Kiadó:
InsideOut

Bár eredetileg szó sem volt folytatásról, egyáltalán nem lepődtem meg, hogy a Nick D'Virgilio (Big Big Train, ex-Spock's Beard), Neal Morse (NMB, Transatlantic, ex-Spock's Beard) és Ross Jennings (Haken, Novena) hármasa által alkotott DMJ újabb lemezt adott ki. Egyszerűen és nyilvánvalóan élvezték a közös munkát és mindhárman igazi buzgómócsingok, különösen Morse, aki átlag évi 2-3 albummal lepi meg rajongóit.

Természetesen a COVID-leállás alatt, mintegy karanténban született első anyag (Troika, 2022) úgy készült, ahogy mostanában már nagyon sok muzsika, a zenészek személyesen egyszer sem találkoztak, a neten keresztül küldözgették egymásnak a fájlokat. Nyilván nem árulok el nagy titkot: a "Sophomore" is pontosan ezzel az eljárással készült, a különbség minössze annyi, hogy most azért leszerveztek egy találkát, hogy a közös dzsemmelgetésről rögzítsenek pár videót a promóció érdekében.

Én mindig is csipáztam az ilyen félig vagy teljesen akusztikus típusú zenéket, szerettem a Simon & Garfunkelt, bevallom a '90-es évek közepéig az Indigo Girlst is, de Eric Johnson EJ-lemezeit is igen kedvelem. Nem áll tehát tőlem a műfaj, bár a projekt mögött fölsejlő, legnyilvánvalóbb hatást, a Crosby, Stills & Nasht érdemei elismerése mellett sohasem hallgattam.

A "Sophomore" egységesebb, érettebb kiadványnak tűnik elődjénél. Ez nem föltétlen azért van, mert az idő múlásával a muzsikusoknak sikerült még jobban egymásra hangolódniuk. Mint mondottam, a dalszerzésnek, sőt a felvételek készítésének fázisában nem is találkoztak. Így max. online zenei kémiáról beszélhetünk közöttük. Ugyanakkor most alighanem világosabb volt előttük, hogy mit akarnak az egészből kihozni. A "Troika" kicsit skizofrén arculatának itt nyoma sincs, egyedül a "Mama" szájgitáros, a többi dalhoz képest kifejezetten "villanyos" rock n' rollja lóg ki az összképből.

Mindhárom szereplő kiváló hangszeres és nagyszerű énekes, érzik is nagyon ezt a CSN védjegynek számító és a Yesre is oly jellemző háromszólamú vokálozást. Pont azok a dalok tetszenek legjobban, ahol ezt az adottságot, képességet, fölállást a legjobban kihasználják (pl. Weighs Me Down). A lemez hallgatása közben nyilván nem alélok el a gyönyörtől, de egészen kellemes ez a muzsika, amit bármikor szívesen hallgatnék egy klubkoncerten, de néha itthon is elő-előkerül - főleg egy olyan ronda, sötét és nyálkás novemberi estén, mint a mai.

Tartuffe

Avenged Sevenfold: Life is but a Dream… (2023)

A kaliforniai metalfejek megírták a maguk Falát. Márpedig a rock-opera műfaja determinál egyfajta teatralitást és végletekbe csapó változatosságot. Egyik percben korai önmagukat idézik fel, keverve egy kis System Of A Downnal, a másikban már Frank Sinatra nyíg Shadows hangján. Mindezt akár egy dalon belül is, és ez még csak a nóta első másfél perce.

Azaz útkeresés továbbra is van, a túlzott Metallica hatásoknak viszont kábé annyi. Sokkal inkább a Faith No More szellemisége lengte be ezúttal a stúdiót, már amennyiben minden is belefér. Mit belefér, bele kell szuszakolni, ha kell, ha nem. Sokan fogják utálni ezt az albumot, de legalább annyian fogják azt gondolni, hogy az A7X megírta a mesterművét, a magnum opusát. Főleg majd 10 év múlva. Egy biztos, meló, az van benne. És szerintem ahhoz képest, hogy milyen csapongó, és mennyire megmutatkoznak az énekes hiányosságai a metalon túlmerészkedve, kifejezetten élvezetes.

Girlschool: WTFortyfive (2023)

Azt hiszem, a Girlschool kevésbé a zenéje különlegessége okán kúszott be a közép-európai rocker köztudatba (az enyémbe legalábbis), inkább csajbanda mivoltuk és a tény, hogy Lemmy húzta (tolta) őket (is) helyezte reflektorfénybe a csapatot. Nem mintha a "Hit and Run" például ne lenne pöpec kis album, meg is van bakeliten. De mindegy is, itt vannak, és elszórakoztatják magukat 45 évvel a megalakulásuk után is (lásd lemezcím).

És minket. Merthogy a korong – nyilvánvaló hiányosságai ellenére, pl. műanyag dob, virtuóznak igazán nem nevezhető gitárszólók – szórakoztató, nem kell, hogy a hallgató kínosan érezze magát a nagymamik miatt. Kellően modernizálták magukat (hangzás, egyes gitártémák), de azért alapvetően most is a jó öreg hangos rock 'n' rollról van szó, amiben mindig is jók voltak. És ami a legszebb az egészben, hogy nem az az amerikai, nyálas fajta, valahol mélyen bennük van még a szutykos angol iparvidék kosza-mocska-nyomora. Ezt odaát máshogy játsszák – már csak ezért is ajánlom.

Nighthawk: Prowler (2023)

Ez a cucc azoknak lehet érdekes, akik visszasírják a The Night Flight Orchestra első két lemezét, amin még nem fullba tolták a nyálas vonalat. Azok még a '70-es évek olyan lenyomatát, metszetét adták, ami többé-kevésbé nélkülözte a kereskedelmi megfontolásokat. A szerelem-projektként indult oldalági banda szerintem maga sem gondolta, hogy ez rajtuk kívül mást is érdekel majd.

De érdekelt, így egyre inkább az AOR és a '80-as évek soft-rockja felé tolta őket a retro hullám. Megjegyzem, ettől még továbbra is jók, szvsz. Namármost a Nighthawk egy újabb retrográd brigád Björn Striddel a mikrofonnál, csak még autentikus és total underground. Kell ez nekünk? Kell hát, ez tesz minket boldoggá, hogy mi már a demókat is ismertük. És nyilván akkor volt az igazi, az elején. Nem olyan ütős szerintem, mint a TNFO, de kellemesnek felettébb kellemes.

Texas Hippie Coalition: The Name Lives On (2023)

Valahonnan a Rebel Meets Rebel környékéről jöhetett az ihlet. Aki nem emlékszik rá, az a panterás zenei szekció kísérletezése volt David Allan Coe veterán blues- és countryénekessel. Az Abbott tesók faterja amúgy country dalszerző és producer volt, innen a kötődés ehhez a világhoz, hozzáteszem, ezen gyökerek Dimebag játékán is átszűrődnek nyilván.

Amilyen népszerű odaát a saját népzenéjük, és amilyen nagy respektje van a texasi nu-metalosoknak a fiatal rockerek körében, meg voltam győződve arról, hogy ez a Pantera találkozik a countryval sokkal nagyobbat durran majd. Hiszen a southern rock alfája és ómegája arrafelé a gitáralapú muzsikáknak, a Texas Hippie Coalition pedig ennek a műfajnak a modern, mai korhoz igazított változata.

Ehhez képest marha nagy sztároknak nem mondanám őket (legalábbis errefelé), de ez nem is baj addig, amíg annyit összetarhálnak, hogy 2-3 évente egy kellemes albummal elő tudjanak rukkolni. Ha nincsenek az asszonyok a közelben grillezéskor, a Molly Hatchetet le lehet cserélni rájuk. Több nem is nagyon kell, ha van elég sör.

Tygers Of Pan Tang: Bloodlines (2023)

Mondtuk már néhányszor, hogy ez az angol veterán csapat manapság is egy korrekt kis melodic rock formáció. Ha még nem döntötted el, hogy rájuk szánod-e az időt, kábé úgy képzeld el őket, mint egy olyan Dokkent, ahol az énekes történetesen énekelni is tud még. Az újabb-kori lemezeiken meglehetősen sztenderd minőséget hoznak, így gyakorlatilag bármelyikbe érdemes lehet belehallgatni, vagy éppenséggel a tavalyelőtt kijött "Majors and Minors" c. válogatásba, ami csak a frissebb albumaikból szemezget.

Tudod mit? Kezdd is azzal, mert a "Bloodlines"-t egy fokkal gyengébbnek érzem az előző korongoknál. Na, nem rossz ez sem, de majd akkor lesz érdemes elővenni csak, ha már ráéreztél a banda dallamvilágára. Maradjunk is ennyiben!

Kotta

Elegant Weapons: Horn for a Halo (2023)

Faulkner, Romero, Travis, Brown. Mi ez, ha nem egy szupergrúp? Olyan is a lemez, zeneileg nyilván odaér, szól is, ahogyan kell (Sneap), ráadásul változatos, mindenki hozzáteszi a magáét. Romero hozza a késői Whitesnake kőkemény hard rockját, felteszem Rex Brown felelős a modernebb groove-okért, Travis talán a júdások tradicionálisabb heavy metaljáért, Faulkner pedig mindezt nemcsak legitározza, de tele is pakolja a dalokat jófajta oldschool szólókkal.

Legalábbis, ahogyan azt Móricka elképzeli, mert dalszerzőként Ritchie mellett éppenséggel két ismeretlen (alighanem a Nuclear Blast háza tájáról) producer-féle van feltüntetve, és hát gyanús az a dobolás is, talán Scott bácsinak annyira sok köze nincsen is hozzá… Szóval amolyan frontiers-féle hakni szag terjeng itt vadul (eltanulták…), de belekötni azért nehéz lenne, mert tulajdonképpen nem rossz. Ugyanakkor lemaradni sem fogsz igazán semmi fontosról, ha kihagyod. Mondom, pont, ahogyan egy ilyen alkalmi, a kiadó által összerakott társulástól várható (Travis és Brown azóta már hivatalosan ki is kerültek a bandából).

KK's Priest: Sinner Rides Again (2023)

Tesco gazdaságos Priestnek csúfolni ezt a formációt igen csúnya dolog, de lássuk be, van ebben azért valami igazságmag. Az első lemezük úgy ment el mellettem, mint közbeszerzések a becsületes vállalkozó mellett, roppant izzadtságszaga volt az egésznek. Témaválasztásban, zenei világban nagyon múltba révedő és a Judas hőskorát (alacsonyabb szinten) mindenféle innováció nélkül megidéző (koppintani akaró) alkotásnak éreztem. Ez most egy fokkal jobban tetszik, főleg olyankor, amikor visszavesznek kicsit a tempóból. Ripper énekét továbbra is egysíkúnak tartom, a színvonal is hullámzó, de akad azért néhány jobb pillanat a korongon, szóval az anyabanda rajongói azért nyugodtan hallgassanak bele, találni fognak rajta kellemes momentumokat.

Oblivion Protocol: The Fall of the Shires (2023)

Richard West, a Threshold billentyűse meg akarta csinálni a "Legends of the Shires" folytatását, a többieknek (mondjuk úgy, hogy Groomnak, aki a másik fő dalszerző és kvázi a zenekar vezetője) viszont más tervei voltak. Megcsinálta 'hát egyedül. Nagy vállalás, és West zsenijét mutatja, hogy korántsem tört bele a bicskája. Oké, a muzsika kicsit puhább, finomabb (mondhatni kevésbé metalos), és West hangja sem mérhető mondjuk Wilsonéhoz (mert az éneket is bevállalta), de ezzel el is mondtam az album összes hibáját.

Már ha defektusnak tekintjük, hogy a zene légiesebb, melankolikusabb. Nézhetjük úgy is, hogy ettől más, mint a főbanda. A hazai pálya (Threshold) hangulata, fordulatai azért jólesően és megnyugtatóan ott vannak most is, nyilván nem tudott, és nem is akart kibújni a bőréből, továbbá a tematika sem azt kívánta, hogy nagyon más legyen. Remek album, na!

Mystic Prophecy: Hellriot (2023)

Ha ismered és szereted Liapakist (lásd még: Devil's Train), akkor pontosan tudod, hogy mire számíthatsz. Tökös, férfias és a végletekig klisés kemény rockot/metalt. Olyan ő a világnak, mint "Stress Tibi" vagy "Akela Főnök" nekünk: 70 évesen is a tinédzser-kori álmait fogja kergetni, állhatatosan, kompromisszum-mentesen fog ellenállni a világ nyomásának bármiféle változásra (55 amúgy jelenleg).

És ezt most korántsem elmarasztalóan, még kevésbé gúnyosan írom. Ezért szeretjük, úgy kell ő és kiszámítható művészete a világnak, mint zsíros kenyérhez a hagyma. Namármost, ha te kizárólag a gourmet vonalon mozogsz, akkor kerüld a zsíros kenyeret, de ha nincs ellenedre néha egy kis Manowar-féle tesztoszterontól fűtött tufa macsóság, akkor ezt is kifejezetten élvezni fogod.

Judas Priest: Panic Attack (2023)

Nem lenne itt a helye, hiszen csak egy dal, nem egy teljes lemez. Nem is szoktam ezeket a felvezető nótákat meghallgatni, általában megvárom az albumot. De ha már az első villám-értékelőnk úgyis Judas hangsúlyos lett, akkor nem tudom megállni, hogy ne mondjam el – kontrasztként akár Downing, akár Faulkner produkciójához mérten –, hogy ez a szám piszok jó lett! Olyan, amiért igazán lehet lelkesedni (a másik kettővel ellentétben).

Úgy ül fel a synth-retro vonalra, megidézve a "Turbo"-t, hogy egyetlen percig sincs a hallgatónak rossz szájíze. A legjobb pillanataikat felelevenítő, hamisítatlan Priest himnusz. Hatalmas, máris várom az új korongot!

Kotta

Kiadó:
Atomic Fire Records

Honlapok:
www.angra.net
facebook.com/angraofficialpage

Nehéz földolgozni, hogy Fabio Lione (ex-Rhapsody Of Fire) már gyakorlatilag annyi időt töltött az Angra kötelékében (2013-), mint Edu Falaschi (2001-2012), vagy éppen az alapító Andre Matos (1991-2000). Az idő száguld, mi öregszünk, Lione pedig közben szinte észrevétlenül ideiglenes megoldásból oszlopos taggá nőtte ki magát. Az már más kérdés, hogy az elmúlt tíz évben - ha ezt a lemezt is beleszámítom - mindössze három albumuk jelent meg. A "Secret Garden" (2014, 2015) a mai napig alapmű nálam, a banda egyik legjobbja (ha nem a...), de ezt sajnos nem tudták az "Omni"-val (2018) megduplázni, bár nyilván az sem volt kontármunka.

A kérdés egyértelműen az volt, hogy az Angra most merre indul el? Folytatja a nem kis részben Jens Bogrennek köszönhetően billentyűgazdagabb, progresszívabb irányt, mint a "Secret Garden"-en (nekem egyértelműen ez lett volna a legszimpatikusabb választás), vagy visszakanyarodnak a neoklasszikus elemekkel tarkított euro-galopp (bocs: euro-power) gyökerekhez. A tény, hogy időközben új kiadóhoz kerültek, és a hangmérnök/producert is leváltották (ezúttal Jens Bogren helyett Dennis Ward ült a keverőpult mögött), arra engedett következtetni, hogy inkább egy harmadik utat választottak.

A sejtelmem bizony be is igazolódott. Persze stílusváltásról szó sincs, de a "Cycles Of Pain" most egy szikárabb, klasszikus értelemben véve power metálosabb album lett. Nyilván előkerülnek neoklasszikusnak ható elemek (pl. az elképesztő gitárszóló a "Gods Of The World"-ben), van itt lóversenyes száguldozás (Ride Into The Storm, Generation Warriors) és virtigli brazil ritmuskavalkád (Faithless Sanctuary), de mindent dominál Bruno Valverde ütvefúrószerű dobmunkája és Rafael Bittencourt hallójáratokat feszegető, dobhártyákat reszelgető, mélyre hangolt riffelése. Mit mondjak? Ez a lemez nem nekem készült. Egyértelmű, hogy Marcelo Barbosa is egy káprázatos gitárfenomén (Braziliában alighanem minden második sarkon penget egy ilyen), de nekem akkor is hiányzik Kiko Loureiro... Na meg a nagy keménykedésben kicsit elsikkadtak az igazán fülbemászó dallamok.

Még egy, utolsó panasz. Lione igazolásától eredetileg nagyon féltem, mert - hogy is fogalmazzak finoman? - nem igazán kedvelem az operatikus, agyonvibrátózott énekstílust. Ehhez képest kiderült, hogy fele annyira sem idegesítő, mint azt vártam, itt ráadásul sokszor elég agresszívan áll a dolgokhoz, de az Amanda Somerville és Juliana D'Agostini duettjével föláriázott, lemezt záró "Tears Of Blood" számomra minősíthetetlen. Instant kikapcs. E helyett inkább erőltették volna a brazil-módra folkos "Vida Seca"-féle dalokat, melyben az arrafelé legendás Osvaldo Lenine dalolgat portugálul.

A "Cycles Of Pain" tehát nem lett könnyű anyag, elég nehezen adja meg magát. Azon túl, hogy kijelentem, most egyértelműen nem nekem muzsikálnak, nem is vállalkozom arra, hogy sommás ítéletet formáljak a dalcsokorról. Hallgatnom kell még, ismerkednem vele, hátha összemelegedünk. Év végéig van még időm. Ki tudja, még talán a toplistára is fölkerülhet, bár ezt jelenleg elég esélytelennek tartom...

Tartuffe

Kiadó:
EMI (Európa)/Geffen (USA)

Honlapok:
www.thunderonline.com
facebook.com/thunderonline

Néhány napja egy használt CD/DVD-ket is áruló lemezboltban konkrétan egy Big Mac szendvics áráért vásároltam egy Thunder DVD-t (Live, 1997). Bevallom, annak idején nekem is kimaradt ez a többre érdemes brit zenekar, de a mindig megbízható Kotta kolléga ajánlása alapján tudtam, hogy a nagy pofára esés kizárva. A koncert képileg nem túl erős, főleg Danny Bowes énekes rövidhajú, túlméretezett farmernadrágos, szomszéd villanyszerelő fazonja hat rémisztően, de a hangulat óriási, a zene pedig meggyőző. Az újabb anyagaik alapján (merthogy egy 14 lemezes öregfiúk zenekarról van szó) nem vettem le, hogy eredetileg ez egy erősen Led Zeppelin és Whitesnake ihletésű, mélyen bluesban gyökerező zenei társulat elképesztő dallamérzékkel, dögös hangzással, groove-os húzással. (E tekintetben a mellékelt klipes nóta elég atipikusnak mondható.)

A "Laughing On Judgment Day" a banda 1992-es, második albuma, amelyre nemcsak zeneileg értek be, de az Andy Taylor (Duran Duran) és a zenekar gitárosa Luke Morley által kikevert (dupla Les Paulos) hangzás is sokkal szőrösebb lett, ami nagyban hozzájárul az élvezeti értékhez. Az első lemez (Backstreet Symphony, 1990) dalait némi külső, produceri segítséggel még gyakorlatilag Luke Morley írta meg egyedül. Itt azonban már az együttes több tagja is bedolgozott; valahogy érződik is rajta a kollektív erőfeszítés. Hiába volt azonban a fölgyűrt ingujj, a nagy összefogás, a lemez nem kapta meg azt a figyelmet, amit megérdemelt volna. Az Egyesült Királyságban ugyan a UK Albums Chart második helyéig kúszott, de az amerikai áttörés az Extreme-mel közös turné ellenére elmaradt, s ennek - természetesen és sajnálatosan - az akkor már iparilag tolt grunge volt az oka. A Thunder is áldozatul esett a - hogy is mondjam csak? - forgandó szeleknek. Akkoriban még karrierek, emberi sorsok mentek abba tönkre, hogy egy mogul vagy egy "beépített" kritikus/bértolnok szőrös fenekéből éppen milyen szelek szabadultak a világra...

Érdekes dolog ez, hiszen zeneileg nincs ám olyan nagy különbség a Thunder ezen anyaga és az Amerikában akkor épp hangos sikereket arató The Black Crowes klasszikus albuma, az ugyancsak 1992-ben kiadott "The Southern Harmony and Musical Companion" között. Talán a Black Crowes, akiknek "Remedy" című száma ez idő tájt orrvérzésig ment az MTV-n, jobb érzékkel öltözött hippi rongyokba és lovagolta meg a retró-hullámot. Nem tudom. A lényeg, hogy az eredetileg 14 számos, majd' 70 perces anyag hibátlan, nincs rajta egyetlen töltelék sem. Szerény véleményem (és ezt osztja a legtöbb kritikus is), hogy ezt azóta sem tudták megismételni - manapság stílusban egyébként is nyitottabbak, szélesebb eszköztárból válogatnak.

Amint már említettem, az album eredetileg is bikán szól, de 2009-ben kapott egy remasztert, ráadásul bónusz CD-vel, amelyen földolgozások, akusztikus verziók s egyéb finomságok kaptak helyet. Elfeledettnek talán túlzás lenne mondani, de - szavamra! - olyan mesterremek, amelyik garantáltan nemes, kopásmentes anyagból készült...

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/vivienlalu

Valami történhetett Vivien Laluval, aki mára a francia progresszív zenei élet szinte egyetlen nagyágyújaként maradt állva (kivéve talán a Spheric Universe Experience-et) egy egyébként sem erős mezőnyben, hiszen időközben olyan nevek tűntek el mellőle, mint pl. az Adagio és a Lord Of Mushrooms. A Frontiers csapatba való fölvételével mintha meg is táltosodott volna; míg a legutóbbi lemezére kilenc évet kellett várni, most mindössze egy évvel később 54 perc vadonatúj muzsikával jelentkezett!

Az újdonsült aktivitás egyik hajtóereje alighanem az, hogy az eddig projektszerűen, megannyi vendégmuzsikussal működő formáció a szemünk láttára valódi együttessé látszik alakulni. Míg a tavalyi album zsúfolásig meg volt pakolva sztárvendégekkel, ezen a lemezen már fix zenészek biztosítják az alapot, Joop Wolters pl. a gitár mellett bőgőn is játszik, nem közönséges kompetenciával. A másik nagy "találmány" kétségkívül a kölyökképű Jelly Cardarelli, aki figyelemre méltó magabiztossággal lépett bele Virgil Donati cipőjébe, mivel éppolyan fifikásan és bődületes erővel üti - mit üti! püföli! - a "bőröket".

Komoly kétségekkel ugrottam neki a zenehallgatásnak, mert Lalu nem abban a műfajban alkot, amelyikben - csak úgy - egy év alatt össze lehet pakolni majd' egy órányi új anyagot. Ez a tempó eddig max. Neal Morse-ra volt jellemző. Lalu azonban rám cáfolt, mert ez a lemez semmivel nem marad el az elődjéhez képest, noha a számokat dallamosabbnak, a dalszerkezeteket általában egyszerűbbnek érzem - ez utóbbi alól azért vannak kivételek: pl. éppen a címadó vagy a majd' negyedórás "Amnesia 1916".

A zenei irányvonal sem változott, a metálos, jazzes beütésekkel teletűzdelt progresszív rock olyan benyomást kelt - főleg Damian Wilson hangi adottságai, stílusa és dallamai okán -, mintha egy hormonkezelt, szálkásított Yest hallgatnánk. (Nyilván a borítógrafika sem véletlen.) Ez nem rossz irány, bár nem igazán értem, hogy két billentyűssel (Lalu mellett egy Matt Daniel nevű billentyűs is játszik a csapatban) a muzsika miért nem billentyűgazdagabb (itt most elsősorban szólókra gondolok). Az pedig már végképp csak a "csepűn csomót, tojásban szőrt" tipikus esete, hogy ide nekem - Damian Wilson erényei elismerése mellett - továbbra is hiányzik egy "reszelős" hang - mondjuk épp Björn Janssoné (Ride The Sky, Beyond Twilight)...

Tartuffe

Kiadó:
Atomic Fire Records

Honlapok:
www.theocracymusic.com
facebook.com/theocracyband

Vitathatatlan, hogy a leegyszerűsítések korát éljük, és jóllehet, minden porcikám tiltakozik a jelenség ellen, mégis arra csábít, hogy én is kritikaindító eszközként használjam: a thrash metal – véleményem szerint, és ismétlem, véleményem szerint – nem más, mint egy olyan US-power leágazás, amiből zeneszerkesztő programmal vágták ki a dallamot, az énekes hangszálait pedig genetikai módosítással változtatták faszerkezetűvé. És most megkérem az olvasókat, ne hozzanak fel százezer ellenpéldát, mert egyrészt nem szeretem a thrasht, így lelkiismeret-furdalás nélkül lőhetek kapitális bakot, másrészt – ugyanilyen eljárással – jellemezhetem a keresztény szövegekkel Istent dicsőítő Theocracy muzsikáját.

A csapat fő hajtómotorja az a Matt Smith, aki az első albumot még teljesen egyedül rakta össze, bizonyítván, hogy a bibliaolvasgatás és a metal zenei felkészülés abszolút összeegyeztethető tevékenységek. Később aztán klasszikus együttessé bővült a csapat, ráadásul olyan zenét játszva, ami unikum a műfaj történetében: az enyhe progresszív alapokon nyugvó európai power metalt olyan klasszikus thrash riffeléssel vegyítette hősünk, amitől aztán a meghökkent hallgatók egyből csodára gyanakodhattak, lévén, hogy a színvonal bőven felette állt a jó öreg Európában létező több száz stílusbéli horda által prezentáltaknak. Smith azonban nem állt meg ennél, és a fiúk organikus fejlődése olyan elemeket hozott a zenébe, mint a késői Savatage-ra jellemző színpadias monumentalitás, vagy a gospelek eksztatikus dallamalkotása.

A Theocracy nem siette el a dolgot, hiszen a legutóbbi album óta hat év telt el, és az egyik gitáros, valamint a dobos posztján is új társakat találunk – jóllehet, tulajdonképpen minden Smith kezében van, a zenészcsere azért bizonyos jellemzőiben hozott olyan változásokat, melyek, ha kardinálisan nem is, nüanszokban azonban új mozaikdarabkákkal egészítették ki a lemezt.

A hosszú várakozás hatására aztán a fiúk bemelegítés nélkül rohantak neki a kezdésnek, a "Flicker" rögtön egy olyan caka-caka thrash riffel nyit, amitől a stílus szerelmeseire azonnal ráolvadhat a farmermellény. A dallamok aztán inkább egy ereje teljében lévő Iced Earth opusz felé tolják el a hangulatot, annak minden komor misztikuma nélkül, hiába, a zenébe oltott teológia és a nyílt színi rajongás igencsak összeegyeztethető.

Nem kevésbé erőteljes a folytatás, az "Anonymus" kezdő groove-ja elférne a Big Four bármelyikének lemezén, amit aztán a ritmusgitárok fejlesztenek tovább a refrének között, nem kell tehát sokat várnunk ahhoz, hogy megállapítsuk, az új gitáros ösztönzően hatott a lendületi kedvre, ráadásul ikertársával rendkívüli módon megtalálták a közös hangot. Komolyan, ilyen feszes instrumentális munkát régen hallottam stílusbéli lemezeken, Smith-szék pedig kihasználják a megnyilvánuló tehetséget, és olyan szólókkal bombázzák meg a hallgatót, amelyek szerencsére csak a fülben robbantanak, mégpedig élvezetet.

A lemez első fele aztán követi a megkezdett utat: a "Sinsidious (The Dogs Of War)” komor témája ellenére is olyan kórusos refrénnel ajándékoz meg bennünket, amivel a fénykorában élő Savatage teremtett magának jó pár tízezer rajongót. A következőkben a csapat megkezdi a játszadozást a tempóval, annak ellenére, hogy a hintába ültető riffek a kezdéshez hasonló keménységgel mutatják meg, miszerint a szigor és az édeskés hangulat igenis megférhet egymás mellett, csak két apró dolog kell hozzá: tehetség és tudás.

A lemezt záró két epikus dalból az első, rövidebb szerintem feleslegesen túlhúzott, a majd 20 perces záró darab azonban a maga progresszív megközelítésével, még ha kell is egy kis idő a megemésztéséhez, ott van a műfaj többrétegű aranydarabjai között. Úgy gondolom, az ilyen hosszal rendelkező szerzeményeknél az egyik legfontosabb tényező, hogy ne három-négy dal összefűzött eredményeként értékeljük a hallottakat, a dramaturgia igenis fontos – az egymást kiegészítő részek adjanak egy olyan ívet a zenének, hogy a számtalan apró részlet ellenére is koherens legyen a végeredmény, ne pedig széteső ötletdarabok együttese, amit a zenészek izzadsága tart össze.

A Theocracy ismét megmutatta, hogy az Egyesült Államokból is lehet Európára tekinteni ihlet forrásként, ráadásul úgy, hogy a tanultakat saját képre formálva új minőséget hozzunk létre.

Garael

Kiadó:
Polydor

Honlapok:
www.rollingstones.com
facebook.com/therollingstones

Vannak, akik szerint a '60-as évek végére és a '70-es évek elejére jellemző egyik legnagyobb rivalizálás a Led Zeppelin és a Deep Purple között alakult ki. A muzsikusok és bandák szintjén lehet, de azt tapasztaltam, hogy a rajongók körében a valódi választóvonal a brit blues-alapú rock (pl. Rolling Stones, Eric Clapton) és az ugyancsak brit hard rock (pl. Led Zeppelin, Black Sabbath, Deep Purple) között húzódott. Emlékszem, hogy a '90-es évek első felében emelt hangú vitát folytattam a helyi Casino nevű szórakozóhely kerthelyiségében Sanyival (nem, nem a Garael kolléga által sokat emlegetett H. Sanyiról van szó), ő mint fanatikus Rolling Stones rajongó érvelt, én mint elkötelezett Deep Purple szimpatizáns mondtam a magamét. Durván elbeszéltünk egymás mellett. A vitát kirobbantó "casus belli" az 1994-es, akkoriban a média által nagy erővel reklámozott "Voodoo Lounge" című Rolling Stones lemez volt, amit én tévedhetetlenségem biztos tudatában unalmas szarnak nyilvánítottam pl. a "Perfect Strangers"-szel való összehasonlításban. Bár lényegi szimpátiáim azóta sem változtak - némileg érve mind ízlésben, mind vitakultúrában -, utólag meg kell követnem Sanyit. A Rolling Stones mégiscsak megkerülhetetlen mérföldköve a rocktörténelemnek, ráadásul a "Voodoo Lounge" kifejezetten jó lemez, amit azóta szépen be is építettem a CD gyűjteményembe.

A csomagoláson gyorsan túl kell jutnunk. Amennyire tudom, a lemez kétféle borítóval jelent meg. A CD piros-rózsaszín koncepciója maga a borzalom, de legalább valamilyen szinten kapcsolódik az album címéhez, hiszen a "Hackney diamonds" kifejezés arra utal, hogy London egy rossz hírű kerületében (Hackney) a betörők által összezúzott ablaktáblák szilánkjai úgy "díszítik" a járdát, mint megannyi fényesre csiszolt gyémánt. Ami a belső tartalmat illeti, 2005 óta (A Bigger Bang) ez a Gördülő kövek első olyan lemeze, amelyik saját dalokat tartalmaz. Ez alól egy kivétel van, az albumot záró dal (Rolling Stone Blues) ugyanis Muddy Waters földolgozás, méghozzá pont az a nóta, melynek az együttes a nevét köszönheti. Furcsa, hogy most először rögzítették a dalt, hiszen 2016-ban még egy blues földolgozás lemezt (Blue & Lonesome) is adtak ki.

Lehet ezt a megjelenést úgy értékelni, hogy 18 éve nem rukkoltak elő önálló anyaggal, de úgy is, hogy egészen elképesztő, sőt emberileg szinte fölfoghatatlan, hogy 80 évesen is ilyen energiákkal tolják az ipart. A hosszan elhúzódó munka évekkel ezelőtt még Don Was producerrel indult, de kegyetlenül lassan haladt, s ebben része volt a COVID-nak, Richards ízületi gyulladásának és Mick Jagger elégedetlenségének a már elkészült számokkal. Végül új dalokat (is) írtak és Paul McCartney javaslatára másik producert fogadtak Andrew Watt (pl. Ozzy) személyében, akivel azután mintegy megtáltosodva 3-4 hét alatt rögzítették az egész anyagot. 23 számból válogatták ki az itt szereplő 11+1-et, így gyakorlatilag elmondhatják, hogy már elkészült a következő album is. Hogy az mikor jelenik meg (ha egyáltalán), egyelőre nem világos.

Az aprólékos válogatás eredménye az lett, hogy a kb. 48 percben kellőképpen és kellemetesen koncentrálódott a játékidő. Andrew Watt az első három nótának társzerzője is. Ez nem baj, de ahogy az Ozzy lemezek esetében már megszokhattuk, sajnos benne van a keze az egy helyen kifejezetten ordenáré gitárhangzásban is. Az egyébként tetszetős "Whole Wide World" című szerzeményben a gitárszóló soundja valami okádék. Szerencsére a Richards-Woods kettőst csak egyszer tudta erre a marhaságra rávenni.

A lemezen komoly vendégmuzsikusok is megjelennek: Elton John, Lady Gaga, Paul McCartney, Stevie Wonder és Bill Wyman is kap epizódszerepet; én úgy érzem, hogy a Lady Gagával duettben énekelt slow blues, a "Sweet Sound Of Heaven" adja leginkább (ebben muzsikál egyébként Stevie Wonder is). Magam is meglepődtem, de a másik kedvencem a határozottan kései Led Zeppelin hangulatot árasztó ballada, a "Depending On You". Ezt úgy mondom, mint aki soha nem volt és nem is lesz fanatikus Rolling Stones rajongó: én a "Voodoo Lounge" óta nem élveztem ennyire Rolling Stones lemezt. Majdnem azt mondtam, hogy bizonyos értelemben hozzájuk öregedtem, de ez lehetetlen, 80 éves koromban (ha egyáltalán megérem) én már nyáladzó, magatehetetlen roncs leszek, pedig negyedannyi cigit, alkoholt, drogot nem fogyasztottam el egész életemben, mint pl. Richards egy rövid brit turné alatt...

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.edgeofforever.it
facebook.com/edgeofforeverband

Alessandro Del Vecchio, ez a zömök kis talján akarnok nem született frontembernek, hiszen leginkább a Tolkien-féle Hobbit törpjeire emlékeztet. Valószínűleg ezért is húzódott vissza a hangszere(i) - leginkább a szintetizátor -, illetve a keverőpult mögé. Fölsorolni is nehéz lenne, hány projekt és lemez háttérmunkáját végezte bérmuzsikusként, dalszerzőként, hangmérnök-producerként. Ebben a minőségében a teljesítménye nem egyenletes, bár igénytelennek semmiképpen sem mondható. Mindig megvan nála a magas szakmai színvonal, ha az igazi inspiráció olykor, az eredetiség pedig szinte mindig hiányzik is belőle.

Bár az Edge Of Forever története a 2000-es évek elejéig nyúlik vissza, az első lemezeken még nem ő, hanem egy bizonyos Bob Harris énekelt. Hosszabb kihagyás után az együttes 2019-ben gyújtotta be újra a rakétákat, s immár vállaltan, következetesen Del Vecchióval a reflektorfényben - azaz a mikrofon mögött (is). Az új érából a 2022-es "Seminole" volt az a lemez, amiről először írtunk. Meglepetésemre, tök bejött az az album, még akkor is, ha Del Vecchiónak igazából nem mutatta új arcát, sem vokálisan, sem zeneileg nem különbözött a számtalan projekttől, amelyben komponistaként, producerként részt vállalt.

Del Vecchióban van valami különös vonzódás az amerikai őslakosok világa iránt, a tematika részben és bizonyos értelemben most is folytatódik, bár a lemezborító grafikája kevéssé indiánosra, ám elég barlangrajzosra sikeredett. A muzsikában ez az "amerikás" hozzáállás csak annyiban jelenik meg, amennyiben nyomokban tartalmaz keveset Bon Jovi olykor vadnyugatos hajlamaiból, illetve a klasszikus amerikai AOR/ hard rock vonulatból.

A "Semiole" alapvetően tetszetős világa köszön itt vissza, talán túlságosan is. Elég egyneműnek tűnik a dolog, jót tenne némi változatosság a dalszerzésben, megszólalásban; ezt talán más dalszerzők bevonásával meg is lehetne oldani, de itt - s ezt tudomásul kell venni - az utolsó hangig minden Del Vecchio agyából pattan ki. Személy szerint azt találom hosszú távon fárasztónak, hogy szinte végig vastag "kórus-effekt" van ráküldve a énekre, mintha egyszerre vagy ötven kis Del Vecchio süvöltene a mikrofonszobában. Ez kicsit mesterkéltté teszi az egészet.

Ebben a stílusban elég szokatlan, hogy a címadó egy hét részes, 23 perces szerzemény, bár a különböző részek között szinte minimális a zenei összefüggés - nem úgy, mint egy monumentális Neal Morse opuszban. Ez a vonal nekem jobban bejön..., talán errefelé kellene elindulni, beleértve az instrumentális részek, szólók tudatos fölhízlalását. Mindent összevetve nem túl emlékezetes, de mindenképpen élvezetes hallgatnivaló.

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/RonnieAtkinsOfficial

Atkins professor néhány éve az Élet Iskolájában tanít "nem középiskolás fokon", és a nagy sikerű előadássorozatának címe: "Ragadd meg a napot!", kicsit magyarosabban, ám pontatlanabbul: "Élj a mának!" Azt csinálja, amit szeret, amihez ért, s ami - ezt maga is többször elismerte - gyakorlatilag életben tartja. Amikor első szólólemezét megjelentette 2021-ben, voltaképp elköszönt a közönségtől (mivel végstádiumú tüdőrákban szenved), így örömteli meglepetésként értékeltük a folytatást, azt pedig már tényleg remélni sem mertük, hogy elképesztő, makkegészséges fiatalokat megszégyenítő tempót diktálva három év alatt három albumot ad ki.

Már volt szó arról, hogy a Frontiers egyszerre felelős a rockerek érzékszervi túlterheléséért és néhány rocklegenda szerencsés újraélesztéséért. Nem feledkezhetünk meg a nápolyi kiadó azon közszolgálati jócselekedetéről, hogy 2010-ben fölkarolta a Pretty Maidset, mintegy másodvirágzásnak indítva a dán öregfiúkat. Perugino azóta is fontos mecénása Atkinsnek, s ezért mindnyájan hálásak lehetünk. Nem hagyhatjuk említés nélkül a többhangszeres Chris Laney-t sem, aki a Pretty Maids billentyűse és Atkins producere, szerzőtársa, de Jacob Hansent hangmérnök-producert sem, aki ugyancsak nagyban hozzájárult hősünk - reméljük nem tiszavirág-életű - szárnyalásához.

A "Trinity" a korábbi szólólemezekhez képest valamelyest keményebbre sikerült, s ennek oka - Atkins nyilatkozata szerint - az volt, hogy most nem annyira zongorán, mint inkább gitáron születtek a dalok. Tény, hogy úgy érezni, mintha most több Pretty Maids szorult volna a dalokba és kevesebb - hogy is mondjam csak? - Nordic Union. Ez kiváltképp a lemez első felére igaz, a második részben, kb. a "Shine"-tól (7. dal) kezdve már hangsúlyosabb az előzményekre jellemző szuperdallamos, rádióbarát megközelítés.

Atkins harmadik albuma nem üt elsőre akkorát, mint elődei, de a minőség adott, az énekes elkötelezettsége pedig megkérdőjelezhetetlen. Ki tudja, meddig lehet még folytatni ezt a kötélhúzást a halállal, de Atkins nem adja könnyen magát, és ezért maximális respekt jár neki. Az interjúkból az derül ki, hogy bár gyöngén van, ezért meglepően jól tartja magát, sőt egy hat állomásos miniturnét is bevállalt. Az biztos, hogy rá nem alkalmazható az egyébként Mao Ce-tungtól kölcsönzött és a lemez dalcímei között is szereplő "papírtigris" kifejezés...

Tartuffe