Kiadó:
Inner Wound Recordings

Honlapok:
www.andromedaonline.com
myspace.com/andromedaonline

Már azt sem tudom, hányadán állok a svéd progresszív metál élbolyba tartozó Andromédával. Első lemezük, pontosabban annak újrakevert változata (Extension Of The Wish – Final Extension, 2004) nálam alapműnek számít, de azóta minden egyes albumuk vegyes érzelmeket ébresztett bennem; nagyjából fele-fele arányban váltva ki belőlem lelkesedést és értetlenséget. A legutóbbi anyag, a "The Immunity Zone" (2008) pedig egyenesen övön aluli ütésnek tűnt azok után, hogy a "Playing Off The Board" DVD az előző évben toplistánk ezüstérmese volt.

Hosszas és fáradságos küzdelem után végül sikerült két nótát megkedvelnem a "The Immunity Zone"-ról (Slaves Of The Plethora Season, Worst Enemy), noha a klasszikus értelemben vett gitárszólók hiányát továbbra is rosszallom. Akkor meg is állapítottam magamban, hogy az Andromeda – hasonlóan a névadó spirálgalaxishoz – nagyjából két és fél millió fényévnyire van a mi kis bolygónktól (következésképpen az átlag metálkedvelő nyárspolgártól), kivéve, amikor élőben játszanak, mert akkor nagyon közel tudnak férkőzni az ember szívéhez.

Reméltem, hogy a "Manifest Tyranny" a hosszas érlelődés, a kiadóváltás és az előző anyag sikertelensége miatt jobban fog sikerülni. A lemezt indító "Preemptive Strike" hallgatása közben összeszorult a szívem, mert egy az egyben visszaköszöntek az előző anyag szépséghibái: az ének irritálóan torzított, a dallamok esetlegesek és még egy gitárszóló sem fért bele. Hál’ Istennek, gyorsan megvigasztalódtam, mert a következő nóta (Lies R Us) már majdnem slágergyanús, Johan Reinholdz pedig illő dallamérzékkel olyat teker benne, ami már tényleg méltó egy Kee Marcello szólóin nevelkedett svéd őstehetséghez.

A zenészekre nyilván most sem lehet panasz, Martin Hedin billentyűs szerepe ezúttal ugyan valamelyest kevésbé hangsúlyos, de Thomas Lejon dobos továbbra is döbbenetesen dolgozik (az a lábmunka a "Stay Unaware"-ben!!!), nem hiába volt titkos jelöltem a megüresedett Dream Theater pozícióra. Persze engem Petrucciék nem kérdeztek… magukra vessenek.

Számomra a lemez csúcspontja egyértelműen a "Survival Of The Richest" című ballada, amely az "Eclipse" és a "Two Is One" legszebb hagyományait követi; erősen ügyeletes kedvenc gyanús. Egy csúnyán alulkormányzott kanyar után az Andromeda visszatért tehát a régi kerékvágásba, sajnos nem a "Final Extension" száz százalékos teljesítményéhez, mert van egy-két gyengébb dal, mint ahogy akad zseniális pillanatokkal megtűzdelt fajsúlyos elborulás is. Az "Asylum" elektronikus fölvezetése pl. halálra idegesít, a "Play Dead" elborulásait pedig csak egy lélegzetelállító Reinholdz szóló ellensúlyozza. Az összkép tehát vegyes, de megint van egy féllemeznyi anyag, amitől – élőben hallgatva az együttest – garantáltan elgyöngülne a lábam.

Tartuffe

Kiadó:
Universal Records

Honlapok:
www.steelpantherrocks.com
myspace.com/steelpantherkicksass

Elő a golyókkal! Nos, ha ez a mondat nem az 1/A számú lőgyakorlat előtt hangzik el, mondjuk a simonpusztai gyalogsági lőtéren, hanem egy csinos nő szájából, akkor bevallom, kellemes emlékeim támadnak – ám ha az említett hölgy kapásból nagyobbakat tud kirakni (mármint a golyókból), akkor bizony fel van adva a lecke az egyszeri "hímsoviniszta, mocskosdisznómindenférfiugyanaztakarja" kritikusnak. Nyugi, nem kell megijedni vagy rossza gondolni, az említett szavak nem Thaiföldön, a nemzeti idegenforgalmi politika hivatalosnak nyilvánított "találd ki, nő vagyok, vagy férfi" című vetélkedőjének elpuskázott válasza után kiáltatnak az éterbe, hanem egy művészinek szánt – no jó, nem művészinek, inkább alpárinak, de a kettő néha ugyanaz – Steel Panther album borítójáról, méghozzá a legújabbról, amúgy grafikai formában, enyhe célzásként vagy felszólításként a "magna actio"-ra.

Nos, aki ezek után nem kezd gyanakodni, hogy itt valami paródiáról lehet szó, az vagy szereti a porno-core-t – és ugye nekik nincs igazán humorérzékük, mert a porno komoly dolog –, vagy az olyan kifinomult humorvilág lelkes követője, ahová nem fér el (vagy be) a méretekkel igencsak összeegyeztethető altesti viccrészleg szó szerint sikamlós poénteremtése. Nekik tehát lassan leírva: igen, a Steel Panther egy paródia-csapat – elég csak egy pillantást vetni a honlapra –, még akkor is, ha a parodisztikus jelleg inkább a szövegi, mintsem a zenei világban nyilvánul meg, központi témaként a szexet körbejárva, mit járva, fröcsögve. No oké, de ilyen alapon a Manowar is az említett kategóriába férne bele, csak náluk a merevedés elsősorban a végtelen csatározástól keletkezik, és nem ott, ahol a párduc-fiúknak, akik viszont Joey Demaioékkal ellentétben nem veszik komolyan a témát, és talán még az ellen sem tiltakoznának, ha a metal árulóinak kijáró fenyegetés hatására el kellene hagyni a termet, pedig az eszköztárban bizony, hogy a panelek mellett precíziós fegyverek lapulnak (nem, nem a golyók, meg a puska).

H. Sanyi barátom annak idején pontosan mutatott rá a következő dologra: szar dolga van a bohócnak. Miért is? Szegény krumpliorrúnak ugyanis mindent tudni kell, amit a zsonglőröknek, akrobatáknak, állatidomároknak tudni illik, ráadásul orra bukva, hátrabukfencezve, és fityiszt mutatva. Ja, és persze szórakoztatóan, nevettetve, mert hiába a mutatvány, ha jutalma inkább a kínos csönd, mintsem a jóízű nevetés.

Steel Pantherék azonban jó bohócok: úgy tudják megidézni a manézs nagy művészeit, hogy az egy percig se legyen unalmas, és a deja vu ugyan minden hangnál fennáll, ám nem legyintünk unatkozva, hogy ááá, ezt már láttam, illetve hallottam. Ráadásul, aki nem ismeri az ihletforrásokat – és nem tud angolul – az is jól szórakozhat, hiszen a zenészek és az előadott dalok a stílus nagy pillanatait prezentálják, olyan eszenciát, amiért annak idején a Sunset Strip nagyipari módon szórta a világba a dollármilliókat kereső aréna és hajbandákat. Van itt hát minden, mi szem-száj, no és persze fül (a többi testrészről nem is beszélve) ingere, a Def Leppardtól a Mr. Bigen keresztül a Rattig és Mötley Crüeig, a Poisont pedig csak azért nem említem, mert a glamfiúk soha nem tudtak ilyen fémgolyókat asztalra (ki)rakni, mint amilyeneket az egykori Fight projekt első gitárosa kipenget. Michael Starr ráadásul jobb énekes, mint az egész idézetgyűjtemény összes dalnoka együttesen (kivéve persze Mr. Vocalistet), így aztán azok számára is élvezetes a mutatvány, akik a paródiamentes hajbandákon is csak röhögni tudtak.

Az első albumtól nem nagyon különböző, profi stíluskalauzt kapunk, a kérdés csak az, hogy meddig lehet még folytatni ezt a szex-kalandtúrát? Mert harmadikra már nem biztos, hogy "el fog sülni" a poén… bár az is lehet, hogy a Panther fiúk kezében ott a zenei viagra receptje – csak győzzük aztán szedni.

Garael

Kiadó:
Roadrunner/Warner Bros./Reprise

Honlapok:
www.mastodonrocks.com
myspace.com/mastodon

Hadd kezdjem a magyarázattal és egyfajta hitvallással is egyben. Már ha egy rockzenei firkásznak lehet olyan. Mindegy, nekem van, szóval: egy komoly, országos népszerűségű lapban szerkeszteni felelősséget és leterheltséget is jelent egyben. A blogformátum nem csak időben illeszkedik sokkal jobban az életvitelemhez, de a szubjektivitásnak is nagyobb teret enged. Nem mintha ezzel élni – legfőképpen pedig visszaélni – gyakran szeretnék, mert alapvetően a rajongói attitűd jellemez. Azaz könnyen megbocsátom a kisebb hibákat, ugyanakkor az eredetiség, a hitelesség legapróbb jeleiért is hálás tudok lenni. Ebben a stílusban nincs sok zseton, mi értelme is lenne még egyet belerúgni azokba, akik kizárólag a műfaj szeretete miatt küszködnek a színtéren. Azokra persze, akik vérciki teljesítménnyel is szarrá keresik magukat, nem vonatkozik ez a fajta védettség, úgyhogy fikázom is majd a Metallicát, meg a Rammsteint rendesen, de hasonlóan klassz céltáblákat ebben a szcénában sajnos nehéz találni. Ennyit a krédóról.

A hangzatos belépő után azonban mindjárt kivételt teszek, és egy meglehetősen egyedi álláspontot zúdítok rátok, annak szándékától vezérelve, hogy lerántsam a leplet a jelenségről, amely manapság jó néhány zenekar (szerintem) indokolatlan hájpolásához vezet. Az addig rendben is lenne, hogy minden generációnak szüksége van saját sztárokra, egy mai fiatal ne az Iron Maidenért és a Acceptért rajongjon, de még csak ne is a Therion, vagy a Rhapsody hallatán dobbanjon legnagyobbat a szíve. Ragasztgasson csak Opeth és Mastodon plakátokat, felvarrókat az ágya fölé és a farmerdzsekijére, így van ez jól. De azért nekem személy szerint ne kelljen már hasra esnem attól, ha 20 év aktív zenélés után egy zenekar eljut odáig, hogy biztonsággal tud megírni és eljátszani néhány dallamos ének- és gitártémát, ne adj' Isten, le tudja nyúlni a Pink Floydot.

Miért zavar engem a Heritage körül kialakult ujjongás? Pusztán csak azért, mert ennek a zenei világnak ('60-as, '70-es évek prog/hard rockja) az örökségét kismillió durván tehetséges banda (melyek többségéről itt olvashatsz) ápolja magas színvonalon és hitelesen, akiket Tartuffe-ön és rajtam kívül azonban még max. tizenketten ismernek/hallgatnak kis hazánkban. Ezen produktumok a töredékét érdemlik annak a figyelemnek, elismerésnek, mely egy volt death metal bandát kísér, csak azért, mert ők sosem voltak bénák? Magyarán, az igen magas szinten álló igazságérzetem berzenkedik, hiába tudom, hogy az élet nem habos-torta és senki sem ígért egyenlő esélyeket. Ennyit az Opeth-ről.

Akárhogy hallgatom, a Mastodon is messze van attól a komplexitástól és zsenialitástól, amit hozzájuk úton-útfélen társítani szokás. Van egy markáns hangzásuk, ez tény, és a The Hunter valóban jól sikerült - magam is adnék egy nyolcast az első hallgatható korongjukra, de azért túlzásokba ne essünk velük kapcsolatban sem. Attól, hogy elhagyták a hörgést, bömbölést, még nem tanultak meg énekelni, és az sem véletlen, hogy a gitárszólók..., khm..., hogy is mondjam, meglehetősen Tesco gazdaságosak. Az pedig nem elég az üdvösséghez, hogy a dobos végigpörgeti a CD-t.

Amúgy én komoly párhuzamot vélek felfedezni köztük és az Amorphis pályafutása között: mindketten ráleltek egy sajátos megszólalásra, zenei világra, így bármi, amihez nyúlnak, olyan mastodonos (amorphisos) lesz. Ami a finneknél az északi folk metálba integrálása volt, az itt a country/southern rock témák prezentálása agyig torzított gitárokon. Mindkét zenekarnál fontosabb a hangulatteremtés, mint a tökélyre csiszolt technika. Ők is elhagyták a kezdeti hörgést, amivel nyitottak egy szélesebb közönség felé - ilyenkor döbben rá a nép, hogy ez most valami új, és máshogy is lehet a fémzenét játszani. Ezen a lemezen az ezredfordulós Amorphis egy évtizeddel későbbi változatát hallom. És félek, ugyanaz lesz a sorsuk, mint a skandinávoknak: mivel a rendelkezésükre álló zenei eszköztár meglehetősen szűkös, hamar unalomba fullad majd a mutatvány. Szerintem a "The Hunter"-rel nem csak a végső "hangjukat" találták meg, de el is lőtték a puskaporukat: csinálnak még 3-4 ugyanilyen albumot, és a végén már senkit sem fog izgalomba hozni, ahogyan a "Skyforger" és a "The Beginnig Of Times" se hoz. Ennyit a Mastodonról.

Konklúzió: a megfelelő pillanatban meglépett dallamosodás, szelídülés segíthet az underground sikereket a mainstream népszerűség aprópénzére váltani. Metallica, RHCP, Faith No More – néhány példa arra, hogy viszonylagosan extrém zenei közegből (thrash, punk-, alterock) is stadion-sztárrá lehet válni. Úgy látszik, ez a folyamat "odaát" a mindenható MTV egyeduralma nélkül is működik tovább, elég csak belefülelni honnan indult a kétezres évek üdvöskéje, az Avenged Sevefold, és hova jutott mára – zeneileg és népszerűségben. Ez a hullám most éppen a Mastodont dobja felszínre, megjegyzem, nem teljesen érdemtelenül, így lehetnek akár ők az új évtized egyik ikonja - ettől azonban még nem zsenik, és a muzsikájuk sem über-összetett. Pusztán csak a zeneiparnak (és a közönségnek) szüksége van arra, hogy időről időre feltűnjön valami MÁS. Ennyit a jelenségről.

Kotta

A csapat a szimfonikus euro-metal színtér méltatlanul alulértékelt szereplője, pedig ha az önmagában sokszor "gagyiszagú" zenei crossoverek színvonalát vesszük – melyek komolyzeneinek célzott részein egy bukásra álló zeneakadémista is a hasát fogná a röhögéstől -, akkor talán a Dragonland is joggal követelhetné, hogy a szimfonikus integrálás tekintetében helyezzék a Savatage trónja mellé. (Amellett vannak annyira őrültek, hogy legutóbbi lemezükön egy háromtételes, gitárral kísért szimfonikus instrumentális tétellel borzolják az ökölrázó ritmusokra váró fanok idegeit. Ehhez hasonlót az Angránál tapasztaltam, csak ők még a gitárt is voltak bátrak a sarokba dobni, kvázi egy komplett nagyzenekari szintetizátoros darabot alkottak a "hogyan képezzük tovább zeneileg magunkat" kurzusra beiratkozni vágyó egyszeri rockerek nagy örömére.)

A "Beethoven's Nightmare" a leírtak mellett inkább musical-es, filmzenés hatásokról árulkodik, de a magával ragadó fődallam és a stílusokon átívelő hangszeres játszadozás talán azokat is elismerő hümmögésre készteti, akik szerint az ilyenfajta "genetikai mixtúra" nem sokban különbözik a klasszikusok diszkóritmusban értéket seggberúgó attitűdjétől. Ja, és hamarosan várható az új album, ami minden bizonnyal nem lesz rémálom…

Garael

Kiadó:
Metalville Records

Honlapok:
www.astraldoors.com
myspace.com/astraldoors

A monumentális Dio örökség elnyeréséért úgy tűnik, napjainkban legalább három nehézsúlyú és világhírű rock toro(c)k verseng. Elsősorban Jorn Lande, aki a törpe mester előtti tisztelgésként már akkor kiadta tribute lemezét, amikor Dio földi porhüvelye még jóformán ki sem hűlt. Azután - számomra némi meglepetést okozva - a SymphonyX énekese, Russell Allen, aki az önhibájából saját bandáján kívül szorult Mike Portnoy által sovány vigaszként életre keltett Adrenaline Mob számaiban egyre merészebben kántálja az apró termetű mágus varázsigéit.

S végül, de nem utolsósorban a svéd Nils Patrik Johansson, aki bármerre járjon is (Space Odyssey, Wuthering Heights, Lion's Share) egyfajta auDio-Dio hasonmásként üvölti bele gigantikus hangját a mikrofonba. Nyilván pontosan azért esett rá a választás, hogy az Astral Doors frontembereként a lehető legleplezetlenebb módon művelje zenei passzióját, egy az egyben "levéve" úgy Dio manírjait, mint sületlen, álmisztikus szövegeit középkori lovagokról, varázslókról, démonokról és sziklabörtönökről.

Ha egyedül a hasonlóság lenne szempont a Dio-féle "örökösödési perben", alighanem Johansson nyerne orrhosszal Lande és Allen előtt, mert stílusa nem keveredik úgy Coverdale hatásokkal, mint Jorn esetében, de a karcosságot sem erőlteti úgy, mint manapság Allen. Ezért hát szerencsés egymásra találás eredménye a "Csillagkapuk" szférikus összhangzata, hiszen a többi muzsikus is teljesen az Elf-Rainbow-Black Sabbath-Dio konstelláció foglya – hogy ne mondjam: szolgalelkű napszámosa.

Azt semmiképpen sem lehet elvitatni tőlük, hogy ez a koncepció nagyon fekszik nekik, jó érzékkel gyártják a klasszikus ízű, de modern köntösbe bújtatott rock himnuszokat. Régi tartalom ez új csomagolásban, és ráadásul egyre jobban megy nekik a dolog. Túrisas kolléga Top 10-es listáján a 2007-es album (New Revelation) egészen a 9. helyig kúszott, de érzésem szerint mind a tavalyi "Requiem Of Time", mind pedig a keresztes háborúk tematikáját körbejáró "Jerusalem" rá tudott tenni egy lapáttal.

Lehetne ugyan akadékoskodni, hogy a "Child Of Rock 'n' Roll" még címében sem igen tudott vagy akart leválni Dio "Rock 'n' Roll Children"-jének (Sacred Heart, 1985) kívánatos, kerekded emlőiről, de az Astral Doors esetében az eredetiség deklaráltan nem cél vagy szempont. Most, hogy szegény Dio – remélhetőleg – Teremtőjéhez költözött (Geezer Butler szerint papot kért halálos ágyához), nyugodt szívvel vigasztalódhatunk a tehetséges svéd epigonok olyan nótáival, mint a "Seventh Crusade" vagy a címadó "Jerusalem".

Tartuffe

Kiadó: Roadrunner Records

Honlap: www.icedearth.com

A gazdasági recesszió nem kímélte a zenei világot sem, melynek hatásaként Schaffer vezénylő tábornok kiadta brigadérosainak a parancsot: racionalizálják a létszámot úgy, hogy a korábbi képességek se vesszenek kárba. Nem könnyű feladat, vakarták is a fejüket a beosztott harcosok, főleg annak a fényében, hogy jóllehet a fő fegyvernemet képviselő Barlow magától távozott – tehát az állomány valóban csökkent, no, de mi lesz a hadrafoghatósági képességekkel? Az igaz, hogy a fegyverek kezelésére vonatkozó előírásokat egyedül a vezénylő tábornok határozhatta meg – ezért mondjuk könnyebb dolga volt a fegyvernemi parancsnoknak, akinek csak a megváltozhatatlan ukázt kellett elvhűen teljesítenie – de a maga nemében mind a képességek fő elemét meghatározó Barlow, mind elődje, az a Ripper nevezetű zsoldoskatona olyan egyedi tulajdonságokkal vértezte fel az Iced Earth elnevezésű hadállományt, hogy a maradéktalan pótlást a létszám megtakarításával lehetetlennek tűnt megoldani. Még szerencse, hogy a brigadérosok imái Mars hadistent kegyes kedvében találták: az általa javasolt megoldással aztán szinte maradéktalan módon sikerült is teljesíteni a parancsot…

No jó, lehet, hogy nem pontosan így történt, de az biztos: az Iced Earth új pacsirtája, az Into Eternityből átvezényelt Stu' Block olyan – inkább hangulati, mintsem technikai – átlényegüléssel képes a két ex-énekes hangszálaiba bújni, ami mindenképpen dicséretes, annak függvényében, hogy az elődök tulajdonképpen etalont képviselnek a saját vokálteremtette világukban. Persze ha nagyon szőrös szívű – vagy maradjunk a testrészeknél – vájt fülű szeretnék lenni, akkor megjegyezhetném, hogy a Barlow-i szerep jobban sikerült, mint Ripperé, de kérdem én, aki két, ennyire más karakterű hangot képes hihetően tolmácsolni úgy, hogy az ne ripacskodásnak tűnjön, nem érdemel meg legalább egy-két leírt, elismerő szót? No ugye…

A csapat a Dystopián szakított a koncept jelleggel, és ha nem is habkönnyű, de mindenképpen direktebb anyaggal állt elő, mint azt az utóbbi időszakban megszokhattuk. Jóllehet a szerzemények szerzői közt ott szerepel Block neve is, én semmi olyat nem hallok, ami ismeretlen lenne a megszokott Iced Earth/Schaffer világhoz képest. Többek között talán ezért is sikerült olyan jól a két volt énekes megidézése: a technikai megvalósításon kívül a dallamok és a riffek tulajdonképpen ugyanazt a hőskorban gyökeredző, szikár heavy/power metalt vetítik elénk, amit az ex-énekesek is a hangszálaikba kaptak. Schaffer alkotói vénája jól tudjuk, igen karakteresen dudorodik, ezért könnyű abba betalálni, legyen az Ripper vagy Barlow típusú muzikális fecskendő. H. Sanyi barátom ugye annak idején elmesélte, hogy a Rhapsody-féle hősmetal eredője tulajdonképpen egy kommunista-induló válogatás volt, nos, Schaffer hasonló cipőben jár, jóllehet neki csak egy "American Military Marching Songs" című gyűjtemény juthatott, amit aztán olyan sikeresen ültetett át menetről galoppra, hogy azt még az ihlethozó Eddie is megirigyelhetné. (Ha nem hiszel H. Sanyinak, higgy a fülednek, és hallgasd meg például a V. című darab dallamtémáját.)

Úgy érzem, a koncept jelleg szüneteltetésével ezúttal talán több, szinte az első hallásra magával ragadó slágerrel találkozhatunk, a "Something Wicked" témájához visszanyúló címadótól kezdve a különlegesen nosztalgikus "Anguish Of Young"-on és az "icedearthösített" kvázi Maiden sláger, a "Dark City"-n keresztül a lemezzáró, epikus szerzeményig. A direktebb hatást talán az is fokozza, hogy Schaffer kevesebb "nagyformátumú", összetett témával, ám a megszokott bő, "populáris" kórustámogatással festette fel a dark sci-fi filmek ihlette harci freskót – ezek mellett azonban a jellegzetes patetikus dallamok biztos módon betonozzák le (vagy be?) a már megszokott Iced Earth világot.

Schaffer mesternek immáron harmadszorra sikerült olyan énekest találni, aki a tulajdonképpen giccsbe hajló pátoszt úgy és olyan technikai fokon képes tálalni, hogy ne érezzük átverve magunkat a már sokadszorra hallott megoldások és a katonai parádékat idéző "military national metal" hallatán – ebből pedig jó pár, hazai együttes is tanulhatna, még akkor is, ha Amerika olyan messze is van.

Garael

Kiadó:
Numavox Records

Honlap:
www.proto-kaw.net

Erről az albumról azonnal a klasszikus amerikai sikerfilm, az "Óz, a csodák csodája" (1939) jut eszembe, jelesül is az a jelenet, amikor Dorothy (Judy Garland) csodálkozva odaszól kutyájának: "Toto, I've a feeling we're not in Kansas anymore." (Totó, az az érzésem, már nem Kansasben vagyunk.) Hát igen, a Proto-Kaw már nem a Kansas, pedig Kerry Livgren, a zseniális progresszív rock legenda egykori gitáros-énekese mindent megtesz, hogy megidézze a régi időket, ráadásul ebben régi Kansas zenészek vannak segítségére.

Kicsit bonyolult a dolog, de lényegében a Proto-Kaw egy az egyben a korai, ún. "Mark II" Kansas reinkarnációja, vagyis olyan muzsikusok vannak benne, akik a hangos világsiker előtt, még 1971 és 1973 között alkották a csapatot. 2002-ben megjelentek a Kansas II demói "Early Recordings from Kansas 1971-1973" címmel, és ezen fölbátorodva Livrgren rávette hajdanvolt zenésztársait, hogy álljanak össze újra. Ebben a fölállásban, némi szünettel (2008-2010) elsősorban Livgren súlyos agyvérzése miatt, a "Forth" már a harmadik album.

Sajnos - a korábbi lemezekhez hasonlóan - a "Forth" is kimondottan öreguras fölfogásban fogant, még a hangzás is a '70-es éveket idézi; ennél még az immáron Steve Walsh által vezetett anyabanda is fiatalosabban, frissebben nyomja (lásd itt). A Kansas II muzsikusai közül nem egy 30 évig nem zenélt aktívan, és ez sajnos meg is látszik (főleg a minimál ritmusokon). Persze nem ügyetlenek, egyszerűen csak átrobogott fölöttük az időközben szinte fénysebességgel fejlődő rockzenei világ.

A szerzemények tulajdonképpen nem méltatlanok Livgrenhez, aki annak idején Walsh-sal együtt igazi motorja volt a Kansas sikereinek. A "Cold And Clear" vagy a komótosan, amúgy Pink Floydosan építkező "Greek Structure Sunbeam" pl. szép pillanatok, de egyszerűen önkéntelenül is azon kapja magát az ember, hogy folyamatosan ábrándozik: "Vajh, ha fiatal, technikailag képzettebb, lendületes fiatalok játszanák a dalokat!" Személy szerint engem John Bolton alkalmi fuvolázása is idegesít; a szaxofon nem zavar, de a fuvolától (bocs, Ian Anderson és Török Ádám!) a hideg víz ver ki.

Kedves Totó! Sajnos az az érzésem, hogy már nem vagyunk Kansasben, vagy ha mégis, akkor egy nyugdíjas otthon kellős közepén kötöttünk ki, ahol egykori legendák vetnek komor és lusta árnyékot.

Tartuffe

Kiadó:
Golden Core (Zyx)

Honlapok:
www.subsignalband.com
facebook.com/subsignal

Épp egy hónapja, hogy az ex-Sieges Even és Dreamscape tagokból álló Subsignal első lemezéről merengtem. Akkor már tudtam, hogy rövidesen piacra dobják a várva-várt folytatást, amivel kapcsolatban megjegyeztem: "Semmi kétségem sincs afelől, hogy zseniális darab lesz. Már dörzsölöm a tenyerem és készítem a pénztárcám..." A pénztárcámat valóban készítettem, már meg is rendeltem a lemezt, de a mondat első felével kapcsolatban, bár lényegileg teljes egyetértésben vagyok korábbi önmagammal, vannak bizonyos megjegyzéseim.

A lemez tehát tényleg nagyon-nagyon jó, de véleményem szerint lehetett volna akár jobb is; mindenképpen dicséretet érdemel a vegytiszta hangzás, a még zúzósabb riff-munka, a pattogósabb ritmusok, a gazdag billentyű-támogatás és az aprólékosan kidolgozott kórusok okán. A "The Lifespan Of A Glimpse" című nótában még egy kellemes orgánumú hölgy is énekel, úgy látszik, ez manapság divattá lett német progresszív csapatoknál.

A negatív előjelű, vagy inkább úgy fogalmaznék, a számomra kevésbé szimpatikus változások között meg kell említenem a Menses-Steffen szerzőpáros határozott el-YES-esedését. Mensesre heveny Jon Anderson-itisz tört rá, s bár a Yes-nek alaphangon rajongója vagyok, Mensesnek eddig határozottan saját "hangja", stílusa, dallamvilága volt, ami most helyenként hozzáértőknek viszonylag könnyen lenyomozhatóvá vált -- ráadásul itt-ott Steve Hogarth (Marillion) zenei ujjlenyomatait is föl lehet fedezni (címadó nóta). Ennél azonban furcsább nekem, hogy Steffen is elő-elő veszi Steve Howe manírjait (pl. a "Sanctuary" szólójában), pedig ő ennél lényegesen képzettebb, technikásabb gitáros.

Azt sohasem lehetett állítani, hogy Menses dallamai a könnyen emészthető, azonnal megjegyezhető, slágergyanús kategóriába tartoztak volna, most azonban még a szokottnál is többet kell barátkozni velük, sőt egyes helyeken – félve mondom ki – némileg laposkásnak is tűnnek. Ezt az akadékoskodást azonban tudja be az olvasó annak, hogy elkötelezett fanként 110 százalékot várok el a fiúktól. Kategóriájában a "Touchstones" igazi gyöngyszem, így érvényes a korábbi kijelentésem: "dörzsölöm a tenyerem…", megint kiváló CD áll a házhoz.

Tartuffe

Kiadó: Metal Blade

Honlap: www.richardchristy.com

Olvasva a metal zenei fórumokat, az új CWOTD albumhoz kapcsolható, már-már rajongói attitűd – ami a jelenleg divatos cinikus hangvétel (ezt gyakran összekeverik a kritikaival) regnálásának idején talán még szembeszökőbb – olyan kijelentéseket eredményez, ami az értékítélet modoros, de egyben szegényes és végletekhez húzó "zseniális", illetve "szánalmas" jelzőit kibővítve legalább mondatba foglalja a sommásnak tűnő megállapítást: így kell metalt játszani 2011-ben!

Nos, én nem vagyok ellene a túlfűtött érzelmeknek – már ha arról van szó – a művészi alkotások esetében, mert egyetértek, hogy egy parciális differenciálegyenlet megoldási bravúrjain nehezebben lelkesedik az ember és még mindig jobb, ha egy lemez hozza ki az emberből a zsigeri véleményt, mint mondjuk egy politikai vita, de úgy érzem, hogy az említett megállapítás – még ha perszonális szempontból érthető is –, azért önmaga "monokromitásában" több kritikai árnyalatot kívánna.

Azt persze magam sem vitatom, hogy a nagyobb volumenű Ripper próbálkozások között a "Cold Winds Of Timeless Days" valóban előkelő helyen tanyázik, bőven lekörözve a Malmsteen-i produktumokat, és legalább az egyik Judas lemezt – hogy melyiket, azt döntse el ki-ki saját maga –, sőt, a Beyond Fear eddigi egyetlen albumának is irányt mutathat. Ripperről eddig az volt a véleményem, hogy kiváló énekes, de hajlamos jellegtelen dallamokat alkotni, ennek ellenére néha "el-elsül" a keze, illetve az esze, és bravúros megoldásokra képes: kár, hogy csak úgy, mint a 90 éves kendó mester, aki egy-egy pillanatig még "hazavágja" a feltörekvő reménységeket, de a verseny végére már a középszer is rajta köszörüli a bambuszt.

Ugyanakkor – és jóllehet erről nem Ripper tehet –  hősünk igazi "pechvogelként" fut bele a "a legszarabb hangzású albumokon történő részvétel" versenyeibe, gondolom, a bennfenteseknek elég csak a legutóbbi Malmsteen csodát említenem, de nyugodtan példálózhatok a két Iced Earth, és igen, a legelső CWOTD lemezzel is, melyről sokáig meg voltan győződve, hogy csak demo… Nos, a hangzással most sem kápráztatott el a szupercsapat, Ripper éneke mintha valahonnan a víz alól próbálna sikolyba törni, és a gitárok sem harapnak úgy, ahogy azt ez a fajta zene megkívánná. A dob persze az előtérbe nyomulva próbál Ripper hangjával (ami a lemezen viszonylagosan takarékoskodik a padlásjáró túrákkal) konkurálni – ezt a versenyt valahol még meg is értem, hiszen a csapat fő mozgatórugója csak az "ütős" teljesítményre képes ütős, és a dalok fő gerincét alkotó ravasz váltások alapját a néha meghökkentően töredezett, ám egyben hangulatjavító kétlábdob-sorozatok adják meg, de én nem tiltakoztam volna, ha az underground jelleget a szokványos power sablonok messzire hajigálásán kívül a hangzás nem képviseli.

A recept az első albumhoz képest egyébként valóban pozitív irányba változott, még akkor is, ha ezt talán egy szűk réteg gyanakvással figyeli, ugyanis Ripper a formáját kiválóan időzítve ezúttal olyan dallamokat hoz, melyek élvezetéhez nem kell rongyosra hallgatni az albumot, és ha nem tűnne egy amerikai csapat lokálpatriotizmusán ejtett csorbának, akkor talán még némi európai hatást is felfedezni vélnék. Persze nem véletlen, hogy ismerősnek tűnnek a megoldások, hiszen a refréneket támogató kórusok tekintetében óhatatlanul is megidéződik az Iced Earth szelleme, jóllehet Schaffer mester ellentmondást nem tűrő hazaszeretete talán már a bandát inspiráló ősforrásokat is amerikanizálta – bár ez utóbbi megjegyzést tudjátok be a kritika írójának eredendő rosszindulataként.

Nos, ahogy visszaolvasom az eddig leírtakat, kénytelen vagyok jól nyakon csapni magam, hiszen a hangzáson kívül nemigen tudtam sebet ejteni az írás elején említett kijelentésen, pedig ha nagyon kukacoskodni akarnék, megemlíthetném, hogy ismételten soknak tartom a 14 szerzeményt, és talán az utolsó négy etapból én kettőt bőven lehagytam volna… A rosszindulatból azonban elég volt, és hát csattanóként álljon itt az én véleményem is: igen, így kell metalt játszani 2011-ben!

Garael

Lovrek Krisztián az új gitáros generáció egyik  legtehetségesebb képviselője, aki a nemzetközi Guitar Idol versenyben eddig a legjobbak közé küzdötte fel magát, a Hammer Gitárhős vetélkedőjén a 2. helyen végzett, a Marshall Gitárversenyt pedig éppen most nyerte meg, így ő lesz a jövőre 50 éves Marshall cég hazai arca.

LOVRECK névre hallgató zenekarával hamarosan kiadja debütáló albumát, elkészült klipjük pedig már látható a YouTube-on és a Rock TV műsorán, de ha ez még mindig kevés, akkor azt is büszkén elmondom, hogy ígérete szerint a Dionysosrising blog színvonalát is emelgetni fogja alkalomszerű írásaival, ha ezt (mostanában kevés) ideje engedi. Ezek után a legkevesebb, hogy interjúra kértem. (És összehozunk egy nagyon érdekes beszélgetést, rengeteg tanulsággal...)

Szerénytelenül, hova vártad, helyezted magad a mezőnyben az eredményhirdetés előtt?

Őszintén szólva nem foglalkoztam ezzel sem a verseny előtt, sem közben, sem pedig miután az eredményekre vártunk, mert ha valamit megtanultam a sok tehetségkutató során, az az, hogy soha nem mehetsz biztosra a befutók sorrendjét illetően, hiszen a zene talán a legszubjektívebb művészeti ág, ami csak létezik, így a zenész megítélése egy bizonyos szint fölött már sokszor csak ízlés, egyéni preferencia dolga. A zene szerintem minden, csak nem verseny! Azt lehet mérni, hogy ki játszik gyorsabban – aminek persze semmi értelme, mert a zene nem sport -, de hogy ki fog ügyesebben "szebb" hangokat...? Persze, ez csak az én véleményem!

Ugyanakkor az egyik zsűritag mondta nekem az eredményhirdetés után, amikor erről beszélgettünk, hogy azért igenis lehet különbséget tenni objektív szempontok alapján is, mint pl.  stílusérzék, felkészültség, kivitelezés, stb., és ebben azért bőven van igazság. A zsűriből többekkel beszéltem később, és úgy tudom, hogy nagyon egyöntetű volt a döntés, semmi vita nem volt köztük a helyezésekkel kapcsolatban, aminek nagyon örülök, mert így sokkal jobb érzés győzni, főleg, hogy az ítészeink nem ugyanabban a műfajban lettek ismert és elismert zenészek, ami azért fontos, mert így szóba sem jöhetett a személyes preferencia, hogy mondjuk ki blues vagy rock gitáros párti, csak a szakmaiság döntött! Visszatérve a kérdésre: én már arra sem számítottam, hogy a döntőbe jutok, mivel nagyon erős volt a mezőny, és úgy voltam vele, hogy bármi megtörténhet. Az utolsó napokig halogattam a nevezésem beküldését is, mert már mindenhonnan azt kapom egy ideje, hogy hagyjam abba a versenyzést, rég tudja mindenki, hogy hogy játszom, most már koncentráljak inkább a zenélésre! (nevet) A történtek viszont azt igazolják, hogy vannak helyzetek, amikor nem szabad másokra hallgatni! (nevet)