Kiadó:
Inner Wound Recordings

Honlap:
facebook.com/sunburstofficial

Jó hírem van azoknak, akik hiányolják a Loomis-féle Nevermore-t és a Khan-féle Kamelotot. A görög Sunburst ugyanis elkészítette nekik a tökéletes lemezt. A Nevermore öröksége a Loomis-mániás Gus Drax gitáros miatt merülhet föl, a Kamelottal való hasonlóság pedig Vasilis Georgiou énekes operatikusan férfias orgánuma okán à la Roy Khan. Nagyjából ugyanezt írtam le 2016-ban, amikor a bemutatkozó album (Fragments Of Creation) megjelent, de azóta szinte minden reményt föladtam: azt hittem, a történet itt megrekedt, a tehetséges görögök pedig a földbe álltak, mint a gerely.

Mondjuk, igazából nem is normális dolog, hogy egy ígéretes debütáció folytatására nyolc évet kelljen várni! A csapatot tehát nem érheti az a vád, hogy elsiették az újrázást, szépen megültek az anyagon évekig. Az anyag producere és háttérbillentyűse most is Bob Katsionis (ex-Firewind), ennek megfelelően szól is a cucc, mint az atom. A lemezen hallható muzsika műfajilag leginkább a "prog power" címkével látható el, és bár görögök, hangzásra leginkább olyan, mintha skandinávok lennének úgy kb. 20 évvel ezelőttről. Magyarul: nem modern a stílus, de teljesen naprakészen szól.

A "prog power" minősítés csak jobb híján, megközelítőleg illik rájuk, hiszen viszonylag egyszerű, minden különösebb agyasságot és váratlan csavart nélkülőző power metált játszanak, bár az tény, hogy a billentyűkíséret, a változatos riffelés és az übertechnikás gitárszólók miatt némi progos beütést érzünk ki belőle, kb. olyan finoman, mint anno az azóta sajnos fölszívódott Red Circuitben. Hogy az alig 50 perces lemezen nyolc szám kapott helyet, azt mutatja, hogy a számok nincsenek sem elnyújtva, sem túlbonyolítva.

Tekintve, hogy valamiért csak nyolc év múltán sikerült eljutniuk a második kiadványukig, már nem nagyon emlékeztem az első lemezre. Ezért azt is elő kellett vennem, csak hogy valami viszonyítási alapom legyen. A "Manifesto" úgy keményebb, dögösebb album az elsőnél, hogy közben dallamosabbnak, fülbemászóbbnak is érzem. Nyilván a hangzás is modernebb, de a lényeg mégiscsak az, hogy itt jobbak a dalok... Olyannyira jók, hogy még azt sem zárom ki, hogy az év végéig bérelt helyet szerez magának a legjobbak között.

Tartuffe

Kiadó:
GlassVille Records

Honlapok:
www.hfmcband.com
hfmc.bandcamp.com
facebook.com/hfmcband

Csak utólag rákeresve (és rá nem találva) derült ki, hogy a legutóbbi, 2021-es HFMC lemezről (We Are The Truth) nem is írtam kritikát. Hát hogy? Milyen csúfságok történnek itt, ezen az oldalon? Végül úgy döntöttem, nem fogom utólag sem megírni (az egyik ok: nem lett igazán kiemelkedő), inkább úgy billentem vissza helyére a világ kizökkent rendjét, hogy a Hasse Fröberg zenei debütációjának 40. évfordulójára kiadott új albumról számolok be az olvasóknak. Már ha lesz olyan, akit érdekel...

A skandináv prog rock szerencsére népes közösség, akik évtizedek óta szállítják nekünk - néha olyan érzésem van, mintha személyesen nekem - a jobbnál-jobb lemezeket. Szinte hihetetlen, hogy a The Flower Kingsben is régóta aktív énekes, Hasse Fröberg zenei társasága immár hatodik lemezével lep meg minket. Talán nem ők a legnépszerűbbek, legnevesebbek a stílusban, de megbízható, magas színvonalon muzsikálnak, ezért mindig élményszámba megy egy új HFMC album meghallgatása, kiértékelése.

Szóval a HFMC nem kap annyi reflektorfényt, mint pl. a The Flower Kings, a Kaipa vagy a manapság sajnos "rejtőzködő" üzemmódra váltó Karmakanic. Nem tudom, hogy ennek mi az oka; a dalok jók, a muzsikusok - enyhén szólva - fölkészültek, a hangzás is rendben van. Szerencsére azért ezek a lemezek is utat találnak az olyan elkötelezett rajongókhoz, mint amilyen én is vagyok.

Az "Eternal Snapshots" a műfajra jellemzően ún. "concept album", amely szövegszerűen olyan kérdésekkel foglalkozik, mint például, hogy miként válunk azzá, akik vagyunk. Vajon minden előre meg van határozva? Milyen szerepet játszik a sors az életünkben? Az összefüggő tematika ugyanakkor nincs különösebb hatással a muzsikára, a lemez lényegében önmagukban is magálló tételekből áll, és visszatérő zenei motívumok sem fűzik szorosabbra a köztük lévő kapcsolatot.

Fröberg száraz, reszelős hangja valószínűleg nem tetszik mindenkinek, ahogy mondani szokták: szerzett vagy tanult ízlés (acquired taste) kérdése. Én már megszoktam. Ennél jobban zavarnak Kjell Haraldsson billentyűs hangszínei - szinte fölszabadulásként élem meg, amikor végre beköszön a jól ismert (és rajongva szeretett) Hammond (pl. Blind Dog). Szerencsére Anton Lindsjö gitárjátéka mindig élményszámba megy. Persze az is lehetséges, hogy a keverésnél van az a bizonyos kutya elásva...

Nem mondanám, hogy az "Eternal Snapshots" hibátlan lemez lett, még azt sem, hogy ez a legjobb HFMC album. Úgy érzem, hogy egy erős kezdés után a végére kicsit megül az anyag. Az első fele azonban, amely érzésem szerint - kivéve persze az éneket - jelentős Yes hatásokat mutatt, bárkinek becsületére válna. Szinte félve, majdnem suttogva mondom ki: nekem így is sokkal jobban tetszik, mint az "anyabanda", a The Flower Kings bármelyik kiadványa...

Tartuffe

Kiadó:
AFM Records

Honlap:
www.rhapsodyoffire.com

Érdekes dolgokat produkál az emberi psziché: az érzelmek úgy tudnak uralkodni az értelem felett – amit a politikusok, szektavezetők, ideológiai guruk remekül ki is használtak és használnak –, hogy kialakítsák az úgynevezett kognitív disszonancia érzését (tudom, most áll fel Túrisas kolléga haja az "esszéírástól"). Ez a szociálpszichológiai jelenség akkor lép fel, ha a viselkedésünk nincs összhangban azzal, ahogyan egy adott dologról vagy helyzetről vélekedünk, illetve kizárjuk azokat a dolgokat a tudatunkból, amik nem illeszkednek az általunk – érzelmileg – felépített rendszerbe.

Mit is akarok ezzel mondani? Nem, nem a tudóst játszom: az internet korában elég egy vagy két kattintás ahhoz, hogy egy, a témával foglalkozó teljes egyetemi tanszék tudományos produktumát képesek legyünk abszolválni, inkább arra akarok rámutatni, miért is csinálok magamból komplett idiótát, mikor úgy ülök neki egy új Rhapsody Of Fire albumnak, hogy annak biztosan jónak kell lennie. Ilyenkor aztán kizárom az agyamból az elmúlt hét év "Rhapsody" – nekem már csak ezen a néven maradnak meg –  lemeztermését, és újból 1997-ben találom magam, 26 évesen, rácsodálkozva egy, a korábban soha nem hallott hangzású ismeretlen csapat "Legendary Tales" című albumára, hogy aztán majd húsz éven keresztül kapjam tőlük a csodásabbnál csodásabb pillanatokat (mások szerint a giccsbajnokság legtufább góljait, bár a zenei foci úri közönségének véleménye olyan, mint mostanában az időjárás, vagyis változékony).

Hiába tudom, hogy a zenekar kreatív részét Luca Turilli, ez a nyakáig felhúzott gitárral arpeggiókat varázsoló zenész – aki egy időben elhitette magával, hogy jobb billentyűs! – és Fabio Lione, az "operai" tenorban zokogni képes, megosztó énekes (akinek technikai képzettségét botorság vitatni, stílusát annál inkább) jelenti, képes vagyok a tényeket kizárva reménykedni, majd a valóság pofonjától kijózanodva észhez térni, búbánatos érzésekkel a lelkemben - pedig az a doom műfajnál jelent eredményes kiváltott hatást. Mert mit is írhatnék az új opuszról, aminek kínnal-keservvel futottam neki újra és újra, bőven több esélyt adva az elmúlt pár évben megjelent, általam recenzált albumokra szánt időnél, hogy aztán visszapattanva a tökéletes érdektelenség faláról hagyjam a francba az egészet.

A "Challenge The Wind" ugyanis a Rhapsody történelem talán legszürkébb, legsemmitmondóbb alkotása, mit alkotása, torzszülötte, amiben a kreativitás teljes hiánya mellett a sematikusság és az unalom játssza a főszerepet, bár ebben a stílusban a bevett sémák általában azért működnek, vagy inkább a rajongók megengedőbbek az újrahasznosított ötletek esetében, már ha azok eredetileg élvezhetőek voltak. Az egyetlen "őstag", Alex Staropoli, aki a fénykorban képes volt olyan, a progresszívba hajló billentyűmágiára, mint amit a csapat általam csúcsalkotásának tartott "Queen of the Dark Horizons"-ban, vagy a majd húszperces "Gargoyles, Angels of Darkness"-ben mutatott, most annyira szürke és jellegtelen témákkal próbálja felidézni a múltat, hogy nem hiszek a fülemnek. Igen, a fiúk elértek, bocsánat, lesüllyedtek arra a szintre, mikor már meg sem kísérelnek valami újjal előrukkolni, de még arra sem, hogy sikeresen újrahasznosítsák a valamikori élvezetesre formált ötleteket. Ezáltal a lemezen nincs egyetlen olyan apró momentum sem, amit ötszöri meghallgatás után fel tudnék idézni, és ez nem a rafinált dalszerkezetek miatt van, hanem a teljes érdektelenségtől, attól a tudatállapottól, amiben már a zenészek maguk sem hiszik el, hogy legalább valami átlagossal képesek előrukkolni.

Nem tudom, hogy Olaszországon kívül mekkora rajongótáborral bír a "Lucátlanosított" Rhapsody Of Fire, bár az azért jelent valamit, hogy még saját kiadójuk promóciós tevékenysége sem ütötte meg azt a szintet, amivel legalább a lemez kiadásának hírét elvitték volna a megmaradt fanoknak: én is úgy ütköztem bele az albumba, tiszta véletlenül, hogy aztán jelen kritika elején felmondott leckének megfelelő folyamaton átesve, ismét bolondot csináljak magamból. Persze hiába is tenném le a "nagyesküt", hogy soha többé Rhapsody, úgyis tudom, ha új lemezük jelenik meg, az érzelmek felül fogják írni a rációt – csak aztán legyen elég papírzsebkendő a csalódottság könnyeit felitatni.

Garael

Kiadó:
Phantom Recordings

Honlapok:
www.darwin.is
facebook.com/DarWinOoS

Bár az izlandi illetőségű DarWin - mint névadó gitáros - kilétét továbbra is homály fedi, azt már tudjuk, hogy ez a projekt nem egyszeri föllángolás volt, hanem stabil kollaboráció, melynek sziklaszilárd alapját - DarWin mellett - Matt Bisonette és Simon Phillips képezik. Bisonette itt kivételesen nem bőgősként, hanem énekesként szerepel, Phillips pedig a dobolás mellett társproducere is az albumnak, amelyre a számokat így hárman, közösen szerezték.

Az előző lemezen (A Frozen War, 2020) szereplő Billy Sheehen és Guthrie Govan helyett, most két semmivel sem kevésbé híres és tehetséges muzsikus szegődött melléjük; a korábban már epizódszerepet vállaló Greg Howe gitározik és a csodálatos Mohini Dey bőgőzik. Rajtuk kívül más zenészek is közreműködtek még, de valljuk be őszintén, az eddig fölsorolt nevek éppen elegendők ahhoz, hogy az igényes és tájékozott rocker érdeklődését fölkeltsék.

A DarWin teljesen sajátos jelenség a prog rock/metál műfajban, mert fölfogásban, stílusban, hangzásban markánsan eltérnek a zsáner kánonjától. Erre most Phillips jellegzetes ütősmunkája mellett vastagon ráerősít Greg Howe varázslatos, semmi és senki mással össze nem téveszthető gitárjátéka. Nekem sajnos Bisonette éneke nem elég karakteres és a sound is furcsán mély-erős (bass-heavy), olyannyira, hogy a cájgon le kell tekernem a mélyeket (ennek általában pont az ellenkezőjét szoktam cselekedni), mindazonáltal a muzsika annyira ötletes és egyedi, hogy nem tudom őket nem szeretni.

A 47 perces album érdekes dalcsokrot kínál, a hol metálba (pl. Inside This Zoo), hol jazzbe (pl. The Sun) hajló prog rock mellett most akad szinte Toto-hangulatú pop rock nóta is (Seasons Of A Life) - persze brutál gitárszólókkal. Félve ismerem el, hogy nekik - legalábbis itt, ezen a lemezen - jobban állnak a lazább, könnyedebb tételek. A szigorkodással olykor elveszik náluk a dallamosság is, ami sokkal szebben domborít a populárisabb tételekben (pl. What Do We Know) - utóbbiak közül magasan kiemelkedik ügyeletes kedvencem, az "Imitation Suede".

Nem való ez a kezdőknek, avatatlanoknak, slágerhajhászoknak és műfajsovinisztáknak. Kell hozzá némi előképzettség, nyitottság és elszántság, de megéri és meghálálja a belefektetett energiákat...

Tartuffe

Kiadó:
Napalm Records

Honlapok:
www.evergrey.net
facebook.com/Evergrey

Tom S. Englundék nem lassítanak, elképesztő munkatempót diktálnak ma is, pedig a zenekar története messzire (30+ év) nyúlik vissza, és szakmai életpályájukban bizony akadnak kanyarok, pangások rendesen. Az utóbbi kb. 10 évben új ihlet és életerő szállta meg őket, hallatszik a muzsikájukon, hogy az oszlopos tagok mostanában megint jól kijönnek egymással zeneileg, emberileg egyaránt. Ez már messze nem a hőskorszak, de azért stabil minőségben szállítják a kiforrott, rájuk tipikusan jellemző stílusban fogant lemezeket. A legutóbbi albummal kapcsolatban megjegyeztem, hogy egy kicsit talán túl gyakran is.

Ezúttal két évet pihentek rá az új albumra, és azt kell mondjam, ez alapvetően jót is tett nekik. Englund nemrég azt nyilatkozta, hogy ők nem akarnak egyforma lemezeket készíteni, hanem minden egyes kiadványukra próbálnak valami mást, valami újat kitalálni. Nos, ez véleményem szerint csak a szokásos promóciós szöveg. Az Evergrey egyébként is egy meglehetősen "egynemű" zenekar, de az utóbbi néhány lemez különösen egységes összképet mutatott; most is maximum leheletfinom igazításokról lehet beszélni. Pl. arról, hogy most mintha újra kicsit dallamosabbak, valamivel szellősebbek lennének (az előző albumhoz képest biztosan).

Úgy gondolom, hogy az "újkori" Evergrey etalonértékű produktuma továbbra is a 2019-es "The Atlantic", ezt azóta sem sikerült túlszárnyalni. Én úgy érzem, hogy a "Theories Of Emptiness" igazából ehhez akart visszanyúlni, s ez mindenképpen jó irány. A lemez első fele gyakorlatilag hibátlan is, de azután a némileg laposkás középrészben (Ghost of My Hero - ó, milyen unalmas ez a "líra"! -, We Are The North, The Night Within) megtörik a lendület, amit a Jonas Renkse (Katatonia) hörgésével dekorált "Cold Dreams" helyretesz ugyan, de a kezdeti svung már nem tér vissza. A 2 perces, dalként értelmezhetetlen címadót - főleg így, a lemez legvégén - sem igazán tudom hova tenni.

Én ezt a helyenkénti megbicsaklások ellenére a svéd Örökszürkék jobban sikerült lemezei közé sorolom, jobbnak gondolom a közvetlen elődjénél. Ha igaz, Mikulásra lesz budapesti koncert, sajnos az ezer sebből vérző, méltán rossz hírű Barba Negrában. Az év végi toplista összeállításáig még hátravan sok-sok hallgatás, más, hasonló súlyú, jelentőségű megjelenéssel való összehasonlítás.

Tartuffe

Mega Colossus: Showdown (2024)

Régóta tervezgetem már, hogy írok pár sort erről a lemezről, mert jó kis muzsikát tartalmaz. "Az ikergitáros melódiák sas-rikoltásként szelik át a teret, elkap a metal nyers ereje és vigyorogva öntöd a fejedre a sört." Vagy valami ilyesmi. Írja magáról az amerikai csapat a bandcamp oldalán, és azt kell mondjam, ezúttal nem torz az önkép. Valahogy így jellemezném őket magam is. Tradicionális heavy metal, amely a páros gitárdallamok mellett nagy dózisban adagolja az életvidám, pozitív attitűdöt is. Indokolatlan jókedv árad belőle, tényleg nehéz nem füli érő szájjal hallgatni.

Full underground persze, olyannyira, hogy ugyanaz a hangzás, felfogás süt belőle, mint a legutóbb bemutatott High Spiritsből. Hozzáteszem, jobban szól, mint a legtöbb Metallica album, szóval nem minden a pénzen múlik manapság. A zenei kompetenciával sincsen baj, nagy magabiztossággal vezetik elő a fogós dalaikat. Oké, nem mindegyik nóta 100%-os, de pl. a "Wicked Road" bármelyik élvonalbeli banda életművében közönségkedvenc lenne. Még a "Fallout" sorozat világára hajazó borító is tetszik, ez is simán üti bármelyik Metallica albumét. Ha jót akarsz magadnak, adsz egy esélyt nekik!

Riot V: Mean Streets (2024)

Annyiban hasonlatos a Riot a Tygers Of Pan Tanghez, hogy ők sem csak egyetlen stílusban érzik otthon magukat, pályafutásuk alatt voltak hard rock, speed/heavy és power metal korszakaik, számaik egyaránt. Talán ez is oka, hogy a következetesen jó minőségű zene ellenére, amit stílustól függetlenül szállítanak mindig, mégis és szintén beleragadtak a másod-harmad vonalba. A rockerek, úgy tűnik, jobban szeretik a konzisztenciát.

Jelen dolgozat amolyan pályaösszegző is lehetne, mert valamennyit villantnak mindenből. Az egységesen erős diszkográfiából talán kicsit még fölfelé is emelkedik ki – a számokat jól eltalálták, zenészi kvalitásokkal sosem volt gond náluk, a hangzással sincsen baj. Még a borító is korrektnek számít manapság, és valószínűleg nem véletlenül meglehetősen múltidéző az is. Belekötni nem tudok, aki szereti őket, nem fog csalódni most sem.

Babylon A.D.: Rome Wasn't Built In A Day (2024)

A '89-es bemutatkozóról a "Bang Go The Bells" ott van a kedvenceim listáján, a teljes lemez se rossz, de valahogy mégis megragadtak nálam ebben az egyslágeres státuszban. Ők is egyike azoknak a későn érkező hajmetál bandáknak, akiket a trutyi lemosott a színtérről; akikben volt ugyan potenciál, de az ígéret sosem tudott materializálódni, rajtuk kívül álló okok miatt. Mocorognak időnként, nyilván tét nélkül, maguknak zenélgetnek, esetleg egy-két fesztivál meghívás bejátszik… – gondolom én. Ha jól rémlik, az előző albumot még a Frontiers hozta ki, de annyira underground ez ma már, hogy azzal még az olaszok se tudtak – úgy látszik – mit kezdeni, mert itt nem ők a kiadó.

És hát kis pénz, kis foci, ugyebár! A lemez botrányosan szól, régebben ez maximum demo minőségnek ment el. Márpedig a stadion rock nem annyira játszik garázs hangzással, az akkor igazán élvezetes, ha megdörren. Kár érte, mert írtak néhány igen kellemes számot ide, amelyek profibb produkciót érdemelnének. Egyetlen megoldás van: ha megideologizálod a szart (ebben úgyis jók vagyunk). Mondhatjuk például azt, hogy ez egy ilyen vissza a gyökerekhez, autentikus, tökös rákenroll lemez, amikor még a dekadens nyugati zeneipar nem kurvította el a hangzást és a zenekarokat. Na, így már mindjárt oké!

Kotta

Honlapok:
www.barockproject.net
www.lucazabbini.com
facebook.com/barockproject

Mikor leültem a gép elé, hogy megírjam ezt a recenziót, azonnal a Monty Python szürreálisan zseniális jelenete jutott eszembe a Hülye Járások Minsztériumáról. Ha lenne Hülye Együttesnevek Minisztériuma, az északolasz (modenai) Barock Project bizonnyal minimum államtitkári beosztásig jutna ezzel a névválasztással. De tényleg, kinek nem veszi el a kedvét egy ilyen jellegtelen név, aminek ráadásul vajmi kevés köze van ahhoz a stílushoz, amit a banda ténylegesen képvisel? S hogy pontosan mi is ez a stílus? Hát itt vagyok én nagy bajban, mert a BP teljes mértékben kategorizálhatatlan.

Egyébként – nyilván nem függetlenül a szerencsétlen névválasztástól – évek óta kerülgetem őket. Mindig is éreztem, hogy amit hallok, elképesztően zenei, ugyanakkor elriasztott az ezerarcúság és a billentyűk nyomasztó dominanciája a gitárok által meghatározott "kánoni" rock hangzás kárára. Megalakulásuk, azaz 2004 óta már féltucat lemezük jelent meg, de az első olyan, amit minden előzetes kételyem ellenére végig élveztem, az a 2019-es "Seven Seas" volt. Gondolkoztam is azon, hogy utólag megírom a kritikát, de azután meghallottam, hogy az idén megjelenik az új album, így inkább ezt az alkalmat használom föl arra, hogy bemutassam őket az olvasóknak, kollégáknak.

Visszatérve a stílusra, alighanem a progresszív rock címke ragasztható rájuk leginkább, de ez durva általánosítás. A billentyűközpontú muzsika eredeti ötletgazdája, fő motorja és elsődleges zeneszerzője Luca Zabinni, aki Electric Light Orchestra és Emerson, Lake & Palmer lemezeken nőtt föl, miközben a zeneiskolá(k)ban elsősorban klasszikus és jazz zenei hatások érték. Lényegében ő határozza meg az együttes arculatát, amibe simán beletartozik a névadó (bár félrevezető) barokk zene, a klasszikusok, a népzene, pop, a rock és a jazz. Zabbini mindemellett meg van áldva nem elhanyagolható filmzenés hajlamokkal is – szólóban volt is ilyen próbálkozása. Mindez egy egészen sajátos egyveleget alkot a BP lemezein, amit én néha picit unalmasnak, néha viszont (és szerencsére ez a gyakoribb) kifejezetten izgalmasnak érzek.

A billentyűzés mellett alkalomadtán éneklő és gitározó Zabinni mellé az előző albummal került Alex Mari, akinek csatlakozása szerintem jó irányba mozdította el a folyamatokat. Michael Sadlerre hasonlító orgánuma miatt egyre többször ugrik be nálam a Saga párhuzam. Marco Mazzuoccolo gitáros sem régóta muzsikál velük, sajnos ő kevésbé meghatározó eleme a BP-nek, pedig valamivel több gitár riff és szóló határozottan javítana az összképen.

A 70 perces lemez tematikusan egy időutazó élményei köré van fölépítve, a dalok megírásához a covidos/karanténos időben fogtak hozzá. Sokat mókoltak azzal, hogy a megfelelő hangzást megteremtsék; a sounddal nincs is probléma, pedig a lemez saját (kiadófüggetlen) kiadásban jelent meg. A nagyzenekari megszólalástól kezdve a szintipopig, az ELO és Saga-féle progresszív rocktól a filmzenés hangulatteremtésig mindent (is) találunk az albumon.

Nekem némileg frusztráló a stiláris fókusz hiánya, főleg amikor szembejön velem egy zseniális téma, ami nincs rendesen kibontva, mert fél perc múlva már másfelé kalandoznak. Mindeközben az ember végig tudatában van annak, hogy nagyszerű muzsikusokat hall, akiknek a kisujjában van az elmúlt néhány száz év teljes zeneirodalma. Van egy olyan érzésem, hogy ez élőben, egy koncertteremben sokkal jobban működik, mint fölvételről az otthoni kényelemben. Ugyanakkor azt kell mondjam, hogy aki – mint Zabinni maga – ELO lemezeken nőtt föl és Kieth Emersont tartja a rocktörténelem legjobb billentyűsének, mindenképpen jól teszi, ha ad egy esélyt a zenekarnak.

Tartuffe

Kiadó:
Nefes Records

Honlapok:
www.alkera.net
facebook.com/alkeraband

Az orientális heavy metal, főleg annak minősített, népzenei és progresszív elemekkel dúsított változata gyakorlatilag önálló műfajjá nőtte ki magát az utóbbi években. A zsáner nagy úttörői egyértelműen a török Mezarkabul/Pentagram, az izraeli Orphaned Land és a tunéziai Myrath voltak, akik régóta állandó és meghatározó tényezői, hivatkozási pontjai önkéntes zenei fölfedező tevékenységünknek. E három együttes azután megtermékenyítette (rossz az, aki rosszra gondol!) a Földközi-tenger javarészt muszlimok által lakott déli és délkeleti partvidékét. A sivatagos talajon olyan új hajtások szökkentek szárba, mint az Ostura, Amaseffer, Edgend, Turbulence, Nawather, Kawn, Carthagods, Amadeus Awad's Eon és nem utolsó sorban a PUi.

A Mezarkabul/Pentagram és a PUi elsősorban azért érdekesek, mert a legújabb internetes turkálásom következtében most terítékre kerülő Alkera is török csapat. A markáns különbség abban áll, hogy itt gyakorlatilag végig törökül dalolnak - kivéve a "Nonchalant" című bónusz nótát, ami a videoklipes "Dilhun" angol nyelvű változata. Szerintem a török nyelv következetes használata egyáltalán nem zavaró - bár a "Nonchalant" alapján talán kijelenthető, hogy - a nemzetközi hallgatóságot figyelembe véve - az ilyen gesztusok hosszútávon kifizetődnének.

Onur Çobanoğlu énekes férfias, mélyebb fekvésű orgánuma talán nem éppen a kedvencem, de igazából semmi baj sincs vele, és jól áll neki a szerencsére minimális mértékű rekesztés, mikrofonba röfögés is (pl. Taş Yuva). Bár kimondottan feszes és furfangos a ritmusszekció (dobos: Yalçın Hafızoğlu, basszer: Ozan Tuncal) a főszereplő itt egyértelműen a ronda, fej nélküli gitárral kedélyeimet borzoló Faruk Aydin Toksöz. Sajnos a szólókat nem erőlteti, de a riffmunkája ötletes, mesteri, tanítani való, fejszaggató, egészen magával ragadó.

A "Kum Saati" című intrumentális bevezetést fölöslegesnek és hosszúnak érzem, de azután már nincs üresjárat a lemezen. Még a nem túl inspiráló ballada, a "Katatoni" is beeszi magát a végére a bőröm alá, köszönhetően elsősorban az album legátgondoltabb, legdallamosabb gitárszólójának. Jelenleg nálam a "Son Rüya/Peripeteya" kettős a csúcs, az előbbi a szólóértékű riffel (gitárkísérettel) és a szám végén hallható nyugis (majdnem pinkfloydos) szólóval, az utóbbi instrumentális tétel pedig azzal, hogy simán szerepelhetne egy Dream Theater lemezen is (ha így lenne, még meg is jegyezném, hogy Jordan Rudess végre leszokott a halálosan idegesítő és szemfényvesztő vértyogásról).

Én valamivel több közel-keleti motívumot és lényegesen több hangszeres szólót szeretnék tőlük hallani, de azt kell mondjam, hogy az Alkera az orientális metál műfajon belül az utóbbi évek egyik legnagyobb revelációja. Az ilyenekért érdemes döntögetni, kibelezni a világháló virtuális kukáit. Ahogy mondani szokás: van benne potenciál - egészen pontosan az a potenciál, hogy az év végi toplistámra is fölkapaszkodjon.

Tartuffe

Accept: Humanoid (2024)

A Tornillo-féle újjáalakulást nagy hallelujával üdvözöltem, idővel viszont lohadt a kezdeti lelkesedésem. Ennek egyik oka az ezt megelőző öt album egyneműsége lehet. (A banda történetének első felvonásában, a '79-'96 között megjelent 11 lemez között elvétve találunk két hasonlót. Hangzásban, felfogásban is eléggé különbözőek ezek, a kétezres évek lemezei viszont meglehetősen homogének, egy idő után pedig már kiszámíthatóak lettek.) Az érdeklődés lankadásának másik oka, hogy Accept helyett Wolf Hoffmann Bandről kellene leginkább beszéljünk 2024-ben…

Így nehezen vettem rá magamat az első meghallgatásra, egy újabb példa arra, hogy nem szabad prejudikálni, előítéletekkel közelíteni egy alkotáshoz. A korong ugyanis kifejezetten jól sikerült, erős dalokkal és markáns nosztalgikus felhangokkal. Úgy látszik, nekem már ez kell… a retró. Rockosabb szerintem ez a szösszenet, mint a korábbi öt. Ha leegyszerűsítve azt mondjuk, hogy a germánok az AC/DC-ből és a Judas Priestből rakták össze a kezdeti stílusukat, akkor most nagyot léptek a korai korszakuk, és azon belül is a DC felé. Emellett a fénykoruk ('82-'85) legjobb fordulatai, megoldásai is megidézésre kerülnek. Szép hosszú lesz így a vénasszonyok nyara náluk is, ahogyan a Priest esetében. Aminek én végül is örülök, Wolf Hoffmann Band ide, vagy oda.

The Treatment: Wake Up The Neighbourhood (2024)

Méltatlanul kevés figyelem vetül erre az angol zenekarra, pedig nem rosszabb, mint mondjuk a hasonló stílusban nyomuló Airbourne. AC/DC ihletésű, lendületes dallamrockban utaznak ők is, és miközben megidézik a '70-es (lásd még Aerosmith, UFO) és a nyolcvanas (pl. Tesla, Krokus) éveket, van bennük egy kis modern stich is. Ebben a tekintetben a svéd Eclipse-hez is hasonlíthatjuk őket: feszes riffek, jó dallamok, a küldetés pedig ezek transzponálása a jelenbe, a kor elvárásainak megfelelő hangzással, a mai tinédzserek ízléséhez igazítva.

Nem mondom, hogy ez a legerősebb albumuk, de ismerkedésnek megteszi. A harmadik énekesüket nyűvik amúgy (hat eddig megjelent lemezen), és néhány gitárost is leamortizáltak közben, de ez különösebb törést stílusban, lendületben eddig nem okozott náluk. A gyakori tagcserék lehetnek azért a relatív sikertelenség hátterében, de az előző korongjuk címével összhangban, ők azért töretlenül várják, hogy a szerencse rájuk mosolyogjon végre (Waiting For Good Luck).

Demon: Invincible (2024)

Leírtam legutóbb, hogy nagyon csípem a "The Uninvited Guest"-et, és azt is, hogy az első két lemez után már kevésbé karcos, kevésbé különleges muzsikát toltak, úgy nagyjából a Magnum stílusában. A nyolc évnyi csend után magáról újra életjelet adó csapat ott folytatja, ahol abbahagyta: veretes, old-school hard rock hallható itt, igen, pontosan a Magnum stílusában. Azaz helyenként melankolikus, itt-ott AOR-ba, máshol kicsit progresszív irányba forduló, billentyűvel bőven megtámogatott, érett férfimuzsika ez. Hopp, ez a leírás a Uriah Heepre is feszesen passzol, azaz Heep-Magnum fanoknak ajánlott leginkább az anyag.

Hozzá kell tegyem azért, hogy Hill hangja sokat változott a hőskor óta, az idő nem csak a hangszínét, de talán az előadásmódját is átformálta kissé. Az öblös hang tulajdonképpen oké, de nekem hiányzik belőle az a csipetnyi hisztéria, őrület, ami annak idején egyedivé tette. Ezen felül a zenei teljesítményre rosszat nem igazán lehet mondani, Dave kompetens zenészekkel vette magát körül most is. Nem kihagyhatatlan, de ha csipázod a fent említett két bandát, akkor örömet lelhetsz benne.

Kotta

Kiadó:
Wells Music

Honlapok:
www.teramaze.com.au
facebook.com/teramaze
teramaze.bandcamp.com

Most őszintén, most mi a jó büdös francot mondhatnék a Teramaze-ről? Hogy kéne lereagálnom azt, amit az utóbbi időben művelnek? Olyan ez az ausztrál progresszív banda, mint egy csalfa szerető. Hol életem legszebb pillanatait szerzi (lásd "Halo", 2015), hol keserű csalódások okozója (gyakorlatilag bármi 2020 óta, pl. "Flight Of The Wounded"). Direkt engem provokálnak? Szívatás az egész, vagy valami rossz csillagzat alatt született reklámfogás? Évek óta altatnak gyöngébbnél gyöngébb, szirupos, "overproduced" töltelékzenékkel, most meg rápihennek és kiadnak egy ilyen - ha nem is tökéletes, de korábbi teljesítményükhöz és megkérdőjelezhetetlen tehetségükhoz méltó - albumot? Ha képesek ilyesmire, miért borzolták az idegeimet évekig?

A legszívesebben jól fenékbe billenteném Dean Wellst. Járna neki a tockos, mert senki másra nem lehet rákenni az elmúlt néhány év izzadságszagú kínlódását. Folyamatosan cserélődtek körülötte az emberek, kiadói kontroll és külső fül hiányában mindenre rátelepedett, még a mikrofont is magához ragadta, elkezdett poposodni és laposodni, miközben ipari mennyiségben tolta ki magából az EP-ket és LP-ket, mint aki nem emészt, nem asszimilál, csak eszik és ürít.

Elnézést kérek az olvasóktól, elismerem, hogy zaklatott vagyok, de ez annak a jele, hogy nekem igenis számít, éppen milyen formában muzsikál a Teramaze, mert fontosak nekem. Egyébként már tavaly fölgyúltak bennem a remény apró fényei, amikor megtudtam, hogy kiadtak egy rövidke koncertalbumot (Live at 170 Russell), amelyen újra az általam nagyra becsült ifjú titán, Nathan Peachey énekelt. Reményem nem is volt alaptalan, mert Peachey visszatérésével mintha újra magára talált volna a csapat. Pedig továbbra is Wells a főnök/zeneszerző, sajnos még erőlteti is az éneklést (különben nincs rossz hangja, de inkább vokálozásra született, mint frontemberi posztra), a nagyzenekari kíséretek is őrjítően műanyagok (és fölöslegesek), de a dalok újra jók!

Még mindig poposabb a hangvétel mint szeretném (főleg, amikor Wells énekel), egy rendes billentyűs is nagyon elkelne, aki inkább az eredeti rock hangzások (pl. Hammond, Moog stb.) és nem a nyálas szinti, ál-nagyzenekari kíséretek bűvöletében él, de az összkép kezd letisztulni, újra progresszív metál szól a hangfalakból - valahogy inspiráltabb, mélyebb, tartalmasabb az egész. Tetszik, hogy a "Madam Roma" című dalban - ez szerintem a lemez csúcspontja - van egy kis jó ízléssel és önmérséklettel adagolt hörgentyű, mint ahogy tetszik a 15 perces, lemezt záró címadóban a szaxofon bátor használata is - mindig mondtam, hogy ennek a hangszernek helye lenne a keményebb műfajokban is (lásd Dream Theater: Another Day).

Az 56 perc körüli album koncepciójában a "Her Halo" (2015) és a "Sorella Minore" (2021) történet folytatása. Az intrót (A Place Called Halo) nem nagyon tudom hova tenni, főleg a kontakthibának tűnő szaggatást (rögtön pánikszerűen szerelni is kezdtem a cájgot), sem a rettenetesen művi cselló samplerrel elbaltázott közjátékot (I Mantissa), de a többi nóta nagyon adja (alighanem éppen a mellékelt promóciós videón látható "Standing Ovation" a leggyöngébb szám a lemezen). Azért még kapaszkodni kell a "Her Halo" színvonalához, de ez az anyag roppant biztató a jövőre nézve. Remélem, nem csak egy pillanatnyi föllángolás.

Tartuffe