A svéd prog/art rock formáció 2013-ban jelentette meg "Retrospective" című bemutatkozó lemezét, ami nálunk egészen szívélyes fogadtatásra lelt. Ja, ebben a stílusban a skandináv muzsikusok ritkán hibáznak. A hasonszőrű csapatok – pl. Magic Pie, A.C.T, Kaipa, Karmakanic, Hasse Fröberg, stb. mind a kedvenceim közé tartoznak. Az Astrakhan gerincét egy testvérpár, Per és Jörgen Schelander alkotja, ők felelősek az együttes sajátos arculatáért, ami kb. annyiban különbözik az előbb említett "rokonoktól", hogy hangulatában kicsit borongósabb, megszólalásában szárazabb, fölfogásában valamelyest keményebb.
Alex Lycke énekes reszelős orgánuma ehhez a stílushoz tökéletes választásnak tűnik, és az sem vesz el semmit a dolog élvezeti értékéből (sőt!), hogy az Astrakhan állandó bérelt gitárosa, producere és hangmérnöke az a Marcus Jidell, aki már letette a névjegyét az Evergrey és a Royal Hunt kötelékében. Az "Adrenaline Kiss" már egy új törpe kiadónál, a Dead End Exitnél jelent meg; remélem, ez nem válik majd a terjesztés kárára, én ugyanis már azon mesterkedem, hogy miként lehetne a CD-t kulturált áron beszerezni.
A vásárlás nem képezheti vita tárgyát, mivel ez az anyag még a debütációnál is jobban tetszik (az pedig már itt figyel a gyűjteményemben). Tipikusan olyan muzsika ez, amit csak egyben és megfelelő hangulatban érdemes meghallgatni, nincsenek benne kiemelésre predesztinált slágerek, hiszen egy nagy, összefüggő folyam az egész, amit a szerzők tudatosan, szervesen építettek föl a maximális hatás érdekében. Jidell még a soundot is a hangulathoz igazította, nincsenek itt csilingelések, pihe-puha szinti alapok, barátságos gitárhangzás: reszel, vakar, horzsol, irritál az egész, de nem öncélúan, hanem tökéletesen alárendelve a művészi koncepciónak. Ezzel a "használati utasítással" ajánlok hát a stílus iránt érdeklődőknek eredményes ismerkedést!
A First Signal valójában a Frontiers Records AOR dömpingjének egy újabb tucatterméke, amely mögött a kanadai dallamrock kiválóság, a Harem Scarem énekese, Harry Hess áll. A történet nem új keletű, hiszen ezen a néven 2010-ben már jelent meg egy korong ugyancsak Perugino kiadójának kezelésében. Nem egészen értem, hogy a nápolyi istállónak miért jó ugyanazt a muzsikust, lényegében ugyanazt a terméket különböző címkékkel ellátva párhuzamosan futtatni. Szerintem jobban tennék, ha nem apróznák el a dolgokat és a Harem Scarem mögé állnának be teljes mellszélességgel, és/vagy Hesst saját néven futtatnák föl, ahogy erre már születtek is kísérletek 2003-ban (Just Another Day) és 2012-ben (Living In Yesterday).
A First Signal tehát szinte semmiben sem különbözik attól a zenétől, amit Harem Scarem néven, vagy Hess szólókarrierjének részeként ismerhettünk meg. Illetve mégis: pl. mások a zenészek, a káprázatos Pete Lesperance (Harem Scarem) helyett itt most egy bizonyos Michael Palace penget, a dobokat és billentyűket pedig Daniel Flores (Mind's Eye, Fatal Force) kezelte. Két dalban (She is Getting Away, Love Gets Through) a gitárszólókat Francesco Marras (Screaming Shadows) játszotta föl.
A lemezt hallgatva megbizonyosodtam arról, amit (főleg a Harem Scarem munkássága alapján) már régóta sejtettem, Hessnek kivételes dallamérzéke van és harmonizált refrénjei szinte páratlanok. Ennek ellenére az én ízlésemtől továbbra is idegen marad az a túlságosan lírai, belassulásra hajlamos stílus, amit képvisel. Egyértelműen azok a dalok tetszenek legjobban, amelyekbe sikerült némi dögöt, gyorsabb tempót csempészni (Love Gets Through, Minute Of Your Time, Pedestal, One Step Over The Line). Azt hiszem, maradok a Harem Scaremnél, főleg, mivel ott pótolhatatlan pluszt jelent Pete Lesperance ízes, hol Van Halenes, hol Vito Brattás játéka.
Mostanában sokkal több megértéssel figyelem Jorn Lande pályafutását, mint bármikor korábban: lényegében én is egy szál magam árnyékbokszolok itt a virtuális térben és állandóan önismétlésekbe bocsátkozom. "Megértéssel" – s ezt nem véletlenül írtam, mert szimpátiáról nincs szó: Lande ugyanis csak magát okolhatja, hogy elfogyott körülötte a levegő, mint ahogy azért is, hogy a nem ritkán évi 2-3 megjelenés mellett lehetetlen elkerülni az ellaposodást. Ez a faszi a hard rock/heavy metal univerzum koronázatlan királya lehetne, ha kevésbé lenne önfejű, ha hallgatna másokra, ha nem rongyolná szét a hírnevét holmi Dio/Coverdale epigon szerepben... Ugyanakkor mindig kellemetlenül érzem magam, amikor bántom, hiszen a hangjától bármilyen közegben azonnal padlót fogok, ráadásul kényszeres önkifejezése fölfogható egyfajta készséges közönségszolgálatként is.
Az újonnan fölkapott zenész- és szerzőtársával, Trond Holterrel 2015-ben legalább próbálkozott valami újszerűvel, amikor Dracula fantázia(tlan) néven megleptek bennünket egy rock opera-szerűséggel. A kísérlet nálam vegyes fogadtatásra lelt, s azóta kíváncsian figyeltem: vajon hogyan tovább? A beszédes című "Heavy Rock Radio" azonban a lehető leghervasztóbb irányba mutat. Szerintem már az első ilyen földolgozásalbum, a 2007-ben megjelent "Unlocking The Past" is egy lefelé szálló ág kezdetét jelentette. Remélem, a Jorn gyermekkori pop és rock kedvenceiből összeállított rock diszkó nem annak indikátora, hogy mi várható tőle az elkövetkezendő években.
Csak hogy a lemezről is essen néhány szó: mindig hangsúlyoztam, hogy alapból nem vagyok a földolgozás gyűjtemények ellensége, de piszkos nehéz az ilyesmit jól csinálni. Szerintem két ismérvnek kell mindenképpen megfelelni: (1) a mai ízlésnek már gyengén, vékonykán szóló régi slágereket modern sounddal és döggel kell fölturbózni, (2) a számokat nem szolgai lelkülettel kell lemásolni, hanem valami plusszal, sajátos csavarral kell megfejelni. A valódi tribute-nak ez a lényege, különben csak valami kocsmai emlékzenekarosdi lesz belőle. Jorn biztos jót szórakozott a stúdióban, de a hallgatónak ebből vajmi kevés jön át; szinte egy az egyben visszakapja az eredeti verziókat, ráadásul az élő előadás varázsa nélkül, konzervdobozba csomagolva.
A dalok kiválasztása sem mindig szerencsés: értem én, hogy pár nagy slágernek kötelezően szerepelnie kell egy ilyen gyűjteményben, de szerintem a kevésbé ismert, méltatlanul elfelejtett nóták jelentik az igazi kihívást, s mindeközben arra is érdemes ügyelni, hogy a kiszemelt slágerek a tisztelgő muzsikus karakterétől ne üssenek el markánsan. Ennek szellemében pl. üdvözlöm Kate Bush "Running Up That Hill"-jét, vagy a fantasztikus John Farnham himnuszt, a "You're The Voice"-ot – az utóbbival kapcsolatban azonban meg kell jegyezzem, hatalmas veszteség az eredeti lüktető ritmizálásának elhagyása. Ugyanakkor nehezen magyarázható választásnak tűnik Jorn részéről Journey (Don't Stop Believin'), Queen (Killer Queen) és Eagles (Hotel California) szerzemények földolgozása. Akad itt biztonsági játék is, hiszen Deep Purple, Dio, Black Sabbath, Iron Maiden nótákkal Jorn aligha dobhat totál homályt.
Egy-két érdekes, szokatlan választástól eltekintve nekem ez a heavy rock rádiózás meglehetősen unalmas, amit csak tetéz, hogy kezd egyre jobban irritálni az a hangzás, amit Jorn ráerőltet zenészeire. Miért van az, hogy bárki gitározik nála – legyen az Jorn Viggo Lofstad, Tore Moren, vagy Trond Holter (Music Man, Gibson, Ibanez preferenciákkal), mindenki ugyanúgy szólal meg a lemezen?
Előttem nem teljesen világos okokból manapság divatossá vált "szakmai" körökben a Frost* muzsikáját egekig magasztalni, de minimum lelkesen dicsérni, pedig amikor 2006-ban megjelent az első albumuk "Milliontown" címmel, még a kutya sem foglalkozott velük. Mi sem írtunk róla, pedig a lemezt – brit neo-prog rock rajongóként – debütációja első pillanatától kezdve ismertük és kb. felesben csipáztuk is. A lényegében projektként üzemelő brigád szellemi atyja Jem Godfrey billentyűs, producer, stúdió guru, aki Desmond Child brit megfelelőjeként számtalan popslágerért felelős (pl. Atomic Kitten, Ronan Keating, Gary Barlow), bár szeret kirándulásokat tenni a rock és jazz műfajok területén is.
A Frost* törzsgárdáját Godfrey az Arena, Kino és IQ zenészei közül szerződtette, így nem meglepő, hogy a formáció szervesen illeszkedik a progresszív rock jellegzetesen szigetországi alfajába. Ugyanakkor képtelen volt megtagadni önmagát és a popos hangvétel, az elektronika szinte már nyomasztó túlsúlya mindig is jellemezte a vállalkozást. Nekem alapvetően ez is a bajom vele. Minél hosszabb egy tétel, minél több benne az instrumentális betét, annál tetszetősebb a dolog, annál nyilvánvalóbbak Godfrey zeneszerzői kvalitásai, de az agyondigitalizált hangzás, a popos dallamok nekem akkor is kénszagú, ronda, szőrös ördögpataként lógnak ki belőle…
A "Falling Satellites" nyolc év alatt már a harmadik próbálkozás arra, hogy Godfrey nevet szerezzen magának a pop világán kívül is, és a nemzetközi kritikákat olvasva ez alighanem sikerült is neki, jóllehet engem nem sikerült meggyőznie (mondjuk, ki nem sz.rja le, igaz?). A legfőbb munkatárs továbbra is John Mitchell (Arena, Kino, Lonely Robot), akinek nagyon szeretem a gitárjátékát, de itt egyrészt inkább énekes (annak pedig nem kiemelkedő), másrészt ebben e közegben nem jut főszerephez. Persze akadnak itt egész jó kis dalok (pl. Signs, Heartstrings, Nice Day For It), de az olyan tételektől, mint a technós "Closer To The Sun", vagy a – jobb összehasonlítás híján – dubstepes "Towerblock" kiver a gennyes ragya. Ebben a kategóriában John Mitchell másik, hasonló szellemben fogant próbálkozása Lonely Robot néven mérföldeket ver Godfrey erőfeszítéseire. Suszter a kaptafánál, Godfrey a popslágereknél…
Büszkén vállaljuk, hirdetjük, hogy e lángoktól ölelt kis országban az orientális rock/metál kiadványok legfőbb hirdetői, népszerűsítői vagyunk, akik lényegében elsőként és a legnagyobb számban foglalkoztunk a stílus képviselőivel, lásd: Myrath, Orphaned Land, Edgend, Nawather, Amadeus Awad's Eon, PUi, stb. Az Orphaned Land egykori gitárosának, Yossi Sassinak is írtunk mindkét eddig megjelent lemezéről (Melting Clocks, Desert Butterflies). Már akkor megállapítottuk, hogy a világ nem bukott, hanem nyert Sassi távozásával, hiszen az Orphaned Land kiadta nélküle karrierje egyik legjobb lemezét, Sassi pedig folyamatosan javuló formát mutatva próbálkozik szólóban.
Figyelemreméltó tény, hogy ez az album már nem egyszerűen a gitáros saját nevén, hanem Yossi Sassi Band néven jelent meg. Ettől valami kollaboratívabb, kiforrottabb, változatosabb eredményt vár az ember, és a helyzet az, hogy nem is téved vele nagyot. Előrebocsátom, hogy a három lemez közül nekem eddig ez tetszik legjobban. Továbbra sem hibátlan ugyan az anyag, sok rajta a belassult merengés és ezen sokszor csak ront Sassi álmosító dörmögése, mégis akad itt néhány egészen kiváló szerzemény. A lemezt indító "Wings" például simán fölkerülhetett volna az Orphaned Land "All Is One" albumára, a Ron "Bumblefoot" Thallal közösen játszott "Palm Dance" hipnotikus lüktetése pedig legott elvarázsolja a hallgatót. Szerencsére Sassi mellett szerepelnek vendégénekesek is, pl. Diana Golbi (Root Out) és a Myrathból Zaher Zorgati, aki szokása szerint hatalmasat énekel az album legpattogósabb, legmetálosabb nótájában (The Religion Of Music).
A lemez ezúttal magánkiadásban került forgalomba, de a hangzással nincs semmi probléma. Sassi már kezdetektől fogva törekedett egy természetesebb, kevésbé digitalizált soundra. Szerettem volna néhány pörgősebb nótát a "The Religion Of Music" mintájára és egy kicsit több kísérletező kedvet, mint pl. a lenyűgöző ritmizálással záródó "Madame TwoSouls"-ban, vagy az általam ismeretlen keleti fúvós hangszerrel megtámogatott jazzes "Winter"-ben. Kár, hogy a lemez kicsit megül a végére, de még így is a kedvenc Sassi kiadványom a három közül.
Üres magyarázkodásnak tűnik, de igaz: nem azért kerül nálunk terítékre kevés magyar megjelenés, mert pikkelünk a hazai "szakmára" (egy kicsit de, ámbár nem minden ok nélkül), vagy azért, mert idegenszívűek vagyunk, akik magasról pottyantanak a magyar szellemi termékek sorsára, hanem inkább azért, mert ebben a műfajban fájdalmas elmaradásaink vannak. Sok kiváló muzsikus van ugyan ebben az országban, de kevés nemzetközi kitekintéssel rendelkező, világszinten helytálló dalszerzőnk, és még kevesebb jó énekesünk – itt az ideje egy hard rock/heavy metal stílusra koncentráló tehetségkutató megrendezésének (a szellemi környezetünket szennyező kereskedelmi TV-k műsoraiban úgysincs esélyük olyanoknak, akik Dio, Coverdale vagy Russell Allen manírjain szocializálódtak). Szomorú, hogy kevés kivétellel vagy a régmúlt "dicsőségből" akarunk megélni, vagy az éppen kurrens, mainstream külföldi kedvencek majmolásából...
Ebben a kontextusban kell értékelni a De Facto új lemezét, méghozzá azért, mert bizonyos konkrét hatásmechanizmusok ugyan fölfedezhetőek, mégis önálló arculattal rendelkeznek, akik érdekes, sajátos koktélt kevertek pop rock, szinti pop, gót, hard rock és heavy metal ízekből. Szerintem veszélyes üzemmód ilyen zenét magyarul énekelni (ezzel a véleményemmel persze lehet vitatkozni), a De Facto, pontosabban Tóth Gyula ezt azonban nagyon jól megoldja: teljesen korrektek a szövegek, a prozódia rendben, a frontember hangja pedig – ha nem is átütő – abszolút vállalható (sőt a korábbi anyagokhoz képest határozott javulást mutat).
Sokat elmond a jelenkor mucsai magyar valóságáról, hogy még egy ilyen színvonalas produkció sem juthat szerephez a médiában. Hiába neveztek az Eurovíziós Dalfesztivál hazai válogatójára, még műsorba sem kerültek. Persze fölmerülhet, hogy talán nem a "Kié lesz a sír?" volt a legjobb választás... (Nekem pl. a "Fekete Szív" sokkal erősebbnek tűnik zeneileg). Ha már itt tartunk, kénytelen vagyok megjegyezni, hogy ha latinul idézünk klasszikusokat (keresztvetés a "Szabadulj!" végén), akkor azt illik nyelvtanilag helyesen megoldani. Vannak még latin tanárok ebben az országban, de az interneten is utána lehet nézni pár kattintással.
A borítóterv a hollóval ugyan túlságosan Jorn Landés, a hangzás pedig nélkülöz némi kvintesszenciális, arányérzékeny dinamikát (bár hazai szinten simán jó), a "Nihil" – címe ellenére – egyáltalán nem semmi. Ezzel az anyaggal biztosan szereztek maguknak egy rajongót a szerkesztőségünkben, élőben különösen nagy kedvvel hallgatnám őket. Éppenséggel annyi hiányérzet alakult ki bennem, amennyit csak egy igazán technikás-ízes játékú gitáros tudna betölteni – mint mondjuk Vámos Zsolti. Ezzel nem Geőcze Zoltánt akarom megbántani, akinek zeneszerzői kvalitásaihoz kétség sem férhet...
Úgy látszik, korunkban legfeljebb a politikusok lesznek egyre dühösebbek, és mára a boszorkányok is beletörődtek, hogy mézeskaláccsal már nem tudják a facebookon a korlátlanul elérhető (virtuális) csemegékhez hozzájutó gyermeket a kemencébe csábítani. Hát még doommal. Mondjuk ezért én kissé szomorú vagyok, hiszen az eddig megjelent Blood Ceremony lemezeken azért volt némi súly (hölgyek kedvéért, ezt a túlsúlyt a metálosok általában szeretik), és bőven fel lehetett fedezni a példakép Black Sabbath hatását, jelenleg azonban – mint írtam – a boszorkányok is inkább a zöld mezőre mennek virágot és füvet – tudjátok, milyeneket – szagolgatni, mintsem hogy ósdi seprűnyélen Piri-nénét játszanak.
Alia O'Brianék boszorkánykonyhájában tehát ezúttal megfogyatkoztak a mázsás fémüstök, és maga a fő boszorkánymester is inkább táncra hív, mintsem orgiába csapó szeánszra: a fő hangszer szerepe most már egyértelműen a fuvola, és a dallamokban is inkább a folk játszik fő szerepet, mintsem a fémesen csengő metál. Ennek megfelelően a gitárok abszolút untermanként zsizsegnek a háttérben, és az, hogy ennek ellenére mégis tetszik az, amit hallok, egyértelműen a dallamoknak köszönhető, melyek mégis tartalmaznak valamiféle bűbájt, mert hammondos kíséretüktől kénytelen vagyok elismerően csettinteni – én, az ortodox power metal hívő!
Van hát itt minden, ami felidézheti az emberben a hatvanas-hetvenes évek pszichedéliába és természetbe forduló angolszász rockzenéjét, a hippis örömtánctól kezdve a beaten keresztül a fuvolából természetesen következő Jethro Tull párhuzamig – ám mindezt olyan jó érzékkel elegyítve, hogy mégse tűnjön túlcsócsáltnak, vagy a poros sarokból összekapartnak, ez pedig eklatánsan bizonyítja, hogy a népzenéből kinövő dallamok ösztönös örömből fakadnak. Ehhez pedig úgy gondolom, nem kell különös boszorkányság.
Azon persze lehet gondolkodni, hogy a folk rock felé történő mozdulással nem fog-e a csapat légüres térbe kerülni, hiszen a keményszívű fémhívőknek a megfogyatkozó Iommi-féle riffek már nem biztos, hogy elegendő táplálékul szolgálnak, a mainstream rockzenében pedig ilyesfajta próbálkozásnak sajnos még nincs helye. Veszélyes tehát az a játék, amit a zenekar művel, bár nem hiszem, hogy eddig is a tömegek igényeit szolgálták ki – ha pedig a zenéből kicsengő örömfaktort nézem, akkor igazat adok nekik: ha pénz nem is jut eredményként, legalább azok legyenek tőle boldogabbak, akik megteremtik ezt a különös világot – no és az se baj, ha kicsit mi is.
A blogunk úgy van beállítva, hogy egyszerre tíz cikk legyen olvasható "lapozás" nélkül, a többit már csak kattintások sorozatával, vagy a keresés funkció alkalmazásával lehet elérni. Nem tudom, hogy ez jó-e, de így van; tíz bejegyzés még egy termékeny hónapban is lefedi a havi bejegyzések felét. Mostanában pár írónk elvesztése és mások szórványos tevékenysége miatt az a helyzet állt elő, hogy a "kurrens" cikkek közül 6-7 az én tollamból származik. Azt tudom, hogy ez nem jó: ez nem álszerénység, csupán annak beismerése, hogy a túlságosan homogén felület unalmas, ráadásul a csúcsra járatás egyfajta sablonosságot indukál...
Ha már itt tartunk, véleményem szerint éppen ezt kockáztatja a Frontiers kiadó is. Erről többször elmélkedtünk már itt, ezen az oldalon: Serafino Perugino elkötelezettségből, rajongásból, vagy üzleti szempontok miatt – ezt nem tudhatom – eszméletlen mennyiségben ontja a dallamorientált lágyabb/keményebb rockzenét – ami ráadásul nagyrészt mesterségesen kreált vagy új életre keltett formációk futtatását jelenti. A Frontiers CD-hozama lassan a Niagara-vízesés vízhozamával vetekszik... Ez a műfaj közönségének alapvetően jó hír, de óhatatlannak tűnik, hogy egy idő után belefut az egysíkú homogenitás és a kiszámítható sablonosság csapdájába, a "roster"-en szereplő muzsikusoknak hosszú távon inkább kárt, mint hasznot okozva.
Nem is tudom, hogy a Sunstorm miért ezen a néven fut, amikor mindenki tisztában van vele, hogy e mögött valójában Joe Lynn Turner áll bérelt dalszerzőkkel és muzsikusokkal, akik gyakran váltogatják egymást. Most azt kell mondjam, egy ütőképesebb csapat került az egykori Rainbow és Deep Purple énekes mögé. Perugino kizárólag olasz zenészeket bérelt föl a munkára, akik között az "ubiquitárius", azaz, mindenütt megforduló Alessandro Del Vecchión túl örömmel üdvözlöm a zseniális gitárost, Simone Mularonit (DGM, Empyrios). Az előző lemezen sokat dolgozó skandináv dalszerzők, Soren Kronqvist és Daniel Palmqvist mellett most ők kapták a főszerepet.
Del Vecchio és Mularoni tehát nem csak bérelt stúdiózenészek, de a komponálásért is fő felelősök. Sajnos Mularoni igazodott a lityi-lötyi, AOR-os elvárásokhoz és a keményebb, progresszívabb vénáját elhagyva inkább csak szólókban villogtatja kivételes tehetségét. Ott viszont nagyon. Nagyjából ez is az egyetlen igazi erénye az albumnak, máskülönben egy izgalommentes, rutinszerű andalgás az egész, ami néha kifejezetten formás, tetszetős ugyan, de ártalmatlan, jelentéktelen szórakoztatás valódi következmények és maradandó nyomok nélkül...
Ezzel a recenzióval bizonyos értelemben eddig érintetlen, kiaknázatlan területre tévedek, tele is van a gatyám attól való félelmemben, hogy véletlen rálépek a tyúkszemére egy-két "szakmabelinek", netán internetes megmondóembernek. Vagy mégsem? Lehet, hogy van annyira vastag a bőröm, vagyok annyira pofátlan, hogy az ilyesmi ne érdekeljen. Hát, bizony megeshet... :) Minden szégyenérzet nélkül vallom be azt is mindjárt az elején, hogy az új Tremonti lemezről azért írok – noha eleddig hallgattunk a formáció tevékenységéről –, mert egy nagyon érdekes jelenség vizsgálatához szolgáltat apropót.
Szóval itt van ez a Mark Tremonti nevű gitáros-énekes, akit alaphangon szimpatikusnak találok, kb. velem egyidős, római katolikus családban látta meg a napvilágot stb. Lényeges különbség (!), hogy a srác jó gitáros és semmivel sem rosszabb énekes, sőt termékeny zeneszerző. Eddigi életútja viszont elsősorban zeneszociológiai szempontból rendkívül érdekes, egy ún. második generációs grunge bandában, a Creedben kezdte, ahol mindent elkövettek, hogy a Pearl Jam stílusát minden részletre kiterjedően elsajátítsák. Rossz magyarsággal: durván koppintottak...
Amikor a grunge mesterségesen "hájpolt" és a média által fölpuffasztott (s egyben kiherélt) népszerűsége apadni kezdett, Tremonti kerek-perec "hard rockosított" az Alter Bridge-ben, és mire eljutott odáig, hogy saját nevén bandát alapítson, már klasszikus heavy és thrash metal "húrokat" pengetett. Egyszerű, személyes véleményem az, hogy ez a változás egyértelműen fejlődésnek minősül, amit a grafikonon csak és kizárólag egy exponenciális függvény görbéjével lehetne szemléltetni. De a zeneszociológia faramuci dolog.
Mi van akkor, ha a grunge volt az őszinte, romlatlan és tiszta forrás (bár ennek a név magyar jelentése – trutyi – határozottan ellentmond), és a hard rock, majd a metál bomlasztó hatása tette ezt az üde forrást mára poshadt, bűzös pocsolyává? Ezek szerint Tremonti elvtelen áruló!? Netán lehetséges, hogy a grunge szemtelen, kihívó, a múlt értékeit gúnyosan lekicsinylő mellékvágány volt, abortív forradalmi kísérlet, aminek azért megvolt a társadalmi szerepe, amennyiben a fodros-parókás "ancien régime" korhadt, recsegő-ropogó gerendáit lebontotta? Ebben a fölállásban Kurt Cobain volt Robespierre, Tremonti pedig Napoleon, egy szerves fejlődésből kibontakozó konszolidáció szemléltető alanya!?
Mikor volt Tremonti önazonos, a Creedben, vagy most? Mindig szerette a metált, vagy csak újonnan fedezte föl az értékeit? Új megtérő vagy tékozló fiú? Esetleg üzletember, aki tudja, mikor mit lehet eladni, vagy ő is csak a korszak zenei folyamatok által meghatározott zarándoka? Vajon mindig is önazonos volt és most végre letisztulva, az ifjonti hévtől, az elhamarkodott értékítéletektől megszabadulva eljutott a tisztánlátásra? Szerintem fontos és tanulságos kérdések ezek, amelyekről jó lenne intelligens, jól informált, érdemi vitát folytatni. Mint ahogy arról is, hogy a Tremonti zenéje (most a bandára gondolok) jó, de azért nem annyira jó, hogy igazolja a "szakmai" körökben divatos ajnározást. Akinek nem inge, ne vegye magára!
Mellesleg megjegyzem, hogy vonakodva bár, de el kell ismerjem: ha a Tremonti muzsikája kellemes hallgatnivaló (minthogy az), akkor a "Load" és "Reload" érás Metallica nem csupán katasztrofális keveréke volt a nyilvános férfi nyelvespusziknak és a "Blood & Semen" botrányos ál-művészetének, hanem előrelátó vagy éppen kétségbeesett (de mindenképpen koraszülött) kísérlet arra, hogy megszülje a szintézist, a tagadásból, a pusztításból irányt mutasson az értékek integrációja felé.
Nem, "csakazértsem" fogok semmi konkrét dolgot mondani a "tárcám" tárgyát képező lemezről azon túl, hogy dögös, jól eltalált muzsika (az eddigi legjobb) és mindig szívesen hallgatom. Tremonti nekem most elsősorban ezzel a fontos és univerzális tanulsággal szolgált: a gitárszóló és a kétlábgép – minő meglepetés! – nem az ördögtől való, mint ahogy a grunge óta polgárjogot nyert érett, középfekvésű énekhang és mélabús tónusok sem.
Bevallom férfiasan, nem sokkal tudok többet a német Poverty's No Crime-ról annál, hogy progresszív metált játszanak (eddig nagyon rendben!), jó németekhez méltóan kicsit kockák zeneileg (mint pl. a Dante, vagy az Ivanhoe) és a korábbi lemezeikkel van teli egyes médiaboltokban a "999 forint" föliratú akciós fémkosár. Valljuk be, ez nem valami sok és nem is igazán szívderítő információ. Ezt szeretném – mit több: akarom! – orvosolni a legújabb lemezükről írott jelen recenzióval.
A zenekar elvileg a '90-es évek legeleje óta aktív, az eddig eltelt több, mint két évtized alatt mindössze hat lemezt adtak ki, a legutolsót (Save My Soul) 2007-ben, majdnem tíz éve. A "Spiral Of Fear"-re tehát alaposan rákészültek. Ez a lemezt hallgatva gyorsan ki is derül, hiszen egy frissebb, érettebb, tetszetősebb anyagot sikerült piacra dobniuk minden modern igényt kielégítő hangzással és javarészt élvezetes, jól fölépített szerzeményekkel. Nem állítom, hogy főnix madárként szárnyalnak és most valami olyat csináltak, ami az előéletüktől élesen különválik, de azt igen, hogy ha ezt a lemezt meglátnám a boltokban 999 forintért, vagy akár a duplájáért, akkor gyors, öles léptekkel, valamint széles vigyorral sietnék vele a kasszához.
Marco Ahrens gitáros ugyan nem káprázatos húrnyűvő a Steve Vai-fajtából és Jörg Springhub billentyűs munkájáért, hangzásáért sem vagyok oda, de pl. a "The Fifth Element" című instrumentális szerzeményben megmutatják, hogy ettől a dolog még működőképes. Az 55 perces album nyolc középhosszú, lassan építkező és többnyire lassabb tempójú nótát tartalmaz, és véleményem szerint a második felére – az előbb említett instrumentális szám után – kicsit megül. Kár érte. Lehetett volna belőle egy Appearance Of Nothing kaliberű meglepetés, de azért így is simán volt vele egy kellemes félórám.
