Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.shakra.ch
facebook.com/ShakraBand

Igen, ez az, aminek látszik. Benne van a nevében... Válogatás lemez, de a mai divatnak megfelelően pár plusszal. Jelen esetben a csábos adalék nem más, mint 2 korábbi dal újrakevert változata (Chains Of Temptation, Take Me Now), valamint 3 vadonatúj dal (Live For Today, The Beacon, For The Rest Of My Days). A csapat facebook oldalán valami troll azon méltatlankodott, hogy miért kell neki 3 új szerzeményért megvenni egy AFM módra túlárazott dupla válogatás CD-t. Erre az együttes azt írta vissza (jogosan!), hogy aki csak az új dalokra kíváncsi, az célirányosan letöltheti pl. az iTunesról. Hozzáteszem: a válogatás albumok tipikusan nem a hardcore rajongóknak készülnek, hanem az olyanoknak (mint én), akik figyelemmel kísérik ugyan az együttes munkásságát, ha egy lemez nagyon jól sikerül, talán meg is veszik, de nem érzik kötelezőnek, hogy a "The Complete Works" ott figyeljen a szobapolcon.

Nem nehéz a megfejtés, a dupla CD arról kapta a nevét, hogy összesen 33 szám szerepel rajta. Amint az a bevezetőmből kiderült, a számokat (2 kivételével) nem keverték vagy vették újra, így a hangzás nem éppen egyenletes, az olyan nótáknál, mint pl. a "Walk On Water" vagy "Now Or Never" hallhatóan esik a színvonal. Mint minden egyes válogatás album esetében, itt is lehetne azon csámcsogni, hogy szívesebben hallgattam volna ezt vagy azt, de ez a hozzáállás nem vezet sehová (It is what it is - mondják angol nyelvterületen...). Azt gondolom, hogy ez a "Best Of" híven tükrözi a svájci gárda munkásságát, pl. kiderül belőle (legalábbis nekem), hogy mostanában egyre jobban teljesítettek (itt), az új nóták pedig elég jól sikerültek.

Ezt figyelembe véve nem egészen értem, hogy a hivatalos megjelenés előtt (ami ma, május 9-én van) mindössze két héttel John Prakesh, a banda indiai származású énekese miért jelentette be kilépését a csapatból. Jó szerencsét kívánva kollégáinak kijelentette, hogy a jövőben új utakon kíván járni (majd meglátjuk, hogy ez pontosan mit jelent). Prakesht 2009-ben több mint 100 meghallgatott jelentkező közül választották ki, most pedig kezdhetik előlről az egész cécót. Nincs szerencséjük, először Mark Fox, most meg Prakesh... Remélem sikerül találniuk egy hasonlóan tehetséges frontembert, hogy folytathassák a zenei értelemben még mindig ígéretes, áldásos ténykedésüket.

Tartuffe

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.sabaton.net

Mit lehet írni arról az albumról, ahol a nyitószámot felvezető dallam egy az egyben az "ec-pec kimehetsz, holnapután bejöhetsz" gyermekmondókát idézi, és aminek a magyar Sallai Péter alkotta borítóján olyan pofon csattan a vélhetően német katona állán, amilyet legutoljára Amerika kapitány osztott ki a képregény univerzumokban is megjelenő náciknak? Természetesen azt, hogy klafa! No, persze azért nem mindegy, kinek a tetszését – és fantáziáját – ragadják meg ezek a momentumok, de mondja azt bárki, hogy az öt éves fiam nem rendelkezik kifinomult ízléssel. A korának megfelelően persze. Mert neki nagyon tetszik a Sabaton új albuma, hiszen: hősökről szól, elverik a gonosz náci bácsit, a dallamok hasonlóak a téren, meg apa munkahelyén hallott katonaindulókéhoz, nincsenek unalmas és bonyolult gitárszólók, a dob pedig végig olyan ütemmel szól, mintha a Terminátort 175 bpm-es metronóm-alkalmazásra állították volna, így kiválóan alkalmas a fazékból összeállított ütős-szetten történő utánzásra.

Nos, mielőtt a Sabaton fanok a szívükhöz kapnának – vagy inkább az enyémhez – gyorsan ki kell jelentenem, hogy igenis becsülöm azt, ahogy a csapat saját útját járja. Nem is tehetek mást, hiszen a tények magukért beszélnek: bemelegítő státusz az Iron Maiden előtt, turné Amerikában az Iced Earth-szel – ahol általános tetszéssel fogadja őket a közönség (naná, hiszen Schaffer mester is szereti zenei csatákban gyepálni az ellent) –, markáns és egyre növekvő rajongótábor Európában…Mi kell még? Hát mondjuk jó zene, mondhatnám, ha gonosz lennék, vagy kevesebb empátiával rendelkeznék, de így, jólelkűen, és elegendő beleérző képességgel nem tudok igazán rosszat mondani az új albumról. Pedig ugye nem volt problémamentes az utóbbi időszak a banda életében: a Ciwil Wart megalakító Sabaton többség dezertálása, a dobosok kálváriája, a legutóbbi album megosztó fogadtatása nem igazán kedveznének a kreativitásnak, de Joakim, a csapat vezetője nem hiába rendelkezik egy egész századnyi kuruc virtusra kész bátorságával, az új lemez képes volt megfejelni a debüt album színvonalát.

Persze nem azzal, ami eddig is hiányzott a Sabaton zenéjéből – mondjuk a virtuozitással, a szellemességgel, a meghökkentést kiváltó fifikával –, hiszen Joakim nagyon is jól ismeri önmaga korlátait. Nem, kérem szépen, a "Heroes" abban jó, ami olyan népszerűvé teszi az újhullámos, gitárszólók nélküli, kalapálós, tuc-tucolós power metalt, vagy a már említett katonai indulókat: az adrenalin pumpáló, masírozásra késztető primitív ütemek felett szárnyaló egyszerű és megjegyezhető dallamokban, melyek a génállományra hatva lökik ki az öklöket a levegőbe, boldog ifjúkommunistaként szabadságharcosként erősítve a konformitás biztonságot adó és lelkesítő tudatát.

Önkritikát gyakorolva és végigpörgetve az albumot még azt is mondhatnám, hogy tetszene az új anyag, ha…Ha mondjuk lenne egy jó énekes, egy-két ötletes gitárszóló, esetleg az egyébként kiváló dallamokban némi játékosság, és ne bizonyulna az egész ennyire csizmacsikorgatóan szögletesnek és alakiasnak – vagyis rendelkezne mindazzal, amivel jelenleg a Civil War –, nos akkor felhőtlenül tudnék örülni, és nem csak percekre, mint a Morricone westernfilm-zenéket a powerrel ötvöző és némi ötletességet felvillantó "To Hell And Black" alatt. Így azonban átadom a terepet a fiamnak, és itt ugrik a majom a vízbe: az, hogy őt boldoggá teszi az album, a csapat máris nyert plusz egy rajongót – engem!

Garael

Kiadó:
Dark Minstrel Music

Honlap:
evilmasquerade.com

Úgy látszik, nem csak Tartuffe fedezte fel Tobias Janssont, hanem Henrik Flyman, az Evil Masquerade tótumfaktuma is. Apollo Papathanasio háza táján komolyabb lehet a baj, mert ezek szerint nem csak a Firewindből szállt ki, hanem innen is. Mivel Flymanék utóbbi lemezeiken ügyesen átlavíroztak power metalból hard rockba (láttunk már ilyent, ugye?), kulcskérdés az énekes személye. Szerencsére Janssonnal nem nyúltak mellé, helyenként hátborzongatóan hozza Ronnie James Dio énekstílusát.

Persze annyira még nem profi, hogy mindig tökéletesen teljesítsen, ez Dio színvonalán amúgy is szinte lehetetlen, de többször is igen jól elkapja a fonalat (pl. „"Bad News"). Ahogy a többi zenészt is meg kell dicsérjem: a mai lélektelen, magunkat szétprojektező, még a stúdióban sem találkozunk munkamódszerrel szemben, itt mintha rendesen odatette volna magát mindenki. Még a ritmusszekció is ötletesen, kidolgozottan játszik, Artur Meinild billentyűfutamai is kifejezetten üdítőek. Flyman pedig jó dalszerző, ezt a Rainbow-MSG-Black Sabbath vonalat ráadásul piszkosul érzi.

A lemez változatos, 2 perc körüli számok éppúgy vannak rajta, mint hosszabb lélegzetű, epikusabb szösszenetek (mondjuk utóbbiak is max. 6 percesek). Van gyors, közepes, lassú, jól kitalált dramaturgiával és könnyen memorizálható énekdallamokkal. Ebből a szempontból sokkal jobban tetszik, mint mondjuk a hasonló stílusban mozgó Axel (Rudi Pell) kissé egysíkú új korongja. Abból a szempontból pedig a Vandenberg's Moonkingnél csípem sokkal, de sokkal inkább, hogy nem poros hangzással és direkt nyúlásokkal akarja megidézni a '70-es éveket, hanem csak annak a szellemiségét ápolja, de a mai ízléshez, fülhöz igazítva.

Szóval kellemes hallgatnivaló ez, mondjon bárki bármit. Üdén régisulis a megközelítés, már ami a lényegre törő sokféleséget (Sabbath, Maiden, Dio, Rainbow, Gary Moore, MSG, Uriah Heep hatások, de még a Diablo Swing Orchestra is beugorhat egyik rövid – nyilván poénnak szánt – pillanat erejéig) és a karakteresen elütő számokat illeti. A klasszikus hangszereken (hegedű, cselló, trombita, klarinét) itt-ott besegítő vendégek pedig még habot is rittyentenek erre az ízletes vegyes-gyümölcs tortára. Kérem őket Magyarországra!

Kotta

Kiadó:
Giant Electric Pea

Honlap:
www.iq-hq.co.uk

Bár nagyon kedvelem a brit neo-prog muzsikákat, meglehetősen régen esett szó róluk ezen az oldalon. Bárcsak tudnám feledni a Marillion jelenlegi gyengélkedését! Pete Trewavas jól teszi, hogy inkább a Transatlantic-kal asszociálja magát, Rothery meg hiába szólózik, az előzetesen elérhetővé tett ízelítő szerint igen halovány lesz az album (The Ghosts of Pripyat). Fish legutóbbi szólólemeze (A Feast of Consequences, 2013) köröket vert rájuk! De elég is a Marillionból!

Szerencsére itt van nekünk az IQ, akik a mozgalomnak ugyanúgy alapító atyjai, sőt tulajdonképpen egy évvel korábban is kezdték a Marillionnál. Harminc éves karrierjük alatt ez a 11. stúdió albumuk, és - haladván a korral pl. a hangzás tekintetében - az utóbbi években egyre jobb lemezeket csinálnak. A "Dark Matter"-t (2004) pl. nagyon szeretem, de a "Frequency" sem volt gyönge lemez.

A "The Road Of Bones" háromféle kiadásban jelent meg. Van egy kb. 50 perc hosszú egylemezes alapváltozat, egy dupla CD, közel ugyanolyan időtartamú bónusz anyaggal, és egy 3 korongos "Launch Show Commemorative Box" a lemezbemutató koncert fölvételével megspékelve. Nem is tudom, hogy ez most kedvez a rajongóknak, vagy kitol velük. Az biztos, hogy aki képes és hajlandó többet áldozni rá, kívánatos extrákkal lehet gazdagabb (s egyúttal jó pár fonttal szegényebb!).

Mondanom sem kell, hogy a hangzás tökéletes, Mike Holmes gitárja piszkos jól és - öreg játékos lévén - meglepően modernül szól. Peter Nicholls éneke még mindig a stílus tökéletes megtestesülése, pont annyira Pink Floyd és Yes, amennyire kell. Sokáig törtem a fejem amíg rájöttem, hogy kire emlékeztet. Hát persze! Rob Moratti a Saga "The Human Condition" albumáról! Külön dicséret illeti az IQ régi-új bőgősét, Tim Esaut, aki kifogástalan soundot keverve ki magának, szívet melengetően dörmög a dalok alá.

Nem mondom, hogy a lemez végig fordulatos, érdekfeszítő hallgatnivaló. Előfordul, hogy a hallgató figyelme lankadni kezd. Talán ha nem maratoni hosszúságú (a "Without Walls" pl. majd' 20 perces!), hanem kompaktabb és tempósabb dalokban gondolkodtak volna... Persze az alaplemez kezdő és záró tétele mellett így is nagyon szívesen hallgatom pl. a címadót.

Ami a bónusz CD-t illeti, nem is értem miért nem része az alapverziónak, hiszen nem érzem gyöngébbnek az első korongnál. A lényeg, hogy az IQ kb. másfél óra minőségi brit neo-prog muzsikával ajándékozott meg bennünket, és ha egyben hallgatva kicsit sok is lenne, apránként fogyasztva, a megfelelő hangulatban remek időtöltés.

Tartuffe

Kiadó:
Verycords/Warner Records

Honlapok:
www.yossisassi.com
facebook.com/YossiSassi

Yossi Sassit úgy ismerjük - már akik egyáltalán tudják, hogy kiről van szó - mint az izraeli Orphaned Land alapítóját, egyik zeneszerzőjét és szólógitárosát. Amikor 2012-ben megjelent első szólólemeze (Melting Clocks), sietett megnyugtatni mindenkit, hogy ez nem jelenti az Orphaned Land végét, de azt sem, hogy szándékában állna kilépni a bandából. A kijelentés első fele azóta igazolódott, nem hogy nem lett vége az Orphaned Landnek, de kiadták karrierjük alighanem legjobb lemezét (All Is One). Ami a mondat második felét illeti, ebben bizony rácáfoltak az események. A rajongók megdöbbenésére az "All Is One" megjelenése után bejelentette kilépését az Orphaned Landből, hogy saját útját járhassa, saját zenéjére koncentrálhasson.

Meggyőződésem, hogy mi (rajongók) ezzel csak nyertünk, hiszen az Orphaned Land teljesítménye nem romlott le, Sassi pedig immáron második, lényegében instrumentális lemezét készítette el nekünk. A "Desert Butterflies" egyenes folytatása elődjének, dominálnak benne a lassú és középtempós dalok, a gitárjáték visszafogott, ízes, a kompozíciók inkább hangulatteremtésre törekszenek, mint a hallgatók elbűvölésére, káprázatos technikai megoldásokkal való lenyűgözésére.

Az új albumot négy országban, három kontinensen rögzítették, Sassi vagy húsz különböző gitárt és egyéb húros hangszert használt, ráadásul meghívta régi cimboráját, Marty Friedmant is egy kis vendégszereplésre. Friedmanon kívül egy szám erejéig föltűnik Ron "Bumblefoot" Thal (Guns N' Roses) is. Az album elég eklektikus (van benne pl. egy olaszul énekelt dal is [WTF?]), de szerencsére a főszerep továbbra is az orientális (folk) zenei hatásoké. Személy szerint én éppen azokat a nótákat kedvelem leginkább, amelyekben a keleti motívumok kerülnek előtérbe (pl. a zseniális, ügyeletes kedvenc gyanús "Azadi"; nagyon ütős az a zongora szóló a közepén!). Nem kihagyhatatlan, de kellemes hallgatnivaló.

Tartuffe

Kiadó:
Steel Gallery Records

Honlapok:
www.psycrence.com
facebook.com/psycrence

Eredetileg úgy terveztem, hogy ezt a lemezt együtt értékelem ki a kanadai Far From Reality bemutatkozó albumával, de azután rájöttem, hogy semmi közös sincs bennük azon túl, hogy fiatalok, most debütálnak és progresszív metált játszanak. A Psycrense athéni csapat, és mi itt, ezen az oldalon tudjuk, hogy Görögországban nagyon lelkes és izmos kis progresszív metál underground működik. Már első ránézésre, belehallgatásra úgy tűnik, hogy a Psycrence bemutatkozása szebben, valahogy profibb módon lett csomagolva, mint a Far From Reality.

Csak két tény az előbbi kijelentés igazolására: a lemezborítót Colin Marks (Scar Symmetry, Nevermore, Exodus, Jeff Loomis stb.) készítette, a maszterelést pedig Jens Bogrenre bízták (Opeth, Soilwork, SymphonyX, Paradise Lost stb.). Egyik sem kis név a szakmájában. Bogren kimondottan dögös hangzás kevert a helléneknek, ebben a tekintetben biztosan nem érheti szó a ház elejét.

Talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy a progresszív metál műfajon belül alapvetően két fő irányzat létezik: az egyiket lényegében a Dream Theaterre lehet visszavezetni, a másikat pedig nagyjából a Queensryche, Fates Warning, Crimson Glory forrásvidékére. (Ehhez talán harmadiknak hozzá lehet csapni az Yngwie-féle neo-klasszikát innovatív módon alkalmazó SymphonyX vonalat.)

A Psycrence muzsikája egyértelműen a hellének között egyébként is kultikus státuszt élvező Fates Warningból vezethető le. Fogalmam sincs, hogy a két gitáros közül ki szólózik (talán mindkettő?), de jól csinálja (csinálják?), Takis Nikolakakis éneke pedig lassan, de biztosan szeretteti meg magát velünk. Nincs mese, ez egy bivaly erős bemutatkozás, a fiúk magabiztosan, a félénkség minden jele nélkül tették le névjegyüket a világháló bőségesen megpakolt, csábító ajánlatoktól roskadozó asztalára. Azt hiszem, erre szokták azt mondani, hogy gyönyörű képzavar... :)

Tartuffe

Honlapok:
facebook.com/farfromrealityband
farfromrealityprog.bandcamp.com

Ez a recenzió nem lesz hosszú, talán nem is annyira kritika ez, mint inkább ízelítő, kedvcsináló. A blogunknak mindig is profilja volt, hogy kevéssé vagy egyáltalán nem ismert, föltörekvő zenészeknek megadja az esélyt arra, hogy néhány ember rajtunk keresztül fedezze föl őket. A Far From Reality olyan fiatal kanadai srácokból áll, akik a Montréalhoz közeli Sainte-Thérèse-ben találkoztak, miközben a Collège Lionel Groulx-ban folytatták fölsőfokú zenei tanulmányaikat. Ennek megfelelően aligha lehet meglepődnünk azon, hogy a szextett minden egyes tagja remek muzsikus.

Facebook oldalukon legmeghatározóbb hatásaik között a következő formációkat sorolják föl: Dream Theater, Opeth, Protest The Hero, Planet X, Symphony X, Avenged Sevenfold, Pagan's Mind, Liquid Tesion Experiment. Ez már önmagában sem rossz ajánló. Mindig mondtam: a madarat tolláról, az embert barátjáról, a zenészt példaképeiről ismerhetjük föl igazán. A Far From Reality tehát - furcsa ezt leírni! - "klasszikus" progresszív metálban gondolkodik. Kézenfekvőnek tűnne a Dream Theaterhöz való hasonlítgatás, de érdekes módon nekem inkább a norvég Above Symmetry (régen Aspera) jut eszembe. Kanada is eléggé északi ország, talán ennek köszönhető a skandináv "rokonság".

A bandában van ugyan két gitáros is, de a prímet egyértelműen a billentyűs Ludovick Daoust viszi. Nagyon tehetséges srác, nem csodálkoznék rajta, ha a zeneszerzésért is javarészt ő lenne a felelős. Sajnos Simon Sullivan énekes hangja nekem nem jön be, de ez nem zárja ki, hogy másoknak tetsszen (a 'tessen' annyival jobb, de manapság az ilyen "archaizmusokért" az embert kiröhögik). Valahogy a hangzás sem tökéletes, de ha egy nagyobb kiadó állna mögéjük, biztosan többet ki lehetne hozni a stúdióidőből.

A francia kanadaiak ígéretes tehetségnek bizonyultak, meggyőző instrumentális teljesítménnyel és kompozíciós készséggel. Idővel akár Kanada legjobb skandináv progresszív metál csapatává is válhatnak... :)

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.wingertheband.com
facebook.com/Officialwinger

A Winger majd' 30 éve alakult, ehhez képest nem lehet azt mondani, hogy a mindössze hat stúdióalbummal nagyon termékeny pályát futottak volna be. Na jó, ebben benne van az is, hogy a '90-es évek közepétől több mint egy évtizeden át jegelték magukat. Pontosabban a kiadók és a média tették őket jégre, amikor úgy gondolták, hogy több pénzt lehet keresni a trutyival (ez ugyanis a grunge magyar fordítása - találó...). A tragédia ebben az, hogy éppen abban az időszakban kezdték levetkőzni gyermekbetegségeiket (a hajbandázást és Kip Winger kínos balett tánclépéseit a színpadon), de akkorra már a kutyát sem érdekelték, pedig a "Pull" (1993) világbajnok lemez, ami ráadásul tök modern módon, bikául szól.

A szólóévek után a visszatérést a "IV" jelentette 2006-ban, ami meglehetősen komor, gondolkodós lemez lett. A 2009-es "Karma" - amiről egyszerűen nem értem, miért nem született nálunk kritika! - pedig egy kifejezetten feszes hard rock anyag volt. Ilyen előzmények után szinte lehetetlen volt megjósolni, hogy milyen irányt fog venni a zenekar; Kip Wingerben mindig benne van a meglepi!

A "Better Days Comin'" érdekes, mozaikszerű produktum, amiben van ilyen is, olyan is: múltidézés, visszakanyarodás a kezdetekhez, egy kicsi a "IV"-ből, egy kicsi "Karma"-ból. Ami új, az például éppen a címadó, amiben a verze és az alatta játszott monoton, nyűgös gitárkíséret pedigrés "Seattle", amúgy Pearl Jam és Nirvana módra! WTF? Persze aztán jön a fülbemászó refrén, majd a zseniális gitárszóló, és az ember megnyugszik. Ilyet Kurt Cobain vagy Eddie Vedder, ha megszakadnak, se tudtak volna írni.

Aztán itt van a húzós, retró stílusban fogant "Rat Race", a majdnem progresszív "Tin Soldier", egy koszos blues nóta, a "Storm In Me", amit Jimmy Page szelleme leng körül, de előkerülnek a '80-as éveket idéző szintihangok is (Be Who You Are Now). Akkor most mi van? Na, igen. Pont ez volt az én reakcióm a sokadik hallgatás után. Nagyon nem egynemű a mutatvány. Ha valaki ezen túl tudja magát tenni, még kifejezetten szórakoztatónak, üdítőnek is találhatja ezt a tarka-barkaságot.

Szívesen hallgatom ezt a lemezt, még akkor is, ha kevesebb líra, több beindulós nóta kellett volna rá, és nem értem, a legendás Rod Morgenteinnek 2014-ben hogy a túróban szólhat ilyen gányul a cájgja. A Legszebb pillanatokat Kip Winger utánozhatatlan, édes-keserű refrénjei és Reb Beach fergeteges, mégis lebilincselően ízes szólói okozzák. Érdemes beszerezni a "limitált verziót" a videocsippes DVD és a dögös bónusz dal miatt.

Végül megjegyzem: valahogy érezték, hogy az "Out Of This World" című ballada nagyon jól sikerült, mert a deluxe változaton is ezzel zárnak és nem a bónusz nótával. Az "Out Of This World" valóban nem ebből a világból való, varázslatos dal (nekem a "Karma" jut eszembe róla), amit meg Reb Beach 2:46-tól művel benne, egyenesen hátborzongató! Utoljára Ritchie Blackmore-tól hallottam három ilyen szólót egyetlen nótában (Wasted Sunsets)!

Tartuffe

Köszönhetően a nem tolakodó mértékű, de családi mindennapjainkban mégiscsak jelen lévő rock-közegnek, 8 éves kislányom elég megbízhatóan teljesít a folyamatos "bandateszt" során. Ez abból áll, hogy beteszek egy új megjelenést az autóhifibe és figyelem a hatást. Ha néhány hallgatás után megérkeznek a gyerekülésből az "utánénekelt" dallamok (riffet, sorokat egyaránt megbízhatóan hoz vokálisan a csaj), akkor a zenekar CD-je sokáig útitárs lesz. Mindezt azért írtam le, mert ez megtörtént a "MindStream" nótával az előző Cada-korongról. Márpedig azt mindannyian tudjuk, hogy a csapat célközönsége, finoman szólva sem a tízen aluli kislányok…

Ez tehát nem kevesebbet jelent , mint azt, hogy a Cadaveres úgy tudott a mélyrehangolt, durva, leginkább Soulfly fémjelezte groove-világban maradni, hogy mindeközben melódiákra is futotta erejükből, nem is akármilyenekre. Bölcsföldi Zoltán énekes érkezésével a csapat egy szinttel feljebb lépett, de hogy mekkora is volt ez a lépés, kéremszépen! Ennek kifejezésére nekem nincs tehetségem, ezért a’ Irdatlan bácsi (Laár András) hasonlatát hivatkozom be megértetésképpen: ez a lépés kérem akkora volt (két galaxis között képzeljük el), mint egy "gülü nagy rönkfekete kapisztrális űrszelet, egy afféle hasáb alakú gigászbruttyó" – No, ekkora volt ez a lépés.

De idézhetem a csapat bőgősének, Delcsik Balázsnak a szavait is: "Zoli személyében meg egy olyan énekesre leltünk, aki konkrétan, ha 3 percig egy hangot játszunk, akkor is ír rá egy olyan refrént, ami rögtön beleragad az ember fejébe." És valóban igaza van. Ezért (is) lett a "MindStream" hivatkozási alap, a szakma és a közönség részéről is jogosan piedesztálra emelt, nemzetközi mércével mérve is kiváló anyag.

A kérdés pedig egyértelmű. Sikerült-e megismételni, esetleg túlszárnyalni a teljesítményt? A csapat válaszát itt olvashatjátok az interjúban, ami nem meglepően, egyértelmű igen. Na és mit mondunk mi, köztudottan tévedhetetlenül? A többes szám első személy használatával már kenem is szét a felelősséget, ugye, merthogy esetleg egyedül kínos elvinni a balhét. Nem, nincs ok az aggodalomra. Ki lehet jelenteni (igen, tévedhetetlenül, hogy is máshogy?!), hogy a "DeMoralizer" minimum ugyanazt a minőséget hozza, mint a "MindStream". A fő kérdés pedig innentől kezdve csupán az, hogy tudtak-e még feljebb lépni?

Tanácstalan vagyok, és tényleg csak korpuszkuláris méretű szubjektív okok bizonytalanítanak el. Én gitárszóló párti vagyok, tehát nagyon nem bántam Vörös Attila vendégeskedését a múltkor. Most ez elmaradt, ugyanakkor szinte egy merő slágertéma az egész lemez, de legalábbis az első öt nóta lehengerlően slágeres és lehengerlően súlyos egyszerre. Talán ott egy picit megtörik a slágercentrikusság, de ez miért is lenne baj, arról nem is beszélve, hogy a "The Crooked" is mozdonyként húz.

Ha valaki a "DeMoralizer"-rel kattan rá a bandára, annak tuti ez lemez a definitív Cadaveres. Ha valaki úgy jár mint én, hogy a "MindStream" ejtette rabul, és már nem döbben meg a kiugró minőségen, akkor talán az. Vagy fordítva. Vagy sehogy, mert mindig van néhány tökéletlen, aki szerint a régi még jó volt, de eladták magukat... Istenem, pénzről beszélni ebben az esetben!!! Kiáramló pénzről esetleg… Mindegy. Nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a Cadeveres a legjobb hazai metal bandák egyike és nem mondhatnám, hogy népes a mezőny… Az artwork igényességéért pedig külön is jár az elismerés, sajnos ez sem magától értetődő éppen mifelénk...

Túrisas

A "MindStream" megjelenéséig a "teknőstetemek" nekem leginkább a "kimondhatatlanul hülye nevű hazai zenekart" jelentették, de a szimpatikus lelkesedésük ellenére az ingerküszöbömet nem érték el. Azt a szakmai visszhangot viszont nem lehetett már figyelmen kívül hagyni, amikor a "MindStream" szinte mindenkit levert a lábáról, úgy hangzás, mint dalok tekintetében. Ilyenkor egy lelkiismeretes rockbloggernek önvizsgálatot kell tartania, előítéletek nélkül meghallgatni az anyagot és megfogalmazni a véleményét. Megtettem. Szerencsére időközben a nevük is rövidebb lett, de ami a legfontosabb: az egyik legjobb magyar metal album született meg 2010-ben a törökbálinti SuperSize Stúdióban. Most pedig itt a folytatás. Mielőtt megfogalmazom ítéletem (véleményem) az anyagról, az utolsó szó jogán Körmöczi Péter főteknős, Bölcsföldi Zoli énekes és Delcsik Balázs bőgős kapott szót. (Valójában pedig voltak olyan kedvesek és részletekbe menően válaszoltak kérdéseinkre.)

Gratulálok a DeMoralizer lemezhez!  Milyen a fogadtatása; érkeznek-e a (pozitív) visszajelzések?

Péter: Köszönjük szépen! Nagyon örülünk, hogy tetszik!!! Igazából vannak visszajelzések, de korántsem annyi, mint gondoltuk és vártuk. Kicsit visszafogottak a reakciók, mind a szakma, mind a rajongók részéről. Persze a közeli ismerősök, barátok dicsérték a lemezt, de szerettük volna, ha a "MindStream" után egy még szélesebb kör észrevesz minket a Hammeres melléklet révén. Ez valahogy elmaradt. Nem szaporodtak a like-ok a Facebook oldalunkon igazából, és a bulijainkon sincsenek 3x annyian! Ez van…, valahogy elvárta mindenki ezt a teljesítményt és nem okoztunk meglepetést? ... Végül is, ha így van, akkor az nem rossz, de lehetett volna egy két kritika kicsivel pozitívabb, vagy kaphattunk volna pár elismerő szót a szakmától… Jól esett volna. Kevés sajtó anyag foglalkozott a lemezzel, késve születtek a kritikák is, nem ugrott a média a lemezre valahogy…, de persze lehet manapság ez minden zenekarral így van. Nem tudom.

Mindenesetre a novemberi megjelenést követően, mostanában íródtak egész jó kritikák és készültek/készülnek interjúk is szép számmal, ami jó eredmény és örülünk neki nagyon. Kicsivel hosszabb az átfutási idő… Talán sok a zene, vagy jobban megemésztették az emberek, ami persze nem baj. Sokan még csak most fedezik fel maguknak a "DeMoralizer"-t és a zenekart is! Az biztos, a "MindStream" után sikerült egy egész jó folytatást létrehozni negyedik Cada lemeznek!:-)

Tudom, hogy a kérdésfelvetés már önmagában is ostoba, mert csak egyetlen válasz létezik zenekari részről, de mégis teszek egy próbát; sikerült-e dalszerzést tekintve felülmúlni az előző lemezt? Előzetesen szerintem ti magatok is bőven megelégedtetek volna azzal is, ha sikerül egy legalább olyan jó anyagot tető alá hozni….

Zoli: Nyilván az összes együttes a legújabb lemezét mindig a lehető legjobbnak titulálja... :) De mi mindenképpen önreklámozás nélkül és őszintén úgy érezzük, hogy sikerült a "MindStream" lemezt minden tekintetben felülmúlni. Szerintünk mind a zenei struktúrák, az énektémák és a szövegek is valamilyen formában összetettebbek és jobbak lettek a "DeMoralizer" lemezen. A dalok, dalszerkezetek megírása is egy árnyalatnyival különbözött attól a metódustól, ahogy a "MindStream" dalai készültek. Első körben nem vártunk magunktól semmit, nehogy ez olyan belső feszültséget okozzon, ami majd a végleges lemez rovására megy. Titkon persze reméltük, hogy legalább olyan jó lesz az új anyag, mint a korábbi, de ezzel együtt picit talán féltünk is, hogy mi lesz, ha nem.:) Éppen ezért igyekeztünk ezeket a hasonlítgató gondolatokat távol tartani magunktól és a legteljesebb mértékben az új dolgokra koncentrálni. Szerencsére az eredmény a mi várakozásainkat és elképzeléseinket is felülmúlta! ;-)

A kérdés nem véletlen. Hallgatóként is azt lehetett érezni, amit nagyon Ti sem tagadtatok az interjúkban, hogy a "MindStream" egy kivételes, ihletett pillanat volt. Az olyan dalokkal, mint a címadó, a "These Eyes", vagy a "Twenty –Twelve" akár underground világhírig (ha létezik ilyen…) is lehetett volna repülni egy szerencsésebb zenei környezetben..

Péter: Talán ez így túlzás, de tényleg akadnak jó pillanatok a "MindStream"-en…, és ami a lényeg: talán a "Demoralizer"-en még több a kiugró pillanat. Még több igazi dal született erre a lemezre, még jobb refrénekkel, fogós dallamokkal, emlékezetes riffekkel. Letisztultabb minden, egyenesebbek a dalszerkezetek, befogadhatóbb az egész, de ügyeltünk azért arra, hogy ez ne menjen a keménység rovására! Nem egy slágeres, pop lemezt akartunk, hanem egy ba…ott kemény anyagot, dallamokkal és dúdolható refrénekkel. Varga Zoli (SuperSize) produceri irányítása mellett mindent megtettünk, hogy a kitűzött céljainkat megvalósítsuk, és legalább elérjük a "MindStream" által felállított mércét!:-)… Talán ez volt a legnehezebb azt hiszem. Örülünk, hogy sikerült és hogy a "MindStream" rajongók egybehangzóan voksoltak a "DeMoralizer" mellett is!:-)

Bár a stílus és a zenei vonalvezetés mára elég egyértelmű és karakteressé vált Bölcsföldi Zoli érkezésével, ha mégis különbséget kell, és lehet, tenni az előző lemez és a DeMoralizer között, azt hogyan fogalmaznád meg?

Balázs: Amikor Zoli beszállt a zenekarba magunk sem tudtuk milyen irányt fog venni a stílus. Teljesen más karakter, mint amilyen Ádi (Gabó Ádám, ex-ének), ezt nyilván tudtuk  mi is. Nem nagyon görcsöltünk rá a dologra. Azt mondtuk, itt ez a srác, basszunk a koncepcióra, mi hozunk egy riffet, és nézzük meg mi lesz belőle! Nagyjából így született meg a "Mindstream" lemez. Már az elején éreztük, hogy teljesen más anyag lesz, mint amikkel előtte előálltunk, de nem volt bennünk bizonytalanság, mert éreztük azt a plusz lendületet, amit az új tagok hoztak és előrébb viszi az anyagot. A "Demoralizer" nagyjából ugyanígy született.

Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy mi nagyon keveset tudunk együtt próbálni a köztünk lévő földrajzi távolság miatt, így felesleges is volt azon parázni, hogy milyen lesz, mert riffekben sosem szenvedtünk hiányt, amikor összejövünk mindig olyan ötletek születtek, amikre mindenki gondolkodás nélkül rábólintottunk. Gondolom, azzal sem okozok nagy meglepetést, ha leírom, hogy ez egy egyszerű zsigerből jövő zene, egyszerű, de odavágós riffek; és Zoli személyében meg egy olyan énekesre leltünk aki konkrétan ha 3 percig egy hangot játszunk, akkor is ír rá egy olyan refrént ami rögtön bele ragad az ember fejébe. Na ennek az ösztönből jövő vonalnak a letisztultabb folytatása a "Demoralizer".

Végignézve az új lemezhez csomagolt DVD-t, néhány kiszólásból úgy tűnik, nagyon is tudatában vagytok annak, hogy a befektetett 200%-ból csak annyi térül meg, amennyi idehaza reálisan elvárható. Némi underground siker és ehhez kapcsolódó szakmai elismerés. Talán jól hangzik, de a gyakorlatban ez sokszor megalázó klubozást, kevés koncertlátogatót, ezzel szemben irreális mennyiségű befektett energiát és nem kevés pénzt is jelent. Ha nem sikerül a nyugati nyitás, meddig lehet ezt a harcot vívni idehaza a visszavonhatatlan belefáradás és kiábrándulás nélkül?

Péter: Az nem tudom, hogy meddig lehet, csak azt, hogy mióta: '93-óta vívom a harcom, de nem olyan vérre menő ütközet ez már. Régebben még több elkötelezettséggel, fiatalkori naivitással felvértezve jobban hittem az álmaimnak. Most már két lábbal állok a földön és talán ezért sokkal kevesebb csalódás ér már. Sikerült letenni valamit az asztalra, talán ott van a helyünk a magyar underground szép nagy tablóján, olyan általam nagyra becsült és értékelt zenekarok között, mint a Birbed Wire, Bedlam, Just, Undertaking, AMD, vagy a mostani csapatok közül a Neck Sprain, Blind Myself,  WMD stb. Példa értékű a munkásságunk, és ha nem is vezet már felfelé út, azért érnek még nagyon pozitív élmények és sikerek is…, még ha ezek sokszor apróságokban mérhetőek csak. Ez egy életforma nálam, viszont azt észre kell venni, hogy megöregedtem és már kevesebbszer csinálok magamból majmot, mégis azért néha jó érzés még felállni egy színpadra és örülni együtt mindenkivel ennek, mégha a színpad előtt néha kevés ember is lézeng. Helyre kerültek bennem a dolgok, nincs bennem keserűség. Boldog vagyok, hogy anno belefogtam ebbe és rengeteg élménnyel gazdagodtam. Vannak még célok, céljaim, és ez nem hagyja kihűlni a tüzet!

Az akusztikus megközelítés teljesen meglepő húzás a Cadaveres stílus ismeretében, de határozottan működőképes a dolog. Megnyithat ez új ajtókat, vagy néha egyszerűen jólesik a sok "dzsi-dzsi" után?

Zoli:  Óriási köszönet érte, ha úgy gondoljátok, hogy valóban működőképes a dolog! :) Mindezt azért is mondom, mert valóban nem ez a mi közegünk, és egy-egy ilyen akusztik próba és koncert fejben több koncentrációt jelent számunkra, mint egy "hangos" buli :)

Az elmúlt néhány évben az együttes nagyon sokat koncertezett kb. minden hétvégén, és úgy éreztük, ezzel a húzással a közönségnek és magunknak is tudunk adni valami új, más élményt, ami jelentősen eltér attól, amit minden hétvégén tapasztalunk és amit megszokhattak tőlünk a koncertre járók. Hogy ez megnyithat e új ajtókat? Pontosan erre nem tudjuk a választ, de úgy érezzük, igen.

Azért az látható, hogy az akusztik bulikat más, kisebb helyekre is be lehet tenni, mert nem igényel akkora technikát. Ebből adódóan játszhattunk olyan klubokban is, ahova normál körülmények között nem jutnánk el. Talán ez jelentheti azt, hogy más lehetőségekhez is jutunk az akusztik által. Ezek mellett persze marhára élvezzük is! A legutóbbi akusztik bulin például ülve pogózás és bírkózás is volt a színpad előtt... :D

Önző dolog egy kicsit, de mi itt a blognál meglehetősen gitárszóló pártiak vagyunk. Nekem pl. egyenesen hab a tortán a "Mindstream" nóta végére odapörkölt Vörös Attila szóló. Most az ilyen pillanatok elmaradtak. Elvenne ez a helyenként szólisztikusabb megközelítés a zenétekből valamit, vagy nincs ennek számotokra különösebb jelentősége?

Péter: Nem szerettük volna újra lelőni azokat a "poénokat". Volt tervben vendég-szólós most is, de ez sajnos nem jött össze az idő és a távolságok miatt. Kálmi megoldotta azt, amit szerettünk volna, de most az énekekre nagyobb hangsúlyt fektettünk. Az most jobban előtérben volt, nem akartunk annyira most a gitárszólókra fókuszálni. Amúgy sem vagyunk annyira nagy virga pártik. Az egyszerűség irányába fordultunk tudatosan, nincsenek gitárszólók nagyon, és a perka is lemaradt sok helyről. Ez most kicsit más lett, persze ez nem azt jelenti, hogy legközelebb minden máshogy alakul majd!

Teljesen tudatos az is, ahogy építitek fel a zenekart, megkeresitek azokat a fórumokat ahová érdemes eljuttatni a lemezt. Ez külföldről nézve minimum, Magyarországon azonban ezt csak kevés zenekar érzi fontosnak. Te hogyan látod, megtesznek-e mindent a zenészkollégák a sikerért, ismertségért vagy inkább az van, amit a sajtó oldaláról mi érzékelünk: elvárások és túlzott érzékenység, ha ezen dolgok miatt esetleg tükröt tartunk a színtérnek?

Balázs: Fogalmam sincs, hogy a többi zenekar, hogy jár el promózás ügyben. Mi, ahova tudjuk, elküldjük a lemezt, a lehető legtöbb helyen próbáljuk reklámozni a zenekart, legyen az koncert, rádió, nyomtatott újság vagy netes portál. Mi csak a saját utunkat járjuk és sosem érdekeltek mások max. akkor, ha közösen mentünk el meginni egy sört… :-)

www.cadaveres.hu
www.facebook.com/cadaveresband

Túrisas