Honlap: www.truemetal.org/brainstorm

Kiadó: AFM

Tudom, hogy a vesztes csata után a rossz hír hozóját lövik le legelőször, de muszáj kigombolnom az ingemet azoknak, akik a Brainstrom új albumától a Soul Temptation tökös, amerikai ízű powerét várják. Nem, uraim, itt powerről már csak nyomokban beszélhetünk, és pusztán merengő nosztalgiával gondolhatunk arra a Brainstormra, amelytől sokan – kimondva és kimondatlanul – az europai power megújítását remélték (azt szerintem megtette helyettük a paradox módon brazil Almah). No persze, a potenciális csalódás engem speciel nem ért annyira váratlanul: a power-forgalom slágerutcába történő elterelését mint bősz Symphorce rajongó tavaly már végigéltem egyszer, és jóllehet, én meg tudtam találni a magam útját, attól félek, a keménymag már nehezebben fogja tolerálni a tökös riffek és a rafinált gitárszólók viszonylagos csökkenését.

Most azonban mielőtt eldördülnek azok a bizonyos lövések, az utolsó szó jogán hadd jegyezzek meg valamit: a leírtak ellenére igenis tetszik az album. Mint ahogy a legutóbbi Symphorce progresszivitást eltüntető világával sem volt bajom – no jó, egy kicsit –, úgy az egyébként direktebb vonalat viselő Brainstorm esetében is a hátára fekvő cicaként (az oroszlán szót ezek után le sem merem írni) dorombolok, ahogy Andy B. Franck dallamai a hasamat, illetve a fülemet cirógatják. Mert vádoljatok meg a puhatökűséggel, de nekem a legutóbbi albumról is az epikus "The Final Stages Of Decay" tetszett leginkább, nem véletlen, hogy a tipikus nyitószámként nemigen aposztrofálható, szinte merengős kezdő szerzemény hallatán széles mosolyra húzódott a szám. Most aztán mondhatjátok, hogy mit vigyorgok, mint szőke nő a fogorvosa temetésén (látjátok, nekem ilyen fogsorra telt), de megátalkodott dallampártiként nem tudok az olyan, talán már giccsbe is hajló slágerek mellett zokogva és mellet verve elmenni, mint a zongorás "In These Walls", vagy az epikus málházással megpakolt, kétlábdobos kvázi Helloween bomba, a "No Sinner No Saint". Hát hol marad az igazság, kiálthat fel a kétségbeesett ősfan, neki meleg szívvel ajánlhatom a lényegében egy echte Judas riffel felvezetett, zakatoló gőzmozdonyként himnuszt pöfögő "Life On Hold"-ot, vagy a korai időket talán leginkább megidéző, groove-os "Temple of Stone"-t.

A nálam ravaszabbak talán joggal bizonygathatják, ugyan, nincs itt másról szó, mint a német hatások lassú beszivárgásától – az amerikai típusú power elemek kárára – és talán kénytelen is lennék nekik igazat adni, ha Andy dallamai nem volnának annyira jellegzetesek és egyediek, hogy ha nem is messzire, de elűzzék a "germanus sramlimus" indulós vagy szögkalapálós bacilusát. Az persze igaz, hogy így a csapat kezdeti megmozdulásait jellegzetesen felvértező kettősség van szűnőben – vagyis a szigorú, tengerentúli riffek és a karakteres dallamok "ambivalenciájából" eredő feszültségkeltés, de a dallamosabb közeg még mindig kitermel annyi riffet, amennyi fémtartalmával a Skynet egy egész Terminátor hadsereget teremthet.

Az album hibájaként talán csak a gitárosok szólómunkájának fantáziátlanságát említhetném, bár a Brainstorm ereje soha nem az instrumentális rafináltságban vagy akrobatikában rejlett, a dalokat talán minden eddiginél hangsúlyosabban a refrének viszik el a hátukon.

Aki tehát figyelemmel kísérte Andy Symphorce-os ténykedését, az most indokoltan gondolkodhat el, hogy a két banda zenei világának homogenizálódása nem teszi-e feleslegessé az egyiket, én azonban bármikor kész vagyok az ilyen típusú – talán néha már hatásvadásznak is mondható – slágerhalomba temetkezni. Ha már lőttök, legalább ilyen sírban feküdjek.

Garael

Honlap: michaelschenkerhimself.com

Kiadó: Inakustik

Miután Túrisas kollégám jól kiördögözte magát Helgrind kritikájában, azért kíváncsi lennék, mit tudna mondani a Schenker nevű úriemberre (tudom, semmit, csak leborulna), aki ékes példája annak, miszerint a rossz csak a jó viszonylatában létezik, és az angyalok egy testben is létezhetnek a démonokkal.

A "hogyan írjunk rocklemez kritikát" szabálykönyve szerint itt most ugye Schenker életútjának összefoglalása, és erkölcsi tanulsággal megspékelt sopánkodás következne, hogy lám, az alkohol és a drog a legfényesebb tehetséggel is mit tud kezdeni, ám ezt engedelmetekkel ezúttal kihagyom. A fanok úgyis töviről-hegyire ismerik hősünk munkásságát és életútját, aki meg nem, azt úgy gondolom, nem igazán érdekli a legrosszabb hollywoodi sémákra épülő – bár sajnos valós – hullámvasutas sztori. (Ha meg igen, akkor olvasson Daniel Steel könyveket.)

Látható és hallható, hogy Schenker életútjában megbúvó kettősség művészi céljaira is jellemző: adva van egyrészt a tudásánál fogva egy abszolút gitárhős, aki kisujjából rázza ki a virtuozitás modernkori Paganini sémáit, ugyanakkor adva van az a pophoz közelítő dallamalkotási attitűd is, amit a hősünket instrumentális képességeiért szeretők nem mindig tolerálnak. Ez persze nem feloldhatatlan ellentmondás, melynek ékes példáját megdönthetetlenül tálalhatom – jómagammal. Bennem sosem okozott hiányérzetet Schenker slágerlistás törekvéseinek időszaka: valahogy úgy voltam vele, mint az amerikanizálódó Rainbow-val annak idején, vagyis egy másfajta megközelítés ellenére ez is hozzátartozhat az életműhöz. Schenker egyébként sem gondolkodott soha úgy, miszerint a dal a gitárszóló kényelmetlen, ám egyben elengedhetetlen része – és véleményem szerint az arany középút megtartásának képessége is van annyira dicséretes, mint eljátszani a rockba oltott Shivát.

Jelen album tökéletes példája az eddig leírtaknak: aki a rockorientáltabb Schenkert kedveli, az lehet, hogy csalódni fog, ám aki a slágerteremtő UFOnautára kíváncsi, az minden bizonnyal széles mosollyal az arcán fogja hallgatni a gyakran popba hajló melódiákat, és még az sem fogja elvenni a kedvét az egésztől, ha olyan ismerős riffeket fedez fel, amit a Zeppelin a "Kashmir"-ban, vagy a Purple a "Perfect Strangers"-ben egyszer már  megírt. Mindezek ellenére azok se kapjanak a szívükhöz, akik számára a gitárszólókból nem létezik olyan szó, hogy sok, a Schenkerre jellemző, gyakran a klasszikus zenéből táplálkozó gitárfutamok – "Scene of Crime" – ugyanúgy részesei az albumnak, mint az olyan szinte panelesen egyszerű rock n' roll nóták, amilyeneket a "Saturday Night"-tal produkált a csapat. Mert kell egy csapat, mondta annak idején Minarik Ede, és itt bizony akad is, hiszen a meghívott vendégekből akár két világválogatottat is kiállíthatnánk – még szerencse, hogy rockoperázni nem támadt kedve az összerittyent zenészeknek, mert Tobias Sammet minden bizonnyal sírva fakadt volna.

Persze nem lennék szigorú kritikus, ha nem említeném meg az album gyengébb pontját jelentő énekest, akinek ugyan standard és vállalható rockhangja van, ám megközelíteni sem tudja a Schenker által állított instrumentális mércét. Kár, pedig a nyilvánvaló pophatásokat egy karcosabb vokálvirtuóz talán emészthetőbben tudta volna tolmácsolni a fémesebb szívűek felé is.

(Nem bírom nem megjegyezni, hogy ha nem tartanám elképzelhetetlennek, akkor Schenkert olyan P. Box rajongónak gondolhatnám, aki a "How Long" c. szerzeményében konkrétan lemásolta a magyar csapat "Veled Múljon El" slágerének jól sikerült verzéjét – hiába, a zene nyelve annyira nemzetközi, hogy gyakran egész mondatok képesek az internacionalitásra, hehehe.)

Garael

Ha tagadjuk, ha nem, komoly hendikeppel indulnak a szerkesztőknél a kereszténységet pocskondiázó zenekarok (kivéve persze Garaelt, úgy tudom Ő sátánista, tegnap is kosáldozatot mutatott be Baálnak:-)). Tartuffe e tekintetben hajthatatlan, én esetleg korrumpálható vagyok, de ahhoz legalább olyan szintű gitárjátékkal kell, hogy megvesztegessenek, amilyet pl. az Amott testvérek szállítanak le lemezről lemezre a szintén nem ministránsok (bár egy "angyaluk" azért van...) alkotta Arch Enemy kötelékeiben.

A Helgrind itt még nem tart, sőt vesztükre éppen aznap délután került terítékre az új lemezük, amikor is átkozódva követeltem vissza a Szent Inkvizíciót ide, a demokráciánkba bele. Ehhez nekem bőven elég belepillantani egy magát szerényen Lomini Mesternek nevező "tisztánlátó" (értsd: szélhámos gyökér) élő műsorába az RTL Klub szennycsatornán. Milyen jó is lenne, ha ilyenkor megjelenne a borítógrafikán látható három klerikus és az anyaszentegyház nevében szépen megkérné a pénzéhes Lomini Mestert, hogy ugyan fejezze már be a hiszékeny idős nyugdíjasok lehúzását percenként négyszázért, mert különben előkerül a nyelvfogó, persze csakis a virágzó körte felhelyezése, majd szétnyitása után...

Ennyit az ideológiáról és ennyit a problémákról, merthogy több már nincs is. A Helgrind egy bikán megdörrenő thrash zúzalékot vág az arcunkba, dühösen, de pontosan, telis-tele jobbnál jobb témákkal. A jelzésértékű death metal fűszerezés ellenére nekem legtöbbször a Slayer, sőt Araya (!) jutott eszembe, amit nem hinném, hogy nagyon zokon vesznek, kiváltképp ha a minőségi thrash zene bemutatása volt a céljuk. (Ha eurodisco, akkor viszont nagyon elrontották...) Ortodox thrasherként lehet, hogy nem megengedhető a triggerelt dobok használata, mindenestre engem abszolút nem zavar, úgyhogy ezt sem rovom föl hibaként.

Az underground angol thrash horda lemeze nekem határozott meglepetés volt, őszintén szólva nem számítottam ennyire combos produktumra. Azt pedig ne hallgassuk el, hogy Takács Miklós személyében magyar bárdistájuk van, sőt a közelmúltban egy röpke magyar klubturnét is lezavartak. A srácok büszkék a lemezre (én is az lennék), de azt nem tudom elhallgatni, hogy annyira komoly előrelépést én nem érzek az előző anyaghoz (Religious Persecution) képest, sőt. Valamiért, talán az ötletesebb szólómunka okán, azt még erősebbnek érzem.

Túrisas

Engem is meglepett, nem gondoltam volna, hogy ilyen sok Falconer-t hallgatok, de az iPod statisztikám nem hazudik. A legtöbbet hallgatott zenekarok között, bizony előkelő helyen, ott a Solymász. Az oka pedig az lehet, hogy a zenekar hol emelkedett, hol lírikus hangulatú, de alapvetően gitárgazdag, riffelős folkmetalja számomra szinte bármikor és bármilyen hangulatban befogadható, szemben a kezelhetetlenül elhatalmasodott  folkmetal kínálat ősduhaj-mulatós vagy éppen morcos, hörgő-börgő hőbörgő leágazásaival, amelyekre azért (egyre) ritkábban szottyan kedvem.

Az Armod változást hozott. Weinerhall főnök lecserélte az angolt a svéd anyanyelvre, lecserélte a saját szerzeményeket tradicionális svéd folkdalokra, de szerencsére a gitárokat nem cserélték le nyekelharpára (svéd népi hangszer, átmeneti típus a tekerő és a vonóshangszerek között), ezért a zene alapvetően maradt olyan, amilyennek megszerettük.

Ne adjátok ki az elérhetőségeim a Svéd Népzenei Társaságnak, de meglátásom szerint a svéd folk kevesebb jó melódiát hozott össze zusammen, mint jó Weinerhall egyedül. Az egészet hallgatva olyan érzésem van, mintha erre a lemezre kerültek volna fel a Falconer bónusznak, maxira, parkolópályára, kukába, stb. szánt dalai. Sehol egy "Northwind", sehol egy "Clarion Call". A legutóbbi "Beggars And Thieves" nagyságrendekkel hallgathatóbbra sikerült a saját dalok ellenére, vagy ezek szerint éppen azért.

Megijedni azonban egyáltalán nem kell. Mathias Blad hajlékony, gyönyörű hangja, Jimmy Hedlund szenzációs gitárjátéka a Fásy-féle Mesterhármast is közepesen hallgathatóra túrbózná egy pillanat alatt. Így az új Falconer is minőség, sőt lehet, hogy valakinek velem szemben nagyon is bejönnek a svéd nyelven előadott népdalok.

Túrisas

Kiadó: Frontiers Records

Honlap: www.sebastianbach.com

Sebastian Bachot tehetséggel verte meg a Teremtő. Bizony, mert a tehetség mellé nem adott abból a fegyelemből, ami kordában tudná tartani a zabolátlanságot; ez a heavy rock színpadon ugyan minden bizonnyal előny, ám a karriergondozásban szárba helyett könnyedén szarba szökkenést eredményezhet. Már nem is annyira ifjú barátunk mellé sajnos nem találtatott egy olyan vaskezű domina, mint aki Ozzy ballépéseit igazította egyenesre, pedig hát Bach zenei színpadon kívüli megnyilvánulásai igencsak megkívánták volna az előzetes cenzori-lektori egyeztetést, ráadásul az állandóan kényszerítően lobogó tűz, ami olyannyira jól jött a "Slave To The Grind" idején, lassan nem csak az ígéretes karriert, hanem Bach elsőszámú fegyverét, a hangját is felzabálta.

Elnézve a neten keringő, élőfelvételes videoanyagokat, nyilvánvaló, hogy Bach már soha nem fog olyan sikert elérni, mint amit a Skid Row-ban, és nem csak azért, mert pályafutásának csúcsát jelentő két albumot nem ő, hanem egy csapat alkotta meg, hanem mert az idő vasfoga jó pár rozsdanyomot odarágott azokra a bizonyos hangszálakra. Persze emellett még lehetnének jók a szólólemezei, de a kanadai énekes sajnos dalszerzőnek közepes, dallamai korántsem olyan erősek, hogy az énekesi kvalitás szembe, illetve fülbeszökő romlását jótékonyan elfedjék. Nem tartom lehetetlennek, hogy egy karakán producer amolyan apai szigorral képes lenne kihozni Bachból valami jobbat is, de egyelőre vagy a producerek ódzkodnak a legendásan nehéz természetű énekessel dolgozni, vagy Sebastian jutott már túl azon a koron, amikor a szigornak még lehet szerepe a jellem, illetve karrierfejlődésben. (Mivel az album atyja Bob Marlette, valószínűleg a második eshetőség forog fenn.)

Itt van hát az új album, amit többször is meghallgatva nem mondanám, hogy rossz – de az sem, hogy túl jó. A megszólalás ugyan bika, a riffek szinte leszakítják az ember fülét, és akad pár emlékezetes dallam is, de akárhányszor futok neki a lemeznek, az ötödik szám tájékán mindig elfog a deja vu – ezt bizony hallottam már, és nem is olyan régen: vagy két számmal ezelőtt. Ez pedig nem jelent jót, mert nem három jól sikerült szerzemény re-produkálására vagyok kíváncsi egy 13 számos album esetében, itt pedig bizony sokszor önismétlésbe fut, illetve sikolt bele hősünk. Lehet persze, hogy csak az arányokkal van baj, és a gitársound iszonyatos, elnyomó ereje mellett nem tudnak érvényesülni a dallamok, de azt hiszem, hogy inkább Seb' nem tudott felnőni a gitár alkotta, valóban magasra tett mércéhez. Sajnos a "kreatív csapat" belefutott a "CD betegségbe", valószínű, hogy nyolc kiválasztott dallal egy osztállyal feljebbi bajnokságba rúghatnák a lemezt, még úgy is, hogy engem néha kifejezetten idegesít az az acsarkodó, túlrekesztéses dallamformálás, ami Bach énekét torzra uralta.

Érdemes egyébként szemügyre vetni az album borítóját: a nyaktalan (egyébként meg nyakas), idétlen mozdulatba merevedett énekes mögött pompázó koponyás Shiva-kreatúra ízléstelen fotoshop kompozíciója láttán önkéntelenül is eszünkbe juthat a "Slave To The Grind" apafestményes, igényes borítója, és egy pillanatra megállva eltöprenghetünk azon, hogyan gazdálkodjunk azzal, ami számunkra megadatott. 

Garael

Kiadó: Nuclear Blast

Honlap: www.vancanto.de

Honnan jöttél, te köcsögszájú? Nem, nem a tököli fiatalkorúak intézete újoncavató irodalmi megbeszélésének nyitómondatát olvassátok, és talán a kérdés célpontja sem sértésként élné meg a kérdésben búvó,  khm..., vulgáris stiláris árnyalatot, sőt. És itt lehetünk annak a jelentésmódosulásnak a tanúja, mikor a fagyi visszanyalva, a szó tulajdonképpeni eredeti értelmében köszön, izé, bammbammol vissza…

Az említett kérdés természetesen a Van Canto legénységének szól, akik már negyedik lemezük óta dummdummolják fülünkbe metal a capella feldolgozásaikat és saját szerzeményeiket, ki szerint világnak csúfjára, ki szerint pedig néha az eredeti szerzeményeken is túlmutatva – döntse el mindenki, melyik csoporthoz is akar tartozni.

Mivel sosem tartottam magam kifinomult ízlésű embernek – nem akarom elvenni az esztéták kenyerét, mert még rám fogják, hogy miattam nem tudják a kereskedelmi csatornák kínálatából felénk zúduló veszedelmet kellő hatékonysággal elhárítani – ezért nem kell szégyenkeznem, ha dúdoláson kapom magam: hiába, a hatásvadászat, még ha olcsó is, nálam könnyedén célt ér, főleg, ha tulajdonképpen maga a tálalás a profik kalapácsának hatékonyságával veri a dallamokat az ember fülébe.

Mert hát ugye, valljuk be, nem hiszem, hogy van olyan mezei rocker, aki a Running Wild "Bad to Bone"-jának, vagy Alice Cooper Trashes "Bad of Nails"-ének hallatán befogja a fülét, főleg úgy, ha a prezentáló énekes tulajdonképpen jobb, mint az eredeti. Hiába, ezeknek a fránya slágereknek megvan az a tulajdonságuk, hogy ha nem herélik ki őket, bármilyen hangszeren lejátszva képesek aktivizálni azokat a bizonyos örömhormonokat – és hát a Van Canto esetében nemhogy kasztrálásáról nincs szó, de az alanyok igazi, potencianövelő tesztoszteron kúrán átesve hirdethetik a heavy metal "macsó dicsőségét".

A recept tehát nem változott, szájdudás(gitáros) énekeseink a színtér kellő ismeretével lőtték be a megfelelő irányvonalat – Blind Guardian / Manowar / Blackmore's Night irányú zenéjükkel eredményesen bújtathatják el saját szerzeményeiket is a könnyű sikert hozó örökzöldek közé. (Tudom, az említett hármas esetén vannak páran, akik egyből belövik, illetve lelövik a színvonalat, de ez a műfaj ugye nem annyira a cizellált művészi kifejezésmódról szól). A kislemezes "If I Die In Battle" tulajdonképpen bármelyik Manowar lemezen vezető sláger lehetne és a "Dangers In My Head" is képes a sárkányos metal birodalomban toposszá válni, szándékoltan túlpatetizált fordulataival, érdekes, szinte Metallicás riff-szaggatásaival. Ha nagyon hibát akarnék felfedezni, akkor talán a Manowar feldolgozást említeném, a "nagyepikai" dummdummolásnak inkább valamelyik indulószerű sláger felelne meg, de az is lehet, hogy már az eredeti szerzemény sem volt egy nagy eresztés...

Aki tehát könnyed, és a megszokottól kissé eltérő szórakozásra vágyik, vegye elő bátran az új lemezt, melynek előnye, hogy kisgyerekkel együtt is lehet hallgatni, csak aztán összeveszés ne legyen, hogy kinek a szájával játsszuk le a fő gitárszólót!

Garael

Honlapok:
www.josephmagazine.net
myspace.com/josephmagazine

Az rendben van, hogy Lengyelországban majdnem pontosan négyszer annyi ember él, mint hazánkban, így matematikailag bizonyíthatóan nagyobb esélyük van arra, hogy tehetséges zenészekkel ajándékozzák meg a világot – igen, a keményebb műfajok tekintetében is! Ugyanakkor mi vagyunk "Kodály országa", így elvileg egyfajta zenei Dávidként kéne porig aláznunk Európa, sőt a világ Góliátjait. Ehhez képest sehol se vagyunk, jóformán egy kezemen meg tudom számolni, hány nemzetközileg is vállalható együttest tudunk fölmutatni. Tartok tőle, hogy (miközben minden tiszteletem Kodály tanár úré) ez a népzene alapú "szolmizálós" zenepedagógia mára teljes csődöt mondott. Hogy ez kinek a bűne, annak kiderítését rábízom az illetékes szakemberekre…

Ami a lengyeleket illeti, volt ugyan nekik egy Chopin-jük, de nekünk meg volt egy Liszt Ferencünk, oszt akko' mi van? Akárhogy cifrázzuk, polák barátaink messze előttünk járnak (ld. Riverside, Division By Zero, Vader, Behemoth, stb.). A meglehetősen idétlen Joseph Magazine név nem egy személyt, hanem egy együttest takar, méghozzá egy olyan formációt, amely az instrumentális progresszív metál kategóriában is vastagon ránk pirít. Az ötlet Bartosz Socha gitáros és Marcin Walecki billentyűs agyából pattant ki, és jóllehet úgy hirdetik magukat, mint egy énekessel együtt dolgozó bandát, ez az "ének" maximum hörgések és dalokat fölvezető prózai szövegfölmondások formájában testesül meg.

A magyar analógia egyértelműen a K3 trió lenne, csak éppen a Socha-Walecki páros által kidolgozott koncepció valahogy egyénibb és zeneibb. Socha kiváló gitáros, remekbeszabott szólókkal és nyakatekert, de fogós (amolyan John Petrucci-féle) riffekkel; Walecki pedig egyéni hangszíneivel, ambientes elborulásaival, olykor Jean-Michel Jarre-t idéző megoldásaival járul hozzá a saját kiadásban megjelentetett anyag hírének öregbítéséhez.

Nem mondom, egy idő után elég egyhangúvá – kicsit háttérzenéssé – válik a dolog, de ezt könnyen lehetne orvosolni egy valódi énekessel. Érződik, hogy nagyon sokat molyoltak az album összetett kompozícióival, olykor föl is csillan néhány egészen remek, egyéni megoldás, de a lemez így is szinte térden állva könyörög egy bivaly nagy torokért, aki teleüvölti a számokat néhány kellőképpen kidolgozott fogós dallammal. Valahogy úgy, vagy még "úgyabb", mint a lemezt záró "Torn Piece Of The Sky" című balladában.

Tartuffe

Kiadó:
XIII Bis Records (Sony)
Nightmare Records

Honlapok:
www.myrath.com
myspace.com/myrathband

E hónap 13-án saját történelmet írtunk, mikor a Subsignal 2009-es lemezének kritikájával átléptük a bűvös félezres határt. Ez a történet még 2008 januárjában indult éppen a debütáló Myrath album (Hope, 2007) méltatásával és egy külföldi internetes "magazin"-tól átvett interjú fordításával. A "Hope" azóta is alapműnek számít nálam, de az énekescsere után tavaly kiadott "Desert Call" - bár kötelezően föltornázta magát a TOP 15 listára - nem sikerült olyan ütősre.

Az eredendően billentyűs és csak kényszerűségből mikrofont ragadott Elyes Bouchoucha Russell Allenre hajazó hangja engem nagyon eltalált, és az új frontember, Zaher Zorgati - akármilyen profi és hazájában ünnepelt énekes - nem tudta magát belopni a szívembe. Kiváló hangja, széles hangterjedelme és még markánsabban arabos stílusa van ugyan, de nincs benne az az őserő, ami olyan átütővé tette számomra Bouchoucha teljesítményét.

A másik problémám az volt a 2007 utáni fejleményekkel, hogy az elektromos dobokkal és stúdióban kikevert, kicsit műanyag dobhangzással szerintem a zenei összkép is sérült - hogy ne mondjam megkopott. Sajnos ebben a tekintetben a "Tales Of The Sand" sem hozott javulást. Mindenesetre bámulatos gyorsasággal, alig egy éves munkával előálltak harmadik lemezükkel, amely még "arabosabb" jelleget öltött.

Egy rendkívül fölkészült és jó tollú külföldi kolléga szerint (itt) a vitathatatlan képességek és hangszeres kompetencia ellenére a Myrath-tal az a baj, hogy egy idő után rendkívül homogénnek tűnik, elsősorban éppen a keleties hangulatért felelős domináns fríg skála feszt alkalmazása miatt. Ez műkedvelőknek (mint jómagam is) nem mondhat túl sokat, de azért a lemezeket hallgatva sejtjük, érezzük, miről van szó. Persze ez a vád (még ha nem is teljesen alaptalan) kivédhető azzal, hogy a Myrath pontosan ettől Myrath; éppen ez jelenti, hordozza a tunéziai csapat sajátosságát. Ez kicsit olyan, mintha a Dalriadát marasztalnánk el a magyar népdalok és népzenei elemek folytonos alkalmazása miatt.

Ez a lemez egyébként minden tekintetben egyenes folytatása az előző anyagnak, a dalok lerövidültek, egyszerűsödtek - a progresszivitástól eltávolodva inkább a power metal jegyek felé mozdultak el. Azért akad itt néhány kedvező előjelű változás is, mint pl. Bouchoucha hangsúlyosabb szereplése és modernebb hangszínei, a vonósok bátrabb használata és a női vokálok ritka, de jól időzített alkalmazása. Úgy látom, hogy a bemutatkozó lemez szemérmetlenül, de zseniálisan domborító SymphonyX hatásai egyre halványulnak, és a Myrath nagyjából most talált saját hangjára. Ez a zenészek szempontjából egyértelműen pozitív fejlemény, az pedig egyéni szocprobléma - ahogy mondani szokták -, hogy nekem éppen ezek a vonások hiányoznak legjobban.

Véleményem szerint dramaturgiai hiba volt a középtempós, gyengécske verzével ellátott "Under Siege"-dzsel kezdeni; sokkal jobban illett volna ide pl. a húzós "Braving The Seas" vagy az epikusabb hangvételű "Beyond The Stars", ami alighanem az album legjobb nótája. Ettől függetlenül azt kell mondjam, nincs a lemezen tölteléknóta, a valamivel több mint 50 perces játékidő tömény, élvezetes és egzotikus hallgatnivalót ígér. Érdemes rajta elcsámcsogni, mert többszöri hallgatással a kezdeti idegenkedés után igazi rajongókká válhatunk.

Ha nagyon sok pénzem lenne, akár több változatban is beszerez(het)ném a lemezt, hiszen az amerikai, Nightmare Records által kezelt változaton szerepel egy "Apostrophe For A Legend" című bónusz nóta, a japán kiadás pedig a "Fate In Motion"-nel lett fölturbózva. Ilyenkor szívás csóró európainak lenni.

Sajátos és ideiglenes élethelyzetemből fakadóan minden reggel egy (vagy több) müezzin jellegzetes, imára hívó énekére ébredek, így nekem ezek a dallamok már korentsem annyira szokatlanok. Szó mi szó, a Myrath üde és egyéni színfoltja a progresszív metál kaleidoszkóp-szerű világának. Aki nem megy el ezév december 7-én a Club 202-be az Orphaned Land előtt (!!!) megnézni, meghallgatni a Myrath-ot (hacsak nem igazoltan marad távol), az csak válogatottan dehonesztáló, minősíthetetlen (ezért ezen az oldalon leírhatatlan) jelzőket érdemel. Uff!

Tartuffe

Kiadó:
E1 Music

Honlapok:
www.chickenfoot.us
myspace.com/thechickenfoot

Semmi kétség sem férhet hozzá: ezek a fiúk nagyon viccesek, video üzeneteikben, interjúikban folyton ökörködnek, s ez a fölszabadultság érződik a muzsikán is, amiben - már a tagok életkorából és korábbi karrierjéből fakadóan is - árad némi '80-as évek fíling. A vidámkodó természet az egyébként még csak második album címében is megnyilvánul -- nem nyomdahibáról vagy tévedésről van szó tehát, hanem egyfajta pajkos tréfáról.

A 2009-es bemutatkozás óta csak annyi említésre méltó történt, hogy Chad Smith, miután a stúdióban följátszotta a lemezt, a koncertkörútra ideiglenesen átadta a stafétát (dobverőt) Kenny Aronoff ismert session muzsikusnak. Erre azért volt szükség, mert időközben megjelent a Red Hot Chili Peppers 10. lemeze "I'm With You" címmel, és azt kell megturnéztatni. Smith hülye lenne kihagyni a jól jövedelmező lehetőséget, bár föltételezem (remélem) a szíve már nincs benne a RHCP-vel való együttműködésben, legalábbis ha a hallgathatatlanul gyenge, dög unalmas új anyagot veszem alapul.

Az első lemezzel kapcsolatban megjegyeztem, hogy "Csirkelábék kicsit öregurasan, kockázatot nem vállalva álltak hozzá ehhez a munkához, inkább rutinból, mint ifjonti, tüzes lelkesedésből." Ez a biztonsági játék folytatódik most is, talán egy kicsit összeszokottabban, lazábban, átgondoltabban. Így már nyilvánvaló, hogy nem várhatunk egetverő nagy durranást tőlük, de - utólag átgondolva a dolgot - mi a túrót kellene ennek a négy embernek bizonyítani? Ötven fölött csináljanak zenei forradalmat? Letettek ők már annyit arra a képzeletbeli asztalra, hogy kedvtelésből, szabadidős jelleggel, csak úgy a zenélés szeretetétől hajtva szórakoztassák a Van Halen slágereken fölnőtt középkorú középosztálybelieket. Talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy elsősorban ők képezik az együttes célközönségét.

Lényegében a III amolyan kaliforniai fílgúd (angolosoknak: "feel good") hard rock lett erős nosztalgiatöltettel, de a Mötley Crue szemérmetlen hedonizmusától és a gomba módjára szaporodó huszonéves hajbandák szolgalelkűségétől mentesen. Idősödő, fiatalkori allűrjeiktől megszabadult vérprofi rock n' roll obsitosok örömzenéje ez, nem több, nem kevesebb. A zenei hangulatot érdekesen temperálja a sokszor komor hangulatú szövegvilág, mint pl. a szociális problémákat feszegető, dühös "Three And A Half Letters", illetve az alaposan odamondogató rejtett bónusz nóta (vajon mi a címe?), amely éppen a kedvenc dalom is lehetne a lemezről, ha Satriani a közepére nem egy hozzá méltatlan, látszólag teljesen esetleges és összeszedetlen szólót firkantott volna. Kár...

Nem dobtam hátast tőle, de nem is okozott csalódást; a III nem hozott sem meglepetést, sem katarzist. Ez egy ártalmatlan "take it or leave it" lemez: "vedd meg vagy hagyd rá" mondhatnánk, az élet megy tovább...

Tartuffe

Honlap: www.almah.com.br 

Kiadó: AFM Records

Nem hiszem, hogy kemény dióba, illetve alma(h)ba harap az az Angra hallgató, aki a legutóbbi, eléggé megosztó (szerintem gyenge) Aqua album után Edu Falaschi énekes projektjébe próbálja bánatát beleölni. Jóllehet, az Almah eddig sem vállalta fel olyan nyíltsággal az euro-power örökségét, mint az anyacsapat – melynek legsikerültebb albumán, a "Temple of Shadows"-on még a germán fém-generalisszimusz, Kai Hansen is tiszteletét tette egy igazi metal-csárdás erejéig –, ám az énekes, Edu Falaschi dallamai vannak olyan meghatározóak és karakteresek, hogy az alapvetően más riffbázisból érkező brazil-műveket legyen mivel gépsorrá kapcsolni.

A felvezető interjúban a csapat úgy nyilatkozott, hogy a Motion "nagyon modern és nagyon súlyos lesz, amellett, hogy várhatóan a melodikus power metal keretein belül marad". No, ennél jobban én sem tudnám összefoglalni a lemezről alkotott véleményemet, amellett, hogy jól tudom, a "nagyon" szónak mindenki számára más és más a jelentése. Ettől függetlenül úgy gondolom, Eduék valóban elmentek a power birodalom végső határáig, sőt, furmányos módon thrash és dallamos death országba is sikerült átruccanniuk, persze csak ami a riffeket és a néha az éneket színesítő károgást, hörgést illeti.

Biztos vagyok benne, hogy aki meghallja a nyitószám – nem tudok rá találóbb jelzőt – állat riffjét, és Edu szigorúra vett énekét, az egyből rájöhet: itt bizony nem az európai speedvitézek újbóli csatasorba állításáról lesz szó. A vigyázzba merevítő, szinte thrashbe hajló sorköpködés a Megadeth főnök Dave Mustaine-t idézné, ha nem érkezne a refrén, ami egyrészt a Megadeth univerzumba már a "Youthanasia" idején sem fért volna bele – már ami a dallamosságot illeti –, másrészt az említett úriemberrel ellentétben énekelni is tudó Edu, akinek dallamfordulatai kilométerekről felismerhetően lágyítják meg a harci ütemek által keményen dobbanó szíveket. A brazil csapatok a folytatásban sem pihennek, a felvezető etap nem csak az ellenséget megtévesztő hadicsel, a lemez szerzeményein végig az említett szigor-dallam kettőség uralkodik, ahol a modernséget jelentő szaggatott zúzda mellett a hagyományos gitárszólókra is marad idő.

Nem tudom, hogy a fiúkat mi hergelte ennyire dühösre, de az biztos, hogy nagyon jól áll nekik: kicsit olyan érzésem van, mint mikor a Rhapsody of Fire próbálkozott black metalba sűríteni a szirupot, ami a zenéjükből árad – és hát ugye milyen jól tették! Az Almah egyvelegében ugyanis – a thrash csapatok többségével ellentétben – ott ragyog az énekes is, aki a koncepciónak megfelelően kellő szigorral, de ugyanakkor a mesterdalnokokra jellemző bravúrral képes tolmácsolni a dallamok kívánta érzelmi hullámokat, így aztán az olyan "kődurvulatok", mint a "Zombies Dictator" – a maga hörgősre vett verzéjével – is képes a Helloween fanok himnikus refrénekhez hozzászokott fülét barátira marcangolni.

A lemez másik nagy erénye, hogy a mára már szokatlanul kevésnek számító 10 szerzeményével nem tartalmaz tölteléket, és még az Angrát talán leginkább megidéző akusztikusan csendes zárószám is méltó a csapat "régi, nagy híréhez". Újból végighallgatva a "Motion"-t, képtelen vagyok hibát felfedezni, akár a hangzást, akár a zenészek teljesítményét, vagy a koncepció koherens voltát tekintve. Úgy gondolom, hogy az Almahnak sikerült a kissé megfáradt euro-power frissítő kísérleteit egyébként ügyesen megkezdő Helloween munkáját befejezni (emlékezz csak az utolsó két tökfej album modernebb darabjaira), és kijelölni az utat a dallamos metal csapatok részére. Uraim, ez bizony most nem lett "almás".

Garael