Dionysos Rising

2021.nov.08.
Írta: Dionysos 2 komment

Elfeledett jeles mesterremekek 40. – Stryper: Against The Law (1990)

yyy_72.jpg

Az ihletet nem igazán lehet erőltetni. Általában nem akkor jön, amikor nagyon rákészülünk, hanem jobbára váratlanul lep meg minket, amikor talán legkevésbé számítunk rá. Egy nyűgös, esős vasárnap délután kellett Szegedre utaznom, és mivel vezetés közben zenét szoktam hallgatni, gyorsan átnéztem a kocsimban rendszeresített USB kulcs tartalmát. Így találtam rá a Stryper "Against The Law" című lemezére. A vége az lett, hogy a kormányon vadul verve a ritmust és a refréneket fejhangon üvöltve érkeztem meg a városba. Még szerencse, hogy a hideg és az eső miatt föl voltak húzva az ablakok! Azért a járókelőknek így is minimum furcsa látványban lehetett részük...

Hazaérve azután rákerestem a blogunkon rajongásom tárgyára, és azt láttam, hogy gyakorlatilag egyetlen Stryper kritikámban sem hagytam ki a lehetőséget, hogy megemlítsem, sőt magasztaljam ezt az albumot. Nem kérdés tehát, hogy e rovatban helye van. Ez, kérem szépen, az elfeledett jeles mesterremek definíciója! Még három hosszú és mozgalmas évtized távlatából nézve is mesterremek, ráadásul elfeledett is, hiszen rajtam kívül alig-alig emlegeti valaki, és a banda első, klasszikus korszakának legnagyobb bukása volt kereskedelmi értelemben, konkrétan a Stryper hőskorszakának végét jelentette.

Voltaképp érthető, hogy a régi rajongók megrökönyödtek, amikor 1990. augusztusában kezükbe vették a lemezt. A muzsikusok a megszokott fekete-sárga csíkos "jelmezek" helyett bőrcuccokba öltöztek, a klasszikus, bibliai idézettel megfejelt logót lecserélték, amikor a tű pedig leereszkedett a barázdák közé, egy fémesebb, Van Halen-szerű zene dörrent meg a hangszórókból, melynek szövegei egyszer sem tettek kifejezett utalást az Istenre! Hiába dicsérte néhány kritikus az album erős zeneiségét, az arculatváltást értetlenül fogadó fanok távol maradtak a lemezboltoktól.

A dolog azért érthetetlen számomra, mert az minden kétségen fölül áll, hogy az "Against The Law" jól hallhatóan egy nagyon is feszes, erős, érett csapat munkája. Azt a jogot pedig nem lehet elvitatni egy bandától, hogy kísérletezgessen, finomhangolásokat végezzen a stíluson, megközelítésen, színpadképen stb. Vajon hány "inkarnációja" volt a Deep Purple-nek? Nem váltottak-e imidzset a Kiss tagjai? Talán évtizedekig ugyanazt a lemezt kellett volna Sweetéknek elkészíteniük? Fekete-sárga cicanadrágban, tupírozott hajjal játszani a bibliás kereszténység trubadúrjait? S mindezt annak ellenére, hogy éppen keresztény oldalról rengeteg kritika érte őket, miközben a hajmetál lassan, de biztosan veszteni kezdett népszerűségéből, a grunge pedig már kinyúlt pulcsis, zsíros hajú Hannibálként döngette a kapukat?

Elismerem, hogy merész váltásra szánták el magukat a Stryper tagjai, a klasszikus albumok után tényleg fölkapja az ember a fejét, amikor meghallja a "Not That Kind Of Guy" Van Halenre, a "Rock The People" Mötley Crüe-re, a "Two Bodies" Bon Jovira emlékeztető taktusait. Talán nem volt a legszerencsésebb döntés bepróbálkozni egy Earth, Wind & Fire földolgozással sem (Shining Star), főleg ennek klipjével megjelenni az MTV-n (milyen ordas bukta volt!) - még akkor sem, ha kivételesen jól sikerült földolgozásról van szó!

Ugyanakkor természetesebben, keményebben szóltak, s évek óta a legjobb riffeket, legmodernebb fölfogású szólókat pakolták az albumra, melynek A oldala meglepően friss, újító volt (magukhoz képest), jóllehet a B oldal már a formáció hagyományosabb arculatát mutatta. Tudom, hogy egészen irreális, de én a mai napig reménykedem abban, hogy Michael Sweet lesz egyszer annyira bevállalós, hogy - ha más nem, akkor szólóban - csinál egy hasonló lemezt, ahol nem édesded keresztény rockhimnuszokat, vagy az újabban rájuk jellemző Iron Maiden/Judas Priest-vonalat erőlteti. Szerintem erre a kiadója, a Frontiers is nyitott lenne, de fogadok, hogy a Sweet & Lynch projektnél is nagyobb sikert aratna. Az "Against The Law" ugyanis hatalmas lemez, csak éppen - ahogy mondani szokták - rosszkor volt rossz helyen...

Tartuffe

Címkék: mesterremekek
2021.nov.06.
Írta: Dionysos 3 komment

Crazy Lixx: Street Lethal (2021)

yyy_71.jpg

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.crazylixx.com
facebook.com/crazylixx

Napok óta kotlom ezen a recenzión; nem azért, mert a Danny Rexon énekes által vezényelt svéd retró sleaze/hajmetál banda muzsikája komoly megfejtést igényel. Egyszerű amerikai hard rock ez a '80-as évekből: korhű hangzással és ismerős panelekkel, úgy zeneileg, mint a szövegek tekintetében - mindez némi jellegzetesen skandináv dallamérzékenységgel politúrozva. Tétovázásom leginkább annak tudható be, hogy úgy éreztem: nem nagyon tudnék semmi újat sem mondani a korábbi anyagokhoz fűzött kommentárokhoz képest (Ruff Justice - 2017, Forever Wild - 2019).

Bevallom férfiasan, nekem - noha szenvedélyes gyűjtő vagyok - csak a 2014-es eponím (önmagukról elnevezett) CD-jük van meg, de a Crazy Lixx igazából közel 20 éves fönnállása és 7 lemez kiadása után is ugyanazt a zenét játssza, ragaszkodik a jól kitalált eredeti recepthez (a '80-as évek Amerikájából), így bármelyik albumukat végighallgatva teljes és könnyen áttekinthető képet kapunk arról, hogy milyenek ők, mi a mondanivalójuk. Ez nem jelenti azt, hogy nem érdemes a teljes diszkográfián átverekedni magunkat, sőt! Aki fogékony erre a (lemezborítóhoz hasonlóan) színpompás, szórakoztató glam metal nosztalgiára, az most is egy hagyományos LP-nyi (45 percnyi) bohókás, vérpezsdítő fölüdülésnek nézhet elébe.

A hiányzó "írói" ihletet végül a klipes nóta, az "Anthem For America" szövege, illetve annak "hivatalos" magyarázata hozta meg. Danny Rexon így nyilatkozott: "Ez a nóta föl akarja rázni az Amerikai Egyesült Államok fiataljait, akik úgy tűnik, elveszítették a kapcsolatot a rockzenével. Ironikus emlékeztető ez arra, hogy az Egyesült Államok korábban a legnagyobb rock n' roll nemzet volt a világon, és a mai fiatalokon múlik, hogy Amerikát újra ráébresszék a rockzene nagyszerűségére. Zeneileg tisztelegni akartunk a '80-as évekbeli, '90-es évek eleji nagy hajmetál himnuszok hangzása, hozzáállása, ösztönössége és örömtelisége előtt."

Nagyjából ugyanez mondható el az egész lemezről, sőt a Crazy Lixx egész eddigi munkásságáról: legfőbb célja, hogy valamit visszahozzon a dallamos hard rock hőskorszakának laza, könnyed gondtalanságából, a felhőtlen szórakozásból, szabad életérzésből, ami eltűnt a grunge lehorgasztott fejű pesszimizmusával, a tánctermeket meghódító embertelen elektronikus dübörgéssel, az autotune-nal sterilizált, tömeggyártott "slágerekkel", a manapság divatos vértelen, szinte suttogva előadott nyűgös popdalokkal.

Hogy ez az egyébiránt tűpontos diagnózison alapuló elhatározás mennyire reális, életszerű, megvalósítható - főleg egy európai kiadónál vitézkedő, második vonalas skandináv formáció esetében -, az már más kérdés. Ami engem illet, egy-két gyöngébb dal kivétellel határozottan élveztem az új fölhozatalt is - ugyanakkor el kell ismernem: nem vagyok sem amerikai, sem tizenéves. Nagyon nem.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2021.nov.05.
Írta: garael 3 komment

Running Wild: Blood And Blood (2021)

running-wild_blood-on-blood-01-500x500.jpgKiadó:
Steamhammer/SPV

Honlap:
www.running-wild.net

A nosztalgia a kritikus egyik legnagyobb gyengéje: képes teljesen szubjektív irányba eltolni azokat a fránya érzéseket, melyek a zene hallgatása során feltörnek. Különösen veszélyes állapot ez akkor, ha az emlékezet abba az életszakaszba repít vissza, amikor legfogékonyabb voltál az újra – esetleg a felvillanó pillanatok, órák, napok egy boldog vagy örömteli időszakot ölelnek fel. S mi lehet szebb, mint az ember kamaszkora, esetleg fiatal felnőtt évei, amikor már kilépett a gyermeklétből, és először tapasztalja meg az önállóság felelősségét! Ilyenkor aztán a felcsendülő dallamok – főleg, ha nem sokat változtak az évek során – retrospektív jelegük ellenére óhatatlanul is tévútra vihetik az ítészt, hamis értékelési attitűddel ruházva fel az embert, amire a fiatalabb korosztály legjobb esetben is csak a vállát vonogatja, rosszabb esetben pedig egyszerűen lehülyeségezi a leírtakat. Ez az értetlenség természetesen nemcsak az ifjúságra vonatkozik, hanem mindazokra, akiknek nem fűződik kellemes emlék a hallottakhoz, vagyis zenei szocializációjukban nem játszott szerepet a recenzió tárgya.

Ennél fogva aztán ne is várjon tőlem a kedves olvasó komoly szakmai értékelést, még akkor sem, ha a Running Wild új lemeze valóban hosszú idő óta a legjobb Kasparek főgereneralisszimusz életművében, minden hibájával, szerethető sutaságával egyetemben. Hát persze, hiszen én is egyike voltam a nyolcvanas évek végén azoknak, aki a Guns N' Roses "Appetite For Destruction"-jától felfűtve lázas keresésbe kezdett a keményebb zenék világában, és a kutakodás – úgy gondolom, nem csak nálam – hamar a kalózok zenei vizeire evezett (még akkor is, ha a kalóz lét csak pár albumig tartott ki, onnantól fogva aztán a militáris katonalét határozta meg az egyre önfejűbbé váló zenekarvezető elképzeléseit, addig hadakozva, míg saját zenésztársait is sikerült a boldogabb mezőkre, a civil létbe, vagy más együttesbe penderíteni.)

Az öntörvényű Kasparekről aztán sikeresen többször is lemondtak a valamikori hívők, valljuk be, könnyű céltábla volt a repedt fazékhangzás, a dobgép és a túl ismerősen újra és újra felbukkanó énektéma, ráadásul Rolf még önmagát is kirúgva a bandából, elkövette a metal zenészek legnagyobb bűnét, és az elektronikus zenék, vagy a dallamosabb AOR világa felé kezdett kacsingatni.

Szerencsére a korral aztán nemhogy elment, de megjött hősünk esze, és pár bemelegítő album után ismételten képes volt egy olyan lemezt összetrombitálni, ami "méltó régi, nagy híréhez". Ideje is volt, hiszen a nemzetközi kalózvizeken felbukkant Rolf fiatalabb, életerősebb, frissebb kiadása, és Blazon Stone néven sikeresen aratta le azokat a babérokat, amiket Kasparek mester már csak a babfőzelékben talált meg.

Mit is írhatnék tehát a "Blood And Blood"-ról? Hát azt, hogy, olyan, mint a többi, mármint az aranykorszak albumai, melyek olyan alkotásokkal örvendeztettek meg minket, mint a legendás "Under Jolly Roger", a "Death Or Glory" – amivel Rolf tulajdonképpen megalkotta az epikus, militáris heavy metal azóta is koptatott sémáit – a "Pile Of Skulls", vagy a "Black Hand Inn". (Igazából egy pillantást visszatekintve, a "The Rivalry"-val vagy a "Victory”-val sem volt semmi gond, pusztán rossz időben készültek, és hasonlóan sok pályatársukhoz, elveszve kavarogtak a grunge mindent elborító deheroizáló hangulatában.) A dalokat hallgatva aztán rögtön visszaröppen az ember lábára a fehér, magasszárú Puma csuka, a szűkített farmernadrág, és előbújik a szekrényből a több mint harminc éves mellény is a Saxon-Running Wild-Helloween-Stormwitch felvarrókkal.

Külön örömömre szolgált, hogy ismét sikerült egy nagylélegzetű csatakrónikát hangjegyekbe préselni, a harminc éves háborúról regélő "The Iron Times (1618-1648)" a legszebb kaspareki hagyományokat idézi meg, könnyfakasztó heroikus epikával örvendeztetve meg a nosztalgiában fürdő öreg rockert.

Gyenge hangzás? Igen! Ismerős megoldások? Igen! A nyolcvanas évek óta változatlan dallamfordulatok? Igen! De álljunk meg egy pillanatra, és hangosan harsogjuk a világba az igent arra a kérdésre: ismét fiatal lettél az albumot hallgatva? S ha ez megvolt, igyunk egy kupica rumot a saját, és Rolf Kasparek egészségére.

Garael

Címkék: lemezkritika
2021.nov.01.
Írta: Kotta 4 komment

Arion: Vultures Die Alone (2021)

arion.jpgKiadó:
AFM Records

Honlap:
facebook.com/OfficialArion

Ezúttal nem bízták a véletlenre. Bombasztikus hangzás, diszkó metal á la Beast In Black, de közben zúznak is, a legújabb amerikai trendeket megidézve: csak a süket nem hallja meg a gitártémákban és egyik-másik refrénben a Five Finger Death Punchot. Mármost, csak ebből kiindulva nagyon szeretném nem szeretni, de nem lehet. Merthogy a tehetség még az izzadtságszagon át is utat tör magának és elismerésre késztet.

A finn csodagyerekekről tanult kollégám már értekezett korábban. Azóta kiadtak még egy pofás power albumot, amiből azért lehetett sejteni, merre tartanak, és ezúttal, harmadikra, úgy érezték, most, vagy soha. Itt az ideje az áttörésnek! Meg is tesznek mindent az ügy érdekében: ha kell poposabbra veszik a hangzást, ha kell tolják a suttyó metalt FFDP módra, benyalnak kicsit a korszellemnek vendégénekesnők meghívásával, és hát nagyjából minden második számot a Spotify lejátszási listákra kerülési potenciált szem előtt tartva komponálták.

Ez most jó nekünk, vagy sem? Nos, ez nézőpont kérdése. Személy szerint azt gondolom, működne ez a sztori kevesebb mesterkéltség nélkül is. A lemez talán legjobb nótája a címadó, ahol a billentyű végre nem egy infantilis dallamot püttyög a riffek alá, hanem hangulatot teremt, színesít-szőnyegez; és se ugrálni, se lassúzni nem lehet rá - de természetesen ez csak egy (privát) vélemény. Eredményesség szempontjából (mármint az övékéből) ráadásul valószínűleg kisebbségi és tökéletesen redundáns.

És ha hozzáteszem azt is, hogy minden hibájával és megtervezettségével együtt is sokkal szívesebben hallgatom ezt, mint bármelyik fentebb említett referenciazenekart (csak maradt bennük valami abból a fajta zeneiségből, ami nekem bejön), akkor végül is mindenki jól járt. Plusz, ahogy már utaltam rá, ezek a dalok jók, és igen kompetensen lettek feljátszva. Az őszinteségük, hitelességük valamelyest megkérdőjelezhető talán, de a színvonaluk nem.

Kotta

U.i. Csak érdekesség, hogy mindkét fent említett, a modern stadion metalban kétségkívül igazodási pontként számon tartott bandának - ráadásul egyik európai, a másik amerikai – van magyar vonatkozása. Na, ezek szerint ezt is mi találtuk ki…

Címkék: lemezkritika
2021.okt.30.
Írta: Dionysos 1 komment

Interjú Tuomas Heikkinennel, a Leverage gitáros-zeneszerzőjével

fenykep.png

Október 15-én jelent meg a finn Leverage legújabb lemeze a Frontiers kiadónál. Az erről megjelent recenziónkhoz most csatolunk egy interjút is Tuomas Heikkinennel, az együttes gitáros-zeneszerzőjével.

2009 és 2019 között hosszú szünet volt a zenekar tevékenységében, mi volt az oka?

2011 közepéig voltak alkalmi föllépéseink. Aztán kiderült, hogy a "Circus Colossus" albumunk nem emelt minket új szintre. Emellett a Spine/Universal A&R (tehetségkutató és művésztámogató részleg) képviselője is megváltozott, és az új hapsi gyűlölt minket; death metal rajongó volt, meg ilyenek. Ezért úgy döntöttünk, hogy tartunk egy levegővételnyi szünetet. Soha nem oszlott föl a zenekar vagy ilyesmi, csak mindannyian folyton valami mást csináltunk a zenei életben: vagy együtt, vagy külön.

Volt néhány személyi változás is, megkérdezhetjük, hogy miért?

Torsti (a másik gitárosunk), miután megvalósította AOR-vízióját a The Magnificent nevű projektben, filmzenék szerzésére akart koncentrálni. Pekka (az énekesünk) soha nem ment el, vagy ilyesmi; egy életre szóló barátság van köztünk. Csak éppen beszélgettünk, hogy merre tarthat a Leverage, s én tudtam, hogy a következő albumnak keményebb lesz a megközelítése, mivel Mikkóval (az új gitárosunkkal) már dolgoztunk a riffeken és hasonlókon, és azt is tudtam, hogy Pekka el fogja ugyan énekelni, de nem fogja élvezni. Ezzel egy időben voltak demószámaink Kimmóval (az új énekesünkkel), akit már régóta ismerek. Csináltunk vele néhány Rainbow Rising-tribute koncertet, a Leverage-srácokkal és csak velem a gitáron. A dolgok egyszerűen csak a helyükre kerültek és működni kezdtek.

Úgy tűnik, ezt az új korszakot a hangzásban és a produkcióban is némi változás jellemzi. Kifejtenéd ezt egy kicsit, kérlek?

Véletlenül találkoztam egy Eero Kaukomies nevű arccal, aki hangmérnök, dobol és billentyűkön játszik. Menő srác. Abban az időben egy Queen tribute-ban játszottam, ahol Kimmo énekelt. Ekkorára Torsti már nem dolgozott velünk a jyväskyläi stúdióban, és már nem volt a zenekar tagja. Eerón keresztül a híres helsinki Sonic Pump stúdióban kezdtünk dolgozni, fölvettük a dobokat, és megcsináltuk a "Red Moon Over Sonora" című dal keverését. Tök jó lett, és onnantól kezdve együtt dolgozunk vele. Ami a hangzásvilágot és produkciót illeti, én vagyok a felelős azért, ahogy mostanában szólunk. Teljesen elegem lett a duplázott 7 húros gitárokból (eladtam az ESP-jeimet), a sample-alapú dobokból, a MIDI ál-szimfonikus hangszerelésekből és hasonlókból. A "DeterminUs"-on a változás még nem volt lezárva, de az új lemezen sikerült olyan hangzást kikeverni, amilyennek a dalokat hallottam a fejemben. Tudom, hogy ez mind ízlés kérdése, de a gyökereim a '70-es évek végére, a '80-as évek elejére nyúlnak vissza, és szerettem volna egy "próbatermi zenekar" hangulatát megteremteni. Ezen túl kicseréltem néhány billentyűsávot gitársávokra. Nem akartam a kórusokat sem 100%-ra hangolni. Órákig tudnék erről beszélni, mivel egyáltalán nem vagyok "power metal" rajongó. Nem állítom, hogy rossz zene, csak éppen nem szeretem.

Hogyan jellemeznéd a stílusotokat? Mik voltak a meghatározó zenei hatásaid?

Nekem elsősorban két fő hatásom van. 4 évesen kezdtem hallgatni a Beatlest, a szüleim magnókazettáit. Átrágtam magam az összes albumon, és a Beatlest még mindig nagyon szeretem. Később egy idősebb unokatestvéremen keresztül megismertem a Rainbow "Rising" című lemezét. Ez úgy letaglózott, mint egy kalapács. Emlékszem, az apám kocsijában ültem, és egy teljes napon keresztül újra és újra visszapörgetve hallgattam a "Stargazer"-t. Már orvoshoz akartak vinni... Ez a két első szerelem. Azt hiszem, mindannyian egy csomó zenét hallgattunk és szerettünk, de az én ízlésem mindig is a keményebb dolgok felé hajlott, kivéve talán a Beatlest.

Mondanál pár szót a legújabb lemezetekről?

Tényleg csak néhány szó: épp annyira izgatott vagyok az "Above The Beyond" megjelenése okán, mint annak idején a "Tides" miatt. Ma már idősebb vagyok, és más a gondolkodásmódom is, de elvégre is sok minden történt időközben (15 év alatt).

Mindig megkérdezzük skandináv és finn bandáktól: a hard rock és a heavy metal hihetetlenül népszerű ezekben az országokban. Rengeteg jó, nemzetközileg ismert és elismert zenekar van, tele kiváló zenészekkel. Mi a titok? Jó iskolák? Pénzügyi támogatási programok? Valamilyen titkos vegyület a vízben?

Biztos vagyok benne, hogy már korábban is hallottad ezeket a válaszokat. Először is a heavy rock és a metal egyszerűen passzol a finn fiatalok gondolkodásmódjához. Nem tudom miért, de így van. Mindez néhány évtizeden belül történt. Ma már minden elérhető a YouTube-on és más felületeken keresztül, és a fiatal muzsikusok mindjárt az elején éveket spórolhatnak meg azzal, hogy innen azonnal megtanulják a dolgokat. Van egy országos zeneoktatási programunk, a Művészeti Alapoktatás (egyébiránt a gitárosunk, Mikko és én ugyanabban a zeneiskolában dolgozunk, az ő osztálya az enyém mellett van, ő ászokat készít föl, én tábortűz-gitárosokat...) Az olyan zenekarok, mint a Nightwish, a Children Of Bodom stb. jelentős "finn zenei termékekként" tették le névjegyüket. Tehát van egy kultúra történelemmel, komoly tudásanyaggal és erőforrásokkal.

Hogyan kezelitek ezt a COVID-járványos időszakot? Művészileg blokkolt vagy inspirált titeket?

Igazából a világjárvány tette lehetővé az "Above The Beyond" létrejöttét. Hirtelen minden más játéklehetőség, tevékenység leállt. Így hát több mint fél évvel az eredeti tervem előtt kezdtem el dalokat szerezni. Én személy szerint jól vagyok, mivel nem koncertekből élek, mostanában kezdtük el a távoktatást is, mindazonáltal láttam, hogy az emberek rémesen kínlódnak ettől. Elvesztették a megélhetésüket, s ez nagyon nem jó így. De bármi is ez az egész, fölgyorsította a kreatív folyamatokat és hamarabb tette lehetővé az új album megjelenését, mint ahogy az egy "normális világban" történt volna. Ami az ihlet kiapadását vagy fölszínre törését illeti, biztos vagyok benne, hogy a dalszövegekben vannak olyan sorok, amelyek tudat alatt tükrözik a 2020-as időket. Ami a dalszerzést illeti, nem blokkoltam le, tiszta a helyzetem; örülök, hogy van szerződésünk, dalokat írhatok, fölvételeket csinálhatok, produceri tevékenységet folytathatok, és remélhetőleg valamikor majd eljátszhatjuk az új szerzeményeket élő közönség előtt.

Sok zenész tele van panasszal a zenei üzletággal és a CD/bakelit eladásokkal kapcsolatban. Hogyan látod a jövőt? A fizikai kiadásokat a tisztán digitális platformok végleg elavulttá teszik?

Szerintem a teljes képet kell figyelembe venni. Ha teljesen független lennék, valószínűleg albumok helyett csak egy dalt adnék ki havonta, hogy az új zenéknek hosszabb élettartama legyen. A bakelit lemezek visszatérése egyébként fantasztikus dolog, teljesen más élmény a barázdákba illeszteni azt a tűt! Bárcsak kiadhatnánk az új lemezt bakeliten is! Nem rajtunk múlik. Persze a pénz is kérdés. Egy album költségvetése manapság elképesztő. Másrészt a fiatal bandák/előadók ma már mind tudják, hogyan készítsenek otthoni felvételeket, hogyan reklámozzanak az interneten, hogyan tegyék föl a cuccaikat a Spotifyra stb. Szóval ez egy nagyszerű kiegyenlítése is a dolgoknak. Ha egy fiatal srác, aki teljesen ismeretlen, mondjuk egy újjászületett Paul McCartney, kiadna egy új dalt "Yesterday" néven az egész világ előtt, amely nem ismeri a dalt, akkor egyszeriben azonnal ismertté válna. Nem lenne szüksége egy csapatnyi A&R ügynökre, akik azt mondják neki, hogy a dal "2021 énekese/dalszerzője" díjas, vagy bármi ehhez hasonló baromság. Vagy néhány olyan "fizess, hogy játsszuk a dalodat" rádiósra, aki ugyanezt mondja. Mindegy is. Azt hiszem, érted, mire akarok kilyukadni.

Talán bevallhatjuk az olvasóknak, hogy elolvasva a recenziónkat, te magad kerestél meg minket néhány észrevétellel, kiigazítással. Hízelgő, hogy érdeklődsz a mi véleményünk, mondandónk iránt. Elképesztő, hogy ma már a zenészeknek ilyen szinten részt kell venniük a promócióban, ennyire alulról kell kezdeni az építkezést: személyesen kell utánanézni a kritikáknak, lefordítani a recenziókat, keresni PR lehetőségeket stb. Hogyan találsz erre időt és energiát?

Persze, nincs mit titkolnom. Több száz és száz órát dolgoztam az új albumon. Most jött ki és kíváncsi vagyok, hogyan fogadják az emberek. Igazából nem is kell személyesen utánajárnom a dolgoknak, egy csomó olyan üzenetet kapok, hogy "láttad ezt?". Tetszik, hogy az új lemez véleményeket ébreszt, provokál, legyen az jó vagy rossz. Büszke vagyok rá. És manapság bizony követned kell a folyamatokat, promóciós munkát kell végezned, fel kell emelned a feneked a díványról, mert ezt senki sem fogja megtenni érted és helyetted. Veterán zenészek heavy rock bandája vagyunk. Már az is kiváltság, hogy az új zenéinket egyáltalán az emberek elé tárhatjuk. Örülök, hogy mindezt még megtehetem.

Köszönjük az interjút!

Én köszönöm az érdeklődést. Rock On!

Címkék: interjú
2021.okt.26.
Írta: Dionysos 4 komment

Leverage: Above The Beyond (2021)

yyy_70.jpg

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.leverageofficial.com
facebook.com/leverageofficial

Kotta kolléga már napokkal korábban jelezte, hogy igényli az új Leverage kritikáját. Akkor ígéretet tettem rá, hogy megírom, de jó okom volt arra, hogy ne siessem el a dolgot: egyrészt sokirányú elfoglaltságaim miatt nem volt időm a lelkiismeretes kiértékelésre, másrészt a 10 év hallgatás után kiadott 2019-es lemezük (DeterminUs) hatalmas csalódás volt. Nekem nagyon hiányzott Torsti Spoof gitáros (The Magnificent) hozzájárulása (hangzásban, hiszen a zeneszerzésért gyakorlatilag egy személyben Tuomas Heikkinen a felelős), de a máskülönben nem igazán lenyűgöző Pekka Heino énekes váltóembere, Kimmo Blom (Urban Tale) sem nyújtott igazán meggyőző teljesítményt. Persze a legnagyobb bajnak a hangzás elvékonyodása és a dalok megereszkedett színvonala bizonyult.

Az "Above The Beyond" - hogy mindjárt a dolgok közepébe csapjak - szerencsére sokkal pofásabb közvetlen elődjénél. A korábban jellemzően power metalos hangzás ugyan nem tért vissza - valamiért Marko Niskala billentyűs érthetetlenül és méltatlanul a háttérbe (sarokba?) lett szorítva -, a szerzemények ezúttal sokkal jobban sikerültek. Talán indokolatlan a három lassú ballada (bár a korábbi lemezeken sem spóroltak velük), de Kimmo Blom végre leszokott arról, hogy fölöslegesen gurgulázva rekesszen, és a Torsti Spoof helyére érkező Mikko "Tanár úr" Salovaara (ex-Kiuas) is kétségeken fölül álló hangszeres kompetenciájához méltóan eregeti szólóit (pl. Do you Love Me Now, Falling Out Of Grace).

A lemezen végre újra vannak igazán ütős dalok, ilyen például a klipes "Emperor", melynek közel-keleti föl- és levezető dallamfoszlányai súlyos kontrasztban állnak a fagyos, sarkvidéki hangulatot árasztó borítóképpel, de ilyen az album vitathatatlan csúcspontját jelentő "Falling Out Of Grace" is. Ez utóbbi közelíti meg leginkább az első három lemez színvonalát, amely az újkori Leverage-hez továbbra is úgy viszonyul, mint a Gerlachfalvi-csúcs a Kékestetőhöz (egyszerűbben: a Tátra a Mátrához).

Ezzel nagyjából el is mondtam minden lényegeset: az "Above The Beyond"-dal sem sikerült megugrani az ún. MK I (klasszikus fölállás) által magasra helyezett lécet, az viszont határozottan vigasztaló, hogy a "DeterminUs" (és az előtte megjelentetett EP) által okozott csalódást érdemben képesek voltak orvosolni.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2021.okt.26.
Írta: Dionysos 6 komment

Venus Syndrome: Cannibal Star (2021)

yyy_69.jpg

Kiadó:
Rockshot Records

Honlapok:
www.venus-syndrome.monsite-orange.fr
facebook.com/thevenussyndrome

Elég kínos, de erre a csapatra a borító alapján figyeltem föl. Ez kb. annyira ciki, mint amikor egy járművet nem a típusa vagy rendszáma, hanem a színe alapján akar valaki azonosítani (Milyen autó volt? - Piros. - Kösz.) Mindenesetre kíváncsi voltam, hogy a borító milyen zenei tartalmat rejt, és már az első hallgatásra fölkaptam a fejem. Na nem azért, mert olyan lehengerlő volt az élmény, hanem azért, mert Franciaország egyáltalán nem számít heavy metal nagyhatalomnak. Pár kivétellel (Adagio, Gojira, Lord Of Mushrooms stb.) elég szegényes és maximum középszerű a fölhozatal.

A Venus Syndrome sem föltétlen világszínvonal, de mind a stílszerű védjegyek, mind a produkció alapján ki kell jelentenem, hogy abszolút vállalható. Persze a népesség szerint kb. velünk egyenértékű Görögországban például jócskán akad hasonló, de még jobb is... A VS - több más együtteshez hasonlóan (pl. Myrath, Circus Maximus) - Dream Theater tribute bandaként kezdte MetroTheater néven. Ayman Mokdad gitáros egy idő után meggyőzte a többieket, hogy saját dalokkal is érdemes próbálkozniuk, s ezeket végül jobbára ő is szerezte. A bemutatkozásra 2020 áprilisában került sor magánkiadásban és az ilyenkor meglehetősen tipikus alacsony produkciós színvonalon.

A klímaváltozás veszélyeire reflektáló "Cannibal Star" azonban már egy "rendes" kiadónál jelent meg, a keverés és maszterelés feladatait pedig a Frontiersnál dolgozó Simone Mularonira (DGM) bízták. Az eredmény jól hallhatóan őket igazolja úgy a dalszerzés, mint a hangzás tekintetében. A promóciós szövegek szerint a VS progresszív metált játszik, ami szerintem némileg túlzó, illetve leegyszerűsítő. Az mindenesetre meglepő, hogy a nagy példakép, a Dream Theater hatása egyáltalán nem domináns.

Ayman Mokdad nem egy John Petrucci, mint ahogy a Brazíliából igazolt Rodolfo Lima Sproesser sem egy Kevin Moore vagy Jordan Rudess, és a stílus is inkább a nagyjából 4 perces számokban gondolkodó, bár valamivel fifikásabb euro-power kategóriában helyezhető el. Nem véletlenül hozakodtam elő az imént Görögországgal: úgy érzem a VS valahol a görög InnerWish, illetve a Firewind környékén helyezhető el. Ehhez nagyban hozzájárul a röviden csak Emmanuelsonnak nevezett vokalista hangjának tónusa. Vele csak annyi a gáz, hogy néha nagyon kiütközik: az angol nem az anyanyelve - pl. a "Contaminate Me" refrénjének hibás hangsúlyozása nem egyszerűen helytelen, de egyenesen értelemzavaró.

Közel sem vagyok frankofil alkat (sőt!), de el kell ismernem: a "Cannibal Star" hosszú ideje az egyik leghallgathatóbb francia produktum ebben a stílusban, még úgy is, hogy nem hibátlan, s a végére kicsit egyneművé válik.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2021.okt.24.
Írta: Kotta 1 komment

Elfeledett jeles mesterremekek 39. – Love/Hate: Blackout In The Red Room (1990)

lovehate.jpgFürdővízzel együtt a gyereket. Így járt ez a kaliforniai banda. Pedig az MTV elég rendesen nyomta a bemutatkozó albumukról (erről) a "Why Do You Think They Call It Dope?" című számot, ami egy "Smells Like Teen Spirit" hangulatú gigasláger. Azaz, már akkor megvolt bennük a '90-es évek hangulata, érzésvilága, mégis lapátra kerültek viszonylagos gyorsasággal.

A következő lemezüket már többször visszadobta a lemeztársaság, gyanítom, az éppen megváltozó zenei klíma miatt volt ott tanácstalanság bőségesen. És hát ezek a srácok se lehettek egyszerűek: orrba-szájba ekézték a kiadót és a menedzsmentet, kirúgatták magukat a Skid Row-val közös turnéról (az énekesük, Jizzy Pearl állítólag összeverekedett Sebastian Bachhal), ugyanő modern Jézusként felkötözte magát a híres Hollywood felirat Y-jára stb.

Szerintem ők se nagyon tudták, mi legyen. Úgy voltak vele, Los Angeles-i zenekar lévén, hogy grunge ide vagy oda, mivel kokós-heroinos-piás-dugós klasszik rocksztárok akartak lenni egész életükben – hisz azon szocializálódtak arrafelé –, kiélik magukat végre. Származásuk, megjelenésük (no és a viselkedésük) okán ezért a hajmetal skatulyába kerültek, pedig bőven megvolt bennük a korszellem. Jobban jártak volna, ha felvesznek néhány kinyúlt pulóvert inkább…

A harmadik korongjukat már meg sem tudták jelentetni Amerikában egy jó ideig. Tagcserék, nyűglődés… Ehhez képest csak összehoztak hat albumot a '90-es években. Én az első kettőt szeretem/ismerem igazán (van meg), a harmadikat is hallottam, de az már elment mellettem. Később aztán nyomukat vesztettem, kiestek az érdeklődési körömből.

Ezt a lemezt azonban még szétveti az energia. Féktelen bulikról szólnak a ma már kvázi vállalhatatlan szövegek, speciel nem ez az erősségük-különlegességük, Pearl energiája, karizmája azonban még műanyagba préselve (vagy bitekbe égetve) is átjön, látni sem feltétlenül kell őket hozzá élőben. Mindez megtámogatva modern, kicsit funkys alapokkal és koszos, húzós gitártémákkal – jóval közelebb voltak ők a Skid Row-hoz, vagy a G'n'R-hez, mint mondjuk a Van Halen/Poison/Warrant féle vonulathoz. Sőt, leginkább olyan csapatokkal említeném őket egy lapon, mint a Kings X, a Saigon Kick vagy az Ugly Kid Joe. Érdekes, a "Pornograffitti" a funkys/groove-os megközelítésével ugyanebben az évben mekkora hype lett… igaz, az Extreme is kicsit korábban indult, volt talán már egy bázis, amire építkezni tudtak. Persze adom azt is, hogy egy koszos, szexista-szétcsapós sleeze album az "Appetite…" után három évvel már nem volt akkora nagy truváj.

Egy szó, mint száz, a zeneipar a glam metal fürdővizével együtt kiöntötte ezt az újszerű, ámde dallamos rockbandát is a trendforduló tájékán. Két szék között a nagy semmi: bulizenekarnak már, modern bandának még nem voltak jók. Ha néhány évvel előbb jelenik meg a "Blackout…" (aztán később a producer kisajtol belőlük néhány nyálas lassú számot is), talán ma ők lennének a Guns 'n' Roses. Zeneileg megvolt bennük (is) a lehetőség, hogy átvezessék a party-metalt a '90-es évekbe.

Kotta

Címkék: mesterremekek
2021.okt.22.
Írta: garael Szólj hozzá!

Legions Of The Night: Sorrow Is The Cure (2021)

legions_of_the_damned.jpgKiadó:
Pride And Joy Music

Honlap:
facebook.com/Legions-of-the-Night

A jelenkor kutatásai szerint az ember a negyvenes éveibe érve már jóval nehezebben képes befogadni az újat, és leginkább ifjúságának meghatározó élményeit keresi újra és újra. Nincs is ebben akkora rossz, mint gondolnánk, mert ezzel együtt a tapasztalat nyújtotta új képességek más, kedvező helyre pozicionálják az egyént – másrészt, ha valami olyan új dologgal találkozik, ami képes még őt is meglepni, az örömérzés intenzitása talán még nagyobb is, mint cirka 20 évvel ezelőtti önmagánál.

Nem véletlenül írtam le ezeket a sorokat: lassan 25 éve "firkantok" kritikákat, olvasom a szaksajtót és természetesen hallgatom az általam preferált stílusokban felbukkanó tehetségeket és kutyaütőket, így hajlamos vagyok azt hinni, hogy igazából már nem tudok olyan minőségi újjal találkozni, amire akkor sem gondoltam volna, ha egyébként olyan nyitottnak tartanak az ismerőseim, aki szívesen megkóstolja a lekváros pacalt is.

Henning Bassera a Metalium nevű német válogatott soraiban figyeltem fel, és jóllehet, zenéjük túl egyhangú volt ahhoz, hogy megszeressem őket, egyik albumukon valóságos csodával találkoztam: a Queen örökbecsű "Show Must Go On"-jának feldolgozásában Basse úgy énekelt, hogy az angyalok kórusának egyes tagjai visszaadták Szent Pétertől kapott engedélyüket, mert hát az angyalok, mint jól tudjuk, önzetlenül képesek felismerni, ha valamit más jobban csinál, mint ők. De félre a tréfát, Basse aztán még két albumon bizonyította, hogy bármire képes lehet: a Kaktus Projectben egy francia gitárossal, Sylvain Rouvière-rel, majd a Kamelot tehetséges billentyűsével, Oliver Palotaival alkottak valami nagyon mást, mint amit a Metaliumban megszokhattunk. A "Sons Of Seasons" a maga avantgárd, progresszív stílusával új dimenziókat nyitott a vokállal szembeni követelmények terén, amit az énekes úgy abszolvált, hogy másodjára is kénytelen voltam elismerni: van új a nap alatt.

Most pedig itt van az újabb meglepetés, a Legions Of The Night, amiben egy új minőség megszületésének lehetünk tanúi, ráadásul úgy, hogy az alkotóelemeket tulajdonképpen már hallottuk hősünktől. Ezúttal azonban a tehetség boszorkánykonyhájában az egyes hozzávalók különböző arányban keveredtek egymásba és jóllehet, magam sem gondoltam volna az effajta integráció életképességét – nálam legalábbis – nagyon is működik a dolog.

Vegyük hát alapnak a Savatage epikus korszakát, kiemelten az "Edge Of Thorns"-t, a "Dead Winter Dead"-et és a "The Wake Of Magellan"-t, helyezzük ezt a Sons of Seasons progresszív, kicsiny zenei darabokból – melyek önmagukban egészet alkotnak – összerakott progresszivitásába, majd rázzuk össze egy jól sikerült koncepció mentén össze, és tessék, készen áll az újabb több komponensű alkotás, aminek létrejöttét sem a vegyészek, sem a zenei mindentudók nem gondolták volna.

Basse nem véletlenül szerepelt a Savatage énekesi posztjának várományosai között, az elkészült dalokból süt a csapat életművének rajongói szeretete s ha pusztán egy dalt hallgatsz meg az albumból, az énekstílus, az Olivára jellemző sikolyok és kacajok, a zongorás betétek, vagy a kánon akkor is az egykori amerikai együttest juttatják eszedbe, ha egyébként a körítés képes kissé elterelni a figyelmed. (Bár a zongorafutamok néha "megcsavart" jellege inkább a Sons Of Seasons örökségéből származik.)

A lemez egyik erénye és szokatlansága azokból az elsőre kissé eklektikusnak hallatszó, ám megemésztve már többalakzatos formációvá váló dallamokból fakad, melyek nélkülözik a lineáris szerkezetet, néhol meg-megtörve, de mégis azonnal a fülbe ragadva illeszkednek az őket kiszolgáló és elvben oda nem illő ritmusokhoz – mégsem érzed azt, hogy egy olyan darabbal kerültél szembe, ami a kortárs művészet értéket nélkülöző átverései közé tartozik.

Basse ezerszínű hangon játssza – nem énekli – a hangulatért felelős sorokat, úgy gondolom, David DeFeis valami hasonlót szeretett volna legutóbbi albumjain, amit azonban sajnos nem sikerült prezentálni, egyrészt a hang korral járó természetes kopásának, másrészt a túljátszás mértéket nem ismerő attitűdjének köszönhetően.

Mindezek következtében a "Sorrow Is The Cure" nem egy "könnyű" album, kell jó pár hallgatás ahhoz, hogy az elsőre talán meghökkentő megoldások a helyükre kerüljenek, de ha képes vagy túljutni a megszokott lineáris szerkezet felborításán, igazi zenei csemegét tudhatsz majd a magadénak.

A Savatage analógiát aztán a legutolsó, ikonikus szerzemény, a "Sirens" feldolgozása zárja, amit sikerült ugyanúgy megbolondítani, mint az együttes említett életszakaszát – olyan tisztelgés ez, ami méltó a példakép a heavy metal történetében betöltött úttörő szerepéhez.

Garael

Címkék: lemezkritika
2021.okt.14.
Írta: Dionysos 6 komment

Dream Theater: A View From The Top Of The World (2021)

yyy_68.jpg

Kiadó:
InsideOut Music

Honlapok:
www.dreamtheater.net
facebook.com/dreamtheater

A Dream Theater háza táján nem jellemzőek a nagy izgalmak: nem kell a székünk szélén ugrásra készen ülnünk és a körmünket rágnunk, várva, hogy vajon most mivel lepnek meg bennünket. A metál univerzumot egykor elementáris erővel megrázó merész újítók mára tökéletesen kiszámítható zenei vállalkozók lettek, kiadványaik pedig olyan rendszerességgel érkeznek, mint az egészséges diétán élő sportolók perisztaltikus mozgása. Az alapértelmezett 2, max. 3 éves turné-lemez ciklus most annyiban borult, hogy a rohadék vírus miatt elmaradt a szokásos koncertkörút...

Két csekélyke újdonságot azért hozott az új album: egyrészt a régóta producerként is működő Petrucci az Ernie Ball Music Man céggel közösen kikísérletezett egy új, 8-húros "signiture" gitárt (Majesty 8), melynek köszönhetően a riff-munka néhol karcosabbra sikeredett (lásd: Awaken The Master), másrészt a keverést és maszterelést most először Andy Sneap (Judas Priest) végezte. Nem tudom, hogy ennek köszönhető-e, de mintha Mangini dobsoundja valamelyest javult volna (jóllehet Portnoyhoz képest még mindig érzékelhető elmaradásban van).

Az előző lemez (Distance Over Time) recenziójában elmondtam, hogy az indokolatlanul bő lére eresztett "computer game soundtrack" förmedvény (The Astonishing) okozta totális agyi áramszünet után az egykori abszolút kedvencemmel kapcsolatos indulataim lehiggadtak, ma már - amennyire ez egyáltalán lehetséges - szenvtelen szakmaisággal állok neki a hallgatásnak. Az új anyag egy kifejezetten metálos dalcsokor nyálas balladázás nélkül, egyedül a lemezt záró 21 perces címadó középrésze andalítóan unalmas, sőt a kütyüzött műcselló miatt határozottan irritáló.

Egyébként az album kifejezetten ígéretesen indul, az első két tétel nagyon bejön. Sajnos az erős kezdés után akadnak mélypontok, pl. a Petruccitól szokatlanul gagyi riffre épített "Sleeping Giant", amelyben Rudess megint bárzongorázik egyet (valakinek már el kellene magyarázni neki, hogy nem egy vadnyugati kocsmában bazsevál). A másik gyöngécske momentum a "Roll The Bones"-korabeli Rusht idéző "Transcending Time", bár ez egy jobb dallammal (refrénnel) még akár élvezetes is lehetne.

Azt hiszem ezzel el is érkeztünk az album (és általában az együttes) neuralgikus pontjához. A napokban hallgattam a klasszikus "Awake"-et. Milyen varázslatosak, milyen ötletesek és jó értelemben véve "mások" voltak ott a dallamok! Itt (és már évek óta) a verzék kiszámíthatóságuk ellenére nagyjából rendben vannak, de a refrének legalábbis felejthetők, vagy egyenesen jellegtelenek. Nem kezdem el Rudess vértyogó szintihangzásait és értelmetlen szólóit kárhoztatni, sem azon lamentálni, hogy a szövegek milyen semmitmondóak lettek, de LaBrie már tényleg hosszú évek óta kegyetlenül fárasztó...

Végül önismétlő, de tényszerű módon kijelentem: objektív mércével ez egy jó lemez, 20 vagy még inkább 30 évvel ezelőtti magukhoz képest viszont nem annyira.

Címkék: lemezkritika
süti beállítások módosítása