Ha Yngwie Malmsteen a neoklasszikus metal alfája, akkor az Opus Atlantica valahol az ómega környékén követel helyet, még akkor is, ha erejükből egyetlen albumra futotta – no, de milyen albumra!

A csapat szíve-lelke a Time Requiemben is megfordult bőgős/billentyűs, Jonas Reingold: nem hiába mondják, hogy a rock bandákban általában a bőgősnek/billentyűsnek van klasszikus zenei képzettsége, Reingold esetében azonban bátran beszélhetünk neoklasszikus vénáról, amiben ott munkálkodnak a nagy elődök genetikai készletei. Jonas pedig ki is használja ezt, és olyan zenei időutazásra képes hívni a hallgatót, ami annak ellenére is szórakoztató, hogy gyökerei a rocktól egész más műfajokból erednek.

Barátunk azonban nemcsak ismeri a klasszikus hagyatékot, de képes azt úgy kezelni, hogy a "komolyság" szórakoztató módon formálja a hallgatót, akképp teremtve slágert, hogy azt minden bizonnyal – egy más hangszerelésben – századokkal ezelőtt is tapsra késztette volna az úri közönséget.

Reingold mellett aztán ott van Pete Sandberg énekes, akit tehetségénél fogva nyugodtan elhelyezhetünk a metal nagyzenei panoptikumában, szinte érthetetlen, hogy hogyan nem tudott kitörni az undergroundból, és nevéhez igazából csak ez az egy – szintén az undergroundban – jelentős album fűződik.

A dobos, Jaime  Salazar azért némileg ismertebb, aki olvassa oldalunkat, annak nem kell bemutatni, hány általunk magasztalt lemezen hagyta ott a keze nyomát, és a gitáros, Johan Reinholz is elévülhetetlen érdemeket ért el az Andromeda progresszív közegében és a death metal szcénában magasztalt Dark Tranquillity-ben.

Ha röviden kellene jellemeznem a lemezt, könnyű dolgom lenne: kilenc, komolyzenei hatásban lubickoló kompakt sláger, bár a komolyságot legszívesebben idézőjelbe raknám, mert a klasszikus él önmagában is inkább a szórakoztatóbb, könnyedebb oldalát prezentálja a régi korok muzsikájának, valahogy úgy, ahogy Milos Forman tette azt az állandóan vihogó Mozarttal remekbe szabott filmjében.

Sajnos a hangzásban nem tudták követni a dalok színvonalát: a fő zenei vonalat húzó billentyű műanyag tompasága és a gitár erőtlensége az énekes, Sandberg vállára teszik a terhet, amit el kell vinni, még szerencse, hogy Pete képes erre – minden bizonnyal hangjegyekkel szokott otthon súlyzózni.

A fiúk érezték, hogy nem kell feleslegesen húzni az időt, és a töltelékszámok csak az értékelés rontásában játszhatnak szerepet, úgyhogy bő 35 percben lezavarják a zenei kurzust. Ezáltal az elkészült lemezről igencsak nehéz kiemelni bármelyik szerzeményt, mivel önmagában mindegyik tökéletes darab. Ilyenkor aztán a kritika szerzője kénytelen a szubjektumra hagyatkozni, és a "Prince Of Darkness" fantasztikus epikusságában, valamint a "Falling Angel" napsugarat előcsalogató játékosságában megtalálni az album igazi lényegét.

Sajnos hiába a hangzáson kívüli nagyszerűség, az alapvetően rétegműfaj komfortzónájának kiterjedtsége, vagy erőteljes kiadó híján szinte lehetetlen az ismertség felszínére feljutni, pedig az Opus Atlantica megérdemelné, bár az is lehet, hogy a csodák ismert tulajdonsága – vagyis az egyszeriség – lett a fizetség a produktum majdnem hibátlanságáért.

Garael

Bár a '80-as évek gitárhős korszakának lecsengésével a fősodorból (OK, legyen mainstream…) látványosan elkergettetett a gitárszóló, mint önálló "entitás" (tudjátok, amikor a szóló maga is dallá válik a dalon belül), a shredder-apokalipszis mégsem következett be. Bár az új évtized elején az amerikai gitárzene definíciója megváltozott (jó és hasznos, sőt szükséges dolog, csak azokat az átkozott, míves, kidolgozott dallamokat, futamokat felejtsük el, mert azokból aztán minden baj származhat), a rádióknál, zenei csatornáknál tiltólistára kerültek a szólók. Ha pedig mégis beverekedte magát valahogy egy régisulis zenekar, akkor Radio Edit "asszony" neve volt a garancia arra, hogy az ott elhangzó változatban már a szóló ne legyen hallható.

Olyan értelemben persze, ha nehéz szívvel is, de el kell fogadnunk a zeneipari döntést, hogy a gitárszóló, legyen az bár technikailag bármilyen nehéz és lenyűgöző, a legtöbb hallgatónak aktuálisan csak tök fölösleges időhúzás a második refrén előtt… Ez van. Meg az is van, hogy a gitárbolond-fajta szerencsére kevésbé szenzitív a zeneipar aktuális rezgéseire, mondhatni, azt magasról szarja le, elfogadja, tudomásul veszi, hogy a technikai tökéletességre csak nagyon kevesek kíváncsiak, de nem tudja nem csinálni, merthogy oly sok év tanulás és gyakorlás után ez az ő Világa, és az az Álma, hogy ha kevés érdeklődőnek is, de megmutathassa a dalait. És meg is érkeztünk Zalánhoz, merthogy Kékkői Zalán (Ákos, Beatrice stb.) "My World My Dream" lemeze egy olyan ember zenei kitárulkozása, akiről fentebb írtam. Ákos zenekarában, ahogy el is mondja, minden megadatott számára, amit egy hazai gitáros elképzelhet legvadabb álmaiban. Tökéletes technikai feltételek, ahol a gitározáson kívül semmivel nem kellett törődnie, a legnagyobb színpadok, lelkes közönséggel, az ő világa és az ő álma mégis egy olyan lemez, ami az eddigi szakmai életútjának nagyságrendjeihez képest csak töredék példányban és kevés emberhez fog eljutni. Jól van ez így? Nincs jól. Bánja ezt Zalán? Szerintem egyáltalán nem. Ahogy fentebb is írtam, egy önkifejező gitáros nem tudja nem megírni ezeket a dalokat, ha erre lehetősége van, tehát azzal, hogy ez a lemez megjelenhetett, minden megtörtént, a történet befejeződött, az álom valóra vált, hisz megmutatta az ő igazi világát. Az, hogy ebből később hány példány talál gazdára, szerintem már nem bír számára akkora jelentőséggel, mint azt sokan gondolnák.

Én ugyanakkor nagyon szeretném, hogy ez a lemez mégis megkapja azt az elismerést, amit minősége szerint megérdemel, mert nagyon-nagyon sok instrumentális gitármuzsika meghallgatása, sőt fizikai hanghordozón történő birtoklása fényében azt a sommás megállapítást tudom tenni, hogy nincs olyan szegmense, ami nem állja ki az összevetést a világviszonylatban is (el)ismert megjelenésekkel. OK, itt még mindig szűkebb piacról beszélünk, de egy lelkes nemzetközi Zalán-visszhang a szakmai körökből mégiscsak tudna még néhány lapot írni ehhez a befejezett történethez.

A Szakos Krisztián által kevert anyag hangzása baromi jó, telt, minden hangszer a helyén, jól hallhatóan szól. A doboknál Kaszás Péter és Borlai Gergő, nyilván itt sem lehet minőségi kifogást emelni. Szebényi Dániel felel a billentyűs hangszerekért, a bőgőn pedig Fekete Tibor (Samu), Fehérvári Attila, Laczik Fecó és Takács "Kanóc" Roland osztozik. A csapat vitán felül szupergrúp, innen már tényleg csak akkor lehetett volna becsődöltetni az ígéretesen induló vállalkozást, ha Zalán játéka technikailag jó ugyan, de sematikus, kiszámítható, a dalai pedig nem kiemelkedőek. Csakhogy nem az. Egyik sem. És szándékosan nem "kompozíciót" vagy "szerzeményeket" írtam. Zalánnak sikerült DALokat írni, márpedig ez az egyik legnagyobb kihívás egy instrumentális lemez esetében. Sokszor elbuknak itt még a nemzetközileg jegyzett ikonok is.

Nem szoktam, mert nem szeretem dalonként kielemezni a lemezeket, nekem sokkal kifejezőbb egy reális szakmai áttekintést adni az egészről, ezért csak néhány első benyomás, bár már a sokadik hallgatásnál tartok, kirándulni is jött velem a "lemez". A "Catfight" verse-"kismacskázása" Steve Vait juttatta eszembe, nyilván nem véletlenül, de a dallamos refrén az, ami igazán nagyszerűen sikerült. A hatások megemlítése persze törvényszerű, hacsak nem Yngwie, EVH, Blackmore, Vai, Brian May stb. a recenzió tárgya, de Zalán esetében ez is úgy történik (legalábbis nekem ez volt a benyomásom), hogy nem egy jellemző konkrét "lick", tremoló-trükk, vagy futam köszön vissza, hanem inkább az, hogy Zalán a legnagyobb gitárosoktól azt tanulta meg, miként lesz egy dal igazán jól felépített és kifejező. Neil Zaza dallamérzékenysége, Marty Friedman vagy Andy Timmons kifejezőkészsége, ahogy a szépen megfogalmazott "clean" hangszínekből kiemelkedik a szinte síró kifejtés, immár több "gain"-nel (Consolation, Shelter). A jó dalok és technikai tökéletesség mellett a változatosság és sokszínűség a lemez egyik legnagyobb erénye, mind hangszínekben, mind hangulatokban.

Stílusában kiváló, bőven nemzetközi színvonalú lemez született, rajta izgalmas, változatos dalokkal. Megy is a gyűjteménybe Vai, Satriani, Zaza, Lukather, Yngwie, Vinnie Moore, stb. mellé, és egy percig nem kell feszengve éreznie majd magát.

Túrisas

Márpedig van olyan lemez, amit éppen neked készítettek. Pontosan abban a stílusban, fölfogásban, amit szeretsz. Aminek minden pillanata telitalálat, egyetlen hangjába sem tudsz belekötni. Amely úgy tökéletes, ahogy van. Sőt, több ilyen is van. A dobogósok ezen a listán számomra például egész biztosan ebbe a csoportba tartoznak. Ezeket végig éneklem én is a frontemberrel, mindig tudom előre, milyen téma következik majd, sőt még a gitárszólókat is feszt dúdolom, és nem csak azért, mert már ezerszer hallottam őket, hanem mert annyira jók és kézenfekvőek.

Nos, egy kicsit bővebb listára a "Legacy" is felkerülhetne, mint olyan album, amit kifejezetten nekem írtak. Legalábbis pont ezt éreztem már első hallgatásakor is. Hardrockos pályafutásom alatt, ahol pontozni is kellett, ez volt az első és egyben utolsó lemez, amelyre maximális pontszámot nyomtam. Szóval nem túlzok, amikor azt mondom, itt piszkosul elkaptak valamit, valami olyant, amivel kapcsolatban én genetikailag (vagy csak zenei szocializációm okán, de legvalószínűbb, hogy ezek együttese miatt) függő vagyok.

A kritika alá biggyesztett 10-es természetesen feltételezi a kritikát. Meg is született az anno, de úgy látszik, elnyelték az internet sötét bugyrai. Jé, a közvélekedéssel szemben el tudnak tűnni dolgok a netről. Ez a tény, kiegészítve azzal, hogy maga a Twinspirits is gyakorlatilag köddé vált a korong megjelenése óta, mindenképpen indokolttá teszi az anyag újbóli elővételét. Ebben a rovatban meg aztán pláne: ha van elfeledett mestermű, akkor ez az. Elfeledett is, hiszen néhány lelkendező kritikát leszámítva sosem kapta meg a neki járó elismerést és ismertséget; és hát a felől sem lehet kétség, hogy a muzsikálás itt - a rockzene keretein belül legalábbis - a lehető legmagasabb fokon űzetik (asszem, alkottam most egy új szót, de sebaj).

Az egyik ilyen pozitív recenzió amúgy házon belül, Tarftuffe billentyűzetén született meg anno, így - hála az égnek - akad azért olyan iromány, amit be tudok ide linkelni, hogy ne kelljen újra kifejtenem részletesen, miért is zseniális ez a cucc. Körülnéztem helyette a virtuális térben, hogy mi történhetett Liveranival és a bandával azóta. Hát, nem sok. A Twinspirits webolda elérhetetlen, és Daniele honlapja is véget ér 2014-ben. Pedig még két éve is jelent meg tőle lemez (Worlds Apart). A Khymérából is kikerült közben, szép csendben, a sok évvel ezelőtti interjúban említett rockoperáról pedig azóta sem hallani. A facebookon azért találtam egy bejegyzést, miszerint idén ősszel megjelentet majd egy koncept-albumot "Incomplete" címmel. Ehhez a régi dobos-társ, Cicotti mellé segítőnek egy gyakorlatilag ismeretlen amerikai középiskolás srácot akvirált énekesnek, aki eddig Elton John feldolgozásokkal szórakoztatta a helyi közönséget, jobb esetben bugyinedvesítő líraikkal próbált ágyba csalni néhány pom-pom lányt. Hát, érdekes választás, de bízzunk a mesterben, eddig nemigen nyúlt mellé!

Hoppácska, csak meglett az a fránya kritika! Itt tényleg részletesen kifejtettem a lemez pozitívumait, ezért azt most újra nem teszem meg. Kattints hát erre a linkre, vagy akár az alábbira, hátha kiderül, hogy nem csak nekem komponálták ezt a remekművet, hanem neked is!

Kotta

Jó hírek érkeznek a kult epic doom-power banda háza tájáról, akikről nem is olyan régen írtam. Egyrészt európai turnéra indulnak, ahol hamarosan kis hazánkat is felkeresik. Ez már önmagában hatalmas szó egy amcsi underground csapattól, de megfejelték a tortát némi habbal is ennek az EP-nek a kiadásával. A két dolog nyilván összefügg: ez a négyszámos kislemez hivatott megtámogatni és kedvet csinálni a koncertekhez.

Természetesen nem így tervezték. A tavalyi "Forever Black"-et kellett volna megutaztatni, de ez a fránya COVID keresztül húzta a számításokat. Ha már így alakult, akkor viszont összedobták ezt a minialbumot, és milyen jól tették! Rossz nyelvek szerint a kiadó felé tett szerződéses kötelezettségek állnak a háttérben, de őszintén szólva ez teljesen irreleváns.

Ami releváns, az az összetéveszthetetlen, egyedi stílus. Mintha az Omen és a Manilla Road jammelne a Cream és a Black Sabbath tagjaival. S mivel a hangzás is old-school, olyan hangulata van az egésznek, mintha a '70-es években írt, azóta fiókban porosodó ötleteikből melegítettek volna fel néhányat. Valószínűleg pontosan ez is a helyzet. Ebből kifolyólag azoknak, akik a modernebb megközelítésű tavalyi CD-vel ismerték meg őket, nem feltétlenül fog tetszeni az, amit itt hallanak – nem fogják érteni a hátraarcot. A régi fanok részére (annak a nyolcnak Magyarországon) azonban ennél jobb felvezetőt a közelgő fellépéshez keresve sem találhattak volna.

Három tempósabb szám és egy nagyon fincsi epikusabb található a megjelenésen, és ezek bármelyike fent lehetne a "King of the Dead"-en, vagy a "One Foot in Hell"-en is. Múltkor amúgy lazán legyűrűkuráztam a bandát (a név okán nyilván lehet is), de akár conanozni is conanozhattam volna. Ez a kép ugyanis Michael Wealan alkotása, ami a Michael Moorkock által írt "The Weird of the White Wolf" című fantasy egyik '80-as évekbeli kiadásának a borítója is volt anno, ha jól láttam, de az ő neve (és az Elric Saga említése) – gyanítom – idehaza nem sokak szemébe csalna csillogást (maradjunk ezért Conannál, akié viszont igen). Nullához konvergáló lehet azok száma ugyanis, akik már a hetvenes-nyolcvanas években ilyesmit olvastak angolul (én sem, nem azért mondom, hogy nagyzoljak).

Imádom az ilyen régisulis borítókat és zenét, megszólítom így ezennel azt a nyolc darab rajongót: ott a helyünk januárban a Dürer Kertben!

Kotta

Honlapok:
www.thecyberiam.com
thecyberiam.bandcamp.com
facebook.com/TheCyberiam

Gyakorlatilag kiemelt, piros betűs ünnepnek minősül, ha egy magamfajta internetes mélyvízi halász értékelhető amerikai progresszív bandára lel a hálójában. Ezekbe a Chicago-i srácokba is teljesen véletlenül akadtam bele, hallgatás közben néztem is, mint az a közmondásos hal a szatyorban. Az elmúlt néhány évben volt alkalmam többször is ellátogatni a "Szeles városba", a Michigan-tó partjára, de erre a formációra sajnos nem leltem rá, még csak nem is hallottam róluk! Chicago nyilván hatalmas (közel 3 milliós) város, de meggyőződésem, hogy ők ott is simán jól titkolt, underground jelenségnek számítanak.

A The Cyberiam progresszív metál/rock formáció négy taggal. A dobos, Tommy Murray simán világszínvonal; a billentyűs, Keith Semple Jordan Ruddess tanítványa, de inkább az atmoszférikus jellegű kíséretek érdeklik, mint a bizarr, magamutogató szólók beazonosíthatatlan elektromos kütyükön; a nyilvánvalóan Geddy Lee bűvöletében élő bőgős, Brian Kovacs a nevéből ítélve magyar ősök leszármazottja (ez nem ritka Chicagóban). A gitárt Frank Lucas énekes kezeli, miközben Geddy Leere emlékeztető magas, tiszta hangjával határozottan Rush-fílinget ad a muzsikának.

A Rush mellett a The Cyberiam zenéjéből egyértelműen a Porcupine Tree és a Tool hatása érezhető ki, de úgy, hogy a kvartett zenéje nem egyértelműen lenyomozható, nem "tipikusan olyan, mint...". Nagy mesterei a hangulatteremtésnek, nem akarnak senkit Dream Theater-féle virgaözönnel letaglózni, hanem inkább olyan szónikus utazásra invitálnak, mint amilyenre csak Steven Wilson és Richard Barbieri (Porcupine Tree) képes kalauzolni a hallgatóit.

Egyetlen kifogásom, hogy Frank Lucas nem kifejezetten gitárhős alkat, szólót alig-alig vállal, pedig ebben a közegben aztán jócskán lehetne küldeni. Amikor vállalkozik (pl. Sunset on Mars) a drámai hatás sem marad el. Nem elsőlemezes a csapat (érdemes a korábbi dolgaikba is belehallgatni), bőven van bennük ígéret, és a természetes, tiszta hangzás is üdítő. Kíváncsian fogom őket figyelemmel kísérni!

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.nightranger.com
facebook.com/nightranger

A Night Ranger legújabb lemezének címe egy akronim (mozaikszó), melyet így lehet föloldani: And The Band Played On (És a banda játszott tovább). Nos, 17 millió eladott lemezzel a hátuk mögött a San Francisco-i dallamos hard rockerek már kb. 40 éve nyomják a világ élvonalában, és lassulásnak nyomát sem látni; nem véletlenül kapta legutóbbi albumuk (2017) a "Don't Let Up!" (kb. Le ne lépj a gázpedálról!) címet. Az "ATBPO" az együttes szerencsés 13. stúdiólemeze, ami – figyelembe véve az éjszakai vadászok (rohamlövészek?) négy évtizedes, jóllehet nem folyamatos történetét – nem a legtermékenyebb karrier ismérve. Szerencsére a Frontiers kiadónál otthonra leltek, így még a Covid sem állíthatta meg őket.

Az "ATBPO" a megszorítások idején, azaz karanténban született, méghozzá úgy, hogy a muzsikusok a neten keresztül küldözgették egymásnak a fájlokat. Mázli, hogy gyakorlatilag minden egyes zenésznek van saját házi stúdiója. Azt kell mondjam, hogy bár itt régi, rutinos dalszerzők dolgoznak, nekem most hiányzik valamiféle kohézió; az a bizonyos szikra, amit pl. "Somewhere in California" (2011) minden egyes tételéből kihallok. Az album - számomra értelmezhetetlenül - egy se sava, se borsa nótával indít (Come For You), amit a kétségkívül fülbemászó, de meglehetősen sablonos refrén sem dob föl igazán. Ezt követően azonban egy hibátlan triászt hallhatunk (Bring It All Home To Me, Breakout, Hard To Make It Easy), ami a Night Ranger klasszikus csúcsformáját mutatja.

Kár, hogy ez a lendület később már nem tér vissza, legföljebb az érdesebb hangvételű "Cold As December" és a "Monkey" ütik meg ezt a szintet, de ezek a dalok meg inkább Jack Blades bőgős-énekes Damn Yankees korszakát idézik. Ezeken kívül már csak laposkás balladákat (Can't Afford a Hero, The Hardest Road) kapunk, valamint néhány felejthető középtempós rutinmunkát (pl. Dance, Lucky Man, Savior [bonus track]).

A gitármunka hál' Istennek a gyöngébb dalokban is megsüvegelendő: nem szabad elfelejteni, hogy ebben a kollektívában Brad Gillis mellett hagyományosan olyan kiváló húrnyűvők dolgoztak, mint Jeff Watson (a nyolcujjas tapping atyja), Reb Beach (Winger, Whitesnake), Joel Hoekstra (Whitesnake) és újabban Keri Kelli (Alice Cooper, Slash, Skid Row, Vince Neil Band, Ratt, Warrant, L.A. Guns).

Ez most amolyan fele-fele album lett. Nem baj, érezhetően van még ott tartalék, ahonnan ez jött.

Tartuffe

Kiadó:
MS Metal Records

Honlapok:
www.edufalaschi.com.br
facebook.com/edufalaschiofficialpage

A tízparancsolatból az utolsó így szól: Mások tulajdonát ne kívánd! Talán nem róható föl nekem bűnül, ha most beismerem: valaki más szellemi tulajdonát megkívántam; egészen pontosan elirigyeltem a hardrock.hu "Egypercesek" című rovatát. Egyrészt demotivációs erő a kánikula, másrészt mocskosul elfáradtam az utóbbi időben jócskán fölszaporodott munkában, így alig-alig tudom összeszedni az életerőt ahhoz, hogy leüljek az új recenziók megírásához. De jó is lenne csak néhány mondatban összefoglalni a véleményemet, mintegy ajánlószerűen foglalkozni a legújabb megjelenésekkel!

Persze azok után, hogy Edu Falaschi énekes mind az Angra, mind az Almah kötelékében letette a névjegyét, sőt, nemzetközi szinten tekintélyt parancsoló diszkográfiát halmozott föl, méltatlan lenne szalagcímszerűen foglalkozni legelső szólólemezével. Nem pontosan értem, hogy annak idején Edu miért hagyta ott az Angrát, ugyanis zeneileg az Almah és most ez a szólólemez is igen közel áll az "anyabanda" stílusához: amolyan progresszív és brazil zenei elemekkel földúsított euro-powert hallhatunk a korongon. Az tehát biztos, hogy nem stílusváltás történt, talán ahhoz volt köze, hogy Edunak - ha jól emlékszem - 2010 környékén komoly hangproblémái voltak, amit (mint egykor James LaBrie esetében) az idült reflux okozott.

Mindegy is, a lényeg, hogy ma már (vagy még?) van Angra, Almah (remélem mihamarabb lesz új lemez is), sőt Edut is hallhatjuk szólóban. Hogy miért éppen szólóban, az nem világos, főleg úgy nem, hogy lényegében az Almah zenészei játszották föl az albumot (Roberto Barros gitáros-producerrel kiegészülve), így a "Vera Cruz" éppen Almah néven is megjelenhetett volna. Remélem, ez nem jelenti az Almah pályafutásának végét. A legutóbbi Almah lemez (E.V.O) ugyanis nekem mocskosul bejött, elsősorban azért, mert visszafogottabbak lettek a dalok, kevesebb bennük a szélsebes vágta. Ez a szólólemez ellenben javarészt a sebességről szól (na, azért nem Dragonforce módra), alig akad rajta lassabb tétel (pl. Skies In Your Eyes, Land Ahoy, Bonfire Of The Vanities).

A "Vera Cruz" egyébként ún. koncept lemez, ez zeneileg kevésbé jelenik meg, viszont a dalszövegek egy összefüggő történetet beszélnek el, melynek középpontjában Brazília portugál kolonizálása áll egy Jorge nevű arc szemszögéből. Zeneileg egész változatos az anyag, a balladáktól (Bonfire Of The Vanities) a Max Cavalera rekesztésével fölturbózott aprításig (Face Of The Storm), a neoklasszikus gitárfutamoktól (The Ancestry) az Angrától is megszokott folk hatásokig (Land Ahoy) sok mindent hallunk a lemezen. A hangszeresek bazi jók, mindkét gitáros parafenomén kategória, a hangzás pedig Dennis Wardnak köszönhetően kifogástalan.

Edu első saját dalokat tartalmazó szólólemeze abszolút méltó ahhoz, amit eddig az Angra és az Almah kötelékében kaptunk tőle. Nekem ugyan túl sok rajta az euro-galopp metál, de ez ízlés kérdése, sokan pontosan ezért fogják szeretni. Kb. a fele megy is föl az iPodomra. Hát igen, öreg vagyok, javíthatatlanul régimódi, nekem még van olyan...

Tartuffe

Négy évtized alatt nyolc album, és több, mint negyven bandatag. Azaz, most sem egy sikersztori következik. Már a kezdés nehézkes volt: egy darabig úgy tűnt, hamvukba hullanak még azelőtt, hogy az első lemezük megjelenne. Tudniillik, Brian Ross még annak kiadása előtt átigazolt a Satanbe, hogy felvegyék a zseniális "Court in the Act"-et. Aztán 1985-ben csak megjelent a négy évvel korábbra szánt "A Time of Changes". Tíz évvel később adtak csak ki újabb korongot, azóta időnként – más és más felállásban – összehoznak valamit.

Jómagam őket is a Metallica révén ismertem meg, Larsék a "Creeping Death" EP-re dolgozták fel a "Blitzkrieg" című számukat. A mesterremekek közé természetesen a debüt is eszembe jutott lehetséges jelöltként, de végül mégis ezt a cuccot választottam. A bemutatkozó albumot amúgy ajánlom meghallgatásra, akár a 30 évvel később újravett verziót, ha nem szereted az autentikus, ósdi hangzást. De ezt is itt, mindjárt el is mondom, hogy miért!

A nyitó "Hell Express" rögvest meglep a szaggatott ritmizálásával és a modern hangzással – nem ezt várnánk föltétlenül egy echte NWOBHM zenekartól. Hallatszik egyből, hogy már nem a nyolcvanas években járunk, a Pantera hatása nem múlt el nyomtalanul. Brian Ross énekes (hiszen ez egyértelműen az ő bandája, az egyetlen biztos pont) azonban nem tud teljesen kibújni a bőréből, hamarosan előkerülnek azok a hagyományos riffek és énekdallamok is, amikkel a karrierje kezdetétől operál. Amúgy is nagyon egyedi a hangszíne és a dallamvilága – ezt vagy csipázod nagyon, vagy nem érted. Én csipázom.

Így megy ez tovább, modernebb számok és klasszikus megoldások keverednek, követik egymást. Olyan kicsit a hangulata, mint az első Fightnak Rob Halfordtól. Korszerűbb hangvételű, de nagyon is a hagyományokban gyökerező muzsika ez is, egy olyan énekessel, aki szintén a stílus kezdetétől a színtéren van. Ez, bármennyire is megújult a hangzás, rányomja a bélyegét a végeredménye, hiszen ezek a csókák azt tudják, amit. (Ha már Metal God szóba került: elképesztően őszinte a nemrég megjelent önéletrajzi könyve, kötelező olvasmány minden rockernek!)

Ennyi a sztori amúgy, nem több. Itt egy fasza kis lemez egy patinás, alig ismert bandától, akik időnként meg tudnak újulni. Nekem ugyanakkor lehetőséget adott, hogy megemlékezzek róluk, ha már ott sertepertéltek az új-hullám kezdeténél, és hogy a Satan klasszikusát is megemlítsem ezen a fórumon (merthogy a "Court in the Act"-ről írtam már máshol). A Satan újkori aktivitása miatt Ross saját csapata természetesen megint jegelve van, 2019-ben adtak ki utoljára egy EP-t, aminek nem tudom, lesz-e folytatása mostanság. Persze, ha választani kell a Satan és a Blitzkrieg között, akkor nem kérdés, hogy e miatt olyan nagyon nem ágálunk.

Kotta

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.turbulenceprog.com
facebook.com/turbulenceofficial

A Frontiers kiadó érdeklődése szerencsére nem korlátozódik a dallamos hard rock zenére, de olykor kiterjed a progresszív metál műfajra is. Ennek gyümölcseként vehettük kezünkbe például a norvég Circus Maximus (hú, de elkelne már egy új anyag!) és a svéd Paralydium nagyszerű albumait is. Most olyan helyről érkezett vérfrissítés a kiadóhoz, ahonnan talán legkevésbé vártuk volna, a Turbulence ugyanis libanoni csapat – és ez a többszörösen megoszlott közel-keleti ország nem igazán a pezsgő metál klubjairól ismert.

Ugyan a Turbulence név mögött a sokat tapasztalt rocker egy virtigli, régisulis thrash hordát sejtene, az Alain Ibrahim gitáros és Mood Yassin billentyűs által alapított zenekar valójában egészen modern progresszív metált játszik. Ahogy sokan mások (pl. éppen a bevezetőben említett Circus Maximus), ők is Dream Theater tribute formációként kezdték, majd 2015-ben "Disequilibrium" címen kiadták első saját anyagukat, amely – komoly kiadói háttér és promóció hiányában – természetesen nem keltett nagy föltűnést.

A "Frontal" már egy hallhatóan érettebb dalcsokor, nem utolsó sorban produkciós szempontból is. A 66 perces összefüggő (koncept) album alapsztorija egy megtörtént esetet dolgoz föl: 1848-ban egy Phineas Gage nevű új-angliai vasúti pályamunkás koponyáját átdöfte egy kb. 3 cm vastagságú vasrúd. Gage a csodával határos módon túlélte a balesetet, de az agyának frontális lebenyét ért kiterjedt sérülés miatt teljesen megváltozott a személyisége. Az eset orvosi szempontból biztosan nagyon érdekfeszítő, nekem dalszövegek témájául kicsit morbid.

A Turbulence zenészei rendkívül fölkészültek, tökéletesen elsajátították a zsáner mesterfogásait, az instrumentális részek egyenesen lehengerlők. Bár pályájukat Dream Theater átiratokkal kezdték, zeneileg közelebb állnak a modernebb fölfogású Haken stílusához, de Omar El Hajj énekes hangszíne miatt rengeteg a Pain Of Salvation áthallás is. A "Frontal" egyértelműen az év egyik nagy progresszív meglepetése, bár nekem eszembe jut két fontos kritikai megjegyzés is: hiányolom egyrészt a közel-keleti népzene és modalitás fajsúlyosabb megjelenését, másrészt a követhetőbb, szerethetőbb dallamokat, nagyjából úgy, de nem annyira kommerszen, mint az újkori Myrathnál.

Tartuffe

Egy időben elég sokat utaztam nyugat-európai nagyvárosokba, meló miatt, ilyenkor mindig csekkoltam, el tudok-e csípni valami rockzenekart az egyik klubban. Ritkán jött össze, a főnökeim valahogy nem az aktuális turnédátumokhoz igazították a megbeszéléseket. Amilyen irányba halad a felvilágosult nagyvállalati kultúra, lassan lehet, ez is időszerű lesz: a munkavállalók igényeire szabni a nemzetközi mítingeket. "A projekt-nyitó megbeszélés Berlinben lesz, mert akkor koncertezik ott a Five Finger Death Punch. Márpedig alacsony pontszámot kaptunk a tavalyi megelégedettségi felmérésen, ti., hogy a kisebbségek igényeit nem vesszük kellőképpen figyelembe. Különösen alacsony volt a pontszám a rockzenét szeretők kicsi, de hangos közösségében."

Hát igen, már kisebbség vagyunk... De elkalandoztam, vissza Londonhoz! Egy ilyen alkalommal sikerült megsasolni a Tykettot ott, valamikor a kétezres évek elején, némi szerencsével. A buli sold-out volt ugyanis, de én azért este odanyargaltam. A kelet-európai létnek néha pozitívuma is van: csak kisírtam, hogy beengedjenek.

S bár ez a lemez megvolt nekem előtte is bakeliten, akkor váltam igazán Danny Vaughn fanná! A csóka nemcsak eszméletlen jó énekes, de roppant közvetlen, őszinte frontember is egyben. Ott szerettem bele a hangjába és a banda intelligens, elegáns dallamos metaljába. (Ahogy az általában lenni szokott, látni kell a zenekart élőben, hogy igazán meg tudd szeretni őket).

Ezek ellenére nem biztos, hogy írtam volna róluk (eleve, a kicsit tökösebb cuccokat kedvelem, ha már elkallódott hajmetál, akkor leginkább Fifth Angel és Heaven's Edge – ezekről értekeztem is már amúgy, utóbbiról éppen ebben a rovatban), ha a kolléga nem hozza be a Damn Yankeest és az Extreme-et. De ha ezek – amúgy jogosan – beleférnek a kategóriába, akkor a Tykettonak is itt a helye! Hiába nyomta ugyanis az MTV anno a "Forever Young" gigaslágert, a lemez maga (az éppen változó zenei klíma miatt) már nem kapta meg azt az elismerést, amit megérdemelt volna.

Az itt villantott teljesítmény alapján ugyanis ennek az albumnak egy sikeres karriert beindító alapműnek kellett volna lennie, amire ma, mint a melodikus metal egyik gyöngyszemére gondolunk vissza. Hét-nyolc évvel korábban ez így is lett volna. Ehhez képest lapátra kerültek, mert (akkor már) nem fogyott úgy egy ilyen korong, ahogy kellett volna. Vagy ha fogyott is, a nagyokosok már tudták, nem ez lesz a jövő, így nem akartak több lóvét, energiát beletenni a befuttatásukba.

A lemez bivalyerősen indul. A "Forever Young"-ot követi a "Wings", ami legalább akkora himnusz. Kb. úgy, mintha Bon Jovi az egyik megjelenésén mindjárt az elején ellőné a "You Give Love..."-ot és a "Livin' on a Prayer"-t egymás után. Ja, hogy pontosan ez történik a "Slippery When Wet"-en? Hát igen, erről beszélek, amennyiben ez a korong egy sikeres pályafutás elindítója és csúcsa lett volna, most talán egy lapon emlegetjük a "Slippery…"-vel, vagy az "1987"-tel. Van amúgy még erős szám az albumon bőven, a "Burning Down Inside"-ért vagy a "Lay Your Body Down"-ért is zaciba vágná a legtöbb zenész a nagymamát.

Az egyediségét pedig – Vaughn orgánumán kívül – az adja, hogy nagyon kiegyensúlyozott, finom-légies az egész. Köszönhetően annak is, hogy Danny boy gyakran kapja elő a torzítatlan gitárt és kíséri vele a riffeket. Ez amolyan védjegyük, mondhatni, és a magas tónusú, kiművelt énekkel együtt az AOR felé hajlítja az összképet. Ezért a Bon Jovi és a Whitesnake helyett talán a Damn Yankees a legtalálóbb párhuzam, ahol a tagok múltja okán szintén nagyon erős a vokál és puhább a hangzás (az első lemezen mindenképpen).

Summa summarum, a korszak egyik csúcsteljesítménye és hattyúdala is egyben ez a cucc, amit nagyon kevesen ismernek, annak ellenére, hogy magát a zenekart, illetve annak egyik dalát elég sokan kapisgálják. Jöhetne egy koncert valahová a közelbe, esküszöm, oda szervezném a következő ellátási lánc regionális találkozót!

Kotta