Mick Mars: The Other Side Of Mars (2024)

Namármost tőle frankó oldschool riffeket vártunk, és hogy oda…vágjon rendesen, megmutatva hogyan is válhatott a Crüe a kemény rock egyik legjelentősebb, legsikeresebb bandájává. Hát biztosan nem Vince Neil Mickey egér cincogásától, Tommy Lee kényszeres divatmajmolásától, és végképpen nem Nikki Six "varázslatos" basszusfutamaitól és zenei képzettségétől. Szóval olyan lemezt, ami visszahozza azt a fílinget, ami az első kettőt jellemezte, és amit '89 óta (jelentem, 35 éve) képtelenek voltak megugrani így négyen. Szóval azt, hogy bizonyítsa feketén-fehéren végre, ki volt a zseni a zenekarban.

Nos, az öreg (72 éves asszem) ezt rohadtul nem adja meg nekünk. Idetett egy modernkedő korongot, úgy Ozzy módra, majd ezzel mostanság is bekerül a rádióba odaát, gondolhatta. A modern erőteljesen zárójelbe téve, hiszen a Shotgun Messiah már '93-ban ipari hangzással tolta a dallamrockot, szóval hagyjuk ezt. Ha ezen túlteszed magad, egyáltalán nem szar amúgy, de részemről Mars ezen oldalára speciel rohadtul nem voltam kíváncsi. Kicsit sem.

Exhorder: Defectum Omnium (2024)

Ők a '90-es években adtak ki két "groove-orientált thrash” albumot, s ezzel állítólag komoly hatást gyakoroltak a Panterára. Legalábbis a virtuális nagykönyv, a Wiki szerint. Szóval jó 7-8 évvel később érkeztek a színtérre, mint a nagyok, talán ezért mentek el mellettem akkoriban. Most is csak Kyle Thomas miatt hallgattam bele a legújabb felvonásba, ami a '19-es visszatérő lemezükkel együtt így már a negyedik. Thomas ugyebár elvileg a Trouble énekese jelenleg is, de komoly elfoglaltsággal ez nemigen járhat, alighanem ezért ért rá felmelegíteni a régi bandáját (hovatovább egy újat is kezdeni Aortha néven). És mivel az Alabama Thunderpussyval is gurított egy nagyot a kétezres években (az "Open Fire" erősen ajánlott anyag), ezért talán érdemes odafigyelni rá.

Nem is rossz a lemez, de azt a bizonyos groove-ot én kevésbé érzem benne. Oké, hogy vannak rajta olyan lassú tételek, amiket egy doom csapattól várnánk leginkább, de ilyenek mondjuk az Overkillnél is előfordulnak. A gyors számokat pedig éppen olyan agresszíven tolják, mint a hasonszőrű amerikai vagy német csapatok, kicsit kásás, a '90-es éveket idéző hangzással. A málházós tételeknél derül ki amúgy, hogy Kyle tud énekelni, ha akar, de a pörgős dalokat inkább csak elüvöltözi. Kár, hogy pont ezt az óbégatást nem bírom Anselmó(ék)ban sem. De ez valszeg egyéni szoc. probléma, aki szereti az ilyesmit, nyugodtan próbálkozzon vele.

The End Machine: The Quantum Phase (2024)

George Lynch a modern kori rockzenészek archetípusává vált, álmából felébresztve kétlem, hogy fel tudná felsorolni, hány bandának tagja éppen, és hogy milyen lemezeket jelentetett meg az elmúlt 2 évben. Ennek tükrében ezek nem is lesznek a műfaj nagy klasszikusai, és most próbáltam politikailag korrekt módon megfogalmazni azt, hogy a legtöbb maximum korrekt iparosmunka. Ebben a Frontiers által összetákolt társulásban ugyanakkor Jeff Pilson a szerzőtársa, ami azért nem rossz ajánlólevél, nem titkoltan egy amolyan pót-Dokkent akart összehozni a nápolyi kiadó feje.

Ennek fényében talán nem csoda, hogy így a valamivel jobban sikerült projektek egyike a The End Machine, ami ezzel már a harmadik korongjánál jár. Énekes fronton váltás volt a korábbiakhoz képest, aranytorkú Girish Pradhan cserélte Robert Masont. Nálam működik ez a felállás, az indiai srác odateszi magát, bár némileg komfortzónán kívülre tolva, mert itt kevesebbet repeszt(het), mint ahogyan azt ő szereti. Ezúttal a számok is rendben vannak nagyjából, Lynch pedig hozza a szokásos soundját, futamait, riffjeit. Azaz magát. Szóval pótnak bőven elmegy.

Dragonforce: Warp Speed Warriors (2024)

Sejtettem én mindig, hogy nem fog örökké tartani ez a szerelem. Az a logika, hogy minden albumnak gyorsabbnak, bombasztikusabbnak, vagy dallamosabbnak (de lehetőleg mindezek egyszerre) kell lennie az előzőnél, nem tartható a végtelenségig, főleg, ha már eleve tízről indultál a tízes skálán. Ráadásul az egy csavarra/ötletre, atmoszférára-koncepcióra (filmsorozatokban ezeket úgy is nevezik, hogy "high concept") felfűzött alkotások (esetükben sebesség-technika) eleve könnyebben fordulnak át unalomba egy idő után, vagy éppenséggel a saját paródiájukba, ha túltolják a dolgot.

Nos, a Dragonforce kísértetiesen közel jár az utóbbihoz. Helyenként már-már azt hittem, a Nanowar of Steel muzsikál itt. Amikor bőségesen meglocsolják ők is a giccset humorral, még éppenséggel szórakoztató is mindez (Space Marine Corp), de a "The Killer Queen" például már túlzás. Az ötlet a Kisstől (I Was Made for Loving You), a dallam a Boney M.-től lett meglovasítva, és még csak nem is jó. És akkor a Taylor Swift feldolgozásról még nem is beszéltünk. Öröm az ürömben, hogy amikor nem diszkóznak, hanem reszelnek vadul, a szólók még mindig padlóra küldik az álladat. Tudom, hogy ez a fajta, modernkorba transzponált Gamma Ray-Helloween happy metal sok fiatalt vonz be a szcénába, de az idősebbeknél lehet, ledobja a láncot a cukormáz. Szóval kicsit előre szaladtak most a myrathosodás útján, lehet, ideje őket is elengednem lassan.

Kotta

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.jamesdurbinofficial.com
facebook.com/DurbinRock

Mi jut eszedbe, ha meglátod James Durbin új albumának borítóját és elolvasod a lemez címét? Gondolom, nem kell hozzá Vágó István barkochba játékába jelentkezned ahhoz, hogy rávágd a helyes megoldást: Judas Priest! Taps, ováció és nyereményként két kis teljesítményű Sokol hangfal. (Aki a nagymacska miatt a Tygers Of Pan Tangra tippelt, az sem tévedett nagyot, sőt, a kult öregek ismerete megérdemel tőlem is egy tiszteletteles főhajtást.)

A végeredmény tehát már a siketek és nagyothallók részére is egyértelmű utalásokkal biztosítja a Frontiers kiadó sztenderd, langyos hard rock/AOR produkcióinak negálási attitűdjét: igen, a lemez a NWOBHM kissé száraz, megcsontosodott terméke, amiben annyi újdonság van, mint Putyin békepárti törekvéseiben, amitől függetlenül mégis jó hallgatni, legalábbis az olyan öreg, iszapszemű rájáknak, mint amilyen sajnos már én is vagyok.

Durbin a Stryper melletti supergroup, a Cleanbreak frontembereként, illetve Alan Parsons vendégszereplőjeként amolyan biztos, mobilizálható moduljává vált a kiadónak, mégsem mondanám szolgalelkűnek ezt a hozzáállást, hiszen az énekes eddigi teljesítményeiből csak úgy süt a stílus mindent elsöprő szeretete és a tisztelet a nagybetűs HEAVY METAL brit úttörői előtt.

A lemez tehát nem nyújt semmi olyat, amit az elmúlt harminc évben ne hallottunk volna, de ahogy öregszem, egyre nagyobb mértékben tudom értékelni a nosztalgiára épülő hatásteremtést; úgy látszik, az évek gyarapodásával az ember még heavy metal kedvelőként is kezd szentimentálissá válni. Durbin pedig ismeri, sőt, maximálisan ki is használja ezt – célközönségét mesterlövészként belőve dobálózik azokkal a szögletes, darabos sémákkal, melyek az idők folyamán annyira elkoptak, hogy gurítani lehet őket. Ennek ellenére mégsem mondanám porosnak, vagy avíttnak a produkciót, mert a stílus lényegi elemét, a mindent elsöprő energiát az énekes 2024-re is transzportálni tudja, és jóllehet, a hangzás nélkülöz mindenfajta cicomát, a maga bájos fapadosságával érdekes módon még hozzá is tesz valamit a produkcióhoz.

A kezdő, "Made Of Metal" már a címében is annyira ciki, hogy az már jó – olyan színpadias kiállás a stílus mellett, amit akár hivatalos fémhimnuszként is bejegyezhetnénk Metalország ének-zenei nagykönyvébe, pedig ott már oldalakat töltöttek meg a hasonló címre pályázó dalok. Aldo Lonobile gitáros, akit a legtöbben talán a Secret Sphere-ből, az Edge Of Foreverből vagy a Archon Angelből ismerhetnek, hozza a kötelező és a Priesttől ismerős, vijjogó gitártémákat, egyedül is próbál megfelelni az ikergitáros követelményeknek – erre, gondolom, a stúdiótechnika is rásegít, bár koncerten nehéz lesz egy gyorsan megteremtett klón nélkül hozni a kötelező formagyakorlatokat.

A folytatás hasonló szellemben fogant – "Screaming Steel", hát nem bájos? – bár a papok randomként működő címgyártó gépét idéző szóösszetétel ezúttal egy csöppnyi Iron Maidenes lopkovárival indul, de aztán bepöffen a gőzhenger, majd masírozni kezdenek az ismerős riffek és dallamok, amiket Durbin magabiztosan formál szerethetővé, minden izgalommentességük ellenére. Az album folyamán kapunk még egy adag Dio-féle mágiát a "Power Of The Reaper"-ben, sőt, a "The Worshipper 1897" doomolásával még egy, a Black Sabbath "Dehumanizer" albumáról lemaradt kvázi bónusz tételt is.

James Durbin nem akarja megváltani a világot, ugyanakkor élvezetesebb produkciókkal tudja betölteni azt a szerepet, mint amivel Tim Ripper Owens évek óta próbálkozik, s amíg ilyen zenészek bukkannak fel még az American Idolban is, addig ne sopánkodjunk a heavy metal underground jellegén. Vagy kezdjük el ismételten hallgatni az elmúlt harminc év klasszikusait – van belőlük jó pár évre való, hogy aztán újrakezdhessük a zenei történelem leckét.

Garael

Kiadó:
Sony

Honlapok:
www.sonataarctica.info
facebook.com/sonataarctica

De most aztán tényleg visszatérünk a gyökerekhez, hangzott Kakko ígérete, a tévútnak bizonyuló, progresszív behatásokkal játszadozó "Unia" után – ami egyébként kritikai szempontból sikeresnek bizonyult, csak az ősfanok nem így gondolták: igen, ők továbbra is azt a csikóviháncos, szélsebes tempóval rohanó, játékos és a komolyságot messze kerülő euro-powert akarták hallani, melyek a Stratovarius kisöccsévé avatták a bandát.

A gyökerek említése – nem, itt nem a kritikusokra gondolt a csapat vezetője, akik a további lemezeket focilabdákká avanzsálták, melyekbe a legtehetségtelenebb ítész is akkorát tudott rúgni, amekkorát akart – aztán állandósult, hogy az eleinte magasabb, majd ténylegesen egyre alacsonyabb színvonalon működő együttes Kakko szócsövévé váljon, és vagy lelkesen, vagy kényszeredetten kövessék a főnök agymenéseit, a musicales stílusváltástól kezdve a műanyag hangzáson át a dalok Kakko szövegeinek éppen csak szükséges kísérő szerepéig.

Jómagam – és itt le is ellenőrizhet az olvasó –, egészen a "Pariah's Child"-ig megfelelő toleranciát tanúsítottam a változásokkal szemben, és elfogadva a kor előrehaladtával együtt járó kísérleti szándékot, még tetszettek is a dallamoktól azért el nem forduló albumok, de a legutóbbi két förmedvény esetében aztán nálam is elszakadt a cérna, és hangos gyökerek felkiáltással csatlakoztam a valamikor Kakko ígérethez – persze a szó másfajta jelentéstartalmával.

Ennek fényében aztán nagyfokú rezignáltsággal vettem tudomásul az újabb, interjúkba vetett ígéreteket – "Több sebességet és olyan dalokat akarunk írni, amelyeket az emberek tudnak és akarnak is énekelni.” – főleg azután, hogy Kakko a Föld elpusztításába játszott szerepünkért kívánt a "Clear Cold Beyond"-dal  a fejünkre koppintani, megrémítve azzal, hogy a téli finn tájakat ezentúl a zöld mozgalom indulói fogják sztereotipizált szövegekkel rock-musicalbe teríteni. Ez így leírva is rossznak hat, hát még meghallgatva…

És láss csodát, ezúttal nem légből kapott szavaknak lehettünk fültanúi, ami olyan ritka a több évtized óta alkotó együtteseknél, mint a hóborította Finnországban a fehér holló: az albumot nyitó "First In Line" azonnal az "Ecliptica" 1999-es kiadásához röpít vissza, szélsebes power-metallal, Henrik Klingenberg billentyűs varázslatával és Kakko fénylő hangjával! A hangzás ráadásul jóval fémesebb, mint amit az elmúlt években megszokhattunk a zenekar albumain, így az anyag is masszívabbnak hat, visszafogva a kicsorduló nyálat, amiből szó mi szó, bőven kaptunk a legutóbbi két lemezen.

A folytatás aztán még erre is rátesz egy lapáttal, és jól tudom, hogy Kakko amatőr futó, a többieket azonban szinte félteni kezdtem, hogyan fogják bírni végig a tempót. A billentyű itt is hozza a maga progresszívnek ható futamait, azt azonban meg kell jegyezni, hogy a gitár inkább kísérőszerepre van kárhoztatva, hiába, a Sonata Arctica nem a gitárszólókról szóló csapat, na.

Sakk-Matt, izé, Shah Mat – mondhatnák, és mondják is a zenészek – a sebesség nem csökken, ráadásul a kórusokkal sikerül a nagy vágtázásban némi grandiózus jelleget is csempészni, hogy aztán jöjjön a csúcspont, hiszen a "Dark Empath" egybegyúrja az együttes két legsikeresebb korszakát; a power és a progresszív elemek úgy keverednek a dalban, ahogy Kakko fejében a természetvédő gondolatok. A tempóval itt már akként játszadoznak a zenészek, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, a riffek fölött töredezett dallamformálás úgy tud fülbemászó lenni, hogy ne érezzük a popos fordulatok hatásvadász ízét.

A lemez további részében aztán már változatosabb a kép: néha be-begyorsulnak a fiúk, de az olyan játszadozásnak is van helye, mint a "A Monster Only You Can See", ahol a szerkezeti váltások jól megfigyelhetőek, a végeredmény mégsem esik darabokra, és végre a gitár is képes előbújni a ritmusdaráló munkásember szerepéből.

Az album tehát majdnem mindent beváltana, amit Kakko ígér, ha nem lenne a záró két darab. A "The Best Things" sajnos visszautal az előző lemezek borzalmaira: giccses, sablonos, és sehová sem tart, a kötelező ballada pedig zárszóként nem képes felnőni a kezdetek valóban könnyfakasztó csodáihoz, a "Last Drop Falls"-hoz vagy a "Replica"-hoz.

A lekonyulás ellenére úgy gondolom, már annak is örülni lehet, ha egy zenész a kezdetek sikeres útjának ígéretét ezúttal komolyan gondolja: a "Clear Cold Beyond" minden bizonnyal kellemes nosztalgikus érzéseket fog fakasztani az ezredforduló stílusának újra megidézésével, bár az örömet ezúttal nem lehet pusztán a nosztalgiára fogni, hiszen a dalok önmagukban is megállják a helyüket – sőt, talán még az iparvidékek tulajdonosainak heavy metal szerető csoportjánál is.

Garael

Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.wgdestroy.com
facebook.com/wgdestroy

Mike Portnoy sok projektje közül talán a Sons Of Apollo állt legközelebb a zűrös körülmények között otthagyott anyabandához, a Dream Theaterhöz. Teljességgel érthető, hogy amint az előre sejthető és sokak által türelmetlenül várt kibékülés megtörtént, a Sons of Apollo létjogosultsága (a franciák fellengzősen úgy mondják: raison d'être) megszűnt. Derek Sherinian billentyűs és Ron "Bumblefoot" Thal gitáros nem nyugodhatott bele abba, hogy kiszervezték alóluk a zenekart, így inkább a SOA alapjaira fölhúztak egy új "épületet" Whom Gods Destroy néven (a névválasztást alighanem egy Star Trek epizódnak köszönhetjük).

Amikor frontembert keresvén az Animal Drive-ból, Michael Romeo és George Lynch mellől (Dirty Shirley) ismerős Dino Jelušićra (Jelusick) esett a választásuk, szerintem sokan fölujjongtak, hiszen a Sons Of Apolloval szemben gyakorta megfogalmazott kritika volt (jogosan vagy jogtalanul, ennek eldöntése ízlés kérdése), hogy Jeff Scott Soto AOR-os hangja kicsit tájidegen volt ebben a közegben. Jelušić karrierje most épp nagyon felpörgött, és nem tagadható, hogy Sotonál jobban is illik ebbe a műfajba. A Yas Nomura és Bruno Valverde (Angra) alkotta kőkemény ritmusszekció pedig képes arra, hogy – ha nem is feledtesse – legalább kompetens módon pótolja a Mike Portnoy-Billy Sheehan-féle páratlan párost.

Zeneileg az új formációnak két elég markáns oldala van: egy kimondottan dallamos (pl. Decision, Find My Way Back) és egy kőkemény, már-már brutál arca (Over Again, Crucifier), a számok zöme pedig e végfokok között vacillál. Meglepődve vettem tudomásul, hogy Whom Gods Destroy a nyilvánvaló előzmények ellenére nem is annyira a Dream Theaterre vagy a Sons Of Apollora hasonlít, hanem – s ebben nyitott vagyok az érdemi vitákra – a tiszavirág életű Dali’s Dilemmára, amelynek első és egyetlen lemeze szolgáltatta az ürügyet az "elfeledett jeles mesterremekek" rovatunk beindítására.

Az eredmény egy meglehetősen sötét, sűrű valami lett. A WGD nem éppen habkönnyű, rádióorientált muzsika. Bár szerintem zeneileg alighanem a Bumblefoot/Sherinian tengely körül forog itt a szerkezet, Jelušić hallhatóan nagyon sokat tesz hozzá a dologhoz. Én persze jobban örülnék, ha nem acsarkodna annyit, de nyilván ez is a koncepció része, a megcélzott "gyilkos" hangulat megteremtésének eszköze. Az "Insanium" a címéhez méltóan elég őrült lemez, mind az 53 perce osztatlan figyelmet és jó adag türelmet követel meg. A teljes anyag meghallgatása után pedig sokszor éreztem úgy, hogy átment rajtam valami több tonnás szerkezet.

Nem tudom, hogy lesz-e jövője ennek a csapatnak, egyáltalán beszélhetünk-e a szó szoros értelmében véve együttesről, vagy csak valami projektről van szó, ahol "Dongóláb" és Sherinian kiírhatta magából, ami a Sons of Apollo szessziók alatt bennük maradt. A komoly tartalom és minőség vitathatatlan, bár ahhoz még sok-sok hallgatásra – tartós ülepedésre – lesz szükség, hogy végérvényes ítéletet mondhassak róla. Ahhoz viszont kétség sem férhet, hogy Bumblefoot őrült egy zseni, az "Insanium" pedig a műfaj egyik legjelentősebb megjelenése az idén.

Tartuffe

Kiadó:
RFL Records

Honlap:
facebook.com/winterbornofficial

Micsoda hír! Új Télenszületett album! Erre nem voltam fölkészülve! Nem hiszem, hogy ez a hír megugorja majd a hazai rockújságírás más felületeinek ingerküszöbét. Nekünk - legalábbis Túrisas cimborának és nekem - mindenesetre örvendetes ez a fejlemény, hiszen a 2009-es "Farewell To Saints" nálunk nagy becsben van tartva, még annak ellenére is, hogy már akkor sikk volt őket ledorongolni. Fogalmam sem volt, hogy még léteznek, illetve újra aktívak, a kiadvány hatalmas meglepetés még nekem is.

A Winterborn szoros szálakkal kötődik a Sonata Arcticahoz, hiszen az a Pasi Kauppinen nyüstöli itt a basszusgitárt és alkotja a csapat nukleuszát, aki 2013 óta játszik Tony Kakkoékkal, valamint jelenleg a Sonata Arctica és a Silent Voices billentyűse, Henrik Klingenberg segíti ki a srácokat (nem világos, hogy teljes értékű tagként vagy csak besegítőként). Ugyan - ami a tagokat illeti - láthatóan szabad átjárás van a Sonata Arctica, a Silent Voices és a Winterborn között, ennek ellenére a muzsika más jellegű, a Winterborn inkább szórványosan progresszív elemekkel tarkított, dallamos, jellegzetesen skandináv power metalt játszik (s ebbe még némi neoklasszicitás is belefér, lásd az "On The Greatest Day" gitárszólóját!), nagyjából abban a stílusban, amiben a jobb sorsra érdemes Silent Voices is alkotott.

Nehéz megmondani, hogy ennek a mostoha sorsú formációnak a 15 éves hiátus ellenére sikerült-e szinten tartania magát, s ennek egyetlen oka van. A kiadványról ordít a pénztelenség, a föld alá szorult stílus minden kilátástalansága. Ma már Finnországban is divatjamúltnak, túlhaladottnak számít egy ilyen csapat, és a hasonló zenészek mind teljes állásban civil munkahelyeken gürizve tartják el magukat és családjukat. Tanulságos a mellékelt videoklipet végignézni. Rémült tekintetű, darabosan és ügyetlenül mozgó, középkorú, vízvezetékszerelő-ábráztú apukák csetlenek-botlanak egy olyan fölvételen, amit valószínűleg egyetlen telefonkamera és zseblámpa segítségével, fekete-fehérben, a kertvégi fészerben megbújva forgattak. A "low budget", illetve kiábrándító nem kifejezés!

Az egykor Japánban is megjelenő, valaha a Massacre istállójába tartozó banda most minden bizonnyal saját spórolt pénzből finanszírozta a stúdiómunkát, kiadói támogatás (RFL Records, what?), promóció nélkül küzdenek, mint disznó a jégen. Méltatlan körülmények között, becsülettel vitézkednek, de a hangzás annyira hitvány és erőtlen, hogy nehéz kibogozni: vajon jó ez a zene?; ha jól szólna, vajon beütne?; hősies vagy szánalmas ez a kiállás?

Személyes véleményem az, hogy az albumon egyértelműen hallatszik, hogy a Winterborn nem vette a dolgot félvállról, akadnak kifejezetten briliáns pillanatok, vannak jó számok, de a produkció-érték bántóan alacsony, így a nosztalgiafaktoron kívül nem sok minden szól mellettük. Ennek a lemeznek bizony 12-13 évvel ezelőtt kellett volna megjelennie, és már akkor sem lett volna sem naprakész, sem előrelépés a "Farewell To Saints"-hez képest. Sajnálom őket, ugyanakkor mélységes szimpátiával követem a fejleményeket... Már ha lesznek...

Tartuffe

Kiadó:
Silver Arrow

Honlapok:
www. theblackcrowes.com
facebook.com/TheBlackCrowes

Nem hiszem, hogy ettől kollégáim vagy rendszeres olvasóink lázba jönnek, de szerintem hatalmas és örvendetes hír, hogy a Fekete Varjak (értsd a The Black Crowes kemény magját alkotó Robinson fivérek) 15 év szappanoperázás és projektelés (pl. The Magpie Salute) után újra összeálltak. 2019-től kezdve a korábbi ellentéteket immár érett férfikorba lépve félretették, és turnézni indultak a remekül sikerült bemutatkozó lemezük (Shake Your Money Maker, 1990) 30. évfordulójára. Ezen alkalomból a debüt-anyagot újra kiadták remaszterelve és alaposan megextrázva, de ennél még jelentőségteljesebb, hogy hosszú szünet után stúdióba vonultak egy vadonat új lemez elkészítése céljából.

És miért nem hiszem, hogy kollégáim, illetve törzsolvasóink erre fölkapják a fejüket? Nos azért, mert amikor a ’90-es évek elején a Fekete Varjak megjelentek, az olyan régisulis hard rock/heavy metal rajongók, mint mi (akik pl. Iron Maidenen és Van Halenen szocializálódtunk) hajlamosak voltunk egy kalap alá venni a The Black Crowes-t és a kedvenc műfajunk antitéziseként éppen akkoriban világhódító útjára induló grunge bandákat (Pearl Jam, Alice In Chains, Nirvana stb.). Pedig ez égbekiáltó igazságtalanság volt – mondjuk én speciel nem is álltam be a sorba. Persze a BC is egyfajta tagadása volt annak, ami a pufihajú ’80-as években történt, a bokalengetős bordó bársonynadrágok is túlzásnak tűntek (lásd az egyébként zseniális "Remedy" videóját!), de én már akkor is tudtam, hogy itt a ’70-es évek tengelyperiódusának legnagyobb zenéi köszönnek vissza lehengerlően kompetens előadásban.

A The Black Crowes meglátásom szerint mindig is alapvetően három fő hatásból táplálkozott: a Rolling Stones komótos blues rockjából, az európai, blues-alapú hard rockból, elsősorban a Led Zeppelinből és a tipikusan amerikai southern rockból (à la The Allman Brothers Band, The Marschall Tucker Band, Blackfoot, Lynyrd Skynyrd stb.). Ez az egyveleg nem föltétlenül volt szimpatikus, főleg versenyképes egy olyan hajthatatlan fémarcnak, akinek Eddie poszterek borították a szobafalát és azzal tett tönkre több magnókazettát, hogy a "Wait" és "Little Fighter” szólóját ezerszer visszatekerte. Utólag szerintem már sokan belátják, hogy ez nem igazán volt védhető álláspont.

Nem állítom, hogy az adiktív szubsztanciák és hisztérikus testvérháborúk által alaposan megtépázott Robinson fivérek tévedhetetlenek. A több mint 30 éves karrierből nekem csak az első két album és a későbbi, kísérletezős időszakra egyáltalán nem jellemző, nem mellesleg hibátlan "By Your Side" (1999) jött be igazán. Az új lemez megjelenésének tétje tehát az volt, hogy a friss anyagon a hőskorszak, vagy az "Amorica"-val (1994) beindult nyűglődés köszön vissza. A meglátásom az, hogy tulajdonképpen mindkettő és egyik sem. Mindkettő, mert megvannak a dögös rock n’ roll számok (Rats And Clowns, Wanting And Waiting, Dirty Cold Sun), de a lassabb, meditatívabb tételek is (Wilted Rose, Bleed It Dry, Kindred Friend), ugyanakkor egyik sem, mert itt minden korábbinál erősebben érvényesül a Rolling Stones hatása. Mintha megihlette volna őket a nagy öregek meglepően jól sikerült, egyáltalán nem tatás tavalyi lemeze, a "Hackney Diamonds".

A Robinson fivéreken kívül egyedül Sven Pipien van meg a régi gárdából (így hárman alkotják jelenleg a csapatot). Ezzel nincs is különösebb baj, hiszen mindig is Robinsonék irányították a kreatív folyamatokat, de nekem kifejezetten hiányzik Steve Gorman dobos mindig kifogástalan, erőteljes és ropogós hangzása. Ezt leszámítva a baksásan rövid, 37:54-es játékidő egy élvezetes, ötletes anyagot tartalmaz, ami miatt a régi rajongóknak minden okuk megvan az ünneplésre. A lemezborítót meg jobb, ha elengedjük; összpontosítsunk a pozitív dolgokra!

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.turbulenceprog.com
facebook.com/turbulenceofficial

Nemrég részt vettem egy biztonságpolitikai előadáson - azt nemzetbiztonsági okokból nem árulhatom el, milyen minőségben :) -, amelyben szó esett az ún. "arab tavaszról", s erről az előadó megjegyezte, hogy valójában nem volt se arab, se tavasz. Nekem az igazi arab tavasz az volt, amikor a Myrath első lemeze (Hope) megjelent. Ez az arab tavasz nyitott most új rügyet a libanoni Turbulence - szinte hihetetlen! - immár harmadik lemezével. (Megjegyzem, a szó legszorosabb értelmében sem Karthágó, sem Főnícia népe nem arab.) Az előző albumról (Frontal) elismeréssel nyilatkoztam, s nem lesz ez másként most sem.

Az a helyzet, hogy a Myrath minden zsenialitása ellenére az én ízlésemnek egyre kommerszebb, hatásvadászabb, kiszámíthatóbb lett, s ez a folyamat mintegy kicsúcsosodott a legutóbbi lemezükben (Karma), amely március 8-án, hosszú nyűglődés után végre hivatalosan is megjelent. Pont ezért kimondottan vigasztaló, hogy az "arab tavasz" új, életerősebb hajtásokat is hoz. Ugyan a Turbulence előző lemezével kapcsolatban kijelentettem: "hiányolom egyrészt a közel-keleti népzene és modalitás fajsúlyosabb megjelenését, másrészt a követhetőbb, szerethetőbb dallamokat", és ez a kifogásom továbbra is él, a harmadik nekifutásra nagyon összekapták magukat.

Ha a Myrath új albumával hasonlítom össze, ez az anyag sokkal modernebb, invenciózusabb, színesebb, változatosabb, izgalmasabb, ígéretesebb, de egyben borúsabb, sűrűbb is. Nem olyan könnyen emészthető, mint a "Karma", de lényegesen tartalmasabb, így a hamisítatlan "orientális" progresszív metálra kiéhezett hallgatók étvágyát sokkal hatékonyabban kielégíti. Továbbra is csodálkozom, hogy ezt a csapatot a nápolyi Frontiers karolta föl, ami azért nem a kísérleti zenék kiadójaként ismeretes.

Azt kell mondjam, a Turbulence átvenni látszik a stafétát a műfaj eddigi babérkoszorús bajnokától, a Myrath-tól. Míg ott véleményem szerint már leáldozóban van a nap, itt még ereje teljében, sőt, talán a zenitet sem érte el. A Turbulence igazi színpompás virág, ami egy egyébként gyönyörű és izgalmas ország, a Közel-Kelet Velencéjeként emlegetett Libanon romjain bontotta ki szirmait. Bravó!

Tartuffe

Kiadó:
Sony Music

Honlapok:
www.judaspriestinvincibleshield.com
facebook.com/OfficialJudasPriest

Az élet három nagy, megválaszolhatatlan kérdése. Hogyan keletkezett az univerzum, lett a semmiből valami? Van-e lélek, testtől független szubsztancia? Valamint, az Iron Maiden vagy a Judas Priest az ultimate  heavy metal banda? Az első két kérdésben nem érzem kompetensnek magamat (véleményem azért persze ezekről is van :D), de a harmadikról szívesen elmerengek veletek.

Kezdjük azzal, hogy a "Killing Machine" az első igazi heavy metal album. Tudom, most majd jöttök azzal, hogy Black Sabbath, Kiss, Thin Lizzy, UFO, AC/DC, Black Sabbath…, ja és mindenképpen a Black Sabbath; de ha arról a tradicionális heavy metalról beszélünk, ami már hangzásban, zenei eszköztárban és külsőségekben is véglegesen maga mögött hagyta a hard- és pszichedelikus rock gyökereket, akkor nem lehet kérdés, hogy igazam van. Egy pont oda.

Az, hogy ennek ellenére mégis a Maiden a nulla kilométerkő, a kiindulási pont a metal legtöbb alstílusában, köszönhető annak, hogy változatosabb, rétegzettebb a zenéjük. A Judasból maximum a speed metal vezethető le, de Harrisékban a tempós, trappoló témák mellett mindig is ott volt a monumentalitás, az epikusság, a teatralitás és a progresszivitás is (lásd pl. Rime of the Ancient Mariner, Revelations stb.). Így hivatkozási pont, referencia lehet akár a power, akár a progresszív metal számára is. Egy pont ide.

Hajdanán a Judas Priest alighanem sikeresebb volt kereskedelmileg, köszönhetően a kommerszebb megközelítésnek, amivel az észak-amerikai piacot – teljesen tudatosan – bevették. A Maiden ezzel szemben zeneileg kevésbé kötött kompromisszumokat, kevésbé fordultak el a gyökereiktől és a vén kontinenstől. Ezért lassabban építkeztek, Európán kívül még Dél-Amerikában nagy királyok, de az a piac alighanem – anyagi és presztízs szempontokból egyaránt – kevésbé számottevő. (Japánban gondolom mindkét zenekart kajálták.) Ízlés kérdése, de nálam ez inkább a vasszüzek felé hajlítja el a preferenciát. Még egy pont ide.

Azt viszont semmiképpen ne vitassuk el Halfordéktól, hogy manapság sokkal tökösebbek, izgalmasabbak, modernebbek, mint az Iron Maiden. Félreértés ne essék, utóbbi a kedvenc zenekarom, de az öröm mellett, hogy egyáltalán még aktívak, elismerem azt is, hogy már csak visszafogott emlékei egykori önmaguknak. A Judas ezzel szemben többször is sikeresen újra-definiálta magát a pályafutása során. A "Painkiller" például egy méregerős kiáltvány a stílus alkonyán, sokaknak máig ez a definitív heavy metal album. De arra aztán végképp nem számított senki, hogy 2018-ban is letesznek még egy nagyon bika korongot. OK, a Maidennek is ott a "Brave New World”, mint combos újrakezdés, de azóta sem teljesítették be igazán annak az ígéretét. Persze a Priest fiatalított, ez is igaz, de akárhogy is, Richie Faulkner egy személyben hitelesen helyettesíti Tiptont és Downingot. Rob bácsi pedig még mindig jó formában van, nem csak a stúdióban tudott Metal God maradni, hanem színpadon is odateszi magát. Nem is értem, hogyan bírja ezt ennyi idősen. Kettő-kettő.

Mindezek után vártam ezt a lemezt, kíváncsian, tudnak vajon duplázni a "Firepower” után? Főleg, hogy a felvezető "Panic Attack” szenzációsra sikeredett. Totál önazonos, hagyományőrző, ugyanakkor dinamikus, modern is egyben, ez igen! Egyedül az egygitáros szappanopera zavarta meg némileg a csít, akkor kicsit megijedtem, hogy náluk is elgurult a gyógyszer. Máig nem értem, hogy mi volt ez a hiszti, talán egy idióta marketinges vélte úgy, fel kell zavarni kicsit az állóvizet, a rossz reklám is reklám. Vagy tényleg annyira megcsappant a koncertbevétel, hogy nem akarják öt felé osztani a gázsit (érezhetően minden alkalommal valamivel kisebb közönség előtt lépnek fel). De hála az égnek, nem lett baj, mert az "Invincible Shield" már megint odab@sz. Ugyanolyan, mint a beharangozó kislemez: hagyományápoló, de mai is egyszerre.

Igen, ismét jó lett a végeredmény, pedig az Elegant Weapons is ébreszthetett kételyeket, ha már... Hiszen Faulkner azon csak meglehetősen közepes számokat tudott összekalapálni. Itt viszont újra működik a mágia, minden a helyén, a hangzástól a dalokig, a gitártémáktól és -szólóktól az énekdallamokig bezárólag. (Még a szövegek is rendben vannak.) Újdonság persze nemigen akad, de ki a fene várja el ezt igazán ezektől a vén csatalovaktól? Teszik a dolgukat, azt, amihez a legjobban értenek. Nálam majdnem tökéletes a cucc, még a három számmal kibővített verzió sem fullad unalomba. Egyedül egy epikusabb, lassabban építkező és fokozatosan kiteljesedő számot hiányolok innen, volt azért ennek a zenekarnak egy ilyen oldala is. Ha ezt is felvillantanák, akkor egyszerűen perfekt lenne.

Igazságot nem tudok tenni a Maiden vs Judas vitában, de eléggé úgy tűnik, hogy per pillanat utóbbi valamelyest lépéselőnyben van. Legalábbis ami az albumok minőségét illeti. Élőben Harrisék persze sokkal nagyobb helyeken, látványosabban nyomják, nyoma sincsen egyelőre az érdeklődés lankadásának irántuk. Na, most akkor megint nem vagyunk előrébb… De nem is kell, kinek a pap, kinek a szöges kalodába zárt papné. Nekem meg mindkettő.

Kotta

Kiadó:
Crom Productions

Honlapok:
www.kiuasband.com
facebook.com/kiuasofficial

Talán akad még olyan olvasónk, aki emlékszik a finn euro-thrash/power formációra, amit anno valamiért (mindenesetre nem minden irónia nélkül) Kiuasnak, azaz szaunakályhának neveztek el. Túrisas kollégával nagy kedvencünk lett egy Firewinddel közös pesti hangverseny után, de ahogy - sajnos a szélesebben és zeneileg értelmezett Skandináviában is - kezdett leáldozni a metál csillaga, bedobták a törülközőt. A szétesés első jele az volt, hogy a 2010-es és egyben utolsó lemezük (Lustdriven) megjelenése után az énekes, Ilja Jalkanen "stílusváltás" miatt kilépett a bandából. Értsd: inkább egy szál akusztikus gitárral előadott blues-estekkel járta a finn kocsmákat. Végül néhány szerencsétlen próbálkozás után a formáció 2013-ban hivatalosan föloszlott.

Nem értem hogyan, de még az én, leginkább Szauron folyton kutató szeméhez hasonló figyelmemet is elkerülte a hír, hogy az együttes 2021-ben újraalakult az eredeti tagokkal. Talán sohasem értesülök erről az örvendetes fejleményről, ha szinte véletlenül nem találom magam szemben ezzel az EP-vel, ami március 1-én jelent meg a streaming szolgáltatók platformjain.

Az együttes gitárosa és legfőbb zeneszerzője, Mikko Salovaara azt nyilatkozta, hogy: „Ez az EP több szempontból is monumentális mérföldkőnek tekinthető, hiszen ez az újjászületett Kiuas első kiadványa és a zenekar első konceptalbuma, amely Samooja epikus mondájába kalauzolja a hallgatókat” A furcsa finn cím tehát senkit se ijesszen el, a mindössze négy dalt tartalmazó EP-n végig angolul énekelnek, kivéve egy rövid részt a "The Pilgrimage" című tételben. Az anyanyelvük használata a címben egyszerűen annak tudható be, hogy az album egy nemzeti mondát dolgoz föl (amiről egyébként mit sem tudok, de nem is érdekel különösebben).

A hangzásért Nino Laurenne (Thunderstone) felelt a Sonic Pump stúdióban, így nem is lehet rá panasz. A hangvétel a témának megfelelően epikus, akad itt "nagyzenekari" fölvezetés (The Mariner's Poem), virtigli thrash-power izmozás (From The Anchorage), kifejezetten az én ízlésemnek megfelelő középtempós himnusz (The Pilgrimage) és végül klasszikus power ballada is (Through Purgatory). Zeneileg a banda nem változott vagy öregedett semmit, Salovaara tanár úr sem felejtett el gitározni. Azt kell mondjam, hogy ez nagyon ígéretes visszatérés, remélem, futja majd egy teljes albumra és egy Finnország határain kívüli, európai turnéra is (bár nem tudom, hogy Túrisason és rajtam kívül, ki lenne rájuk itthon kíváncsi).

Tartuffe

Kiadó:
BMG

Honlap:
www.themandrakeproject.com

"Nekem hatalmas csalódás. Ilyen primitív, iskolás dobolást nem hallottam az Avenged Sevenfold fekete albuma óta."

"…kimondott csalódás egy 'Chemical Wedding' után."

Remélem, kollégáim nem fognak neheztelni azért, hogy az album "kiosztásakor" előzetes véleményeiket ide idéztem – ugyan az első kritikai megjegyzéssel egyetértek, a második azonban nem ennyire egyértelmű – s hogy miért is gondolom annak, pár, a kijelentés igazságtartalmát nem vitató, bátortalan mondattal próbálom meg elmagyarázni.

1998. Ez az az év, amikor Dickinson magára vette a letehetetlen terhet, a "Chemical Wedding"-ét, ami úgy lett megszületése pillanatában az adott korszak etalonja, hivatkozási pontja, hogy azt túlszárnyalni vagy csak megközelíteni is lehetetlen, ráadásul olyan egyöntetűen, kőbe – mit kőbe, acélba! – vésve, hogy azzal vitába szállni botorság, illetve szakmai vakság – bocs, süketség –, olyan paradigma megkérdőjelezése, ami a metal zene alaptézisei közé tartozik. Ettől függetlenül – elismerve, hogy bennem van a hiba – én legalább annyira szeretem az "Accident Of Birth" Maiden-közeli, ám modern világát, mint az utána következő alapvetés borongósabb, összetettebb, az adott időszak hatásait tökéletes szintézissé avató teljesítményét.

Az érdem azonban már akkor sem egyedül Dickinsoné volt: Roy Z, a Tribe Of Gypsies gitárosa egyedálló producerként tudta megragadni a klasszikus és modern egységét, nemcsak visszahozva Dickinsont és Halfordot a tévútnak bizonyuló szólóirányból, de új minőséget kicsikarva vissza is helyezte a képzeletbeli trónra a két ikont – és akkor még nem beszéltünk a kereskedelmileg ugyan bukásnak bizonyuló, ám kritikailag egyöntetűen csúcsalkotásként predesztinált Helloween albumról, a "The Dark Ride"-ról.

Roy Z tökéletes társnak bizonyult, aki hibátlanul látta az újkori Maiden "feltételezett hibáit", a túltolt epikusságot, a refrének végtelen ismételgetését, a tempóvariálásban megbújó játékosság – amiben ugye az együttes kiemelkedő tehetsége is megnyilvánult – lassú erodálását, illetve a hangzás modernizálásának elvetését. Persze egy lassan fél évszázada működő együttes esetében nem túl sportszerű a kreativitást és innovációs készséget számonkérni, ettől függetlenül úgy érzem, hogy a "The Mandrake Project" annak a többségét meg tudta valósítani, amit az anyacsapatból mára olyannyira hiányolunk.

19 év telt el a legutóbbi "Tyranny Of Souls" című szólómunka óta, a lemez 19 éve készül: olyan lenyomat, ami az énekes életének majd két évtizedét fogja magába, Bruce fizikai és lelki nehézségeivel, személyiségének, behatásainak, szemléletmódjának és alkotói lényeglátásnak változásával. Ebből következően lehetne a lemez széteső, dramaturgiailag inkoherens, kisebb és nagyobb zenei "cetlik" nagy, nehezen képpé varázsolható, pixeles fotója, de nem az! Persze azt sem mondhatnám, hogy egy markánsan kijelölt muzikális nyomvonalon halad, ám az általa teremtett hangulati egység a komponensek tobzódásának ellenére is megvan, és a különböző elemek leginkább Dickinson alapvető kíváncsiságának, érdeklődésének komor vagy játékos kérdéseire adott változatos zenei válaszai.

Az mindenesetre kedvező jelnek tűnt, hogy a 2015-ös "Book Of Souls"-on már megjelent jelen lemez egyik, Maidenre alakított száma, ami az idők folyamán egyik kedvencemmé avanzsálódott. A hangulat mindenesetre már akkor adott volt: sötét, súlyos, kicsit hidegrázós, amiben negatív és pesszimista hullámok örvénylenek, ugyanakkor ott bujkál – valahol a horizonton – a fény felszabadító ereje is.

Az "Eternity Has Failed" kitűnő prezentálása volt a "The Mandrake Project"-nek, ami bár többrétegű és nem igazán lineáris, mégis megragadta a lényeget, csakúgy, mint a lemez nyitódala, a filmzenésen nyomasztó "Afterglow Of Ragnarok", ahol a refrén optimista kicsengése törli le homlokunkról a riffek keltette izzadságcseppeket.

Játékos, egyben rockos groove-val indít a folytatás, amit már első hallásra is meg tudsz jegyezni, és ahol Roy Z kissé pszichedelikus szólója kavarja meg az érzelmek állóvizét – a "Many Doors To Hell" a lemez "slágere", könnyen emészthető és végletekig dallamos, ugyanakkor nem lóg ki a sorból, ami az alkotók dallamformálási képességét dicséri. Hasonló szellemben fogant a folytatás, hogy aztán a számomra legkedvesebb szerzemény mutassa meg, mire képes a gitáros és az énekes: a "Resurrection Men" az album egyik legösszetettebb darabja, a maga latinosan induló – és Morricone westerndalait idéző – akusztikájával, a fülből kitörölhetetlen refrénnel és egy csodálatos, Black Sabbathos váltással, ahol Roy Z végletekig torzított gitárja olyan mélyről szól, ahová Dickinson a hallgatót vinni kívánta. A lemez szövegét tekintve "sötét, felnőtt történet a hatalomról, a visszaélésekről és az identitásért folytatott harcról, a tudományos és okkult zsenialitás hátterében" – pragmatikus ember lévén nekem kissé furcsa Dickinson vonzódása a témához, a gonosz mibenlétéhez, az okkult irodalom számomra gyerekes következtetéseihez, de minden bizonnyal vannak olyanok, akiket hasonlóan be tud szippantani a téma, ami tökéletes egységet alkot a lemez zenei oldalával, amit ráadásul egy 12 részes képregény-ciklus egészít ki; ehhez hasonlót valamikor Alice Cooper bűvészkedett össze, és talán a Kiss, de hát mi nem volt, amit ők nem csináltak meg? :))

A "Mistress Of Mercy" mintha az "Accident Of Birth"-ről maradt volna le, és talán ez az egyik legkiszámíthatóbb dal a lemezen, amitől azonban nem kevésbé élvezetes, mint társai. Természetesen kapunk Bruce folkhoz való vonzódásáról is egy adag lenyomatot az epikus "Shadow Of The Gods"-ban, aminek dallamait bármelyik filmzene-író megirigyelhetné, és amitől bizseregni kezd a bőröd, már ha érzékeny vagy az elvágyódást, nosztalgiát kifejező merengésekre. Dickinson hangja ebben a dalban fénykorát idézi, olyan érzelmi hullámvasutat járva be, amitől összehúzódik a gyomrod, nem beszélve a tempóváltások lélegzetelakasztó remekléséről és áttételes érzelem közvetítéséről.

A lezárás méltó a lemezhez, egy majd 10 perces jutalomjáték, amiben benne van az egész "The Mandrake Project" nagyszerűsége: mint a megelőző szerzemény, engem kissé az Ayreon összetettebb darabjaira emlékeztet, pszichedelikus örvénylésével és a refrén ívének feszültségkeltő nagyszerűségével. Nem is folytatom tovább a lemez kivesézését, így is kissé hosszúra nyújtottam az ismertetőt, ráadásul egy olyan korban, mikor bárki azonnal bele tud hallgatni a recenzió tárgyába, apró (vagy kevésbé apró), a szubjektivitásból adódó csúsztatásokon kapva az írót.

S most visszakanyarodva kritikám elejéhez: igazuk van a kollegáknak? Minden bizonnyal, de én úgy gondolom, az album – a hosszúra nyúlt alkotói fázis ellenére – képes arra, hogy ha kissé jobban belefeledkezel, meggyőzzön arról, amit mindnyájan sejtettünk: a Dickinson-Roy Z páros képtelen hibázni – ellentétben velem, aki kénytelen ellentmondani társai véleményének, de talán jól is van ez így, hiszen nem vagyunk egyformák.

Garael