Dionysos Rising

Jelen "zenei naplónk" fő profilja heavy metal és rockzenei kiadványok (CD-k, DVD-k) értékelése és ajánlása, valamint koncertbeszámolók és interjúk közzététele.

"Küldetésnyilatkozat"

Ha kíváncsi vagy, miről is szól ez a Dionysos Rising, akkor kattints.

Facebook

Utolsó kommentek

Ajánlott oldalak









 

Rockbook logó 400x120 fehér.jpg

ws szines.jpg

Gotthard: #13 (2020)

2020.03.12. 14:52 | Dionysos | 3 komment

y_284.jpg

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlapok:
www.gotthard.com
facebook.com/Gotthard

Mit csinál az amatőr kritikus, ha országos vészhelyzet miatt hazazavarják a munkahelyéről? Hát kritikát ír! Még akkor is, ha nem sok kedve van hozzá. Márpedig meglehetősen kedvetlenül ültem neki az immár 13. Gotthard albumnak, hiszen szegény Steve Lee elvesztése óta folyamatos lejtmenetben vannak a svájci hard rockerek. Nem vagyok babonás, így a 13-as számot önmagában nem tartom rossz ómennek, sőt az még bizakodásra is adhatott okot, hogy az együttes visszakerült eredeti, nagy kiadójához, a Nuclear Blasthoz. A nagy kérdés: változott-e valami, sikerült-e újra formába lendülni?

Elárulom: NEM! Nem, hogy a macska rúgja meg! Amilyen jó lemezeket készített a csapat a múlt évtized második felében, olyan ötlettelen, löttyedt és unalmas lett az egész, mióta Nic Meader az énekesük. Már a legutóbbi, 2017-es albummal kapcsolatban is merengtem arról, hogy ennek mi a túrós bukta lehet az oka. Meader tényleg nem rossz énekes, a zenészek is ugyanazok, akkor mi hibádzik? Nehéz ezt megmondani, én nem tudok másra gondolni, minthogy Lee elképesztő tehetséget, robbanékony energiákat hozott az együttesbe, amit azóta képtelenek pótolni. Szerintem ez az egyetlen észszerű magyarázat.

Lehet, hogy telítődtem kissé, ez a hónap eddig valóban nagyon erős volt megjelenésekben, de a sokadik hallgatás után sem akar változni a véleményem: nem tetszik a hangzás (a gitár konkrétan röcsög), túl sok benne az "amerika", felejthetők a dallamok, a közepénél már alig várom, hogy vége legyen. Idegesítenek a country balladák (Marry You, I Can Say I'm Sorry), a belassított ABBA földolgozás (S.O.S. - jó, a szakítós szöveg tényleg szomorú, de az eredeti annyival pörgősebb!), és a húzó nótának szánt sablonos pop rock dalocska (Missteria) is szánalmas (nem úgy a klipben szereplő csajok!). Sokat elmond az anyagról, hogy a végére kvázi-poénnak szánt "Rescue Me" tetszik a legjobban. Csak ismételni tudom magam: ezerszer inkább a Shakra!

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Michel Oliveira: Vida – Uma Campanha Contra a Depressão e o Suicídio (2020)

2020.03.10. 16:58 | Dionysos | 2 komment

y_283.jpg

Honlapok:
micheloliveira.bandcamp.com
facebook.com/MichelOliveiraOfficial

Molière még mit sem tudott arról, hogy Tartuffe nemcsak vallási szemfényvesztő volt, de kukás bácsi is. Aki viszont rendszeresen ellátogat erre az oldalra, már régen tisztában van vele, hogy olykor virtuális túrára indulok keresgélni, gyűjtögetni, a lomtalanításból válogatni. Sokadik ilyen akcióm közben leltem rá Michel Oliveira, brazil énekes-gitáros x-edik szólólemezére, mely fizikailag ugyan nem jelent meg, de jutányosan letölthető a különböző legális és ingyen a nem annyira legális megosztó oldalakról. (A bejegyzés végére beágyazom szépen a teljes lemez anyagát!)

Talán Kottán kívül is akad olyan olvasó, aki emlékszik még, mennyire szeretem a brazil zenekarokat, és azon belül is milyen nagy rajongója vagyok az Oficina G 3 nevű keresztény metál formációnak. Amikor megláttam ennek az Oliveira fiúnak a fizimiskáját, rögvest azt hittem, hogy az Oficina G 3 énekeséről van szó, de némi kutakodás után kiderült, hogy "hát de nagyon nem", merthogy azt Mauro Henriquének hívják, szóval ez egy másik. Másik, de semmivel sem bágyadtabb vagy tehetségtelenebb!

Nehezen tudom leírni azt a döbbenetet, amit az anyag hallgatása közben éreztem; ez a csákó nemcsak kiváló énekes, aki ha úgy hozza úri kedve, odabőg egy hatalmasat a mikrofonba, de bizony technikás gitáros is, aki (ezt nem csak kitaláltam, tessék megnézni referenciaként a klipet!) 9 húros gitáron nyomja. A Shockmagazinon a napokban olvastam egy interjút Nuno Bettencourttal, aki azt mondta, hogy neki még a 7 húros is sok, mert az extra húr összezavarja. Ezt a megjegyzést persze egy csipetnyi sóval kell fogyasztani, mindazonáltal Oliveirán a 9 húros kezelésekor semmiféle zavarodottság nem mutatkozik...

A lemez címe magyarul "Élet, avagy kampány a depresszió és öngyilkosság ellen". Furcsa, de pozitív kicsengésű, legalább annyira, mint maga a zene. Találunk a lemezen angolul és portugálul énekelt nótákat vegyesen, de akadnak instrumentális szerzemények is. Van rövidebb és hosszabb szám, hard rock és djentbe hajló progos szigorkodás, de némi portugál rap is (A Alma Che Chora). Oliveira mellett szerepel még hét vendég, de nekem egyik se ismerős; föltételezem, helyi brazil csákók – ahogy a braziloktól megszoktuk, egyik sem "jaffa fiú". Az utóbbi idők egyik legkellemesebb meglepetése ez a lemez, különösen a 9 perces "I'm Free", ami csont nélkül ügyeletes kedvenc matéria!

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Mytra: Logos (2020)

2020.03.07. 19:57 | Dionysos | Szólj hozzá!

y_9.jpeg

Kiadó:
EDGE/HMP

Honlap:
facebook.com/MytraOfficial

Nem mindig kifizetődő egy recenzió megírása előtt alaposan szétnézni, hogy más kritikusok milyen véleménnyel vannak a megjelenésről. Egyrészt befolyásolhatja az embert (bár ötleteket is adhat), másrészt előállhat az a helyzet, mint például jelen esetben, hogy olyasmit olvasok, amivel az utolsó betűig mélységesen egyetértek. Na, ilyenkor mi a teendő, mondjam el még egyszer ugyanazt, linkeljem be a cikket azzal a fölirattal, hogy csatlakozom az előttem szólóhoz? Ez nagyon megúszós eljárás lenne, és az olvasó joggal háborodna föl a munkakerülő kritikus tunyaságán...

Pedig éppen ez a helyzet állt elő: megvettem a Hammer magazint, többek között éppen azért, mert mellékletben megkaptam hozzá a kazincbarcikai Mytra legújabb nagylemezét, elolvastam benne Uzseka Norbert recenzióját és azt mondtam magamban: egészen pontosan ezt gondolom én is, ehhez mit tehetnék még hozzá? Mi a teendő? Jöhet a jó öreg copy+paste? Hogy Lady Gagát idézzem: Scheiße!

Azután átolvastam a 2014-es "Beta" albumról írt cikkemet, hogy ihletet merítsek belőle. Már ott is megemlítettem, hogy jelentős minőségbeli ugrást jelentett a csapatnak, hogy elhagyva a teljes instrumentalitást Hocza Viktória billentyűst mikrofon mögé állították. Már akkor tanácsoltam, hogy Viktória (és bájos női orgánuma) mellé jó lenne egy férfi hang, amelyik alkalomadtán úgy istenigazából el is tudja magát bőgni, ha kell. Nem tudom, hogy Hocza "Igor" Róbert olvasta-e azt a megjegyzésemet, vagy magától találta föl a spanyolviaszt, de föltalálta, az tuti, és az eredmény meggyőző.

A csapat "Beta" verziójára már 2014-ben azt mondtam, hogy világszínvonal, és ezt a véleményemet tartom is. Teljesen egyedi vegyületét teremtették meg a '80-as években divatos szinti zenéknek (Vangelis, Kitaro, Jarre), a göteborgi melodikus death metalnak (pl. In Flames) és Devin Townsend beskatulyázhatatlan, neurotikus metál cirkuszának. Némileg meglepő nekem, hogy a facebook oldalukon a meghatározó zenei hatások között nem szerepel a kanadai zseni.

A "Logos" abszolút pariban van az általam dicsért előddel. Uzseka Norberttel ellentétben nekem nem a klipes "N.I.R.A" tetszik legjobban, hanem a rögtön utána következő "Twelfth": nagyon baró, elszállós, enyhén keleties, lüktető kis téma! Remélem, a Mytra tagjai nem a besértődős magyar muzsikus hagyományokat követik (kaptunk már súlyos anyagyalázós üzeneteket), és elnéznek nekem két kritikai megjegyzést. A Hammer munkatársa is megjegyezte, hogy Viktória kicsit Hunglish-ül énekel; erre érdemes lesz a jövőben odafigyelni. Mint olyan mondom, aki hosszú évekig élt angol anyanyelvi környezetben: az ilyesmi bizony szokta zavarni a "bennszülötteket". A másik gondom a hangzás: üdvözlöm a bátrabb szólókat, de a gitár ilyenkor nagyon halk és általában véve az alapok nagyon hangosak. Eredeti CD-n és bazi jó Technics műszeren hallgattam a lemezt, és bizony már viszonylag alacsony hangerőn is gerjedni kezdett.

Illik, érdemes és indokolt pozitív hangon befejezni az értékelést. A "Logos" olyan produktum, ami nemzetközi összehasonlításban is simán megállja a helyét. A Mytra nem valami produceri irodában aprólékosan előre megtervezett vagy rajongói mimikri eredményeként fogant magyar epigonja egy külföldi előadónak, de nem is valami külföldön eladhatatlan, "röghöz kötött" hungarikum, és ez nagy szó.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Habu: Distant Thunder (2020)

2020.03.07. 10:39 | Dionysos | 2 komment

y_282.jpg

Honlapok:
www.habu-band.com
facebook.com/pg/HabuUK

Ha már a brit prog-rocknál tartottunk, nem hagyhatom ki ezt a napokban "kikukázott", full ismeretlen angol triót Ipswichből. Nagyjából és lényegében semmit sem tudok róluk, kik ők, milyenek voltak a korábbi lemezeik, miért nem találtak még maguknak egy rendes kiadót stb. Én csak "triple A"-nek hívom őket (aki járt az USÁ-ban, tudja miről beszélek), mert mindhármójuk keresztneve A-val kezdődik (Andy Clarke - ének, gitár; Alex Body - ének, bőgő, szinti; Alex Dunbar - dobok).

A trió fölállás, a hangzás, a dallamvezetés és a szuper dallamos, de zeneileg progresszív mentalitásban fogant szerzemények miatt egyértelműen a Rush jut eszembe róluk. Andy Clarke orgánuma olykor még hasonlít is Geddy Lee hangjához, mármint amikor a Rush frontembere éppen nem kapcsol "ultraszonikus" módba. A "Distant Thunder" egyébként is olyan, mintha a Habu a lemezfölvétel előtt a Rush első három albumával hetekre bezárkózott volna egy lefüggönyözött szobába. Én azért kihallok még belőle egy kis Blue Öyster Cultot is, ha ez mond valamit az amerikai legendával kevésbé ismerős magyar olvasóközönségnek.

Ahhoz képest, hogy az anyag saját kiadásban jelent meg, a sound egészen jó, a koncepcióhoz igazítva persze retrós kicsit, de sokkal tisztább, lélegzőbb és hitelesebb, mint pl. az előbb említett Novena. Ez a három angol pali magasról pottyant a trendekre, kordivatokra, elvárásokra, csinálják, ami tetszik nekik, ami őszintén belőlük fakad, mint valami tökéletesre gyakorolt garázsbanda, akik miután ledolgozták a hivatalban a napi nyolc órát, megisznak 4-5 sört fejenként és örömzenélnek kicsit, amíg "anyu" be nem kiabál, hogy "Kész a kaja, fiúk, gyertek vacsorázni!". Na, pont így, ezzel a hozzáállással kell hallgatni is, és akkor lehetőséget kapunk egy kimondottan kellemes háromnegyed órás kikapcsolódásra.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Novena: Eleventh Hour (2020)

2020.03.07. 09:52 | Dionysos | 1 komment

y_281.jpg

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.novenaband.uk
facebook.com/novenabanduk
novenabanduk.bandcamp.com

A Frontiers durván megszórt most bennünket hallgatnivalóval. Egyszerre elég sok és bizony elég sűrű lemez jelent meg náluk, és még a magamfajta farkasétvágyú kritikus is kénytelen nagyokat fújtatva Dipankrin után nyúlni. Úgy tűnik, Perugino elhatározta, hogy a kiadóhoz tartozó előadók névsorában (roster) kicsit erősíti a progresszív szekciót (pukkk!!! - ez itt az általam nyitott pezsgő dugójának hangja!!!). Magamon kívül vagyok a boldogságtól, mert öt végeláthatatlanul hosszú éve várom a svéd The Paralydium Project nagylemezének megjelenését, és a legfrissebb hírek szerint aláírtak a nápolyi kiadóval (rövidített Paralydium néven), a lemez pedig elvileg még nyár előtt megjelenik. Ehhez hasonló intenzitással már csak az örmény-amerikai Hovak Alaverdyan Octavision nevű projektjének bemutatkozását várom, olyan vendégekkel, mint Billy Sheehen, Victor Wooten, Steve Weingart és Jeff Scott Soto.

Miről is akartam írni? Ja, a Dipankrin! Azért voltam kénytelen gyógyszeres segítséget kérni, mert egyrészt rengeteg zenét kellett záros határidőn belül meghallgatnom és kiértékelnem, és mert ezek között olyanok is akadtak, mint az új brit prog-rock csapat, a Novena szórakozottságot, szétszórtságot nem tűrő, közel 80 perces (!) anyaga. A 2016-ban három számos EP-vel bemutatkozó együttes tagjai közül egyedül a Haken énekese, Ross Jennings ismerős. Az ő hangja és stílusa annyira jellegzetes, hogy a Novena Hakennel való összehasonlítása teljesen kézenfekvő. Megjegyzem, ez nemcsak Jennings miatt van, a kompozíciók fölfogása, a zenei koncepció is szinte teljes genetikai azonosságot mutat. Persze ennél jóval több mindent találunk: sok klasszikus prog hatást (pl. korai Genesis, Yes), némi Kalifornia progot (Spock's Beard), de olykor még extrém metál hatásokat is (értsd: aprítás és hörgés).

Az "Eleventh Hour" nem egyszerű, azonnal hatásos, könnyed hallgatnivaló, hetekig kell rájárni, még nekem is ismerkednem, barátkoznom kell vele, de az már nyilvánvaló, hogy iszonyatos munka, ötletmennyiség és zenei tehetség lett bele invesztálva. Talán hatásosabb (ütősebb) lett volna egy kompaktabb, fókuszáltabb válogatás; a brutális játékidő szerintem a hozzáférhetőség szempontjából akadályozó tényező; a tíz dalból három is 10 perc fölötti (!). Nem vagyok elragadtatva attól sem, hogy két alkalommal (Lucidity, Prison Walls) hosszú és elég hisztérikus narrációt kell végighallgatnunk. Ez itt már több pusztán dramatikus elemnél (pl. Pink Floyd, Queensryche, Dream Theater). Nekem a hangzás sem 100 százalékos, a gityó (szólóknál) elég retrósan szól, a dobok pedig erőtlenül puffognak, bár elképzelhető, hogy ez tudatos, amolyan "retrós" fogás náluk.

Nem csűröm-csavarom tovább, az "Eleventh Hour" elképesztő és lehengerlő bemutatkozás, a brit muzsikusok megint föladták a leckét a gyöngélkedő Amerikának, no és a világ többi részének is. Haken rajongóknak kétségkívül kötelező. A latin ritmusokkal megbolondított (salsát és flamencót power riffekkel és hörgéssel keverő), merészen újító jellegű (a dal középrésze kb. egy perc hosszú ritmikus tapsikolást tartalmaz) "Corazón" a Spock's Beard "The Light" című klasszikusához fogható zseniális darab, amiről alighanem olvasni fogunk még az "ügyeletes kedvenc" rovatunkban.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Myrath: Live In Carthage CD/DVD (2020)

2020.03.06. 20:51 | Dionysos | 1 komment

myrath-live-in-carthage-live-cover-okladka.jpg

Kiadó:
earMUSIC

Honlapok:
www.myrath.com
facebook.com/myrathband

A Myrath nálunk afféle házi zenekar, hiszen Tartuffe szent meggyőződése, hogy kitartó netes kutatómunkájának (ő ezt alázatosan csak kukázásnak hívja…) köszönhetően először a blogunkon volt olvasható érdemi recenzió a csapatról. Az a Myrath persze még nem ez a Myrath volt, hiszen bekövetkezett náluk tagcsere is, ráadásul a kezdeti Symphony X utánérzésből egy karakteres (rossz nyelvek szerint dagályos), az orientális stílusjegyeket előtérbe helyező zenekar lettek. Tartuffe mai napig a "Hope" irányvonalára esküszik, én viszont vele ellentétben az új csapásirányt tartom járhatónak, sőt szerethetőbbnek. Neki a legutóbbi lemezen a "Darkness Arise" a süti, nekem a "Mersal", de hogy biztos jó úton járnak, arra a bizonyíték, hogy mindketten csípjük őket, de ha ez nem elég, még Garael, sőt az ex-blog tag, Kotta is. (Ilyen konstelláció azért ritkán adódik a metal univerzumunkban.)

Akárhogy is, kereskedelmi szempontból mindenképpen jó döntésnek bizonyult a slágeresebb, fogyaszthatóbb megközelítés, a Myrath mára a (prog)metal underground egyik legsikeresebb csapatává vált. Fontosnak tartom azonban leszögezni, hogy a "slágeresedés" nem (csak) elhatározás kérdése. Slágert (ami itt ragadós, jól megírt refréneket, verze témákat, hangszeres betéteket jelent) írni piszok nehéz, nagyon sok zenekarnak beletört már ebbe a bicskája, és buktak óriásit a remélt siker helyett. Ez az alapkészsége vagy megvan egy csapatnak, vagy nincs, és akkor lehet kétségbeesetten újratervezni a talpon maradásért. Ha viszont van egy (vagy több) jó dalszerző a bandában, hátra lehet dőlni, ha a menedzsment sem balfasz és teszi a dolgát, a siker, ha nem is garantált, de jó eséllyel beköszön, Most már zsinórban a harmadik lemezük születik ebben a felfogásban, és a lendület kitartani látszik. Ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy saját hazájukban lettek próféták, hiszen állami finanszírozással sikerült egy hazai koncertet adniuk, a finoman szólva sem metal-nagyhatalom Tunéziában.

A "Live In Carthage" pedig mindennek a vérprofi dokumentációja képben és hangban is. Csendben jegyzem meg, hogy a nagy ikon (SX) máig képtelen volt egy DVD-t kiizzadni magából, míg az emlőiken zeneileg megizmosodó Myrath pedig de, ráadásul nem is alibi (tudjuk ezt is le alapon), hanem minőségi kiadványt. Ideális szabadtéri (ókori) színház, megtervezett, koreografált, kivetítős színpadképpel. Nem meglepetés, de a szetlista szinte csak a legnagyobb slágerekre (három utolsó album) épít, és abban az irigylésre méltó helyzetben vannak, hogy a két-három közmegegyezéses nótagránátot nem a végén és ráadásban kell robbantani, ehelyett egyenletesen magas színvonalú slágerparádéval ünneplik végig a "prófétává válásukat". Azt azért elismerem, hogy a népszerűségükhöz a remek zeneszerzők mellett nagyon kell a zseniális hangi adottságokkal felvértezett igazi csajmágnes frontember; Zaher. Neeem, nem a szakállas és kopasz celebdokink - az különben is Zacher…   

Persze, könnyű a perzsaszőnyegen csomót keresni, a hastáncos lányok (közelről azért inkább asszonyok…) gyakori szerepeltetése nélkül pl. nagyon meglennék, ahogy az is igaz, hogy a "Believe" már tényleg az a pont, ahol annyi mézet csorgattak a Symphony X hatásaikra, hogy az feloldódva el is tűnt, de ezzel együtt ez a másfél óra egyáltalán nem rossz értelemben vett zenei baklava, amiből kettő már halálos (cukor)adag az egészséges szervezetnek. Végig szólnak a lehangolt riffek, precíz és élményszámba menő a ritmusszekció, remek szólók és csupa-csupa nagyszerű, szenzációsan megírt metal nóta a fűszert jelentő arab zenei hatásokkal, ahol végig szigorúan a "jó dal" az alapanyag. Egyébként is, a dalokat velük éneklő, végig lelkes hazai közönséget méregerős dalok nélkül nem lehetne kilóra megvenni (itt láthatóan ez történik), ők pont magasról leszarnák a "maharadzsás fikcsiket", hiszen szoktatva vannak.

Egy szó, mint száz, aki velem együtt nem csak hallgatni, de néha nézni is szereti a hangulatos és jó koncerteket, ezzel a kombóval nem hibázhat, igazi csúcstechnikás, profi kiadvány.

 Túrisas

Címkék: lemezkritika dvd

Allen-Olzon: Worlds Apart (2020)

2020.03.06. 20:36 | Dionysos | Szólj hozzá!

y_280.jpg

Kiadó:
Frontiers

Őszintén szólva, akinek a legeslegelejétől el kell magyarázni, hogy ki az a Russell Allen (Symphony X, Adrenaline Mob) vagy Magnus Karlsson (Primal Fear, The Ferrymen), illetve kettejüknek mi köze egymáshoz, az vagy kómában töltötte az elmúlt 15 évet, vagy eddig kizárólag elektro-popot hallgatott és most először próbálkozik hard rock lemezek hallgatásával. Ez nem föltétlen áll a bájos svéd énekes hölgy, Antette Olzon (Nightwish, The Dark Element) esetében, akire érdemben csak rövid ideig, 2007-től 2012-ig irányult reflektorfény, amíg a Nightwish frontembereként borzolta a Tuomas Holopainen nevű finn despota idegeit.

Meggyőződésem, hogy szegény Olzon kisasszony itt is csak amolyan mellékszereplő, mert Karlsson és Allen, már csak az annak idején komoly sikereket elért Allen/Lande lemezek okán is, igazi nagyágyúk, akik külön-külön és együtt is számtalanszor bizonyítottak már. Ez még akkor is így van, ha Karlsson "patinája" az utóbbi időben erősen megkopott (fogalmazzunk egyértelműen: jól hallhatóan túlvállalta, "kiírta" magát a Frontiers házi zeneszerzőjeként), Allen pedig az Adrenaline Mob turnébuszának 2017-es tragikus balesete és zenésztársa, David Z elvesztése óta kifejezetten kerülte a rivaldafényt.

Nem lennék meglepődve, ha a szegény Timo Tolkki-féle Allen/Lande (2014) miatt esett csorba kiköszörülésére a Frontires eredetileg Landét kérte volna föl Allen mellé, és csak Lande elutasítását követően, egyfajta mentő ötletként merült volna föl Don Perugino folyamatosan pörgő agyában a nem túl sűrűn foglalkoztatott Olzon bevonása a projektbe. Annyi szent igaz, hogy Allen és Lande hangja sokszor annyira hasonló volt, hogy alig lehetett őket megkülönböztetni egymástól, így a "borzas" férfi és bársonyos női vokál párosítása izgalmas kilátásokkal kecsegtetett. Az már az én saját szerencsétlenségem, hogy az Olzonéhoz hasonló kedves női hangot ilyen zenei keretek között csak "vegyesben" bírom elviselni, önállóan nem. Ennek megfelelően pl. a "One More Chance"-t és a "Cold Inside"-ot csuklóból ugratom, miközben azon kesergek, hogy az "I'll Never Leave You" milyen baró nóta lenne, ha Allen és nem ő énekelné. Sajnálom, ilyen tufa vagyok...

A vállalkozás igazi Achilles-íne természetesen a gitárt, bőgőt, szintit kezelő és a dalokat egy személyben szerző Magnus Karlsson, hiszen az utóbbi időben nem volt éppen meggyőző formában. Töltekezett-e annyit, hogy valami olyat, vagy legalább hasonlót alkosson, mint az első két Allen/Lande albummal (vagy pl. korábban a Last Tribe lemezekkel)? Ez volt a nagy kérdés, s erre az a válaszom, hogy részben. A "Worlds Apart" valójában virtigli fele-fele alkotás, kifejezetten erős dalokkal és jó pár felejthető pillanattal. Ugyanakkor az olyan szerzemények, mint a címadó, a "Lost Soul", a "My Enemy", vagy a "Who's Gonna Stop Me Now" tagadhatatlanul a régi formát idézik.

Kár, hogy a hangzás amúgy Frontiers-osan műanyag, főleg ami Anders Köllerfors dob soundját illeti, de Karlsson legalább sistergő, már-már malmsteeni szólókkal pakolta tele az anyagot. Amit pl. a már említett "Lost Soul"-ban művel, tényleg elképesztő, még maga a nagy honfitárs, Yngwie mester is megirigyelhetné. Nem Karlsson hibája, hogy ez az egy ide, egy oda, egy közösen koreográfia nekem nem igazán jön be...

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Nils Patrik Johansson: The Great Conspiracy (2020)

2020.03.06. 17:21 | garael | Szólj hozzá!

npj_the_great_conspiracy.jpg
Kiadó:

Metalville Records

Honlap:
facebook.com/Nilspatrikjohansson

Nils Patrik Johansson első szólólemeze maga volt a zene koromsötétbe vesző zsákutcája. Vagy egy semmibe irányító tévút. Vagy egy olyan bukkanó, aminek csak mélysége van – azon fejezete a metal történelem nagy könyvének, amelyet a nebulók borzongva olvashatnak, mint  elrettentő példát. Nils tehát nem a művészet mestere, amit a meghökkentő gyorsasággal elkészült második albuma is bizonyít, ám hősünknek sikerült az új lemez giccsparádéját önmaga javára fordítani, és a muzikális parlagfű-mezőről a kabaré vagy esztrád terepére terelni a "The Great Conspiracy"-t .

S hogy mit is jelent ez? Az új környezetben az eltúlzott vagy végletekig leegyszerűsített dolgok másod-jelentést kaphatnak, a giccs pedig új határai között, ha nem is művészi, de mindenképpen szórakoztató jelleggel ruházza fel a dalokat. Ennek megfelelően Johansson új szerepet kap, és tehetségtelen bohócból konferansziévá nemesedik, aki ha kell, a közönségre kacsintva egy suttyó viccet is elsüt, de csakis a maga helyén, jókor, jó időben, a szórakoztatás tempójának megfelelően, sőt, ha kell, még az intellektualitást alulról súroló fricskát is képes a nagyérdeműnek felmutatni.

Nem is ragozom tovább, a kezdő poén rögtön mozgalmi érzésekkel töltheti el a hallgatót, hiszen az "Agitator" soraiba ravaszul az Internacionálé dallamtöredékei vannak elrejtve, amitől az én korosztályom rögtön a 123. Majakovszkij úttörőcsapat gyűlésén találja magát, az idősebbek pedig a május elsejei felvonuláson.

A "vicc" tehát ül, mint ahogy a "Freakstar Superstar"-é, a "Killer Without Gun"-é és az orgonával megbolondított "The Great Conspiracy"-é is. Ezek tulajdonképpen instant slágerek, amikben az énekes néha gunyoros, néha tragikumot sugalló hangszínén elővezetve, az induló jelleget a "Figyelj, haver"-jellegű monológ váltja fel. (Ezt akkor is így érzem, ha az album koncept jellege egy gyilkosságot, az 1986-ban történt, Olof Palme svéd miniszterelnök elleni merényletet járja körül.)

A fejlődés példája a "Prime Evil" horror-filmes riffel elővezetett epikája, aminek közepén egy teljesen oda nem illő, ám mégis integráns hatást kiváltó karibi hangulatú betét borzolja a kedélyeket, még akkor is, ha tulajdonképpen Afrikát énekli meg a ravasz Patrik, de hát kicsire nem adunk.

Mindezekkel egyetemben azokat is megértem, akik úgy gondolják, hogy a lemez ismételten az esztétika megcsúfolása, és színvonala a béka nemesebb szervét – nem, nem a combját – verdesi alulról, én azonban értékelem azt a meg-megcsillanó humort és szórakoztatási módszert, aminek segítségével annak idején a nagy konferansziék a legszakállasabb viccet is nevetésre ingerlően tudták előadni. És hogy kopott a függöny aranyozott széle, a berendezés pedig nem a kellékművészet csúcsa? – hát legyen. A lényeg úgyis az előadás, az pedig szerintem most már bőven színpadképes.

Garael

Címkék: lemezkritika

Harem Scarem: Change The World (2020)

2020.03.06. 11:03 | Dionysos | 1 komment

y_279.jpg

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.haremscarem.net
facebook.com/harem.scarem.band

Hatalmas a kontraszt az ocsmány, baljóslatúan beborult, hideg és esős mai reggel, valamint a Harem Scarem napsütötte, szívmelengető, életigenlő muzsikája között. Most aligha tudnék olyan muzsikát elképzelni, ami a félhomályba burkolózó "irodám" hűvös magányában jobban esne, mint a kanadai hard rockerek legújabb dallambombája. Hatékonyabb ez egy játékosan pattogó, lobogó fényű kandalló tűznél.

Ha nem is a kedvenc stílusomban alkotnak, ha olykor kicsit csöpögős is a megközelítés, a Harem Scarem mindig is nagyon szimpatikus volt nekem, s ez különösen igaz a klasszikus "Mood Swings" (1993) album 20. évfordulója utáni második újjászületésükre. Én legalábbis így hívom ezt az időszakot, amikor végre visszataláltak eredeti hangjukhoz, sőt, talán túl is szárnyalták "hőskori" önmagukat. Rendszeresen (és nem teljesen ok nélkül) piszkálom a Frontiers kiadót, de abban azért nagy érdemük van, hogy biztos hátteret nyújtanak olyan előadóknak, akik ennek hiányában keservesen küszködtek, de ugyanennek birtokában képesek egyfajta másodvirágzásnak indulni.

Megannyiszor poénkodtam már lemezcímekkel, de most sem tudom kihagyni, a "Change The World" aligha fogja megváltoztatni a világot, arra azonban tökéletesen alkalmas, hogy vidám dallamaival, megkapó kórusaival, míves gitárszólóival gyógyítsa egy olyan rocker nyomott kedélyét, aki momentán nem depresszív, mollos dallamokat, agyontördelt ritmusokat és végletekig szétszaggatott gitár riffeket akar hallgatni (nem mintha azzal lenne bármi baj).

Akinek bejött a "Thirteen" (2014) és a "United" (2017), most sem fog csalódni. Ha jól emlékszem, az időközben megnagypapásodott Lesperance valahol azt nyilatkozta, hogy ez az album kicsit keményebb elődeinél. Ez talán túlzás, de szerencsére nincs túltolva a lírai hangulat, és a klipen csatolt "The Death Of Me" riffje a ragadós refrén ellenére mégis a gitárost igazolja kicsit. Ja, és az a gitárszóló! Klasszik Lesperance... nagyon komálom.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Almanac: Rush Of Death (2020)

2020.03.06. 09:31 | Dionysos | 7 komment

y_278.jpg

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlapok:
www.almanac.band
facebook.com/AlmanacVS.band

Az öndicséret ellenszenves dolog. Még ha valakinek történetesen igaza van, akkor is irritáló az ilyen magatartás; kérkedni egyszerűen illetlen dolog. Az illetlenség azonban nem áll tőlem távol, mint ahogy a polgárpukkasztás sem. Ráadásul amikor azt mondom, hogy az Almanac előző lemezéről, a "Kingslayer"-ről írt cikkem - szerintem! :) - az egyik legjobban sikerült írásom, akkor ezt elsősorban azért mondom, hogy a Tisztelt Olvasó esetleg vegye a fáradságot, és retrospektív igénnyel újraolvassa azt, mintegy "megágyazván" az új albummal való ismerkedésnek.

Smolski poszt-Rage karrierjének első két albuma gyors egymásutánban követte egymást, a fehérorosz zseni érezhetően tele volt ötletekkel és bizonyítási vággyal. Ehhez képest talán meglepőnek tűnik, hogy a harmadik lemezre három teljes évet kellett várni, s így is csak bő 47 percre tellett (ráadásul két kb. egy perces "interlűddel"). Smolski ezt zeneszerző/karmester édesapja 2017-es elvesztésével magyarázta, ami - érthetően - nagyon megviselte lelkileg. Talán ezért is határozta el, hogy az édesapjával és egyben zenei példaképével közösen szerzett, gladiátoros történetre felfűzött "Suite Lingua Mortis Part I" (Rage "Speak Of The Dead", 2006) folytatását is elkészíti. Ezt a modern kori gladiátoroknak, vagyis az autóversenyzőknek dedikált opuszt csak üdvözölni tudjuk!

Időközben jelentősen átalakult Smolski csapatának összetétele, a magasabb fokozatra kapcsolt munkát már nem tudta sem Andy B. Franck (Brainstorm), sem David Readman (Pink Cream 69) követni. A három eredeti énekes közül egyedül Jeanette Marchewka úrhölgy maradt, a fiúk helyén pedig Patrick Sühl (Pantaleon, Gun Barrel) vitézkedik teljesen korrekt power metalos fölfogásban. Nekem egy kicsit hiányzik a két korábbi "bundesligás" torok, de Sühl teljesítményére tényleg nem lehet panasz. Smolski azt nyilatkozta, hogy a banda most végre valódi zenei kollektívaként működik, nemcsak interneten küldözgetik egymásnak a zenei fájlokat, hanem rendszeresen próbálnak, koncerteznek, és ez inspirálólag hatott a dalszerzésre.

Talán túlzó Smolski azon kijelentése, hogy az első két lemezük csak bemelegítés volt, de az biztos, hogy a "Rush Of Death" egy a korábbiaknál tömöttebb, fókuszáltabb, egységesebb anyag, ami gyorsabb, energikusabb, keményebb eredményt hozott. Ez a tempósság és acélosság persze jól illeszkedik az autóversenyzés tematikájához, ami nem olyan meglepő, ha arra gondolunk, hogy Smolski már vagy 25 éve versenyez hivatalosan, a sebesség euforikus bűvöletében.

Hiába a "Suite Lingua Mortis Part II", a "Rush Of Death" az Almanac eddigi leginkább power metálos anyaga, és olyan, mint a lemezindító dalban megénekelt ragadozó: kerget, karmol, harap rendesen. A patetikus, metáloperás körítés persze nem teljesen a múlté, de most érezhetően háttérbe szorult, hogy teret adjon a Smolskiban lakozó fenevadnak. Ez lehet, hogy még az egykori fegyvertársnak, Peavy Wagnernek is tetszene, pedig nem régen nyilatkozta, hogy a Rage végére már nagyon terhes volt neki Smolski kreatív értelemben tolakodó magatartása. Én továbbra is azon az állásponton vagyok, hogy különválásuknak mi csak haszonélvezői vagyunk, mint ahogy Havancsák Gyula látványos lemezborító grafikáinak is.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika