Kiadó:
Atlantic Records

Honlap:
inthismomentofficial.com

Mi is késztet arra, hogy egy mainstream amerikai indusztriális/modern metal bandáról írjak, aminek annyi köze van a klasszikus gitárszólókra épített, virtuóz hangszereléssel felvértezett, általam szeretett stílusokhoz, mint Mari néni mákos kalácsának a drogteszttel sújtott fiatalok addikciójához, és amelyiknek énekesnője azt a dekadencia szülte szabadosságot testesíti meg, melyet olyannyira szeretnek a monokróm világnézettel megáldott/sújtott emberek a liberalizmussal azonosítani? Nos, éppen utóbbi – persze nem a Lady Gaga metál-alteregójaként viselkedő énekesnő felvett szerepe miatt –, köszönhetően annak az elképesztő vokális teljesítménynek és mikrovilágot teremtő erőnek, amilyet utoljára Henning Basse-től hallottam a Sons of Seasons kimondhatatlan című albumán.

Itt van hát ez a Maria Brink nevű hölgyemény, akinek felvett szerepétől úgy menekül minden jóérzésű férfi, mint kezdő domina a macsók klubjából, és aki egy személyben akar a már említett Gaga, valamint a szerencsére lassan feledésbe vonuló androgün Marilyn Manson keveréke lenni, olyan környezetet teremtve, ami által a borzalom érzetével menekülő szabadosság, a háború előtti Németország kabaréinak fullasztó érzésvilágában találhatjuk magunkat. S hogy mi ebben az élvezhető? Van, akinek semmi, de vannak olyanok, akiket vonz ez a művészi önkifejezésbe álcázott, horrorba mártott giccsparádé, aminek szándékolt túlzásai paródiába öntve mégiscsak hordoznak némi értéket, és amit lehet akár művészinek is nevezni. Ennek a világnak a közepén áll ott hát ez a tekergő-vonagló - üvöltő-suttogó-éneklő dominába oltott "femme fatale", aki nélkül ez a mű-ipari birodalom kártyavárként omlana össze, vele azonban a mai szórakoztató gépezet torz, buja, celeb- és profitorientált, a fogyasztói attitűdöt istennek emelő színpada varázsolódik ki, ahol a szörnycsináló gépezet konkrét zenei metamorfózisának lehetünk fültanúi – és a klipek által vizuális részesei.

Brink pedig remek színész, aki nem csak elénekli, de végig is éli a számokat – melyekben meglepően kellemes, popos dallamokat hoz –, olaj, gőz, vagy más energia helyett ő tartja mozgásba ezt a mechanizmust, ami a jó ízlést csattogó, őrlő fogaskerekeivel felemésztő volta ellenére is vonzza a képzeletet, legalábbis annak azt a részét, amit legtöbbször megpróbálunk elrejteni. Az énekesnő elképesztő teljesítményével állít fel új etalont, amit nem tudom, hogy dicsérjek, vagy szidjak-e: ez a határozatlanság aztán értékteremtővé válik, még akkor is, ha magába rejti az általam elítélendő dolgok látens elismerését.

A zene pedig többnyire hidegen, dehumanizáló módon robog, zakatol, dübörög, aminek egyes elemeit korábban már hallhattuk: a "Big Bad Wolf" kezdőriffje a Sabbath "Iron Man"-jének torzszülötte, a "Dirty Pretty"-t egy módosult tudatú melódiával már hallhattuk Mansontól, a riffek nagy része pedig már húsz éve kikovácsolódott a (die) Krupps fémműveiben. Mindezek mellett ebben a hideg, deprimáló panoptikumban ott pislákol a musicalek ripacs érzékisége és stíluselemeinek teátrális simulékonysága, bűnösen vonzó mixtúrát öntve ki a formázótégelyekben.

Szomorú, és egyben izgalmas látlelet az In This Moment albuma, ami egyszerre primitív és harsány, mégsem tudok szó nélkül elmenni mellette. Mert az, aki mindezt szerethetővé varázsolja, a maga pózoló romlottságában is emberien esendő, a szánalom pedig már csak egy lépésre van a szeretettől…

Garael

Minden tiszteletem a szegedi zenekarnak, de tényleg. Beleölni a rengeteg melót és energiát, meg attól tartok, nem kevés forintot is egy lényegénél fogva szinte maximális underground faktorú zenébe, az olyan bátorsággal társult hősiesség, ami már bőven elég ahhoz, hogy háborús időkben pl. gondolkodás nélkül magunkkal rántsuk a lófarkas zászlót kitűzni készülő törököt a vártoronyból a mélybe. Békeidőben pedig ezzel a lelkülettel eldönthetjük, hogy esetleg két felhőkarcoló között kifeszített kötélen átsétálva szintén kockáztatjuk a mélybe zuhanást, vagy megjelentetünk egy depresszív hangulatú, az átlag rockszimpatizánsnak nehezen emészthető, ráadásul jó hosszú dalokkal telepakolt progresszív metal lemezt.  Mindkettő alig leplezett szándékos öngyilkosságnak tűnik.  

A Presentiment ráadásul nem kellemes lemez, legalábbis nem abban az értelemben, mint amikor Pataky Attila saját élménye és elmondása alapján a gyíkemberek belülről végigsimogatják az embert. A Dreamgrave tagjai nem csak hogy nem reptiliánok (amennyire persze én ezt meg tudom ítélni), de simításuk egészen nyomasztó. Ez az egy órányi zenei utazás felkavarja az embert. "The realm of true emptiness” - ahogy ők mondják, és idáig olvasva már kb. el is döntötte mindenki, hogy mennyire szól neki a Dreamgrave művészete.  

Az alapító gitáros és dalszerző Gyimesi Dömötör, valamint Mayer János billentyűs/dalszerző érezhetően nagyon pontosan tudta, hogy mit szeretnének látni, hallani és a hallgatóknak továbbadni ezzel a lemezzel. Az elkészült anyag minden szegmensén érződik a tökéletességre törekvés. Az artwork is kifejező, elég rápillantani, hogy belehallgatás nélkül is egyértelmű legyen: a srácok nem egy nyáresti laza bulihoz írtak háttérzenét. A megszólalás jellegzetesen modern, dinamikus és kristálytiszta. Dömötörék elképzelésein túl Vári Gábor keze füle munkáját dicséri. A Black Hole Sound stúdió mára országos hírnevet szerzett, teljesen megérdemelten. Ezzel együtt el tudom képzelni, hogy valaki talán túlontúl is sterilnek találja a hangzást, de amellett, hogy engem ez egyáltalán nem zavar, sok nemzetközileg jegyzett nagykiadós banda is így szól, vagy így se.

Ahogy az már kiderülhetett az elején, semmi nem mutat abba az irányba, hogy itt a belső és onnan kikívánkozó zenei gondolatoknak határt szabott volna bármilyen kereskedelmi megfontolás, bárkinek megfelelni akarás és ez nagyon szimpatikus, sőt művészetileg a lehető legtöbb. Elidegenedett hangulatú, sötét tónusú progresszív metal muzsika, rengeteg érzelemmel, helyenként gyönyörű női énekkel, hörgéssel és tiszta énekhanggal, de még harcedzett fülnek (ide sorolom magam) is kevés kapaszkodóval. Utóbbi azért legalábbis megnehezíti a hallgatást. Rengeteg jó téma egymás után, de a tudatos szerkesztettség ellenére azt érzem, hogy kevésbé a külön daloknak van itt funkciója, sokkal inkább a lemez egészének. Az elejétől a végéig érdemes meghallgatni ahhoz, hogy teljes legyen a zenei utazás.

Az utazás hatása alól pedig nem tudja kivonni magát az ember. Nem lesz önfeledt szórakozás, nyomasztó, felkavaró, disszonáns harmóniák keresztülszőtte világba jutunk el és tényleg lelkialkat kérdése, hogy mennyit akarunk itt időzni. Amit viszont megmutatnak, azt zeneileg a lehető legigényesebben és legnagyobb kompetenciával teszik.

Túrisas

Stringsgirl, azaz Katona Renáta úgy tűnik, tudja mit akar és nem is szívbajos mindent megmozgatni azért, hogy céljait elérje. (Még bennünket is meg mert keresni! :-)) Személy szerint nekem ez szimpatikus hozzáállás, ezért nem nagyon tudok érvet felhozni az ellen, hogy harmadik klipjének itt is adjunk egy kis promóciót. A "Lifelong Dream" egyértelműen a legprofibb klipje és eddigi legjobb dala.

Azt valószínűleg Reni is tudja, hogy minden téren lehet még látványosan fejlődnie, technikailag és dalszerzésben is az út elején jár még, de összességében ez már vélhetően az a Dal, amire évek múlva, profi hangszeresként is büszke lesz, mint zenésszé válásának egyik legfontosabb mérföldkövére.

Túrisas

Kiadó:
AFM Records

Honlap:
www.thetriosphere.com

Az biztos, hogy jól átgondolnám a Sonata Arctica és a Kamelot helyében, hogy a Triosphere-t vigyem el magammal aktuális turnéra – mint ahogy történt –, nehogy aztán felmosás legyen a vége, még akkor is, ha elvégre a nőknek az a dolga. Persze csak akkor, mikor egy olyan bandában zenélnek, amelyik újradefiniálja a rosszemlékű Spice Girls által zenei köztudatba hozott "girlpower"-t, és a felmosás nem ronggyal, hanem a főbandákkal történik, tisztázva a színpadon és a fejekben, hogy ki a király. Izé, királynő. Mert a Triosphere élén süvöltő Ida Haukland maga a megtestesült female power torok, aki hangja alapján kétszer olyan távolra pisil, mint legtökösebb férfi kollégái, és a színtér női énekeseit úgy nyeli keresztbe, hogy szeme se rebben. Ehhez persze kell az a már említett zenei világ, amiben nincsen picsogás, musicales könnyáztatás, az ifjú Werther szenvedéseinek szentimentális lenyomata, van azonban olyan lendület, kivagyi melldöngetés, magával ragadó erőzuhatag, ami egyértelműen és félreértéseket kizárva harsogja a világba, mit is érthetünk északi heavy metal alatt.

Kérdés, ha Daniel Heiman a kissé mélázgatós, merengős Harmony munka helyett ezt az albumot énekli fel, nem találom-e meg a saját kedvenc Heed utódját – azt hiszem, igen. Bár úgy gondolom, nem kell ehhez Heiman, hiszen Ida egy nőstény oroszlán fémbe oltott bömbölésével képes a szikár zenei alapok felett karmokat mereszteni, és bevallom, mikor a felvezető promó számot – The Heart's Dominion – hallgattam, a csapat ismeretének hiányában azt hittem, hogy a szokásos, enyhén feminin hangú euro-power pacsirta veszi kissé mérgesebbre a figurát. A zene persze, mint írtam, egy súlycsoporttal feljebb osztogatja mázsás pofonjait a mézédes refrénekkel operázó Helloween örökösöknél, és inkább rokonítható a svéd hagyományokon nyugvó, a Judas Priest nyersebb megközelítésére emlékeztető bandákkal, olyanokkal, mint a már említett Heed, a Tad Morose, az 8 Point Rose, vagy a Disdain.

Attól persze senki ne féljen, hogy a riffaprítás és groove-halmozás mellett nem marad elég hely a dallamoknak, mert Ida nem csak hangban, de refrénalkotásban is emlékezetes dolgokat hoz – ráadásul basszus, a basszust is kezeli –, és a kissé gonoszkás, apokaliptikus hangulatot úgy képes meglágyítani, ahogy a merev vasat az edzés: nem puhává, hanem ruganyossá és pengeélessé kovácsolva azt. A gitárosok modern, groove-orientált tevékenysége teszi fel a koronát a műre, hallgasd csak meg a "Storyteller" élvezetes, klasszikus virgából eredő, de mégis enyhe progresszív hangulatot teremtő tempóváltásos szólóját, és egyből rájöhetsz, itt bizony felsőligás zenészek halmozzák az ötleteket.

Mit ne várj hát az albumtól? Csajos, gótikus-pop nyivákot, álszimfonikus zenei mesét, merengést és muzikális áhítatot, szemforgatós talmi művészkedést, vagy ellenkező esetben söröskorsó emelgetős, unalmasra koptatott refréneket. És mi az, amit kaphatsz? Ravasz, de nem alattomos, északi alapú, sötét árnyalatokban gazdag power monolitot, amitől nem üvöltesz, ha ráesik a fejedre. Sőt, újból felhajítod, hadd zúzzon!

Garael

Honlap:
www.ericgillettemusic.com

Egy pár héttel ezelőttig a leghalványabb elképzelésem sem volt arról, ki ez az Eric Gillette. Ha akkor valaki rákérdez, biztosan azt felelem rá, hogy valószínűleg a híres borotvagyárat alapító néhai King C. Gillette valamely távoli leszármazottja. Persze még az is meglehet, hogy nem tévedtem volna nagyot. Egy biztos: hosszú éves kísérletezés és jövés-menés után Neal Morse úgy döntött, hogy nem alkalmi muzsikusokkal veszi körbe magát, hanem Neal Morse Band néven egy stabil formációt hoz tető alá. Mike Portnoy kézenfekvő választás volt a dobok mögé, mint ahogy Randy George bőgős leszerződtetése sem okozott meglepetést, de a számomra korábban ismeretlen gitáros leigazolása váratlanul ért. Gyorsan le is vadásztam első (és eleddig egyetlen) szólólemezét, hogy leMEÓzhassam…

Azt kell mondjam, értem, nagyon is értem, megértem és támogatom, sőt üdvözlöm Neal Morse döntését! Az egyébként több hangszeren is ügyesen játszó Gillette nem csak kompetens gitáros, de tehetséges zeneszerző és jó énekes is. Az "Afterthought" egy olyan muzsikusról árulkodik, aki fölfogásában, stílusában pont Morse mellé való. A progresszív rock és metál között húzódó vékony határmezsgyén egyensúlyoz bámulatos érzékkel, gitárjátékából kihallatszik John Petrucci hatása, az instrumentális dalok alapvetően ezen a vonalon is mozognak, de az énekes darabok inkább arra engednek következtetni, hogy Gillette évek óta Neal Morse munkásságának alapos ismerője, rajongója.

A bemutatkozásra szent albumon összesen 12 nóta szerepel, több mint egy óra zene, ami nagyjából fele részben instrumentális. Bár a CD magánkiadásban jelent meg, így biztosan szűkre szabott keretből kellett gazdálkodni, a hangzás egész tűrhető, talán csak a dob sound lett kicsit színtelen (de a legtöbb nagy költségvetésű anyagnak is ez a neuralgikus pontja). Innentől kezdve majd (remélhetőleg) Portnoy-jal dolgozik, s ez a probléma is ki lesz pipálva.

A lemez zeneileg elég egységesnek tűnik, még annak ellenére is, hogy vannak kitekintések a poposabb irányzat (Lost, Above The Sky), de a jazz felé is (Rising, Out Of Control). Nem gyönge bemutatkozás, bár elismerem, hogy nem köt le végig. Ezt nem egyben kell hallgatni, hanem szemezgetve, dalonként adagolva.

Tartuffe

Lehet meglepőt írni? Nem tudom, hogy lehet-e. Vagy van esetleg értelme szakérteni, tudálékosnak tűnni és olyanokat beleokoskodni a világba, hogy pl. a "Rock The Blues Away" mintha a felfoghatatlanul értékes életmű egészen korai szakaszával mutatna párhuzamot? Bizonyára lehet, de értelmét nem látom. Az AC/DC egy olyan ősalap, ami megkerülhetetlen és amire megannyi felépítmény került. Ami rock, abban valahol ott vannak a Young testvérek. Most nehéz szívvel, de tudomásul kell venni, noha az ősalapokat lefektették, azok már örökre ottmaradnak, de a lefektetők nem élnek örökké. Malcolm, legyen emberhez méltó és viselhető családod körében, ami még megadatik, köszönjük a dalokat!

A "Rock Or Bust" egy nagyon bikán megszólaló, kissé a vártnál talán rövidebb, de ízig-vérig AC/DC lemez, amely méltó az életműhöz. Az összes többi szócséplés. Ennyit érdemes elmondani róla és rögtön mindenki tudja, hogy a baljós körülmények ellenére a leopárd nem vesztette el a foltjait. Nem képes ugyanis rá.

Az AC/DC ugyan kizárólag az idő múlásának köszönhetően már túljutott pályája zenitjén, de nagyon úgy tűnik, hogy amíg a hangszereiket képesek kézbe venni és megszólaltatni, addig mi azt fogjuk kapni, amire a név kötelezi őket. Ezért pedig hála és köszönet! Tudom, fognak a lemezről ennél hosszabban is írni, meg nyilván Tartuffe is elejt egy pikírt megjegyzést, hogy ebben a formában talán még sem kellett volna elvállalni a recenziót, de azt is tudom, hogy a háromszor ilyen hosszú értekezések tartalma is annyiban foglalható majd össze, amit én leírtam. Esetleg lásd még fentebb a (nem)létező visszautalásokról szóló vagy ahhoz hasonló süketeléseket.

Túrisas

Csont nélkül azon nagyon kevesek közé tartozom, akik gondolkodás nélkül belemennek egy Slash kontra Ron "Bumblefoot" Thal, DJ Ashba, Richard Fortus (gitáros-gitárosok) cserébe. És eszembe sem jut azon jajongani, hogy ez már nem a nyegle és zabolátlan Guns, sőt egyáltalán semmi köze a Gunshoz, hanem valami nagyon kiszámított és lélektelen zeneipari show, üzleti kreálmány, bármi.  Pedig tudom, hogy mindez valahol igaz, de nem érdekel.

Azt is tudom, hogy a vállalhatatlan fizimiskájú Axl már mentálisan is belesérült önmaga sztárságába, arról meg tényleg ne is beszéljünk, hogy a nyávogása hangja mára csak tényleg komoly léptékű stúdióeditálás után eladható, mert ezek tények, de! Ez a DVD akkor is egészen egyszerűen lenyűgöző zenei élmény. És ha mindehhez hozzáveszem, hogy 2011-ben már kaptunk a "Rózsák" szerethetőbb, hitelesebb arcától egy tökéletes koncertanyagot (Made In Stoke), akkor végkép nem látom értelmét a puffogásnak. Tessék betenni ezt a gigahosszúságú, pazar Las Vegas-i koncertet és lehet végig fülelni és gyönyörködni. Mindenben. Brutálisan, már-már giccsesen látványos a show, de ezt meg bánja az, akinek a kétlámpás grunge-éra "őszintesége" hiányzik egy koncertből, én nagyon nem tartozom közéjük. És ha valaki azt gondolja, hogy a zenei hiányosságokat hivatott takarni a csili-vili pompázat, az megint csak tévedésben él. Nem kicsi tévedésben.

Topmuzsikusok ők mindahányan, ráadásul fazonok és egyéniségek, főleg gitáros fronton. Három teljesen eltérő stílus és karakter, de kiegészítik egymást és szerencsére szó nincs arról, hogy Axl alárendeltjei, zenei kiszolgálói, színpadi kellékei lennének, merthogy hangszeres önmegvalósítás tekintetében legalábbis egészen mást látunk. Még az általam amúgy brutálisan megunt  "Knock-Knock" is érdekes tud lenni a gitármunka miatt, de a régi slágerekben és új dalokban is kapnak teret rendesen, nem is aprózzák el. Tessék csak meghallgatni a "Don't Cry" amúgy kisiskolás kezdő akkordbontását Bumblefoot értelmezésében, hogy érthető legyen a lelkesedésem.  Fortus szólója és gitárjátéka is állkoppantós rendesen, de a fazonban és technikában is leginkább Slashre hajazó, bár mindenképpen önálló egyéniséggel rendelkező DJ Ashba is derekasan kiveszi a maga részét a melóból.

Nincs értelme ragozni. Óriási muzsikálás megy itt több, mint két órában. Az egyetlen gyenge pont a főhős, de szerencsére messze nem azt halljuk a felvételen, amit a jelenlévők, így viszont teljesen rendben van a végeredmény. Illúziónk meg ne legyen, minden koncertfelvételen van utómunka. Axl esetében az egészségügyi határérték többszöröse ugyan, de egy Rio-i bulit megörökítő bootleg DVD ismeretében mondom: senki ne szomorkodjon emiatt…

Túrisas

Kiadó:
AFM records

Honlap:
facebook.com/bloodboundmetal

A Bloodbound vérrel taposta ki azt az utat, melynek kockáit a heavy metal nagy öregjei – és fiataljai – faragták fémesen keményre (amiket aztán a Magyar Építőipari Vállalat sikerrel tudna felhasználni a lassan lecsengő panelházak építésében), és ami a "sramli metal" hercegeivé avatta őket, sikerrel bővítvén ezzel a kemény fém horror panoptikumát, melyben jól megfér egymás mellett a vámpír, a Powerwolf vérfarkasa és a Sabaton rettenete.

Járt utat járatlanért el ne hagyj, így aki a "Tabula Rasa" szikár erőmetalját várta, az már kókaszthatja is lefelé a fejét. Illetve dehogy, hiszen az utóbbi két album kliséhalmozó bázisát a Hammerfall, Accept, Iron Maiden és Helloween mellett most a "Painkiller" és "Screaming For Vengeance"-korabeli Judas Priest is alkotja, aminek hatása jótékonyan visítja az édenbe, hogy ez most nem a "puhapöcsösködés" ideje, és a Bloodbound inkább meghal, de nem alkuszik (vagy megalkuszik, de ezt döntse el mindenki saját maga). Ezért aztán senki ne lepődjön meg, ha a kezdő szerzeményben maga Halford ébreszti fel a nagyérdeműt, úgy, mint a "Resurrection" című visszatérő lemezén. No jó, ha nem is ő, de Patrik "Pata" Johansson és társai mindent megtesznek, hogy az illúzió teljes legyen, amit csak az "ront le", hogy a jó öreg britek sosem alkottak ennyire mézédes refrént, ami a kórusokkal megtámogatva aztán végképp letörli a Judas klón címkét.

Giccses, hatásvadász, kiszámítható – igen! A fiúk azonban nem tagadnak, nem sumákolnak, nyílt kártyákkal hirdetik, hogy ez most nem az agyas zenei metaforák ideje, ha kell, gyermekkórust – "Nightmares From The Grave" –, ha kell, ordas Nightwish lopkovárit – "Iron Throne", "When The Kingdom Fall" – vetnek be, és ha a Hammerfall ilyen tipikus és azonnal robbanó slágerbombákat tudna még ma is írni, nem tartaná őket a szakma a legjobban szeretett bukott reménységnek. Van itt hát minden jó, amiért a bölcsészmetal képviselői hupililát hánynak, még akkor is, ha a hatások olyan klasszikusokra utalnak, akiket utálni már azoknak is ciki, akik egyébként még magukkal sincsenek kibékülve. Az Accept – hallgasd csak meg a "Made Of Steel" pofátlan nyúlásával is egyértelmű, a klasszikus érát idéző slágerét –, a már említett Judas Priest, vagy a Helloween legjobb pillanatai nem kerültek rossz kezekbe, hiszen egy mesterpék kisipari kft. minden szakmai tudásával lettek slágerré, ökölrázó himnusszá gyúrva, amiből nem hiányzik a virtuozitás sem. Micsoda? Hogy a kaptafa-készítők mesterek is lehetnek? Igen! A Bloodbound ugyanis nem csak slágerteremtésben kiváló, de a két gitáros munkája – és különösen a Thomas féle Olsson szólói – mind dallamalkotásban, mind technikai értelemben élményszámba megy (a "When All Lights Fail"-ben, apám!): igen, ez az aspektus, amivel Bloodboundék jelenlegi munkája veri a színtér hasonló babérokra pályázó farkasüvöltéses, kalapácszúdításos és háborúidézéses reménységeit. (Pata barátunkról nem is szólva, akiről csak annyit, hogy sikerrel képes Halford és Udo teljesen eltérő karakterű hangját megidézni, erre pedig H. Sanyi barátunk is csak úgy képes, ha fémhangszálainak teljes generált rendel…)

Ha a korábbi Bloodbound lemezre azt írtam, hogy kiszámítható, akkor ez a megállapítás a jelenlegire csak a csontig lerágott sémák újrahasznosításában vonatkozik. A fiúk azonban jó kutya módjára találják meg a csontban a velőt, és ha nem félsz beállni a "most melyik klasszikust idézzük Bloodbound módra" című játékba – aminek követelményei csak abban állnak, hogy ismerd és szeresd a vonatkozó színteret –, akkor minden bizonnyal jól fogsz szórakozni (akkor is, ha rühelled, mert milyen jó a felsőbbrendű értékalkotó szerepében utálkozva borzongani, nem igaz?)

(Szegény Tartuffe, a borító láttán most biztos borzong - én is!)

Garael

Kiadó:
Limb Music/Soulfood

Honlapok:
www.redcircuit.de
facebook.com/redcircuitgermany

Ezzel a DVD beszámolóval még vastagon adós maradtam. Az eredeti recenzióban ugyan megemlítettem a ráadás koncertfölvételt, amit a PROG POWER USA XII fesztiválon rögzítettek Atlantában (Georgia), 2011. szeptember 17-én, de mivel a 2 lemezes kiadvány még nem érkezett meg a postán, akkor érdemben nem esett róla szó.

Kérem szépen, ez egy nagyon tisztességes módja a közönségszolgálatnak 11 nótával (egy bónusz video klippel - "Ocean's Apart"), természetesen (a 2011-es dátum miatt) teljes egészében az első két album anyagára építve majd' 60 percben. Fesztiválról lévén szó, a színpad elég tágas, de nincs túlspirázva, a többkamerás fényképezés kielégítő, a sound pedig egyenesen kifogástalan!

Christian Moser gitárja, csakúgy mint a stúdiólemezen, leszaggatja a fejeket, Somapala pedig – bár, mint Buga Józsi, nem szép ember – élőben még talán jobb is, mert kevesebbszer ragadtatja magát a védjegyének számító gurgulázó rekesztésre. Nagy ugribugri nincs ugyan a színpadon, az együttes decens germánok módjára tartózkodóan viselkedik, de annyira jó nézni-hallgatni a show-t, hogy az egy órás játékidő kegyetlenül rövidnek tűnik.

A PROG POWER USA nagyon baró kis fesztivál, amit – ha nem lenne olyan reménytelenül messze – szívesen meglátogatnék egyszer. Jövőre pl. olyan csapatok lépnek ott föl, mint az Angra, Almah, Hibria, Anubis Gate, Dynazty, Riverside, Royal Hunt stb. Nem véletlen, hogy már most elkelt minden jegy a fesztiválra. A 2011-es bulin a Red Circuit mellett föllépett még a DarkWater, Haken, Creation's End, Vanden Plas, Evergrey stb. Kérek szépen egy-egy hasonló DVD-t mindegyiktől. Ezt kérem Mikulásra!!!

Tartuffe

Kiadó:
PowerProg Records

Honlap:
facebook.com/amadeus.awad.official

Mindig is teljes mellszélességgel vállaltuk ezen az oldalon azt a véleményt, hogy a metál és rock zene területén üdvös vállalás megtörni az angolszász hegemóniát, de tovább megyek, azt is többször kihangsúlyoztuk, hogy az afro-amerikai és európai gyökerek mellé növeszteni kell más táplálkozási útvonalakat is, pl. a világzene irányába, pontosabban az egzotikusabb népzenék felé is. Erre vezethető vissza az, hogy előszeretettel számoltunk be olyan együttesekről, formációkról, akik az orientális (elsősorban közel-keleti) muzsika gazdag hagyományait igyekszenek beépíteni a már ismert sablonok közé.

Az izraeli gyökerű Orphaned Land, Amseffer, Edgend, vagy az arab/török hatásokat integráló Myrath és PUi pontosan ebből a megfontolásban kaptak tőlünk megkülönböztetett figyelmet. Amadeus Awad (valamint szerzőtársa Elia Monsef) Eon nevű projektje sem maradhatott ki. A libanoni srácok olyan nagy neveket nyertek meg maguknak, mint Russell Allen (SymphonyX, Adrenaline Mob, Allen-Lande), Amanda Sommerville (Avantasia, Kiske/Sommerville) a mikrofonnál, Kevin Moore (OSI, Dream Theater, Chroma Key) és Elyes Bouchoucha (Myrath) a billentyűknél, valamint John Macaluso (Yngwie Malmsteen, Ark, James LaBrie, TNT, Riot, Starbreaker) a dobok mögött.

A közreműködők névsorát böngészve joggal ébredt bennünk a késztetés, hogy lecsapjunk az egyiptomi témát epikusan földolgozó EP-re, mint vércse a galambra. A kezdetben Deep Purple/Rainbow bűvöletben élő Awad mostanában szerencsére fémesebb és "orientálisabb" dalokban gondolkodik, leginkább az Amaseffer epikusabb, lassan kibontakozó, mesélősebb stílusában. A "The Book Of Gates" nagyon ígéretes bemutatkozás, bár ha rajtam múlt volna, inkább megvárom míg összegyűlik egy teljes lemezre való anyag, és nagyobb gondot fordítok a hangzás tökéletesítésére. A 4 nótát fölölelő mű mellé kapunk 3 bónusz szerzeményt is, amelyek közül a "Poetry Of Time" messze a legjobb darab.

Remélem, Awad személyében egy olyan új és termékeny szerzőt üdvözülhetünk az orientális heavy metal világában, aki hangzásban, kompozícióban, a közel-keleti muzsika integrálásában fokozatosan és biztosan előrehaladva még sok szép pillanatot szerez nekünk. Akit kíváncsivá tett ez a recenzió, IDE kattintva az egész anyagot kielemezheti.

Tartuffe