Kiadó:
5170473 Records DK

Honlapok:
www.dmas.bigcartel.com
facebook.com/DMASband

Én bírom a bolondozást, kedvelem például a Diablo Swing Orchestrát, vagy a Primust is. Vigyázni kell azért, a túlzott kreativitás könnyen fordul érdektelenségbe egy idő után, ha a jó dalok, dallamok ragasztóként nem tartják egyben az eklektikát. Úgyhogy, ha egy kifejezetten csapongó lemezt még fél óra elteltével is széles vigyorral a pofázmányomon fülelek, akkor ott nagy gond nem lehet. Sőt, ha a végén rögvest rányomok az újra-játszás gombra, akkor végképp megnyugodhatunk, új csillag született. Oké, a teljes album nincs negyven perc, szóval olyan nagyot most nem mondtam.

Régi olvasó (nem egy, hanem "a") tavalyi éves listáját böngészve, szemezgetve akadtam rá erre a francia, instrumentális zenét játszó formációra, és őszintén szólva meglepett a muzsika minősége. Annak tekintetében mindenképpen, hogy gyakorlatilag zéró információ és népszerűség érhető tetten a világhálón velük kapcsolatban. A felállásra találtam néhány adatot, és még annyit, hogy az első és eddig egyetlen korongjuk (EP-jük? Merthogy az még rövidebb.) 2015-ben jelent meg (Premier Pas). Az egyébként legalább olyan erős, mint jelen ismertető tárgya, ha nem ütősebb.

Szóval van itt minden, djentes riffeléstől kezdve Django Reinhardtig. Állítom, pillanatokra még black metalos hupákolás is bejátszik (lásd a klipes "El Trago De Más"-t). Mindez komoly zenei kompetenciával, ízlésesen elővezetve. És hát ugye azok a fránya dallamok. A legnagyobb vadulás és/vagy hülyéskedés közben is odatesznek dúdolható melódiákat. Az biztos megvan, amikor gitárosok nyomják a török-indulót, jó páran elsütötték már ezt az olcsó poént. Nem kell félni, a csigaevők ilyenre azért nem vetemednek, de sokszor van olyan érzése az embernek, hogy éppen valami hasonlóan populáris melódiát pengetnek, amit tuti, hogy hallottál már valamikor…, pedig nem.

Alapjaiban azért a latinos dallamok és ritmusok dominálnak, ez adja meg az egésznek a keretét. Korántsem nevezném ezt instrumentális gitár-muzsikának, mert ízig-vérig közös, zenekari munkának tűnik, nem egy "híró" körül forog a történés, de mivel a hathúros a fő dallamalkotó hangszer, hallgatható akár akként is. A nyugisabb számok (pl. a "Diabolo Menthe") lehetnének mondjuk egyik Paul Gilbert  lemezen is. Na, de most nem a klasszikus gitárhősökről szól a fáma, hanem a habókos franciákról. Bolondos dallamok - ez biztos megvan (Tapsi Hapsi és a többiek), ezzel a kifejezéssel tudnám legjobban jellemezni az "Abracadabrantesque"-t.

Kotta

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.nealmorse.com
facebook.com/nealmorse

Nem szeretném, ha innentől kezdve el lennék könyvelve a dionysosrising ügyeletes rock színházi kritikusának. Ennyire azért nem szeretem a musicaleket, sőt... A legutóbbi bejegyzésem is egy Broadwayen bemutatott darabról, Bryan Adams "Pretty Woman"-jéről szólt, most pedig itt van nekünk Neal Morse tavaly debütált ószövetségi ihletésű rock operájának második etapja. A tavaly megjelent rész József pátriárka történetét egyiptomi bebörtönzéséig kísérte, a második eresztés innen, a fáraó álmától indít (Teremtés könyve 41.).

Ahogy az előző lemez recenziójában megjegyeztem, Morse jól tette, hogy ezt a monumentális darabot két részre szedte szét, hiszen a legnagyobb Morse-rajongók is besokalltak volna egyben a 141 (66+75) percnyi muzsikától! Ez nekem még külön-külön is soknak tűnik. Persze a két lemez ettől még szorosan összetartozik, amit egyes zenei témák periodikus visszatérése is megerősít. Világos tehát, hogy az egész már régen készen állt, föl is lett véve, de üzleti okok miatt a két megjelenés között egy kicsit tanácsos volt pihentetni a közönséget.

Ez azt jelenti, hogy aki hallotta az első részt, azt már meglepetések nem fogják érni. Mondjuk az utóbbi időben Morse eléggé önismétlő lett, így a meglepetések eleve ki voltak zárva. Korábban is elmondtam, hogy én már egy ideje idült Morse túladagolásban szenvedek, pedig iszonyúan tisztelem és szeretem az ürgét. Nekem ez már sok, még a számos nagynevű vendéggel együtt is (Eric Gillette, Bill Hubauer, Alan Morse, Ted Leonard, Matt Smith, Jake Livgren, Nick D'Virgilio, Ross Jennings). Talán a Morse-on kívül álló körülmények (pl. Mike Portnoy újra összeborulása a Dream Theaterrel) mellett éppen ezért épült le a szólókarrierjén kívül minden más projektje: a Translatlantic, a Flying Colors és - úgy tűnik - talán az NMB is.

Mindezt azért írtam le, hogy világossá tegyem, a bennem kialakult Morse túltengés miatt iszonyúan nehéz objekítve értékelnem az anyagot. Ha megpróbálok - mint ahogy ez kritikusi kötelességem - elvonatkoztatni a rock színház műfajától való idegenkedésemen és a már orvosilag is diagnosztizálható Morse-telítettség tünetein fölülemelkedni, meg kell állapítanom: (1) hogy a József-ciklus érezhetően jobban sikerült, mint a "Jesus Christ the Exorcist", (2) Morse szerencsére egészen a korai Spock's Beard lemezekig nyúl vissza ihletért (pl. The Argument, Bring Ben, The Brothers Repent...), s ez örvendetes változatosságot hoz a kompozíciókba.

Összegzésképpen elmondhatom, hogy ami a már-már áttekinthetetlen és kiértékelhetetlen mennyiséget illeti, nagyon belefáradt a fülem, kezdek fásulni, de azért még nem annyira, hogy ne érezzem, ez a darab is Morse kivételes tehetségéről árulkodik, ha nem is fogható a Spock's Beardben vagy a szólókarrierjének elején nyújtott teljesítményéhez. Szerintem ezeket a lemezeket nem veszem meg (talán ha belefutok egy nagyon komoly leárazásba), de színpadon, élőben azért megnézném.

Tartuffe

Kiadó:
BMG

Honlapok:
www.bryanadams.com
facebook.com/bryanadamsofficial

Nem, nem egy Roy Orbison tribute-ról van szó, hanem annak a bizonyos nagy sikerű romantikus vígjátéknak, a 14 millió dollárból gyártott, de összesen 463 millió dolláros bevételt hozó "Micsoda nő!"-nek zenei földolgozásáról. A film forgatókönyv írója J. F. Lawton, rendezője pedig Gary Marshall volt. Lawton már hosszú ideje próbálta a Broadwayre vinni a sztorit, ami végül csak mintegy 30 évvel a Julia Robertsnek Golden Globe díjat szerző alakítás után valósulhatott meg.

A darab – szokatlan módon – a chicagói Oriental Theatre-ben debütált 2018 tavaszán és csak később került a New York-i Broadwayre. Meglepő, de a kritikusok enyhén szólva nem fogadták lelkesen a darabot. A zenét "kellemesnek, ám langyosnak" titulálták, de annak, hogy a darabot egy év múlva levették a műsorról valójában nem a zene volt az oka, hanem hogy az amerikai "woke" kritikusok szerint a "kapitalista és hímsovén" történet nem öregedett jól. Miközben nevetségesnek és gyomorforgatónak találom a "woke" ideológiát, jómagam is – persze más megközelítésben – erősen kritikus vagyok a sztorival szemben.

Nyilvánvaló, hogy a "Pretty Woman" egy modern "My Fair Lady" átirat, kivéve, hogy a "My Fair Lady" protagonistái egy mogorva, fennhéjázó, de erkölcsileg feddhetetlen nyelvész professzor és egy naiv, tisztességes virágáruslány voltak, míg a modern változat "hősei" – minden sikertelen szerecsenmosdatás ellenére – végeredményben egy unalmát fizetett ágyassal elűző multimilliomos és egy hollywoodi – ne legyünk álszemérmesek! – kurva voltak. Talán nem a "Micsoda nő!", hanem a "Micsoda különbség!" címet kellett volna adni neki. Mekkorát fordult ez a világ pár évtized alatt! De én sem akarok kéretlen erkölcscsőszködéssel a "woke" kritikusok hibájába esni, szóljon hát ez a kritika a zenéről!

Ha Bryan Adamsre gondolunk, nem kifejezetten a musical műfaj jut eszünkbe. A rajta néha elhatalmasodó balladázós hangulat ellenére Adams mégiscsak hamisítatlan rock n' roll arc, méghozzá a legkiválóbb fajtából. De gondolom, van az a pénz, és valljuk be, a Broadwayen jegyezni egy darabot még egy ilyen nemzetközileg ünnepelt sztárnak is izgalmas kihívás, szép teljesítmény. A zenét és a szövegeket egytől egyig Bryan Adams és régi szerzőtársa, Jim Vallance írta. Nem korábbi Adams slágerek újrahasznosításáról van szó, bár azért akadnak áthallások. Például a spanyol gitáros "On a Night Like Tonight" nyilvánvalóan egy tőről fakadt a "Have You Ever Loved A Woman"-nel…

A dalszerzésben Adams, aki – hál' Istennek! – éppen mostanában kezd visszatalálni az eredeti, tökösebb rock hangzáshoz, természetesen idomult a színpad és a musical műfaj követelményeihez, így mafla dolog lenne gitárszólókkal telepakolt hard rock himnuszokat várnunk tőle, mindazonáltal akad itt dögös rock nóta is (pl. Rodeo Drive, You Can't Go Back). Azt kell mondjam, hogy a bő ötven perces játékidőbe nem táraztak be egyetlen vaktöltényt se, bár nyilvánvalóan dominálnak a lassabb, bársonyosan dallamos, musical-kompatibilis tételek, amelyekben elvétve – ha egyáltalán – kap helyet hangszeres szóló. Érdekes, de jelenleg az egyetlen gitárral kísért, jazzes, Sting stílusában fogant "Don't Forget To Dance" a kedvencem.

A lemezen, amely természetesen nem a Broadway show fölvétele, hanem Adams szóló lemeze, saját előadásban, nem hangzik el az 1990-es film egyetlen zenei betétje, még Roy Orbison címadó slágere sem. Ezzel szemben a színpadi előadásban, noha csak záró tételként, a közönség megkapja az Orbison klasszikust is. Így van ez a Madách Színházban hangos sikerrel futó magyar változatban is. Nekem ugyan mindig is furcsa volt a musicalek magyar nyelvű átirata (az ember fülébe – főleg, ha tud angolul kicsit – annyira beleül az eredeti szöveg és prozódia), de manapság hihetetlen (és megjegyzem: indokolatlan) népszerűségnek örvend a zenés színház. Ez szerény véleményem szerint a kultúra ellaposodásának és kommercializálódásának, Czakó Gábor szóhasználatával élve: gazdaságkor térnyerésének bizonyítéka.

Ha nem Adams adná elő az összes dalt, nyilván egy sokkal teátrálisabb verzió született volna, de én hálás vagyok Adams szóló szerepléséért, hiszen ettől az egész lényegesen rockosabb lett, arról nem is beszélve, hogy a színházi változatokhoz hasonlítva – legyen az angol vagy magyar nyelvű – egyértelművé válik Bryan Adams zsenije. Az ürge énekesként nem mindig kapja meg azt az elismerést, ami megilletné. Talán egy kicsit igaza van a kritikusoknak: a musical – már tematikája miatt is – nem egy fajsúlyos darab, azzal sem tudok érdemben vitatkozni, hogy a zene "kellemes, de kicsit langyos". Mégis örülök annak, hogy a nyálas, hatásvadász, langyira hangszerelt musicalek világába betört egy rockosabb darab (na, azért ott volt a Rocksuli is!), mint ahogy annak is, hogy Adams így talán újabb rajongókat tud szerezni magának és preferált műfajunknak.

Tartuffe

Honlapok:
www.4arm.net
4arm.bandcamp.com
facebook.com/4ARMofficial

Garael kolléga rendre felteszi nekem mostanában a kérdést, hogyan lehet az, hogy az éves listámon nincsen thrash album? Jó kérdés, hiszen a kedvenc zenekaraim jelentős része ebből a zsánerből került ki (leginkább Metallica, Megadeth, Slayer, Overkill). Nos, erre válasz lehet egyrészt a korom is: nem vagyok már huszonéves, talán lenyugodtam valamelyest, és ez alkalmasint a zenei ízlésembe is átszivárog. A másik oka biztosan az, hogy a fent felsorolt favoritjaim manapság már ritkán hoznak ki új anyagot, ha egyáltalán (lásd Slayer, ugye), ráadásul azok a legritkább esetben érnek föl az egykori klasszikusaikhoz.

De hiszen van itt temérdek fiatal banda! – hangzik az ellenérv. És valóban, nehezen találok új lieblingeket ebben az alstílusban, pedig lenne honnan halászni. Lehet, ismét az ifjonti hév és felfedező-kedv megkopását kell hibáztatni, de van azért itt más tényező is. A modern thrash csapatok nagy része nálam vokális fronton bukik el. Akárhogy is, Hetfield, Blitz, Belladonna, Bush kifejezetten jó énekesek, és remek témákat hoztak. A szélvészgyors (vagy éppenséggel groove-os) gitártémákkal ritkán van gond, de a mostanában divatos üvöltözést, hörgést, bőgést nem szeretem. Ez itt a fő gond.

Egyik kedves követőnk – aki olvasta az ide vonatkozó kommentváltást – ajánlotta ezt a zenekart, és bele is hallgattam szépen. Nem állítom, hogy új kedvencet avattam rögvest (ahhoz kell még néhány jó lemez), de azt sem mondhatom, hogy ne lenne igen korrekt munka, és hogy ne tetszene, amit hallok. Éppenséggel azért, mert Markus Johansson (aki a dob kivételével minden mást feljátszott) itt normálisan – leginkább kissé hetfieldesen – énekel. S bár nem egy Russel Allen, de a dallamérzéke kifejezetten jó, könnyen megjegyezhető-ragadó melódiákat ültet a feszes riffekre. És hát valahol itt van az eb elhantolva, ezen áll, vagy bukik, hogy egy dalcsokor ki tud-e emelkedni a szürke átlagból.

Zeneileg is valahol a klasszikusok háza táján járunk, némi modern stichhel. Azaz, a Trivium is befigyel – szellemiségében legalábbis –, csak itt jobbak szerintem a nóták. A hangzás nagyjából rendben van (egy kvázi magánkiadáshoz képest legalábbis), egyedül a dob volt fura egy ideig, aztán megszoktam. Ellenben a gitárszólók nagyon szépen ki lettek emelve a zenefolyamból, és ki is vannak pengetve szépen, nincsen maszatolás, ez mindenképpen a lemez erősségei közé tartozik (tehetséges fiú ez a Johansson). Ráadásul a hathúrosok nincsenek a pincébe lehangolva, ez is szimpatikus számomra. A csapat korábbi megjelenéseit nem ismerem, de talán nem is annyira relevánsak, lévén nyolc év után tértek vissza meglehetősen megváltozott/lecsupaszított felállással (a dobossal ketten írták és készítették ezt az albumot). A lényeg: ez élvezetes lett, bátran merem ajánlani az undergroundra nyitott, combosabb zenéket kedvelőknek.

Kotta

A sommás zenetörténeti alapvetés kb. úgy szól, hogy a hair-metal aranykora a '80-as években volt, annak is leginkább a második felében, ami a '90-es évek legelejéig tartott. 1991 szeptemberében a Nirvana "Nevermind" lemezének megjelenésével azonban gyorsan a trutyi (grunge) lett az új trend, ami nemcsak háttérbe szorította, de egyszersmind gúny tárgyává is tette, lenullázta a heavy metal / hard rock műfaj nemrég még ünnepelt képviselőit, még azokat is, akik kétségbeesetten igyekeztek túlélni és idomulni az "új idők" zenei elvárásaihoz (haj levág, gitárszóló elfelejt, stb.)

Ezzel nehéz vitatkozni, így történt. Ha azonban nem sommásan, de részleteiben nézzük meg az új évtized elejét, azt láthatjuk, hogy volt egy kb. 2-3 éves átmenet, amit már – jogosan – a hanyatlás koraként jellemzünk, ám ebben az időszakban egészen egyszerűen zenei csodák történtek.

Az írásom apropójaként az szolgált, hogy némileg bűnbánóan, lelkiismeret furdalástól gyötörve elkezdtem hallgatni Tartuffe, Kotta, Garael listás helyezéseit. Senki nem került föl érdemtelenül, remek zenék, kiváló zenekarok, de mégsem éreztem, hogy meg kell rendelnem az év első CD-jét. Illetve de, csakhogy az független volt a kollégák amúgy kiváló ízlésétől és listájától. Kezembe került a kanadai Saints & Sinners zenekar '92-es, egyetlen lemeze. Mindent lesöpört, amit előtte, mint aktualitást hallgattam. Az egy dolog és nyilván ízlés kérdése, hogy ez a melodikus, hajmetal hard rock, a bődületes gitárszólóival és vastag kórusaival igazán nekem szólt, de hangzásban (is) egyszerűen alázta a tavalyi listás lemezeket. Az volt az első gondolatom, hogy megírom, mint elfeledett jeles mesterremeket (mer' bizony az), de utána inkább beültem az időgépbe és szétnéztem még a "hanyatlás éveiben" megjelent lemezek között. Ezek túlnyomó részét persze jól ismertem és már talán itt is megfogalmaztam, de Tartuffel egészen biztosan beszéltünk már róla egymás között, hogy a '90-es évek elején, nem utolsósorban a méregdrága stúdiókban elköltött dollárhegyeknek köszönhetően elképesztő megszólalású lemezek jelentek meg még az utolsó pillanatban, mielőtt páros lábbal rúgták volna ki őket a mindenható lemezkiadók. (Winger – Pull, Lynch Mob – Wicked Sensation, Mr. Big – Lean Into It, Extreme – III Sides, Giant – Time To Burn, stb).

Ért azonban meglepetés is. A Warrant kimaradt. Sem a Poison (Kotzen érkezéséig), sem ők (Cherry Pie) nem győztek meg akkoriban. Most viszont szűzfüllel álltam neki a "Dog Eat Dog" (1992) lemezüknek. Olyan szinten más minőséget képvisel nekem, mind megszólalásban, mind dalok tekintetében az aktuális megjelenésektől, hogy én azt elmondani nem tudom. Egyszerűen semmi késztetésem, hogy ezt a mikroklímát elhagyva, valami újat hallgassak, ahol ehhez képest már természetellenesen, idegenül szól minden.

Stúdióban elköltött dollárhegyekről beszéltem, de ez egy dolog, nyilván volt technikai fejlődés is, ami a '90-es évekre állt készen arra, hogy a csúcsproducereknek kifizetett sok-sok pénzzel karöltve máig etalon hangzású lemezeket adjon a stílusnak. Valóban azt gondolom, hogy hiába telt el 30 év, ma messze nem szólalnak meg így a rocklemezek. Nem vagyok stúdiós szakember, de pl. dobhangzásban totál hanyatlást, visszaesést és mélyrepülést látok és érzek, kb. a kétezres évek elejétől, legalábbis ezekhez a lemezekhez képest.

Aranykor ide, aranykor oda, a '80-as évek időtlen klasszikusai sem állják megszólalásában az összehasonlítást a '90-es évek elejének stúdiós remekeivel. Ráadásul, amíg a '70-es években felvett Zeppelin, Deep Purple anyagok mai füllel is jól szólnak, a következő évtized menő(nek gondolt), kötelezően szétvisszhangosított hangképe mára totális zsákutcának bizonyult és ki is herélte hangzásban a mára (mindezek ellenére) klasszikussá vált anyagokat. Elvétve találunk olyan lemezt, ahol a pergő hangja nem idegesítően szar. Ozzy "Ultimate Sin" ('86) alapvetése és a "No More Tears" ('91) között mindössze öt esztendő telt el. Tegyük be mindkettőt. Pénz volt számolatlanul, Sharon nyilván nem is spórolt a stúdión, de míg az előbbi tipikus nyolcvanas évek, az utóbbi már lerobbantja a hangcuccot és a fejedet.

Jó lenne meghallgatni egy hangtechnikához konyító, stúdiós szakember véleményét minderről, én bevallottan nem értek hozzá. Tényleg csak az analóg vs. digitális hangrendszerek különbözősége a titok nyitja? Szerintem ez túl leegyszerűsítő megközelítés és a minőségi ugrás csupán egyetlen aspektusát igazolná. Kazetta-korban szocializálódott fémszívűként tudok szeretni penetránsan szarul megszólaló lemezeket is, de azért nyilván hallom, hogy ott, abban a néhány "utolsó" évben valami páratlan minőség bukkant fel, majd tűnt(ette a trutyi) el örökre, hogy mai napig érezzem a hiányát. Egy biztos; az 1991-'94-as évek a hair metal történelmében messze nem a hanyatlásról, hanem a túlerővel szemben véghezvitt utolsó hőstettről, majd hősi halálról szólnak.

 Túrisas

Honlapok:
www.martinmillerstore.com
martinmiller.bandcamp.com
youtube.com/@MartinMillerGuitar
facebook.com/MartinMillerArtistPage

Akadt olyan, aki már kritizálta azt a hosszú évek óta fönnálló szokásomat, hogy az éves toplistám posztolását karácsony szép ünnepére időzítem. A kritikai hangok általában arra hivatkoznak – elismerem: nem teljesen alaptalanul -, hogy némileg elsietett a dolog, mert az év végéig, sőt az új évbe nyúlóan még előkerülhetnek olyan muzsikák, amelyek utólag meghallgatva, kiértékelve, megfontolva, helyet követelnének maguknak a listán. Erre azt felelem, hogy egyrészt igyekszem "karira" meglepni az olvasókat egy gesztusértékű, reprezentatív olvasnivalóval, másrészt ezt a problémát könnyen, bár nem túl elegánsan orvosolni lehet egy "+1" vagy "++1" bejegyzéssel. Erre már volt is korábban példa.

Szóval idén megint kénytelen vagyok egy kiegészítést fűzni a toplistámhoz, méghozzá Martin Miller "Maze Of My Mind" lemezét, amely kb. 40 perces hosszával épp megfelel az egykor divatos és most megint népszerű bakelit albumok szokásos terjedelmének. Miller – gondolom – nem sokaknak ismerős, bár éppenséggel lehetne. Miller lipcsei származású gitáros, énekes, dalszerző, elismert session muzsikus, zenetanár és producer, akinek évek óta van egy átkozottul jó YouTube csatornája, melyre házi stúdiójában, barátaival rögzített videókat tölt fel eszméletlenül jó földolgozásokkal és piszkosul eltalált meddley-kkel. Mindig akad ugyan pár tahó, mint legutóbb Bryan Adams menedzsmentje, aki "jogdíj-problémák" miatt följelenti, ahelyett, hogy örülne egy megtisztelő és az általa reprezentált művész érdemeit ünneplő és öregbítő "tribute"-nak. Aki pl. ismeri a szerintem nagyszerű Rick Beatot, tudja, hogy milyen korlátoltak és kontraproduktívak az ilyen acsarkodó beavatkozások.

Mindig is mondtam, hogy általában – tisztelet azon kivételeseknek, akik eleve géniusznak születnek! - abból lesz jó zenész és tehetséges dalszerző, aki hosszú évekig különböző stílusokban kipróbálja magát és a műfaj(ok) szinte teljes eszközkészletét magáévá téve – a tézis, antitézis és szintézis neo-platonista elve mentén - formálja meg, alakítja ki a saját stílusát. Ez persze nem azt jelenti, hogy szükségképpen a vendéglátózás és a tribute-bandázás vezet az üdvösségre – ez túl leegyszerűsítő lenne! Akinek füle van a hallásra, hallja meg (mit mondok)! A lényeg, hogy Miller az évek alatt a stílusok elképesztő széles skáláján bizonyította már, hogy "kisujjában van a szakma". Nem is értettem, hogy miért nem foglalkozik többet dalszerzéssel. Most, hogy karácsony után egy ronda vírus ledöntött a lábamról, volt időm kalandozni a neten, és újra rátaláltam Miller YouTube csatornájára, amit órákig tudok nézni, hallgatni. Itt értesültem arról, hogy Miller az idén, még márciusban végre kiadott egy saját albumot, amelyen saját szerzeményei kaptak helyet, nagyjából ugyanazokkal a zenészekkel, akikkel a földolgozásait készíti, miközben a gitározást, az éneklést, a hangmérnökséget és a produceri munkát maga vállalta.

Az eredmény leginkább úgy írható le, hogy a Toto találkozik a Dream Theaterrel. A műfajok és alműfajok igazi kaleidoszkópja ez, de úgy, hogy se nem túlságosan szerteágazó, se nem erőltetett a végeredmény. Sokaknak talán a progresszív jelző jutna róla eszébe, de én inkább sokszínűként, vagy sokoldalúként írnám le. Énekesként lehet, hogy Miller nem vetekszik a legnagyobbakkal, de becsülettel teljesít, gitárosként viszont kimondottan mesteri. Benne van ebben a '70-es évek éppúgy, mint a modernebb hangzások, a metáltól a popzenéig majdnem minden. Hamisítatlan zenei utazás, egyszóval: bazijó! Irány a Bandcamp oldal, ahol ez egész anyag végighallgatható!

Tartuffe

Nem egyszerű kevés listából korrekt összesítést csinálni, de megtettem a tőlem telhetőt. Elég sokszínű lett az ajánló végül, szerintem jól lefedi az idei felhozatalt. Legalábbis a számunkra releváns zsánerekben.

1. DGM: Life

2. Winger: Seven

3. Uriah Heep: Chaos & Colour

4. Noturnall: Cosmic Redemption

5. Stardust: Kingdom Of Illusion

6. Arjen Lucassen’s Supersonic Revolution: Golden Age Of Music

7. A.C.T: Falling

8. Sorcerer: Reign Of The Reaper

9. Redemption: I Am The Storm

10. Ice Age: Waves Of Loss And Power

11. Vandenberg: Sin

12. Joel Hoekstra's 13: Crash Of Life

13. Bad Touch: Bittersweet Satisfaction

14. Kings Crown: Closer To The Truth

15. Pyramaze: Bloodlines

Ezekkel a korongokkal kíván a Dionysos Rising stábja boldog új évet minden kedves olvasójának!

"Pár héttel ezelőtt merült fel blogunk hozzászólásaiban, mennyi értelme van a streaming-korszakban a kritikáknak, egyáltalán, olvasnak a mai fiatalok ilyet, és mégis, miért írogatunk itt majdnem tucatnyi-soros ismertetőket akkor, amikor a közösségi média felületén egyre kevesebb a betű, és egyre több a video.

Saját részről könnyű helyzetben vagyok a kérdés megválaszolását illetően: igazából a magam szórakoztatásából vetem véleményem a blogra, és az már csak hab a tortán, ha el is olvassák, az pedig "non plus ultra", ha még egyet is értenek velem, netán egy-két köszönő szóval illetik öncélú hobbimat.

Régi motoros vagyok a magam 50 plusz évével, aki még abban a korban szocializálódott, amikor a külföldi – és hazai – metal lemezekről csak a Metal Hammer – tudom, most már más a nevük, de nekem mégis csak így maradnak meg – ismertetői adtak némi fogalmat: szavakkal jellemezni egy alapvetően a hallgatásra termett műfajt majdnem ugyanolyan nehéz, mint a vaknak elmagyarázni a színeket. Úgy látszik, ebben az értelemben képtelen voltam változni – ezért azt gondolván, hogy ami nekem jó, az jó másnak is az –, elsősorban az olvasókban is szerettem volna előidézni azt a várakozásteli izgalmat, ami engem öntött el, mikor a leírtak alapján megpróbáltam elképzelni az adott lemez zenei-szövegi tartalmát."

Valahogy így fogalmaztam az ez évi Virgin Steele kritikámban: egyfajta ars poetica ez, ami minket, baby boomereket jellemez, oly módon megpróbálva átadni ezt az élményt Y és Z generációnak, amivel ők keveset, vagy nem találkoznak. (Ettől függetlenül kíváncsi lennék olvasóink korfájára, vajon elérjük-e az előbb említett célcsoportot, vagy maradunk néhány száz, középkorú ember számára információt adó, ugyanakkor egy más korosztály által őskövületnek tartott kifejezési formának?)

A kérdés persze minden bizonnyal felesleges: én legalábbis a fentieknek megfelelően elsősorban magamnak írok, afféle hobbi-tevékenységként, aminek nincsen sem anyagi, sem esztétikai vonzata, legfeljebb enyhe vágy arra, hogy Garaelen kívül másoknak is fontos – fenét fontos: szórakoztató – lehet az a havi pár kritika, amit a blog hasábjaira vetünk.

Társaim összegzésükben a figyelemre méltó megjelenések szűkösségéről panaszkodtak, szerencsére az én stíluspreferenciámban – amivel jól kiegészítem kollégáim esetlegesen magasabb értéktartalommal bíró, vagy a szűk metal zenei közösség által annak tartott ízlését – jócskán születtek olyan lemezek, melyeket szívesen hallgattam egész évben, így inkább azzal a gonddal szembesültem, hogyan préseljem be 15 helyre az arra érdemes hallottakat. A gondos mérlegelést mellőzve, végül is úgy döntöttem, a helyezéseket és a kiválasztott albumokat meghallgatásuk számához kötöm, így már az összegzésem elején bocsánatot kérek az olvasóktól, ha egy esetleges "rejtett gyöngyszemet" lejjebb sorolok, mint azt értéktartalma megkívánná. De nem fejtegetem e helyen esetlegesen teljesen feleslegesen (látod, tényleg az "e" betű a leggyakoribb a magyar nyelvben) választásaim okát, nézzük hát, mik voltak a számomra kedves megjelenések 2023-ban!

TOP 15 - 2023

1. Sorcerer: Reign Of The Reaper

A lemez imázsának sikerült néhány, tudományos disszertáció alapját is szolgáló hozzászólást indukálnia pro és kontra, az azonban vitathatatlan, hogy zeneileg az év epikus doom alkotása, amitől nem tudom, hogy sírjak, vagy nevessek – de a stílus alap sztenderdjeit tisztelve inkább sírok, hogy az alkotók meg nevethessenek.

2. Therion: Leviathan III

Christofer Johnsson úgy abszolválta a trilógiát, hogy egyszer sem kellett megbotlania: hősünk már a lemezek elkészítésének elején, jó pár éve tökéletes jellemzést adva jósolta meg, hogy mit várhatunk a három résztől. Csak tudnám, miért nem alkalmazzák a zenészt a Svéd Lottózók Egyesülete hivatásos nyerő emberének?

3. Sacred Outcry: Towers Of Gold

Akik olvassák ismertetőimet, jól tudhatják, hogy Daniel Heiman kivételes kedvencem, pusztán azt sajnálom, hogy stabil tagság helyett különböző projektekben forgácsolja szét tehetségét. A Sacred Outcry görög csapat az epikus heavy metal stílusában utazik, amelyhez Heiman annyit és úgy tud hozzáadni, hogy az album által vászonra festett nagyszabású történelmi tabló végeredménye csakis a győzelem lehet.

4. Uriah Heep: Chaos & Colour

A "faterock" megmutatták, hogyan lehet 57 évnyi zenei lét után úgy odavágni a fiatalok asztalára, hogy a leülésnek seggre ülés legyen a vége: kemény, progresszióba is áthajló, a régi értékeket tartalmazó, de az új elvárásoknak is megfelelő lemez született, amit – bevallom – én sem vártam tőlük. Csattanós válasz a fiatalok generációs öntudatára, ami nem baj, hogy létezik, hiszen mi sem voltunk különbek.

5. The Unity: The Hellish Joyride

Ha a Gamma Ray kevésbé kreatív részéből megalakult együttes ilyen albumot tud összerakni, akkor végképp nem értem az anyacsapat évek óta tartó vergődését. Talán nevet kéne cserélniük 😊.

6. Noturnall: Cosmic Redemption

Power metal, Brazília, folkhatások: a random módon papírra vetett fogalmak uniója a legtöbb esetben egy olyan halmazt eredményez, amitől az európai stílustársak azonnal keresni kezdik az állukat a földön. Virtuóz technika, remek, a power metal kliséit feszegető riffek, hangszálakrobata énekes, egyedi, egzotikus dallamok – mi kell még? Jóllehet, az Angra egy más bajnokságban focizik, ráadásul el-elhagyva a kezdetek stílusát, elleshetné a Noturnalltól a feszesség titkos receptjét.

7. Saint Deamon: League Of The Serpent

Azért a jó öreg Európában is akadnak még olyan metal bandák, akik számára a power metal nem tuc-tuc ütemű egyendalokat jelent, a valamikor Dionysus romjain megalakult brigád a tradíciókat figyelembe véve tudomást sem vesz az új trendekről. Hogy ez a maradiság jele? Nem hiszem, inkább a lényeglátásé.

8. Twilight Force: At The Heart Of Wintertale

Pár évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy a szimfonikus európai power metal csapatai úgy tűnnek el a süllyesztőben, ahogy Putyin ellenzői a balesetek tömegében. A csapat szövegvilága nem éppen irodalmi szintű – lehet, hogy szó szerint szóra sem érdemes –, de a zene az bizony klasszikus, a stílus sztenderdjeit legmagasabb szinten megvalósító örömforrás. Már persze annak, aki szereti az ilyet.

9. Legions Of The Night: Hell

Hennig Basse wannabe Savatage bandája legyártotta az első album replikánsát. Az, hogy mégsem küldtem el őket melegebb éghajlatra – biztos megijedtek volna – a piszok jó daloknak köszönhető, még úgy is, hogy már a második albumon újrahasznosított ötleteket használni nem éppen a szép jövő ígérete.

10. Vandenberg: Sin

A listám másik replikánsa, aki legalább nem magát, hanem a Rainbow/Whitesnake tengelyt másolja, mégpedig figyelemre méltó tehetséggel – bár ki ismerné jobban a releváns eszköztárat, mint egy olyan zenész, aki saját bőrén tapasztalta a Coverdalizmus nevű ragályos betegség (a Woodoo Circle is elkapta) egyáltalán nem káros hatásait.

11. Joel Hoekstra's 13: Crash Of Life

Egy másik Whitesnake veterán, hasonló zenei világgal, mint listám előző szereplője. Igazából csak hangulat kérdése, melyiket veszem elő (sőt, a közös eszköztár miatt még azé sem), annak ellenére, hogy vannak különbségek a két zenész között. Mondjuk a nevük. Oké, ez persze vicc volt, még ha nem is éppen jó, de azért nem hiszem, hogy aki az egyiket szereti, az a másikat utálja, még akkor is, ha az egyik fehér kígyó hosszabb, mint a másik.

12. Bad Touch: Bittersweet

Tartuffe kolléga jóvoltából ismertem meg Bad Touchot, és már a videoklipben bemutatott daluktól hanyatt vágtam magam. A blues alapvető életérzésével szöges ellentétben álló optimizmus olyan mértékben hatja át a lemezt, akár egy kétkötetes mozgalmi induló gyűjtemény, csak hát a zenei színvonal más dimenziókban mozog, mint az 1345. sz. úttörőcsapat kötelező dalrepertoárja.

13. King's Crown: Closer To The Truth

A múlt század hatvas-hetvenes éveinek modern köntösbe bujtatott zeneisége ebben az évben különösen megérintett, példa erre ez a csapat, ahol semmilyen "nagy megfejtéssel” nem találkozunk: azt csinálják, amire hatásaik predesztinálták őket, és az, hogy különösebb zenei akrobatika nélkül képesek voltak a listámra kerülni, valóban királyi. Mint egy korona.

14. Pyramaze: Bloodlines

A progresszió elhagyása és a dallamosodás általában nem szül jó véleményt a blogon – kivéve nálam, aki nyíltan vállalja a slágerek iránti kötődését. A Pyramaze pedig úgy tudta ezt az utat választani, hogy a végeredmény nem lett olyan kínosan erőltetett, mint a Myrath esetében. Ebből is látszik, hogy a piramisos útvesztők időtállóbbak, mint a keleti repülő szőnyeg.

15. Primal Fear: Code Red

A nemzetközi brigád a listámban több szereplőhöz hasonlóan gyártotta le a legutóbbi albumuk zenei klónját. Jóllehet, nekem jobban bejött az epikusabb, billentyűvel dúsított, dallamos útkeresésük, a Judas Priest-féle bőrbe-szegecsbe öltöztetett fémrohamaik is tetszenek, még akkor is, ha egyesek szerint az albumaik esetében a jó ízlés is Code Red-et kiálthatna.

Figyelemre méltó megjelenések:

Egy 15 darabot tartalmazó lista után még ilyet is vártok? No jó, persze, voltak olyan lemezek, amiket szintén sűrűn elővettem az év folyamán: az Ice Age "Waves of Loss and Power" -je talán egyedül képviselte ez évben az oly fájóan hiányzó klasszikus, Dream Theater-i alapokon nyugvó progresszív metalt, a Redemption pedig éppen csak annyival vett vissza a dallamokból, amivel lecsúszott a listámról. A néhány éve még oly népszerű metal opera olyan gagyi, CASIO szintetizátoros, egyalkotós megvalósítási színvonalra esett vissza, hogy Marco Garau "Magic Opera”-ja az ótvar hangzás ellenére is, pusztán édes-mézes dallamaival képes volt figyelmem felkeltésére. Arjen Lucassen retro űroperájára persze az általános színvonalbeli visszaesés nem jellemző, és ha maga az egész album nem is, de a nyitó "Golden Age Of Music" az év dalaként került permanens újra- és újrajátszásra a számítógépemen.

Az Angra is szerepelhetett volna a legszeretettebb albumjaim között, ha számomra nem annyira dagályos kifejezésmóddal próbálják a progressziót előcsiholni – és itt szükséges megjegyeznem, hogy nem az euro-poweres időket sírom vissza, pusztán több feszességet hiányolok az idei produktumból.

Magyarföld

Mit mondjak, nem igazán követtem figyelemmel a hazai együttesek ténykedését, az azonban tökéletesen rávilágít Kotta kolléga remek összegzésére a jelenünkben zajló, értékeket is érintő paradigma változásra, hogy egy magyar együttes nyíltan hirdeti honlapján egyes tagok vállalhatatlan kedvenc történelmi személyiségét – és itt nem valami szélsőjobb csoportosulásról beszélünk, hanem a magyarságát büszkén vállaló zenekarról. Remélem, ez a tendencia nem fog általánosságba fordulni, és az említett zenészek is fejükhöz fognak kapni, miszerint ez már nem vicc, hanem jelenünkben is előfordulható, véres valóság.

Mindezektől függetlenül tiszta szívvel örülök a Stardust nemzetközi mércével is kiemelkedő lemezének, illetve nagyon várom, hogy meghallgathassam a Hooligans ismét súlyosra vett új albumát.

Kívánok hát minden egyes olvasónknak Boldog Új Évet, kitűnő albumokat és kellemes levelezgetést a kommentszekciónkban, kollégáimnak (és magamnak) pedig olyan jövőt, aminek a végén optimistább hangulatú összegzések fognak születni.

Garael

Megtanultunk együtt élni a háborúval. Megtudtuk azt is, milyen heroikus eredmény, hogy a másfél éve még fele annyiba kerülő dolgok most már – a magasabb szintről – csak 9.9%-kal nőnek évente. Megértük, hogy a rendszerváltáskor - a csehek után - második legmagasabb életszínvonalú közép-kelet-európai országból mára az EU sereghajtója lettünk, csak a bolgárok keresnek és költenek kevesebbet nálunk. Tudjuk már azt is, hogy mindezekért az egykor csodált és vágyott nyugat a hibás, és hogy nem is utáltuk mi igazán az oroszokat sosem. Sejtjük (igazából tisztában vagyunk vele, csak beismerni nehéz), hogy a jelenlegi globális társadalmi-gazdasági rend fenntarthatatlan és elkerülhetetlenek a komoly traumákkal járó változások. A folyamat visszafordíthatatlan. Ergo a jelenlegi fegyveres konfliktusok, migrációs feszültségek és gazdasági válságok nem elszórt jelenségek, hanem a jövő lájtos előképei. Ja, és mindeközben persze megtanultuk használni a Spotifyt.

Elnézést kérek, hogy az idei évértékelőm nemcsak a zenére fókuszál, de egyrészt a rockkal kapcsolatos gondolataimat kifejtettem már néhányszor, másrészt ezeket Tartuffe is érintette az idei összefoglalójában. Szóval hadd keseregjek kicsit most a világ állapotán, amely nem tud mit kezdeni a globalizációval, és ezen belül a híresen önsorsrontó magyarság újabb kori teljesítményén.

Amúgy, ha már itt vagyunk, mikor lenne ideális a terep a dühös, hangos és sötét muzsikák számára, ha nem most? Virágoznia kellene a metalnak, sokkal inkább és agresszívebben, mint a ’90-es években. A vészterhes idők általában kedveznek a művészetnek, és az ilyenkor a legritkább esetben vidám, felhőtlen. Úgy látom, a weimarizálódás folyamata sajnos – egyelőre? - éppenséggel az ellenkező tendenciát indította be: úgy bulizik mindenki, mintha nem lenne holnap. Hát, így nem is lesz… Bármennyibe kerüljön a benzin, Budapesten dugó van még hétvégén is. Bármennyibe kerüljenek a koncertjegyek, a stadionok tele vannak negyven éves zenekarok bulijain. (Épp most olvasom, hogy jövőre a Rush ismét turnéra indul… no comment.) Sokat elmond a mai korról, hogy inkább beáldozunk néhány nyugdíjast, de nem bírjuk ki néhány hónapnál tovább kocsmák és diszkók nélkül.

Kínából rendeljük egyénileg heti rendszerességgel a bizbaszokat, amikre nincs is igazán szükségünk, mert kétszáz forinttal olcsóbb így. Tesszük a dolgunkat, fogyasztunk, na! Zenében sem látok innovációt immár harminc esztendeje, inkább csak algoritmusokkal kiszolgált fogyasztói igényeket. Dübörög a retró és maximum a stílusok kevergetése. Futószalagon készülnek a különböző projektek, csak bejön valamelyik! Vegyünk akár egy olyan réteg muzsikát/jelenséget, mint amit a Mercyful Fate és King Diamond képviselt valaha, daráljuk le, hogy könnyebben emészthető legyen, keverjünk hozzá egy kis Blue Oyster Cultot, hogy tartósítsuk, majd fűszerezzük ABBA-val és már kész is a gyorséttermi verzió. De már a Ghostnak is van egy modernebb verziója, ami tényleg olyan, mintha az AI rakta volna össze az éppen trendi stílusokból és lassan menőbb, mint ők (Sleep Token).

Azt hiszem elég a kesergésből; bocsátsátok meg nekem, két és fél gyermekes apaként az aggódás beszél belőlem. Úgyhogy térjünk rá a lényegre, az idei felhozatalra! Lássuk ezekből az általam leggyakrabban hallgatott tíz albumot:

1. A.C.T: Falling (EP)

Igen, egy EP volt számomra 2023-ban a legélvezetesebb. Annyira ezért nem rövid, nyolc szám, régen sorlemeznek is elment volna. Nagyon csípem ezt a pozitív, dallamos, progos valamit, amit a svédek tolnak. Oké, én is szeretem, ha a sötét gondolataimról időnként valami vidám és tartalmas eltereli a figyelmemet. ("Addig se iszik", hogy egy klasszikussal éljek.)

2. DGM: Life

Korábban gyakran hangoztatott problémám volt velük kapcsolatban, hogy meglehetősen sűrű és homogén a zenéjük, kevés kapaszkodóval, már ami a dallamokat illeti. Ezúttal odafigyeltek az énektémákra, és láss csodát, egyből működik a dolog, sőt még dobogóra is repítette őket.

3. Cirith Ungol: Dark Parade

Szerintem zseniális ez a cucc, nem tudom megunni. Teljesen egyedi, amit ma ez a csapat képvisel. Hangulatteremtésből, önazonosságból csillagos ötös. Atmoszferikus doom-power vonalon én jelenleg nem tudok jobbat. Remélem, csak ide eszi a fene őket valamikor.

4. Redemption: I Am The Storm

Időnként velük kapcsolatban is volt olyan érzésem, hogy túl sűrű és egynemű a muzsika, de most valahogy ők is megtalálták a megfelelő egyensúlyt a komplexitás és a dallamok között. Olyannyira, hogy az egyik feldolgozás (Turn It On Again) már túl nyálas is talán…, arról nem is beszélve, hogy nem sikerült jól, mert nagyon nem fekszik Englundnak. Ezt leszámítva igen komoly lemez.

5. Winger: Seven

Csak mostanában értettem meg pontosan, hogyan és miért válhatott a korai felszínes csajmetal bandából később egy mély, intelligens, rétegzett hard rockot játszó zenekar. Egy, a glam történetét feldolgozó többrészes dokufilmből tudtam meg, hogy Kip Winger egy időben elég rendesen beleásta magát a komolyzenébe és maga is szerzett egy szimfonikus művet 2010-ben. Ezt hallani itt is…

6. Noturnall: Cosmic Redemption

Orlando igen jó gitáros, nemcsak a szólói, de a riffjei is egyediek, ütősek. S bár brazilok, a stílus az amerikai prog-power nagyjait (Symphony X, helyenként korai Queensryche) idézi leginkább. Szerintem nem is kell többet mondjak. Aki tudja, az tudja.

7. Anubis Gate: Interference

Nálam újra működik a dán csapat, ezt a lemezt kifejezetten érdekesnek tartom. Modern, mostanában divatos (pl. ambientes, elektronikus) betétek, hangulatok keverednek progresszív rockkal és power metallal, igazi integratív alkotás, anélkül, hogy szétesne. Valahogy sikerült ezt az egészet egységes keretbe, hangzásba foglalni, ez pedig nem kis teljesítmény.

8. Stardust: Kingdom Of Illusion

Nem pusztán nemzetközi színvonal, de azon belül is kiemelkedő album ez. Olyan ütős számokat írnak, hogy Bon Jovi és Bryan Adams is megirigyelhetné azokat. Az előző próbálkozás sem volt rossz, de ez most még egységesebb, kompaktabb produkció. Gratulálok!

9. Ice Age: Waves Of Loss And Power

Hagyományos progresszív metal, nem éppen népszerű műfaj manapság, de nekem nagyon jól esik, hogy még jelennek meg ilyen művek is.

10. Metal Church: Congregation Of Annihilation

Nem mondom, hogy tökéletes alkotás, de szép lassan elkezdett nálam működni. Végül is jól kivitelezett, kompromisszummentes metal, amit itt hallani, és megbújnak benne azért azok a rafinált riffek is, amik egyedivé teszik a csapatot. A korai korszak nyomvonalán mozog inkább, de a körülmények tükrében teljesen érthető ez a visszafordulás a dühös, karcos önmagukhoz.

További figyelemre méltó megjelenések:

Most mit mondjak? Ezeken kívül még 30 egyéb korongot ítéltem elég jónak ahhoz, hogy megtartsam, mindet felsorolni badarság lenne. Legtöbbjükről jelent meg recenzió az oldalon amúgy, még ha rövidített (Ballroom Blitz) formában is. Annyit azért elárulok, hogy az Overkill és a Metallica az utolsó pillanatban, a lista-készítéskori visszahallgatáskor csúsztak le a topról, egészen addig biztos voltam benne, hogy benne lesznek a tízben. Rajtuk kívül talán még Lucassen új projektjét (Supersonic Revolution), a Fifth Angelt, a Heaven's Edge-et, az Iron Saviort, az Oblivion Protocolt, a Ravent és a Uriah Heepet emelném ki, ha feltétlenül szükséges.

Élő fellépések:

Magyarokkal kezdtem ezt az évet is, mind az Asphalt Horsemen, mind az At Night I Fly remek koncertet adott. Ezúton is részvétem Matyasovszki Géza miatt, BZ-nek pedig üzenem, hogy jelentessék már meg azt az új lemezt! Az amatőr bandák támogatása jelszót skandálva néztem meg a Grophobeatet is egyszer. Baromi jó volt a The 69 Eyes és az Electric Guitarland. Ki vagyok akadva viszont Satriani fellépésén. Kinek jutott eszébe vajon, hogy egy teltházas, nagy színpados instrumentális bulin nincs szükség kamerákra és élő kivetítésre? Kárpótolt azért, hogy Satch gyakorlatilag dupla bulit nyomott.

Voltam a Harley fesztiválon, ott Danko Jones hozta a szokásos stand-uppal kevert dinamikus műsorát. Az Airbourne-t csak foszlányaiban láttam sajnos, de a többiek azt mondták, jó volt. A Def Leppard – Mötley Crüe bulit kétszer is megnéztem, a prágai határozottan jobb volt, mint a pesti, mondjuk Vince Neil mindkettőn léc alatti teljesítményt nyújtott. A Gunsról is megírtam a véleményemet anno, lassan vissza is kanyarodhatnék a bevezető gondolatokhoz utóbbiak kapcsán: a kreativitás bármiféle szikráját mostanában felmutatni képtelen bandák haknijain vannak – horror jegyárak mellett – agyig telt stadionok. Isten óvja a Fogyasztást! A Riverside előtt pedig újra láttuk az At Night I Fly-t.

Csalódásféleséget egyedül az új Extreme kapcsán éreztem. Vártam is, plusz az első klip nagyot ütött, napokig zsongott a net a szólótól, amit Bettencourt belepakolt. A teljes lemez viszont lagymatag nekem, ha lenne belőle olyan verzió, ami csak a gitárszólókat tartalmazza, azt lepörgetném szívesen még néhányszor.

Érdemes talán Azariahra is vesztegetni néhány szót, mégiscsak a teljes magyar zenei szcénát felkavaró jelenségről van szó. Vele kapcsolatban Puzsér egyik Apuban kifejtett gondolataival értek egyet:

1) Akár tetszik a muzsikája, akár nem, ha valaki háromszor megtölti az Arénát egymás után, az megsüvegelendő teljesítmény.

2) Van ebben valami Petőfi szerű, alulról szerveződő obstrukció a fennálló viszonyok ellen, talán sok elégedetlenség így csapódik le, a lázadásnak ebben a formájában.

3) Azt még értem, hogy mondjuk Krúbi miért jó, mit üzen a mai fiataloknak, még ha magát a zenét nem is feltétlenül szeretem. De Azariah angolszász frazírjaival és rappel kevert roma-mulatósa teljességgel értelmezhetetlen számomra. Először azt hittem, ez valami paródia, aztán kiderült, nem. Alighanem itt már akkora a generációs rés, hogy nem is érdemes megpróbálni értelmezéssel áthidalni azt.

4) Attól félek, nemcsak az ország, de a zenei ízlés is elindult a balkanizálódás útján. De persze ne legyen igazam!

Hát, ezekkel a nem mindig derűs gondolatokkal kívánok boldog új évet minden kedves olvasónknak és szerkesztőtársaimnak is!

Kotta

Fura ez. De már évek óta fura. Úgy tűnik, hogy tapintható az érdektelenségem szeretett műfajunk irányában, hiszen értékelhető éves listám már régóta nincs. Ilyen értelemben persze jogos a kritika, hiszen azt kétség kívül elismerem, hogy az aktuális megjelenések jórészt nyom nélkül ürülnek ki a szervezetemből. Mi ennek az oka? Pontosan magam sem tudom, de tény, hogy ahányszor hallok valami újdonságot, a legritkább esetben érzem, hogy ezt mindenképpen be kell szerezzem. Kicsit egyformán szól nekem minden manapság. Ha minőségi is a csekkolt zene, azt érzem, hogy ezt/ilyet már hallottam, egyszerűen nincs benne az a plusz, ami miatt feltétlen meg kell vennem, márpedig, ha fizikai formátumban nem tárgyiasul (még ha utólag is) a gyűjteményemben, akkor az a toplistámon sem szerepelhet. Ja, ez ilyen faszság, de vállalom. És hogy mekkora kapitális faszság, mi sem bizonyítja jobban, minthogy minden szempillantásra megváltozhat, ha van valamilyen történés, ami személyes élménnyé varázsolja, az addig személytelent. Mondok egy példát. Sikerült az idén egy hetet Stockholmban töltenem (beszámoló itt), ahol egy ingyenes rockfesztiválon, ismert svéd bandákkal múlattam az időt. A Crashdiet pl annyira jó koncertet adott, hogy másnap meg kellett vennem a két utolsó lemezüket. (Igen, ott még úgy megy, hogy besétálsz az óvárosba, a Sound Pollution lemezboltba és szinte azt veszel meg, amit akarsz.) No, de a lényeg, hogy rágyógyultam a bandára, egyúttal megnéztem, hogy itthon írt-e valaki róluk. Persze, hogy írt! Tartuffe! Akkor pedig nyilván olvastam, sőt a linkelt dalt is meghallgattam, mégsem hagyott mély nyomot. Most meg a második legtöbbet hallgatott zenekar volt a Spotify idei statisztikája szerint. Na, így írja fölül az objektivitást a személyes élmény. Egyébként ez lehet a kulcs; régen – még az ipari mennyiségű új zenék és streaming kora előtt – sokkal inkább volt személyes kötődés egy-egy megjelenéshez, legalábbis én ezt egészen biztosan így él(t)em meg. Legyen akkor az éves "toplista" első helyezettje a "stockholmi hét", inkluzíve az itt elérhető CD boltok (CD Hunter, Sound Pollution kínálata), betyár koncertek, valamint a váratlan találkozás Kiko Loureiroval (Megadeth).

Amit viszont mindenki megnyugtatására közlök; a zene iránti rajongásom semmit nem fakul. Minden nap bújom a netet, kutatva egy-egy még hiányzó kedvenc DVD/CD-je után. A napokban sikerült begyűjtenem az első Greg Howe instrumentálist, ami ritkán bukkan fel, ezért még hiányzott a klasszikus Mike Varney/Shrapnel anyagok közül, de ilyen élmény volt hosszú évek után végre korrekt áron rálelni Frank Marino "Real Live" koncertanyagára. De soroljuk ide nyugodtan azt a szintén stockholmi élményt, amikor Paul Gilbert ritkábban fellelhető első szólólemezét turkáltam ki egy kétszintes second hand üzletben (CD Hunter), vagy, hogy teljesen véletlen sikerült hozzájutni egy bootleg, de rendkívül jó minőségű és fasza kiállítású (orosz) Glenn Hughes koncert DVD-hez, ahol egy nagy kedvenc, Jeff Kollman gitározik, ráadásul baromi ízesen. Van még egy-két anyag, amik ráadásul majdnem bele is férnek a többiek kanonizált lista-elvárásaiba is, 2022-es megjelenésükkel. Régóta szimpátiával figyelem a TYR zenekart. Kimagaslóan jó hangszeresek, ráadásul a teljesen egyedi feröeri dallamoknak köszönhetően nem az a tipikus folk-metal, amit amúgy mára kis dózisban sem tudok meghallgatni. Ezek a feröeri legények (a magyar Rieckmann Tadeusz dobossal kiegészülve) adtak egy koncertet a kis szigetükön, de nagy kórussal, szimfonikusokkal kiegészülve (kb a sziget teljes aktív populációja érintve lehetett egy-egy résztvevő családtag kapcsán). A koncerten készült CD/DVD nagyon jól sikerült, van itt minden (még Bach is…), zeneiség, remek hangszeres játék, igazi bálnavadász rocker fazonok, jó dalok. Vagy itt van a  Inglorious szintén tavalyi koncertlemeze (CD/DVD), ezt is sokáig kutattam, végül a Sound Pollutionban leltem rá elég korrekt áron. Legyen akkor a harmadik helyezett az éves kincsvadászat itthon és külföldön elejtett példányai, azzal a nem titkolt büszkeséggel, hogy immáron nem csak a mindig kiváló Semjén Zsolt, de hozzá képest (is) szerény személyem is dicsekedhet Svédországban lőtt nagyvaddal.

És hogy miért harmadik? Mert a második a Vinnie Moore koncert. Negyedjére nyűgöz le játékával és személyiségével (beszámoló itt). Végezetül pedig mindenkinek boldog karácsonyt, boldog új évet, és ne feledjétek Charlie bölcsességét; csak a zene van!