Ez nem ígérkezik hosszú bejegyzésnek. Nem először vetjük föl - anélkül, hogy összebeszélnénk, és talán pont ez a probléma -, hogy csinálni kellene egy olyan rovatot, amelyikben néhány mondattal bemutatunk egy-egy lemezt (vagy többet egyszerre), mert ajánlásra méltó(k), de nagyobb lélegzetvételű recenzióra nem biztos. Jellemzően a Frontiers kiadó szolgáltat erre okot, hiszen szinte számolatlanul ontja magából a dallamos hard rock termékeit, melyek között akadnak őszintén fölfedezettek és mesterségesen összeállítottak, felejthetők és figyelemre méltók egyaránt.
A Kings Crown újabb svéd dallamorientált rock/hard rock formáció, melynek gerincét Martin Kronlund gitáros (Gypsy Rose, Dogface), Lee Small brit énekes (SHY, Phenomena, Sweet) és a Hammond nagymestere, Anders Skoog (Dogface) alkotja. Ők hárman is írják a muzsikát, amely ezúttal tudatosan és deklaráltan a rockzene axiális periódusából, a '70-es évekből táplálkozik, de úgy, hogy közben teljesen modern, naprakész a sound.
Nem kifejezetten egy zenekar ihlette őket, de azért nem beszélünk teljesen félre, ha azt mondjuk, hogy a fő hatást a Deep Purple és utódzenekarai, a Rainbow és a (korai) Whitesnake gyakorolták rájuk. Erre erősen rásegít Anders Skog mindent átszövő, mégsem tolakodó Hammond játéka. Ugyanakkor fölfedezhető a számaikban némi amerikanizmus is, amúgy Bad Company módra.
Azt nem állítom, hogy különösebben egyedi vagy lehengerlő lenne az anyag, de Kronlund gitárjátéka, Skoog Hammond kísérete (és szólói), valamint Lee Small kivételes dallamérzéke és hangi adottságai simán elviszik az egészet a hátukon. Főleg Small fontos összetevője a mixtúrának, kifejezetten fülbemászóak a dallamai és a hangja sokszor Glenn Hughesra emlékeztet (ami - ugye - nem hátrány). Fönntartás és szégyenérzet nélkül ajánlom olyanoknak, akik a '70-es, '80-as évek Deep Purple lemezein szocializálódtak.
Vinnie Moore "Mind's Eye" lemeze valamikor a '80-as évek második felében, drága emlékű Lénárd Lacinak köszönhetően jutott el hozzám a pre-Hammer szerkesztőségből. Mintha csak tegnap lett volna, annyira pontosan emlékszem az első hallgatás okozta élményre és szinte minden pillanatára. 40 év távlatából is pontosan megvan, hogy egy 60 perces krómos Maxell kazira vették fel, amelynek maradék 20 percére az amúgy szintén nagyszerű Impellitteri "Stand In Line" anyaga került.
Rengeteg kiváló zenét meghallgattam már életem során, de ezek közül azért nincs sok olyan, ahol az első hangok okozta libabőr élménye ennyire belém égett, amit elsők között kellett a '90-es évek végén CD-n, majd mostanában bakelit lemezen is beszerezni. Olyan pedig tényleg csak néhány akad, ami egy emberöltőnyi zenemánia örvénylő stíluskavalkádjában, a rockzenei preferenciák szükségszerű változásai ellenére is máig világítótoronyként jelzi számomra a megkérdőjelezhetetlen minőséget. Ha a lemezt felteszem, mai napig lenyűgözve hallgatom, szinte semmit nem fakult a lelkesedésem 1986 óta.
Vinnie Moore sokáig nem járt felénk, már egyáltalán nem bíztam benne, hogy az instrumentális gitárzene úttörőinek számomra legnagyobb ikonját élőben hallhatom, de 2018-ban végre megtört a jég. Azóta pedig már negyedik alkalommal van szerencsénk őt látni. Színpadon sem okoz soha csalódást, ráadásul azon nagyon-nagyon kevesek közé tartozik, akik koncert után néhány perccel már a rajongók rendelkezésére állnak. Sőt, hogy őszinte legyek, rajta kívül ennyire készséges, világszerte ismert zenésszel még soha nem találkoztam.
Az estét a megszokás jegyében, ahogy legutóbb, ezúttal is a Classica nyitotta. Bármikor szívesen hallgatom őket, a Hammer stáb számomra legfontosabb értékmentése volt, hogy anno talán a kőzetburkot is megrepesztve valahogy meglelték, kiásták, felszínre hozták, majd kiadták a felvett, de soha meg nem jelent anyagaikat. Most is jók voltak a srácok, de azért annak nem örültem, hogy Fejes Zoli ezúttal nem Stratocasteren, hanem egy Les Paulon játszott. Nem is szóltak sajnos olyan jól a klasszikus ihletettségű szólók, mint legutóbb.
A Rómából érkező Maybe Later a pizzaszeletes mintájú piros térdzokniban(!) kiálló frontemberrel a frászt hozta rám, de úgy voltam vele, fél órát csak ki fogok bírni, jöjjön, aminek jönni kell! Ehhez képest kellemes csalódást okozott a trió. Amúgy meg önkritikusan jegyzem meg, tényleg túl kéne lassan lépnem azon a gigantikusan szánalmas földhözragadtságomon, hogy a rock csak bőrnadrágban lehet hiteles. No, szóval jött ez a trió és a saját hangjukon megszólalva 30 percben összeturmixolta kb. ötven év rocktörténelmét. Egy grunge-közeli dallamvilágból kibontakozott egy basszusgitar uralta friss funk téma, amiből teljesen váratlanul megérkeztünk egy Rush-blokkhoz (YYZ, Tom Sawyer). Levezetésként pedig kaptunk egy Black Sabbath ízekkel (is) fűszerezett saját dalt. Ha agyonvernek, akkor sem vállalkoztam volna, hogy megtippeljem, kik lehetnek amúgy a srácok kedvencei. Na, jó, a Rush azért sanszos…
Az immár tehát negyedik Vinnie Moore koncertviszont alapvetően különbözött az eddigiektől. A "Double Exposure" címmel megjelent legújabb lemeze ugyanis felében instrumentális csak, így várható volt, hogy a lemezbemutató turnén a már évek óta változatlan olasz turnécsapat kiegészül egy énekessel.
Titta Tani(Astra, DGM, Empty Tremor stb.) már rég nem a csikóéveit tapossa, ezért attól különösebben nem kellett tartani, hogy rutintalansága rányomja a bélyegét az estére. A lemezen nem ő énekel (egészen érthetően financiális okai vannak annak, hogy a turnéra Vinnie egyedül érkezik az USA-ból és itt csatlakozik hozzá az európai kísérő csapat), de nem is bántam, hiszen valami embertelen jó hanggal áldotta meg a Teremtő ez a figurát. Ki is használták a ziccert. A megszokott instrumentalitás cseppet sem unalmasan folydogáló, sokkal inkább vadul hömpölygő medrébe gázolt bele a hetedik dal után Titta Tani, hogy az új lemez dalai mellett eldanolja a – sajnos – kis létszámú, de értő közönségnek a Deep Purple "Mistreated"-jét. Hú, emberek…! Számomra egyértelműen a koncert legjobb pillanata volt. A dal önmagában egy csoda, amihez itt most még hozzátenni is sikerült valamit. Sem jobban elénekelni, sem jobban elgitározni nem lehetséges e dalt.
Az énekes blokk után visszatértek az ízesen vibrátózott nyújtások, arpeggiók, pontosan kipengetett harminckettedek, szextolák, miegyebek, amelyek azért alapvetően és elsődlegesen mégiscsak időtlen DALOK. Rétegműfaj ez, aki érti, az nagyon is érti, aki nem, annak hiába is próbálom "eladni", hogy egy "Morning Star", egy "Meltdown" bizony mindent vivő sláger és tiszta – az átlagos halandóknak szinte elérhetetlen magasságban tündöklő, így elsajátíthatatlan – zeneművészet, ami egy igazságos világban nem kb. 80-100 embert kellene, hogy érdekeljen.
Ahogy az elején jeleztem, Vinnie ezúttal is szinte azonnal és készségesen jelent meg pár perccel az utolsóként felhangzó, újra Titta Tanival előadott Queen-klasszikus, "Tie Your Mother Down" után, hogy mindent aláírjon, fényképezkedjen, beszélgessen a rá váró rajongókkal. Pedig rosszkedvű is lehetett volna. A légitársaság elhányta, elkeverte, majd visszaküldte az Egyesült Államokba a vadonatúj signature Kramer gitárjait, így nem a megszokott hangszereivel játszotta a bulit.
Mindenképpen úgy tisztességes, ha nem hallgatjuk el, a Vinnie-t kísérő olasz muzsikusok mestereik a hangszereiknek. Elképesztő hangszeres szólókkal járultak hozzá, ehhez a tökéletes estéhez.
Olvasgatva az új U.D.O. album kritikáit, egyöntetű a vélemény: a mesternek sikerült az, ami száz kiöregedett popdívának ugyanennyi botoxkezelés után sem, mégpedig visszafiatalodni negyven évet, kábé a "Timebomb” idejéig. Nem tudom, valószínűleg az én készülékemben van a hiba, mert ugyan azzal egyetértek, hogy a dalok duzzadnak az energiától, és annyi szögletes, német ridegvas riffel gurigázik a csapat, amiből meg lehetne építeni a csupa szögletből álló amerikai-foci pályát, de én úgy gondolom, hogy egy dal nem attól lesz, jó, ha egy ütős riffet százszor elismétlünk, amire olyan primitív refrént borítunk, amit az óvodások is kikérnének maguknak az aktuális körjátékban.
No jó, azért nem ilyen az egész lemez, és Andrey Smirnov gitáros ott menti a menthetőt, ahol lehet, némi dallamot beleszögelve a dalok öntöttvas vázába, ráadásul a valamikori Accept basszista, Peter Baltes is a fedélzetre került, de a dalok színvonala úgy ugrál, mint a terheléses EKG leletének hullámgörbéje. Nekem már a kezdés is gyanús: ugyan a "Painkiller" témáját újrahasznosító géppuska dobolás képes felvillanyozni az embert, a csordavokállal elővezetett refrént azonban csak Smirnov dallamos szólója menti meg attól, hogy reménytelenül az unalomba fulladjon az egész – az viszont igaz, hogy a riffek úgy döngetik az ember dobhártyáját, ahogy azt a germán krupp-acélból előállított légkalapács tenné.
A "The Flood" aztán javít a kezdésen, mondanom sem kell, hogy ehhez azért szükséges a gitárharmónia, de itt legalább nem olyan törzsi dallamot kapunk, amivel 1000 zeneileg képzetlen afrikai harcos tüzeli fel magát a harcra. Szerencsére a folytatás is hozza a jó formát, hogy aztán a "Fight For The Light" rohanása emlékeztessen minket arra, miszerint Udo akkora rajongója a Judas Priestnek, hogy képes dalban is megemlékezni róluk, egy-két "idézetet" beszúrva a zenei sorok közé. Itt azonban a hagyományápolás nem csak a metal papjaira vonatkozik: a klasszikus gitárszóló Mozart "Rondo Alla Turca"-ját vijjogja, ilyen persze már volt az Accept-U.D.O. történelemben, a rutinos hallgatók biztos nem fognak elalélni a meglepetéstől.
A "Forever Free” talán az egyik leginkább hard rockként szóló darab a játékban, ahhoz viszont kevés Udo hangja, hogy megfelelően ki tudja aknázni a dalban rejlő lehetőségeket, a "Punchline"-nak pedig hiába dallamos a verzéje, ha a hamiskásra sikeredett refrén agyonvágja a dalépítkezést. A "The Betrayer" aztán annyiban különbözik ettől, hogy még a verze is unalmas, ráadásul a mester szinte a szövegmondás szintjére egyszerűsíti a dolgot, mondanom sem kell, hogy Smirnov dallamérzéke így akkora kontrasztot kap, amivel képes az elégedetlen fejcsóválásomat bólogatásra változtatni, ami a "Heroes Of Freedom"-nál is megmarad: a dalban végre nem az agyatlan döngölés megy, mind a ritmussal, mind az "áramlással" megpróbálnak játszani, ráadásul végre egy normális dallamtémát is kapunk.
Nem akarom kivesézni az összes dalt, igazából talán nem is nekem kellett volna megírnom ezt a kritikát, mert abszolút megértem azokat is, akik szerint ez az utóbbi évtized legerősebb U.D.O. terméke. Feszes, energiával duzzadó, egy-két helyen ötletes megoldást tartalmazó, és a monoton riffelés, valamint a dallamos gitárszólók ambivalenciájából eredő feszültség – no és persze a megbonthatatlan orosz-német barátság – vitathatatlan érdemei az albumnak – csak hát nekem nem mindig ezek a fontosak a zenében. Ráadásul az amerikai focit sem szeretem.
Nem kérdés, hogy az 1992-ben született fiatal horvát énekes, többhangszeres, dalszerző az egyik legfényesebben ragyogó új csillag a heavy metal koromfekete égboltozatán. Ezt mi már akkor is tudtuk, amikor a saját zágrábi bandájával, a 2020-ban föloszlatott Animal Drive-val anno bemutatkozott a szélesebb (értsd: nemzetközi) közönség előtt. Az erről írt recenziómat (némileg szerénytelenül jegyzem meg) érdemes újra elolvasni, abszolút kiállta az idő próbáját. Akkor a srácot a horvát Jorn Landeként jellemeztem és lelkesedésemet azóta már a rock világának nagyágyúi közül is többen osztják. Az egy dolog, hogy a Trans-Siberian Orchestrával rendszeresen koncertezik, de időközben egy sor kiváló előadóval kollaborált, nekem legfőképpen a George Lynch-csel és a Michael Romeoval együtt készített lemezei tetszenek.
Bár a nevét időközben hozzáigazította a világtalan angol-szász kultúrkör szerény képességeihez (Dzselúszik, brrr!), nekem - itt szülőhazájának tőszomszédságában - már csak Jelušić marad. Szóval Jelušić - egy 2011-es szólóalbum (Living My Own Life), az Animal Drive és a világsztárokkal való közös munka után - újra otthon zenél, ez a szólólemez ugyanis horvát muzsikusokkal készült: régi fegyvertársával, Mario Lepoglavec dobossal (aki a mellékelt videót is rendezte), Ivan Keller gitárossal (az Animal Drive-ból) és Luka Broderick bőgőssel. A zenésztársakra nem lehet panasz, különösen Keller gitárjátékát vagyok kénytelen kiemelni: az epikus címadóban (ez egyébként is a lemez legjobb száma!) például bámulatosan jól fölépített, dallamos-technikás szólót kanyarint az orrunk alá.
Az Animal Drive album megjelenésekor megjegyeztem: "A nemzetközi kritikai visszajelzés abszolút pozitív, a Jelušićban rejlő potenciálról mindenki ódákat zeng, de én úgy látom, hogy kevés szó esik a nótákról, pedig a fiatal horvát muzsikus zeneszerzői képességei végeredményben ezeken mérhetők le." Ezt nem a kötözködés szándékával írtam, tényleg lehet valaki hipertehetséges énekes/frontember, egy szólólemez minőségét végeredményben mégiscsak a dalszerzői képességek határozzák meg. Hősünknek e tekintetben sincs semmi szégyellnivalója, bár a dalokat nem mondanám kiemelkedőnek vagy slágergyanúsnak, még annak ellenére sem, hogy bármelyikért nyilvánosan leborotválnám a szemöldököm!
Nekem elsősorban az a bajom, hogy a hangzás nagyon reszelősre, karcosra lett véve, nagy hangerővel (márpedig ezt a muzsikát másként hallgatni nem lehet) egy idő után iszonyúan eltelik vele az emberfia. Úgy gondolom, hogy egy hard rockosabb (ha tetszik, Jorn Landésabb) megszólalás célravezetőbb lenne, s ez még az éneklésre is igaz, mert az állandó (ha tetszik, Russell Allenes) rekesztés idővel fárasztóvá tud válni. Nem véletlen, hogy (szerintem) Jelušić adottságainak nagyobb esélyt adnak a kibontakozásra az olyan lirikusabb szerzemények, mint a "The Great Divide" vagy a már említett címadó.
Végezetül megragadom az alkalmat, hogy a "Follow The Blind Man" mellett egy másik olyan lemeznek is jó hírét keltsem, amelyen Jelušić (is) énekel, de nagy valószínűséggel senki sem ismeri, vagy országosan is csak egy néhányan. A még 2013-ban megjelent Stone Leaders lemezről beszélek, amely gyakorlatilag John Macaluso dobfenomén horvát zenészekkel rögzített progresszív metál projektje. Ékes bizonyítéka ez annak, hogy annak idején az Ark miatta is (!) lett kultuszbandává.
Code Red, Code Red! Nyugi, nem kell az öreg iszapszemű rájáknak a szívükhöz kapni – megtette azt helyettük szegény Matt Sinner, aki nem régen sajnálatos módon infarktuson esett át, de szerencsére azóta már jól van – nincs végveszélyben a Primal Fear legénysége, sőt, ha metaforázunk egyet, akkor bizony inkább a csapat az, amely olyan rifftorpedókkal bombázta meg az arra érdemes fantábort, amitől a heveny évtizedes headbangeléstől megfáradt rajongó is azonnal fővetéssel tiszteleg.
Nos igen, azt senki sem vitatja, hogy a nemzetközi brigád fő hajtóereje – szíve – Sinner, de ott, ahol a gitárokat Alex Beyrodt és Magnus Karlsson veszi a kezébe, baj nem lehet, hiszen a két instrumentalista korábbi együtteseikben már bebizonyították: hogy ha kell, dalszerzésben is tízdanos mesterként mutatják be a heavy metal formagyakorlatait.
Az eredményt hallva a kiadóváltás nem meg-, hanem felrázta a fiúkat, bár tespedésről esetükben botorság lenne beszélni – eme, a Judas Priest örökségéből származó stílust öregurasan csak maga a Judas Priest játszhatja büntetlenül, a félig-meddig epigonoknak ezt a luxust nem szabad megengedniük, még akkor sem, ha a szupergrup státuszt talán még a mestereknél is jobban kiérdemlik. (Még akkor is, ha a német szellem militáris, kissé merev volta, ha nem is kardinális, de jól észrevehető különbséget teremt a jó öreg brit hagyományokhoz képest.)
Úgy gondolom, rossz krimiíró módjára le is lőttem a poént: igen, az album remekül sikerült, még úgy is, hogy inkább mutat a kezdetek szikárabb megközelítésére, mint a nekem oly kedves, epikusabb irányvonalra, de oda se neki, a germán csizmatalpak inkább itt dörögjenek, mint a gyakorlótéren.
Aki tehát kíváncsi, egyben türelmetlen, az nyugodtan hallgassa meg az album nyitó szerzeményét, a felhangzó, a Judas Priest örökségéből kinövő, ám annál modernebb riffelde, valamint az arra ráterülő dallam úgy vágja fülön a hallgatót, akár a fénykorában bokszoló Tyson az ellenfelei orrát. Scheepers annak idején nem hiába pályázott a papok énekesének megüresedett helyére, és bár mostanában hajlamos ripacskodni – vagy acsarkodni, kinek mi tetszik – , Sinnernek sikerült kordában tartania a gyúrástól vokális agresszióba izmozó dalnokot, úgyhogy ezen a fronton nem lehet kifogást találni, bezzeg a többin….sem.
A kezdeti sprint után aztán jöhet a jó öreg málházás: a "Deep In The Night" a beszteroidozott Acceptet juttathatja az eszünkbe, bár a hangulati játszadozás csempész annyi játékosságot a dallamokba, hogy ne kelljen merev dobhártyával védekezni a militáris monotónia ellen.
Persze vannak kedvencek is, melyek természetesen szubjektíve azok, a "Cancel Culture" már a címében is jelzi, hogy itt aztán már szó sincs játszadozásról, a jó öreg speed metal, és a kissé sörszagú dallam végre felvillantja azt az "epikát", amiben egyébként olyan jó a banda. Ezt a vonalat erősíti a "Their Gods Have Failed", ami egy klasszikus zenei riffet gyúr át ötletes módon maivá, nekem a valamikori Stormwitch "Dorian Grey" című instrumentális tételét juttatja az eszembe, a refrén pedig olyan, amitől a himnuszgyártó iparosok azonnal ihletet kaphatnak.
A nyugisabb perceknek aztán innentől vége, és jön a jól bevált darálás: Kotta kolléga minden bizonnyal elérzékenyülve hallgathatja a "Raged By Pain" csordavokálos, szinte thrashbe forduló durvulatát, amibe még némi törzsi dobolás is belefér, most mondjátok, sülhet ki ebből rossz is? Hát persze, csak nem itt és most.
A zenészekről meg mit írjak, amit már kollégáim nem írtak le százszor? Beyrodt és Karlsson párosa technikailag bizony bőven felveszi a versenyt a példakép legendás ikergitáros tagjaival, Sinner pedig igazi karmester, aki mindig tudja, mit miért csinál. A végére aztán mi maradhat? Ja, igen. A Code Rednek vége, jöhet a Code Green, már ami a sikert hivatott kihirdetni, még akkor is, ha az eredetiség úgy hiányzik a bandából, mint Piroskából az éleslátás.
Beteg egy társaság vagyunk, rohanunk kapunyitásra a megye/város távoli pontjairól, hogy az At Night I Fly egyetlen hangját se késsük le, aztán az udvaron iszogatunk a Riverside alatt. Jegyár, fogyasztás, taxi éjjel haza a világ végéről (szögezzük le, az új Barba Negra sz@r helyen van) – hót ziher, hogy per perc a legdrágább koncertem volt ez az ANIF most, beleértve a csillió forintos jegyárakkal operáló stadion-bulikat is. Jó, nem a társaság zizi, az némi túlzás (vagy legalábbis nem ezért), csak Wiktor haverom – aki egyébként messze a legkedvesebb, legkiegyensúlyozottabb, legmegbízhatóbb mindőnk közül – kattan be rendre, ha erről a zenekarról van szó. Ilyenkor – meglepve a környezetét - átmegy hajcsárba: olyan nincsen, hogy nem mész, ha előző nap halt meg a macskád, akkor se, és letojja azt is, ha mondjuk másnap négykor kelsz (bármilyen hasonlóság a valósággal kizárólag a képzelet műve). Nincs az az indok, ami számára elfogadható lenne ilyenkor egy esetleges hiányzásra!
Érthető amúgy a lelkesedése, mert Horváth András Ádám (lásd még Dreyelands) és Bátky Zoltán (BZ – lásd még tucatnyi banda) alkalmi társulása jelenleg az egyetlen – általam tudott – nemzetközi szintű progresszív metal csapat az országban (lásd még Age Of Nemesis korábban). Ebben az égvilágon semmi túlzás nincsen, tényleg Dream Theater szintű számokat írnak, és azon a színvonalon is adják elő őket. Egy EP és egy nagylemez reprezentálja az eddig életművüket, mindkettő 11 pontos egy tízes skálán. Kész van amúgy a következő album is, ehhez éppen (külföldi, komolyabb) kiadót keresnek. Belinkem ide az egyik új számukat, döntse el mindenki maga, hogy megéri-e a várakozást.
A rövidke műsoruk hibátlan volt most is, végre egy középiskolai osztály létszámát meghaladó közönség előtt tudták megmutatni magukat (az alkalmi társulás nem elírás - évente úgy másfélszer lépnek fel átlagosan, leginkább egy maroknyi ősrajongó előtt, amilyenek mi is lennénk, ugye). Nagyon remélem, hogy áttörtek egyfajta küszöböt ezzel, és már negyvenkettőnél többen ismerik a nevüket Magyarországon. Várós az új cucc nagyon, ezt a fajta "old-school" prog. metalt (na jó, régisulis a DT-vel kezdődő időszámítás szerint) egyre kevesebben játsszák, főleg ezen a nívón.
Belenéztem aztán a Riverside-ba is azért, elég hosszasan amúgy, hogy tudjak majd írni valamit, és ezek a gondolatok fogalmazódtak meg bennem: egy – szarul szól. Az előzenekar után halk és fátyolos volt a hangzás, a dob csak prüntyögött, így hiányzik ebből az erő teljesen. Kettő – mindez összefügghet azzal, hogy itt kérem one-man showról van szó: minden is Mariusz Dudáról szól. Alighanem a soundot is rá hegyezték ki. Még a billentyűs tette-vette valamennyire magát a színpadon, a gitáros és a dobos cserélhető arcok (azzal együtt, hogy profin eljátsszák, amit kell). Három: egyéni teljesítmények tekintetében honfitársaink alatt teljesítenek (Horváth Ádám elképesztő gitáros, BZ is jól énekel – OK, basszerosnak Duda első osztályú, ezt azért elismerem), mégis sokkal többen ismerik a polákokat. Azért egy magyar – lengyel összehasonlításban ez nem kellene, hogy egyértelműen így legyen.
A muzsikában lehet akkor a megfejtés… Modernebb a Riverside nyilván, bennük megvan az elektronika és a jólesően ismerős popos dallamvilág (AHA, Depeche Mode) a Pink Floyd mellett. Míg az At Night I Fly inkább "klasszikusan" viszi tovább az Álomszínház zenei megközelítését ("The Pit" rulez – Pink Floyd meets Pantera), ez valószínűleg nem elég trendi ma már. Lásd még a Muse, vagy éppen a Voyager jelenlegi sikereit. Persze a gyér aktivitás (album megjelenések, élő fellépések tekintetében) is nyomós indok, ember legyen a talpán persze, aki ebből a negatív spirálból ki tud lábalni – az érdeklődés hiánya az ok a kevés jelenlétre, vagy fordítva?
Elmélkedtünk még odakint azon is, lángost majszolva, Riverside-al a háttérben, hogy az összes olyan progresszív rock bandának, akik mainstream sikereket is arattak (még úgy is, hogy eleve sokkal nagyobb respektje volt akkoriban a rocknak) volt durván popos korszaka. Lásd Pink Floyd, Rush, Genesis, és ide a bökőt, hogy a Yest is az "Owner Of A Lonely Heart" miatt ismerik legtöbben. Szóval a jelenség nem új, úgyhogy az vesse a Muse-ra az első követ, aki kizárólag King Crimsont hajlandó pörgetni ebből az érából.
Mit mondjak zárásként? Hogy hallgassatok At Night I Flyt? Továbbá, hogy menjetek el a koncertjeikre, ha szeretnétek életben tartani a magyar progresszív metalt? Tudjátok mit, dobjatok egy e-mail címet kommentben, Wiktor barátom felvesz benneteket a levelező listájára, és akkor tuti, hogy nem hagyjátok ki őket többet soha!
Amilyen csalódott voltam az új Myrath meghallgatása után, olyan lelkes vagyok a Subsignal új albumától. Eleve imádom őket, mint ahogy imádtam jogelődjüket, a Sieges Event is. Az eredetileg oldalági projektként indult Subsignal ma már kamaszkorba lépett, 6 lemezes, stabil társulat, akik 2018-ban egy olyan tökéletes albummal leptek meg minket (La Muerta), hogy attól konkrétan padlót fogtam. Miközben a toplistám kihirdetésekor lelkesen a nyakukba akasztottam az ezüstérmet, ki is fakadtam: "Hogy lehet valami egyszerre ennyire intelligens és slágeres, underground és fülbemászó?"
A "La Muerta" tényleg szokatlanul slágeres volt, Markus Steffen gitáros maga is "kvázi-AOR"-ként jellemezte. Időközben azonban volt egy pandémia, egy basszer-váltás, és a hangulat megváltozott a zenekarban - mint ahogy a világban is. Erről Steffen így beszélt: „Az új albumon megpróbáltunk ellenpontot teremteni a La Muerta-hoz, ami talán inkább az AOR felé hajlott. De alapvetően ragaszkodtunk ahhoz, amit szeretünk: dallamok, jó refrének és érdekes, de ugyanakkor átlátszó dalszerkezetek. Minden új album 'ellenreflex' az adott elődhöz képest. A szövegeket tekintve minden dal megáll a saját lábán, más a témája. Még ha nem is föltétlenül terveztük így, a dalszövegek egy része minden bizonnyal annak a sok szomorú dolognak a benyomása alatt született, amivel 2020 eleje óta, vagy talán még hosszabb ideje, minden nap szembesülünk.”
Az "A Poetry Of Rain" tehát szövegszerűen és zeneileg is súlyosabb kiváló elődjénél. A súlyosabb alatt nem azt értem, hogy metálosabb lett a hangzás (bár azért akad néhány harapós riff is), hanem hogy komorabb, melankolikusabb hangulatot árasztanak a dalok (van is egy "Melancolia One" című szám a lemezen). Szerencsére - ahogy Steffen nyilatkozta - maradtak a jó dallamok, a fogós refrének és a szépen harmonizált kórusok. A kiadó producerei, Yogi Lang és Kalle Wallner mindezt megfejelték egy példaértékűen tiszta, ropogós, kellően definiált hangzással.
Az akusztikus bónusz nótával együtt kb. 52 perc hosszú lemez 10 új dalt sorakoztat föl. Bár a Subsignalnak semmi mással össze nem téveszthető, sajátos stílusa van, azért itt is fölbukkannak a szokásos áthallások: akad Pink Floyd inspiráció (Ember Part II) és Yes-féle stílusgyakorlat (The Last Of Its Kind). Nekem momentán a húzós "The Art of Giving In", a Yesre emlékeztető instrumentális betéttel fölturbózott "A Wound Is A Place..." és a döbbenetesen hangulatos "The Last Of Its Kind" a kedvencem. Csak magamat tudom ismételni: "Hogy lehet valami egyszerre ennyire intelligens és slágeres, underground és fülbemászó?" Nem tudom elképzelni, hogy az éves összesítéskor ne az élbolyban végezze!
"Le roi est mort, vive le roi (Meghalt a király, éljen a király!)" – most én vagyok a herold, aki (ha nem is háromszor, mint utoljára XVIII. Lajos halálakor) az éterbe kiáltja az uralkodóváltás tényét. A csavar a történetben, hogy a Myrath-ot nem egy másik zenekar váltotta (le vagy fel), hanem maga a Myrath. Ez így elég erős kezdésnek tűnik, de sajnos igaz: ez a Myrath már nem az a Myrath. Persze a váltás nem egyszerre, nem hirtelen történt, hanem fokozatosan, de a hatalmas csáprágóival mindent fölfaló zura hernyóból mára színes, magát kellető, könnyed lepke lett. Nem tudom, hogy összefüggésben van-e ezzel Elyes Bouchoucha billentyűs (az első lemezen még énekes is!) tavalyi távozása. Nekem mindenesetre nagyon hiányzik a csapat szürke eminenciása, mert ugyan Malek Ben Arbia gitáros a zenekarvezető és a fő dalszerző, de – állítólag – a klasszikusan képzett billentyűs (és hegedűs!) volt az, aki a keleti zenei motívumok metálba olvasztásáért felelt.
Akárhogy is, ha meghallgatjuk az együttes örökbecsű első albumáról (Hope, 2007) "Confession" vagy a "Last Breath" című tételeket, akkor egy kemény, karcos, SymphonyX-szerű progresszív metál zenekar "jön velünk szembe", akik úttörő módon szőtték bele muzsikájuk sötét szövetébe a keleti mintákat. Ezzel szemben a "Karma" (hogy kerül Tunéziába a hinduizmus?) egy színes, csili-vili popmetál album minimális orientalizmussal, ájronmédenes "óóóó"-zásokkal és olyan hard rock tételekkel, amelyek akár egy The Poodles vagy Eclipse lemezen is szerepelhetnének (pl. Let It Go). Mint mondottam, a váltás nem jött előzmények nélkül (a koncerteken magukat illegető hastáncos lányok és tűzköpő fiúk már jelezték a közönségszolgálat és az üzleti alapokra helyezés szándékát), de azért a "Karma" nekem még így is meglepetés volt. Zaher Zorgati, az énekes előzetesen már lenyilatkozta, hogy ez egy kommerszebb album lesz, amivel új, fiatalabb közönséget kívánnak megcélozni. Ő persze nem a kommersz, hanem a mainstream kifejezést használta, s közben önazonosságról is beszélt. Lelke rajta…
Azért mindenképp szeretném elkerülni a félreértéseket. Tényleg van valami folytonosság, önazonosság ebben a zenében. Erre garancia az a gigantikus talentum: hangszeres készség és dalszerzői képesség, ami messze kiemeli őket az átlagból. Nem lettek gyöngébb muzsikusok, a dallamérzékük sem fogyatkozott meg, egyszerűen csak szélesebb tömegekhez akarnak eljutni – a kereskedelmi megfontolásból született fazonigazítás erről szól. Az nyilván nem érdekli őket, hogy egy-két magamfajta őskövület, őket a kezdetektől fogva figyelemmel kísérő fan morog egy sort…
Objektíve ez egy marha jó album, Jacob Hansennek és Kevin Codfertnek köszönhetően (utóbbi játszotta föl a billentyű részeket) baromi jól is szól. Azt sem kétlem, hogy ezzel tényleg sok fiatalt magukhoz tudnak majd édesgetni, az pedig már tényleg egyéni szocproblémám, hogy én speciel nem vagyok édesszájú…
Jön nemsokára a Riverside és a Voyager is az új lemezét népszerűsíteni, úgyhogy belehallgattam az idei megjelenéseikbe. Jó muzsika mindkettő, de nem az enyém. Más már, mint amivel megszerettem őket. Tulajdonképpen az Anubis Gate-ről is elmondható, hogy a kezdetekhez képest sokat változtak, az "Andromeda Unchained” (2007) környékén akár a Royal Hunttal egy kalapba is kerülhettek volna, nem csak azért, mert dánok, de a steril hangzás okán is, bár valamivel progosabbak voltak Andersenéknél.
Aztán olyan szintű befelé fordulás, sötétedés indult el náluk, hogy ma már nem merném egy napon emlegetni ezt a két skandináv csapatot. Itt nálunk is kikerültek a fókuszból, 9 éve jelent meg róluk az utolsó írás az oldalon. Hasonló tehát a három újító-kísérletező prog-metal fogat "íve”: felfedezés és rácsodálkozás után szép lassan elengedtem-elengedtük őket, amikor már túlzottan elmentek egy más irányba az eredeti, izgalmas stílusuktól.
Kissé félve vettem kézbe ezek után az "Interference” CD-t, nem igazán vártam visszafordulást, megvilágosodást tőlük sem. Időközben egy kisebb kiadóhoz is kerültek, lehet amúgy, hogy éppen ez (és a mögötte okként megbúvó gyenge eladások) ébresztették rá őket, hogy nem feltétlenül járnak jó úton a rideg, elidegenítő fölfogásukkal. De lehet, más az oka, mondjuk személyes, mindazonáltal tény, hogy jóval emészthetőbb és kiegyensúlyozottabb album született ezúttal, amely a kísérletezés mellett azokat a jól bejáratott prog-power fordulatokat is hozza, melyekkel anno megszerettük őket.
Tehát a Riverside-dal és a Voyagerrel ellentétben ők visszataláltak ahhoz a formulához, amiben a metal, a progresszivitás és a régi-új megoldások (legyen az djent, túltolt elektronika, ambient vagy éppen pszichedelikus merengés) élvezhető, inspiráló elegyet képeznek. Ez a korong éppen olyan friss és élvezetes, mint az "Anno Domini High Definition”, vagy a "The Meaning Of I" volt egykoron. Nem könnyű hallgatmány, már csak sokrétűsége miatt sem, de Henrik Fevre basszeros-énekes bőven hoz annyi jó énekdallamot, hogy már elsőre élvezhető legyen, úgyhogy érdemes próbát tenni vele.
Szóval jön a Riverside és a Voyager hamarosan Budapestre. Egy hazai Anubis Gate koncertre ellenben zéró esély van (főleg egy kis kiadóval a hátuk mögött), annyira x-edik rangú ez a banda. Pedig 2023-ban a fent említett izgalmas, modern prog-metal formációk közül ők vannak a legjobb formában, állítom!
A Gamma Ray talán kevésbé kreatív részéből csapatot alkotó The Unity úgy igazolta nevének jelentését, hogy tulajdonképpen tojtak az egész világra – vagy arra a pár százezer metal hívőre akik úgy gondolták: az erő most az egyszer a gyengébbik oldal mellé áll, és Hansen nélkül is meg tud születni az ősforrás ihlette, pre-grunge korszakot idéző alkotás, amivel sikerül visszarepülni az időben, a "Land Of The Free" mámoros pillanatokat okozó kilencvenes évekbeli aranykorába.
A kezdés óta aztán kijött három album, és ha nem is pofonnal, de tripla cirógatással térítették észhez a hallgatókat: itt bizony szó sincs euro-powerről, annál inkább a Pretty Maids által képviselt határvonalas egyvelegről, amiben ugyanúgy megvan a metal formagyakorlatainak néhány keményebb fogása, mint a hard rock dallamokat előtérbe helyező, ám vadóc stílusteremtése.
Mindezekből következően lehet, hogy vannak, akik már az első etap után úgy hajították félre a The Unity-t, mint az 1956-os forradalmat megért magyarok Putyin történelem-magyarázatát, én azonban, annak ellenére, hogy fekete öves euro-power rajongó vagyok, feltartott kézzel adtam meg magam az ötletes riffeknek, az instant dallamoknak, és az ügyes egyensúlyozásnak a műfajok vékony hangkötelén. S most, immáron a negyedik albummal mi a helyzet? – bátran jelenthetem az olvasóknak, hogy szegény Ronnie Atkins nem csak a Pretty Miadsszel hagy nyomot a világban, hanem azzal a hatással is, amivel a The Unity életre hívta saját magát.
Az új lemez különösebb hírverés nélkül szabadult a világra, és ha radikális változásról nem is számolhatok be, azért némi hangsúlyeltolódás tapasztalható, aminek a Gamma Ray szerelmesei minden bizonnyal úgy fognak örülni, mint fába szorult féreg a csapdanyitogatónak. Persze most senki se gondoljon arra, hogy a csapat átváltott régisulis euro-powerre, de a kétlábdobos sztenderd ütemeken kívül a dallamok néhány dalban igencsak emlékeztetnek a Helloween Kiske-fémjelezte retro-pillanataira.
Az intrót követő "Masterpiece" - nomen est omen - rögtön igazol engem, mivel olyan megoldások ütik le a szinkópát, amitől az egyszeri rocker rögtön tökfejjé változik. A folytatás aztán visszamutat a korábbi lemezekre, ami nem igazán baj, mert például az "Only The Good Die Young" a fénykorát élő Europe hangzásvilágával csal könnyet a generációm szemébe, a "The Hellish Joyride" pedig úgy teremt himnuszt, hogy elkerüli az ilyenkor szokásos hatásvadászatot. A csúcspont azonban véleményem szerint a hat perc fölé kúszó "Saints And Sinners”-szel érkezik, közepén egy furcsán megcsavart gitárszólóval, ami úgy vált neoklasszikus hangokra, hogy kedved lenne rizsporos parókát húzni a jelenlegi hosszú műrőzse helyett.
A lemez a hallgatáson kívül egyfajta játék is, mert kiváló perceket okoz azoknak, akik szeretnek apró utalásokat keresni a hallgatnivalóban: a "Golden Sun" kezdőriffje például a Tony Martin-féle Black Sabbath epikus világát juttatja eszünkbe, a "Stay The Fool” refrénje pedig a körítés metalos jellege ellenére a Sunset Strip nyolcvanas éveit idézi fel, mondanom sem kell, hogy ez nekünk, boomereknek, mennyit is jelent.
A lemez számos erénye közül az egyik legnagyobb, hogy nincsenek töltelékek, fiókba dugott dalok újrahasznosított, vagy leporolt változatai, és még az olyan csuklóból kirázott kapkodó stílusgyakorlatok sem hagynak kívánnivalót maguk után, mint a "Never Surrender". Nem véletlen hát a lemezborító "deja vu"-t okozó ökörködése: az általános optimista hangvétel mellett itt bizony többször is megidéződik a német tökfejesek attitűdje, még úgy is, hogy a billentyű azért megvéd a rideg kockavas ide-oda gurigatásától, vagy a német humorérzék zenei csapásaitól.
Remek, némileg különutas albummal rukkolt ki az együttes, ami egyformán szól több stílus szerelmeseihez, így azok sem maradnak hoppon, akik a dallamokat, vagy a hangszeres szólókat részesítik előnyben.
Túrisas
