Floppyról bootoltunk szombat reggel, így már igencsak ebédidő körül járt a vekker, mikor újra Mádra evett minket a jó sorsunk. A napszaknak megfelelően ezért egy laza ebédfélével indítottunk a Gusteau Kulináris Élményműhelyben. Nem kell megijedni, a hangzatos név egy ÉTTERMET takar, méghozzá elismerten az ország egyik legjobbját. Sokan, sok helyen beszélnek a borok és a hozzá felszolgált ételek (vagy fordítva, kinek mi a fontos :D) összhangjának fontosságáról, annál kevesebben tudnak igazán homorítani benne a gyakorlatban. Ez a vendéglátóipari egység azon kevesek közé tartozik, aki tud.

Ne feledjük, Mádon vagyunk, így jelen esetben az ebéd is a borokról szólt természetesen. A képen látható menüsor volt terítéken, hozzá hangolt falatkákkal. A nedűk persze rendben voltak, ahogy a kaja is, és tényleg egymáshoz voltak simítva, de a szakszerű felszolgálás és tájékoztató legalább annyit emelt az élvezeti értéken, mint maga az alapanyag. Kellemes délután egy kellemes helyen, kellemes emberek és finom táplálék társaságában - kell ennél több beindítani a vérkeringést? Ugye, nem?

Szükség is volt az energiára, mert elég sok történés állt még előttünk... Miután feltöltődtünk a Gusteau-ban, iparkodtunk Török Béla pincéjéhez. Ő már nem tagja a Mádi Körnek, nem is vett részt az aznapi nyitott pincék programban, egy ismerősnek köszönhetően kaptuk a szűk körű, VIP kóstolót. (Ezúton is köszönöm!) Hamarosan kiderült, hogy mindez nem véletlen: Török Béla az a típus, aki a saját útját járja, konokul, kitartóan, és ha kell, magányosan. Hosszú távon az idő az ilyen típusú személyiségeknek szokott dolgozni, remélem most is így lesz.

A pincében azonnal feltűnt a tisztaság, rendezettség, ami – ahogy az hamarost kiderült - a borász alkotásait is jellemzi. Ráadásul olyan elhivatottsággal és mélységgel tud beszélni a szőlőről és a borról, hogy elhallgattam volna reggelig, már ha nem lettem volna olyan hülye, hogy rövidnadrágban és egy szál pólóban megyek le a 16 fokos pincébe. Mit mondhatnék egyebet, mint hogy avattam egy új kedvencet: a száraz hárslevelűje (2011) több, mint korrekt, a '12-es furmint hibátlannak bizonyult (best buy lesz ez hamarosan), a 2008-as Aszú pedig szimplán zseniális sokrétűségével, vibráló savaival és játékos gyümölcsösséggel.

Egész nap azért nem szándékoztuk feltartani Bélát (ráadásul rohadtul fáztam is egy idő után), így tovább haladtunk a Lenkey pincészethez. Szerencsétlenségemre ott is épp egy pincelátogatásra érkeztünk, így merülhettem le ismét a föld mélyébe. (El ne higgyétek, hogy a pokolban hőség van, szerintem piszok hideg lehet ott is, az sokkal-sokkal szörnyűbb kínzás.) Nagyjából eddigre meg is éheztünk újra, így következő állomásnak a főutcára kitelepült ínycsiklandozó étkezdéket szavaztuk meg. Nem csak a korábban említett Gusteau volt kint, de a szintén országos hírű Anyukám mondta is (mondjuk, addigra már eléggé lerabolva), és persze az ilyenkor szokásos kürtőskalácsost és hurka-kolbászost is meg lehetett találni a "butiksoron" a kézműves bizbaszok között.

A programok sokszínűségét jellemzi, hogy Budaházyéknál valamiféle parfümös előadás zajlott éppen, a társaság hölgytagjai kedvéért, ezért vacsi után arrafelé vettük az irányt. Valami köze az egésznek azért a borokhoz is volt, legalábbis azt hiszem, de a részletekről ne engem kérdezzetek, mert jómagam a Kabart kóstolgattam inkább a kertben fejtágító helyett. Azt est mindezek után a Barta kúrián zárult, ahol Barta és Árvay borok kíséretében hallgattunk Cseh Tamás feldolgozásokat a Vodku fiai zenekar tolmácsolásában.

Konklúzió: járni kell ilyen "fesztiválokra", mert van abban valami klassz, amikor egy ismert íróval vitatod meg a művészet lényegét a borpultot támasztva (és akivel akkor találkoztál életedben először). Ilyenkor ráadásul a borászok is "rendelkezésedre" állnak, beszélgethetsz velük, kérdezheted őket mindarról, amit mindig is tudni szerettél volna a ... borról. A mádi Furmint Ünnep pedig különösen ajánlott - ennyire erős kulináris felhozatallal ilyen koncentráltan nehéz máshogy, máshol összefutni. Azt nem mondom, hogy pihentető egy ilyen hétvége, de ha minden kötél szakad, ott van még a Pho és a Poisonblack végső mentőövként.

Kotta

Gitáros-faggató sorozatunk következő kiszemeltje Bodor Máté, akit a soron következő Wisdom turné előtti hétvégén zaklattunk, jól megérdemelt pihenése helyett...

Szia Máté! Negyedjére készítünk már veled interjút, tehát talán nem kell bizonygatnunk, hogy kiváltképp érdekelnek bennünket a történések körülötted, már csak azért is, mert a te szakmai utad és karriered kissé unortodox, ha szabad ezzel a hazánkban mostanában divatos kifejezéssel élni. Hazai muzsikusként gondoltál egy nagyot és kihagytad az első néhány lépcsőfokot, azaz nem nagyon izzadtál méltatlan klubokban 20 néző előtt, hanem szinte egyből külföld, majd onnan rövidesen európai turné a Wisdommal...

Igen, bár azt kevesen tudják, hogy külföldön én mennyit izzadtam azért, hogy most állandóan turnézhassak. Mielőtt kimentem volna, már játszottam vagy tíz underground zenekarban, akikkel nemhogy húsz, de két embernek is játszottam néha. Angliában a Zeneművészeti Egyetem mellett különböző zenekarokkal próbálkoztam, aztán végül a Chapters-szel sikerült az első angol és európai turnéimat megcsinálni, ahol néha tényleg ötvenen voltak. Azt is kevesen tudják, hogy a próbákhoz nekem korán reggel két órát kellett buszozni, úgy, hogy cipeltem az erősítőmet, gitáromat és a pedálsoromat, csak hogy végignyomjuk a műsort. Mindemellett úgymond full time dolgoztam is, hogy a zenélést és persze a megélhetésem tudjam szponzorálni valamiből. Nem volt könnyű, de meglett az eredménye és ez számít leginkább.

A Wisdom európai színvonalát nem nagyon lehet kétségbe vonni, de eddig mintha te inkább a karcosabb, modernebb hangzású, progresszív csapatokat és stílust részesítetted volna előnyben…

Mikor 2009-ben elmentem Angliába, ott pont egy új hullám kezdett beindulni. Ez a progresszív metalcore vonal volt a menő a fiatal zenészek körében. Sikerült is egy zenekart összehozni, ahol a jelenlegi Architects gitáros haverom volt a főnök, úgymond. Belekeveredtünk ebbe a körbe és sikerült megismernem pár nagyon jó, és mára elismert zenészt. Sajnos nem tudtam úgy kivenni a dalszerzésből a részem, ahogy azt kellett volna, így kiszálltam, de pár hónap múlva fel is oszlottak. Ekkor rájöttem, hogy ez a műfaj annyira nem fekszik nekem, és megkeresett a Chapters. Ez sokkal dallamosabb és akkord-dúsabb zene volt, mint amit előtte játszottam. Az undergroundban nagyon elismert csapat volt már a beszállásom idején is, már több turnéval a hátuk mögött. Majdnem két évig voltam a gitárosuk, két turnét nyomtunk le és egy lemezt is felvettünk, ami a napokban jelenik meg. Sajnos megromlott a viszony, mivel beleuntam a sokáig egy helyben topogásba. 2012 februárjában sikerült vendégzenészként fellépnem a Caliban zenekarral Németországban, ami megváltoztatta a képemet a koncertezésről. 1500 ember őrjöngött a teltházas helyen, és rájöttem, nekem ezt kell csinálnom. Erre egy hónapra kiszálltam a Chaptersből, ugyan pont turné előtt voltunk, de már nem tudtam bevállalni. Azon kezdtem el gondolkozni, hogy lehet, nem kellene erőltetnem ezt a progos vonalat. Valljuk be, nem sok embert érdekel...

Sajnos ez az a műfaj, ahol rengeteget kell gyakorolni, próbálni és pénzt befektetni és cserébe nagyon kevés sikerélményt kap vissza az ember. Fiatalabb koromban nagyon szerettem a dallamosabb metált, a Bodomot, a Sonata Arcticat, Malmsteent, az úgymond "európai" metált, de ez kint nem annyira volt divat, és kevesebb zenekar is mozgott ebben a vonalban. Pont mostanában indult be pár újvonalas power banda, akik elkezdtek nagyobb turnékat csinálni. Kíváncsi vagyok hova fejlődik ez majd ki a szigetországban.

Megvolt-e a zenegyűjteményedben a belépést megelőzően a Wisdom diszkográfia, és hallgattad-e őket?

Igen! 15 lehettem, mikor megvettem az első Metal Hammerem és abban pont a Wisdom első EP-je volt mellékletként. Azt teljesen széthallgattam, sőt az akkor induló első zenekaromba még le is nyúltam az egyik dal kezdő témáját (ha-ha). Utána a "Words of Wisdom"-ot is hallgattam, de mikor volt egy nagyobb szünetük, már nem követtem annyira a történéseket. A "Judas"-t már ők küldték át nekem, mikor megkerestek.

Mennyire folytál bele a lemezkészítésbe, és mennyivel lesz esetleg másabb a Wisdom, ha a dalszerzés kezdetétől ott bábáskodsz majd a leendő anyag körül?

Sajnos mire én beszálltam a zenekarba, már teljesen megírták a dalokat, így nem sokkal tudtam hozzájárulni a dalszerzéshez. Viszont minden dalba nyomtam szólókat, szóval így is sikerült talán egy kicsit belevinni a saját világomból, és kreatívan részt venni a folyamatban. Jövő év elején tervezem, hogy elkezdem a következő lemezre írogatni az ötleteket. A zenekarnak van egy jellegzetes hangzása és megvannak a korlátok, amik közt meg kell maradni ahhoz, hogy "wisdomosan" szóljanak a dolgok. Nem hiszem, hogy probléma lenne, már eléggé ismerem a többieket és tudok zeneileg a fejükkel gondolkozni. :) A következő lemeznél szeretnék több időt tölteni majd a stúdióban, sajnos most erre nem volt lehetőségem, hiszen még a szólóimat is Londonból küldtem nekik. Mire hazajöttem, már minden fel volt játszva, sőt már el is lett küldve a kiadónak a kész anyag.

Elégedett vagy-e a lemez fogadtatásával, a visszajelzésekkel?

Nagyon elégedett vagyok! Azzal, hogy a Mahasz listán első helyen nyitott a lemez, egy álom vált valóra, illetve a kritikák is eddig mind dicsérik, ami nagyon jó érzés... Sőt, volt olyan, ahol külön kiemelték a szólókat is (ha-ha). Persze majd az október/novemberi turnén dől el, hogy valójában a közönségnek, hogyan tetszik, hiszen ez a fő kérdés. Kíváncsian várjuk az első koncerteket és a reakciókat, na és persze a november 15-i budapesti lemezbemutató koncertet a Powerwolffal!

Mesélj röviden a turnénak arról a pillanatairól, amelyek egy kívülálló részére talán elképzelhetetlenek vagy meghökkentőek lehetnek!

Elég sok, még számomra is meghökkentő dolog történt, de ezeket sajnos nem írhatom meg... Ami turnén történik, az ott is marad (ha-ha). Mondjuk az elég elképzelhetetlen volt számomra, hogy annyi sört kaptunk, hogy már ne tudjunk vele mit csinálni. Még 2-3 napig raktuk félre, hogy jól jön még, megisszuk valamikor, de minden állomáson kaptunk újabb 2 tálcával, amivel már nem tudtunk mit kezdeni.

A legjobb sztorink egy kompon kezdődött egyébként, ahol megpakolva pár tálca sörrel nekiláttunk felfedezni a hajót, úgy hogy azon csak mi voltunk, illetve a Sabaton meg az Eluveitie... Konkrétan volt egy turnéhajónk, amin szabadon garázdálkodhattunk (ha-ha). Rengeteg élmény van és sajnos a legjobb sztorik azok, amiket nem lehet nyílvánosan megemlíteni, mert nem csak mi voltunk benne, hanem a többi, sokkal nagyobb zenekar is.

Itt-ott hallani arról, hogy a honi zenész szakma elég féltékeny és egyáltalán nem örül, vagy nem feltétlen tiszta szívből örül a másik kolléga sikereinek. Ezt megerősíteni vagy cáfolni tudod a tapasztalataid alapján?

Nem sokat érzek ezekből, az az igazság. Én mindenkivel megpróbálok a lehető legjobban kijönni, nagyon sok gitáros barátom van itthon is, és nem hiszem, hogy bárki is féltékeny lenne. Úgy gondolom, hogy mi mind egy nagy csónakban evezünk, ugyanaz a célja mindenkinek, és egymás tapasztalatait megosztva mind tudunk fejlődni. Szóval nem mondanám, hogy bármi ilyen probléma lenne. Az, hogy XY melyik fórumon mit ír, az meg egyszerűen nem érdekel. Aki meg szemtől szembe jön oda fura kérdéseket feltenni, azt meg simán tudom kezelni, van már gyakorlatom az ilyenekben :)

Mindenkitől megkérdezem, így tőled is. Melyek az utóbbi évek legfontosabb tanulságai számodra?

Nem kell mindent annyira komolyan venni, az elmúlt években halálra stresszeltem magam, egyrészt a körülmények, illetve a másoknak való megfelelés miatt. Szép lassan rájöttem, hogy akiknek meg akartam felelni, már rég le lettek hagyva, mert én minden akadály ellenére is követtem a célom. Sokszor voltak pillanatok, amikor nem láttam, hogy fog ez vagy az összejönni... De valamiért mindig jobbra fordultak a dolgok, még a legreménytelenebb helyzetekben is. Ez a valami pedig a szenvedélyem volt. Minden zenekaromban megpróbálom kihozni a maximumot magamból, mert tudom, hogy ez hajtja majd előre a szekeret és így élhetünk át hatalmas dolgokat együtt. Ha pedig nem jött össze, úgy, ahogy gondoltam, habozás nélkül mentem tovább... Amíg ez a tűz ég, addig megyek előre mint egy tank (ha-ha).

Köszönöm az interjút!

Túrisas

Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
facebook.com/epysode
myspace.com/epysode

Hangulatos. De ne tévesszen meg senkit a jelző, ez a hangulat nem andalgásra, vagy játékos ábrándozásra szólít: a tudatalattiban megbújó ősi félelem megszólítására szolgál, arra az ösztönös, dermesztő érzésre, melyet a régiek lidérccel azonosítottak, aki (vagy amely?) a rossz álmok esetén ült az emberek mellére. Súlyosan, hideg verejtéket és ziháló, kapkodó lélegzetet okozva. S hogy mi ebben a jó? Hát ami a horrorban!

A belga gitáros, Samuel Arkan tavalyelőtti zenei thrillerével alaposan meglepett, köszönhetően persze az akkori albumon szereplő énekeseknek és zenészeknek – no meg a jó daloknak. Itt van hát a folytatás, egy újabb sötét koncept-sztori, és igaz, hogy kicserélődött projekt tagokkal, de csuklónyiszálóan könnyedén hozva a debüt hangulatteremtő erejét. A közreműködők listája jelenleg is impozáns, elég, ha a mostanában keveset szereplő, Evergrey csodatorok, Tom S. Englund, vagy a metálba oltott Mercury Henning Basse nevét említem, de aki nem szisszen fel Mike LePond, Simone Mularoni, vagy Leo Margarit neve hallatán, az azonnal hagyja el a blog területét.

A zenei – és szövegi – irányvonal maradt tehát, talán egy kicsit tébolyultabb kivitelben, több aszimmetrikus dallammal, és hangulatteremtő, a sötét oldalról származó musicales-filmzenés elemmel, ami talán giccsesnek hatna, ha Arkan nem prezentálná azokat a gótikus romantika őszinte érzelmi túlcsordulásával, ami olyan jólesően borzongatja a lelket, mint a valamikori Byron-Shelley-Polidori tengely stílusalkotó művei. A belga gitáros kiválóan választotta meg a történet szereplőit, Englund vokális fájdalmát szoborba lehet önteni, Basse pedig egymaga képes egy egész tébolyda minden irracionalitását hangjegyekbe énekelni. Kedvenc németem egyébként hallhatóan ismerős terepen mozog, hiszen a neki jutott dalok akár a Sons Of Seasons 2011-es lemezén is szerepelhettek volna. Az igazi meglepetést azonban az a számomra eddig ismeretlen hölgy jelenti – Ida Haukland a Triosphereből –, aki férfitársait megszégyenítő erővel viszi a vállán végig az albumot. Ida szerencsére nem a stílusreleváns gótikus szopránkák táborát gyarapítja, hangja a női változatba öntött Eric Adamsre emlékeztet, ami már csak azért is dicséretes, mert a zenei környezet jóllehet eléggé impulzív, messze áll a Manowar csataindulós, vagy poroszkáló epikus világától.

Érdekes egyébként, hogy a lemez címadó dala olyan erővel idézi meg a korábbi, Obsessions album "Gemini Syndrome" darabját, hogy már-már önlopást kiálthatnánk, ha Arkan csak egy kicsivel kevésbé lenne nagyszerű dalszerző, aki mágiájával annyira elvarázsolja a nagyérdeműt, hogy még a kegyes csalás tudatában is képesek vagyunk élvezni az illúziót. (Hallgasd csak az Englund-Ida duettet, egyértelműen a női-férfi zenei párbeszédek etalonjáról beszélhetünk, még akkor is, ha Sommerville kisasszony most valószínűleg sírva fakad.)

Nos, ha a horrorhoz hasonlítottam a lemez által kiváltott hatást, akkor a barátnők szokásához illően ne kapjuk a ijesztgetős pillanatok során kezeinket a szemünk, illetve zene esetében a fülünk elé, mert akkor hol marad a borzongás? Hiszen borzongani jó, persze csak akkor, ha művészi élmény váltja azt ki, és ez nem fantazmagória, hanem maga a valóság.

Garael

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.mysticprophecy.net

Nem vagyok a válogatáslemezek híve, de ennek az internacionális bandának az idei "best of"-ja igenis tetszett. Talán azért, mert nincs rajta hullámzó színvonal és ingadozó hangzáskép. Mire utal ez? A csapat egyenletes, megbízható teljesítményére, arra. Ha az eddig megírt közel száz nótájukból (csak azért sem számolom össze) véletlen-generátorral választanánk ki tíz-tizenkettőt, nagyot hibázni akkor sem tudnánk: egy erős, szinte egységes hangzású heavy/power korongot kapnánk.

Legnagyobb hibájuk is ez talán: a fenti tétel per definíció magában hordozza a nagy meglepetések hiányát; sem csalódni, sem eksztatikus izgalomba kerülni nem lehet egy új MP album kapcsán. Kapjuk, amit várunk, óramű pontossággal, kiszámíthatóan, atom biztosan. Na most, ha ez téged zavar, akkor hallgassál csak Metallicát, vagy mitt'omén mit, ízlések és pofonok ugye, van, aki nem szereti a meglepetéseket, van, aki pedig azt nem, amikor hülyének nézik és jól pofára ejtik.

Fentieknek megfelelően a "Killhammer" sem fogja megváltani a világot, én mégis azt mondom, megér egy misét. (Feketét, természetesen.) Egy cseppet karcosabb-harcosabb mint a Hammerfall középtempói felé sasszézó "Ravenlord" volt két éve, ergo jobb (tufa metalra gerjedők előnyben). A riffek most is hasítanak, az énekdallamok oda lettek pakolva, ahova köll, szóval nincs itt gond egy szál se. Azon meg tegyük túl magunkat gyorsan, hogy a Manowar után ők állnak a Heavy Metal klisék nagykönyvét kikölcsönzők listájának második helyén a pokol könyvtárában - ha mindig inni kellene a "kill", "die", "hell" szavak hallatán egy felest, már a lemez felénél dobnék egy hátast, szerintem.

Megmondom őszintén, én már abban sem vagyok biztos, hogy ez power metal egyáltalán (még ha a Brainstorm és a Firewind most is befigyel itt-ott). Akár a tematikát, akár a zenei megvalósítást nézem, sokkal inkább látom én ezt a világot DIO és Ozzy modern kori megfelelőjének, akik még a műfaj széthullása előtt alkottak és akiket éppen ezért a mai napig nem sikerült egyik alstílusba sem bekategorizálni. Ha már itt tartunk, talán nem véletlen, hogy ismét egy Ozzy feldolgozást biggyesztettek a lemez végére, ezúttal a klasszikus és briliáns "Crazy Train"-t, amit - ha hiszitek, ha nem - sikerült igen jól elkapniuk és egy kis, Mystic Prophecyre oly jellemző lendülettel megspékelniük. Ajánlott, na.

Kotta

Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.fateswarning.com
facebook.com/FatesWarning

A Fates Warning szerintem azon zenekarok közé tartozik, akiknek elévülhetetlen érdemeit, úttörő, sőt stílusteremtő munkásságát minden "szakmabeli" elismeri, valahogy mégsem lettek igazán sikeresek - ez alatt persze a kitüntetett médiafigyelmet, stadion-koncerteket, Billboard-listás slágereket értem. A Queensryche-nak vagy a Dream Theaternek mindebből több jutott, pedig nem vagyok arról meggyőződve, hogy a Fates Warning nélkül a progresszív műfaj ott tartana, ahol... A '80-as évek végén és a '90-es évek elején olyan albumokat produkáltak, amelyek mára egyértelműen kiérdemelték a "klasszikus" jelzőt, a "Parallels" (1991) nálam borítóstól együtt etalon. Utána azonban valahogy belassultak: ha egy banda nem koncertezik rendszeresen, és max. 3-4 évenként jelentet meg új anyagot, gyorsan tetszhalott állapotba kerül.

A "Darkness In A Different Light" kilenc évig tartó katatóniából ébresztette föl Matheosékat. Persze voltak közben projektezések (OSI, Redemption), sőt 2011-ben egy nagyon pozitív kritikai fogadtatásban részesülő "ős-Fates Warning" összeborulás Arch/Matheos néven. A közel egy évtizedes "pihentetés" után klasszikus fölállásban tért vissza a banda, attól eltekintve, hogy most Bobby Jarzombek (Riot, Halford) ül a dobok mögött. A különböző információs felületeken sokan panaszolják a sajátos stílusú Mark Zonder hiányát, de ebben én nem tudok egyetérteni. Jarzombek nagyon jó ütős, ráadásul ehhez a kétgitáros, súlyosabb, zúzósabb megszólaláshoz jobban is illik a stílusa. Ray Aldernek is örülök, mert John Arch "üvegvágó" hangjától egy idő után arcidegzsábát kapok. Kevin Moore (ex-Dream Theater, OSI) "külsős" közreműködése nem sok vizet zavar, de érdekes, hogy most szövegíróként is besegített (O Chloroform).

Úgy látom, hogy az új album a 2004-es direktebb, rövidebb nótákban gondolkodó "FWX" irányvonalát követi egy kis Arch/Matheos-féle pulzáló hasítással. Sajnos abban a tekintetben is igaz ez, hogy a dalokból hiányzik mind a klasszikus korszak dallamérzékenysége, mind pedig az "A Pleasant Shade Of Gray" (1997) hátborzongató, borult progresszivitása. Az "FWX"-en engem egyedül az "Another Perfect Day" fogott meg (de az nagyon), itt pedig csak a "Firefly" és az "Into The Black" hozza az ismerős, régi FW feelinget.

A lemezről természetesen nem szabad könnyelmű, elhamarkodott ítéletet mondani, mert olyan sűrű, mint nagyanyám házi szilvalekvárja, meg kb. olyan sötét is. Abban biztos vagyok, hogy nálam a fent említett két dalon kívül csak az albumot záró 14 perces tétel (And Yet It Moves) fog pörögni, de ez ne rémisszen el senkit az egyébként komoly anyaggal való behatóbb barátkozástól.

Tartuffe

Kiadó:
AFM

Honlap:
www.edenscurse.com
facebook.com/edenscurseofficial

Komolyan mondom, véletlenül alakult így, de van abban valami helyénvaló, hogy nálam most, éppen a legújabb Coldspell album kivesézése után került sor az Eden's Curse negyedik lemezére. Egyszerűen tökéletes illusztrációja annak, hogy két együttes közül, akik közel azonos műfajban mozognak, miért kap az egyik "jó, de érdektelen" minősítést, míg a másikról csak lelkendezve tudok írni - jóllehet világmegváltásról szó sincs.

A helyzet az, hogy mindkét zenekarban kiváló zenészek vannak, de az Eden's Curse - még úgy is, hogy tagcserék nehezítették a munkájukat - képes volt fölküzdeni magát az élbolyba - legalábbis nálam. A megfejtés: változatosabb hangkép, izgalmasabb ritmizálás és jobb dalok. Ehhez párosul a hazai progresszív zászlóshajóból, a Dreyelandsból leigazolt frontember, Nikola Mijic, akinek élek-halok a hangjáért. Neki valahogy ez a lazább, dallamközpontúbb stílus jobban áll; ez már Srdjan Brankovic gitáros Expedition Delta projektjében is kiderült.

Nem tudom, mi az oka, de ebben a hard rock és a heavy metal határmezsgyéjén navigáló műfajban nagyon erősek lettek a németek: az utóbbi időben egészen váratlanul ragadott magával pl. a Voodoo Circle vagy a Jaded Heart. Ami az Eden's Curse legutóbbi lemezét illeti (Trinity), Túrisas kolléga  - bevallottan igazságtalanul  - arra használta föl a recenziót, hogy méltatlankodjon egyik kedvence, a Fair Warning európai sikertelensége fölött. Pedig már az a megjelenés is megérdemelte volna, hogy nagyobb figyelmet szenteljünk neki, most pedig azt mondom, hogy a Throsten Koehne gitáros által vezetett új fölállás soha nem volt még ilyen jó formában.

Nem egészen értem, hogy honnan jönnek a stílusidegen számcímek: "Symphony Of Sin", "Losing My Faith", "Devil In Disguise", stb. Ezek nélkül nagyon meglennék, de ha tisztán zenei érdemei alapján ítéljük meg az albumot, az év egyik kellemes meglepetése; majdnem olyan, mint a tavaly toplistás Eclipse.

Tartuffe

Kiadó:
Escape Music

Honlapok:
www.coldspell.se
facebook.com/pages/ColdSpell

Senki sem vádolhat azzal, hogy a rendelkezésünkre álló szerény eszközökkel nem támogatom a dallamos skandináv hard rock/heavy metal együtteseket. Bográcsból, merőkanállal habzsolom az olyan zenéket, mint a Treat (R.I.P.) vagy az Eclipse: fogós nóták, hiper dallamok, csúcs gitárszólók - a műfajon belül fel van vonultatva a teljes arzenál - a kézifegyverektől a nehéztüzérségig. Ebben a ligában rúgja a pöttyöst egy újkeletű öregfiúk csapat, akik nagyon korrektül nyomják ugyan, de a névválasztás ellenére azért távol vannak attól, hogy libabőrös bűbájt okozzanak nálunk.

Nyilván minden stílusnak megvan az élbolya, középmezőnye, és így tovább. Már a 2011-es albummal (Out From The Cold) kapcsolatban kifejeztem azon véleményemet, hogy a Coldspell Micke Larsson gitáros több mint kompetens hangszerkezelése és Niclas Swdentorp énekes tetszetős orgánuma ellenére is valahol a hátsó középmezőnyben küzd az ellenszéllel és a fáradékony izmokkal.

A "Frozen Paradise" megszólalásban talán még dögösebb, karcosabb elődjénél, de túl sok rajta a kényelmes (és egy idő után unalmas) középtempó, amiből az együttes - mint valami komfortzónából - nem szívesen lép ki. Még az e tekintetben ígéretesen kezdődő "On The Run" is meg-megtöri a nehezen összegyűjtött lendületet. Egyébként a hangkép is zavaró egy kicsit, mert a nyers gitár-sound mellett nagyon retrósan csilingelnek a billentyűk.

A Coldspell talán annyiban mégis találó névválasztás volt, hogy minden profizmusa ellenére valahogy mégsem tud  minket föltüzelni - többszöri hallgatás után is hidegen hagy bennünket. Esetleg ha többet vállalnának az olyan nótákból, mint pl. a "Soldier", amely ugyan nem sokkal kevésbé klisé, mint társai, de legalább változatosabb formát mutat. A stúdióban föl kellene pumpálniuk magukat pár raklap energiaitallal, hogy az öreguras középtempókban elsikkadó potenciál kitörhessen belőlük. Érdekes, hogy ezt éppen a Guns 'N Rosesosan lüktető bónusz nótában, a "Rise And Fall"-ban közelítik meg legjobban.

Tartuffe

Kiadó:
Steamhammer/SPV

Honlap:
www.running-wild.de

Az új Running Wild lemez első hallgatása után rájöttem, hogy Rock n' Rolf olyan fapados Terminátorrá változott, kinél az élő szövet favázon burjánzik: ott van ugye az alap faláb, mint a kalózok archetípusának elengedhetetlen kelléke, a fahang, ami látványos, illetve "hallványos" kopáson ment keresztül (bár nem nagyon volt miből kopni), de öntörvényű barátunknak a füle is fából van, hogy ilyen hangzású albummal próbál visszaevickélni a metál vizekre. Mert oké, hogy nem a csodavokalizálásért szerettük meg annak idején a német kalózmetál jeles képviselőjét, de a hét meg a nyolcát, 2013-ban ilyen sufnihangzással kiállni a porondra több mint bátorság, amit én inkább botorságnak neveznék, és ha nem hallatszana az elkeresztelt dobos munkáján, hogy annyira, de annyira csattogóan gépies, akkor szerencsétlen ütős barátunkat akár fakezűnek is tarthatnánk. Ebben az esetben pedig a Running Wild nevet le lehetne cserélni Running Tree-re…

Persze lehet, hogy csúnya dolog azt az úriembert a földbe döngölni, aki a heavy metal hét szűk esztendejében sem rakta le a zászlót, és emlékszem, még az akkori divatot követni próbáló Metal Hammer kritikusa is 10 pontot adott az 1998-as "The Rivalry" című lemezre – teljesen indokoltan –, de aki Rolf Kasparek iránt odaadó szimpátiát érez, az olvassa el inkább Giant X-es kritikámat, ahol bőven adagoltam a dicséretet, mert jelen sorokban nem fogom. Kasparek ugyanis illusztrisan ellőtte a puskaporát projektes lemezére, és az ott felsorakoztatott dallamokat gyaluval faragta szögletesre. A "Resilient" ugyanis nem rossz: rosszabb. Átlagos. Jellegtelen. Kopott. Avítt. Pedig nem is az újdonságot kérem számon – azt botorság is lenne –, hanem az olyan, azonnal ható himnikus dallamok hiányát, melyek ismerősen is képesek felszabadítani a stílus szerelmeseiben valamit, aminek mértéke az örömfaktorban mérhető. Az unalom tehát nem az ismerős jellegből következik, hiszen ami jó, azt nem lehet megunni: itt bizony a panelrakosgatás fáradtságáról van szó, a jellegtelen refrénekről, melyek harmadszorra meghallgatva is csupán unalmas emlékképeket szülnek, azokat is valamelyik korábbi albumon egyszer már megírt ősük által. Jól példázza ezt a lemez szokásos "hosszú száma", ami még jó is lehetne a maga jellegzetes, masírozós, katonaindulós jellegénél fogva, ha barátunk a 2005-ös "Rogues En Vogue" album "The War" című tételében elő nem adta volna már, csak ott jobban.

Bizony, azt kell, hogy mondjam, a Kasparek köpönyegéből kibújt nemzedék – Powerwolf, Iron Fire, Sabaton – könnyedén focizza le a pályáról a mestert, akinek annyi esélye a korábbi pozíció visszaszerzésére, mint féllábúnak a seggberúgó versenyen – bár jelen esetben ez pár kultikus albummal sikerült már falábszáras hősünknek két évtizede. Reméljük hát, hogy fogunk még aranyérmet adni Kaspareknek a bajnokságban, hogy büszkén lobogtassa a Roger-lobogót, mert az biza’ most a porban hever.

Garael

Spontán, de rapid gitáros sorozatunk következő kiszemeltje a Lovreck zenekar névadója, a hazai rockgitárosok egyik legtehetségesebbje, Lovrek Krisztián volt. Krisztián a tőle megszokott maximalizmussal és profi módon kezelte megkeresésünket, így az interjú pikk-pakk megvolt, lám-lám máris olvashatjátok. 

Szia Krisztián! A közösségi oldalon csepegtetett információk szerint készül az új Lovreck lemez. Mi az, amit előzetesen tudni lehet az anyagról?

Lassan, de biztosan halad a munka. Jelenet pillanat úgy fest, hogy 9 dal lesz a lemezen, amelyek között nem egy 10 perc közeli, vagy a feletti tétel is akad. Marad a kemény vonal, de sokkal több színt fog felvonultatni, mint a bemutatkozó anyag. A 200 bpm-es thrash nótától kezdve, a hét húros gitárok használatán át a közel 15 perces, komplex, progresszív sújtásig bezárólag sok minden megtalálható lesz, ami korábban nem volt még hallható tőlünk.

A zenei infókon túl az is érdekel, hogy esetleg megkapjuk-e újra Hammer World mellékletként?

Ez a terv, igen.

Elégedett voltál-e az első lemez fogadtatásával, a visszajelzésekkel?

Teljesen. Nem gondoltuk volna, hogy a kvázi semmiből ekkorát "szólhat" az anyag. A megjelent kritikák mind pozitívak voltak, végül a legjobb debüt album kategóriában jelölést kaptunk a Hang-Súly-on, és pár szakíró összesítőjében is belefértünk az év legjobb lemezei közé. Az pedig külön öröm volt, hogy a számunkra legfontosabb hazai zenészek rendkívüli módon méltatták a lemezt. Mai napig megtisztelve érezzük magunkat emiatt!

A bemutatkozó anyag kapcsán volt egy interjú veled a Shock! Magazinban, ami egészen elképesztő hozzászólásszámot eredményezett. Ez reklámnak egyrészről kimondottan jó, bár azt azért nem mondhatjuk, hogy a hozzászólók egy emberként a lemezt éltették...

Az legkevésbé sem a lemeznek, sokkal inkább nekem és néhány félreértelmezett kijelentésemnek szólt! :)) Többségük nem is hallotta az anyagot, ebben biztos vagyok. De hát sajnos ilyenek a 'nolifer' funkcionális analfabéták - amely betegség a népesség egyharmadát érinti - egyszerűen nem tudják értelmezni, amit olvasnak... Szegények...

Hivatalos Music Man és még számos más hangszercég (Elixir húrok, Line6 Relay wireless) endorsere vagy. Ez pontosan mit is jelent? Ingyen kapod a minőségi hangszereket?

Jó is lenne! (nevet) A valóságban azonban természetesen senkinek nem osztogatnak 3000 eurós hangszereket ingyen. Kisebb tételnél alkalmasint lehet más a helyzet: mondjuk az Elixir Stringsnél nagyon kedvesek, mert minden évben kapok tőlük egy doboz (12 szett) húrt, ami tekintve az Elixirek igen magas élettartamát, bőven elég is. Az endorsement azonban a legtöbb cégnél annyit tesz, hogy szemmel jól látható mértékű kedvezménnyel lehet hangszert vásárolni, illetve státusztól függően akár kérhetőek olyan custom opciók, amelyek mások számára nem elérhetők. Épp a napokban érkezett meg az első ilyen speciális custom Music Man JP7 gitárom, amit a cég kimondottan nekem készített, az általam kért specifikációk alapján.

Az elmúlt néhány hónapban teljesen újfajta cover videó sorozatba kezdtél, ahol magad játszol minden hangszeren. Ez hogy jött?

Nincsenek nagy tanulságok, mert mindent tudtam előre. Egy lemezzel nem lehet megváltani a világot, a legtöbb zenekarnak, ha szerencséje van és eljut odáig, a harmadik lemeze táján kezd beindulni a karrierje, úgyhogy dolgozni kell kitartóan, más út nincs.

Túrisas

Szerintünk azzal maga Király Pitta sem számolt, hogy az elmúlt négy évben megjelent instrumentális lemezei a hazai gitár-fanatikusok körében ennyire kedveltté válnak, a "szatmári üstökös" gyakorlatilag a teljes ismeretlenségből lett hirtelen az ország egyik legtöbbet hivatkozott gitárosa, még a szakmában is, ami pestiesen szólva, nem sámli. Itt a blogon mi az első pillanattól kezdve éreztük, hogy kincsre leltünk, és amennyire erőnkből telt, népszerűsítettük is a mátészalkai zenekart. Ritkán tévedünk, tehát ezúttal sem. Az új lemez megjelenése utáni kötelező interjút adjuk most közre.

Amikor az On The Road Again lemezetek megjelent, még nyugodtan lehetett aludnotok, hisz a családot és barátokat leszámítva rajongói elvárás nem nagyon volt. Két lemez után viszont szinte példa nélküli módon eljutottatok oda, hogy a hazai gitárbarátok számára a G-Jam név nemcsak hogy ismert lett, de egyben garancia is a minőségi instrumentális muzsikára. Volt-e bennetek bármi drukk, megfelelési vágy, bizonyítási kényszer a lemezfelvétel előtt?

A második album megjelenésekor, a meglepően sok pozitív fogadtatás után éreztem pici pánikot, hogy a következő album vajon hogyan fog sikerülni, de ahogyan elkezdtek kibontakozni az új lemez körvonalai, ez szépen lassan feloldódott bennem. Nem hiszem, hogy nagy elvárásokkal kellene szembe néznünk, úgy érzem, hogy a mai napig magunknak tartozunk elszámolással, eleve a zenekar tagjainak nagy elvárásai vannak velem szemben. :) Annak természetesen rettentően örülök, hogy a közönség számára is tetszetős dolgok születnek, mert végül is értük dolgozunk. Bizonyítási kényszerről biztosan nem beszélhetünk, hála Istennek szabadon, mindenféle kötöttség nélkül alkothatunk.

Az első kérdésre visszatérve, te személyesen hogy élted meg azt, hogy rövid idő alatt azzal a fajta zenével lettél ismert és népszerű, amivel legritkábban lehet népszerűnek és ismertnek lenni, és ez még akkor is igaz, ha mindannyian tudjuk, hogy itt a népszerűség említésekor nem a "csapbólisezakirálypittafolyikmá"-méretekben gondolkodunk.

Nem gondolom, hogy népszerű vagyok, talán úgy fogalmaznék, hogy ismertebb lettem a négy évvel ezelőtti önmagamhoz képest. Az viszont jó érzéssel tölt el, hogy a magunkfajta rétegzenével is viszonylagos sikereket lehet elérni. A rengeteg buktató ellenére is létezünk és talán egyszer majd igazán nagy sikerekről is beszélgethetünk. Hiszem, hogy a makacs kitartás meghozza eredményét :)

A legfontosabb zenei/szakmai portálokhoz eljutott a lemez. Találkoztál-e esetleg "lehúzó" kritikával, mert én még olyannal sem, ahol csak visszafogottan és nem az elragadtatás hangján írtak volna róla? De ugyanez elmondható a klipjeid youtube-fogadtatásáról és a hozzászólók lelkesedéséről is.

Meglepő, de igazán negatív kritikával nem találkoztam. Talán az állandó hasonlítgatást tudnám kiemelni, de már megszoktam, hogy egyszer Vai egyszer meg Satriani vagyok. Azt gondolom, hogy azokat a hangulatokat, esetleg frazírokat, amin felnő az ember, nem tudja kiirtani magából. Ahhoz pedig, hogy igazán új, semmihez sem fogható dolgokat művelj, zseninek kell lenni. Na, én nem vagyok az. :)

A realitásokat figyelembe véve ebben a zenei közegben, ezzel a muzsikával ennél többet Mátészalkáról, de még Pestre költözve sem nagyon lehet elérni. Vannak-e további álmok, célok, tervek, vagy megmaradtok a kialakult lemez-koncert-klip biztonsági tengelyen és a kedvelőkkel együtt élvezitek a zenétek adta örömöt, ameddig csak lehet?

Három nagylemez, négy klip, most van tervben egy élő felvétel, havonta legalább két koncert, ... és instrumentális zenéről beszélünk. Azt hiszem ennél többet ebből nagyon nehéz kisajtolni itthon. A cél egyértelműen külföld, de ez nehéz dió. Persze nincsenek nyelvi korlátok, és hátha bekopogtat egyszer egy jóképű manager :)))

Ha egy közkedvelt és ismert zenekar elhívna gitárosnak, vagy esetleg külföldről érkezne ajánlat (a tudásod alapján ez nem is igazán puszta illúzió) félhetnének-e a zenésztársak?

Nem hiszem, hogy kapok ilyen felkérést, ha esetleg mégis, senkinek sincs félnivalója, hisz a zenekar minden tagja legalább három formációban játszik még ezen kívül. Eddig is és ezek után is megoldjuk ezeket a gondokat, ami nem is gond igazából.

Számos zseniális gitáros igen "nehéz ember" hírében áll. Téged ismerve ez a tézis messze nem helytálló, sőt néha már-már úgy érzem, hogy a szerénységed és a mások felé nyitott személyiséged talán akadályozza is a jó értelemben vett "szakmai nyomulást". Gondolom, most pl. tiltakozni kezdesz…:-)

Hűűű:) Minden zenész ember "nehéz" egy picit, nekem is vannak nyűgjeim, nem is kevés. Az viszont biztos, hogy nem vagyok az a nyomulós fajta, inkább hagyom hadd folyjanak maguktól az események. Ha valami vagy valaki érdemes arra, hogy odafigyeljenek rá, akkor az előbb vagy utóbb megtörténik. Aztán lehet, hogy soha, de legalább tiszta lelkiismerettel örülsz a semminek :)

Melyek az elmúlt 4 év legfontosabb impulzusai, benyomásai és tanulságai számodra?

Őszintén? Nem tudom. Folyamatosan érnek impulzusok, benyomások, de talán tanulságot soha nem vonok le belőlük. Ha igen, akkor pedig azonnal és már nem emlékszem rájuk:)

Túrisas