

Legtöbbször talán a Lillian Axe ugrott be a hallgatása során, de a címadót például a The 69 Eyes is nyomhatná, a záró tétel pedig Quireboys slágernek is elmenne. Helyenként a The Cult is befigyel, szóval nehezen beskatulyázható korong, és ez jó. Kicsit borongós, de bulizós alapvetően, és tudja a rosseb, pontosan miért is, de tökre bejön nekem.

Kotta

Kiadó:
Rockshots Records

Honlap:
www.metaldefacto.me

Metal De Facto. Először azt hittem, hogy valamilyen paródia, vagy happy metal csapatról van szó, amelyik már nevében is jelzi bolondos hozzáállását az egész lemezhez, de mivel ezt a játékot már maga a "humorforrás" Manowar is eljátszotta, nem beszélve a tényleg burleszk-fémet tortaként arcunkba dobó Nanowar Of Steelről, nevetés vagy egy halvány mosoly helyett olyan kínos érzés fogott el, mint mikor valamelyik trash-vígjátékban azon kell nevetnem, ha a főhős gatyába végzi el azt, amit egyébként WC-ben szokás.

Szerencsére tévedtem, ráadásul nagyot, hiszen a finn csapat olyan tisztelettel nyúlt a tradicionális európai power metalhoz – és egy-egy aspektusában az Iron Maidenhez –, ami mindenképpen figyelmet érdemel, ráadásul a kiadott lemez minősége nemcsak tiszteleg az ihletet adó "nagy generáció" előtt, de a kötelező sztenderdeket olyan magas szinten valósítja meg, amit egyes példaképek ma már sámlira állva sem tudnak megugrani.

A világgá rikoltott végeredményben aztán ott van a Helloween, a Sonata Arctica, a Stratovarius, a korai Avantasia, vagy az Iron Maiden öröksége, de szerencsére nincs ott a lassan minden kontinentális power brigádot elborító diszkó/techno/szintipop kényszer: ez bizony a nyolcvanas évek fémben fogant, dallamos, epikus, ezáltal magával ragadó tisztelgése a stílust megalkotók előtt.

A csapat lelke Aitor Arrastia énekes, aki hangjával Kiske és Scheepers genetikai mixturáját sikoltja az égbe, megfelelve ezzel a műfaji elvárásoknak, illetve a billentyűs Benji Klint-Connelly, aki neoklasszikus futamaival egyszerre idézi a Stratovarius és a csikóéveit élő Sonata Arctica elbűvölő világát. A hangzás ugyan lehetne vastagabb, hiszen két gitáros is felelős a hagyományos brit zenei hangulati elemek megteremtéséért, ráadásul eléggé takarékoskodnak a szólókkal, de a basszust kezelő, az Ensiferumból ismerős Sami Hinkka, aki a "Slave To The Power" c. dalban Harris-i magasságokba emelkedik, pótolja a húrok virtuóz megszólaltatását: talán itt csíphetjük leginkább nyomon a német-skandináv alapú európai power mellett a NWOBHM jótékony hatását, amit úgy sikerült integrálni az alapvetően dallamosabb közegbe, mint az Európában szerencsét próbáló kínai piacosnak a gagyira hajlamos rétegek keresleti várakozásait.

S ha már Ázsia: a lemez dalai a szamuráj hőskorba vezetnek, így természetesen elmaradhatatlan az egyik legősibb monda, a 47 Ronin , a bushido, vagyis a szamurájok etikai/spirituális kódexe, vagy a mongol hordák flottáját többször is elpusztító, és így az inváziót megakadályozó"Isteni szél", a Kamikaze említése.

A dalok legfőbb alkotóeleme a remekül eltalált refrén, ami a stílus paneljeinek megfelelően úgy ragad a fülünkbe, akár Maci méz a műanyag palackba, de nem mondanám azt sem, hogy az instrumentális szekció alárendelt szerepet játszana az egyébként igen erős hangulat megteremtésében. (Jóllehet, ugyan a Japán történelemről, mitológiáról szólnak a dalok, a fiúk úgy döntöttek, hogy hanyagolják az egyébként abszolút testidegen távol-keleti folkzenei elemeket, még úgy is, ha laza szövésű koncept albumként egy-egy zenei átkötő alkalmas lett volna a bivát és a kokjút (hagyományos húros hangszerek), vagy a nemzeti hangzás egyik, az európaiak által is ismert megteremtőjét, a nagydobot jelzés értékűen bemutatni.)

És ha már power metal – a lemezt természetesen egy 12 perc fölé nyúló epikus dal zárja, amiben megtalálható minden "Keeper" örökség, a sebességgel való játszadozástól a himnusz-szerű, együtt énekeltetős többrétegű refrénen keresztül az instrumentális összefoglalóig, amiben mindenki megmutatja, mire is (lenne) képes. (Sajnos sikerült némi, a történetet magyarázó prózai szövegelést is a dalba építeni, ami meg-megtöri a szerzemény ívét: nem győzöm hangsúlyozni, hogy ha mesét szeretnék hallgatni, akkor könyvet veszek elő, és nem egy metal-lemezt, de úgy látszik, a fiúk fontosnak tartották, hogy a 47 Ronin története szövegmondásban is kiemelésre kerüljön – a Kenau Reeves által készített, hasonló című filmfeldolgozás úgyis megbukott a pénztáraknál.)

A lemez azonban egyáltalán nincs erre ítélve, és ha jobban belegondolok, évek óta nem hallottam hasonló színvonalú, hagyománytisztelő euro-power metalt, ami úgy idézi meg a hatásokat, hogy ne kelljen plágiumért kiáltanunk. Várjuk a második részt!

Garael

Kiadó:
SteamHammer

Honlap:
www.magnumonline.co.uk

Sajnálatos módon a Magnum valószínűleg utoljára dörrent meg: bármennyire is megbízható csapatként tekinthetünk a brit AOR legendára, lehetséges, hogy kényszerűek lesznek letenni a fegyvert, hiszen a banda egyik alapítója, fő zeneszerzője és gitárosa, Tony Clarkin rövid betegség után váratlanul elhunyt.

52 év. Ennyi ideje van a nemzetközi porondon a Bob Catley frontemberrel híressé vált együttes, és ugyan volt egy kisebb megszakítás a zenei együttállásban, ha elgondolom, hogy jómagam 53 éves vagyok, nem tudok tisztelgés nélkül írni (egy kézzel ütöm a billentyűket) egy ilyen patinás formációról. Szinte közhelyszámba megy, hogy a művészetekben – főleg a könnyűzenében – az igazán kreatív korszakukat a húszas éveik derekán érik el a zenészek, nos, a Magnum 2012 óta megjelent albumjai – melyeknek recenzióját blogunkon is olvashattad – akkorát dörrentek, mint a névadó fegyver, rácáfolva előbbi állításomra és még sokunkéra – persze azért valljuk be, valóban nem ez a jellemző karrierív. (Hát, ha még azt is hozzátesszük, hogy Catley szólókarrierét 50 évesen indította, aminek három, Gary Hughes-zal közösen alkotott lemeze minden vonatkozásában felveszi a versenyt a legkiválóbb Magnum lövésekkel, akkor nem csodálkoznánk, ha a tehetség idővel járó romlásának ellenszerét Catley DNS-éből nyernék ki.)

A Magnum egyedi hangszeres és dallamvilágával azon csapatok közé tartozik, akiket bármelyik szerzeményük pár hangja után büszkén azonosíthatsz, bizonyítván tökéletes rálátásodat a metal zenei életre 😊. Az persze igaz, hogy a lemezek nem biztos, hogy a riffhalmozós thrasherek kedvencei lesznek, hiszen a Magnum erejét mindig is a dallamvilág és a finom, precíz harmóniák jelentették, de biztos vagyok abban, hogy remek kapucsapatként szolgálhatnak bármelyik barátnő számára, akiknek egyébként a hajuk állna fel, ha meghallgatnának egy virtigli Slayer performanszot. Azt még hozzá kell tenni, hogy az együttest a múlt században a progresszív jelzővel is felcímkézték, ami ma már megmosolyogtatónak hathat, hiszen ebben az értelemben az idő elment mellettük, és még egy Dream Theater-i progger is – pedig a stílust Álomszínházék előtt vagy harminc évvel feltalálták – annyi előremutató elemet találhat a Magnum zenéjében, mint ahány békegalamb repked Oroszországban.

A "Here Comes The Rain" egyébként követi az ezredforduló utáni albumok zenei módszertanát, azt a finoman meghangszerelt, aprólékos és dallamorientált megközelítést, ami akkor sem válik unalmassá, ha az általuk teremtett korlátok mögül most sem léptek ki. A recept tehát ugyanaz, aminek a végeredménye 10 kompakt sláger, ízes gitárjátékkal és még ízesebb billentyűszőnyeggel, de ha kell, olyan apró, színesítő elemek integrálásával, mint a "Blue Tango" ős rock n' rollos hangulatteremtése az elmaradhatatlan Hammond-varázslattal, a "The Seventh Darkness" fúvós bolondozása, vagy az "I Wanna Live” – a cím szívszorító a történtek fényében – billentyűs filmzenei betétje.

A záró szerzemény aztán röviden összefoglalja a Magnum erényeit és zenei felfogását: rövid feszültségfokozás után refrénnek is beillő verze, majd az ősprogresszió néhány elemének felvillantása, az elmaradhatatlan billentyűvel, mindez olyan tökéletes hangulati egységben, ami mögött ott áll a fél évszázados tapasztalat és az eredendő tehetség.

Nem gondolnám, hogy lenne méltóbb befejezése e rendkívüli pályafutásnak, amiben a Catley-Clarkin páros közti mágia tökéletesen prezentálja, hogyan tudott a zenekar ennyi ideig aktuális maradni, anélkül, hogy felesleges modernkedésbe mentek volna át, olyan tradíciók tiszteletben tartásával, melyek úgy látszik időtlenek és kortalanok. Az eső pedig hulljon egy gitáros emlékére…

Garael

Grand: Second To None (2024)

Jönnek lassan a '24-es lemezek, ismertek és ismeretlenek, ez a svéd trió az utóbbiak táborát erősíti. Színtiszta AOR, csak úgy fröcsögnek a nyálas, ragadós melódiák, ne is szépítsük! Állítom, hogy ezek a nóták itt legalább olyan jók, mint a Journey és a Foreigner életmű nagy része, de hát ez úgysem érdekel senkit, mert nem ők az eredetiek, mindezt hallottuk már ezerszer. Azért én ide teszem őket, hátha… Ha valakinek ez a zsánere, talán örömet lel bennük!

Gotus: Gotus (2024)

Szintén zenész. Na jó, ez a poén itt pont nem ül, a katonaság óta bevett szófordulat ez a köreimben, ami onnan ered, hogy a muzsikusok úgy jártak ki-be a laktanyába állandó kimenővel, mint térdembe a fájás mostanság. Szóval szintúgy hagyományos műfaj (hard rock), szintén Frontiers, és ugyanúgy magas színvonal, mint a Grand esetében. Ex-Gotthard, -Krokus és -Crystal Ball zenészek hakniznak egyet Romeróval, szóval a stílus adott - a főnök Mandy Meyer szerintem egy klipnótáig egyszer már eljutott Jelusic(k)-cs(k)al is, de akkor valahogy elhalt a történet - és azt kell mondjam ezúttal, hogy hakninak ez itt nem is rossz! Romero leénekli a csillagokat az égről, a hangszeresek pedig kompetensen tolják alá a frankó témákat.

Visszautalva a Túrisas írása kapcsán feszegetett, és a fentebb is kifejtett dilemmára, nem fogják nyilván letaszítani az "1984"-et, vagy a "Slip Of The Tounge"-ot a műfaj csúcsáról, ez a bemutatkozó album sosem lesz klasszikus, pedig minőségben saccperkábé hozza azok minőségét. Például az A3-ként érkező power líra (Love Will Find It's Way) simán lehetne az új "Is This Love". Lehetne. Egy másik világban. Egy szó, mint száz, nagyon jól áll ez a muzsika Romerónak, talán a végső helyét is megtalálja itt, ha kereskedelmileg sikeresnek bizonyul a társulás. Én nem bánnám, szerintem ők itt most speciel megérdemelnék!

Night: High Tides – Distant Skies (2020)

Talán némi kereskedelmi megfontolást sem nélkülözött, hogy a kezdeti NWOBHM-inspirálta stílusuktól közel egy évtizedet visszafelé léptek időben. Ezen mű kapcsán ugyanis leginkább a Thin Lizzy, a Blue Öyster Cult, vagy például a korai Scorpions ugorhat be, mint inspiráció-forrás. De nem haboznak mindjárt harmadiknak egy erősen Dire Straits ihlette számot sem eltolni, amúgy D-A-D módra. Hát jó, mindenki merít valahonnan.

Szóval ez is egy ártalmatlanná szelídített, magát kemény rocknak álcázó valami, nem kevés Ghost áthallással. Ezek után nem is csoda, hogy a Ghost és D-A-D rajongó ifjú barátom hívta fel rájuk a figyelmemet. De nem bántam meg, hogy megismerkedtem velük, mert – szó se róla – kifejezetten jól nyomják. Szóval, ha nem zavar az erőteljes Tobias Forge hatás, akkor nyugodtan tégy egy próbát te is! Hacsak el nem cseszik, alighanem hallunk még róluk.

High Spirits: Hard To Stop (2020)

Éppen a fent tárgyalt Night után tolta be a Spotify, elcseszett szokása ez, hogy úgy hiszi, jobban tudja nálad, mikor mit akarsz hallgatni. Ezúttal megbocsátok neki, mert különben az életben nem futok bele ebbe a chicagói underground bandába, pedig igencsak bejött a "Hard To Stop", ami már a negyedik albumuk. Van amúgy 2023-as megjelenésük is, de az szerintem kevésbé sikerült jól (legalábbis egyetlen hallgatás alapján úgy tűnt). Fura egy "csapat" ez, mert 2009-es megalakulásuk óta szinte változatlan felállásban koncerteznek, a számokat viszont egyedül Chris Black írja és játssza fel a stúdióban. Ő amúgy amolyan föld alatti szuperhőse lehet a tengerentúli szcénának, számtalan, normál halandó számára tökéletesen ismeretlen együttesben tolja, vagy tolta.

Jól szól a cucc, Dan Swanö stúdiójában rögzítette Black kapitány. Retro ez is valahol, abban az értelemben legalábbis, hogy a dalok simán születhettek volna valamikor 1980 környékén, de a Nighttal ellentétben hangzásban nem akarja koppintani azt az érát. Kifejezetten mai a megszólalása, és a korai metal mellett tartalmaz azért amerikai ízt is, egy csipetnyi folkot, southern rockot is felfedezni vélek az énekstílusában. A punk gyökerek is ott vannak, de ez szinte természetes ebben a közegben. Az egész valahogy a Slough Fegre hajaz összességében, ha ez mond nektek valamit. Szerintem baba.

Kotta

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/RevolutionSaints

Dean Castronovo egyértelműen függőségre hajlamos személyiség. Régen ez leginkább az alkoholra és a kokainra irányult, de a 2015-ös családon belüli botránya és fölfüggesztett börtönbüntetése után addikciója tárgya elsősorban a cigaretta és a Red Bull. Ezek - értsd: nikotin és koffein - se jók, de egy fokkal azért talán elviselhetőbbek (főleg a közvetlen környezete számára). Van viszont egy egész életét átívelő függősége, amiért mindnyájan hálásak lehetünk, és ez nem más, mint a zene. Ennek fontos állomásai - a rengeteg stúdió és szessön-munka mellett - részvétele olyan világraszóló produkciókban, mint a Bad English, Hardline, Soul SirkUS, Ozzy, Journey stb.

Az utóbbi időben zenei tevékenységének fókusza a Revolution Saints nevű Frontiers projekt, bár a hírek szerint - hál' Istennek! - megint együtt turnézik Neal Schonékkal. A Serafino Perugino fejéből kipattant és Alessandro Del Vecchio által szerzeményekkel ellátott RS újabban eléggé felpörgött. Az RS 2.0 (Doug Aldrichot Joel Hoekstra, Jack Blades-et Jeff Pilson váltotta) alig egy évvel az előző album (Eagle Flight) megjelenése után új lemezzel lepett meg minket. Persze a meglepetésünk nem volt olyan nagy, hiszen tudjuk, hogy Del Vecchio egy év alatt akár 5-6 ilyen anyagot összedob a stúdióban.

Mindenesetre a megújult RS új energiákat mozgósított, már az "Eagle Flight" is érezhetően jobb formát mutatott, mint az álmosító "Rise" (2020), a tendencia pedig most folytatódik. Persze új arculatot, stílust ne várjon senki. Az RS amolyan Journey tribute-ként működik, ahogy azt Del Vecchio Itáliában elképzeli. A tribute jelleg miatt egyszerre arcbamászóan amerikai, Del Vecchio irányítása és kompozíciós dömpingje miatt pedig... nos, olyan Del Vecchio-ízű. Ez az apró termetű és fölfoghatatlanul termékeny olasz zeneszerzőként tényleg egy kaméleon, de azért kézjegyei itt-ott viszonylag könnyen fölfedezhetők. Vannak dalok, ahol mintha a saját zenekara, az Edge of Forever szólna: "Fall On My Knees", "Will I See You Again", "Divine Wings".

Azért el kell ismernem, egy "Revelation" vagy "Eclipse" típusú Journey lemezt százszor meg ezerszer szívesebben hallgatnék. Ugyanakkor az is tagadhatatlan, hogy egy-két szerzeményben nemcsak sikerül hátborzongatóan hitelesen megidézniük Neal Schonék géniuszát, de a színvonal is közel azonos. Az olyan tételek, mint az albumot bevezető, klipes "Against The Winds" vagy a "Been Said And Done" egy Journey lemeznek is díszeivé, kiemelt slágereivé válhatnának.

Az "Against The Winds" szerintem a jobbik RS albumok közé tartozik, de a legmagasabb hangszeres teljesítmény ellenére is azt mondom: leginkább csak szemezgetek belőle, s szerencsére mindig találok néhány határozottan jól elkapott, Journey-kompatibilis himnuszt.

Tartuffe

Kiadó:
Silver Lining Music

Honlapok:
www.saxon747.com
www.facebook.com/SaxonOfficial

Bár ahogy az korábbi kritikáimból kiderült, a Saxon legutóbbi, kőkeményre vett trilógiája a közvélemény többségével ellentétben nem nyerte el tetszésemet: mivel nem szeretném magamat az autópályán egyedül, a forgalommal szemben robogó, megtévedt sofőrhöz hasonlítani, sietek kijelenteni, hogy az albumok elérték alapvető  céljukat, vagyis megcáfolták azt a feltételezést, miszerint a NWOBHM nagy öregjei már képtelenek haladni a korral, így olyan transzformációnak lehettünk tanúi, ami ha nem is példátlan, de mindenesetre ritka a heavy metal történetében.

Ilyen korban azonban már tényleg csodaszámba menne, ha ezt a tempót tartani tudnák a zenészek, így ezúttal…ezúttal is maradtak az acélosra kalapált úton, még úgy is, hogy azért leheletnyi elmozdulásnak fültanúi lehetünk, olyan tökéletes átmenettel, ami ha a stílusváltást nem is, de az eddigi attitűd finomhangolását érzékelhető módon valósítja meg.

Az enyhe váltásba talán az is közrejátszott, hogy az őstag gitáros, Paul Quinn távozott a turnézástól, és jóllehet részt vállalt az új dalok megírásában, saját kísérőcsapata lemezének elkészítése közepette nem hiszem, hogy apait-anyait bele tudott/akart volna tenni a közös munkába. Ez azonban a színvonalon nem látszik, egyébként is úgy gondolom, hogy Andy Sneap producer nagyon is jól tudja, hogyan instruálhatja a zenészeket ahhoz, hogy a végeredmény fémesen csikorogva harsogja világgá: az angolszászok soha nem adják fel! (És akkor most szemérmesen hallgatok az időközben kiadott két feldolgozás etapról, amelyek inkább tűnnek a kiadó felé tett kötelező gesztusnak, mintsem olyan örömzenének, amivel a saját stílusra igazítva tiszteleghetnek az inspiráló források előtt.)

A lemez pedig – ami különböző történelmi személyekhez, illetve eseményekhez kapcsolódik – a felesleges intrót követően úgy kezdődik, ahogy a legutóbbi befejeződött: az egy páncélvonat robogásával földet-eget dörgető riffsorozatra úgy telepszik rá a jellegzetes Saxon dallam, hogy arra látatlanul is rávághatod; ezek bizony a jó öreg Byffordék, majd a gitárszóló lazít egy kicsit a szigorú hangvételen, hogy aztán visszatérjenek a vasszinkópához – az öregek még mindig tudják, mitől dobban együtt a fémszív és emelkednek magasba az öklök a headbangelő fejek fölé.

A "Madam Guillotine" aztán nyugodtabb vizekre fejez, illetve evez, a rockos refrén remekül passzol az inkább a heavy metalból kinövő groove-hoz, ráadásul a csapatnak van kedve a hangulati váltásokhoz is, és a tempó alakításával, valamint az újabb gitárszólóval a lemez talán legjobb pillanatait pöfögik el.

Fogadni mertem volna, hogy a nyugisabb perceket egy speedelő tétel követi: itt azonban sajnos nem sikerült igazán kidolgozott dallamokat kikovácsolni a műhelyben – hiába "Fire And Steel" a dal címe –, de a dallamos, majd virgázó gitárszóló megmenti a hallottakat a monoton darától, aminek elénekléséhez fél oktáv is soknak tűnik és inkább illene a Motörheadhez, mint a dallamosabb bajnokságban játszó Saxonhoz.

A roswelli titkokat kutatja a következő szerzemény, ami hasonlóan az előzőekhez, zakatoló riffekkel nyit, a refrénhez azonban itt sem kellett megerőltetni magát a csapatnak, a Katica óvodáscsoportnak is mintegy fél percébe telne kitalálni valami hasonlót, bár, ha Halász Jutkán szocializálódtak, akkor felháborodottan utasítanák vissza a dallamtalan kántálást. (Ráadásul Byfford mintha pösze lenne, bár az is lehet, hogy én hallom félre a kiejtett hangokat.)

A Kublaj Kán felidézésével történetet mesélő dal aztán helyrehozza a csorbát, a jellegzetes Saxon-dallamok megmutatják, miben is olyan erős a csapat, és nem kell ahhoz munkadalhoz illő monotóniát küldeni az éterbe, hogy keménynek látszódjunk. A lemez a továbbiakban hasonlóan eklektikus képet mutat, bár megmondom őszintén, a riffek hasonlósága két, egymást követő lemezen talán nem annyira szembetűnő, mint itt, ahol tulajdonképpen szinte az összes dal ugyanazzal a bólogatós ritmizálással csattogtatja az üllőn a kalapácsot.

Nem is folytatom, mert aztán megint kénytelen leszek magamban keresni a hibát, ami megmondom őszintén, a szocializmus évei alatt kényszerűen kifejlett önostorozási hajlam ellenére sem kellemes érzés. Az azonban mindenképpen előrelépés a korábbiakhoz képest, hogy a gitárszólók többször is megmentik a dalokat az unalomba fulladástól, és a néha be-belassuló tempók hozta dallamos enyhülés is jól áll a zenészeknek a nagy csetepaté közepette.

Úgy gondolom, a Saxon megtalálta azt a zenei közeget, amiben igazán jól érzi magát, és ha a régebbi rajongók talán értetlenül is állnak a durvulás előtt, a színtér kollégái minden bizonnyal csak a csapat háta mögött suttogják el az évek számát, amióta az együttes magasba emeli a heavy metal zászlaját. Ez pedig a mai pillanat-rivaldafényű, értékvesztett világunkban megsüvegelendő teljesítmény.  

Garael

Kiadó:
Mascor Label

Honlap:
facebook.com/rockcandyfunk

Annak ellenére, hogy ebben a nemzetközi kollektívában komoly, elismert muzsikusok szerepelnek, a Rock Candy Funk Party nem számít nagy névnek a szakmában, itthon meg aztán végképp alig hallott róluk valaki. Ennek többek között az lehet az oka, hogy az instrumentális jazz rock/funk fúzió nem mozgat meg tömegeket, inkább klubokba való, pl. éppen olyanokba, mint amilyen a legendás The Iridium Jazz Club a New York-i Boradway-on, ahol 1994 óta - majdhogynem stílusra, műfajra való tekintet nélkül - gyakorlatilag mindenki fölléppett már, aki számít. Na jó, némi túlzással... Mindenesetre Lee Ritenourtól, Jeff Becken át Yngwie Malmsteenig és Vinnie Moore-ig irgalmatlanul sokan.

Recenziónk tárgya egy olyan 2CD+DVD kombó, amit 2013. június 7-8-9-én rögzítettek az említett klubban, s amit a brit Amazonról kb. 2400 forintért sikerült megrendelnem (postaköltség inkluzíve). A furcsa nevű jazz fúziós kollektívát Tal Bergman dobos és Ron DeJesus gitáros alapították (ők is a fő dalszerzők), majd sikerült maguk mellé leigazolniuk Joe Bonamassa gitárost és Mike Merritt bőgőst. Természetesen a stúdiólemezeiken (We Want Groove - 2013, Groove Is King - 2015, The Groove Cubed - 2017) sok más híres muzsikus is megjelenik, pl. Randy Brecker trombitás, Renato Neto billentyűs és Daniel Sadownick perkusszionista. A két utóbbi zenész élőben is együtt játszott velük a kamerákkal rögzített koncertsorozaton.

Az RCFP groove-vezérelt jazz funkot játszik meglehetősen rockos fölfogásban, de még élőben sem szállnak el az improvizációkkal, a viszonylag egyszerű dalszerkezetekben ugyan komoly hangszeres szólók játsszák a főszerepet, a muzsikusok nem borulnak el, a szólók nem teszik próbára a kevésbé jazz-orientált hallgatók türelmét sem. A legtöbb dalra még simán táncikálni is lehetne a diszkóban. Mármint ha a mai fiatalokat nem a primitív, túlvezérelt, monoton lüktetés és a minimál zenei körítés motiválná...

Zeneileg egyetlen kifogásom talán az lehetne, hogy az egyébiránt zseniális billentyűs, Renato Neto néha elég köbükisen szól (ezt nyilván szokni kell), valamint, hogy akármekkora húzónév Joe Bonamassa, itt (persze tudatosan) eléggé háttérben van - gyakorlatilag végig a billentyűk mögött "bujkál". Tudom, ez is a "kákán a csomót" tipikus esete, de szerintem ide nem kifejezetten ő, egy dominánsan blues gitáros kellett volna (bár sokszínű szólista elképesztő repertoárral), hanem valami fúziósabb hajlamú gityós ... nem is tudom, talán Mohai Tamás. Szerintem örömmel fogadta volna el a New York-i meghívást... :)

A koncert szetlistája természetesen az első, 2013-as bemutatkozó albumra koncentrál (mivel 2014-ben jelent meg), így nem túl hosszú. Érdekes, hogy a konfokat kivágták a számok közül, a dalok a három éjszaka föllépéseiből és nem az eredeti sorrendben lettek kiválogatva. Ennek van hátránya és előnye is: a "lájv fíling" így kicsit visszább lett véve, viszont zeneileg egységes, zavartalan folyamként ragad magával. A DVD-n szerepel egy interjúkkal teletűzdelt rövid dokufilm is, aminek a hangminősége viszont elég gáz, a hangmérnököt szívem szerint erélyesen ülőgumón billenteném.

Nem mondom, hogy kvintesszenciális cucc, de olyanoknak, akik kajolják ezt a műfajt, kifejezetten élvezetes látni- és hallgatnivaló. Talán ideje lenne ápdételni,  s kiadni egy olyan DVD-t, amely már mind a három album legjobb számait tartalmazza.

Tartuffe

Kiadó:
M-Prod Artist

Honlapok:
www.hooligansweb.hu
facebook.com/hooliganshivatalos

A Hooligans továbbra is mérges, mégis mindenki mosolyog ezen! No, nem mintha nem vennék komolyan az együttest – két ilyen album után meg főleg –, de az önhergelés útjára lépett és sikeresen megszigorodott csapat még Sith lovaggá válva is képtelen bánatot, netálán-tán riadalmat okozni. Ez utóbbitól pedig féltem, mert a huligánok a legutóbbi lemezükig nem éppen a súlyos, ipari-sampleres riffjeikről és elektronikával megbolondított groove-jaikról voltak híresek, amitől egyik legnagyobb slágerük címszereplője, a királylány is sírva fakadhatott volna, de szerencsére ez a mesebeli hős már korunk nemese, akinek nem középkori trubadúrok lanton előadott romantikus szenvelgései kellenek.

Az persze megnyugtatott, hogy az első sokk után a rajongók bekajálták az újfajta módit, és a "Zártosztály" platinalemezzé avanzsálódott, így az update-telt irányvonal folytatása már nem jelentett akkora rizikót, mint elődje: ettől függetlenül még mindig megemelem a kalapom ezen öntudatos kiállás előtt, ami a huligánokból kurucokat avat, és a pop-rock sima pályájáról egy jóval kisebb platformú hadi, izé, zenei ösvényre tereli őket.

A recept tehát nem változott, a "Fekete Szivárvány" egyenes folytatása a "Zártosztály"-nak, sőt, néhány pillanatra az ipari zúzda még magasabb fokozatra kapcsol, és a riffek szinte a Fear Factory agybavágó elektronikáját juttatják az ember eszébe, már, ha képes gondolkodni a muzikális felütés okozta kábulatból. Megijedni természetesen nem kell, mert a dallamok a korábbi irányvonal napsugaras forrásából erednek, és az is késztetést érez elfütyülésükre, akinek a riffek már a lemez kezdő dalában feltörik a száját.

Ez tehát ismételten nem az andalgásra késztető balladák ideje, "Az Egy Álom" power-lírája is olyan súlyossággal üti le a szinkópát a füledben, ami minden bizonnyal odavágja a kalapácsot az üllőhöz, ám a magával ragadó refrén úgy teszi azonnali befogadásra késszé a hangulatot, hogy abból baj nem lehet – emellett talán ez az egyetlen dal az albumon, ami az egykori Virrasztókat juttathatja a rajongó eszébe, már ha nem eredményezne a két csapat rajongói halmazának metszete nullát.

Amiben azonban mindenképpen előrelépés történt, hogy a riffaprítás közepette már jutott idő néhány gitárszólóra is, és ha az olyan punkos hangvételbe, mint a "Jön A Pofon", még nem fértek be, azért a fiúk a nagy hirigben ügyeltek arra, hogy ne hagyják a lemezt egyetlen groove-kupaccá válni. Csipa pedig talán még soha nem énekelt ilyen szélsőségesen, a metal core-ra emlékeztető hörgéseket akár Darth Vader is megirigyelhetné, így válik a dallamok íve és a durva hangvétel közti ellentét izgalmas előmozdítójává a daloknak, olyan "suspense"-et eredményezve, ami egy Hitchcock filmnek is becsületévé válna.

A lemez másik nagy erénye, hogy ugyan hosszabb, mint a "Zártosztály", tölteléket azonban ezúttal sem találunk rajta, ráadásul a szövegek is a néhai Mexet juttatják a hallgató eszébe – kíváncsi lennék, hogy a mai fiatalok közül mennyien emlékeznek a valamikor rímgyártó Závodi/Madarász kettősre, akik hol meghökkentő, hol kacajra ingerlő verbális humorral tudták megfogalmazni azt is, amire az egyszeri ember csak ízes káromkodásra volt képes.

A hangzás az alapkoncepciónak megfelelően leviszi az ember fejét, már, ha hagyja, hiszen míg ilyen elképesztő slágerekkel bombázzák, addig szükség van rá, hogy heves headbanggel válaszoljon a fiúk harcba hívására. A "Fekete Szivárvány" számomra 2023 legjobb hazai metal munkája, és míg a megelőző évben a Depresszió elvitte a pálmát, ezúttal a Hooligans bebiztosította a helyét, még úgy is, hogy replikánst gyártottak – ezekből azonban bármennyit meg tudnék hallgatni, éljen a zenei klónteremtés!

Garael

Kiadó:
5170473 Records DK

Honlapok:
www.dmas.bigcartel.com
facebook.com/DMASband

Én bírom a bolondozást, kedvelem például a Diablo Swing Orchestrát, vagy a Primust is. Vigyázni kell azért, a túlzott kreativitás könnyen fordul érdektelenségbe egy idő után, ha a jó dalok, dallamok ragasztóként nem tartják egyben az eklektikát. Úgyhogy, ha egy kifejezetten csapongó lemezt még fél óra elteltével is széles vigyorral a pofázmányomon fülelek, akkor ott nagy gond nem lehet. Sőt, ha a végén rögvest rányomok az újra-játszás gombra, akkor végképp megnyugodhatunk, új csillag született. Oké, a teljes album nincs negyven perc, szóval olyan nagyot most nem mondtam.

Régi olvasó (nem egy, hanem "a") tavalyi éves listáját böngészve, szemezgetve akadtam rá erre a francia, instrumentális zenét játszó formációra, és őszintén szólva meglepett a muzsika minősége. Annak tekintetében mindenképpen, hogy gyakorlatilag zéró információ és népszerűség érhető tetten a világhálón velük kapcsolatban. A felállásra találtam néhány adatot, és még annyit, hogy az első és eddig egyetlen korongjuk (EP-jük? Merthogy az még rövidebb.) 2015-ben jelent meg (Premier Pas). Az egyébként legalább olyan erős, mint jelen ismertető tárgya, ha nem ütősebb.

Szóval van itt minden, djentes riffeléstől kezdve Django Reinhardtig. Állítom, pillanatokra még black metalos hupákolás is bejátszik (lásd a klipes "El Trago De Más"-t). Mindez komoly zenei kompetenciával, ízlésesen elővezetve. És hát ugye azok a fránya dallamok. A legnagyobb vadulás és/vagy hülyéskedés közben is odatesznek dúdolható melódiákat. Az biztos megvan, amikor gitárosok nyomják a török-indulót, jó páran elsütötték már ezt az olcsó poént. Nem kell félni, a csigaevők ilyenre azért nem vetemednek, de sokszor van olyan érzése az embernek, hogy éppen valami hasonlóan populáris melódiát pengetnek, amit tuti, hogy hallottál már valamikor…, pedig nem.

Alapjaiban azért a latinos dallamok és ritmusok dominálnak, ez adja meg az egésznek a keretét. Korántsem nevezném ezt instrumentális gitár-muzsikának, mert ízig-vérig közös, zenekari munkának tűnik, nem egy "híró" körül forog a történés, de mivel a hathúros a fő dallamalkotó hangszer, hallgatható akár akként is. A nyugisabb számok (pl. a "Diabolo Menthe") lehetnének mondjuk egyik Paul Gilbert  lemezen is. Na, de most nem a klasszikus gitárhősökről szól a fáma, hanem a habókos franciákról. Bolondos dallamok - ez biztos megvan (Tapsi Hapsi és a többiek), ezzel a kifejezéssel tudnám legjobban jellemezni az "Abracadabrantesque"-t.

Kotta