Az Empyrios a nemrégen recenzált DGM édes testvére. Közös apától származnak, aki nem más, mint a félelmetesen jó kezű olasz gitárfenomén, Simone Mularoni. Ha a DGM Mularoni SymphonyX iránti rajongását leplezi le, akkor az Empyrios azt bizonyítja, hogy nem kevésbé lelkesedik a Strapping Young Lad-ért, illetve bármiért, ami Devin Townsend nevéhez köthető.
Nehéz lenne beazonosítani az Empyrios stílusát, összetettsége, komplikált ritmusai, hajmeresztő gitárszólói ellenére sem merném minden további nélkül a progresszív kategóriába sorolni. Van ugyanis benne egy kis indusztrialitás, metalcore elemek, és nem kevés djent, amúgy Meshuggah módra. Sajnos ehhez társul - a korábbinál hangsúlyosabban - rengeteg elektronika, kütyüzés, effektelés. A dobhang például az én ízlésemnek hervasztóan műanyag, nem is vagyok meggyőződve róla, hogy végig valóban Dario Ciccioni keze munkáját dicséri.
Éppen az utóbbi vonások és a meglehetősen egynemű, már-már arctalan masszává összefolyó dalok miatt a "Zion" nem is talált el annyira, mint idősebb fivére, a 2008-as "The Glorious Sickness". A "Zion" sokban emlékeztet a finn Reversion tavalyi anyagára (Obscene), és végül kicsit olyan lett, mint a borítója: ultramodern, végletekig szögletes és jobbára szürke.
Sajnálatos, mert valójában minden adott: Mularoni káprázatos szólókat rakott bele (Atyavilág! Amit pl. a "Square One"-ban művel!) és Silvio Mancini éneke/hörgése is első osztály. Nagyon hiányzik ide a nagy példakép, Devin Townsend nagyszabású, őrült, de lenyűgöző zeneisége, ahogy azt a 2012-es "Epicloud"-on hallhattuk. Mindazonáltal meg kell adni, ugyan nem éppen DGM, de van ennek a muzsikának egyfajta húzása, és persze számtalan olyan metalhead létezik, akit nem zavar ez az elidegenedett, digitális-ipari hangzás...
Azért még rágódok rajta egy sort, a végső ítéletet visszatartom az év végéig. Szabad olyat egy kritikusnak?
Hát ez a koldus aztán igazán nem könyörög. Legalábbis a kegyelemért nem, annál inkább az újrahallgatásért. Ez a koldus ugyanis dölyfös szigorral kéreget, mit kéreget, parancsol! Nincs is mást tenni – főleg egy fegyelmezett katonának – mint engedelmeskedni, és el-elmerülni a vintage hangulat nosztalgikus párájában, valahogy úgy, mint annak idején Stephen King nagyszerű koridézésben, a Christine-ben. Mert abban szerintem mindenki egyetért, hogy a magyarországi hetvenes – az ötvenes éveknek meg pláne – közük sem volt ahhoz a hippi-légkörhöz, ami az esetleges nosztalgiát indukálná: nem, kérem szépen, ilyen értelemben nekünk a táncdalfesztiválok operettes világa jutott, mégis… mégis képes ez az abszolút éra-idegen zene valamit felidézni bennünk, valamit, ami távoli, más, mégis egy apró, megfejthetetlen részében a miénk. A miénk, és mindenkié.
Talán ez lehet a magyarázata annak, hogy a hatvanas-hetvenes évek zenéjét ciklikus időszakonként fedezik fel újra, bár ilyen szintű megmozdulást még nem tapasztaltam, mint ami az elmúlt egy-két évet jellemzi: valószínűleg most következett el az a pillanat, amikor a hallgatóknak – hasonlóan a nyolcvanas évek végéhez – igényük lett valami másra az uralkodó trendekkel szemben – bár van egyáltalán most ilyen? –, még szerencse, hogy nem a grunge, hanem az ősrock ütötte fel fejét, amúgy dudva módra, szorgalmasan elburjánozva. Ez persze nem okoz heveny sírógörcsöt nálam, mivel rockbirodalomban történő belépésemkor a Black Sabbath és a Deep Purple fogták kezeimet, így aztán valahányszor meghallom a Hammond, vagy egy táncikálós doom riffet facsaró, mélyre hangolt torzított gitár hangját, mindig 25 évvel fiatalabb leszek, már persze gondolatban…
Amott mesternek természetesen nem kell az esetleges divatkövetés vádja ellen megküzdeni, mondhatjuk úgy is, hogy a jelenlegi ifjú reménységek még csattogós falepkével verték a szinkópát, mikor a főnök már javában facsarta a stoner riffeket – bár nem hiszem, hogy valaki vitatná a mintegy 21 év eredményeit – az már más kérdés, hogy mennyire értékeli, mert ha lenne igazság a a világban, akkor jelenleg egy koldus állna az ősrock csapatok élén, amúgy szerényen királlyá koronázva: s mi ez, ha nem a Koldus és királyfi méltó zenei víziója? Mert azért az tény, hogy Amotték a zenei és dallamalkotói kvalitások mellett olyan élő csodafegyverrel rendelkeznek, aki egy más szintű bajnokságban képes játszatni a bandát. Apollo nevéhez méltón, teljes vértben és fegyverzetben pattant a banda énekesi posztjára, érkezésével egy jóval puhább, rockosabb szférába kalauzolva a kalandozásra egyébként is hajlamos csapatot. Igen, kérem, a jelenlegi album már nem a Sabbath köpönyegéből bújt ki – még ha a "Turn The Tide" riffjét a "Supernaut"-tól koldulták is -, de még csak nem is a pszichedeliára hajlamos ősforrásokéból, ez bizony inkább a hatvanas évek beat 'n' rockja, melyben ott van a beatre rángatózó lányok táncos vonaglása, és ha a billentyűvel megszólaltatott súlyos riffek mellett akad is hely a merengésnek, az már nem igazán a füstös kenderillat terméke. Hallgasd csak meg a "Too Old To Die Young" korántsem véletlenül ismerős címét, itt bizony a folk úsztatja a dallamokat, és ha a billentyű helyére a fuvolát képzeled, rögtön rájöhetsz, honnan is fúj a szél, izé, a fuvola.
Apollo bomba formában okádja a dallamokat, melyek alá a gitár és az ezer hangon megszólaló orgona – a volt Opeth-billentyűs lubickol a lehetőségben – egyenrangú partnerként varázsolja a vintage hangulatot, legyen az The Doors, vagy Deep Purple ihletésű, a korábbiakhoz képest kissé szellősebb megközelítés bőven hagy időt a refrének megformálásához, melyek az énekes klasszikus rock-tolmácsolásában mutatják meg a többieknek, hova is kell még fejlődniük.
Billentyű- és dallamperverzeknek kötelező darab, no meg azoknak is, akik utálnak a koldusokra tékozolni: ezúttal garantálhatom, hogy amit cserébe kap az illető, mindenképpen többet fog érni az adományozott türelemnél.
Az olasz rock színtér, különösen a progresszív, a power és a prog-power vonulat tényleg elképesztő fejlődésen ment keresztül az elmúlt két évtizedben. A Kingcrow új albuma viszont nemcsak ezen kinyilatkoztatásra ad lehetőséget, de némi elmélkedésre is a progresszivitás mibenlétéről. Ebbe a csapdába azonban mégse sétálok bele most, legyen elég annyi, hogy szerintem igenis van diszkrét fejlődés ma is, lehet előremutató kísérleteket találni, és még véletlenül sem az Opeth, Meshuggah, Mastodon vonalra gondolok éppen (nem vitatva ezek jelentőségét).
Nem mindenki a Dream Theatert koppintja, maradjunk ennyiben. Ez a banda is igyekszik megkerülni a megkerülhetetlent, így legalább annyira művészi és európai a zenéjük, amennyire az Álomszínháznak nem az, bármennyire is közös gyökerekből táplálkozik mindkettő. A taljánok muzsikája eszvéesz leginkább azon zenekarokéra hajaz, akik újra tudták értelmezni a brit klasszikusokat, olyanokéra mint a Riverside, a Haken, vagy mondjuk az újabban feltűnt Headspace.
Itt is komolyabb szerephez jutnak tehát a lírai, merengősebb hangulatok (lásd csatolt videó), melyeket jómagam összefoglaló néven legtöbbször csak nyűglődésként szoktam aposztrofálni. Ezek, túlzásba víve – lásd Porcupine Tree – nálam lenullázzák az élvezeti értéket. Tufa vagyok, tudom. Ez a korong mégis bejön, mert sikerül a megfelelő lendületet, keménységet, riffeket még az előtt belecsempészni a történetbe, mielőtt az unalomba fulladna. Valahogy úgy, ahogy a Riverside csinálta még nem is olyan régen, vagy éppen a Fates Warning valaha.
Ha a saját hülyeségeimen túllépek, "szakmailag" is csak azt mondhatom, hogy a műfaj sztenderdjeinek megfelelően igen magas színvonalon zajlik emitt a bazseválás – sem a csapat dalszerzői vénájába, sem a tagok hangszeres kompetenciájába belekötni nem lehet. Könnyű lenne elsikkadni egy újabb prog-metal megjelenésen, de nem érdemes, mert az "In Crescendo" bizony a műfaj krémjéhez tartozik, még ha kutya sem fogja akként kezelni. Ami érdekes: ez már a brigád ötödik nagylemeze, betudható tehát ennek a produkció ilyetén érettsége. Hogy ennek ellenére nem ástam bele magam az előzményekbe, magyarázható azzal, hogy eddig mégsem hallottam róluk egy mukkot se – akkor talán nem lehetnek olyan kiemelkedő alkotások. Azért majd ha odajutok, belefülelek a korábbi munkáikba is.
Ha én görög lennék, jaha diha dajdl diga diga diha dum. Éjjel-nappal, diga diga daj, Tartana a nagy daj-daj. Temetném a rendszert, jaha diha dajdl diga diga diha dum. Autóm, házam bankokra hagyom, És az utcán majd megmutatom.
Ilyen gondolatok járnának a fejemben, ha görög rocker volnék 2012-ben. Tán még egy rockosított verzióját is megírnám a tejesember dalának. De ha mégsem, akkor is a forradalomról írnék dalokat. (Vagy ellenforradalomról. Vagy szabadságharcról. Majd az utókor eldönti. A Veszélyes Angyal is görög, tehetséges, rocker, és láss csodát: 2012-ben a forradalomról írnak lemezt!)
Ha görög rocker volnék, és az első lemezemre felfigyelt volna Jeff Scott Soto, akkor mindenképpen "rágyúrnék" erre a vonalra, mert a brazil Tempestt-nek is jót tett, hogy Soto megturnéztatta őket Európában. (JSS úgy látszik, humanitárius tevékenységbe kezdett az utóbbi években, és az általa jónak ítélt kezdő zenekarokat felkarolva, közös nótát készít velük, promotálja a lemezüket és közös turnén nevével hozza be a koncertekre a közönséget. Így volt ez a brazil fiúkkal is korábban, akiket volt szerencsém látni 2008-ban az A38 hajón, és akiknek énekese, BJ aztán végigturnézta a világot Soto háttérénekeseként.)
Ha görög rocker volnék, akinek az első lemeze bár ígéretes volt, de mégis elvérzett az énekes és a producer teljesítményén, akkor sürgősen lecserélném mindkettőt. (2009-ben sikerült egy 1984-es Bon Jovi lemezt készíteniük, annak minden pozitívumával, de ugyanazzal a megszólalással, azokkal a szintihangszínekkel, amiken már a Bon Jovi is túllépett '86-ra. És mindehhez találtak egy Jon Bon Jovi és Axl Rose micsurini keresztezéséből származó énekest, Jimmy Cage-et - ősi görög név, nemde? -, aki végleg agyonvágta a produkciót.)
Ha én volnék az a görög rocker, akinek első lemezén Jeff Scott Soto énekelt egy dalt, és találnék egy olyan új énekest, akinek a hangja a magasaknál tiszta Soto, a mélyeknél meg Oliver Hartmann, akkor megpróbálnám Hartmann-t beszervezni a második lemezre. Vagy ha az nem megy, bepróbálkoznék újra Soto-nál, hogy "Ezt hallgasd meg!" (Lehet, hogy Soto is érezte a gyenge produceri teljesítményt az első lemezen, mert ezúttal nem énekesként, hanem producerként vett részt a munkában. Persze ez nem gátolta meg abban, hogy háttérvokáljaival erősítse az egyébként is erős Soto utánérzést a zenekar hangzásában.)
Ha görög rocker volnék és találnék egy Soto hangú énekest, akkor egészen másfajta dalokat írnék az új lemezre. Nem Bon Jovit, hanem valami dögösebbet, ami ehhez a hanghoz jobban passzol. Mondjuk olyat, mint a lemezt nyitó "One Hit In The Night", vagy az azt követő "When I'm Gone". Ezek bizony még a "Damage Control"-ra is felkerülhettek volna!
A dalcímek alapján nem mondanám, hogy ez egy pozitív hangulatú lemez. Dead By Christmas, Road Kill, My Last Day On Earth, Don't Die Young, When I'm Gone, Last Call, Falling. Csupa vidámság és kacaj, nem igaz? Nem az a "Mit rákentek a századok, Lemossuk a gyalázatot!" típusú buzdító nóták, sokkal inkább a több éve elhúzódó válság és zavargások végeláthatatlansága miatti kilátástalanság villan elő a szövegekből. Még a kétértelmű "One Hit In The Night"-ot is egyértelművé teszi a nóta elején a vadászpuska csőre töltése.
Ha már vadászpuska, akkor említsük meg a Királyi Vadászat (Royal Hunt) fellelhető stílusjegyeit a "Not An Angel"-ben, de van itt Green Dayes egyszerűség is (Dead By Christmas), Hartmann, a Hard Man típusú klasszikus rock (Falling, King Of Thieves), de a Soto által is kedvelt rapelést (lásd: XTC) is kipróbálják a "Decadence"-ben. A sokféle - innen-onnan ismerős - stílusjegy ellenére valahogy mégis egységesnek tűnik az album. Köszönhető ez Soto produceri munkájának és az énekesnek, MT-nek.
Érdekes egyébként, hogy JSS felfedezettjei között divat lett ez a névrövidítés. Korábbi pártfogoltjainak, a dél-amerikai Tempestt-nek énekese a BJ névre hallgatott, most meg itt ez a görög szakállas félisten, aki nemes egyszerűséggel csak MT-nek nevezteti magát. Persze, Kozso sem futott volna be a saját neve alatt, de a kíváncsiság fúrta az oldalamat, hogy hívják ezt a dalnok csodát: Minas Tsigos. Hát, maradjunk inkább az MT-nél.
Szóval, ha görög rocker volnék, ezt az erős lemezt megturnéztatnám Soto-val, és megpróbálnám a színpadon is túlszárnyalni a nagy példaképet. Igaz, hogy ez akár az "Mission Impossible" ötödik részének forgatókönyv-terve is lehetne, de ott is mindig sikerült a végén Tom Cruise-nak! Hiszen ezzel a hanggal még az első lemez Bon Jovi ízű nótái is másképp szólnak!
Ha görög rocker volnék, a merchandise standon személyesen árulnám a CD-met a koncert előtt és után, mint a Pudlis fiúk, amikor a Hammerfall előtt még a Krokust is lepipálták, és az újdonságra rácsodálkozó közönségnek igen szép számú lemezt adtak el.
És ha magyar rocker volnék, biztosan ott lennék az április 20-i koncerten, hogy megnézzem magamnak (újra) Jeff Scott Soto-t, és ezeket a görög rockereket, akiknek az új lemeze csak idén januárban jelent meg, de talán éppen a hosszú munka gyümölcseként jobban sikerült, mint Soto tavalyi "Damage Control"-ja.
Van az úgy, hogy meglátja az ember az album hátulján díszelgő zenekari fotót és rögtön tudja, itt nagy baj nem lehet. Hogy ez az a fajta muzsika, ami neki való! Nemcsak az info-hiányos '80-as években kellett így muzsikát választani, amikor beszabadultunk egy-egy külföldi lemezboltba, de úgy látszik, a módszer még most is működik. A Saint 'n' Sinners-be csakis a promo kép miatt hallgattam bele, és nem csalódtam, sőt...
Pedig akkor még azt sem tudtam, hogy törökök. Úgyhogy nem csak a Mezarkabul (Pentagram) létezik odaát, most már ezzel is tisztában vagyunk. Talán nem véletlen, hogy a kulturálisan még mindig valamelyest elzárt országból bukkanhatott elő egy ilyen időutazó csapat. Merthogy nyilvánvalóan egy 30 évvel ezelőtt időviharba került banda jelent meg a mában nagy hirtelen – ilyen zenét még maximum Brazíliában játszanak manapság. Persze, ott is megállt az idő.
Melodikus heavy metal a játék neve, vagy tökös, ikergitáros melodic rock. Lényegtelen, hogy melyik végéről közelítjük meg a dolgot (nem úgy mint a klasszikus, csoportszexszel kapcsolatos viccben), tradicionális brit hangszeres megoldásokra ülnek rá a fogós, fülbe ragadó dallamok. Valahogy úgy, mint annak idején a Leatherwolf esetében. De Rob Rock is ilyesmiben utazik a legtöbb formációjában.
Dalokat írni azt tudnak, mert töltelék szám itt nincs. Még a (negyedik számként érkező, naná) lassú is rendben van. A titkos fegyver értelemszerűen Mehmet Kaya – ezt a muzsikát nem lehet eladni a Dickinson-Tate-Kiske iskolában szerzett diplomát lobogtató hagyományos metal-énekes nélkül. Ráadásul jól szólnak, így nincs is meg az az igazi retro-fíling. Nem tűnik izzadtságszagú másolásnak, egyszerűen csak jó zene és kész. Ha valamibe bele lehet kötni, akkor az annyi lehet, hogy a gitárszólókat nem érzem mindenhol elég magabiztosnak.
Kell ilyen muzsika egyáltalán 2013-ban? Kell hát! Úgy tűnik, ebben a lázadó stílusban fiatalon lehet igazán nagyot alkotni, akkor tetőzik a kreativitás. Minden tiszteletem a ma is alkotó veteránoké, de akármennyire is szeretem őket, számomra az új Saxon (mondjuk) meglehetősen laposnak tűnik. De a Maiden sem fog már a büdös életben olyan ösztönös, kompakt metal-schlagert bitekbe préselni, mint amilyen mondjuk a "Seven Years In Hell". Úgyhogy brutális felhozatal ide vagy oda, a Killswitch Engage-ek és Stone Sour-ok között engem még mindig ez a fajta kortalan, jelző nélküli metal szórakoztat a legjobban.
Nézzétek meg ezt a videót, aztán mondjátok meg nekem: nem ilyen számokkal szerette volna teletömni Tobi az új Avantasia korongot?
A zeneipar konzum-sátánistái újra akcióban! Leértékelt gonoszság, undergroundot idéző műanyag olcsóság, vurstliba illő kitalált koreográfia! Hát nem gyönyörű? Borzongatóan! No, igen, ha van valami, ami igazán gonosz ebben a jól felépített marketinggel világra okádott sátánista csapatban, akkor az a puhára vett arculat, mellyel azokat sem riasztják el, akiknek már sok az "igazhitű", keményvonalas norvég/amerikai/lengyel…stb. zavarodottak komolyra vett és komolyan gondolt őrülete. Nem, kérem, a Ghostnál ez nincs meg, mert ki érzi a fenyegetést abban, ha egy szörnyarcú pápa doommal elegyített tánczenére, vidámparkba illő kintornás nyenyerészéssel ad elő olyan színpadi showt, ami Uhrin Benedeknek is dicséretére válna? Igen, az egyszeri kamasz pedig büszkén verheti a mellét a "tiltott gyönyörének" pszichológiai örömével – a lázadás csimborasszójának felkent képviselőivel lejthetett táncot, fityiszt neked globalizált világ, fogyasztói társadalom…, melynek jól megkreált termékét éppen most fogyasztotta el, talán még böffentett is utána egyet.
Már korábbi kritikámban is kifejtettem, hogy ez az egész undergroundos sátánista-marketing ott vet logikai bukfencet, ahol a lényege tesped. Mert legyen, az igazi tanokat csak a beavatottak érthetik meg, ezért kell az extremitás, ami egyfajta válogatóként jelöli meg fordított kereszttel az arra érdemeseket – de kérdem én, nem lenne eredményesebb a térítés akkor, ha a mainstream lenne a lojalitás próbája? Mert így bizony csak egy szűk réteg lesz megszólítva, ahelyett, hogy tömegek rajonganának a patásért. Hiszen a hatalom szereti a sokaságot, az elszigeteltségből pedig nem lesz királyság…
Persze lehet, hogy ezt ismerte fel a Bestia, amikor egy ilyen, popba oltott harci zenével térítő papot küldött a nyakunkra – még szerencse, hogy annyira nem jók, hogy veszélyt jelentsenek a slágerlistákra – legfeljebb a közízlésre, arra azonban ott van maga a slágerlista, hehehe. De nézzük csak a csapat második lemezét, mert az elsőn, igaz, ami igaz, volt néhány jól eltalált, dúdolható dallam, amolyan metál álcázású pop-rock, jól megkoreografált előadói koncepcióval – ez azonban jelenleg már csak füstté vált illúzió, a dalok, jóllehet hasonló stílusban fogantak, jóval szürkébb dallamokkal bírnak, és a harmadik szerzemény utáni unalomba fulladáson már az ördög sem tudna segíteni. Oké, talán az "Idolatrine" egy-két pillanatig képes lenne az inasok száját füttyre rántani, de ez édeskevés az üdvösséghez a kárhozathoz. Még szerencse, mert az azért elég morbid, mikor Mari néni a szomszédból Ghostra rázza fenekét főzés közben – bár lehet, hogy ez az ördög akarata.
Mindenesetre a keresztény lelkületű hallgatók megnyugodhatnak, a Ghost csak annyi veszélyt jelenthet, amennyit egy jól sikerült nyári sláger, amit aztán hamar elfelednek az emberek. Az okkultizmusba reklámozott fiúk pedig minden bizonnyal hiába izzadják tele a maszkokat, ez csak arra lett elég, hogy kijelentsem: pokolba veletek, mert a lemezt nem csak én, hanem valószínűleg a főnök is unja…
Ez a projekt nem tartozik azon megjelenések közé, amelyek nem igényelnek különösebb bemutatást. Jómagam is csak megkésve, Túrisas cimbora guberálása és ajánlása alapján jutottam közelebbi ismeretségbe vele. Douglas R. Docker, a projekt atyja, francia/amerikai billentyűs-énekes, aki a mindentudó Wikipédia szerint jelenleg Olaszországban, közelebbről Milánóban él. Még a kora '90-es években fogott bele ambiciózus vállalkozásába, hogy öt önálló, de összefüggő részben progresszív rock operát írjon általában a vallási intoleranciáról, de elsősorban a három nagy monoteista vallás: a judaizmus, a kereszténység és az iszlám nevében elkövetett atrocitásokról.
Azt kell mondjam, hogy szakmailag nekem ez nem túl szimpatikus témaválasztás, de mindenkinek szíve joga így gondolkodni... csak érezze át a felelősségét. Docker szerint a sztori nem irányul általában a vallás ellen, illetve konkrétan egyetlen vallás vagy felekezet ellen sem. Ennek ellenére a történet kiinduló premisszája az, hogy a vallást egy szilikon alapú életforma (a.k.a. Mystic Theocracy) találta ki, hogy befolyásolja, manipulálja és végül romlásba döntse az emberiséget. Hoppácska!!! Akkor ki is az intoleráns?
De hagyjuk! Itt a zenéről van szó, az pedig majdnem hibátlan. Docker ezzel a művével olyan neves exkluzív klubba kért bebocsátást, ahol Vivien Lalu (Shadrane) és Arjen A. Lucassen (Ayreon, Star One, Guilt Machine) már örökös tagok. A "The Age Of Ignorance" az öt részes magnum opusnak még csak az első fölvonása, de ha a többi is így sikerül, minden esélye meglesz a teljes jogú klubtagságra. Ugyanazt a szinti-orientált intelligens progresszív rockot kapjuk, mint pl. Lucassen mestertől. Itt a klasszikus elődökön (Pink Floyd, ELP, Genesis, Yes) túl, tetten érhetők hangsúlyos pop/rock és AOR hatások is: van benne némi Jean-Michel Jarre, Duran Duran, Asia és egyéb '80 évekre visszanyúló "csilingelés".
Ez mindjárt nem hangzik olyan bizarrul, ha rátérünk a vendégek tekintélyes névsorára: Göran Edman, Tony Mills (TNT), Amanda Sommerville a mikrofon mögött; Gregg Bissonette és Tony Franklin a ritmusszekcióban, valamint Guthrie Govan és Jeff Watson (Night Ranger) a kvintesszenciális hathúros hangszeren. Erős csapat... Talán még több is kijöhetett volna belőle, ha a szintetika nem uralná annyira az összképet. Ez persze ízlés kérdése, és a '80-es éveket idéző szinti hangzás mögül is kihallatszik a mindent magával ragadó epikus igényű zeneiség.
A nagyobb lélegzetvételű, teltebb hangzású és kalandosabb zenék kedvelőinek ez mindenképpen ígéretes mutatvány, főleg, hogy elvileg még négy rész várható belőle a nem túl közeljövőben. Azért jó, hogy van még egy pár olyan őrült kiadó, mint a Lion Music, amelyik gyakorlatilag a profit legkisebb reménye nélkül is bevállal Dockerhez hasonló művészeket.
A '80-as évek shredder generációjának egyes jeleseiben még mindig van alkotó erő (pl. Vai), míg néhányan egy helyben topognak (szerintem MacAlpine és valamilyen szinten Satriani is...), és olyan is van, aki már régóta önmaga foglya lett (Spellbound, ugye…)
Paul Gilbert pedig egyenesen, mint a jó bor (bár én azt nem tudom, hogy milyen, Kotta meg de..), évről évre jobb és jobb lesz. Bár a gitár-shredding természetes lelőhelye és közege a heavy metal, egyáltalán nem tett rosszat sem Vinnie Moore-nak, sem Paulnak, hogy mostanában inkább a blues alapú hard rock műfajban alkotnak (maradandót). Vinnie korántsem öreguras az UFO-ban, sőt gitárjátéka itt valósággal újjászületett (link).
Paul pedig szerintem élete legjobb teljesítményét nyújtotta a tavalyi "Vibrato" lemezen. Gitárhangzás, dalok, gitárjáték, minden csillagos ötös, így nem nagyon volt kérdés, hogy a turné magyar állomásán ott kell lenni a fedélzeten, illetve pontosabban a hajó gyomrában. Nem volt előzenekar, aminek személyesen nagyon örültem, mert egyrészről kb. 97%, hogy bárki is az, unni fogom (ez van...), másrészről a tavaszi télben (ami az idén nem akármilyen vizet árasztott..) hamarabb hazaértünk.
Általában nem nagyon lehet észrevenni, ha egy profi zenekar/előadó (bocs, de én csak ilyesmire járok...) kötelességből letudja a bulit, és igazából az adott napon nem élvezi igazán a showt, ugyanis többek között éppen ezért profi, de állítom, hogy Paul és a teljes csapat az első perctől kezdve az utolsóig felszabadultan, örömmel és élvezettel játszott. Ezt így nem lehet megjátszani. Ehhez mérten tökéletes koncertet adtak, mintegy 2 óra 20 percben. Könnyű persze Pálnak úgy felszabadulni, hogy gyakorlatilag mindent mosolyogva és játékosan-könnyedén tud, ami csak elképzelhető a blues-rock- metal szóló- és ritmusgitározásban, de hát mindezt nem készen vette, megdolgozott érte becsülettel. Ilyen brutálisan gyors és pontos ritmizálást egy-egy húron még soha nem láttam/hallottam. Egy programozott japán high-tech robot mérnökeitől is közel csúcsteljesítmény lett volna a szoftver elkészítése. Japán robot persze nem kellett ide, itt volt helyette Emi Gilbert oldalbordaként, aki ugyan nem robot, viszont japán és kiválóan billentyűzik, de ezen azért nem lepődtünk meg egy kicsit sem. Thomas Lang dobosról pedig csak annyit, hogy a folytatásos "Ki lesz Portnoy utódja a Dream Theaterben?" filmecskében is szerepelt, de vesztére kicsit szétütötte a "statikus" Portnoy témákat... Nem hurka, na!
Személyesen nem nagyon értem, hogy a jobbára fülbemászó, így könnyen emészthető, de végtelenül zenei saját szerzemények miért lettek alárendelve a nem kisszámú feldolgozásnak, hiszen egy, a saját hangjára írt "Wash My Car" is jobb megfejtés, mint a sok hanggal transzponált "Man On The Silver Mountain", de bánja kánya! A koncert feeling vitt mindent, ott a helyszínen nem volt ez gond, mint ahogy a Zeppelin és a Gary Moore, AC/DC klasszikusok sem űztek ki bennünket a Duna partra ezzel a nem hétköznapi gitárjátékkal.
Paul Gilbertet elnöknek, ja és külön köszönet Kottának a koncert-bemelegítő szívélyes vendéglátásért!
Egy ilyen szombat esti kiruccanás azért meglepő egy heavy-thrash-prog-glam metalostól (a legalja, nem igaz?), ha jól sejtem. Bár ismerve az Amaranthe iránti ferde vonzalmamat, talán már semmi sem lep meg benneteket. Szóval amolyan névnapi ajándékként vittem el a kisebbik lányomat erre a koncertre, gondolván, hogy végre itt egy zenekar, amit én is szeretek és amin keresztül megmutathatom neki, milyen is az igényes popzene. Hátha felnyitom kicsit a szemét (ha már a rockzenét nem tudom megszerettetni vele), mert azoknak a borzalmaknak, amiket manapság a fiatalok hallgatnak, sok köze a minőséghez nincsen. És azért csak amolyan, mert kapott természetesen "rendes" ajándékot is, aminek ő örült és nem apu.
Nemrég puffogtam egy kommentben, hogy "az én időmben" még olyan előadók is felkerültek a slágerlistákra, mint mondjuk Sting, a Mezzoforte, vagy a Men At Work. Nem is kapott volna Adele akkoriban 30 Grammyt és Oscart, mert sikerült neki összekalapálnia egy hallgatható poplemezt – az, hogy a szórakoztatás magas színvonallal párosult, ezelőtt 20 évvel még nem számított unikumnak. Ezt a felsorolást egész nyugodtan folytathatom a Vaya Con Diossal, hiszen a jazzt, cigány- és latin zenét, francia sanzonokat, bluest és popot zseniálisan ötvöző csapat ennek az axiómának az egyik legszebb megtestesítője. Hihetetlenül igényes és egyben könnyen befogadható is a muzsikájuk, igazi világzenéről van szó, pedig ez a fogalom talán még nem is létezett akkoriban. Bizonyára nem véletlen, hogy egy ilyen fúzió éppen a multi-kulturális, soknyelvű, sok nemzetiségű Belgiumból indult hódító útjára.
Az élő felállásból kiderült azért gyorsan, hogy a slágerlisták és a pop, mint kategória inkább csak amolyan szerencsés véletlenek a banda életében, ők sokkal inkább tartják magukat (ma már mindenképpen) egy smooth-jazz zenekarnak, valószínűleg. Nagybőgő, seprűvel simogató jazz-dobos, trombita, zongora és hegedű. Na meg színes-bőrű vokálosok és akusztikus gitár (nagy ritkán azért előkerült a Fender is). A zenészek természetesen mindannyian vérprofik, az előadás visszafogottan is virtuóz. Kiszámított, felépített minden egyes hang és mozdulat, még az "improvizációk" is. Elmúltam 60 éves, mondja Dani Klein - akinek ugyan nincs hatalmas hangterjedelme (főleg manapság), de az egyik legszexibb hang birtokosa még most is -, már megengedhetem magamnak, hogy leüljek. Ja, ha nem említettem volna, ez a csapat búcsúkoncert-körútja, már ha ilyesminek mostanság hinni lehet (esetükben én elhiszem).
Ennek szellemében folyt a kultúr-est, komótosan, kimérten, picit talán túl komolyan is. Rocker szemmel voltak más furcsaságok is aznap este az arénában: az ülősre átalakított dühöngő (ilyen muzsikát ülve, könyörgöm...), a kivetítők vicces mérete (gazdagéknál kétszer ekkora a plazma a nappaliban, esküszöm), a hangerő pedig itthon is nagyobb tévézés közben – talán máshol kisebb helyeken léptek fel, arra volt belőve a cucc? A világítás viszont nagyon profin működött és a ráadásban azért – némi noszogatásnak engedve – felpattant a helyéről a nézősereg is. Naná, a "Nah Neh Nah"-ra azért még náluk is elvárás feladni az intellektuelhez méltó odafigyelést a "művészi" produkcióra és megengedett átcsapni önfeledt bulizásba. Apróságoknak pedig mi sem hagytuk elrontani a kedvünket, összességében nagyon is élveztük a tegnap esti produkciót. És bár kétlem, hogy Hanna lányomat sikerült átszoktatnom Demi Lovatóról Vaya Con Diosra, azért megtettünk egy komoly lépest a felvilágosítása érdekében.
Előre kurvák, gengszterek! Ja, nem, az egy másik műfaj. De akkor is – előre törvényen kívüli lókötők és főkötők: Dánia metal n' rollerei (tudjátok, az ő elődjükről énekelt Kovács Kati a rock n' rolleres slágerében…) a gengszterek után ismét megmártóznak a bűn mocskában, olyan jeles személyiségeket megidézve, mint a valamikori gentleman rabló, Black Bart, aki saját maga által írt költeményekkel ajándékozta meg kirablottait – az utókor persze nem jegyezte fel, mi volt a nagyobb bűntett, a költemények írása, és rátukmálása az áldozatokra, vagy maga a rablás, illetve Doc Holliday akiről szerintem már mindenki hallott. Az alkohollal és a tüdőbajjal is megküzdő pisztolyhős köztudottan híresen hiú ember lévén, most minden bizonnyal örülne, ha hallaná, hogy dalt írnak róla… A Volbeat azonban a megidézettekhez hasonlóan mindig is csupa úriemberből állt, így aztán a meg nem értett művészemberek mellett nem feledkeztek meg az olyan meg nem ér(t)ett művészhölgyekről sem, mint Lola Montez, a póktáncáról híres "e-re-torikus" táncművész, vagy az anyja ápolásáért postakocsi rablásnak nekifogó Pearl Heart. A szerzeményekben megidézett számtalan egyéb, a vadnyugati történetekből, vagy az olasz westernekből ismert pisztoly- és szájhős mellett azonban az igazán nagy durranást – pisztoly nélkül - a lemezre meghívott vendégek jelentik, köztük is egy valódi rosszfiú, King Diamond, aki megfelelő mértékben formálta át a közreműködésével elkészült Volbeat számot. Hogy hogyan? Hát halálian, hehehehe.
No, de lássuk, hozott- e bármi változást a gitáros csere? Nem tudom, hogy valóban ez volt az oka, de a Volbeat történetében még sosem született olyan riffcentrikus, és a hagyományosabb powerrel ennyire kokettáló album, mint jelen recenzió tárgya. A "Dead But Rising" akkora groove-os ütemmel kezd, hogy rögtön az Anthraxt kezdem keresni az ágy alatt – vajon miért is? –, a "Black Bart" az "Ace Of Spades" Motörhead klasszikus riffjét elcsórva alkot egy amolyan „Motorbeat” hibridet – egyébként káprázatosan ötvözve a két csapat eltérő világát, a "Doc Holliday" a bendzsós megtévesztés után Metallicát játszik és hát a már említett Diamond közreműködéssel készült "Room 24" szentségtelen módon tágítja doomba a táncikálós metal n' rollt.
A fiúk persze nem feledkeztek meg az eddigi irányvonalról sem, ugyanúgy megkapjuk a Johnny Cash-féle bad rockot – "The Lonesome Rider" –, mint a Roy Orbison hatású metálba oltott hagyományos Volbeat slágert, a "Lola Montez"-t, vagy a szövegi környezethez autentikus, szájharmonikás western-félballadát, a "The Sinner Is You" képében.
A Volbeat rablós zenei képeskönyve ezúttal tényleg bekategorizálhatatlan produktumot eredményezett, őrületbe kergetve a sematizálni olyannyira szerető kritikusokat, és hát mi ez, ha nem törvénytelenség? Megsúgom: ötletes és sziporkázó szórakoztatás. Aki pedig nem ért velem egyet, az készüljön a pisztolypárbajra, de vigyázat, rólunk nem biztos, hogy dal fog születni!
