2014 nem volt rossz év, de hasra sem kellett esni tőle – ezt mondom magánemberként és rocker-bloggerként egyaránt. Tekintve, hogy a magánéletnek nincs helye egy ilyen nyilvános fórumon, és mivel erre az oldal olvasói – érthető okokból – nem is kíváncsiak, most inkább a zenei termésre összpontosítok. Azt a mantrát már el sem kezdem, hogy a zeneipar állandó nyavalygása mellett folyamatosan emelkednek (immár külföldön is) a lemezárak. Nincs mit szépíteni a dolgon, ez öngyilkosság, de talán nem is olyan nagy baj, ha ez a velejéig romlott gépezet összeomlik.

2014 nem a nagyágyúk éve volt, de lassan már nem is lehet ezekben a kategóriákban gondolkozni, hiszen – úgy tűnik – egyfajta őrségváltás folyik a zenei életben, bár benyomásom szerint (s ez nem föltétlen az ő hibájuk) az új generáció(k)nak nincsenek igazi vezéregyéniségei. Őrségváltásról beszélek úgy, hogy közben a listám javarészt közép- és éltes korú előadókból, kipróbált "öregekből" áll, de én lassan már tényleg kivénhedt csatalónak számítok.

Mint mindig, a válogatás most is fájdalmas procedúra volt. A Haken csak azért nem került föl a toplistára, mert nem nagylemezt, hanem EP-t adtak ki (amúgy zseniális az anyag). De lemaradtak olyan neves előadók is, mint Paul Gilbert, Evergrey, Allen-Lande, Transatlantic, Threshold, Creation’s End stb. Ezek korábban előkelő helyeken végeztek, de a tény, hogy idén az "egyéb figyelemreméltó megjelenések" halmazba kerültek, nem föltétlen jelenti, hogy rosszul is teljesítettek. Sőt! Külön ki szeretném emelni Gus G. szólólemezét, ami a kritikusoktól (saját kollégáimtól is) kapott hideget, meleget (inkább hideget), de én gyengébb pillanataival együtt is nagyon szeretem, és csak hajszál híján csúszott le a listáról.

1. Kaipa: Sattyg

Tavaly is egy progresszív rock album lett az első (Spock's Beard). Úgy tűnik, kikezdett az idő vas foga. Hogy egy klasszikust idézzek: kövéren és kopaszon, a hangerőt már nem bírom. :) A tréfát félretéve, ebben azért lehet valami: mostanában jobban élvezem a kevésbé hangos, kevésbé tömény és kevésbé zaklatott muzsikákat. Azért a gigantikus gitárszólók Per Nilsson-módra még mindig lenyűgöznek…

2. Opeth: Pale Communion

Az idén nem igazán értek nagy meglepetések, talán ezt az albumot kivéve. Mindig is tiszteltem az Opeth munkásságát, de nem voltam rajongó. Az új retró irányvonal azonban (az ős-fanokkal ellentétben) nekem nagyon bejött. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy pörög a korong újra és újra, pedig nem könnyed, szívderítő hallgatnivaló.

3. H.e.a.t: Tearing Down The Walls

Ha már könnyed, szívderítő muzsikáról van szó: a kicsit vásári, kiszámítható és nem túl eredeti H.e.a.t dobogós szereplése kisebbfajta misztérium még előttem is, de Túrisas cimbora mondta egyszer, hogy a toplistás válogatásnál (hallgatás)mennyiségi szempontok is döntőek lehetnek. Márpedig a svéd fiatalok új lemeze hetekig beragadt a lejátszómba, és azóta is rendszeresen előkerül. Egyszerűen szórakoztat.

4. Adamantra: Act II: Silent Narratives

Nem csoda, ha egy magamfajta Matuzsálemnek, aki annak idején rongyosra hallgatta Yngwie Malmsteen és a SymphonyX lemezeit, az Adamantra neo-klasszikus progresszív metál muzsikája olyan, mintha személyesen nekem címezték volna. Elismerem, hogy nem valami újszerű, de mit csináljak, ha ez a stílus a gyengém?

5. Kenziner: The Last Horizon

Esküszöm: nem azért válogattam ebbe a sorrendbe az év lemezeit, hogy frappáns, összefüggő kommenteket tudjak hozzájuk írni. Egyszerűen csak úgy alakult, hogy a fent "gyengémnek" nevezett neo-klasszikus progresszív metál egy másik (és ugyancsak finn) képviselője, a haló porából támadó Kenziner kívánkozott ide. Túrisas cimbora szürke iparosmunkának minősítette és valószínűleg igaza van, de újfent kénytelen vagyok a korábban említett "mennyiségi" tényezőre hivatkozni.

6. Red Circuit: Haze Of Nemesis

A német proggerek új albuma jobban is szerepelhetett volna, ha – nomen est omen – nem recirkulálnak az előző lemezről két nótát, ráadásul anélkül, hogy ezt jelezték vagy magyarázták volna. Az Amanda Sommerville-el énekelt érdektelen ballada sem segített, de a bónuszként csatolt izmos koncert DVD végül visszaállította a lelki egyensúlyomat.

7. Vanden Plas: Chronicles Of The Immortals – Netherworld (Path 1)

A germán progresszió atyjai még mindig aktívak, még mindig jók, ha mostanában egyre teátrálisabbak is. Egy trilógia első részével van dolgunk, egy színpadra írt darab tipikus hangzóanyaggá formálásáról. Nem érdemes dalonként, külön-külön kezelni, mert csak egyben értékelhető, de úgy nagyon. Már ha valaki szereti ezt a kicsit steril, szögletes germán stílust.

8. Slash: World On Fire

Az "Apocalyptic Love" sikere föladta a leckét, de a Slash-Kennedy koprodukció képes volt duplázni. Látszólag játszi könnyedséggel húztak elő kabátujjukból egy 17 dalos, 70 perc fölötti folytatást! Az előző anyag szerintem kicsit kerekebb, arányosabb ennél, de szerencsére jócskán van itt miből szemezgetni.

9. Brian Maillard: Reincarnation

A listám egyetlen instrumentális lemeze, és a Leonard Cohen földolgozástól eltekintve hibátlan (az se rossz, csak elcsépelt). Lehetett volna ugyan hosszabb, de talán – legalábbis reményeim szerint – Maillard egy új, ütős Solid Vision lemezre tartogatja a puskaport, amin végre valami igazán jó torok fog énekelni.

10. Scar Symmetry: The Singularity (Phase I – Neohumanity)

Per Nilsson – kétszer. A listavezető Kaipában csak gitáros, a Scar Symmetry azonban lényegében az ő bandája, és – jóllehet a dallamos halálmetál kategória nem a kedvencem – ez a kibogozhatatlan stíluskavalkád lenyűgöző. Az egyetlen gyöngéje kb. ugyanaz, mint az új Vanden Plasnak: egy tervezett trilógia első részeként kicsit kurtácska.

11. Flaming Row: Mirage – A Portrayal Of Figures

Az előző lemez 2011-ben egészen a második helyig kúszott, de most csak a lista sereghajtói közé jutott be Martin Schnella parádés szereposztású metal/rockoperája. A Vanden Plas és a Scar Symmetry után egy újabb trilógia-indító első epizód – ez egyfajta trend lett az idén. Kíváncsian várom a folytatást.

12. Teramaze: Esoteric Symbolism

Ez nehéz és hosszadalmas birkózás volt! Nem adta meg magát könnyen a közel 80 perces, tematikusan összefüggő, szó szerint ezoterikus anyag. Ha több benne a gitárszóló, kicsit fogósabbak a dallamok, és főleg, ha még mindig a tragikusan fiatalon elhunyt zseni, Julian Percy dobol, sokkal gyorsabban beadom a derekam. Akárhogy is, ezek az ausztrálok mindenképpen több figyelemre lennének érdemesek!

13. Dynazty: Renatus

A svéd Dynazty kettős megtérésen ment keresztül: egyrészt a retró hajmetálból átmentek a jellegzetes skandináv power metálba (magyarul: szálkásítottak), másrészt a hajmetálhoz illő szerelmes, bulizós szövegvilágot maguk mögött hagyva nyíltan keresztény üzenetekkel töltötték meg dalaikat. Nem tudom, hogy ez üzleti értelemben nem ellenjavallott-e, de nekem mindenestre tetszik. És nem elsősorban világnézeti okokból, hanem zeneileg.

14. Harmony: Theatre Of Redemption

Normális esetben egy új Harmony lemeznek is az élbolyban kellene szerepelnie, főleg, hogy az általam igen nagyra tartott Daniel Heiman énekel rajta, de ez most nem sikerült olyan jól, mint a 2008-ban aranyérmes "Chapter II: Aftermath". Ha valaki jól el van eresztve anyagilag, mindenképpen a japán kiadást szerezze be, mert az ott szereplő két bónusz nóta sokat dob az összbenyomáson.

15. Malpractice: Turning Tides

Ez a finn "trás proggerek" eddigi legjobb lemeze, de kénytelen voltam lepontozni a szokatlan rövidsége miatt (mindössze negyvenegynéhány perc). Szólhatna jobban is, de figyelembe véve, hogy saját pénzen stúdióztak, mixeltek, masztereltek, a végeredmény egyáltalán nem vállalhatatlan. A Metallica súlyos milliókból is készített már ennél gyalázatosabban kevert anyagot…

+ 1. Astra: Broken Balance

Az olasz progresszív csapat (a DGM első unokatestvére) nagy kedvencem, így nem kis várakozás előzte meg a második album megjelenését. Sajnos csalódnom kellett, mert Titta Tani énekes eltávolításával, a modernebb hangvétellel és a digitálisabb hangzással – ahogy a cím is jelzi – valóban megtört az egyensúly. Persze így sem gyönge a lemez, de lehetett volna sokkal jobb is – ezért a +1 státusz.

Egyéb figyelemreméltó megjelenések:

Haken: Restoration EP
Gus G.: I Am The Fire
Karmakanic: Live In The US
Paul Gilbert: Stone Pushing Uphill Man
Evergrey: Hymns For The Broken
Harem Scarem: Thirteen
Appearance Of Nothing: A New Beginning
Threshold: For The Journey
Transatlantic: Kaleidoscope
Outloud: Let’s Get Serious
Creation’s End: Metaphysical
Allen-Lande: The Great Divide
Warmen: First Of The Five Elements
Nightingale: Retribution
Enchant: The Great Divide
Flying Colors: Second Nature
AC/DC: Rock Or Bust
The Scintilla Project feat. Biff Byford: The Hybrid

Tartuffe

Ahhoz képest, hogy egy éve nagyon sikerült kihúznom a gyufát itt házon belül és kívül - "Túrisas írásait (amikor még voltak :)) szeret(t)em, de ez a listás nyavalygás (bocs) eléggé lefárasztott" - a Top 6-os listámmal, most megembereltem magam, noha a helyzet lényegében nem változott. Ennyi lemez fért bele, a magánélet és a későn jött, ráadásul kényszeres "zenecsinálási" mániám miatt. És amire már tavaly is utaltam, nálam a zenehallgatási módszertan a következőképpen alakult: ha egy lemez azonnal nem fog meg, nem nagyon van több esélye, nem lesz CD-rendelés, de lesz lomtár...

Ha viszont megérint, akkor napokig nem tudok tőle szabadulni és meg kell hogy szerezzem eredetiben bármi áron. Így jártam idén a Galneryus "Angel Of Salvation" dalával, sőt lemezével, ami ráadásul nem is idei, mégis eltöltöttem vele nettó sok-sok órát...(külön köszönet a kedvesemnek, aki képes volt Japánból berendelni a Karifa alá, ráadásul a Kaipa "Sattyg"-jával egyetemben. Na, ki nyerte az idei rockkarácsonyt?)

Ja és még annyit, hogy bár tartom magam ahhoz, hogy egy megjelenésről lehet objektíve zenei értékítéletet mondani, szoktam is, ez a lista ezúttal vállaltan hiper-szubjektív, egy-két olyan lemezzel, ami nem lehetne ott ahol van, ha nem fűzne hozzájuk valami nagyon személyes dolog, élmény, mittoménmi.

1. Kaipa: Sattyg

Nagyon régen, talán évek óta nem hatott rám úgy muzsika, mint a nyitó nóta, az "A Map Of Your Secret World". Ennyire szép és felemelően tiszta zenével ritkán találkozik az ember. Bár zenebolondok vagyunk és sokszor bólogatunk elismerően egy-egy megjelenésre, az a bizonyos libabőr így sem mindennapi élmény. A lemez első félórája nekem még sokadjára is az.

2. Galneryus: Vetelgyus

Vigyázó szemeitek Japánra vessétek! Nekem az "Angel Of Salvation" volt az idei heavy metal etalon, de a 2014-es lemez is elképesztő bravúros. És engem a Miki egér hangú japán énekesek sem érdekelnek, ráadásul nem is hallom őket annak. Olyan felkészültség van itt dalszerzésből, hangszerismeretből, hogy nem lehet félrenézve elsétálni mellettük.

3. Daniele Gottardo: Non Temperato

Dánielek következnek Itáliából. Ez a Dániel megírt egy kortárs klasszikus zenét, és gitáron, klasszikus zenekarral kiegészülve eljátszotta nekünk. Nem állítom, hogy minden pillanatában könnyű hallgatnivaló, de zeneileg egészen kimagasló színvonal, kár, hogy kevés emberhez jut el, és ha el is jut, majd túl nehéz falatnak bizonyul. Emberileg is több mint korrekt arc, lógok is még neki egy promóciós interjúval...

4. Daniele Liverani: Fantasia

Ez a Dániel is minőségi instru lemezt dobott piacra (piac... - bárcsak lenne, megérdemelné...) és nem tagadom, hogy a listámban azért is szerepel, mert a kitűnő anyagon túl egy nagyon jó fej zenefanatikust ismertem meg a személyében. Hát persze, hogy házhoz jött a dedikált promóciós csomag, mindenféle jósággal együtt. A "Black Horse" libabőr, pedig már tudjátok, hogy nem mindennapos élmény.

5. Accept: Blind Rage

Szögletes germán fém, de nincs rajta egy árva rossz nóta sem, és az a tény, hogy a lemez mellé odacsomagoltak minimális felárért egy csúcsminőségű koncert DVD-t, az nagyon komoly érv volt a vásárlás mellett.

6. Marty Friedmann: Inferno

Továbbra sem tudom felfogni, hogy a nemzenész létére meglepően jó fülű Tartuffe miért is nem érti Marty művészetét. "Undertow", hééé, hallgassad má' meg, de mán!!! Még mindig semmi? - Passz! Ja és Jason Becker szerzemény is szerepel itt. Hadd ne magyarázzam, hogy ez miért több mint egyszerű öröm...

7. While Heaven Wept: Suspended At Aphelion

A fene gondolta, hogy ez ennyire jó muzsika! Valahogy teljesen másnak képzeltem, valami intellektuális kamunak. De nem. Örvénylő szépség.

8. Evergrey: Hymns For The Broken

Már leírtam őket és szó mi szó, be is sokalltam egy kicsit Englund dallamaitól. De a visszatérő klip letaglózott, ráadásul az egész lemez jól sikerült.

9. Slipknot: The Grey Chapter

Felálltak a földről és olyan elkeseredett tömény Energia figyel itt, ami a történtek ismeretében egyrészről érthető, másrészről azért ugyanúgy váratlan is. Betegek nyilván, de engem nem zavar, szerencsére nem a szobatársaim, illetve csak néha, de akkor sem jöhetnek ki az iPodból.

10. Boross László: Side Roads

Hazai és minőségi instrumentális gitármuzsika. Laci személyében pedig egy nagyon tisztességes és segítőkész embert volt szerencsém megismerni. Egyszerűen érthetetlen, hogy egy ilyen minőségű cuccnak nálunk szinte esélye sincs a publicitásra. Még szerencse, hogy van DionysosRising!

11. Tankcsapda: Urai vagyunk a helyzetnek

Mindig is szimpatikusak voltak, bár soha nem gondoltam, hogy az év végi listámon akármikor is rajta lehetnek. Tankolás, - ezer forintért CD vásárlás (naná), - gyerekkel szarrá hallgatás, - együtténeklés,-  hozzánknövés. Ennyi. Ok, továbbra sem értem, hogy a magyar Zakk Wylde miért képtelen elsütni egy ízes, megvibrátózott felharmónikust, meg általában a szólómunka egy kalap szart sem ér, pedig azt hittem, hogy csak a rádióbarátság oltárán áldozta ezt be, amikor még "szerelemről szó sem volt, ilyenekről nem dalolt a Hold".... Jajj!!! Kérdezi is a kislányom sokszor, hogy "apa, ez a szóló?" - Olyasmi kislányom, csak ez még nem az igazi..." Tökmindegy végülis, a szóló csak néhány embernek fontos, a dalok, szövegek pedig szinte kivétel nélkül jók!

12. Kelly Simmon'z Blind Faith: Blind Faith

Megint Japán és objektíve ez egy nem listás lemez, csak egy professzionálisan megírt Yngwie stílusgyakorlat, de mivel a Mester maga elveszni látszik, kellenek, akik viszik és magasra tartják a zászlót. Ráadásul Kelly hangjának és muzsikájának van egy sajátos melegsége. Nagyon sajnálom, hogy nem végig ő énekel, eddig lemezei nekem nagy kedvencek. Most csak eddigi érdemeire való tekintettel szerepel, bár tényleg sokat hallgattam.

13. T-34: Idegen a hely

Földik, cimborák, kollégák, szinte az első dalok születésétől és közvetlen közelről figyelhettem végig a belefektetett melót, majd a lemezmegjelenést, helyi sikereket... Látok annyira tisztán, hogy megállapítsam, akár országos hírnévre is jók lehetnének. Nem is zárom ezt ki, bár ahhoz kell rajtuk kívül más is, részükről megtettek mindent, amit kell. Befogadható, énekelhető, jó dalok,szövegek, egyszerűen csak ROCK!

14. Slash: World On Fire

Azt hiszem, hogy ez a muzsika, amit mindenki szeret, aki nincs beoltva rockzene ellen.  

15. AC/DC:  Rock Or Bust

A kritikám sem volt túl hosszú, finoman szólva, hát most mit írjak? Főleg, hogy a kulcsmondat elhangzott a 14. helyezett kapcsán. Mindenki, akinek nem Tiesto sivár elektronikus minimál világa jelenti a Zenét, az elismerően bólogat, amikor megszólal a címadó.

Hoppácska!

Kihagytam az Arch Enemy lemezt, ezt pedig pótolnom kell, mert a War Eternal nekem nagyon-nagyon bejött!

+1. A saját Demóm

Heteket, sőt hónapokat töltöttem el a megírással, felvétellel, ráadásul ezek nekem nagyon fontos dalok, abszolút az életem részének érzem őket. Nélkülük sokkal kevesebb lennék. Hazugság, álszerénység és önbecsapás lenne, ha nem tennék róla említést az évet összefoglaló listámban. Lehet lőni, állom!

Túrisas

Ez az év sem volt másmilyen, mint az előzőek. Sok jó, de kevés kiemelkedő alkotás. A dekád zenehallgatási szokásokban hozott újdonságot, muzikális értelemben nagy a tétovázás és az egy helyben topogás. Persze ez sem feltétlenül zavar mindenkit, aki szeret horgászni a sokszínűség és az apró, underground sikerek tengerében, vagy eleve a rétegzenéket kedveli, az most úgy érzi magát, mint piromániás az erdőtűzben. A többiek meg elveszve...

A dobogós helyezésekben biztos vagyok, mert azoknál már első hallgatáskor éreztem, hogy mesterművek születtek. Megvallom, a negyedik helytől már némileg esetleges a sorrend, mert idén – két-három kivételtől eltekintve – nem volt időm igazán elmélyülni a témában és többször is meghallgatni a figyelemre méltó, okésnak tűnő lemezeket. De nem magyarázkodom, beszéljen helyettem a listám.

1. Adamantra: Act II – Silent Narratives

Lehet, hogy 7-8 évvel ezelőtt ez az album nem szerepelt volna ennyire előkelő helyen, de a skandináv melodikus prog-power - úgy látszik - túllendült a fénykorán, nincs már akkora dömping. Így esett, hogy ez most jól esett, és mivel folyamatosan pörgött az év folyamán (lement t'án két és félszer is...), nem gondolkodom azon, jobban megérdemelné-e valaki más a dobogó felső fokát.

2. Astra: Broken Balance

Szintén zenész – dallamos-progos, elsőre bejövős, egynél többször fordult meg a lejátszóban, nem kérdés, hogy itt a helye. Az énekes-váltással árukapcsolásban érkező dallamosodás jót tett nekik, az eddig is elvitathatatlan zenei intelligencia mellé most felsorakoztak a fogós melódiák. Pöpec!

3. Sanctuary: The Year The Sun Died

Tökéletes visszatérés, nem csak a Sanctuary, de a Nevermore legjobb pillanatait is csuklóból kirázó színvonallal. Nekik is sikerült az, ami az Acceptnek, modern hangzással megőrizni a klasszikus hangulatot és minőséget.

4. Helstar: This Wicked Wrest

Az a nagy helyzet, hogy a Helstar ugyanolyan jó lemezeket készít mostanság, mint a hőskorban, ha nem jobbakat. Így a heavy-thrash-power egyvelegük a hozzám hasonló iszapszemű ráják szívét simán megdobogtatja még ma is.

5. Red Circuit: Haze Of Nemesis

Meg nem mondom, a kifejezetten erős prog megjelenések közül (Vanden Plas, Aeon Zen, Anubis Gate, Enchant, Flaming Row, Eldritch, Gazpacho, Creation's End, Appearance Of Nothing, Collibus, Cullooden, Noturnall, Psycrence, Threshold, Cea Serin, Kaipa, Steel Prophet, Teramaze, stb.) miért pont ez kapott el jobban, de tény, hogy már a német banda előző opusza is betalált nálam. A hangulatteremtés okos előtérbe helyezése is segíthetett, lévén a hangszeres teljesítmények és a zenei komplexitás alapos feltérképezésére manapság jóval kevesebb idő jut. Még ha igény lenne is.

6. Voyager: V

Őket azért mindenképpen érdemes kiemelni a mezőnyből, mert az igazán egyedi hangvételű csapatok szűk táborának egyik alappillérét alkotják a maguk monolitásában. Persze lehet, hogy ennek a muzsikának az élvezetéhez olyan torz lelkület szükségeltetik, mint az enyém, amely egyszerre tudja szeretni a progresszív metalt és a Depeche Mode-ot, meg a '80-as évek új-hullámát. A nyálas New Wave-ről van szó, nem a heavy metal új hullámáról. Na ugye.

7. A. C. T.: Circus Pandemonium

A hagyományos progresszív rockba sem könnyű újdonságot belevinni, körbejárták már ezt a témát rendesen az elmúlt évtizedekben. Ez a csapat azért megpróbálta, jó érzékkel, így ami a Bigelfnél például már dagályosságba fordul (a teatralitásról beszélek), az itt tökéletesen működik – a musicales stich éppen annyit tesz hozzá a történethez, hogy frissnek, egyedinek hasson a tavalyi rozé.

8. Dragonforce: Maximum Overload

Brit speedstereink nem tudnak hibázni. Minden lemezük egy apró lépés előre - zeneileg és a tudatos karrierépítés útján is. Gitárbuzik listájáról nem hiányozhat, főleg, ha azok anno Helloweenen szocializálódtak. Ilyesmi lennék jómagam is.

9. Malpractice: Turning Tides

Thrash-be ágyazott progresszió, lényegre törően, kompaktan megfogalmazva. Jó nóták, izgalmas riffek, sodró tempó, modern megszólalás, ez most nálam bőven elég volt a listára kerüléshez.

10. Evil Masquerade: The Digital Crucifix

Nem állítom, hogy hibátlan lemez, a régi-sulis dramaturgia (változatos, jól megírt, fogós dalok) és hangulat miatt mégis szeretem. A(z) euro-powertől a Rainbow-ig sasszézó brigád egyre jobb korongokat készít, hallgasd csak meg ezt a Dio-idéző szeánszot!

11. Crazy Lixx: Crazy Lixx

Nincs értelme azon keseregni, hogy a régi nagyágyúk – néhány kivételtől eltekintve – csak saját maguk árnyékai, mert úgyis lesz egy ifjú titán, aki a helyükbe lép. Jelen esetben a Def Leppard és a Bon Jovi tengely zenekarainak örökségét ápolgatja igen magas színvonalon ez a post-stadionrock csapat. A negyedik albumukra beértek - ez itt ugyanis műfajában hibátlan alkotás (ők is így érezhetik, erre utal a névadás).

12. Dynazty: Renatus

Magához tért a Europe, dobta a bluest és újra tökös számokat ír! Mi több, egy másodgitárost is bevettek, hogy modernebb, húzós/zakatolós legyen a hangzásuk. Ez nem teljesen hihető, belátom, pedig a jelenség létezik, csak Dynazty néven fut.

13. Texas Hippie Coalition: Ride On

Még mondja valaki, hogy nincs új a nap alatt! A bevált formulákat mindig lehet újszerűen kevergetni, némileg új tartalommal megtölteni. Itt most a Lynyrd Skynard ad randevút a Panterának, amihez a tökéletes redneck imidzs is jár. Amikor kiderült, hogy a mixtúra működőképes, délvidéki sör-whiskey metalosaink ráfeküdtek a dalszerzésre is, így a negyedik lemezükbe belekötni már én sem tudok. Itt a muzsika is 100%-os, nem csak a dizájn.

14. The Treatment: Running With The Dogs

Lehet rossz egy olyan banda, melyről az ereje teljében lévő Aerosmith-re és Teslára asszociálsz? Az Airbourne-hoz hasonló zöld hozzáállásról van itt szó, azaz a klasszik tökös-rock riffek és megoldások arcátlan újrahasznosításáról, de bánja a kánya, ha egy hard rock album pont úgy dörren meg és éppen azt a beleszarok hozzáállást tudja közvetíteni – jó trackek formájában –, amiről ennek a muzsikának szólnia kell. (A stílust kedvelőknek melegen ajánlom a Switchblade Serenade-et is).

15. Outloud: Let's Get Serious

A cím egészen nyilvánvalóan ironikus, mert ha valamiről, akkor éppenséggel komolyságról szó sincsen ezen a korongon. Már-már paródiába hajlóan kerülnek megidézésre a feelgood '80-as évek hard rock/AOR kliséi ezen a laza, izzadságmentesen jókedvű albumon. Teljesen felesleges válogatás kazit (izé, playlistet) készítened a szilveszteri bulira, elég ha benyomod ezt.

Megjegyzem, az AC/DC, Accept, Overkill, Gamma Ray, Judas Priest, Grave Digger új motyói is jól sikerültek, hamisítatlanul hozzák azt a klasszikus fílinget, amit ezektől az őskövületektől elvárunk. De hát a lista véges, az újdonság totális hiánya miatt pedig adta magát, hogy most ők maradjanak le.

Hovatovább, én annak is örülök, hogy olyan mélyen kúlt bandáknak sikerült kifejezetten korrekt produkcióval visszatalálni a színtérre, mint a Kix, a Battleaxe vagy a (német) Warrant. Más underground kedvenceim (While Heaven Wept, Slough Feg) most kisebbet ütöttek, de azért azok az albumok se rosszak. Az új-generációs múltidézők (Audrey Horne, Astral Doors, Grand Magus, Wolf) is kitettek magukért, sőt, még "póverban" is találtam kedvemre valót (Falconer), úgyhogy összességében panaszra, szerintem nincsen ok.

Egy dolgot azért megemlítenék, mielőtt a kedves kollégák, vagy a hőn tisztelt olvasók zenei un-intelligenciával vádolnának: egy fontos lemez nem szerepel a listámon. A széles látókör megvan, azt is hallom, hogy a Scar Symmetry komoly művet tett le az asztalra, a "The Singularity" műfajok közti csapongása nálam elsőre mégis némileg koncepciótlannak tűnt. Második-harmadik hallgatásra pedig még nem volt időm.

Koncert:

Idén a Nova Rock mindent vitt. Először is a Volbeat felnőtt, igazi nagy banda lett – azon kevesek közé tartoznak, akik a Maiden, a Metallica, a G N' R és a Pantera nyomdokaiba tudnak idővel lépni, úgy tűnik – a jelenkor keretei, lehetőségei közt, természetesen. Zeneileg hibátlan bulit nyomtak, igazi fényorgiával, piróval, komoly színpadképpel. A közönség pedig Poulsen tenyeréből eszik, nincs mese, jó frontember. Ráadásul az egyediség hiányával sem lehet vádolni őket. Mi kell még?

Látni a Black Sabbath-ot Ozzy-val szintén felemelő élmény volt. Mégiscsak ők találták fel a heavy metalt! Hihetetlen – főleg Iommi egészségi állapotának tükrében –, de még most is jó formában vannak – hiba nélkül, vérprofin játszottak.

A Maiden is jobb passzban volt, mint néhány nappal korábban Budapesten. Ennek egyik oka, hogy a sógoroknál elejétől a végéig, minden zenekarnál szinte tökéletes volt a hangzás. A másik ok az lehetett, hogy Dickinsonék ekkora tömeg előtt érzik leginkább otthon magukat.

A Nova Rock mellett említeném még a pozsonyi Thresholdot, amely méltatlan körülményei ellenére is klassz buli volt, köszönhetően Damian határtalan lelkesedésének és a remek muzsikának. Illetve a pesti Royal Huntot – őket bárhol, bármikor szívesen megnézem, ez már csak ilyen becsípődés nálam.

Csalódás: csak annyi, hogy 2014-ben alig volt időm írni a Dionysoson. Piszkosul remélem, hogy ez '15-ben változni fog, és ha nem is túl gyakran, de "papírra" tudok majd vetni néhány veretes recenziót.

Kotta

Mozgalmas év volt ez a DionysosRising blog számára – már amennyire mozgalmas, mikor az évek óta egyedül élő Mari néni háza előtt elszáll egy vakvarjú –, de H. Sanyi barátom szavaival élve "egyetlen rosszul záródó WC ajtó is tönkre tehet egy egész estés vacsorát", úgyhogy becsüljük meg azokat a dolgokat, amik velünk történtek. S hogy mik is voltak ezek?

Először is megszületett blogunk első és eddig egyetlen trollja, aki oldalunk színvonalához igazodva – a többi agresszív bitszörnnyel ellentétben - olyannyira pacifista, hogy többször is sikerült neki a mi seggünk helyett a sajátját szétrúgni. No, rendben van, lehet, hogy nem ez volt barátunk eredeti szándéka, de mi tudjuk értékelni az erőfeszítést, főleg akkor, ha valaki öngólokat lőve teszi mozgalmasabbá a meccset, legfeljebb a többi néző fogja hülyének nézni. De manapság már ez is eredmény.

Emellett majdnem új keretek közé kellett helyezni oldalunk működését, hiszen a munka alapú társadalom fogalmának bevezetődése esetén Kotta és Túrisas kollégának is hamis, tevékenységet igazoló bejegyzéseket kellett volna beírni a blog által kiállított személyi igazolványukba. Még szerencse, hogy előbbi egy-egy üveg borral, utóbbi pedig két, futás közbeni lihegős gitárszólóval képes megvesztegetni, illetve elrémíteni az ellenőrző szerveket. (Kedves írótársunk, Csigabiga távozását sajnos nem tudtuk kiheverni, és külön mentőövet kellett vennünk, el ne sodorjon minket az AOR és dallamosabb stílusok híveinek könnyáradata, így szívesen várjuk a hasonló orientációjú és írói vénával megáldott vállalkozók jelentkezését.)

Az egésznek a csúcsa persze az volt, mikor felröppent az internetadó gondolata, hiszen – olvasottságunk és ismertségünk adatait folyamatosan elemezve – ez valószínűleg azt eredményezte volna, hogy inverz szolgáltatásra kényszerüljünk: újraértelmezve a nyereségesség fogalmát, nekünk kellett volna fizetni azért, hogy az olvasók rákattintsanak linkünkre. Még szerencse, hogy a csapatban egy közgazdász és egy tábori lelkész is helyet foglal, így amennyiben kollégánk által kidolgozott üzleti és marketing stratégia csődöt mond, még mindig professzionális segítséggel tudunk imádkozni a sikerért.

Siker pedig volt, hiszen továbbra sem tűnt fel a színtéren olyan rockblog, aminek képzeletbeli címerére egy kuka került volna – ez persze nem az üzemeltetők értelmi színvonalára, hanem a nagy zenei ócskástelep készleteinek szakavatott turkálására utal, melynek folyamodványaként olyan kincsekre sikerült rábukkannunk, amiknek nem a kukában, hanem mondjuk egy multi-zenei kiadónál lenne a helyük – nekünk meg a Rolling Stone magazin szerkesztőségében. Ennek hiányában viszont még mindig jól jártunk, hiszen így az igazán kifinomult zeneértők módjára kacsinthatunk titkon össze, miszerint ezeket a kincseket csak mi, a beavatottak ismerjük.

Mindezek fényében lássuk hát a listámat, amit – szerencsére – ugyanolyan nehezen állítottam össze, mint az utóbbi években bármikor, ebből is látszik, hogy a forintot nem euróra, hanem mondjuk élvezetes zenei pillanatokra kellene cserélni, egyrészt mert abszolút konvertibilis, másrészt a muzikális inflációnak a gazdasági válság ellenére nyoma sincs.

1. Mobilmánia: Fénypokol

Eljött ez a perc is, amikor listámat nem egy, a hanyatló nyugat-európai demokráciákban senyvedő dekadens banda, hanem a szabadságharcban megedződött hazai termék vezeti győzelemre. Zeffer és csapata két csodát is lekövetett. Egyrészt maguk mögé utasították az idén sem gyenge nemzetközi mezőnyt, másrészt – legalábbis vokális értelemben – klónozták Vikidál Gyulát, amivel végzetes csapást mértek a Dolly birka által dicsőséget arató tudós társadalomra. Igaz, hogy kémcsövek és képletek helyett gitárral, valamint Hammond orgonával, de így az eredmény még inkább elismerésre méltó.

2. Primal Fear: Delivering The Black

Amennyiben a német precizitás és megbízhatóság mértékegysége a Primal Fear, úgy nincs mit csodálkozni azon, hogy a csapat évek óta a listám bérletes szereplője. Scheepersék megmutatták, mire képes az internacionalizmus, és a svéd-brazil-német kooperáció minden bizonnyal hosszabb életű és vitathatatlanabb sikert fog magának kicsiholni, mint a proletárforradalom.

3. Brainstorm: Firesoul

A TV prédikátorok ostorozása már a Black Sabbathnál is működött, Brainstormék ráadásul a klipes nóta mellé még vagy 10 potenciális, lineáris agydöngetős slágert rittyentettek a lemezre. Bárcsak a hazai ipar vezetőinek "brénsztormingjai” lennének ennyire hatásosak: ebben az esetben még az unortodoxiát sem kellene feltalálni.

4. Unisonic: Light Of Dawn

Mi sülhet ki a Helloween és a Pink Cream zenei kereszteződéséből? Hát gyermekfogkrémes sütőtök. Még szerencse, hogy van a világnak olyan része, ahol a baracklekváros töltött csirkét is szeretik, az emberi ízlés tehát végtelenségig rugalmas, bár a Unisonic élvezetéhez elég annyi rugalmassággal rendelkezni, mint az edzetlen ridegvas.

5. Falconer: Black Moon Rising

A svéd folk-power metalosok nem pöcsöltek, olyan kemény albummal csaptak oda az asztalra, aminek eljátszásához metál továbbképzőbe kellett küldeni a csapat népi-kreatív részét. Az eredmény magáért beszél, egy egész kohász brigád vállalta indulónak a "Black Moon Rising" számait.

6. Age Of Artemis: The Waking Hour

A brazilok ezúttal sem maradtak ki az elitek bajnokságából, az Age Of Artemis úgy járatta el a metál-szambát, hogy arra még a "progger rocker" társadalom is elégedetten csettintett. Vagy rázta meg a hátsó felét. Az Angra pedig felkötheti a gatyát, ha nem akar Matossal együtt a trónterem hátsó részébe szorulni.

7. Devil's Heaven: Heaven On Earth

A hedonisták titkos társasága lehet, hogy nem éppen a kifinomult módját választotta az igehirdetésnek, de ehhez a tartalomhoz nem is lehet elegáns eszközöket alkalmazni. A három "p" – pia, p…a, pénz - dicsőítésére írott rock himnuszok viszont egyértelműen abban a műhelyben kovácsolódtak ki, ahol a party rock nagy öregjei élezték hüvelybe kínálkozó pengéiket.

8. Sonata Arctica: Pariah's Child

A finn metal üdvöskéiről nehéz lenne azt állítani, hogy olyan kemények, amire potenciazavart kezelő termék reklámkampányát lehetne építeni – sőt, egyes kritikusoknak egyenesen a heréltség jutott eszébe a nóták hallatán – de az biztos: Tony Kakkonak és csapatának kivételes dallamérzéke van. Ezzel persze a heti nótaműsor összeállítását végző szerkesztőségi team is rendelkezik, de ezt egy vérbeli rocker sosem ismerné be.

9. Allen-Lande: The Great Divide

A Timo Tolkki eszmei iránymutatásával készült album egyértelműen fémesebb jelleggel bír, mint elődjei, egyedül azt sajnálom, hogy a gitáros-producer ötletei puskaporának nagy részét olyannyira itt lőtte el, hogy másik projektjére, az Avalon II-re csak egy pukkantásnyira futotta. A csalódottak szerint pedig szellentésre, de ilyet egy kritikus nem ír le, főleg az új Allen-Lande album jellemzésének helyén.

10. Project Arcadia: A Time Of Changes

Mit is tud az átlag magyar Bulgáriáról? Hát, izé, őőőőő. Jók a súlyemelésben, a nők meg bajszosak. Hát ez elég kevés, főleg, hogy a nők – tanúsíthatom – nem bajszosak. Súlyemelésben viszont tényleg kiválóak – a Project Arcadia révén meg már metálban is. Igaz, ehhez kellett egy jól sikerült import is, Urban Breed személyében. De neki legalább még szakálla is van.

11. Mike Lepond's Silent Assassins

A Symphony X basszerosának új bandája jól pofára ejtheti a progresszív metalra áhítozó fanokat, hiszen az elkészült anyagban annyi a progresszió, mint Észak-Koreában a pártbírálat, de aki szereti a tökös, hatékony, tradicionális metalt, annak még Aszasszin hurok sem kell ahhoz, hogy elakadjon a lélegzete. A gyönyörtől.

12. Ahola: Tug Of War

A finnek kaméleonja idén is kirakta a maga kedvenc mozaikját, ami annyira sokszínű, hogy még neki sem sikerül elrejteni magát a potenciális ellenség elől. Hogy ilyen valószínűleg nincs? Nem is lehet, hiszen a lemezen a klasszikus metal minden stílusának rajongója megtalálhatja saját csemegéjét, még szerencse, hogy a kaméleon a bejgli mellett igazi karácsonyi kaja.

13. The Scintilla Project feat. Biff Byford: The Hybrid

Ki gondolta volna, hogy az öreg (angol)szász harcos ilyenre is képes. Mondjuk én. Ha nem hiszed, olvasd el a lemezről szóló kritikámat. Mesteri Lucassenes/Tenes hangulatteremtés, érzékeny dallamok, és egy kiváló formában lévő énekes – ilyeneket persze hallottam már máshol is, mondjuk a legtöbb Saxon albumon.

14. Bloodbound: Stormborn

Hát az lehet, hogy a sramli-metál nem a zeneművészet csúcsa – de még a közepe sem –, ám királynak lenni még itt is eredménynek mondható. A Bloodboundban végre összeértek azok az összetevők, melyek elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy a Sabaton, Hammerfall, Powerwolf hármas újragondolja zenei stratégiáját, igaz, nekik nem jutott egy olyan gitáros, mint aki a Bloodboundban pengeti le a csillagokat az égről.

15.   Triosphere: The Heart Of The Matter

A female metal olyan számomra, mint az alapozó a férfiaknak. Jó-jó, de minek? A csapat viszont csattanós választ adott arra, hogy a girl-power igenis létező fogalom, ráadásul még egy haladó kurzust végzett macsó is elismerheti: igenis, a nőknek van helye a metálban, és nem csak opera-díszletként.

+1. Starchild: Starchild

Kiske dalszövegírójának csapata csak azért került a bónusz szerepébe, mert tegnapelőtt sikerült rájuk bukkannom némi zenei kukázás után. Ez persze felháborító, mint ahogy az is, hogy képesek voltak egy Dickinson szóló/Unisonic keverék mixtúrával jellemezhető anyaggal előállni, amihez természetesen Kiskét is sikerült megnyerniük egy duett erejéig. És hogy az énekes hangja kiköpött Dickinson? Hát ez meg legyen karácsonyi ajándék mindazoknak, akiknek egyetlen vágya egy páros-vokál a két metál legendával.

Magyarföld-fronton idén a P. Mobil új albuma lengette meg a zászlót, kár, hogy a csatára hívó vezér inkább cipőkészítőként, mintsem kulturált hadvezérként viselkedett, aki a kritikát nem a hívek közötti ideológiai propagandának, hanem a megkeresésre reagálva egy értelmes párbeszéd alapjának tekintette volna.

Mindenesetre a Mobilmánia mellett születtek figyelemre méltó alkotások: az Asphalt Horsemen kritikával még most is adós vagyok, a Nevergreen pedig ugyanúgy bérletes hellyel rendelkezik a listámon, mint a Primal Fear. Külön öröm, hogy az End Of Paradise EP végre olyat mutatott – hallatott –, amiért ismét érdemes magyar csapat lemezének megjelenésére várnom, Bátky Zoltán pedig szóló projektjével tette le voksát a minőségi zene mellett. (Ez mondjuk nem feltétele annak, hogy tetsszen egy album, de hát ilyen vagyok, vállalom.)

Csalódásokból egyedül a már említett Avalon II okozott említésre méltót, bár a remek dallamok ellenére is úgy gondolom, egy Threshold, vagy While Heaven Wept albumának nem feltétlenül az infarktuson átesett rockerek rehabilitációs zenéjeként kellene békés álmokat hozni az izgalomban megfáradt szíveknek.

Amit pedig kívánhatnék a következő esztendőre, az blogunk nyugodt, békés, és csipkelődős munkahangulatának további fenntartása, a csinos hölgyolvasók hozzászólási aktivizálódásával. (No, egye fene, kiegyezünk a szőrös kan olvasók mozgósításával is, legalább nem kell szavainkat megválogatva úriembernek mutatkoznunk.)

Tisztelettel,

Garael

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.haremscarem.net
facebook.com/harem.scarem.band

Ez amolyan igazán év végi, nyúlfarknyi kis bejegyzés lesz. Egyrészt az ünnepek alatt kevés lehetőség adódik a figyelmes zenehallgatásra és recenziók fogalmazására (az esztendőt összegző toplistát is most kell összeállítani), másrészt a Harem Scarem sohasem tartozott azon zenekarok közé, akiknek karrierjét árgus szemekkel figyeltem. Túrisas kollégám már a kezdetek kezdetén fölhívta rájuk a figyelmem, különös tekintettel a simán Nuno Bettencourt (Extreme) ligás gitárosra, Pete Lesperance-re.

Ehhez a kanadai dallamos hard rock bandához sem voltak kegyesek a grunge jegyében eltelt '90-es évek. A 2000-es évek elején azután összeszedték magukat, de 2008-ban így is bedobták a törölközőt. Azután 2013-ban, a méltán legsikeresebbnek tartott "Mood Swings" album 20 éves évfordulójára kiadták az anyag újrakevert változatát (Mood Swings II), és ez - úgy látszik - meghozta az étvágyukat a közös zenéléshez.

A "Thirteen" előtörténetét véve alapul aligha okozhat nekünk meglepetést, hogy az új lemez tudatosan a "Mood Swings" érához nyúlt vissza inspirációért. Egy ideje már itt figyelt a gépemen, de csak akkor kezdtem el vele érdemben foglalkozni, miután egy pesti, CD Pincés kiruccanás, guberálás közben fölfigyeltem a hangszórókból szóló hiperdallamos, elképesztő szólókkal tarkított háttérzenére. Rögtön rá is kérdeztem, hogy mi a szent szar szól éppen, mert nagyon kellemes muzsika.

Azóta vagyok rágyógyulva a "Thirteen"-re, s most olyat fogok mondani, amitől sokaknak (közte Túrisasnak) is égnek fog állni a haja. Ez szerintem még a "Mood Swings"-nél is jobb!!! Mondom mindezt úgy, hogy kísérletképpen napokig egymás után hallgattam a remixelt klasszikust és a vadi új albumot. Itt valahogy nekem a dallamok is jobban bejönnek (Lesperance persze ugyanolyan libabőr) és általában véve dögösebb a hangvétel. A Harem Scaremmel mindig is az volt gondom, hogy sok volt a lityi-lötyi. A lényeg, hogy aki szerint jó ötlet keverni a Def Leppardot az Extreme-mel, a "Thirteen"-nel megnyerheti az év egyik legjobb dallamorientált hard rock lemezét!

Tartuffe

Rövidesen ennek az esztendőnek is búcsút inthetünk; kezdhetjük összeállítani az évértékelő toplistáinkat, de mielőtt személyes kedvenceink méltatásával terhelnénk az Olvasóinkat, szeretnénk Boldog, Békés, Áldott Karácsonyi Ünnepeket és Boldog Új Esztendőt Kívánni az egész "stáb" nevében! Természetesen az ünnepek sem telhetnek zene nélkül; előfordul, hogy ilyenkor hetekig beragad a lejátszóba pl. Neil Zaza dupla karácsonyi lemeze, valamelyik Trans-Siberian Orchestra korong, vagy – egyesek puhatestűségét, netán zenei sokoldalúságát bizonyítva – Michael Bublé. :))

A karácsony kiváltképp a gyermekek ünnepe, ezért talán nem túlzás most egy olyan videóval köszönteni Olvasóinkat, amelyen Avery Molek, egy mindössze 8 éves amerikai kisfiú dobolja föl a Brian Setzer Orchestra "Let It Snow" földolgozását. Bámulatos, jópofa kis csákó, és az a vigyor az arcán igazi karácsonyi pillanat!

Ezzel a saját képemre formált klasszikussal szeretnék minden olvasónknak Áldott, Békés Karácsonyt kívánni.

Rock On!

 Túrisas

Túl sok mondandóm nincs. Az ország legjobb instrumentális gitáros/dalszerzője új klipjét itt kötelező bemutatni.

Aki a dal meghallgatása után is képes azt mondani, hogy Pitta alárendeli a dalait a technikai tudásnak, az alapvető hallásproblémákkal küzd, vagy csak egyszerűen nem tudja mit beszél. 

Túrisas

Azoknak, akik képesek arra, hogy a Manowar stílusában adjanak elő egy olyan dal-paródiát, ami a Falconer örökbecsű riffjével kezdődik, és amiben nem csak Roy Khan, Michael Kiske, de a metál énekesek felkent árnyékkirálya, Daniel Heiman is megidéződik - méghozzá kedvenc számommal, a Highlanderrel -, azoknak még a szövegben megbúvó infantilizmust is megbocsátom. S hogy ki ez a két, nótafába oltott Beavis and Butthead? Hát Pellek, akinek hangi adottságaiban sikerült Tony Kakko-t és a jobb formában lévő Kiskét elegyíteni, illetve a Reinxeedes Tommy, aki nem elég, hogy virtuóz gitáros, de még énekelni is kicseszettül tud. Még szerencse, hogy nem kockás a hasa, mert talán én is elkezdeném irigyelni.

A nóta pedig mind szövegileg, mind zeneileg könnyeden hozza a kissé esetlen, bumburnyák humort, amiben ott lapul a paródiák sikerének X-faktora, méghozzá az a lényeglátó képesség, melynek a groteszk megalkotásában nem csak a humorérzék a fő eszköze: a cilinderben ott lapul a virtuozitás is, amit csak elő kell rántani. Ez szerencsére meg is történik, ennyi rántás elég lenne kétkondérnyi főzelékhez: Pellek – aki az operázós-lebegtetős (vagy Tartuffe szavaival élve, a gurgulázós, bár erről a szóról nekem mindig a fogmosás jut eszembe, ami nagyon "nothing, but NOT metal") énekstílus jelenlegi hercege és Tommy, aki egy multifenomén, csuklóból rázva és marokkal tökön ragadva visítják, pengetik a mikrofonba a stílus karikatúrává nagyított, a klasszikusok által megteremtett jegyeit. Én pedig röhögnék, ha nem ordítanám kényszeresen az énekesekkel együtt, hogy WOAH OH AH AH AH A HA AH AH OH.

(Aki pedig kíváncsi, hogyan énekli Pellek a metal nagy klasszikusait, az bőven csemegézhet a fellehető youtube videokban.)

Garael

Kiadó:
Edel/EarMusic

Honlapok:
www.angra.net
facebook.com/angraofficial

Meglehetősen fura dolog egy lemezről a hivatalos megjelenés előtt egy hónappal kritikát írni, főleg amennyiben ez azt jelenti, hogy az év végi összegzésben nem szerepelhet, tekintve, hogy csak az új év első hónapjának közepén kerül boltokba. A szokatlanul "korai" recenziónak oka most történetesen nem az, hogy a gonosz hackerek föltörték az együttes vagy a kiadó rendszerét és kiszivárogtatták az anyagot. Egyszerűen arról van szó, hogy a japán piac egyre meredekebb követeléseket támaszt az előadókkal szemben és a bónusz nóták mellett (olykor helyett) a korábbi megjelenést is erőltetik. Nem biztos, hogy ezzel az együttesek is jól járnak...

Mindezt nem panaszból bocsátottam előre, hiszen az Angrának nagy rajongója vagyok és a "Secret Garden" szép karácsonyi ajándék – megy is be a fenyőfa alá. Nem tagadhatom persze, hogy némi félelemmel vártam a korong megjelenését, mert az Angrát "kreatív" különbségek miatt elhagyó – és manapság az Almah kötelékében muzsikáló – Edu Falaschi énekes helyére az a Fabio Lione került, aki a Vision Divine-ban és a Rhapsody Of Fire-ben gurgulázó, operatikus stílusával borzolta az idegeimet. Ez nyilván gusztus kérdése – Garael kolléga például él-hal az ilyesmiért... Szerencsére azonban itt kevésbé teátrális a modor, a dallamvilág is különbözik; így fordulhat elő, hogy Lione – nagy meglepetésemre – nem egyszer James LaBrie-re emlékeztet.

Más változások is történtek az Angra háza táján, Bruno Valverde személyében új dobosuk van, s ezúttal Rafael Bittencourt gitáros is kiereszti a hangját. Bár tenné többször és bátrabban, mert természetes orgánuma jól egészíti ki (ellensúlyozza?) Lione modorosságát!  Az új albumon vendégszerepel az Epicából Simone Simons (Secret Garden), valamint Doro Pesch (Crushing Room). Fogalmazzunk úgy, hogy a hölgyek szerepeltetése nem rontott az összhatáson, de érdemben nem is javított rajta.

Az új zenésztársak és vendégek mellett új a kiadó és a produceri stáb is. A lemezt  producerként és hangmérnökként a legendás Jens Bogren-Roy Z páros jegyzi, így nem meglepő, hogy a hangzás modernebb és teltebb a korábbinál: több a billentyű és a "kütyü". Ezt a változást én csak üdvözölni tudom, mert a 2010-es "Aqua" például már-már zavaróan szárazon, puritánul szólt.

Az Angra "Titkos kert"-je nagyon szépen és tudatosan fölépített kert: telis-tele van vadregényes, kanyargós csapásokkal, buja és változatos növényzettel. Eltekintve most az allegóriáktól ez konkrétan azt jelenti, hogy a sajnos rövidke, kb. 50 perces album tovább folytatja, egy újabb szintre emeli a két korábbi lemez (Aurora Consurgens, Aqua) által megkezdett tendenciát: a lényegi elemek megtartása mellett (neo-klasszikus hajlamú euro-power, brazil zenei hatások, stb.) egyre progresszívabb irányba mozognak. A 10 dal közül mindössze kettő (Black Hearted Soul, Perfect Symmetry) képviseli több-kevesebb vehemenciával a korábban sokkal fajsúlyosabb "euro-galopp" vonalat. Biztos van olyan, aki elszomorodik ezen, én inkább örülök neki. A szellősebb, rétegzettebb, összetettebb dalokban sokkal nagyobb lehetőség adódik arra, hogy az együttes (főleg az egészen elképesztő Kiko Loureiro!) kivételes hangszeres képességei kibontakozzanak.

Ha az együttes vajúdása, a menedzsmenttel és a kiadókkal kapcsolatos nyűglődés miatt hajlott is valaki arra, hogy temesse az Angrát, most megerősítést nyert, hogy nincs ok az aggodalomra. Az Angra él és virul, szó sincs kreatív válságról, sőt, képesek voltak előre menekülni a megpróbáltatásokból.

Tartuffe