Amikor megszületett a fejemben a gondolat, hogy - ha eredetileg nem is ezzel a címmel - rovatot kellene indítani a méltatlanul elfeledett, vagy éppen már megjelenésük idején durván alulértékelt lemezekről a történelmi igazságszolgáltatás jegyében, még fogalmam sem volt, hogy valódi bejegyzéscunamit indítok el, olyan kiégett vagy önkéntes belső emigrációba vonult "kollégákat" reaktiválva ezzel, mint Túrisas és Kotta. Ez nem várt és örvendetes fejlemény volt, még akkor is, ha az eredeti koncepció - úgy érzem - időközben némileg átalakult, helyesebben mondva kitágult. Ez nem baj. Olyannyira nem, hogy most én is egy olyan lemezről fogok írni, amelyik nem totálisan elfeledett, talán nem is etalon értékű mestermunka, mégis érdemes a méltatásra, a nagyobb figyelemre - még 32 év után is.

32 év! Ez viccnek tűnik, de nem az. A bostoni Extreme bemutatkozó lemeze tényleg 32 éves. Bár annak idején valamiért a reakcióm nem annyira lelkes, mint inkább kimért, de méltányoló volt, objektíve az Extreme - természetesen az Aerosmith után - Új-Anglia legnagyobb ajándéka a hard rock/heavy metal világnak. Ugyanakkor, ha valaki azt hallja: Extreme, azonnal az "Extreme II: Pornograffitti" (1990) jut eszébe, meg az olyan MTV-s megaslágerek, mint a "More Than Words" és a "Get The Funk Out". Az A&M Records gondozásában megjelent "Extreme" nem volt igazán sikeres, világszerte mindössze 300.000 példány kelt el belőle, míg a "Pornograffitti" a Billboard 200-as listán a 10. helyig kúszott, egy éven belül dupla platina album lett, és 2 milliót adtak el belőle! Nem csoda, hogy az első album azóta is szerényen, szinte észrevétlenül húzódik meg a '90-es évek elején elért sikerek hatalmas árnyékában.

De ez - kérem szépen - teljességgel méltánytalan! Tény, hogy az "Extreme" nem szól olyan jól, mint a két klasszikus (Pornograffiti, III Sides To Every Story); tény, hogy itt még nem találtak teljesen a saját hangjukra, de azért megvan itt minden lényegi tulajdonság, hősies erény, ami őket később szupersztárokká tette. Nuno Bettencourt nem gitározott kevésbé briliánsan (a "Smoke Signals" szólóját kizárólag térdre ereszkedve tudom meghallgatni!), Gary Cherone dallamérzéke nem volt fejletlenebb, az együttes nem tolta gyöngébben - még élőben sem - a Queen által ihletett módon kidolgozott kórusokat, s már itt megmutatkozott, hogy az akkoriban divatos hajmetál topikus közhelyeitől igyekeztek elrugaszkodni. Laza értelemben véve, az "Extreme" is konceptlemez, szövegeiben a gyermekkor élményeit: örömeit, bosszúságait, szorongásait, kalandjait dolgozza föl.

A borítón a muzsikusok még a kötelező sportcipős, szakadt farmeres, fejpántos, bongyolított/tupírozott hajú imidzsnek megfelelően jelennek meg, még zeneileg is fölfedezhető néhány tipikus glam-elem. A lemezt indító "Little Girls" pl. lehetne Poison nóta is (már ha C.C. DeVille valaha tudott volna úgy gitározni, mint Bettencourt), a "Wind Me Up" inkább a Mötley Crüe-ra hajaz, a "Mutha" pedig egyértelműen - főleg a szóló miatt - Eddie Van Halen géniuszát idézi. Ellenben az olyan dalok, mint a "Teacher's Pet", a "Big Boys Don't Cry" és a "Smoke Signals" már megelőlegezik a "Pornograffiti" funkos "csavart labdáit", a "Rock A Bye Bye" pedig már mintha a "III Sides To Every Story" majdnem proresszív kikacsintásainak lenne az előíze. Brutálisan jó album ez, na! Bettencourt pedig már itt világszám! Ahogy Brian May nyilatkozta egyszer a "Get The Funk Out" szólójáról a rá jellemző alázattal: "Amit ez a srác művel, mérföldkő a rocktörténelemben - ezt soha, de soha nem tudnám eljátszani."

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/SweetOblivionGeoffTate

A Sweet Oblivion, mely a Queensryche és Geoff Tate viharos/veszekedős/köpködős elválása után a Frontiers kiadó kísérlete volt arra, hogy a szólóban nagyon gyöngén teljesítő, de képességei alapján jobbra érdemes Tate karrierjébe új életet pumpáljon, voltaképp nagyon szimpatikus jelenség. Az első lemezt a nápolyi kiadó egyik házi zeneszerzője, a DGM gitárosa és producere, Simone Mularoni tette Tate feneke alá, méghozzá úgy, hogy a legendás frontember a végeredményhez az éneksávok föléneklésén kívül alig-alig járult hozzá. Akárhogy is, én nagyon csipáztam azt az albumot, a 2019-es toplistám bronzérmese, "az utóbbi évtizedek legjobb Queensryche lemeze" lett. A projekt debütációja szerintem – a körülményekhez képest – mindkét főszereplőből a legjobbat hozta ki.

Ezek után nagyon megrökönyödtem, amikor kiderült, hogy a kiadó, noha folytatja a projektet, Mularonit dalszerzőként és producerként Aldo Lonobile gitárosra, a Secret Sphere szellemi atyjára cserélte (aki mostanában Perugino istállómester új kedvencévé avanzsált). Mondanom sem kell, hogy egyáltalán nem örültem a változásnak. Lonobile jó gitáros, jó dalszerző, de véleményem szerint nincs egy kategóriában Mularonival. Az eredmény ennek megfelelően nagyjából akként írható le, hogy az első Sweet Oblivion úgy viszonyul a most kiadott lemezhez, mint a DGM a Secret Sphere-hez. Aki ismeri ezeket a bandákat, pontosan tudja, miről beszélek.

A "Relentless" dalainak megírásában – legalábbis a promóciós szövegek szerint – ezúttal Tate is részt vett. A szólóalbumok ismeretében ez sem föltétlen szívderítő. Mindazonáltal sok-sok intenzív hallgatás után az kell mondjam, hogy ez sem rossz lemez, csak éppen nincs annyira jó, mint az előző. Nem is fog az év végi toplistára fölkerülni – már most mondom. Lonobile is igyekezett a klasszikus Queensryche örökséghez igazodó és méltó anyagot összehozni. Érződik rajta a gondoskodás, a klasszikus hagyaték iránti tisztelet, van is rajta egy-két igazán szép pillanat, mint pl. az album csúcsteljesítménye, az "Anybody Out There" című nóta, melynek refrénje tényleg olyan, mintha még az "Empire" stúdiómunkálatai idején született volna. A "Fly Angel Fly" pedig olyan, mintha csodával határos módon a "The Warning" demó szalagjairól került volna elő.

Talán Tate már nem a régi, talán Lonobile gitárhangzása sincs pariban Mularoni "brown sound"-jával, én mégis örülök, hogy valaki megragadta és őrzi a lángot (Fogod? Take Hold Of The Flame!). Ez még így is jobban tetszik, mint bármi, amit eddig a Tate-len Queensryche képes volt kiizzadni magából.

Tartuffe

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.primalfear.de

A nagybetűs Metal Kommando a pandémia közepén sem pihen, és jóllehet, alapfokozatra kapcsolt, a kiadott EP elég ahhoz, hogy a germán (nemzetközi) power fáklyavivőkhöz fűződő addikciót enyhíteni tudja. Nincs mit cifrázni, ugyan a kislemez felvezető száma duetté alakítva, valamint három további szerzemény ismerős lehet a  legutóbbi zenei csapás exkluzív kiadásáról, az egyetlen, ám annál hatásosabb új kalapács ütés – "Vote Of No Confidence" – ad annyi energia löketet, ami segít a punnyadás közepén formába tartani a fémrostokból álló izomzatot.

Bár szeretem Tarja Turunen hangját, el kell ismerni, hogy az "I Will Be Gone"-hoz nem tud sokat hozzátenni, egyrészt, mert az ember érzése szerint ő maga is unja az egészet, másrészt Ralf Scheepers van olyan jó énekes, hogy egymaga is elvigye a hátán az ilyen fajsúlyú balladát.

Az egyetlen új dal azonban kárpótolja az embert mindazért, hogy a "Rising Fear" inkább csak egy nyugis instrumentális kezdemény, mint önálló entitás: mindent tartalmaz, amiért rockerek ezrei emelik az égbe ökleiket, megvalósítván a Norbi álmot, vagyis azt a tornát, amit három korsó sör után is képes elvégezni a nem éppen a sportos életmódjáról híres metal zenei publikum. (Bár éppen Scheepers az, aki a maga testépítőkre jellemző izomzatával mutat középső ujjat a sztereotípiáknak.)

A "Leave Me Alone" egy standard Primal Fear himnusz, húz, mint a többtonnás páncélvonat, amiről úgy záporoznak a riffek, mintha a jármű golyó – izé, riffszórója köpdösne lelkesítő töltényeket a nagyérdemű rajongói táborra. A záró etap aztán elegáns főhajtással tiszteleg a másik német wunderwaffe, az Accept előtt, a középtempós döngölés közepén akár Udo is állhatna, bár biztos meggyűlne a baja azokkal a magasakkal, amiket bónuszként kapunk a germanizálódott Metal Godtól.

A Primal Fear tehát nem omlik össze a járvány lába előtt, és jóllehet, az "I Will be Gone" inkább csak egy finom kis ízelítő a következő rohamot megelőzően, megéri meghallgatni, hátha ad egy kis erőt a vírusból lábadozó metal testvéreknek a következő internacionalista összeborulás előtt.

Garael

Emelje fel a kezét az, aki ismeri ezt a svéd bandát! Gondoltam. Fekete pont persze nem jár érte, az underground bugyraiba merülünk lassan. Olyannyira, hogy ez talán az első zenekar, aminek még Wikipedia oldalát sem találtam. Márpedig ami ott nem található, az nem is létezik, ugyebár.

Ők mégiscsak léteztek, mert LP-m van tőlük. Hogy miként került hozzám, azt már nem tudom felidézni, de már az imágó simán magyarázhatja, miért nyúltam rájuk ismeretlenül is. A borítóról egy über-laza, tökös amerikai glam-sleeze banda tekint rád.

A korongokon lévő belbecs nem is cáfol rá a külcsínre: tesztoszterontól fűtött, egyenes, lendületes rockmuzsika bömböl a hangfalakból. S bár a képletben több az AC/DC, mint a Van Halen, a jenkikre jellemző magabiztosság is bennük bujkál. Hovatovább, a svéd dallamérzék is beköszön, sajátos ízt adva ezzel a végeredménynek.

Korongokon, mert rövid pályafutásuk alatt két albumot adtak ki. Ez a bemutatkozó lemezük, és hogy nem csak engem győzött meg, arra indikáció lehet az azt követő Atlantic szerződés. Az 1985-ös "Burnin' Rock"-ra még a kor egyik sztárproducerét, Max Normant is kiutalták nekik. Sőt, benyomták őket a Bon Jovi és a Keel elé egy amerikai turnéra. Ahogy azt sejteni lehet, az amerikanizálódás azonban nem sült el jól (nem szokott), az a cucc szerintem korántsem olyan dögös és spontán, mint a "Watch Out". Fel is oszlottak ’86-ban, tisztázatlan körülmények között.

Ilyen lehetett volna a Europe, ha a billentyűst lecserélik egy másik gitárosra. De elképzelhetjük őket úgy is, mint egy ős-Airbourne-t, David Lee Roth-tal a mikrofonnál. Emelje fel a kezét, aki nem szereti az ilyen zenét? Gondoltam.

Kotta

Kiadó:
Octane Records

Honlapok:
thestrangeraus.bandcamp.com
facebook.com/thestrangerband

Amilyen hatalmas - szó szerint kontinensnyi - területét tekintve Ausztrália, olyan ritkán lakott, hiszen a népessége mindössze kb. 25 millió. Ennek ellenére zenei nagyhatalom, hiszen a rock, hard rock, heavy metal vonalon komoly eredményeket, legendás előadókat, zenekarokat tud fölmutatni. Még ha kifejezetten csak a progresszív műfajra gondolunk, akkor is rögtön eszünkbe juthat a Teramaze, Voyager, Caligula's Horse, Divine Ascension stb. - egytől egyig olyan bandák, amelyeket mi is szeretünk, akiknek kiadványairól mi is rendre igyekeztünk tudósítani.

A jelen recenzió tárgyát képező ausztrál muzsikusok Brisbane-ben alakították meg zenekarukat még 2013 tájékán. A banda nevét viselő első albumuk 2017-ben jelent meg, és nem is akárkik gondozták a bemutatkozó anyagot, a keverést David Castillo (Katatonia, Opeth, Eluveitie), a maszterelést pedig Jens Bogren (Soilwork, Paradise Lost, SymphonyX) végezte. Néhány tagcsere és egy kis fazonigazítás után most piacra dobták a második lemezüket, mely nem véletlenül kapta címét a színpompás optikai játékról - ugyanis elég sokszínűre sikeredett.

Az első két tétel tőről metszett dallamos progresszív metálnak minősül, de azután beindul a djentes szögelés, amivel sajnos az értékelhető dallamok is megfogyatkoznak, miközben egyre többször kerül elő a divatos acsarkodó szigor (pl. Jungles, The Devil You Don't) - szerencsére csak kiskanállal adagolva. Ugyanakkor nem áll távol a srácoktól egy kis Seattle-i hangulat (Jester), de a csaknem funkos (vigyázat, nem fánkos!) Maroon 5-féle pop rock sem (Siren) - persze a hasonlat jobban ülne, ha a zeneipar nem prostituálta volna Adam Levine kezdetben ígéretes csapatát.

A lemezt záró címadó tétel teljesen olyan, mintha a német Chaosbay dala lenne, itt azért összeér az új prog-generáció, egészen jól hallható, hogy milyen hangzás, milyen dallamvilág, milyen fordulatok jellemzik ma leginkább a műfaj fiatal trónkövetelőit. Nagyon ígéretes, ha nem is hibátlan ez a dalcsokor. Érdemes rájuk odafigyelni.

Tartuffe

A lemez onnan lehet ismerős, hogy minden magára valamit adó leárazásban képviseltette magát, arra gondosan ügyelve, hogy fogyasztói ára ne kússzon a lélektani 1000 Ft fölé…

Tény, hogy valahogy az egész lemez "low budget" kiállítása, borítógrafika, betűtípus, zenekari logó mintha azt sugallná, hogy "Meg ne vegyél, turkász, ennyit sem érek, egyhallgatásos vagyok!" De azért a jó szimatú öreg profikat nem lehet átverni. Egy gyors kötelező booklet-kontroll, és máris kész a diagnózis: Mats Levén és Fredrik Akesson (Talisman, Opeth) közreműködése olyan húzóerő, ami szinte kizárja annak az esélyét, hogy ergya legyen a végeredmény. Nem is az. Sőt, nagyon-nagyon nem az. Ez, kérem, egy bivalyerős skandináv hard rock/metal anyag. Egy szteroidokkal felpumpált, majd a háztól elzavart, ezért a természetben kicsit elvadult Deep Purple-hatású muzsikát kell elképzelni, igaz, slágerfaktor nélkül, de azért óriási dallamokkal. Bár az összesen két lemezt megért zenekar alapvetően Ianne Lund bőgős és Ian Bingegard billentyűs (szigorúan Hammond!) projektje volt, ez nem azt jelenti, hogy Mats és Fredrik ne kaptak volna főszerepet a rendelkezésükre álló háromnegyed órában.

Nem igazán ragozom, ez egy elmondhatatlanul "underrated" cucc lett, pedig majd szétveti az erő és minőség a hangfalakat. A Spotify természetesen  nem ismeri (???), és mostanában már leértékelve sem látom. Most éppen az "Outcast" szól, áll a szőr a karomon, közben arra gondolok, hogy a zeneipar tényleg milyen igazságtalan és kiszámíthatatlan tud lenni.

Túrisas

Kiadó:
Blue Canoe Records

Honlapok:
www.lyleworkman.com
facebook.com/lyleworkman.musician

Úgy számolom, ez a bejegyzés nagyjából egy tucatnyi megtekintésre tarthat számot. Ez lehetne az egyik példamondata annak az alaptételnek, hogy ez a világ nem igazságos, valódi és teljes igazságszolgáltatásra csak a túlvilágon számíthatunk – az egyéni és közösségi ítélet után, amikor ez a világ már elégett a kénköves tűzben. Lyle Workman ugyanis korszakos zseni, az előző, "Harmonic Crusader" című lemezéről 2009-ben írtam is recenziót – akkor (és azóta) kemény 18 megtekintést generálva ezzel. Engem azonban az ilyen lehangoló eredmények sem riasztanak el attól, hogy írjak. A Nagy Pompeius szállóigévé vált kijelentését némileg fazonra igazítva mondom: scribere necesse est… - írni márpedig szükséges…

Szóval adott egy parádés (egyébiránt autodidakta) gitáros fenomén és sokoldalú zeneszerző, az abszurd nevét magyarra lefordítva: Munkásember Sziget, aki már több hollywoodi sikerfilm zenéjét szerezte (Superbad, 40-Year Old Virgin, Yes Man, Knocked Up, stb.), ráadásul kapós bérzenész, aki olyan hatalmas sztárokkal turnézta már végig a földgolyót, mint Beck, Sting, Norah Jones, Bryan Adams stb., mégis relatíve ismeretlen: sem a kortárs komolyzene, sem a jazz, sem a rock világában nem kapja meg a neki kijáró hírnevet.

Az mondjuk igaz, hogy utoljára 12 éve adott ki saját szólóalbumot, mint ahogy az is, hogy a stílus, amelyben alkot, nem éppen rádióbarát, komolyzenei-jazz-rock fúzió lévén aligha vonz tömegeket. Hiába a két legendás Steve, tudniillik Vai és Lukather folyamatos és lelkes dicsérete, ez a muzsika megmarad rétegzenének, a réteg pedig, amelyet kiszolgál, olyan vékony, mint benzinkutas szendvicsben a Pick szalámi. Steve Vai ajánlása nem is olyan meglepő, ha megfontoljuk, hogy bizonyos értelemben Vai egykori fölfedezőjének és nagymesterének, Frank Zappának örökségét látszik ápolni mindaz, amit Workman muzikalitása képvisel. Itt nincsenek műfaji határok, megfér a jazz, blues, rock, funk, komolyzene éppúgy, mint a nagyzenekar, a big jazz band, a rockosan torzított Telecaster (mondjuk a mellékelt klipen épp egy Stratót és egy hollowbody Gibsont nyüstöl), a marimba és a countrys hangulatú lap steel gitár.

"Ez az album összefűzi mindazon szálakat, melyek engem zenészként jellemeznek. Négy éven keresztül készült, de valójában egy egész zenei karrier összegzése." Amikor Workman ezt nyilatkozta, kivételesen nem esett a muzsikusokra olyannyira jellemző túlzásba. A korábbi lemezein még legtöbbször szemplerekkel oldották meg az "orkesztrális" részeket, most azonban megalkuvásmentesen egy teljes nagyzenekarral vonult a híres Abbey Road Stúdióba – na meg olyan bizonyos körökben hangzatos nevekkel, mint Vinnie Colaiuta, Tim Lefebvre, Jeff Babko és a többiek.

Ezek a dalok nyilvánvalóan nem a Poptarisznyába készültek, nem fogják ostromolni a Billboard listák csúcsait, de ettől még varázslatos betekintést engednek abba, amit vétkes egyszerűséggel csak Zenének nevezünk – így, nagy betűvel. Tagadhatatlan, hogy kell hozzá egyfajta műfaji nyitottság, kifinomult ízlés, pillanatnyi hangulat – de annak a tucatnyi olvasónak, aki majd veszi a fáradságot, hogy elolvassa ezt a cikket, fönntartások nélkül ajánlom. Egy próbát biztosan megér.

Tartuffe

Ha arra gondolunk, hogy közel negyven éves pályafutása alatt ez az amerikai banda összesen két lemezt adott ki hivatalosan, már sejthetjük, hogy nem jókor voltak jó helyen. Ebből a kettőből egy viszont egészen remek. Nem a zenei tudás, talentum hiánya volt tehát a sikertelenség oka valószínűleg.

Két testvér, Eric és Glenn Cook (gitár és basszus) alapította az együttest 1982-ben. Az énekesük (Tom Mallicoat) 2003-as kilépéséig aktívak voltak, 2006-tól ismét (újra összeálltak). Utóbbit nyilván megakasztotta Eric Cook 2012-es halála, hivatalosan azonban a mai napig sem oszlottak fel.

A gyakori tagcserék (már az első, saját kiadású lemezüket – "The Arrival" (1987) - újra fel kellett vegyék más dobossal annak megjelenése előtt) és az időközben kedvezőtlenre forduló zenei klíma elgáncsolta őket. Ez a korong amúgy demóként fut a hivatalos diszkográfiában, jelen recenzió tárgya az első kiadói támogatással rögzített munkájuk.

Nagyon könnyű a zenekart besorolni a Queensryche klón kategóriába. Egészen hasonló zenét játszanak, mint a Seattle-i legenda az első korszakukban. Mallicoat hangja, énekstílusa is kifejezetten hajaz Tate-ére, de Midnight is megbújik benne. Ahogy a muzsikában is – a kicsit korábban alakult, de szintén hányatott sorsú - Crimson Glory. De ki a fenét érdekel mindez, ha amúgy a produkció elsőrangú?

Hasító ikergitárok, éteri ének, tökös, technikás, enyhén progos amerikai power metal, a lemez címéhez méltó rideg, kicsit gépies hangzás. Ennyi, és nem más. Nem szeretném többnek láttatni, mint ami: egy kiváló, de nem eredeti alkotásnak. Nem kell, nem is lehet mindig megváltani a világot! Főleg, ha rosszkor vagy rossz helyen.

Kotta

Nem nagyon vádolható azzal kedvenc stílusunk, hogy a "rockopera" műfaját mostohagyerekként kezelte volna, sőt inkább az ellenkezője fordult elő. A hard rock/heavy metal lényege szerint teátrális műfaj, voltaképpen az operával való összeházasítása meglehetősen logikus lépés. Ennek megfelelően a fúzióból születtek is klasszikusok, meg jónéhány felejthetőbb produktum. Személyes véleményem az, hogy az igazán kiemelkedő alkotások többé-kevésbé megkapták a nekik kijáró figyelmet és elismerést (Ayreon, Avantasia, Savatage, stb.), néhányan meg nem kapták meg, de nem is nagyon érdemelték ki (pl. Tolkki: Avalon), meg akad néhány opera, ahol a befektetett munka és minőség sajnálatosan fordított arányosságot produkált az elismertséggel.

Nikolo Kotzev "Nostradamus" operája számomra a legnagyobb talány ebben a tekintetben. Itt elvileg minden együtt volt a nagyobb sikerhez. Göran Edman, Glenn Hughes, Jorn Lande, Joe Lynn Turner, Doogie White, Alannah Myles, Sass Jordan a főbb szerepekben, egy igazi, 35 főből álló szimfonikus zenekar, és Kotzev (gitár) mellett a Europe legénysége alkotta a rockbandát. És ami a legfontosabb számomra, hogy a zeneszerzésben, hangszerelésben nem az történik, mint sok, akár népszerűbb rockoperák esetében is, hogy a rockdalokat itt-ott színesíti némi dagályos, klasszikus zenei hatás, hanem a vonósok az egyes dalok részeiként működnek, hol hangsúlyosan, főszerepet játszva, hol kiszolgálva a gitárokat, hol teljesen alárendelve magukat a súlyosabb megszólalásnak. Rajta kívül mindezt ilyen minőségben, színvonalon megvalósulni, egyedül Viktor Smolski (Almanac, ex-Rage) esetében tapasztaltam. Nyilván nem véletlen, hogy akárcsak Smolski, a bolgár származású Kotzev is klasszikus zenei nevelést kapott, ötéves korában kezdett hegedülni. Más kérdés, hogy Brazen Abbot nevű bandájával igazán sok vizet mégsem zavart, meglehetősen átlagos, bár kétségkívül minőségi hard-rock anyagok kerültek ki a kezei közül.

A Nostradamus azonban kikezdhetetlen. Az elejétől a végéig élvezhető hard rock opera, szenzációs duettek, szólódalok alkotják a dupla albumot, ahol – legalábbis számomra – nincs üresjárat. Ehhez képest az anyag elfelejtődött, még a Spotify-on sem tudom meghallgatni. Na, ezért (is) kell mindent beszerezni CD formátumban, bár ez esetben egy minőségi DVD jelentené az élmény-teljességet, amire azonban nyilván semmi esély.

Ha valaki, aki amúgy érdeklődik a rock operák iránt, de ez mégis kimaradt, valahogy hallgassa meg, nagyon szép húsvétja lesz, becsszó!

Túrisas

Kiadó:
JVC/Victor

Honlapok:
www.keemarcello.com
facebook.com/keemarcellorocks
www.tommyheart.com
facebook.com/tommyheartrocks

E lemez története még 2016-ig nyúlik vissza, amikor is a Frontiers – miközben szokása szerint valaha volt nagy sztárokat keresett, hogy kardiopulmonáris újraélesztésben részesítse elhasalt karrierjüket – előbányászta Kee Marcellót, aki 1986 és 1992 között a Europe-ban pengetett (egyesek szerint még John Norumnál is jobban). Akkor az olasz kiadó platformot biztosított Marcello számára a régóta esedékes szólólemezének (Scaling Up) megjelenésére és hatékonyabb marketingjére. Persze Perugino – a rockzene nápolyi keresztapja – rövidesen kért egy szívességet Marcellótól, s ennek lényege az volt, hogy tessék összeállni a Fair Warning zseniális, de érdemtelenül kevéssé ismert énekesével, Tommy Hearttal, és följátszani egy egész albumnyi Alessandro Del Vecchio szerzeményt. Ebből lett 2017-ben a Kee Of Hearts.

A KOH lemez egyébként nem lett rossz, mai füllel is élvezetes (főleg a két főszereplő mindig bámulatos teljesítménye miatt), noha nem emelkedik ki a tucatnyi hasonló Del Vecchio termék közül. Akkor meg is jegyeztem, hogy nem kéne Marcello és Heart géniuszára ennyire rátelepedni; hagyni kéne őket szabadon dolgozni, kicsit több kosszal és tágabb muzikalitással. Amikor meghallottam, hogy a páros végül a Frontiers néha már fullasztó öleléséből kibontakozva saját projektbe kezdett – önálló dalszerzés és finanszírozás mellett –, széles mosoly ült ki az egyébként rendkívül mogorva és ellenszenves pofázmányomra.

Az Out Of This World névválasztás nyilván nem véletlen, hiszen ez volt az első Marcello által följátszott Europe album (1988) címe. A közös munka annyira megihlette Marcellót, hogy a vele készült két klasszikus Europe lemez anyagát meg akarta turnéztatni Hearttal a mikrofon mögött. Hát mit mondjak? Mocskosul megnéznék egy ilyen hangversenyt! Sajnos erre a jelen körülmények között még egy ideig nem lesz lehetőség. Talán éppen ez a fölismerés vezette el a Marcello-Kee párost arra, hogy kiadják a "Live From The HEAT" című koncertanyagukat, melyen a Marcello-éra Europe dalai mellett játszanak néhány Fair Warning és Kee Of Hearts nótát is. Ezt viszont meg akarták támogatni még pár saját új szerzeménnyel; talán nem tévedek nagyot, ha így írom le az "Out Of This World" genezisének történetét.

Az Indiegogo kampányból finanszírozott albumnak csak Japánban van rendes kiadója és terjesztője, a világ többi részében élők Marcello és Heart Indiegogo oldaláról rendelhetik meg a CD és/vagy LP formátumokat. Megvásárolható külön-külön a koncertlemez és az új stúdióalbum, de létezik egy diétás opció is: az új stúdiólemez négy bónusz élő fölvétellel kiegészítve (Let The Good Times Rock, Burning Heart, Momentum, Superstitious). Az új anyag producere egyébként Chris Laney (Pretty Maids) volt, a keverést pedig Ron Nevison (KISS, Bad Company, Ozzy Osbourne, Lynyrd Skynyrd, Vince Neil, Meat Loaf, Heart, Chicago stb.) végezte. A hangzás jobb is lett, mint a Kee Of Hearts esetében.

Huh! Ez a bevezető tőlem szokatlanul hosszúra sikeredett! Térjünk is gyorsan az új lemez értékelésére! Azt kell mondjam, hogy a Kee Of Hearts egyenes folytatása született meg, még úgy is, hogy Del Vecchiónak ehhez már semmi köze. A szerzőpáros érezhetően nem akart modernizálni, karcosabbra, furfangosabbra venni a figurát. Ez egy teljes egészében retrográd anyag, születhetett volna akár a '90-es évek fordulóján is. Nyilván az volt a koncepció, hogy olyan dalokat kell írni, melyek egy klasszikus Europe szerzeményeket fölvonultató turné szetlistájából nem lógnak ki. És tényleg: egyik-másik nótában (pl. In a Million Years) még Heart is tök úgy énekel, mint Joey Tempest. A "historikus" megközelítést csak erősítik a régimódi, pufihaj-korszakot idéző szinti hangszínek (hallga' pl. a "Twilight" vagy a "Lighting Up My Dark" bevezetőit!).

Én jobban örültem volna némi merészségnek, kísérletező kedvnek, pl. kifejezetten tetszik a "The Warrior" című kakukktojás, ami lehetne akár egy Van Halen dal is (talán tisztelgésnek szánták Eddie áldott emléke előtt). Mindent egybevetve azért ezt valamivel erősebbnek érzem a Kee Of Hearts lemeznél. Mindenesetre ajánlatos úgy hallgatni, mint egy retrospektív Europe turné kiegészítő anyagát, nem pedig úgy, mint egy egészen új és friss kifejeződését a szerzők vitathatatlan muzikalitásának. Ebből a szempontból Marcello legutóbbi szólólemeze, a "Scaling Up" sokkal, de sokkal izgalmasabb és naprakészebb.

Tartuffe