Kiadó:
Jellybeards

Honlap:
facebook.com/bicioleo

Friss megjelenés Bicio mester legújabb lemeze, sorban immár a harmadik (a korábbiakról olvashattok itt és itt). Az előző kettőről született bemutató az oldalon. Nem tartozik az új generációhoz, tapasztalt sokat foglalkoztatott zenészről beszélünk, de még mindig relatív ismeretlen, idehaza legalábbis biztosan. Az olasz gitáros erősorrend nálam a következőképpen néz ki, Sfogli, Leo és a többiek, így kötelező írnom a korongról. Elnézést ezért a végletekig szubjektív és szemtelen kijelentésért, ugyanis a többiek halmaz is tartalmaz minimum 20-25 olyan varázslót, amilyenből nem sok futkorászik a világ metropoliszainak utcáin.

A Jellybeards cég gondozásában jelent meg a lemez, tehát váltás történt ezen a fronton. Teljesen új kiadó, még elég kevés kiadvánnyal, de annál izgalmasabb új arcokkal, fogunk még csemegézni tőlük. Leo mester elmondása szerint a három korong közül ez sikerült a legjobban, ezt érzi a legerősebbnek, lehet benne valami, szerintem is jó cucc. A stílus, az irányvonal nem változott, maradtunk a jazz-rock fúzió világában, bár lehet érdemes megcserélni a két szót, mert szerencsénk(m)re a rock a domináns, a jazz csak amolyan dresszing (néhány daltól eltekintve).

A kezdés erős, az "Alien Abduction" rögtön berántja a hallgatót, pont úgy, ahogy a földönkívüliek sugárnyalábja az óvatlan áldozatot (úgy látszik, nem csak magyar rock sztárokat rabolnak...). Fabrizio a legmagasabb szinten műveli a gitározást, mindenben toppon van, az egyik, amit kiemelnék, az a rendkívül érett, finom tremoló használat, számomra ez azonnal felismerhetővé teszi játékát. A már említett nyitó tételben is jelen van végig a karozás, érdekesen nyúlóssá, ragadóssá teszi azokat a hangokat, amelyeket lebegtet, tényleg hozza ezt a "harmadik típusú találkozás" hangulatot. A fő dallam nagyon könnyen bennragad a fülben, nem kevésbé megjegyezhető a "Spectrum Of My Past", rövidke, ám annál megkapóbb, megint tökéletesen képiesre sikerült, vagy jó a címválasztás.

Az "I Remember You" könnyed, húzós, egyértelműen a '80-as évekből táplálkozó dal, a "Sardegna"-t fülledt, nyári napok, talán a szigeten eltöltött nyaralás ihlette, hiteles zenei festmény a riviéráról. Számomra a lemez csúcspontja a "Laura" című tétel, a fő motívum zseniális, képtelenség nem újrahallgatni, szintén tökéletes a klasszikusnak ható kíséret a vonósokkal és zongorával. Millió réteg, el lehet benne mélyedni, tökéletesen passzolna mind hangulatban, mind szerkezetben egy fekete-fehér klasszikus, romantikus mozihoz, egyszerűen kötelező meghallgatni!

A "Sir Giuliani" egy pillanatra megtréfált a diszkós kezdéssel, de minden hamar sínre került, kapunk egy jazz-rock egyveleget, húzós dallam, komplex futamok, döngölős riff. Ismét egy fél gondolat a "Liquid"-del, hasonlatosan rövidke a "Rufus", előbbi egy dallamocska, utóbbi egy jazzes darab, kromatikus és mindenféle vad futamokkal bolondítva. A kettő közé ékelődik be a "Thirty Nights Fever" és "Marziana" páros, egy zakatoló rock n' roll tétel, ill. ismét egy a lemez első harmadához hangulatban passzoló dal, kicsit sejtelmes, kicsit keserédes. A "Pálinka Szerelem" hoz egy blues-jazz vegyületet, a "Zombie Science" egy metálosabb szám, amit megtámogatott a mester egy kántáló férfikórussal ill. egy csipetnyi neoklasszikus íz is került bele. Az utolsó két darab sikerült a legelborultabbra, latin-jazz-rock fúziós hármas, rengeteg váltással, kiállással; van benne anyag, ahogy szokták mondani.

Valóban a legjobb munkáját szállította le Fabrizio, az előző két lemez ismertetőjében elhangzott hatások már finomodtak, az összkép is sokkal egységesebb. Ízig-vérig mediterrán hangulat árad a korong minden egyes dalából, életvidám, mélyen rétegzett, mint egy jó bor. Mindenkinek csak ajánlani tudom a beszerzését.

Mádi N.

Honlapok:
shatteredskies.bandcamp.com
facebook.com/shatteredskiesofficial

Valaki emlékszik még a Heavy Metal Ninjas kritikámra? Nem? Akkor itt egy emlékeztető. Nem vagyok arról meggyőződve (enyhén szólva), hogy a progresszív metál stagnálásából a djent jelenti a kiutat, de azért akad ebben a műfajban néhány igen ígéretes jelenség. A Heavy Metal Ninjas instrumentális vonalon és elsősorban gitászóló központű fölfogásban alkot, de most rátaláltam egy Londonban működő, ír származású csapatra, a Shattered Skiesra, akik elsőlemezes banda létükre első hallásra megragadták a képzeletem.

Bár jellemző rájuk a djent furfangosan ritmizált perkusszív riffelése és a zenéjük tele van a stílusban (túl)tengő gitár és bőgő uniszónókkal, itt sokkal többről van szó ennél. A "klasszikus", Dream Theater-féle progresszió és a groove metal is nyomot hagyott a muzsikájukon, ráadásul a djent csapatok többnyire instrumentálisak vagy maximum némi hörgést engedélyeznek a frontembereiknek, de a Shattered Skies énekese, Sean Murphy tiszta, képzett hangon énekel szépen kidolgozott dallamokat. Érdekes kontraszt.

Nem állítom, hogy egy hibátlan, lehengerlő lemezzel van dolgunk (azért a csatolt klipes dal nagyon állat!), a dobhangzás pl. kifejezetten idegesít, az ízlésem több gitárszólót is el tudna viselni, és a djent nekem még így, ilyen tetszetős csomagolásban is túl (jobb szó hiányában) "gépies", mindazonáltal könnyű szívvel kijelenthető, hogy a "The World We Used To Know" nem tucatmunka és az együttesnek már most van saját hangja. Ezentúl Írországról nem csak a Thin Lizzy és a U2 fog eszembe jutni... Éppen ideje volt, hogy metálban is villantsanak valamit...

Tartuffe

Összességében simán elmondható, hogy Tartuffe-fel azonos zenei nyelvet beszélünk, bőven van vitánk azért olykor-olykor. Bár arra nem nagyon emlékszem, hogy bármelyikőnk is sikerrel győzte volna meg a másikat a vélt (Túrisas) vagy valós (Tartuffe) hülyeségéről. Nekem pl. csont nélkül söpörte a pultot a The Winery Dogs 2013-ban, nála meg nem lett listás, mondván Kotzen túlságosan rátelepedett a zene egészére. Hát kérem, itt van a telepedés feketén–fehéren, de inkább feketén… Igaz, a külcsín még némi fehéret is tartalmaz, mert a filléres és ótvarosan szar lemezborítót e két szín kölcsönhatásában sikerült megálmodni, de a belbecs, azaz a zene olyan fekete, hogy ha behunyom a szemem, rögtön egy apátiába süllyedt Osibisa jelenik meg előttem. És a különbséget alapvetően ebben látom. A hang (Kotzen) ugye adott, de míg a Winery Dogs muzsikája bővérű és virtuóz rockzene volt (van), ez itt sokkal inkább funk & soul, vagy ahogy Tartuffe egy szakmai terminus technicust használva megállapította: életunt nyavalygás.

Mindezt tessék persze abból az aspektusból nézni, hogy mi egy öntudatos rockzenei, sőt metal blog vagyunk, akik azért legalább olyan széles látókörrel bírnak, mint Frei "Kávé" Tamás. Éppen ezért nem mondok egy rossz szót sem a lemezre, mert ha elhagyjuk a rock és metal sérthetetlen territóriumát és egy tágabb zenei-kulturális összefüggésbe helyezzük az anyagot, akkor máris egy minőségi megjelenés van előttünk  (továbbra is szar borítóval, persze.)

Nekem van egy olyan gyanúm, hogy ha Kotzen azzal az erős eltökéltséggel futna neki egy jövőbeli munkának, hogy ha törik, ha szakad, gyenge és nívótlan fércmunkát ad majd ki a kezei közül, akkor sem sikerülne neki, márpedig most aligha hiszem, hogy ilyen célja lett volna.

A lemez rendkívül rövidke, kevesebb gitárvillantással, de nem is hiszem, hogy ebben az életszakaszában, - amikor már a pengetője is egy felesleges súly, ami gátolja a művészeti kiteljesedésben és felemelkedésben, ezért meg kellett szabadulnia tőle - mindezt ő már különösebben fontosnak tartaná, főleg akkor, ha rábukkan lánya zongorás zsengéire, amelyből gitártalan (unalmas) számot is írhat.

Richie Kotzen egy zseni továbbra is, a lemez minősége önmagában megkérdőjelezhetetlen, de abban egészen biztos vagyok, hogy nem kerülne nagy erőfeszítésébe egy pontosan ugyanilyen anyagot februárban is letennie az asztalra. Meg az sem kérdés, hogy nekem továbbra is a The Winery Dogs kell.

Túrisas

Megbízható és tartósan jóárasító CD-dealerem felajánlotta (miután pótlólag megrendeltem néhány eddig még hiányzó, de kötelező megjelenést), hogy jelképes összegért még egy ismeretlen gitáros lemezét is elküldi. Nyilván beleegyeztem, mert sokat ugyan nem vártam egy "nem jegyzik" gitárostól, de emiatt érdemben nem kellett újratervezni a januári költségvetést, egy kellemes (hátha…) izgalmat leszámítva tehát abszolút tét nélküli volt a bevállalás. Aztán lett egy "hinnye!", kisvártatva egy "hinnye-hinnye!", a végére pedig egy "hinnye-hinnye-hinnye!" is kicsúszott a számon.

Ez a gitáros ugyanis érdemtelenül ismeretlen, mert azt el sem mer(t)em képzelni, hogy az én lexikális zenei tudásomban terül el egy igen-igen szégyellnivaló fehér folt. (Egyébként meg simán lehet, és akkor ezennel vállalom a nyilvános, térdencsúszós, közösségi bocsánatkérést, ugyanis most látom, hogy Pjuan kolléga a passzio.hu oldalon már írt a lemezről, ahol kiderül, hogy szakmailag nagyon is jegyzik ám a csókát…)

Marcus Deml Prágában született, de nagyon hamar kivándoroltak családilag Amerikába és itt vált professzionális zenésszé. A lemez pedig rendkívül érdekes. Van itt minden, kérem! Alapvetően egy rendkívül ízesen és blues megközelítésben (Az a koszos, vastag stratocaster sound, édesanyám!) gitározó muzsikus, aki egyaránt otthon van a '60-'70-es évek blues-rock-pop zenei világától kezdve a modern elektronikáig szinte mindenben, kelettől nyugatig. De ha arra gondolok, hogy a végén egy Django Reinhardt stílusú virtuóz gypsy jazz zárja a korongot, akkor megtoldhatjuk ezt az időkeretet még 30 évvel visszafelé. Azt hiszem, ezt hívják crossovernek, de ha eddig idegenkedtem is a vegyessaláta, olvasztótégely produkcióktól, Marcus és muzsikusainak teljesítményét hallva ez az indokolatlan para most be kell lássam, revízióra szorul. Fejéhez nőtt  sapkájácskáért viszont irgum-burgum, ettől nem tudok eltekinteni.

Van instrumentális szerzemény, van énekes nóta, és összességében mindről elmondható, hogy nincs túlművészkedve, elvonva, sőt kimondottan könnyű hallgatnivaló. Gyorsan rögzülő, mondhatnám slágeres megközelítésben íródtak, de zeneileg egytől-egyig nagyon átgondoltak, telis-tele hangszeres, hangszerelési bravúrokkal. Groove-ban nagyon erős a csapat, hihetetlen húzással indul pl. a nyitó "Connected" (is). Az meg külön tetszik, hogy a lemez úgy van szerkesztve, mintha a stúdióban egy producer folyamatosan instruálná hősünket, hogy mit is és hogyan játsszon éppen... Ha újra belegondolok, hogy mennyiért vásároltam, akkor nagyon mosolygok ám, hinnye-hinnye-hinnye-hinnye!…

(A belinkelt video tökéletesen adja vissza Marcus soundját és játékstílusát. Nem lehet nem szeretni.)

 Túrisas

Elképesztő arc ez a Kiko. Tartuffe-fel meg is állapítottuk, hogy a Teremtő innen nézve elég igazságtalanul osztja el a talentumokat. Kiko hihetetlenül jó gitáros, muzsikus, nagyon tehetséges dalszerző, jól énekel és mindehhez még karizmatikus figura is, egy kimondottan jóképű és jó kiállású rocker. Mielőtt még a cimborák lebuziznak bennünket ("jó" szokásuk szerint) jusson eszükbe, hogy a színpadon (DVD-ről is beszélünk) mennyire nem mindegy, hogy valaki ezzel a megjelenéssel, vagy a pókhasán billegő gitárral nyomja a rockot. Némileg büszke elfogultsággal jegyzem meg, hogy szerencsére rockföldön ez a ritkább, számít a kiállás is, hisz ezzel együtt teljes az élmény. Sokadjára hivatkozunk erre a dolgozatra, de be kell látni, hogy az igénytelen kiállású, koncerten széken ülő, hordótestű, behízott fejű virtuózok többnyire nem a rockerek közül kerülnek ki. Talán nem véletlen.

No persze mégiscsak a zene az első, ez vitathatatlan, de Kiko szerencsére nem a rock David Hasselhoffja, aki kinézetével akarja palástolni univerzális és lenyűgöző tehetségtelenségét. Annyira nem, hogy szülővárosában már hamar híre ment, hogy a brazil kiscsókánál valami nyilván nem kerek, ugyanis három éven keresztül szinte ki sem mozdult a lakásból és csak szívta magába a zenét. A metalt (Angra ugye…), törzsi népzenét, szambát, jazzt.  Aztán a környékbeli muzsikusok csodájára jártak, hogy hová jutott ebbéli eltökéltségében.

Ugorjunk az időben egy nagyot és nézzük meg, hogy tényleg, hová is jutott Kiko, merthogy itt profin felépítve és megkoreografálva a műsort, kienged mindent magából, legalábbis ami a felhalmozott zenei tartalmakat illeti… Bár mi már ezt tudtuk, hiszen meglehetősen alaposan nyomon követjük a munkásságát Angrán innen és túl, annak viszont, akit mi látunk el információval, elmondjuk: Kiko a tökéletességig vitte.

Az egyik legjobb gitáros DVD, amit valaha láttam. Képben némi hasonlóságot mutat Steve Vai: Where The Wild Things Are anyagával, de ez szebben fényképezett, nagyobb és impozánsabb színházteremben volt a koncert, ahol a közönség ül és tapsol, jól nevelten. A színpadmászás miatt tehát senkit nem hajítanak vissza a tömegbe, de ez nem is erről szól, noha van itt metal azért rendesen, merthogy Kiko alapvetően mégiscsak egy lóhajú shredder.

De amitől igazán nagyszerű ez a film- és hanganyag, az maga a főhős és az ő sokoldalúsága. Egy igazi gitárhős blokk után (a doboknál Virgil Donatival), egyszál klasszikus gitár, majd az angrás gitáros cimborával elénekelt csodaszép duettet követően érkezik az új (tokásabb) jazzer kísérőzenész-csapat, de olyan finom latin-jazz műsor veszi kezdetét, hogy csak nézünk ki a fejünkből és párásodik a szemünk... Természetesen a műsor utolsó harmadára újra előkerül a csodaszép Ibanez Kiko-100 TRR modell és ezúttal még hansúlyosabban minden egyben, amit csak tud: metal, szamba, brazil népzene, természetesen nem spontán turmixban, hanem szépen megkomponált dalokba öntve.

Nálunk nem forgalmazzák a DVD-t, de én mindenkit bíztatok a beszerzésre, mert nem megoldhatatlan feladat, de nagyon nagy kincs.

Túri Csaba Rikárdó (Túrisas)

(Merthogy a DVD megtekintése után magam is brazil lettem...)

Sziasztok!
Sütő Péter vagyok, a Noctis zenekar dobosa, és HŰ (komoly!!!!) olvasótok! Korábban már írtatok egy albumunkról. A készülő új albumunk előfutáraként elkészítettük a zenekarunk első videoklipjét, talán még illik is a blog profijába. Átküldöm a klipet. Ha tetszik, talán segíthetnétek nekünk (egy sanyarú sorsú magyar zenekar, akik ezzel a zenével kurva nehezen tudnak érvényesülni...) annyiban, hogy közzéteszitek. Ha kell még info, keressetek nyugodtan!
Üdvözlettel:
Sütő Péter

Nagyon megtisztel, de egyben elszomorít, ha ilyen tartalmú megkereséseket kapunk, márpedig elég gyakran előfordul. Legutóbb Boross Laci kapcsán írtam le (amit azóta, sajnos Laci vissza is igazolt privátban), hogy alig van olyan fórum az országban, ahol az igényesebb (ne adj' Isten, instrumentális) rockzene megjelenésre számíthat.

A Noctis némileg jobb helyzetben van, az utóbbi napokban több helyen is láttam megosztva a klipet, de így is egyet tudok érteni Péter keserű szavaival. A választott stílus, a zenekar sanyarú sorsát vetíti előre. Legalábbis ahhoz képest, amit megérdemelnének. Amit mi tehetünk, azt természetesen megtesszük, remélve, hogy szerzünk a zenekarnak egy-két új szimpatizánst.

Túrisas

Nagyjából teljesen meg voltam győződve arról, hogy nem sok értelme az összesítésnek (kevesen vagyunk, szinte alig van átfedés a listáink között, stb.), de egyrészt az olvasók biztosítottak róla, hogy őket érdekli, másrészt visszaolvasva a tavalyit, az nem is olyan rossz áttekintő az évről. Talán ez a mostani is ad valamiféle reprezentációt az azóta eltelt időszakról...

1. Kaipa: Sattyg
2. Adamantra: Act II – Silent Narratives
3. Red Circuit: Haze Of Nemezis
4. Slash: World On Fire
5. Mobilmánia: Fénypokol

A Kaipa toronymagas győzelme teljesen megérdemelt – folkban áztatott, technikás gitárszólókkal koptatott progresszív rockjuk még a stílus hetvenkettedik újraéledésének alkonyán is felüdülést képes nyújtani.

Az Adamantra sokévnyi szünet után hozza vissza a minőségi skandináv prog-powert, a Red Circuit pedig ott sunnyog a sarkukban, jelezve, hogy a németek mindenhol ott vannak.

Slash minőségi hard rockja kirobbanthatatlan a szerkesztőség 50%-át reprezentáló Túrisas és Tartuffe listáiról, ez így elég is a csúcsra jutáshoz.

Garael kedvence idén egy magyar zenekar lett, példa erre már volt itt (Kerekes Band tavaly nálam), s bár én hiányolom azt a modern, nemzetközi Whitesnake-attitűdöt az albumból, amit Szentkirályi Jani, vagy korábban Vámos Zsolt képviselt a csapatban, a "Fénypokol" valóban szépen repíti át a magyar hard rock hagyományokat a cyber-korszakba.

6-10.
Astra: Broken Balance
Galneryus: Vetelgyus
Malpractice: Turning Tides
Opeth: Pale Communion
Primal Fear: Delivering The Black

11-15.
Brainstorm: Firesoul
Dynazty: Renatus
Daniele Gottardo: Non Temperato
H.e.a.t: Tearing Down The Walls
Sanctuary: The Year The Sun Died

Ebben a(z) - azonos pontszámokat kapó - két blokkban pedig vegyes felvágottként találsz meg mindenféle csemegét: olasz prog-metalt, japán szimfo-powert, instrumentális gitárlemezt, progresszív thrash-t, múltidéző pszichedelikus rockot, euro- és US powert, keresztény metalt, valamint az év egyik legjobb dallamos korongját.

A részletes listákat (és rajtuk keresztül a lemezkritikákat) eléritek itt: Túrisas, Garael, Tartuffe, Kotta

Honlap:
www.eltharia.com

Kiadó:
Martel Circus Production

Istók uccse, ha első hallás után tippelnem kellett volna a csapat hovatartozására, szinte bizonyosan Olaszországot jelöltem volna meg, még akkor is, ha az album vége felé a mediterrán dallamosság derűjét King Diamond fagyos dán lehelete fordítja sötétebb tónusok felé – ennek ellenére a csapat francia, ami külön öröm, hogy a metálban nem éppen jeleskedő régió a Staminához hasonló minőséget tud kitermelni magából.

Eklatánsan bebizonyosodott, hogy Tartuffe kolléga által meghonosított zenei kukázás a sok szemét mellett néha fénylő kincsek találatát eredményezi – szegény hajléktalanok itt, az ablakom alatt, ha hasonló értékekre bukkannának, nem kannás borral ünnepelnék az Új Évet. Így aztán örömmel írhatom le, hogy a – vélhetően a blog 2014. év utolsó kritikájában recenzált – csapat igazi másodvonalas csodaparipa, ami a progos színekkel fűszerezett dallamos metál versenyben az idei élbolyban végezne, és aki szereti, valamint hiányolta az évben ennek az alstílusnak a jelenlétét, máris pezsgőt bonthat, éjfél előtt.

A franciák tehát úgy bukkantak elő a semmiből, mint a kínai csodaúszók a dopping a remek szakemberek hatására, a legutóbbi, 2004-es albumuk után nagy pihenőt tartva mutatják meg, hol terem a gall virtus. Nem hiszem, hogy feltétlenül progressziót kell kiáltanunk a dalok hallatán, de a hangszeresek vannak olyan fifikásak, hogy a stílus-mérleg nyelvét kimozdítsák a dallamos power tömör irányából, még akkor is, ha az album lényegét a remekül megírt refrének alkotják, és a műfaji kalandozás kimerül a már említett Diamond-i kósza "kóborulatban". A hatások persze felismerhetőek, az Iron Maidentől a Queensryche-ig – egy csipetnyi Pagan's Minddal megspékelve –, de a kialakított zenei világ van olyan markáns, hogy új minőség létrehozásával dicsérjük meg a fiúkat. A vokális és hangszeres teljesítményben nincs kivetnivaló, bár az album erénye hangsúlyozottan a kiválóan megírt dalokban rejlik, azokból pedig van dögivel. Található itt lineárisabb vonalvezetésű, sci-fis hangulatú modern induló – "Blood Pollution" –, érzelmesebb húrokat pengető féllírai – "Would I Remember You" –, progresszív irányokba forduló, a korai Queensryche-t idéző himnusz – "Spite Till Remains" –, vagy az album erényeit egyetlen számba zanzásító zenei önjellemzés – "Dark Passenger".

A lemez kakukktojása a már említett, szigorúbb, sötétebb hangulatot teremtő "Black Hole", ahol az addigi egyértelmű slágervezetés szakad meg hirtelen – ráadásul a szerzemény közepén –, a kritikusban azonnal a "mi a franc volt ez?" kérdését felvetve, de nem elvetve az ötlet mégis koherens megvalósítását: igen, ez olyan volt, mint a horror filmekben a "jump scare", csak ennek hatásaként nem beszartam, hanem elismerően csettintettem.

Remélem, a következő alkotással nem 10 évet fog várni a zenekar, bár ha ennyi idő kell nekik egy lemeznyi sláger megírásához, egye fene, kivárjuk. Mert megéri.

Garael

A hír persze kacsa, de akár valóság is lehetne. A karácsonyi bejegyzésben már fölhívtam a figyelmet erre a csoda kis figurára. Káprázatos tehetség. Itt éppen (még 7 évesen) a Mike Portnoy által föladott nem kis leckét oldja meg látványos kompetenciával (és a rá jellemző pajkos mosollyal). Kedves Arin Ilejay, itt a trónkövetelő, a következő A7X albumon már jobban, izgalmasabban, színesebben kell dobolni, különben jövőre a kis Avery kopogtat a menedzsment ajtaján! :))

2014 nem volt rossz év, de hasra sem kellett esni tőle – ezt mondom magánemberként és rocker-bloggerként egyaránt. Tekintve, hogy a magánéletnek nincs helye egy ilyen nyilvános fórumon, és mivel erre az oldal olvasói – érthető okokból – nem is kíváncsiak, most inkább a zenei termésre összpontosítok. Azt a mantrát már el sem kezdem, hogy a zeneipar állandó nyavalygása mellett folyamatosan emelkednek (immár külföldön is) a lemezárak. Nincs mit szépíteni a dolgon, ez öngyilkosság, de talán nem is olyan nagy baj, ha ez a velejéig romlott gépezet összeomlik.

2014 nem a nagyágyúk éve volt, de lassan már nem is lehet ezekben a kategóriákban gondolkozni, hiszen – úgy tűnik – egyfajta őrségváltás folyik a zenei életben, bár benyomásom szerint (s ez nem föltétlen az ő hibájuk) az új generáció(k)nak nincsenek igazi vezéregyéniségei. Őrségváltásról beszélek úgy, hogy közben a listám javarészt közép- és éltes korú előadókból, kipróbált "öregekből" áll, de én lassan már tényleg kivénhedt csatalónak számítok.

Mint mindig, a válogatás most is fájdalmas procedúra volt. A Haken csak azért nem került föl a toplistára, mert nem nagylemezt, hanem EP-t adtak ki (amúgy zseniális az anyag). De lemaradtak olyan neves előadók is, mint Paul Gilbert, Evergrey, Allen-Lande, Transatlantic, Threshold, Creation’s End stb. Ezek korábban előkelő helyeken végeztek, de a tény, hogy idén az "egyéb figyelemreméltó megjelenések" halmazba kerültek, nem föltétlen jelenti, hogy rosszul is teljesítettek. Sőt! Külön ki szeretném emelni Gus G. szólólemezét, ami a kritikusoktól (saját kollégáimtól is) kapott hideget, meleget (inkább hideget), de én gyengébb pillanataival együtt is nagyon szeretem, és csak hajszál híján csúszott le a listáról.

1. Kaipa: Sattyg

Tavaly is egy progresszív rock album lett az első (Spock's Beard). Úgy tűnik, kikezdett az idő vas foga. Hogy egy klasszikust idézzek: kövéren és kopaszon, a hangerőt már nem bírom. :) A tréfát félretéve, ebben azért lehet valami: mostanában jobban élvezem a kevésbé hangos, kevésbé tömény és kevésbé zaklatott muzsikákat. Azért a gigantikus gitárszólók Per Nilsson-módra még mindig lenyűgöznek…

2. Opeth: Pale Communion

Az idén nem igazán értek nagy meglepetések, talán ezt az albumot kivéve. Mindig is tiszteltem az Opeth munkásságát, de nem voltam rajongó. Az új retró irányvonal azonban (az ős-fanokkal ellentétben) nekem nagyon bejött. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy pörög a korong újra és újra, pedig nem könnyed, szívderítő hallgatnivaló.

3. H.e.a.t: Tearing Down The Walls

Ha már könnyed, szívderítő muzsikáról van szó: a kicsit vásári, kiszámítható és nem túl eredeti H.e.a.t dobogós szereplése kisebbfajta misztérium még előttem is, de Túrisas cimbora mondta egyszer, hogy a toplistás válogatásnál (hallgatás)mennyiségi szempontok is döntőek lehetnek. Márpedig a svéd fiatalok új lemeze hetekig beragadt a lejátszómba, és azóta is rendszeresen előkerül. Egyszerűen szórakoztat.

4. Adamantra: Act II: Silent Narratives

Nem csoda, ha egy magamfajta Matuzsálemnek, aki annak idején rongyosra hallgatta Yngwie Malmsteen és a SymphonyX lemezeit, az Adamantra neo-klasszikus progresszív metál muzsikája olyan, mintha személyesen nekem címezték volna. Elismerem, hogy nem valami újszerű, de mit csináljak, ha ez a stílus a gyengém?

5. Kenziner: The Last Horizon

Esküszöm: nem azért válogattam ebbe a sorrendbe az év lemezeit, hogy frappáns, összefüggő kommenteket tudjak hozzájuk írni. Egyszerűen csak úgy alakult, hogy a fent "gyengémnek" nevezett neo-klasszikus progresszív metál egy másik (és ugyancsak finn) képviselője, a haló porából támadó Kenziner kívánkozott ide. Túrisas cimbora szürke iparosmunkának minősítette és valószínűleg igaza van, de újfent kénytelen vagyok a korábban említett "mennyiségi" tényezőre hivatkozni.

6. Red Circuit: Haze Of Nemesis

A német proggerek új albuma jobban is szerepelhetett volna, ha – nomen est omen – nem recirkulálnak az előző lemezről két nótát, ráadásul anélkül, hogy ezt jelezték vagy magyarázták volna. Az Amanda Sommerville-el énekelt érdektelen ballada sem segített, de a bónuszként csatolt izmos koncert DVD végül visszaállította a lelki egyensúlyomat.

7. Vanden Plas: Chronicles Of The Immortals – Netherworld (Path 1)

A germán progresszió atyjai még mindig aktívak, még mindig jók, ha mostanában egyre teátrálisabbak is. Egy trilógia első részével van dolgunk, egy színpadra írt darab tipikus hangzóanyaggá formálásáról. Nem érdemes dalonként, külön-külön kezelni, mert csak egyben értékelhető, de úgy nagyon. Már ha valaki szereti ezt a kicsit steril, szögletes germán stílust.

8. Slash: World On Fire

Az "Apocalyptic Love" sikere föladta a leckét, de a Slash-Kennedy koprodukció képes volt duplázni. Látszólag játszi könnyedséggel húztak elő kabátujjukból egy 17 dalos, 70 perc fölötti folytatást! Az előző anyag szerintem kicsit kerekebb, arányosabb ennél, de szerencsére jócskán van itt miből szemezgetni.

9. Brian Maillard: Reincarnation

A listám egyetlen instrumentális lemeze, és a Leonard Cohen földolgozástól eltekintve hibátlan (az se rossz, csak elcsépelt). Lehetett volna ugyan hosszabb, de talán – legalábbis reményeim szerint – Maillard egy új, ütős Solid Vision lemezre tartogatja a puskaport, amin végre valami igazán jó torok fog énekelni.

10. Scar Symmetry: The Singularity (Phase I – Neohumanity)

Per Nilsson – kétszer. A listavezető Kaipában csak gitáros, a Scar Symmetry azonban lényegében az ő bandája, és – jóllehet a dallamos halálmetál kategória nem a kedvencem – ez a kibogozhatatlan stíluskavalkád lenyűgöző. Az egyetlen gyöngéje kb. ugyanaz, mint az új Vanden Plasnak: egy tervezett trilógia első részeként kicsit kurtácska.

11. Flaming Row: Mirage – A Portrayal Of Figures

Az előző lemez 2011-ben egészen a második helyig kúszott, de most csak a lista sereghajtói közé jutott be Martin Schnella parádés szereposztású metal/rockoperája. A Vanden Plas és a Scar Symmetry után egy újabb trilógia-indító első epizód – ez egyfajta trend lett az idén. Kíváncsian várom a folytatást.

12. Teramaze: Esoteric Symbolism

Ez nehéz és hosszadalmas birkózás volt! Nem adta meg magát könnyen a közel 80 perces, tematikusan összefüggő, szó szerint ezoterikus anyag. Ha több benne a gitárszóló, kicsit fogósabbak a dallamok, és főleg, ha még mindig a tragikusan fiatalon elhunyt zseni, Julian Percy dobol, sokkal gyorsabban beadom a derekam. Akárhogy is, ezek az ausztrálok mindenképpen több figyelemre lennének érdemesek!

13. Dynazty: Renatus

A svéd Dynazty kettős megtérésen ment keresztül: egyrészt a retró hajmetálból átmentek a jellegzetes skandináv power metálba (magyarul: szálkásítottak), másrészt a hajmetálhoz illő szerelmes, bulizós szövegvilágot maguk mögött hagyva nyíltan keresztény üzenetekkel töltötték meg dalaikat. Nem tudom, hogy ez üzleti értelemben nem ellenjavallott-e, de nekem mindenestre tetszik. És nem elsősorban világnézeti okokból, hanem zeneileg.

14. Harmony: Theatre Of Redemption

Normális esetben egy új Harmony lemeznek is az élbolyban kellene szerepelnie, főleg, hogy az általam igen nagyra tartott Daniel Heiman énekel rajta, de ez most nem sikerült olyan jól, mint a 2008-ban aranyérmes "Chapter II: Aftermath". Ha valaki jól el van eresztve anyagilag, mindenképpen a japán kiadást szerezze be, mert az ott szereplő két bónusz nóta sokat dob az összbenyomáson.

15. Malpractice: Turning Tides

Ez a finn "trás proggerek" eddigi legjobb lemeze, de kénytelen voltam lepontozni a szokatlan rövidsége miatt (mindössze negyvenegynéhány perc). Szólhatna jobban is, de figyelembe véve, hogy saját pénzen stúdióztak, mixeltek, masztereltek, a végeredmény egyáltalán nem vállalhatatlan. A Metallica súlyos milliókból is készített már ennél gyalázatosabban kevert anyagot…

+ 1. Astra: Broken Balance

Az olasz progresszív csapat (a DGM első unokatestvére) nagy kedvencem, így nem kis várakozás előzte meg a második album megjelenését. Sajnos csalódnom kellett, mert Titta Tani énekes eltávolításával, a modernebb hangvétellel és a digitálisabb hangzással – ahogy a cím is jelzi – valóban megtört az egyensúly. Persze így sem gyönge a lemez, de lehetett volna sokkal jobb is – ezért a +1 státusz.

Egyéb figyelemreméltó megjelenések:

Haken: Restoration EP
Gus G.: I Am The Fire
Karmakanic: Live In The US
Paul Gilbert: Stone Pushing Uphill Man
Evergrey: Hymns For The Broken
Harem Scarem: Thirteen
Appearance Of Nothing: A New Beginning
Threshold: For The Journey
Transatlantic: Kaleidoscope
Outloud: Let’s Get Serious
Creation’s End: Metaphysical
Allen-Lande: The Great Divide
Warmen: First Of The Five Elements
Nightingale: Retribution
Enchant: The Great Divide
Flying Colors: Second Nature
AC/DC: Rock Or Bust
The Scintilla Project feat. Biff Byford: The Hybrid

Tartuffe