25.767 perc (430 óra, azaz 18 napnyi) folyamatos zenehallgatás az elmúlt évben a Spotify statisztikám szerint. Ez több idő, mint a Spotify előfizetők 83%-a szán zenehallgatásra. Ehhez jön még jó néhány óra "koncertlátogatás" kanapékrumpli üzemmódban (értsd: egy-egy koncert DVD megtekintése a nappaliban, mint kedvenc szabadidős tevékenység). Nincs azonban TOP sehány, mert képtelen lennék bármiféle sorrendet felállítani úgy, hogy Ozzy és Vinnie Moore új lemezét kivéve, szinte alig éreztem késztetést újra és újra elővenni egy-egy aktuális megjelenést. Na, jó, legyen TOP 2! 1. Ozzy, 2. Vinnie Moore, ráadásul holtversenyben! Mindez azonban nem jelenti azt, hogy Eric Gales, a Stryper, vagy akár az új vizekre merészkedő Joe Lynn Turner rossz lemezt adott volna ki, sőt! Bennem van a hiba, képtelen voltam igazán az új megjelenésekre fókuszálni az idén. Amúgy meg Paul Gilbert, Ozzy, Vinnie Moore, Yngwie és meglepetésemre a Black Stone Cherry lett az általam öt legtöbbet hallgatott előadó az elmúlt évben, a már említett Spotify statisztika szerint. Utóbbi viszonylag új szerelem, a birminghami koncert blu-rayt pl. tényleg rongyosra néztem. Óriási hangulat, óriási dalok, tökéletes hang-és kameramunka.
Praktikus okok miatt a Spotify ugyan a nyerő, de azért a gyűjtemény bővítése sem állhat le. A lemezbörze az új CD bolt, ezeken negyedévente kötelező a megjelenés és illik alaposan bevásárolni. Szegeden élve szerencsés vagyok, az otthonomtól néhány méterre pakolják ki az árusok a portékáikat. CD/DVD fronton pedig korrekt és jóárasított a választék.
Koncertek tekintetében Vinnie Moore már harmadjára győzött meg arról, hogy nem lehet elégszer látni őt élőben, Az eddigi legjobb buli volt, részben a Classica bemelegítő neoklasszicizmusának is köszönhetően. Viszont KISS-szűzként mentem el a búcsúzó zenekar utolsó pesti koncertjére, mert azért őket látni kellett. Csalódást nyíiván nem okoztak, de arra azért nem számítottam, hogy életem egyik legnagyobb koncertélménye lesz.
A 2022-es év rock/metal világának eseményeiből azonban sajnos nem az izgalmas megjelenések, nem a remek koncertek jutnak elsőként eszembe sem most, sem a jövőben. Elment Lénárd Laci. Még most is felfoghatatlan. 1986-ban valahogy eljutott hozzánk az első Metallica Hungarica újság, ahol döbbenten fedeztük fel a cimborámmal, hogy rajtunk kívül van még ember, akinek fontos pl, hogy a "We're Stars" dalban melyik szólót, melyik gitárhős játssza, mindez pedig egy újságban is megjelenik... Lénárd Lacinak köszönhetem, hogy pl. Vinnie Moore "Mind's Eye" lemeze a megjelenést követően nem sokkal megérkezett kazettán, vagy az, hogy egy szintén lepostázott VHS kazettán a '80-as évek legmenőbb metal videóit (WASP, Pretty Maids, DIO, stb.) nézhettük meg akárhányszor a cimborámmal. Akkoriban ez kevesek elmondhatatlan kiváltsága és "előnye" volt. Laci azóta volt nekünk, nekem szakmai igazodási pont. Ha az eltelt több évtizedben volt is köztünk párszor véleménykülönbség, vagy akár vita is, totálisan mellékes volt, eltörpült ahhoz a tisztelethez képest, amit irányában éreztem és érzek a mai napig. Laci, legyen neked könnyű a föld!
Kutya egy év volt a 2022, főleg egy katonának, mert hiába a haderőfejlesztés, ha az egészségügy és az oktatás helyzete olyan, amilyen, ráadásul az átfegyverzés rengeteg munkával jár, amit aztán epekeserű bukéval áraszt el a szomszédban folyó háború: hivatásosként talán még inkább át tudom élni a borzalmakat, egy olyan haderőben szocializálódva, amiben mind a szovjet, mind a nyugati hadikultúra jelen van, és innen aztán mindkettő jól ismert.
Minden bizonnyal ez is az oka annak, hogy kevesebb időt szántam a zenehallgatásra, kedvenc blogos elfoglaltságom, a kukaturkálás tevékenységére – nem, nem a honvédségben tapasztalt fizetés emelés reálértéke csökkent oly mértékben, hogy valóban erre kényszerüljek: értsd metaforikus értelemben, a zenei gödör alja lelkiismeretes kutatásának - , és talán a hangulatomnak sem tett jót az élet szinte minden területén bekövetkező deficites értékállomány, hol a vissza-visszatérő covid elleni harcnak, hol a világban zajló energiagondoknak és egyéb problémáknak köszönhetően.
Talán ezért is van az, hogy egy másik dimenzióban biztos befutónak számító Arjen Lucassen's Star One, az Evergrey, a Dynazty, a Kissin' Dynamite és a várva várt Michael Romeo szólójának folytatása nem tudtak úgy megszólítani, ahogy azt máskor tették volna, az életöröm és a zene befogadókészségének kapcsolatáról úgyis már több pszichológiai iskola írt terjedelmes disszertációt, így semmiképp sem török a babérjaikra, úgyis értitek, mit is próbálok megmagyarázni. Tudom, de nem érzem, hogy ezek a lemezek rendkívüli minőséget takarnak, így aztán egyébként is szűk stíluspreferenciámmég soványabbra fogyott, jóllehet arra azért nem vetemedek, hogy ugyanazt az albumot nevezzem meg tízszer, letudván ezzel az év végi értékelést, de az számomra is világos, hogy jelenlegi összeállításom nem biztos, hogy megüti blogunk általunk kalibrált (tehát hivatalos) mércéjét.
De elég a kesergésből, és ha a listám energiatakarékos is lett, azért a felsorolt lemezek hallgatása képes arra, hogy az öröm melegsége járjon át – fázni tehát így sem fogok!
Valószínűleg én vagyok az egyetlen ember, aki nem búslakodott Nils Patrik Johansson Civil Warból történő távozásának hírére: a polgárháborús veteránok választása ugyanis arra a Kelly Carpenterre esett, akinek hangját a Wilkinson borotvakonszern nyugodtan használhatná fel zenei reklámra. A bonyolult dallamairól híres énekes ráadásul hallgatott társaira, így olyan refrénekkel biztosította be magát az első helyre, ami nem megvágja, hanem simogatja a füleket.
A második hely ismét egy énekescserének köszönhető. Valljuk be, hogy a csapat megalakulásától kezdve pusztán az örök reménység státuszt tudta elérni, és lemezeikkel egy bizonyos érzést sikerült is állandósítaniuk: a csalódást. Ezúttal azonban Nikola Mijić végre meghozta azt a kicsiny többletet, amit mindig is hiányoltunk, és a hülye névválasztást megbocsájtva komoly vigyázzban állással nevezhettük ki a csapatot power metal bandának.
Az együttest annak idején még az örök emlékű Andre Matos hívta életre, hogy aztán magukra hagyva őket lassan a feledés homályába vesszenek. Szerencsére a szünet nem a véget takarta, pusztán az erőgyűjtést, aminek meg is lett az eredménye: virtigli, brazíliai iskolában született, emlékezetes album, ami mindennel rendelkezik, amiért a brazil power metal bandákat szeretjük.
Bár a kritikák az album viszonylagos komorságát emelik ki, én ezekre a dallamokra nem tudok borongós hangulatba kerülni. A viszonylagos egyszerűsödést egy újabb próbának tudom be, a műanyag hangzást pedig a takarékoskodás évének.
Tartuffe kolléga tökéletesen jegyezte meg, hogy a Flashdance és Meat Loaf nászából született egyvelegben valószínűleg ennyi volt. Én viszont olyan vagyok, aki képes egy héten keresztül is töltött káposztát enni, vagyis nem vagyok a változatosság feltétlen híve. Talán ezért is sikerült Tobiasnak ismét a listámra kerülni.
Amíg a Scorpions ilyen lemezekkel búcsúzik – immár sokadjára – addig nem fogok véres könnyeket hullatni. A daliás időket megidéző Rock Believer borítója nem véletlen ábrázolja az extázist – ez bizony igazi aréna sláger- gyűjtemény, amiért akár még egy skorpiót is képesek vagyunk a nyelvünkre helyezni.
Christofer Johnsson nem bízott semmit a véletlenre, egyébként is olyan öntörvényű művész, akit az olyan apróságok, mint a rajongók elvárásai nem különösen érdekelnek. A "Leviathan II" a trilógiának tervezett eposz második része, amivel a zenész tulajdonképpen legyártotta az első rész replikánsát, a színvonalat pedig jelzi, hogy még így is bőven jutott olyan momentum az albumon, amikkel képes volt elvarázsolni.
Egyszerű, old-school, szimfonikus ízekkel tuningolt európai power metal. Talán ennyi is elég lenne ahhoz, hogy felfigyeljek rájuk, és nem a diszkóritmusokra kelljen táncra perdülnöm, mint ahogy manapság a divat diktálja. A Northtale mert visszafelé tekinteni, és ha az ős Rhapsody, vagy a Dionysus kedvedre való csapat volt, akkor ne habozz, itt van a pótszer. Ráadásul kitűnő minőségben.
A kezdeti furfangból ugyan kicsit alább adtak, de a fortélyos megoldásokat legalább mézédes dallamokkal pótolták. Tudom, hogy ez a könnyebb utat jelenti, de az én értelmező szótáramban a regresszió nem feltétlen jelent negatív minőséget.
Ez idáig két olyan metal együttest ismerek, ahol teljesen más stílusból érkezett énekes népszerűsítette a zenészeket: az egyik a Falconer, a másik pedig az Avatarium. Jennie-Ann Smith a maga bájos jelenlétével, és a doom metalban szokatlan megoldásaival olyan zenekart bűvölt-bájolt az Avatariumból, amit személy szerint már jobban szeretek, mint az epikus gyászmetál felkent királyának számító Candlemasst. És ez bizony nem felségsértés, pusztán szimpla hódolat.
Magyarföld zenei történéseit nem igazán kísértem figyelemmel – talán a veszprémi Katona Zenekar aktuális koncertjét – de hát azt mégsem írhatom ide, jóllehet több fém volt a koncerten, köszönhetően a rézfúvósoknak, mint egy-egy híresebb metal csapat előadásán. Rudán Joe remekül sikerült albuma azért kivételt képez, az esetlegesen figyelmemet elkerülő tehetségek pedig minden bizonnyal jövőre már nálam is előtérbe kerülnek.(Még szerencse, hogy kollégáim azért szorgalmasan jegyzeteltek ebben a témában is.)
A heavy metal és hard rock világát érintő rossz hírből volt annyi, hogy nem is részletezném, egyedül Lénárd Laciról szeretnék megemlékezni, aki nélkül nem ilyen, vagy nem is lenne rock újságírás Magyarországon. Bátran idézhetem Dosztojevszkijt szabadon: "mindnyájan az ő köpönyegéből bújtunk elő".
Remélem, hogy a jövő év számomra is pozitív élményektől lesz emlékezetes, még akkor is, ha a jósok mást mondanak. Kívánok minden egyes olvasónknak Boldog Ünnepeket és legfőképpen egészséget!
Meglehetősen frusztráló, hogy így az év végére annyira fölszaporodtak a teendőim, hogy fele annyi időt sem tudtam eltölteni a toplista elkészítésével, mint szerettem volna. Normális esetben hetek állnak rendelkezésemre, hogy elkezdjem összeszedni az esélyes jelölteket és szisztematikusan végighallgassam, összehasonlítsam a lemezeket. Azt nem mondom, hogy hevenyészett lett a listám, de azt igen, hogy kellő idő és szellemi energia hiányában valamelyest esetleges (pillanatnyi?, kevésbé kőbe vésett?) úgy az összeállítás, mint a sorrend tekintetében.
Úgy értékelem, hogy idén nem volt túl sok letaglózóan jó, katartikus erejű kiadvány, ellenben brutális mennyiségű új muzsika jelent meg, és nagyon sok volt közülük a magas színvonalú zenei teljesítmény. Nehéz volt tehát válogatni, máskülönben nem maradtak volna le a listáról olyan legendás vagy kiugróan tehetséges előadók, mint pl. Joe Satriani, Eric Gales, Andy Timmons, vagy éppen olyan nálam "bérletes" bandák, mint a Kaipa, Seventh Wonder, Evergrey, Avantasia stb.
Annak azért örülök, hogy Mohai Tamással szerepel a listámon magyar előadó is, bár megjegyzem, hogy nagy megelégedésemre szolgál Jónás Tamás nagyszerű Négy évszak ciklusának szerencsés lezárása is. Sőt – akárki akármit mond – nekem a 35. (elvileg utolsó) Edda Művek album is nagyon tetszik!
Ezennel elkezdődött a "szerkesztőségünk" év végi toplistáinak sorozatos megosztása. A dionysosrising teljes csapata nevében kívánok minden olvasónak kellemes, zenei élményekben (is) gazdag karácsonyt és boldog új évet!
Nem tudom, lesz-e még valaha új Symphony X album (’15-ben jelent meg az ucsó). Úgy tűnik, Michael Romeo manapság a szólólemezekre van ráállva. Nincs is ezzel semmi baj, hiszen a legutóbbi anyag is a toplista élén végezte, mint ez. Talán az előzőt egy kicsit erősebbnek éreztem; akármekkora zseni is ez a Dino Jelusic, túlságosan olyan, mint Russell Allen. Rick Castellanoval legalább egy kicsit más fílingje volt a dolognak.
Jonas Lindberg egy névtelen többhangszeres zseni. Sok ilyen van a Skandináv-félszigeten. Lehet, hogy még a közvetlen szomszédja sem tudja, hogy muzsikál, de ez nem akadályozza meg abban, hogy egy házi pincestúdióban összedobjon a haverokkal 80 percnyi tömény progresszív rock jutalomjátékot, ahol "Sting találkozik a Spock’s Bearddel". Egészen elképesztő!
A Saffire nem elég különleges ahhoz, hogy olyan nemzetközi sikereket zsebeljen be, mint a sokadik ellenpápaként tetszelgő honfitárs. Ez igaz. Ellenben sokkal jobb, még úgy is, hogy nem ez a legpofásabb lemezük. Viszont kicsit aggódom az egyre slágeresebb hangvétel miatt, jó lenne egy visszakozás az első lemez tartalmasabb, ötletesebb megközelítéséhez, akár a hiperdallamosság kárára is.
Utólag visszaolvasva azt kell, hogy mondjam, (már megint) igazam volt a recenzióban. Nehéz muzsika ez, és tényleg nem hallgattam rongyosra, de vannak zenék, amelyek azért lesznek kedvencek, mert sokszor kerülnek be a lejátszóba, és vannak, amelyek azért, mert kiemelkedő a muzikalitás, lenyűgöző a hangszeres kompetencia stb., jóllehet túl nagy adagban esetleg gyomorrontást is okozhat.
Szóval az úgy volt, hogy a banda gazdája, David Lowy elhatározta, hogy fiatalítás, ráncfölvarrás lesz a halott százszorszépeknél. Erre leigazolta a 71 éves Glenn Hughest! Érted ezt? Ha nem, akkor bizony elég ránézni a csákóra és meghallgatni, hogy énekel. Ez az album ráadásul harapósabb is lett elődjénél. Jöhet!
Direkt meghallgattam a sokak által visszasírt Tolkki-éra klasszikus lemezeit. Jók, csipázom is őket, de nekem nem hiányzik annyira. Tolkki rapszodikus (értsd: egyenetlen teljesítményt nyújtó) dalszerző volt, ráadásul fele olyan jó gitáros, mint Kupiainen. Tagadhatatlanul elveszett némi varázs, de tartok tőle, hogy erős a nosztalgia faktor. Ez a fölállás szerintem a banda történetének legerősebbike; kár, hogy nem a záró tételhez hasonló epikusabb, progosabb szerzeményket erőltetik (ilyet egyébként régen is tudtak, lásd a "Babylon "-t az "Episode"-ról!).
7. Midnight Oil: Resist
Kakukktojás? Fenéket! Az ausztrál öregfiúk 13. és talán utolsó albuma hihetetlen erős anyag. Hard rock? Nem! Metál? Nem. Akkor mi? Voltaképpen fogalmam sincs, de azon kapom magam, hogy – bár még egy rendes recenzió sem született róla – folyamatosan ezt hallgatom. Ahhoz képest, hogy vagy 20 évig nem adtak ki lemezt! Semmi görcs, csak laza, töltelékmentes muzsikálás. Egy koncertet nagyon megnéznék, állítólag ez lesz a búcsúturné.
Nem is olyan régen nyilatkozta John Norum, hogy a következő Europe lemezt kifejezetten retrósra szeretné venni. Ezen elgondolkodtam. Vajon tudnának-e olyan kiváló lemezeket készíteni, mint a skandináv glam/hair/sleaze újhullám fele olyan idős titánjai? Nem biztos. Az viszont tuti, hogy ebben a műfajban most a H.e.a.t a király, énekescsere ide vagy oda (vagy éppen vissza).
Egy igazi csemege. Vinnie Moore, azon túl, hogy mostanában – hál’ Istennek! – úgy jár Budapestre, mintha hazajönne, kiadta élete első énekes albumát. Pontosabban ezt a különleges lemezt, ahol ugyanazok a dalok szerepelnek kétszer: egyszer énekkel, egyszer instrumentális verzióban. Erről a rettenetes – valamiért mégis Oscar-díjas – Gwyneth Paltrow rettenetes filmje: A nő kétszer jut eszembe. Magam is meglepődtem, de működik – mármint a "Double Exposure".
Mindig örülök, ha a nemzetközi színtér bivalyerős produkciói közé sikerül beékelődnie egy magyar alkotásnak. Ez nem a magyar narancs effektus: Mohai lemeze tényleg marha jó (dalok, hangszeres teljesítmény, hangzás stb.). Úgy állja meg a helyét a világsztárokkal való összehasonlításban, hogy közben hamisít(hat)atlan hungarikum.
Döbbenetesen jó lemez elképesztő hangszeres tüzijátékkal. Ugyanakkor pont olyan, mint az elődei; egy idő után már minden kezd összemosódni bennem. Ez nem kritika, csak magyarázat arra, hogy egy ennyire eltalált, aprólékosan kidolgozott anyag miért nem végzett előrébb a listán. Lucassen nyilván nem fog stílust váltani, de ha egy dalszerző – ha mégoly zseniális is – közel 30. lemezt ír meg 30 év alatt, a nagy meglepetések idővel elmaradnak.
Az évet összesítő listán mindig van legalább egy meglepi, ez idén a Skid Row. Eleve sosem voltam hatalmas fan, ők is évtizedekig kínlódtak, de – hogy, hogy nem – ez a Svédországból importált Erik Grönwallal készített lemez nagyon sokat pörgött nálam. Jobban oda kéne figyelnem Kotta véleményére, már 2014-ben megmondta…
Kimondom kerek-perec, ennél jobbat vártam, bár csalódásról szó sincs. Már nem is a műanyag hangzás zavar (de igen, az is), hanem a viszonylag sok töltelék (na meg hiányzik Andy). Ettől ez még mindig jó, sőt nagyon jó. Bár elsőre bizonytalan voltam, végül mégis bedolgozta magát a toplistára.
Nem tudom, mire lettek volna képesek, ha annak idején több szerencséjük van, vagy kitartóbban dolgoznak a sikeren. Gyakorlatilag együtt indultak a Europe-pal, és meggyőződésem, hogy volt bennük annyi (manapság talán még több is). Nem biztos, hogy a Frontiersnál vannak a legjobb helyen, de így legalább folyamatosan dolgoznak.
Jó, kicsit csalok azzal, hogy a 15. helyet megosztva utalom ki a Black Swan és a Kissin’ Dynamite zenészeinek. Ezzel ugyan kisebbségi véleményt képviselek, de szerintem a második Black Swan jobban sikerült, mint a bemutatkozás. Valahogy többször kéredzkedett föl a lejátszási listámra. A Kissin’ Dynamite sem azért került ide, mert germanofil vagyok (sőt!), hanem mert értékelem a kemény munkát, amivel eljutottak idáig, az új album pedig fülbemászó, habkönnyű szórakoztatás.
Figyelemre méltó megjelenések:
Speaking To Stones: (In)human Error Andy Timmons: Electric Truth Joe Satriani: The Elephants Of Mars Eric Gales: Crown Seventh Wonder: The Testament Giant: Shifting Time Kaipa: Urskog Knight Area: D-Day II – The Final Chapter Arena: The Theory of Molecular Inheritance Avantasia: A Paranormal Evening With The Moonflower Society Evergrey: A Heartless Portrait - The Orphean Testament Devil's Train: Ashes & Bones Egde Of Forever: Semiole Journey: Freedom Alter Bridge: Pawns & Kings Jónás Tamás: The Four Seasons, Pt 4: Winter A - Z: A - Z Ronnie Atkins: Make It Count Edda Művek: 35. A hírvivő All Things Fallen: Shadow Way
Hazudnék, ha azt mondanám, felvillanyozódtam annak hallatán, hogy itt az új RoF album. Meg sem hallgattam egészen addig, amíg Garael kolléga úgy nem nyilatkozott, hogy neki ez túl kacifántos. Oh, akkor lehet, mégiscsak nekem való… Szerettem őket pedig, és a legutóbbi "Battle Of Leningrad" (2014) sem lett volna rossz, ha nem szinten aluli a hangzása. De hát hogyan is lehetne nem szeretni egy olyan bandát, amiben Tony MacAlpine együtt játszik Virgil Donatival és Steve Vai basszerosával, na meg Malmsteen legendás énekesével?
Hogy akkor miért is ódzkodtam tőle? Egyrészt, mert Boalson kívül jelenleg csak egy nagyobb név szerepel itt, Vitalij Kuprij (Artension) – úgy látszik, a Frontiers hálójába kerülve őket is körülöleli a szokásos olasz bérzenész gárda áldásos és költséghatékony tevékenysége. Másrészt, mert féltem jó öreg Mark teljesítményétől: meglehetősen megkopott mára az a hang, ez már a Royal Hunt kiruccanás kapcsán – főleg koncerteken – elég látványos és egyben lehangoló is volt.
Örömmel konstatáltam aztán, hogy mindkét félelmem alaptalannak bizonyult. A vokál végül is OK, vagy csak a modern stúdiótechnika az, ami csodákra képes – mindegy is talán. Aldo Lonobile (Secret Sphere) is jó választásnak tűnik gitáron, sőt a dalszerzésbe is vastagon belefolyt, és azt kell mondjam, nem vall szégyent egyik fronton sem. Talán az sem baj, hogy Kuprij került előtérbe ezúttal, felerősödött ezzel a klasszikus zene és a progresszív rock hatása, ez igazán örvendetes. Hovatovább a hangzás is rendben van.
Elég meghallgatni a belinkelt videót, és szerintem mindenki számára nyilvánvalóvá válik, hogy nem pusztán a kötelező körök letudásáról van szó itt. Lonobile bizonyítani akar, Vitalij pedig szabad kezet kapott, és kiélheti az emersonos hajlamait. Némelyik szám így kifejezetten drámaira, epikusra sikeredett – ezeknél legalább annyira beugorhat a Savatage és Jon Oliva neve, mint Malmsteen és a neoklasszikus metal. Nem egy tipikus shredder korong született tehát, kellemes karácsonyi meglepetést szolgáltatva ezzel az egyszeri rockernek, aki a kétezres évek elején az intelligens prog-powert szerette. Ritka manapság ez a fajta erőmetal, amit itt hallani, becsüljük meg..., és köszönjük, Frontiers, az ocsúba néha búza is keveredik, ezért roppant hálásak vagyunk!
Rudán Joe számomra az egyik legszimpatikusabb alakja a magyar rock/metal zenei életnek, jóllehet, élőben csak egyszer találkoztam vele, és az a pár szó, amit váltottunk, igazán nem jogosít fel arra, hogy sommás ítéletet hozzak személyiségét illetően. A vele készült riportok ugyanakkor már teljesebb képet adnak, még akkor is, ha az internet korában nagyon is jól tudjuk: az írott szöveg "hivatalos" jellege megszűnt, és a mögötte lévő igazságtartalom talán soha nem is létezett. Szerencsére Kotta barátom – akinek véleményére mindig adok – sokkal közelebbi kapcsolatba került vele, mint az egyszeri rajongó, kettejük viszonyát bátran merem barátinak nevezni, így aztán a kollégámtól származó sztorik már feljogosíthatnak arra, hogy képzeletbeli személyiségrajzom mögött ott lássam a hús-vér embert.
Ugyanakkor azt még ellenségei sem tagadhatják, mennyi mindent tett hozzá ahhoz, hogy undergroundba bújó szeretett stílusunk ne süllyedjen teljesen a feledés vagy érdektelenség homályába: nézz utána személyes honlapján, több mint nyolcvan (!) CD-n, DVD-n, online kiadványon szerepelt, a klasszikus rocktól a heavy metalig bezáró műfaji kavalkádban – mindezt olyan színvonalon, ami tőlünk nyugatabbra valószínűleg sztárrá avatta volna, és itt nem a pillanatember celebekre használt, elkoptatott státuszra gondolok, hanem olyan, tettekkel kivívott pozícióra, ami megköveteli a tiszteletet. Ennek fényében nehéz objektív kritikát írnom, hiszen a személyes benyomások óhatatlanul torzítják az értékelés megkívánandó semlegességét, még szerencse, hogy visszatekintve az említett színvonalra – amit szinte senki sem cáfolt – bátran meríthetek a dicsérő jelzőkből, biztos vagyok benne, hogy a hallgatók nagy többsége egyet fog velem érteni.
A 2017-ben rögzített szólóalbuma kiadása pillanatától nagy kedvencem, a "Feketén fehéren" tulajdonképpen annak egyenes folytatása, talán csak a hangvétel lett egy kicsit dühösebb, odamondósabb, nyíltan felvállalva ezt vagy azt a politikai nézetet: ha kell, jelen társadalmunk nyilvánvaló hibái, ha kell, az európai politikai élet vagy a migráns áradat kapja meg a magáét, középpontba az egyéni és a kollektív szabadságot állítva. Bevallom, nem minden dal szövegének értékviszonyulásával értek egyet, zeneileg azonban minden egyes szerzemény egyformán képes elkapni, a hard rock és a heavy metal mezsgyéjén mozgó stílus ugyanúgy megidézi az elmúlt harminc év zenei fejlődéstörténetét, mint Joe életútjának zenei példaképeit. Hammond-orgona, dörgő gitárok, magukkal sodró dallamok és ízes riffek: ha szeretted az énekes eddigi munkáit, most sem fogsz csalódni, és ez nem kis szó, mivel a lemezen 18 szám kapott helyet, amiből hat bónusz, de egyikről sem mondanám, hogy töltelék lenne. Érezd csak a nyitó darab elképesztő stenkjét, add át magad a "Szép új világ" csodálatos power-lírájának, headbangelj az "Élet vagy halál" galoppozó ritmusaira, biztos vagyok benne, hogy több kedvencet is avathatsz, ha végigköveted a dalok által kijelölt utat.
Mi is az, amit esetleg hiányolok? Semmi, ez gondolom, kiderült az eddig leírtakból, ugyanakkor akik Joe bluesosabb munkáit szeretik, azok lehet, hogy érezhetnek némi űrt, de az a stílus, amit a lemez képvisel, kétségtelenül a bluesból nőtt ki, még ha annál azért jóval keményebb, fémesebb megközelítésű, ráadásul az olyan riffek, mint amik a "Falra festett szív"-ben vagy a "Nibiru"-ban feltűnnek, azoknak is ismerős lehet, akik számára B.B King valóságosan király. Az említett stílusok közötti kalandozást a rengeteg meghívott vendég is erősíti, Matláry Miklós részvétele – aki természetesen hozza a Nevergreenes gótikus hangulatot –, külön öröm számomra.
Nem lettem volna nyugodt, ha az éves szerény számú kritikáim között nem lett volna ott a "Feketén fehéren", ezzel is tisztelegve Joe több mint fél évszázados munkássága előtt – bár ez a lemez egy kezdő énekes számára is respektet vívna ki, tussal a végén.
Akár kezdhetném ezt a kritikát azzal az elcsépelt mondattal is – ami a lusták értékelési szempontjai között kitüntetett helyen áll –, hogy "bemásolhatnám ide az előző lemez értékelésének változatlan szövegét, és máris képet alkothat a hallgató, milyen is a Leviathan II." Legfeljebb nem lustának, hanem őszintének tartanám magam, de kénytelen vagyok megtisztelni az olvasót, ha már vette a fáradtságot, és némi információért meglátogatta oldalunkat. A poén az, hogy egy másik elcsépelt mondattal folytathatnám, amivel kedves Kotta barátom minden bizonnyal egyetért, mégpedig "a Therion esetében a demóktól kezdve erős visszaesés mutatkozik a színvonalat tekintve (és a demó szó helyére az együttes bármelyik alkotói korszaka helyettesíthető, lényeg az, hogy jó régi legyen)", de ez meg nem állja meg a helyét, még akkor sem, ha az igazi aranykoron már a többség szerint is túljutott a csapat.
Persze ha pontos akarok lenni, a csapat szót idézőjelbe kellene raknom, mert itt ugyanolyan diktatúra uralkodik, mint mondjuk a Megadeth esetében, mivel képtelen vagyok elhinni, hogy a folyton változó létszámú társulat – és nem véletlenül használtam ezt a szót – egyöntetű lelkesedéssel vetette magát bele egy maréknyi francia sanzon és pop szerzemény szimfonikus metalba öntésébe, egy olyan, eredetileg death metalt játszó együttesként, aminek a neve is a fenevadra utal: élénk képzelet kell ahhoz, hogy az apokalipszis Therionja apacs legények hódolata között, Edith Piaf búgó hangjára pusztítsa el a már úgyis pusztulófélben lévő Földet.
Kotta barátomat tehát kénytelen vagyok elszomorítani, mert a "Leviathan II" stílusát, dallamvilágát, instrumentális megoldásait tekintve semmiben nem különbözik elődjétől, egy olyan slágergyűjtemény dalba öntött parafrázisa, amihez a régi fanok minden bizonnyal úgy viszonyulnak, mint ördög a tömjénfüsthöz, ráadásul még emlékeztető mikroelemeket sem találok, melyek esetleg a kezdetekhez vezetnének vissza.
Ez persze nem jelenti azt, hogy a vastag szimfonikus mázzal, kórusokkal nyakon öntött dallamorgia – ami a maga színpadiasságában ismét jó nagyot rúg a régi rajongókba – ne toborozna új híveket, bár ez szerintem kevés ahhoz, hogy szintet lépve kimásszanak az undergroundból. Ráadásul, ha képes vagy arra, hogy elvonatkoztass a körítéstől, kaphatsz egy csomó, power metal gyökerű, terjengős indulót, amilyennel a Manowar is próbálkozott a "Gods Of War" albumán, csak Johanssonék nem tömték tele a "Leviathan II"-t fenségesnek álcázott kamuval. (Tudom, a Manowarra tett lekicsinylő megjegyzést is az elcsépelt írói frázisok közé sorolhatjuk.)
Értem én, hogy nem kell mindenáron különbséget találni a kritikusnak az előző munkák és a jelenlegi között, izzadságszagú bitkoptatással gyötörve az olvasót, de azért annyit érdemes megjegyezni, hogy a második rész kissé lélegzőbb, talán szerteágazóbb és változatosabb lett, mint monolit elődje. S hogy végül többször említett Kotta barátomnak is igazat adjak: bármennyire is szuperszonikus produkciós szempontból a trilógia második (és első) darabja, azt a hátat borzongató misztikusságot, a bőr alá csúszó historikus érzetet a bombasztikusság teljesen agyonnyomja – ez pedig baj, főleg egy olyan csapatnál, amely így az eltűnő idő nyomában elvesztette lényegének fontos darabját.
Zúzzunk, mondta Hulk. Zúzzunk, mondta Joe Lynn Turner. És lőn. Most persze meghökkenhet a kedves olvasó, hogy a széplelkű énekes haját, izé, parókáját vesztve ugrott be a tombolásba, ráadásul ilyen életkorban, de hát…Emlékszik valaki, hogy a széplelkűnek nem mondható Alice Cooper is megpróbálkozott egyszer keményebb vizekre evezni – használjon Calgont –, ami azonban csak az olyan elvetélt ízlésű hallgatóknak jött be, mint én vagyok. A "Brutal Planet" azóta is a kedvenc Alice lemezem, ahol hősünk a modern groove-ok, és indusztriális riffek között szórta el kesernyés humorbombáit. Az említett mű azonban sajnos bukta lett, és csupán annyit segített Cooper karrierjén, hogy újra visszatérhetett jól bevált, megszokott, hetvenes évekbeli hard rock hangzásához.
De most inkább térjünk vissza Turnerre, aki elképesztő életműve ellenére is tudott újdonsággal szolgálni, és bátran rátért egy olyan útra, ahová a csikóviháncos fiatalok szoktak: földig hangolt gitárok, dohogó riffek, egy világbajnoki bokszmérkőzés bevonuló zenéjéhez illő hangulat – minden megvan ahhoz, hogy elhűlve hallgassuk az énekestől tényleg szokatlan hangzásvilágot. Persze azért nem kell annyira megijedni, Turner még ilyen körülmények között is képes olyan dallamokat varázsolni, melyek a fémes köntös ellenére is örök érvényűek, és gyökereik a művész megszokott hangzásképéhez vezethetők vissza.
Mindez persze nem egyedül Turner vállát nyomja: Peter Tägtgren nevét minden bizonnyal ismerik a death metal szerelmesei - én csak az internet tudásbázisa által -, de elismerem, remek munkát végzett, csakúgy, mint a metalos szólókért felelős, Love Magnusson, a Dynazty gitárosa, aki képes azokra a tekerős, őrült futamokra, melyektől könnybe lábad a hangszerfanatikusok mindkét szeme.
A próbálkozás persze nem volt kockázatmentes: a képviselt két hangzás-vonal akár úgy elszállhatott volna egymás mellett, mint Putyin felett a békegalamb, és vagy a keményebb stílusok hívei, vagy az ortodox Turner kedvelők érezhették volna úgy, hogy kakiba léptek, esetleg egy olyan szimbiózisnak a fültanúi, melyeknél a szórakoztatási faktor legfeljebb az alkotó elemek burleszkes tortadobálózását idézi, keménykalap és másfélszeres lejátszási sebesség nélkül.
Ez azonban nem történt meg: az acsarkodó instrumentális és a Rainbow, a Dio-szponzorálta Black Sabbath valamint a szinte végtelennek tűnő pálya egyéb megszokott fordulatainak elemei úgy fonódnak egymásba, hogy az ember hirtelen nem tudja, a fejét verje a falba a feltámadó agressziótól, vagy békedal-ihlette hangulatban énekelje az epikus, JLT megszokott világából kinövő dallamokat.
Hősünk – bár az albumon Magnusson is legalább annyit tesz a kialakult színvonalhoz, mint Turner -, hangján azért érezni az elmúlt hét évtizedet, de a reszelőssé formálódó korábbi, érzelmes, fátyolos, mégis erőteljes tónus átalakulása még tenni is tud az album "személyiségéhez", és ha most megijedtél, nyugodj meg, a változás csupán annyi, amennyit még a legkőszívűbb kritikus is tolerálni tud!
A bátorságon kívül, amit Joe tanúsít ezzel az újabb úttal, mégis azt értékelem legjobban, hogy a dalok ugyanannyira élvezetesek a keményebb, mint a lágyabb stílusok képviselői számára – legalábbis én így vagyok vele – és az egyetlen lassú dalt kivéve, ami furcsamód közepesnek bizonyult a lírák nagymesterétől, igazából nincsen töltelék: a lemez dalai páncélvonatként töfögve, robogva, zakatolva hajtanak át a hallgatón, hogy véres massza helyett elégedetten bólogató rajongó intsen viszlátot a távolodó lokomotívnak.
Alice Cooper után az önmagát felvállaló Turner is megpróbálta a power/modern metal riff és groove alapjaira ráültetni saját, hard rockból táplálkozó dallamvilágát, olyan hibridet eredményezve, ami a régi rajongókon kívül meg tudja szólítani a fiatalabbakat is, már, ha az előadó egy letűnőben lévő korszakot idéző neve mond valamit a hallgatói ifjúságnak.
A Frontiers kiadónak nem kimondottan profilja a progresszív metál, de azért akad náluk néhány olyan csapat, akik ebben az egyre leharcoltabb (és lesajnáltabb) állapotban lévő műfajban alkotnak. Ha Signor' Serafino megjelentet egy ilyen jellegű kiadványt, az általában érdemes a figyelemre - ezt többek között olyan előadók igazolják, mint például a Circus Maximus, a Vanden Plas, a Paralydium és a sajnálatosan "hirtelen csecsemőhalált" halt Beyond The Bridge. Ezért hát, amikor láttam, hogy a Frontiers beállt egy új (de már nem fiatal) spanyol progos banda mögé, minden húzodozás nélkül kezdtem bele a hallgatásba, kiértékelésbe.
Manapság óvatosan kell bánni a progresszív címkével, egyrészt, ahogy említettem, a stílus már látott jobb napokat: az eszközkészlet elhasználódott, az új ötletek elfogytak, sok az epigon és még több az ambiciózus szobagitáros, akinek ugyan sebesek az ujjai, de semmi sem indokolja, hogy színpadra álljanak. Másrészt a kritikusok előszeretettel sütik minden csapatra a progresszív bélyeget, ha a muzsikában billentyűket, hangszeres szólókat, szokatlan ütemeket és összetett dalszerkezeteket hallanak. Ez pedig nem mindig indokolt, egyszerűen azért, mert amit egykor a nagy progos úttörők elkezdtek, ma már javarészt beépült a fősodratba (megtermékenyítve így a metal több más alműfaját is).
Szóval az After Lapse progresszív metálnak van elkönyvelve, hiszen a fönt fölsorolt jellemzőket, stílusjegyeket mind magán viseli, valójában azonban inkább egy igényesen hangszerelt, dallamos power anyag, amelyről azért kiérződik, hogy a muzsikusok nem egy világtól elzárt, bombabiztos óvóhelyen töltötték az elmúlt 20 évet. És igen, természetesen hatott rájuk a Dream Theater (hogy is ne hatott volna!), mint ahogy más hasonló formációk is...
Spanyolország nem éppen metál nagyhatalom, a mai napig az egyetlen hispán banda, akiket rendszeresen hallgatok, az Urbandux, akik persze nem otthon, hanem végül Svédországban futottak be, hogy azután a legjobb munkájuk megjelenése után kurtán-furcsán föloszlassák magukat. Az After Lapse-en nem érződik ez a helyzeti hátrány, a produkció simán megérett arra, hogy a nemzetközi színtéren is megméresse magát. Jorge Escudero gitáros egyáltalán nem tűnik elveszettnek ebben a stílusban (a "Facta Non Verba" középrészében még néhány neo-klasszikus futamot is kapunk tőle), egyedül az énekes, Rubén Miranda hangját találom kicsit jellegtelennek, de ez alighanem csak ízlés kérdése (az angol kiejtése sem zavaró).
Az After Lapse bemutatkozó albuma nem fergeteges, de kellemes meglepetés így az év végére, és a műfajnak egy olyan szegletét fedi le, ahol manapság nem túl nagy a tolongás. Ha kitartanak, érnek még kicsit, akár cserebogár is lehet belőlük...
Ez rendhagyó és retrospektív bejegyzés lesz az év végére. Még valamikor a '80-as évek legvégén Túrisas cimborával valahogy (alighanem egy leárazás folytán) a kezünkbe került egy kazi. Fogalmunk sem volt, hogy ki a borítón szereplő, mundiál frizurás jenki, de rockernek tűnt, ezért megvettük az anyagot kicsi pénzért. Hátast ugyan nem dobtunk tőle, hiszen akkoriban nálunk már keményebb zenék mentek, de jók voltak a dalok, jók voltak a zenészek és idővel a dallamok is beágyazódtak az agytekervényeinkbe.
Az egész most azért jutott eszembe, mert a lemezt - már azt sem tudom, hol van az a kazi - remaszterelve kiadták az eredeti megjelenés (1987) 35. évfordulójára, és még egy iszonyú ritka élő koncertalbumot is hozzácsaptak "Live At The Bottom Line" címmel. A nosztalgia faktort csak fokozta, hogy ezzel egy időben fölfedeztem, Davisnek bizony egy másik albuma is megjelent 2017-ben "Going The Distance" címmel, amire rá is repültem, mint döglégy a harmadnapos pálpusztai sajtra.
Jellemző történet: az első album relatív sikere után a csapat addig szöszölt a stúdióban, míg a zeneiparban suhogó új szelek, az egymást sebesen váltogató új "kreatív" igazgatók, na és persze a "grunge" teljesen elkedvetlenítették és ellehetetlenítették Davist, aki fogta magát, az elkészült fölvételeket a fiók aljára hajította és hazaviharzott Memphisbe, hogy bleugrasst, meg ilyesmit játsszon kis klubokban, kocsmákban. A majd' 30 éve porosodó, feledésbe merült anyag végül mégis napvilágra került, és csak találgatni tudunk, hogy milyen fogadtatásra lelt volna, ha 1990 körül megjelenik.
Hát igen, Memphis, Tennessee. Ez a város a kulcsa Davis stílusának, hiszen a zenei életéről híres város amolyan "olvasztótégely", itt találkozik a blues, a country, a southern rock és még számtalan más műfaj, amely mind nyomot hagyott a helyi klubokban egy szál gitárral haknizó Davisen. Egy szerencsés találkozás összehozta őt a memphisi éjszakában jól ismert és ünnepelt gitárossal, Tommy Burroughs-zal, akinek kiváló képességeiről könnyen meggyőződhet az, aki a "Going The Distance" nyitódalát, az "Out Of Control"-t meghallgatja (elég a mellékelt videóra kattintani).
A "Kick The Wall" és a valamivel rockosabb "Going The Distance" alapvetően rádióbarát rock/AOR albumok az USA közép-nyugati régiójára jellemző ízlésvilággal és sok déli hatással. Ott kavarognak benne: Bryan Adams, John Mellencamp, a Survivor, a Foreigner, a Night Ranger, néha még a ZZ Top is. Sokszor jut róla eszembe például Bon Jovi "Blaze Of Glory" (1990) lemeze is, amit a "Young Guns II" című western filmhez írt.
Amikor ezeket az albumokat hallgatom, a nosztalgia érzése sebes szárnyakkal repít vissza "kölökkoromba" és beindít a fejemben egy soha nem volt filmet paraszt trikós, mundiál frizurás, szotyolahéjat köpködő, hatalmas benzintemetőkben száguldozó amerikai fiatalokról, akik mit sem tudtak még energiaválságról, világjárványról, testvérgyilkos szláv háborúkról, európai fővárosok utcáin lövöldöző muszlim terroristákról, szobordöntögető kultur-agresszióról, molotov koktélokat hajigáló antifa huligánokról stb. A nosztalgia faktor óriási... Az öregeknek bátran elkiabálom, a fiataloknak csak félszegen odasúgom, hogy nekem piszkosul bejön ez a zene.
Általában még a fekete öves metalosok sem nagyon tudnak mit kezdeni evvel az amerikai bandával. A korai – nagykiadós – lemezeiket glamként próbálta ránk sózni a zeneipar, de nem igazán illettek bele a Warrant/Poison vonalba. Legalább annyi volt bennük a Queensryche már akkor is, mint a Ratt. Némi nyűglődés után '95-ben fel is oszlatták magukat, és csak 12 évvel később reaktiválódtak. (A '99-es korongjuk ne zavarjon össze senkit, az demók és korábban ki nem adott nóták gyűjteménye.)
A Derrick LeFevre-rel a kétezres években megjelent albumok már egy másik irányt képviseltek, melankolikusabb, mélyebb és némileg progresszívabb irányba indult el Steve Blaze csapata. Aztán énekes-cserék, előbb Ronny Munroe (Metal Church), majd Brian C. Jones kapta meg a mikrofont. Tíz év telt el az utóbbival megjelent "XI The Days Before Tomorrow" óta (Garael recenziója erről nagyon jól ragadja meg a lényegüket, sokszínűségüket), és egy akusztikus élőt leszámítva más anyaguk ezen időszak alatt nem jött ki. Ja, és ismét új pacsirta érkezett (Brent Graham) – a harmadvonalas, bekategorizálhatatlan bandák élete bizony nem habos torta odaát (sem).
Blaze (gitáros, dalszerző, zenekarvezető) nyilvánvalóan egy spirituális ember. Ezt a következtetést nem elsősorban a nyakában lógó keresztekből és amulettekből vontam le, hanem mert ez árad a zenéjéből és a szövegekből is. A mostani pedig a legszemélyesebb, legbensőségesebb korongja. Komoly szerepet kap a líra, a zongora és – főleg a dalcsokor második felében – a teatralitás, monumentalitás, egyfajta musicales megközelítés, szemlélet is. A tematika (az ember, születéstől a halálig) meg is követeli ezeket a szélsőségeket, érzelmi-hangulati hullámzásokat.
Egyrészt tehát vannak újdonságok, különlegességek itt, másrészt Steve zenei és dallamvilága olyannyira jellegzetes (és alapból drámai), hogy az ismerős megoldások és hangzás kellemesen komfortos érzése is - párhuzamosan - jelen lehet és van is végig a hallgatóban. A diszkográfiában így nem nehéz elhelyezni ezt az albumot: logikus és szerves következménye az előző négynek, még ha ekkora kihagyás után született is meg.
Érdekes, hogy nagyjából az új Thresholddal egy időben érkezett, mert nem túl nehéz párhuzamokat vonni a két zenekar jelenkori történetében. Mindketten igényes és nehezen tipizálható muzsikát játszanak, sokkal nagyobb sikert érdemelnének, mint amit kapnak, sajnos lefelé váltottak énekes tekintetében a közelmúltban, ennek ellenére az idei megjelenéseik most is szerethetőek, minőségiek. Vokál: az angolok esetén nem hiszem, hogy anyagi okok játszották a fő szerepet a cserében (inkább a rajongói elvárások), itt viszont a pénztelenség lehet az elsődleges mozgatórugója annak, hogy a legtehetségesebb zenészek nem ebben a zsánerben képzelik el a jövőjüket. Oké, mindketten eléneklik, amit kell, de szerintem egy Wilson (vagy egy Allen) szintű frontember szintlépést hozhatna (Threshold esetén hozott) a színvonalban.
Akárhogy is, karácsonyra szép ajándék lehet a fa alá a "From Womb to Tomb", főleg a szintén idén megjelent tripla válogatással kiegészítve (Psalms for Eternity), ami tematikusan vezet végig a zenekar eddigi munkásságán és korábbi kilenc sorlemezén. (Hogy mi ez a tematika, az maradjon meglepetés, nem spoilerezem el itt :D.) Szép ajándék lehet - legalábbis annak, aki tud mit kezdeni egy egyedi hangvételű bandával.
25.767 perc (430 óra, azaz 18 napnyi) folyamatos zenehallgatás az elmúlt évben a Spotify statisztikám szerint. Ez több idő, mint a Spotify előfizetők 83%-a szán zenehallgatásra. Ehhez jön még jó néhány óra "koncertlátogatás" kanapékrumpli üzemmódban (értsd: egy-egy koncert DVD megtekintése a nappaliban, mint kedvenc szabadidős tevékenység). Nincs azonban TOP sehány, mert képtelen lennék bármiféle sorrendet felállítani úgy, hogy Ozzy és Vinnie Moore új lemezét kivéve, szinte alig éreztem késztetést újra és újra elővenni egy-egy aktuális megjelenést. Na, jó, legyen TOP 2! 1. Ozzy, 2. Vinnie Moore, ráadásul holtversenyben! Mindez azonban nem jelenti azt, hogy Eric Gales, a Stryper, vagy akár az új vizekre merészkedő Joe Lynn Turner rossz lemezt adott volna ki, sőt! Bennem van a hiba, képtelen voltam igazán az új megjelenésekre fókuszálni az idén. Amúgy meg Paul Gilbert, Ozzy, Vinnie Moore, Yngwie és meglepetésemre a Black Stone Cherry lett az általam öt legtöbbet hallgatott előadó az elmúlt évben, a már említett Spotify statisztika szerint. Utóbbi viszonylag új szerelem, a birminghami koncert blu-rayt pl. tényleg rongyosra néztem. Óriási hangulat, óriási dalok, tökéletes hang-és kameramunka. 
