Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.mrbigsite.com
facebook.com/MrBigBand

Bár tekintélyt parancsoló pályafutásuk alatt már kb. kétszer (jó, másfélszer) elbúcsúztak a nagyérdeműtől, úgy tűnik, ezt most komolyan gondolják: a "Ten" a Nagy úr hattyúdala. Mindenesetre szép tőlük, hogy a búcsúturnén túl (aminek szerencsére volt magyar állomása!) egy vadonat új hanghordozóval is kedveskedtek azon rajongóknak, akik viszontagságos és immár 35 éves működésük során kitartottak mellettük.

Bevallom férfiasan, azt hittem, hogy kimaxolják a nosztalgiafaktort, és egy olyan albumot készítenek, amely mintegy összefoglalja a karrierjüket, és megidézi annak legszebb, legemlékezetesebb pillanatait. Alighanem rosszul okoskodtam. Ezek a zenészóriások nem szorulnak rá ilyen olcsó és kiszámítható gesztusokra; mennek a saját fejük után, csinálnak, amit akarnak, amitől jól érzik magukat. Mindeközben pedig mit sem foglalkoznak azzal, hogy a Wingerhez hasonlóan súlyos félreértések és ostoba balítéletek kísérték áldásos tevékenységüket: a sas nem kapkod a legyek után. Aki pedig máig nem tanulta meg, hogy a Mr. Big sokkal, de sokkal több az MTV-ből megismert balladáknál, az már úgy is marad (drasztikusabban fogalmazva: hülyén hal meg).

Ebben a zenekarban mindenki vérprofi, hétpróbás veterán és - ami még fontosabb - teljesen önazonos. A 2014-es lemezük kapcsán fogalmaztam meg: "Náluk sohasem voltak korszakok, markáns váltások, kitekintő stílusgyakorlatok; még Richie Kotzen csatlakozása után is hűek maradtak önmagukhoz, egy olyan jellegzetes és öntudatos dalszerző, mint Kotzen sem térítette el őket a kijelölt csapásról (mint tette azt pl. a Poisonnel)."

Nekem meglepetést, sőt némi fejtörést okozott, hogy most erősen bluesosra vették a figurát, ez még Gilbert gitársoundját és Nick D’Virgilio (Spock's Beard, Big Big Train) dobhangzását is befolyásolta. Én a klipes (és videón mellékelt) "Up On You" alapján inkább egy együtt éneklős hard rock hangvételt vártam tőlük, bár az említett dal közepén és végén hallható slide-os blues gitárszóló - utólag belátom - előre jelezte az irányt. Ennél még egyértelműbb utalás volt a másik klipes dal, a lemezindító "Good Luck Trying".

A 10. sorlemez tehát a szokásosnál is több bluest tartalmaz (még a kotzenes "Get Over It"-nél is többet), de így is szervesen illeszkedik az életműbe. Ugyanakkor savallom kicsit a 44 perces játékidőt. Értem én, hogy inkább a turnéra készültek, összpontosítottak, de az ő szintjükön szerintem egy ennél erősebb lemezt is meg tudtak volna írni kb. egy órás játékidővel. Így az album tényleg inkább a búcsúturné mellékletének, egy meglepetésajándékának, amolyan rajongóbarát, zenélő Kinder-tojásnak tűnik.

Úgy érzem, a lemez a közepe felé meghasal egy hangyányit. A furcsa, torzítás nélküli, kvázi-akusztikus gitárkísérlettel ellátott "As Good It Gets" teljesen váratlan; a tartalmatlan boogie (What Were You Thinking) inkább egy Eric Martin szólólemezre kívánkozik, a "Courageous" pedig Gilbert szólóját kivéve csupán unalmas szenvelgés. Ezek után a fiúk szerencsére megrázzák magukat, de a "The Frame" (nem úgy, mint a "Who We Are") még így is meglehetősen langyi ballada lett, Martin élőben már kicsit megfogyatkozott hangjához igazítva, minimál Gilbert kontribúcióval. Ellenszolgáltatásképpen Gilbert rendesen odapörköl a lemezt záró instrumentális tételben (See No Okapi).

A mérleg nyelve némi ingadozás után végül csak beáll arra a szintre, hogy hálásak lehetünk az elköszönő legendás zenekar baráti gesztusáért. Nem tökéletes az album, szerintem ennél nagyobb durranással is véget érhetett volna ez a történet, de belátom, hogy nem minden sztori végére kell hatalmas csavar vagy látványos hollywoodi tűzijáték...

Tartuffe

Bár sokak szemében szálka, valóságban teljesen vállalható az a kijelentés, hogy a (zene-)kritikus elviekben képes teljesen objektív értékítéletre egy-egy megjelenés kapcsán. Mi (legalábbis Tartuffe és én) különösen szeretjük veregetni a vállunkat, hogy sok-sok évtized zenehallgatás és általános zenei műveltség (ami nálam még hangszeres jártassággal is párosul) birtokában anélkül is pontos és megbízható kritikát tudunk írni, hogy hosszú napokon keresztül hallgatnánk újra és újra egy-egy lemezt.

Tartuffe nevében nem nyilatkozom, majd megteszi ő, ha akarja, a saját írásaim tekintetében viszont megéltem a közelmúltban néhány kijózanító pofont. Lassan húsz év távlatából már nem emlékszem minden cikkemre, néha kimondottan meglepődök, hogy erről vagy arról a lemezről én írtam, amikor egy Google keresés a blogot és az általam jegyzett kritikát dobja fel.

Noha az esetek döntő többségében találó, többnyire szórakoztatóan szellemes és pontos az írás és értékítélet, hazudnék, ha azt mondanám, hogy pl. a Paul Gilbert "Silence Followed By..." megjelenéséről 2008-ban kelt cikkemet visszaolvasva nem akartam azonnal a föld alá süllyedni szégyenemben. Ne, ne keressetek rá, illetve már nyugodtan, mert ott és azonnal átírtam! A zenei minőség megítélésében persze soha nem hibázok (még szép...), ezt a kritikában sem vitattam, de azért Paul Gilberten számonkérni az egyedi, saját, egyből felismerhető stílust, hááát... még most is ég a pofám.

Arra sem emlékeztem, hogy Stephan Forté (Adagio) első instrumentális lemezét én recenzáltam. Bár ne tettem volna! Mentségem lehetne, hogy nem egy azonnal ható, könnyen befogadható anyag, de kutyának a fülét, a saját értékítéletére oly büszke kritikussal szemben minimális elvárás, hogy egy tömény, rétegzett instru anyag se fogjon ki rajta! Ezek bizony óriási tudással és szerzői érzékenységgel megkomponált szerzemények, amit talán nem volt időm (restség okán) alaposan meghallgatni, de amit kifizetni azzal, hogy Forté a lemezen "akármit" játszik, és hogy a "The Shadows Compendium" egy "korrekt workshop, herélt Adagio stílusban", megengedhetetlen szakmai blődség. Nem tudok mást mondani, csak megismételni néhai fizikatanárom, Horváth tanár úr órán hozzám intézett és sokszor elhangzott szavait: "Ez így elégtelen, menj a helyedre!"

Jöjjön a harmadik baromság, bár itt az akkori, stíluskeveredést illetően Manowar-rugalmasságú ízlésvilágom is közrejátszott. Ezt írtam Marty Friedman: "Bad D.N.A." lemezéről 2010-ben: "Ő nem a régi Marty, ő magának (és nekünk - köszi...) egy új világot teremtő, flitteres, csillogó Party Friedman, aki már nem egy dobos és bőgős oldalán harcol vállvetve, hanem DJ-vel kéz a kézben leli meg éppen új hazáját a gépekkel és robotokkal hagyományosan jó viszonyt ápoló japánok között."

A valóság ezzel szemben az, hogy a zene továbbra is a nagyszerű szólókról, riffekről szólt, amik ténylegesen egy új megközelítésben, gépi (ok, legyen techno...) alapokkal szólaltak meg. Mostanában sokat hallgatom a lemezt autóban, ha fáradtan vezetek, mert ebben a zenei kontextusban, energetizál. Mentség, hogy kb. 13 évvel később ez már mindennapossá lett a zsánerben? Némileg talán, de amikor azt írom, hogy "az akár egyetlen lefogott hangjáról felismerhető gitárhős, a minden idők egyik legjobb thrash albumán (Rust In Peace) is brillírozó ex-Megadeth gitáros úgy tűnik, visszavonhatatlanul eltiëstosodott", az ténytagadó elfogultság, ahol az objektivitásra törekvő kritikust a víz alá nyomja a hangomon megszólaló Joey DeMaio. Tiësto-Friedman. Ha-ha! De vicces! (Hát nem az!)

Nem tudom, hány olyan kritikám maradt még az archívumban, amitől összeugrik a gyomrom, mindenesetre a történtek nagyobb szerénységre intenek. Szerencsére keveset is írok...

Túrisas

Kiadó:
Napalm Records

Honlapok:
www.kissin-dynamite.de
facebook.com/Kissindynamiterocks

Van néhány egészen egyedülálló csapat, akik mindjárt az első megjelenésükkel képesek maradandót, sőt klasszikusat alkotni, de valljuk be, a legtöbb zenekar általában a harmadik, negyedik albummal "érik be" igazán. Azután van a Kissin' Dynamite, amelyik tudatosan és szorgalmasan építkezve folyamatosan fejlődik, olyannyira, hogy szerintem a hetedik (!), 2022-ben megjelent lemezükkel (Not The End Of The Road) alakult ki alkotó kezeik között a közel hibátlan formula.

A dinamitot csókolgató németek mára tökéletesen asszimilálták skandináv pályatársaik stílusát. Amit csinálnak, egyáltalán nem egyedi, de legalább vérprofi. A németek egyébiránt tipikusan ebben jók - legalábbis, ami a zeneipart illeti. A lényeg, hogy ez a délnémet (baden-würtenbergi illetőségű) együttes éppen úgy muzsikál, mint északi viking rokonaik (elvégre is mindnyájan germánok). A mindig jó ítélőképességű Kotta kolléga a Kissing' Dynamite-tal kapcsolatban a "nosztalgia bónusz-faktor turbó hatásáról" beszélt, "abszolút mai hangzással" és némi "didzsi metállal". Namármost, ez bizony skandináv recept - ami nem zárja ki, hogy délnémet szakácsok is jól meg tudják főzni.

A '80-as évek hard rock és hajmetál bandáinak hatásai itt könnyen tetten érhetők, de akadnak meglepetések is. Például a klipes "Raise Your Glass" ritmusa és kezdő sora (Remember how it started? We pimped our rusty cars...) kényelmetlenül közel áll Don Henley klasszikusának, a "The Boys Of Summer"-nek jellegzetes lüktetéséhez és nyitó sorához (Nobody on the road, nobody on the beach...), de ennyi - ha nem is volt tudatos - még belefér.

A "Back With a Bang" alighanem találó (és minden bizonnyal szándékos) névválasztás volt. Az előző, szerintem eddigi legjobb albumuk után megint sikerült nagyot durrantaniuk. Addig csókolgatták a dinamitot, amíg a köztudomásúan instabil vegyület, a glicerin-trinitrát (ismertebb nevén: nitroglicerin) föl nem robbant a kezükben. Nekem egyelőre jobbnak, változatosabbnak tűnik a tavalyelőtti anyag, de ebben is benne van a potenciál - túl kell még esnem néhány alaposabb hallgatáson. Október 8-án jönnek majd Budapestre, de - fájdalom! - megint ki kell őket hagynom, mivel sajnos a Barba Negrában lépnek föl, ahová (s ezzel nem akarok senkit megbántani) egyszerűen nem vágyom, pedig a csapat határozottan érdekelne élőben is.

Tartuffe

Cursed Colonist - Freedom Battle Cry (AI Generated Progressive Metal Music)

Hát ennek is eljött az ideje. Egyesek szerint egyszerűen korunk új Sátánjaként, a végzet hírnökeként aposztrofált AI (artificial intelligence) heavy metal lemez írására (generálására) adta fejét, izé, algoritmusát, hogy a Ghost-féle operett huszároktól átvegye a patikamérlegen (biteken) mért hatásvadászat gépi királyságát. Nem, én nem vagyok a mesterséges intelligencia esküdt ellensége – sikeresen használom a munkámban is –, és már 1984-ben, a klasszikus Terminator Skynetjén sem tudtam apokaliptikus méretekben borzongani:  a halál ötödik lovasának inkább tartottam a KGST életképtelensége által lassan begyűrűző gazdasági válságot, mint egy olyan gépet, ami valamilyen, ki nem  fejtett okból éppen az emberiség kipusztítását tette meg fő applikációjának.

Lassanként túl vagyok metal eszmélésem harmincadik évfordulóján, így elegendő tapasztalattal felvértezve írhatom, hogy egyre többször találkozok olyan, sémákra és panelekre alapozott munkákkal, amikre az AI is büszke lenne, csak hát azokat emberek írták. Nem véletlen az olyan összeesküvés-elméletek (más néven viccesnek szánt aforizmák) születése sem, minthogy a Manowar szövegeit egy húsz szónyi memóriájú, random elven működő gép írja, mert ennyi hülyeséget ember ki nem találhat – pedig de.

S hogy a heavy metal még mindig emberközpontúbb, mint a popszféra műanyagból fröccsöntött világa? Ugyan már! A piac diktál itt is, írja át az aktuális trendeket, laboratóriumban kitenyésztett sztárokkal, vagy olyanokkal, akik félig-meddig már tényleg gépek segítségével képesek zenélni: Ozzy hangja semmiben nem különbözik a kritika apropójául választott dal mesterséges énekeséjétől, csak rosszabb és irritálóbb. Igen, a hangzásból süt a dehumanizáció, a vokál egy megelevenedett audio-tune, a hangszeres "szekció" játékában semmi, de semmi karakter nincs – mégis, ha ez a kezdet, akkor mi lesz itt öt év múlva? Külön slágerlista fog készülni az AI által generált, akár személyre szabott dalokból, esetleg már otthon, néhány betáplált kedvenc felhasználásával megkapod majd az ízlésednek leginkább megfelelő produktumot? Hogy ez nem emberi lesz? Én aztán nem bánom, a linkelt dal a körülményektől eltekintve ragadós, mint a technokollal bekent légypapír, bőven megüti a happy-metal csapatok nagy része által összedalolt színvonalat, az meg biztos egy bug volt a programban, ami progresszív metalnak titulálta a kő-egyszerű, Manowar-szintű mesterséges témát.

Igen ám, mondhatjátok, de mi lesz a koncertekkel? Már az is megoldott, még úgy is, ha az ABBA virtuális körútján még lehet érezni a szoftverek izzadtságszagát. Az emberek többsége idegenkedik az újtól, a mesterségestől, de lett-e volna ipari forradalom, ha nincs néhány százezer befektető, és a profit hegyeket valóra váltó mérnökcsapat? Élveznénk-e a jelenlegi – tudom, mérgekkel teli, és haldokló – környezetünk adta kereskedelmi vívmányokat? Na ugye. Ja, és akkor jöhetnek az ellenvélemények, csak szegény anyukámat hagyjátok, mert nem szeret csuklani.

Garael

Kiadó:
DeathWave Records

Honlapok:
www.witherfall.com
facebook.com/witherfall

Jól megdicsértem a banda legutóbbi albumát és – nem akarom fényezni magamat, de – megjósoltam azt is, hogy van még annál több is ebben a csapatban (pedig a "Curse…" sem volt piskóta, ugye). És lőn. Kiteljesedtek és akkora zenét tettek ide, hogy szerintem nemcsak az év, de az évtized egyik legjobb lemezét hallhatjuk ezúttal. Írtam azt is, hogy Nevermore és Sanctuary párhuzamok ide, vagy oda, nekem a Witherfall még jobban is tetszik, mint ezek a legendás zenekarok, mert a súly és a sötét tónus mellett dallamosabb, fogósabb is egyben, sőt, progresszivitással is bővebben van nyakon öntve. (Itt jegyezem meg, hogy némi King Diamond párhuzamot is érzek az említetteken felül.)

A haladás még az ilyen vén hülyéket sem kerüli el, mint én, ezért ránéztem, a ChatGPT mit dob a korongról. Összehozott egy egész jó kis recenziót, aminek a szinopszisa ez: "A Sounds of the Forgotten nem csupán egy sor dal, hanem egy átfogó zenei utazás. Az albumot hallgatva azonnal feltűnik a zenekar tagjainak technikai képzettsége és kreativitása. A dalok szerkezete összetett, a ritmusok és dallamok váltakozása pedig folyamatosan fenntartja a hallgató figyelmét. Az énekes Joseph Michael érzelmekkel teli előadása és a szövegek mélysége különösen figyelemre méltó, ahogy az együttes a veszteség, fájdalom és elmúlás témáit járja körül."

Basszus, magam sem tudnám sokkal jobban megfogalmazni, ez ijesztő! Kicsit azért terelgetni kell a mesterséges intelligenciát, megkértem, a gitárszólókat külön is említse meg. Ezt kaptam: "A Sounds of the Forgotten egyik legkiemelkedőbb jellemzője a gitárszólók gazdagsága és változatossága. Jake Dreyer játéka egyszerre technikás és érzelmekkel teli, ami különleges hangulatot kölcsönöz az album minden egyes dalának. Az album legemlékezetesebb pillanatai közé tartoznak azok a szólók, amelyek nemcsak virtuozitásukkal, hanem a dallamosságukkal is lenyűgözik a hallgatót. Dreyer képes olyan harmóniákat és dallamokat alkotni, amelyek egyszerre hatnak a szívre és az elmére."

Ha lehet, ez még ijesztőbb! Tűpontosan fogalmazza meg azt, amit magam is gondolok erről. Annyit tudok max. hozzátenni, hogy fix egyes, Dreyer klasszikus muzsikát is tanult, helyenként konkrét dallamokat vélek hallani a szólóiban komolyzenei művekből, még ha nem is tudnám megnevezni, pontosan melyikekből. A muzsika pedig… Hol éteri, hol súlyosan sötét és sejtelmes, hol brutális, hol fifikás… nem szarral gurigáznak, na, ahogyan ezt mifelénk mondani szokás. A legszebb az egészben pedig az, hogy ez a mélyen és feketén örvénylő kavalkád sosem csap át káoszba, alaposan átgondolt az, mikor mi történik éppen zeneileg. Mestermű, nincs mese.

Kotta

Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.kaipa.info
facebook.com/Kaipa.music

51 év a szakmában (jó, egy 20 éves kihagyással 1980 és 2000 között) és 15 stúdiólemez. Tekintélyt parancsoló karrier. Ennek elenére nem hiszem, hogy túl sokan ismerik a Kaipát mifelénk, egy budapesti koncerten aligha lenne több 20 fizetővendégnél - már ha magamat és Túrisast is beleszámoltam. A Coldplay meg háromszor megtölti egymás után a Puskás Arénát. Semmi bajom a Coldplay-jel, azt is értem, hogy ők egy sokkal populárisabb stílust képviselnek, de azért na... van itt aránytalanság bőven!

A "Sommar..." koncepcionális album, amely szürkülettől hajnalig követ végig egy napot. A számomra kiejthetetlen és jóformán leírhatatlan svéd cím magyarul a "Nyárhajnalfény" szóösszetétellel fordítható le, ami gyanítom svédül is épp oly költőien hangzik, mint anyanyelvünkön. A keretet a címadó dal két verziója adja az album elején és végén, gyakorlatilag ugyanazzal a dallammal, de különböző szöveggel (ez már ismerős lehet a Pink Floyd "Animals" című lemezéről).

A ilyenformán bekeretezett belbecs kb. egy órányi epikus zenéből áll 10-15 perces tételekkel, melyekben csak úgy hemzsegnek a billentyű- és gitárszólók, valamint - a vendégmuzsikusok jóvoltából a hegedű és szaxofonszólók is. Kicsit féltem a "Sommar..."-tól, mert elég gyorsan érkezett a legutóbbi megjelenéshez (Urskog) képest, de végül kellemes meglepetés lett belőle. Először is az anyag döbbenetesen jól, mondhatnám tanítanivalóan szól. De tényleg. Ezt hangmérnököknek, producereknek kéne mutogatni etalonként. A legutóbbi lemezen kapott először lehetőséget Darby Todd dobos a bemutatkozásra, de itt már gyakorlatilag mesterkurzust tart jazz fúziós/prog rock dobolásból.

Ez a lemez most valahogy változatosabb lett elődjénél, nyilván nem Hans Lundin állandó "szignicsör" szinti soundja miatt, hanem köszönhetően elsősorban a lehengerlő hangszeres teljesítményeknek, a szabadabb hangszeres kibontakozásnak. A Mensa tag Per Nilsson gitárost (nesze neked tufa rocker sztereotípia!) nyilván be se kell mutatnom, mindazonáltal megragadom az alkalmat, hogy sokadjára elmondjam: páratlan zsenivel van dolgunk, akinek minden egyes szólója mestermű, különösen az, amit a "Seven Birds"-ben "követ el" (hallga' mán: 6:05-7:02!).

Már éppen azon gondolkodtam, hogy nem érdemes több Kaipa lemezt beszereznem, hiszen akinek megvan a "Vyttjar" (2012) és a "Sattyg" (2014), annak az utolsó néhány megjelenés már nem mutatott semmi újat. Erre jött a "Nyárhajnalfény" és ragyogásával bearanyozta ezt a fülledt nyári napot. Ennél már csak az lenne jobb, ha a bőgős, Jonas Reingold is meglepne végre egy új Karmakanic lemezzel!

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.martyfriedman.com
facebook.com/martyfriedman.official

A bejegyzés megírása pillanatában a Discogs adatbázis szerint rendezett, 1022 darabos zenegyűjteményem (CD, DVD, BR, LP) legnagyobb részét a "guitar instrumental music" mappába került megjelenések teszik ki (146 db). Fontos leszögezni azonban, hogy nem vagyok gyűjtő. Mára csak olyan lemezeket tartottam meg, vagy szerzek be, amelyek akár 50 év távlatából is lenyűgöznek, illetve tudom, hogy a hátralévő 50 évem (jó lesz az 15-nek is...) meghatározó zenei élménye lesz. Ez természetesen vonatkozik az instrumentális muzsikákra is.

Többször leírtam már itt a blogon, nagyon ritkán szólít meg mostanában aktuális megjelenés, azt meg végképp ne gondolja senki, hogy bármelyik shredder gitáros, rommá arpeggiózott lemezére úgy ugrok, mint tyúk a takonyra. Ez még a hőskorban sem volt így, nagyon is számított, hogy Yngwie (akkor még...), Becker, Vinnie Moore, MacAlpine, stb. dalokban gondolkodik, a lenyűgöző technika mellett.

Tehát nagyon is ínyenc és válogatós vagyok. A 146 db instru otthon a polcon, szinte kivétel nélkül megugrotta ezt a minőségi elvárást, valamennyire magam is elboldogulok a hat húron, így talán nem tűnik szerénytelenségnek, ha kijelentem, engem nehéz átb@szni ezen a terepen. Ezért van az, hogy nem szűnök szóvá tenni azt a fajta sarlatánságot, amit Axel Rudi Pell művel gitározás címszó alatt. Túl rövid az élet ahhoz, hogy pontatlan, rosszul intonált fogólap-kaparászást hallgassunk akkor, amikor...

AKKOR, AMIKOR MARTY FRIEDMAN A KORTÁRS INSTRUMENTÁLIS GITÁRZENE EGYIK LEGSZEBBEN, LEGKIFEJEZŐBBEN FELJÁTSZOTT LEMEZÉT TETTE A NAPOKBAN KÖZKINCCSÉ, AHOL MINDEN MEGFORMÁLT HANG AZT IGAZOLJA VISSZA, HOGY ENNYI ÉRZELMET, ILYEN VÁLTOZATOSAN ÉS SZÉLES SPEKTRUMBAN, CSAK AZ ELEKTROMOS GITÁR TUD KÖZVETÍTENI.

Nem túlzás ez, ennyire az ember lelkéig hatoló, hol magasztosan felemelő (Illumination, A Prayer), hol a szinte tapintható fájdalmat a bűnbánatban átélő és abban végül megnyugvó (Tearful Confession) gitározással még maga a főhős is csak néha rukkolt elő, inkább ment és japán popdalokat dolgozott át... Háromszor... (Tokyo Jukebox 1, 2, 3). Persze jó volt az is, de a "Drama" ihletett dalcsodáihoz hasonló önkitárulkozással, legalábbis egy teljes lemeznyi terjedelemben, eddig még nem találkoztunk.

Igen, az "Undertow", "Devil Take Tomorrow", "Lovesorrow" ugyanennek a léleknek hol fájdalmasan, hol felemelően, de mindig csodaszépen megformált hangjai, de lemezenként csupán egy-kettő, a hosszú évek alatt, most viszont kaptunk egyszerre egy csokrot. A lehető legszebb ajándékot. (Nagy jelentősége ugyan nincs, de felvezető klipet az egyetlen énekes dal kapott, aminek amúgy nem sok köze van a lemez egészéhez)

Ehhez fogható zenei élményem ebben az évben nem volt, nem is lesz. TOP 1 - már most, és talán semmi nem fogja követni. Ilyen - nyugodtan mondhatom - felkavaró zenei élmény azért ritkán adódik. Nekem legutóbb talán a Symphony X "Paradise Lost" lemeze volt hasonló. Akkor a kincskeresés analógiát használtam, megjegyezve, hogy ritkán adódik ekkora szerencse egy kincskereső életében. Én most újra rábukkantam. A "Drama" az emberi lélek létezésének legegyértelműbb bizonyítéka.

Túrisas

Kiadó:
Napalm Records

Honlap:
www.axel-rudi-pell.de

Axel Rudi Pell határozottan fejlődik, ami 64 évesen igen ritka az élet bármely szegmensében, kivéve talán a magyar egészségügy visszásságaiban történő tájékozottságot – egy más szempontból nézve pedig felkiálthatunk: épp itt volt az ideje! –, de ne legyünk rosszmájúak, és hogy Túrisas kolléga se kapjon rögtön a fejéhez, szakmai dilettantizmusomat emlegetve, gyorsan hozzáteszem: a dalírás területén. Mondjuk azt soha nem vitatta senki, hogy német barátunknak tehetsége van a Rainbow irányvonalán mozgó zenei világ kifejtéséhez, amiben ráadásul kiváló énekesek segítették, de azért valljuk be őszintén, hogy a 2000-től a 2018-ig tartó időszak albumai nem tudtak semmi olyan újdonsággal szolgálni, ami a Jeff Scott Sotoval készült lemezeken ne lett volna többször is "ellőve", és a kiadott dalok úgy folytak egymásba, mint a politikusok ígéretei a választási harcokban.

Ezután azonban történt valami – igen, én kezdtem el barátunk munkásságáról kritikákat írni –, de talán nem ez az egyetlen ok: a "Sign Of The Times"-on már megjelentek azok a modernizálási (!) törekvések, melyek miatt kénytelen voltam dicsérőn nyilatkozni hősünkről: ki gondolta volna, hogy egy Pell riff felállítja a hallgató hátán a szőrt, és nem a felháborodástól, hanem a Black Sabbath-i hangulat tökéletes megidézésétől, vagy olyan staccato ütemben elővezetett gitárfutamtól, amit akár a "Youthanasia" korabeli Megadeth (bocs, Mustaine) is írhatott volna.

És akkor itt van az új opusz, aminek felesleges introját követően úgy böffen meg Pell gitárja, hogy rögtön ellenőriznem kellett, jó lemezt hallgatok-e: a "Forever Song" mélyre hangolt gitárhangzása powerbe veri a hagyományos heavy metalt, ugyanakkor gálánsan meghagyja Gioeli hard rockban gyökeredző dallamainak a helyet, akként integrálva a két stílus erényét, ahogy az antefaminnal bedorgozott német Wehrmacht tette azt előrenyomulása során a gyorsaság és a mindent elsöprő erő tekintetében. (Még szerencse, hogy a szovjeteknek volt egy még erősebb "szerük", a vodka!)

Azon persze lehet vitatkozni, hogy mennyire volt szükséges a Led Zeppelin örökbecsű "Immigrant Song"-ját powerbe oltani, de nekem tetszik a próbálkozás, sőt, még a jellegzetes hullámzású gitárszóló is, amit Pell az eredetitől eltérően – amiben ugye inkább Plant hangja a főszereplő – a dallamok közé biggyesztett.

Soha nem tagadtam, hogy Axel epikus dalait nem igazán kedvelem. Tudom, hogy hősünk minden albumán többször is megpróbálta a "Stargazer" iskolapéldáját reprodukálni, de csak ritkán sikerült a Dio-Blackmore kettős tökéletes, fémbe vert perceinek színvonalát még megközelíteni is: általában úgy fulladtak unalomba ezek a dalok, hogy sikeresen negálják az egyébként jól sikerült rövidebb szerzeményeknek a hallgatóban keltett pozitív benyomásait. Most azonban ebben a versenyszámban is képes volt barátunk maradandót alkotni; az "Ankhaia" keleties kezdés után úgy fordul át Tony Martinos Black Sabbath-i epikába – igaz, egy kis lopkovárival –, hogy attól minden "szombatista" gyönyörbe verheti magát, ebben pedig a hangulatba tökéletesen beépített orientális motívumok sem lehetnek akadályozó tényezők.

Hasonlóan nagy lélegzetvétellel startol el a "Crying In Pain" is, ahogy Gioeli lassan nekikezd dalnak, attól "Szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik”, és Pell, rossz szokásától eltérően, most érzi is a tempót, mikor kell a kötelező szólóba belekezdeni. A könnyesre vett pillanatok után a "Right On Track" ismételten modernebbre vett  hangzása az előző szerzemény hangulati varázslásától elegáns gellert kapva üti fel a szinkópát a fejekben, kár, hogy a lemez záró tétele az "Ankhaia" hangulatát próbálja reprodukálni, de csak a szokványos Axel-féle unalom sül ki belőle.

Ha nem lenne a befejezés, még azt is meg merném kockáztatni, hogy a "Risen Symbol" ott van minden idők három legjobb Pell albuma között – de tudjátok mit, bátraké a szerencse, így mégis kockáztatok. Lehet fogadni!

Garael

Sebastian Bach: Child Within The Man (2024)

Fogalmam sincsen, miért hiszik azt a művész urak feszt, hogy szólóban modernek kell legyenek (lásd még Ozzy vagy Mick Mars, de a sor napestig folytatható). Hiszen a napnál is világosabb, hogy a közönség a korábbi zenekaraik csúcskorszakát akarják újra élni, Bach esetén ez az első két Skid Row albumot jelenti. Kezdetben van is egy olyan benyomásunk, hogy végre megkapjuk, amire vágytunk, leszámítva a hangzást, mert az inkább a "Subhuman Race" zajongására hasonlít. Aztán, ahogy haladunk előre a játékidővel, egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy itt inkább a "Slave…" és a "Subhuman…" egyvelege vár ránk, és ezzel párhuzamosan én egyre frusztráltabb leszek.

Igen, mert nem csak a '90-es évek második felében divatos sound baxtatja a fülemet, de a folyamatos acsarkodás is fárasztóvá válik egy idő után. Lennének itt az érzelmi skálán a dühön kívül még bejárható területek. Arról nem is beszélve, hogy SeBa magának is jobbat tenne, ha nem erőltetné állandóan a rekesztést. Pedig a számok nem rosszak, hagyományosabb felfogásban és hangzással rögzítve ezeket tetszene a produkció. OK, ha elfogadjuk, hogy Bach nem a morgolódó vén hülyéknek készít lemezt (csak azt tudnám kinek, a mai fiatalok szerintem kakilnak a metalra), akkor tulajdonképpen ez egy egész jó cucc. Legalábbis nem rombolja tovább a tékozló fiú amúgy is megtépázott hírnevét, már ez is valami. A borítót pedig felejtsük el gyorsan…

King Zebra: Between The Shadows (2024)

Dicsértem korábban a Gotthard és a Shakra nyomában loholó fiatal csapatot - már ami a származásukat illeti loholásügyileg. Zeneileg ugyanis mások valamelyest, nekem most éppen a skandináv vonal, azon belül is a korábbi Reckless Love ugrik be róluk, persze amikor még jók voltak, ugyebár. De az nagyon. Közös, nem titkolt szándék mindkettőjüknél a szeplőtlen, idealista, kicsit naiv '80-as évek felidézése, újra megélése – valami ilyesmit szeretnének ők is, és a rajongóik egyaránt.

Ezt valószínűleg kicsiben, helyi klubokban meg is teszik minden hétvégén, abban viszont már nem vagyok biztos, hogy nemzetközi produkcióvá tudnak válni valaha is. Ennek több gátja van: egyrészt nem olyan a zenei klíma, hogy ilyesmivel nagyot lehetne dobbantani manapság, másrészt – hiába írtak kifejezetten jó számokat – az énekesük hangja egy kicsit egysíkú és egyediséget nélkülöző. Harmadrészt még csak jól sem szól ez az anyag. Ezektől függetlenül ajánlom azoknak, akik szerették anno a Reckless Love-ot, és tele van a hócipőjük a svédek jelenlegi bénázásával.

Mind’s Mirrors: Forever Is Not Nearly Long Enough (2024)

Elképesztő vendégmuzsikosokkal vette körül magát Szabó Dániel és Purnhauser Pál, kezdve avval, hogy megnyerték Allan Tecchiot (Hades, Watchtower, Seven Witches stb.) énekesnek, aki nemcsak feldalolta a lemezt, de részt vett annak megírásában is; folytatva azzal, hogy Michael Romero és Steve Smyth is szólózik egyet-egyet itt. Manapság, az internet világában, úgy látszik ez kellő kitartással megugorható. A stílus hamisítatlan progresszív metal, a hőskorból, amikor ez a fajta zene még nagyon ment: első Fates Warning, korai Queensryche, Steel Prophet, Crimson Glory vagy éppen a Watchtower. De mondjuk a Sanctuary-vel vagy a Control Denieddal sem járunk messze az igazságtól.

A fentiekkel összhangban a színvonal is simán nemzetközi, a stílusban elvárt szintű ének- és gitártémákkal. Ha ez az album 40 évvel ezelőtt jelenik meg, most egy klasszikusról beszélünk. Kevertek bele itt-ott némi hörgést is, de ettől még a lényeg változatlan maradt. Manapság egy maroknyi elvetemültnél (akik viszont alighanem jól elvannak a korábban felsorolt bandák lemezeivel) ez így többeket nem hiszem, hogy érdekelni fog, pedig ezek a nóták megérdemelnének némi extra figyelmet. Akárhogy is, hazai viszonylatban ez még így is egy rockzenei mérföldkő, tessék belehallgatni!

Kotta

Kiadó:
Mascot

Honlap:
facebook.com/bccommunion

Hát ezt nem tesszük ki az ablakba! Ahhoz képest, hogy a Black Country Communion minden egyes zenésze már önmagában legenda, mi eddig elég mostohán bántunk velük ezen az oldalon. Egyetlen albumukról sem írtunk recenziót, mindössze a "Live Over Europe" DVD-jüket dicsérte agyon Túrisas kolléga a rá jellemző humorral. Szinte félve ismerem el, hogy a BCC nálam brutálisan megkésett szerelem. Ha jól emlékszem, jómagam is csak tavaly vagy tavalyelőtt szereztem be a kiadványaikat utólag. Ez, kérem szépen, nettó hülyeség... És el is mondom, miért.

Azért határolja ez a mulasztás az ostobaság határát, mert: (1) Glenn Hughes zseniális hangszeres és még jobb énekes, aki 73 évesen is bomba formában van (amit nagyon kevés hasonló korú pályatársa mondhat el magáról). (2) Joe Bonamassa szívós munkával bebizonyította, hogy a magának való sarki gyógyszerészre emlékeztető fazonja ellenére brutálisan jó gitáros és szinte kifogyhatatlan ihletű dalszerző. (3) Jason Bonham méltóképpen őrzi legendás édesapja örökségét, sőt ma már saját jogán is simán befér egy ilyen kaliberű szupercsapatba. (4) Derek Sherinian meg nyilván nem lehet hurkaujjú szemfényvesztő, ha a Dream Theater vagy épp Alice Cooper elég jónak gondolta a csatlakozáshoz. Ilyen zenészanyagból vajon születhet rossz vagy akár érdektelenül közepes muzsika? Aligha, maximum a csillagok katasztrofálisan szerencsétlen állása mellett, ami itt nyilvánvalóan nem érvényes. (Megjegyzem: a hasonlóképpen Hughes és Bonham nevéhez köthető California Breed viszont nem jött be igazán.)

Az "V" című (a sorban értelemszerűen 5.) albumot az együttes jóval korábbra ígérte, de a pandémia és a tagok ilyen-olyan, más irányú kötelezettségei a megjelenést rendre elhalasztották. A koncepció nyilván nem változott: jellegzetes brit hagyományokkal rendelkező blues alapú rock zenét tolnak erős (és abszolúte érthető, logikailag könnyen levezethető) Led Zeppelin, Trapeze és Deep Purple áthallásokkal. Ezt teszi kicsit kevésbé direktté Bonamassa kivételes dalszerzői képessége és az klasszikus blues iránti megkérdőjelezhetetlen elköteleződése.

Bevallom férfiasan, nekem pont azok a számok jönnek be leginkább, ahol a nagy elődök hatásai határozottan és minden szégyenérzet nélkül előtérbe kerülnek (Pl. Stay Free, Love And Faith, The Open Road). Tőlük nem az eredetiséget várom, hanem azt a hamisítatlan "70-es évek" fílinget, amelynek megidézésére minden joguk és adottságuk megvan. A producerként és hangmérnökként régóta velük dolgozó Kevin Shirley ehhez tökéletesen pászentos soundot kevert. A kb. 50 perces "V" a bikaerős BCC diszkográfiába - hogy ezt a zavaros anglicizmust használjam - varratlanul (seamlessly) illeszkedik. Vajon mennyi muzsika van még Glenn Hughesban? Elképesztő a fazon!

Tartuffe