Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/RevolutionSaints

Közhelyes, de igaz: repül az idő. Ez a Frontiers milliomodik szupercsapatának, a Revolutions Saintsnek már negyedik albuma. A mesterségesen előállított, nápolyi "rajzasztalnál" tervezett trió munkásságát a kezdetektől fogva szemmel kísértem: egyrészt, mert elkötelezett Journey rajongó vagyok - ez a projekt pedig nyilvánvalóan afféle Journey pótlékként vagy tribute-ként született -, másrészt, mivel Deen Castronovo kiugró tehetségét mind dobosként, mind énekesként el kell ismerni.

Az első lemez (2015) nagyon tetszett, még a toplistámra is fölkerült, a másodikat (2017) csak megbicsaklásként tudtam értékelni, a harmadik (2020) viszont határozottan javuló tendenciákat mutatott. Időközben a Serafino Perugino által vezetett dél-olasz tervezőirodánál újratervezés történt, Castronovo körül - akinek olasz családneve magyarul új tábort jelent - új zenésztársak vertek tábort: nevezetesen Doug Aldrich helyett jött Joel Hoekstra, Jack Blades helyett pedig Jeff Pilson. A változásnak nincs túl nagy jelentősége, mégpedig két okból. Az új tagok ugyanis épp olyan kiváló, hétpróbás muzsikusok, mint elődeik, a zeneszerzés pedig eddig is a Frontiers "mérnökeinek" volt feladata. Ezúttal a fő zeneszerző, hangmérnök, billentyűs stb., Alessandro del Vecchio mellé fölsorakozott Anders Wikström a Treatből, de az új gityós, Hoekstra is.

Az "Eagle Flight" talán nem ér föl az erős bemutatkozáshoz, de mindenképpen a jobb lemezeik közé tartozik. Példának okáért nem olyan bágyadt, mint a "Rise" volt. A kicsit kásás hangzással azonban nem vagyok teljesen elégedett, se a dobok (pedig ez egy ütős lemeze!), sem a gitárkíséret nem szól úgy, ahogy szerintem kéne - mondjuk nem vagyok hangmérnök -, szerencsére a szólók rendben vannak. A lemez amúgy nem túl hosszú: a maga 43 percével tulajdonképpen a régi bakelitek terjedelmére lett belőve.

Érdekes, hogy a múltkor a túl sok lírára panaszkodtam, most meg az a bajom, hogy nincs az albumon egy igazán fogós, negédes ballada, kivéve talán a "Once More"-t, itt viszont - irgalom Atyja ne hagyj el!, alig merem kimondani - a kevesebb gitár több lett volna. Nehéz a kedvemre tenni, na. Ellenben a "Crime Of The Century" - amit egyébként Anders Viktröm jegyez - a valaha volt legnagyobb RS nóta, még a szövege is megkapó - alighanem a zűrös drog és családi erőszak ügyekkel terhelt Castronovo küzdelmeit, belső vívódásait dolgozza föl! Egy ilyen refrénért egyesek pokoljárást is vállalnának, de még a Journey fő dalszerzői, Jonathan Cain és Neal Schon is tuti besírnának tőle.

Tartuffe

Kiadó:
Reaper Entertainment

Honlapok:
www.heavymetalanthem.com
facebook.com/heavymetalanthem.en

Miközben tudjuk, hogy Japánban a hard rock és a heavy metal műfajok kultikus státuszt élveznek, és ott még akkor is méretes koncerttermeket, stadionokat töltenek meg a zsáner kiválóságai, ha otthon: Európában vagy Észak-Amerikában már a kutya sem kíváncsi rájuk, azt nem mondhatnánk, hogy a szigetországnak sikerült az utóbbi évtizedekben jelentős számban kitermelni hangos nemzetközi sikereket arató, "bennszülött" művészeket, formációkat. Persze a zeneoktatás elképesztően magas színvonalú, s ez arrafelé párosul a közmondásos kelet-ázsiai szorgalommal is, a Loudness és Kelly Simonz (esetleg az Earthshaker) nevén kívül mégsem igazán jut eszembe jelentősebb, Európában is ismert japán produktum. Elismerem, nem is nagyon kutattam utánuk; ha már japán zenészekről van szó, az én figyelmem inkább a jazz felé orientálódik. He-he, orientálódik, érted, ugye?

Az Anthem egyébként - egy kb. 10 éves szünettől eltekintve a '90-es években - a '80-as évek eleje óta aktív zenekar hangos hazai sikerekkel. Ma már az egyetlen eredeti tag a basszer, Naoto Shibata. Ő a csapat szíve-lelke még úgy is, hogy évekig küzdött gyomorrákkal. Rajta kívül mindenképpen meg kell említenem Akio Shimizut, aki briliáns gitáros, gyilkos sounddal és szépen kimunkált, technikailag tökéletes szólókkal. Döbbenetes a csákó, simán odaállítható pl. Gus G. mellé. Nem is véletlen, hogy ő jutott most eszembe, hiszen az Anthem olyan "klasszikus", hamisítatlanul - és távol-keleti létére zavarba ejtően - európai heavy metalt játszik, mint pl. a Gus G.-féle Firewind a korai lemezein. Van itt egy kis Judas Priest, egy kis Accept és a szólókban jó pár leheletfinom neo-klasszikus utalás.

Szerintem baromi jó húzás volt részükről, hogy 2019-ben "Nucleus" néven kiadtak egy gyűjteményes lemezt a legnagyobb slágereikkel: új, friss hangzással rögzítve és angol szövegekkel. Ez végre határozott nyitást jelentett a nagyvilág felé. A "Nucleus" akkorát dörrent nálam, hogy ösztönszerűen hasra vágtam magam tőle és csak pislogtam a fejemet forgatva, mint a tanyasi tyúk a garabolyban. Ezek után a "Crimson & Jetblack" munkálatait nem siették el, sokat kotlottak a dalokon, mert el akarták készíteni a pályafutásuk legjobb, legkeményebb albumát, amely végre nemzetközi szinten is kivívja a bandának azt a tiszteletet, amit valójában megérdemel. Remélem, hogy rajtam (és Saszi nevű olvasónkon) kívül más is rá fog jönni, mekkora királyok ezek a japán öregfiúk.

A csapat nevéhez méltó módon, gyakorlatilag csak és kizárólag veretes heavy metal himnuszok sorjáznak a lemezen: kifejezetten jó nóták, ragadós dallamokkal, emlékezetes refrénekkel, nyaktörő riffekkel, tanítanivaló szólókkal és kivételesen - a japán együttesek Achilles-sarka az énekes szokott lenni - Yukio Morikawa személyében egy klasszis frontemberrel. A legendás svéd producer és hangmérnök, Jens Bogren még a kifogástalan, súlyos, de nem túlzsúfolt hangzásról is gondoskodott. Nem nagyon tudom elképzelni, hogy a "Crimson & Jetblack" ne szerepeljen az idei toplistámon. Ez fix rekord, hiszen japán együttes ebben a megtiszteltetésben még nem részesült.

Tartuffe

Kiadó:
Atomic Fire

Honlapok:
www.69eyes.com
facebook.com/the69eyes

Komoly mulasztás, és jelzésértékű is egyben, hogy erről a bandáról nemhogy recenzió nem született még itt, de említés szintjén sem igazán jelennek meg. Pedig a Sentencedbe oltott Billy Idol, amit – némi egyszerűsítéssel – játszanak, nemcsak roppant kellemes muzsika, de gyakorlatilag időtlen is: nehezen tudom elképzelni, hogy az egyedi, borongós hangulatba csomagolt, ámde alapvetően ragadós dallamok valaha is kimennének a divatból. Jöhetnek-mehetnek a trendek, a vámpírkultusz – amit kezdettől fogva meglovagolnak – örök. Pedig 2002 óta (Paris Kills) nagyjából minden új albumuk a toplisták élén nyit és villámgyorsan bearanyozódik odahaza, szóval ők lennének a finn Tankcsapda. Kicsit sötétebb, kicsit depisebb, de az övék :D.

Ami roppant szimpatikus még bennük, hogy több, mint 30 éve változatlan felállásban nyomják. Manapság ez korántsem megszokott. Ismerik tehát egymást, mint a rossz pénzt, ebből adódóan egyedi és konzisztens hangzásuk van, a lemezeik is szinte mindig ugyanazon a magas színvonalon pörögnek. Ennek ellenére még a szűken vett alstíluson belül is csak másodhegedűsnek tűntek, még a stílus fénykorában is, az angolszász kollégák (The Cult, Danzig, Type O Negative, Paradise Lost) köpenye mögött sunnyogva. Lehet, engem is  elkerültek volna teljesen, ha Hadzsi barátom nem megveszekedett nagy rajongójuk.

Nem volt kérdés, hogy születésnapjára idén The 69 Eyes koncertjegyet kap tőlem, és ha már így alakult, összeszedtük a többi havert is természetesen, pedig ők sem voltak annyira képben azért velük. De nem csalódtak szerintem, mert Helsinki napszemcsis vámpírjai remek, sallangmentes kis goth ’n’ roll bulit kanyarítottak a Negrában, a nem túl nagy (azért a kisterem megtelt), ámde annál lelkesebb rajongói tábor őszinte örömére. A koncert kapcsán hetek óta járatom a kocsiban a korongjaikat, és azt kell mondjam, tényleg nagyon stabil a minőség. Az előző "West End"-et (2019) például simán oda lehet tenni mondjuk a "Devils" mellé (2004), semmivel sem gyengébb.

Nem vártam tehát most sem nagy meglepit, már csak azért sem, mert az előzetesen közzétett "Drive" EP és a címadóra készített videó alapján gyakorlatilag borítékolni lehetett, hogy ezúttal még annyi kísérletezés sem lesz, mint mondjuk a 2016-os "Universal Monsters" esetén. Maradnak a jól bevált Billy Idol találkozik a The Sisters Of Mercyvel vonalon, nyakon öntve egy jó adag The Culttal. És ez egyáltalán nem baj, mert pontosan ezt várjuk tőlük! Azt is tudni lehetett, hogy a koncerten elnyomott Boycott feldolgozás is felkerül majd a lemezre, és hát a "Gotta Rock" lehetne saját szerzemény, annyira hasonló stílusban nyomták akkoriban még a náluk is kultabb honfitársaik.

Szóval a lemez jó részét ismertük már a megjelenés előtt, csoda lett volna, ha ehhez képest a teljes mű csalódást okoz. Nem is okozott; igaz, meglepetést sem. A dalcsokor első fele kifejezetten erős: a "Death of Darkness" nagyon ott van, a "Drive" szállítja az ügyeletes slágert, a Kat von D-vel közösen előadott western téma pedig hoz némi változatosságot. A feldolgozás is ebben a blokkban van, szóval eddig minden a legnagyobb rendben. A  "B" oldal aztán leül kicsit, az amúgy rövidke lemez második öt számából mondjuk kettő, ami kiemelkedő, három pedig felejtős (átlagos). Az egyenleg így is pozitív, tízből 7 kifejezetten okés nóta nem rossz arány.

Úgyhogy szerintem Hadzsi barátom most sem fog csalódni, a "kevésbérajongók" pedig úgysem most kattannak majd rá David Lee Roth vámpír verziójára. Ha eddig nem kaptak rá az édes vérre, most sem értik majd, mi ebben a pláne.

Kotta

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.trampthology.com
facebook.com/MikeTrampOfficial

Na, ha már lendületben vagyok (magamhoz képest...), emellett csak nem tudok elmenni szó nélkül. Kinek készült ez a lemez? Mármint úgy értem, Tramp szülein, feleségén, közeli családtagjain kívül, akik nyilván elájulnak a gyönyörtől, élnek-halnak mindenért, amit Mike kiad, még a Freak Of Nature lemezekért is. Szerintem a kör kb. be is zárult, a haverok, távoli rokonok sem fogják beszerezni, legföljebb, ha kapnak potyapéldányt, köszönik szépen, elismerően bólogatnak majd szemtől szembe, mert megbántani biztosan nem akarják. Ha el is kapja őket a nosztalgia, hazamenve tuti tolják befelé a "Pride"-ot.

Félreértés ne essék, bár az esetek döntő többségében kapitális kapufa, nem feltétlen vagyok ellenzője az újravett felvételeknek, jól is elsülhet ez, ha volt valami olyan ok, ami miatt az alapvetően értékes anyag nem tudta felfedni értékeit, pl. meg nem érdemelt elsikkadásból kifolyólag. Ilyenkor az idő, fejlődő stúdiótechnika, esetleg jobb zenészek tudnak neki igazságot szolgáltatni. Már megjelenésük után klasszikussá vált anyagok esetében viszont nagyon ritkán működik a dolog. Jó, a Testament "First Strike Still Deadly"-je konkrétan odabasz, de ezen túl hirtelen csupán egyetlen példa jut eszembe mint kivétel. Nem lett rossz pl. a Uriah Heep "Celebration" anyaga, a combosabb, modernebb megszólalás pumpált egy kis friss életerőt a klasszikus dalokba, bár ez esetben is tökéletesen megértem, ha valaki nem látja értelmét a "July Morning - 2009"-nek. 

Innentől viszont csak elrettentő példák jönnek. Minek kellett újravenni a Sonata Arctica "Ecliptica" lemezét? Mi a fészkes fene volt itt a hozzáadott érték? Miért kellett újravenni a maga korában csilliárd összegből rögzített Lynch Mob "Wicked Sensation" lemezét, ami ezerszer szól a mai napig jobban, mint az új, ami egy öreges, konzerv-ízű, vacak kínlódás. Tökéletesen illeszkedik a sorba a Frontiers "zseniális" ötlete, hogy Vito Bratta nélkül és mindenféle változtatást mellőzve rögzítsék újra a WL klasszikusokat. Az eszem megáll, komolyan! Bratta neve (gitárjátéka) és a WL fogalom, de a kultikus jelző sem elkoptatott ebben az esetben. Ha másra nem, arra tényleg tökéletesen alkalmas a lemez, hogy megmutassa, mi a géniusz és a jó mesterember közti különbség. Ugyanis a zenészek jók, Nagyon jók. A "Wait" vagy a "Goin' Home Tonight" szólóját hangról-hangra elnyomni kivételes képességeket jelez. Igen ám, csak éppen hallatszik, hogy míg Bratta kezéből valami definiálhatatlan fölényességgel kifolytak ezek a szólók, addig a mesterember, Marcus Nand megtanulta, és a megfelelő hangok, megfelelő időben történő lefogásával többnyire (a "Little Fighter" még így sem megy..) végrehajtja a feladatot. Csettintünk, hüvelykujj fel, aztán betesszük az eredetit és elájulunk.  

Egyetlen érvet írjon valaki, ami miatt ezt és nem a régi klasszikust kell hallgatni? Tramp jobban énekel? Nem énekel jobban. Jobban szól az új? Nem szól jobban. Ez Frontiers-futószalag sound, ott és akkor meg elköltött dollárhegyek és Michael Wagener. Mint írtam, a dalokon semmit nem változtattak. Ja, de! A 'When The Children Cry" kapott egy kis zongorakíséretet. Hurrá! Egy totálisan fölösleges, haszontalan megjelenés. Michelangelo vagy az egyik tehetséges kisinasa a műhelyből?  Én az előbbit választom, köszi! (Bár ez utóbbit a 'Talicska megjelenés mindent elhomályosító fényében, ki nem szarja le! :-)))))

Túrisas

Nagyhét. Krisztus Urunk a sírban, mi is készül(get)ünk lélekben a feltámadásra, amikoris hív a cimbora;

- "Hali, felszabadult egy jegyem, délután megyek fel kocsival, nincs kedved?"

- 'Húú, de jó lenne, gondoltam is rá, hogy menni kéne, mert a Kamelot eddig kimaradt, de köszi, mégiscsak nagyszombat... pedig...ráadásul Myrath is...nem, kösz, most mégsem... - mit mondtál, mikor indulnánk?'

Nem állítom, hogy tiszta lelkiismerettel, de csak úton vagyunk, ráadásul boldog vagyok, mert jön a lányom is, a Myrath nagyon bejön neki. Kicsit reménykedem, hogy talán majd meg is írja (Spoiler alert! - Meg hát!) Mondom neki, hogy azért ne készüljön telt házra, mint legutóbb, Ehhez képest meglepődtem, mert elég szépen összejöttünk, értő és hálás közönséget képezve. Kipuskáztam azt is, hogy ez a turnétemető buli, így hát rutinos öreg rockerként arra is felhívtam a figyelmét, hogy ne lepődjön meg, ha majd szívatják egymást a zenekarok koncert közben, ez így szokás. Ziccer volt pl. külsősként belejteni egy szál gatyában a Myrath orientális dallamaira és "érzéki" táncba kezdeni a színpadon.

A "Torzító Liga" kimaradt, a név alapján nem is igyekeztem utólag csekkolni őket, egyszerűen nem érdekelt, sorry. Az Eleine viszont már ott ért bennünket. Volt jó kiállásuk, összességében szimpatikusak voltak, de a dalaik eléggé elmentek mellettem. Tízenkettő egy tucat nénis metal, pici hörgéssel, több zsibbasztással. Amúgy szerintem ők szóltak a legarányosabban az este folyamán...

A Myrath tehát nem az enyém, bár egyetlen megjegyzést azért megengedek magamnak. Egy rövid műsorba beletenni három(!!!!) új dalt, az annyit jelent, hogy nagyon-nagyon bíznak az új lemezben, ami persze dicséretes, és igazán azt sem tudom mondani, hogy nem voltak elsőre is "catchy" melódiák. Azért szerettem volna apaként, ha a lányom kedvence (Endure The Silence) is elhangzik, kár, hogy nem láttam az örömét, nagyon élvezte volna. Amúgy meg benne volt a programban, de az utolsó koncerteken helyette már inkább az új "Let It Go" szólt. Na, ezzel át is adom a szót: 

A Myrath ugyan csak előzenekarként lépett színpadra – mivel a Kamelot kísérő együtteseként turnéztak – szerintem abszolút kihozták a maximumot a viszonylag szűkös időkeretből. Az a kb. háromnegyed óra, amennyit játszottak, nekem személy szerint simán felért egy rendes koncertélménnyel, és szerintem nem volt olyan pont, mikor azt éreztem, hogy ez mindössze egy nyitó performansz, a java még csak ezután jön. Sőt, bennem tulajdonképpen az volt, hogy két “fő attrakciója” van az estének, mindkettő egyformán nagy élmény. (A Myrath már majdhogynem élvezhetőbb is volt, mivel elejétől a végéig jól szólt, ellenben a Kamelot számaiból az első 2-3 dal alatt a dobot köszönted szépen, nagyon jól hallottad, mást viszont nagyon nem.) Számomra egyébként az is pozitív volt, hogy turné utolsó állomásáról beszélünk, de ha erről nincs előzetes tudomásom, kizárt dolog, hogy feltűnik, mivel a feltételezhető kimerültség nem jutott fel a színpadig - a produkció alatt legalábbis biztosan nem.

Összességében egy teljesen korrekt műsor volt, játszottak közkedvelt és meg nem jelent számokat is, belefért egy eszméletlen fasza dobszóló, a közönség is elég aktív volt, énekelték a számokat, a hangulatot se lehetett kifogásolni. Remélem, hogy a közeljövőben önálló zenekarként is megint eljönnek hozzánk, szívesen megnéznék egy valóban koncert-hosszúságú koncertet is. (Venkel)

A Kamelot nagy kedvenc, de érdekes módon, csak az elmúlt években kattantam rájuk. Nálam lényeges, hogy a gitáros piszkos jó legyen, de erről Youngblood eddig nem győzött meg. Dalszerzőnek viszont kimagaslóan jó, ezért a Kamelot hangulat simán rabul tudja ejteni az embert. Nem feltétlen hatnak azonnal a dalok, de ha megérintenek, örökre veled maradnak. Így jártam én is velük, pont. 

No, de mit tudnak koncerten? Hát azt, hogy sikerült headlinerként az este legszarabb megszólalását produkálni. De nem is álltak meg félúton, ha lúd, legyen kövér alapon, minden idők legtrágyább hangzásával nyitottak a toplistámon. Nem emlékszem még hasonlóra sem. Brutális hangerővel robbantak be, de Youngblood, Palotai maradhattak volna akár az öltözőben is, ugyanennyi hallatszott volna belőlük akkor is. Egy gyomrodig hatoló intenzív dobolást hallhattunk, megtámogatva egy kis kásásra kevert, csattogó basszussal. Sejteni lehetett, hogy innen csak felfelé vezet az út, bár nem állítom, hogy egy-két dal alatt úrrá lettek a káoszon. Azért folyamatosan javult a hangzás, de annyira nem, hogy kiderüljön, Youngblood jó gitáros-e vagy sem... A dalok viszont már felismerhetőek lettek (A Khan-éra feltűnő mellőzésével...), egyre inkább kezdett fazont kapni a műsor. Szép volt a színpadkép, Karevik lemezminőségben, szenzációsan énekelt, amit a közönség is rendesen megtámogatott, ez pedig a végére azért mégiscsak élménnyé varázsolta az estét. Nem ez volt életem koncertje, de szubjektív okok miatt (először voltunk együtt komoly bulin a gyerekkel) maradandó lesz, remélem, mindkettőnknek. 

Turisas & Venkel

Csúcsra van járatva a marketing gépezet az élet minden területén. Gyakran hallani például, hogy mozis premiereket azért halasztanak (hónapokkal is akár), hogy ne csússzanak rá egy másik blockbusterre. Muzsikában talán még nincsen ekkora tudatosság, legalábbis egy átlag fémzenekar szintjén. A Metallica ez alól persze kivétel, mert náluk már-már felháborítóan profin működik a néphülyítés. Felháborító, legalábbis a zenei stílus lázadó, underground jellegét figyelembe véve. Akárhogy is, az Overkill térfeléről nézve nem tűnik túlságosan okos húzásnak egy időben megjelentetni az új korongjukat a gigászokkal egy időben, kábé zéró figyelmet kap így ennek a veterán bandának a huszadik (!) lemeze.

Na, fogd csak meg a sörömet! – mondhatta egyik kreatív munkatárs a Nuclear Blastnál, jó lesz ez, meglátjátok! És valóban, lehet egy ilyen látszólag béna időzítésnek is előnye, már ha bízol a rád testált anyag minőségében. Mert hát a 'talicskát élből ekézők halmazát sem szabad alulbecsülni, és éppenséggel egy tálcán kínált összehasonlítás ("Íme, a kortársak, akik nem adták el magukat!") még jól is elsülhet. És lőn, néhány nap alatt megjelentek az ehhez hasonló mémek a net feneketlen bugyrában. És ha már magas labda, leütöm én is, már csak azért is, mert két recenziót megírni nincsen időm, véleményem viszont lenne mindkét albumról.

Kezdetnek szögezzük le gyorsan: nekem mindkét CD összességében és alapvetően bejön. Pedig, hasonló stíluson belül, két ennyire más fölfogásban, megközelítéssel készült korongot nehéz lenne találni. A legmarkánsabb különbségeket talán úgy lehetne röviden összefoglalni, hogy amíg a "Scorched" jóval inkább tűnik csapatmunkának, addig a "72 Seasons" amolyan Hetfield best of. A kísérő zenészek (Trujillo kivételével talán) az égvilágon semmit sem tesznek hozzá a végeredményhez, sőt Hammett még el is vesz belőle. Bárki mások kísérnék Jamest, ugyanez lenne a végeredmény, leszámítva, hogy nagy valószínűséggel fifikásabb dobtémákat és jobb/érdekesebb gitárszólókat hallanánk.

Tovább szálazva Hetfield teljesítményét: iszonyat jó témákat tol most is, lefedve gyakorlatilag a zenekar teljes történelmét (és más csapatokét is :D). Vannak köztük olyanok, amelyek egy elkallódott '85-ös demójukról is simán előkerülhettek volna, de sikerült neki becsempészni ide a Load/Reload éra groove-osabb témáit is. A lemez gyakorlatilag egy riff-bemutató, a stílus (és a banda) kvintesszenciája 77 percben, a zsáner alighanem legjobb ritmusgitárosától. Ezekre hozza a jellegzetes énektémáit, és itt van azért némi hiányérzetem. Nagyon kevés az elsőre ragadó, könnyen megjegyezhető, azonnal ütő és üvölthető refrén, valahogy ezek '92 és '95 között végleg elvesztek.

Ez az egyik nagy kontraszt az Overkillel összehasonlítva: a "Scorched" számai egytől egyig az énekdallamok köré épülnek. Megy ott is természetesen a hentelés gitáron, de nehéz lenne egyetlen eredeti, vagy bármennyire is különleges riffet azonosítani. A nóták mégis rendben vannak, mert egyrészt nincsen üresjárat, másrészt Blitz orgánuma legalább olyan karakteres, mint Hetfieldé. Harmadrészt pedig mert legtöbbször sikerült ezeket ütős refrénekkel ellátni, gyakran megtámogatva azokat jófajta csordavokálokkal is, csak hogy még egyértelműbb legyen, hol is járunk éppen a darálóban.

Napestig lehetne még sorolni a különbségeket hangzásban (Richardson ide, vagy oda, a Metallica lemez minden egyes hangjából sütnek a ráköltött dollárcsilliárdok), borító tekintetében (dollárcsilliárdok ide, vagy oda, a 72 évszak már megint egy rakás szar lett), szólók terén (ne is részletezzem, ugye?), egyéni teljesítményekben (ezt se…) stb., de szerintem felesleges ilyen részletekbe merülni. Legyen elég annyi, hogy amíg az új Overkill olyan, mintha egy csúnyán beszpídezett Acceptet hallanánk a fénykorában, akik 3 sebességfokozattal feljebb játsszák a szokásos himnuszaikat, addig a 'talicska olyan, mint…, hát, mint a 'talicska. Mintha egy demó lenne Hetfield házi felvételeiből, hangzásban kipofozva, mint állat, de azért még a végső vágás (lenne mit kihajítani, kurtítani) és az énektémák ütősre csiszolása előtt. Az pedig már James barátunk zsenijét dicséri, hogy a mutatvány még így is baromira működik.

Szóval hibáival együtt is alighanem az „újkori” Metallica legjobb megjelenése ez, mondjuk túl magasan nincsen a léc 1996 óta. Az Overkill esete más azért némileg (ebben is), mert nekik sikerült a kétezres években újradefiniálni magukat, és a jelenlegi felállással méregerős cuccokat asztalra tenni az utóbbi 15 évben. Nem is lett jobb a „Scorched”, mint mondjuk az „Ironbound” volt anno, de azért szerethető album ez is. Fogós, lendületes, kompromisszummentes anyag, és mindenképpen erősebbnek tűnik, mint az előző kettő. Mintha csak a fiatalabb generációnak üzennének vele: nem lehet minket leírni még most sem, így kell a thrasht tolni, pupákok!

Ergo, nálam döntetlenre áll a virtuális bokszmeccs, legalábbis az első néhány hallgatás után. Később ez változhat még, de jelentősége nyilván semmi, hiszen valójában nem verseny ez. Örülni kell, hogy ezek az őskövületek velünk vannak még, és ilyen minőségben képesek muzsikálni. A zene tart fiatalon mindannyiunkat. Őket is, minket is.

Kotta

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/ArchonAngelBand

Nem meglepő, hogy húsvét környékén a kiadók is ritkították megjelenéseiket. Ennek – gondolom – a marketinghez van köze; az ünnepek alatt ugyanis kevesebb figyelem irányul az új kiadványokra. Bár szerintem ez az egész nettó baromság, annak azért örülök, hogy néhány hét szundi után végre kezdenek felpörögni az események. Az új Metallica árnyékában nyilván minden más jelentéktelennek tűnik, főleg a milliomodik Frontiers kiadvány, amelyikből szokás szerint árad annak átható izzadtságszaga, hogy kétségbeesetten próbál olyan lenni, mint egy valaha volt nagyágyú.

Ahogy azt a debütáció kapcsán már részletesen megírtam, Zak Stevens énekes (Savatage, Circle II Circle, Trans-Siberian Orchestra) és Aldo Lonobile gitáros (Secret Sphere, Sweet Oblivion, Ring Of Fire) projektje szó szerint a szegény ember Savatage-aként értékelhető. Értékelhető – írom, de én személy szerint nem értékelem. Illetve kritikusként igen, hallgatóként, egykori Savatage rajongóként pedig nem annyira. Nem tudom, hogy Zak Stevens és Jon Oliva milyen viszonyban vannak egymással, de én Oliva helyében nem nézném jó szemmel ezt a – bocsánat, de nincs rá jobb kifejezés – haknizást. Főleg akkor ráncolnám a homlokom, ha azt forgatnám a fejemben, hogy valamilyen módon új életet lehellek – ha csak néhány koncert erejéig is – a Savatage-ba.

Szóval az Archon Angel az, ami – gyönge Savatage utánzat reménytelenül nosztalgikus savafanoknak. Még a Circle II Circle sem volt ilyen átlátszó, legalábbis eleinte nem. El tudom képzelni, hogy aki megfelelő előismeretek nélkül, azaz alapszintű rocktörténeti érdeklődés hiányában közelíti meg az albumot (megjegyzem: a mai fiatalok között egyre több olyan van, akit egyáltalán nem érdekel, hogy honnan jött a műfaj, milyen fontos állomásai vannak fejlődéstörténetének, kik voltak a meghatározó előadók, akik döntő befolyást gyakoroltak rá stb.), az sokkal kevésbé kritikus vele szemben. Nekem még a fülemben csengenek a nagy Savatage himnuszok, mind az Oliva testvérek által meghatározott klasszikus érából, mind pedig a Paul O'Neill által dominált korszakból, amikor Zak Stevens énekelt és a Savatage már inkább a Trans-Siberian Orchestra előtanulmányaként működött.

Az Archon Angel egyébiránt az e két meghatározó éra váltókorszakában született "Edge Of Thorns" (1993) lemezre szeretne hasonlítani, ahol még Criss Oliva gitározott, de már Zak Stevens énekelt. A baj csak az, hogy az "Edge Of Thorns" az első taktusoktól kezdve hátborzongató, korszakalkotó mestermunka, az Archon Angel pedig tisztes, de izgalommentes iparosmunka valódi mélységek és magasságok – vagyis katarzisélmények nélkül. Criss Olivának volt egy utánozhatatlan képessége arra, hogy emlékezetes riffeket, egyedi szólókat írjon (ezt Signor Lonobile sajnos nem birtokolja ugyanazon a szinten), de hiányolom az igazán nagy ívű, emlékezetes refréneket is. Az Archon Angel az "Away From The Sun"-ban kerül legközelebb ahhoz, hogy Savatage-értékű, "gyors felszívódású" refrénnel lepjen meg bennünket.

Mivel bölcseleti értelemben a tomista realizmus alapján állok, nyilván tagadom, hogy minden relatív. Most mégis azt mondom, hogy az Archon Angel relatíve jó. Annak, aki nem ismeri az ihletet szolgáltató eredetit, akár be is jöhet; vannak is objektív értékei, szép pillanatai, de a Savatage-hoz mért objektív összehasonlításban nálam elvérzik…

Tartuffe

Kiadó:
Napalm Records

Honlap:
www.powerwolf.net

Igaz, ami igaz, a Powerwolf legutóbbi pár lemeze már kissé összefolyik bennem: a német vérfarkasok ragaszkodnak az eredeti csapáshoz, és le nem térnének róla, de hát igazuk is van. Kevés olyan csapat van, akiknek sikerült amolyan "franchise"-t alakítani karrierükből, a Powerwolf azonban ilyen, kezdve a latin halandzsa szövegekkel, folytatva az énekes, Attila Dorn kamu származásával és operaénekesi múltjával, valamint a jellegzetes hangzás kialakításával – mindezt színpadi jelenlétük tetézi be, a klipek sajátos hangulata, és persze az a fajta zene, aminek még jól is áll a változatlanság.

Ennek ellenére sokan vannak, akik gagyit kiáltanak minderre, ám a megosztó attitűd talán még előnyére is válik a kanoknak, hűséges fanseregük bármikor kész önként áldozati vacsoraként szolgálni, ha a vérfarkasoknak arra támad gusztusuk. (Ez vitathatatlanul igaz: minden egyes lemeznél a kísérő kóristákból el-eltűnik egy-egy zsenge húsú egyed, bizonyíték erre Attila egyre kerekebb arca…) Az együttes új lemezén azonban kissé mert változtatni a megszokott dolgokon – no, nem annyira, hogy első hallásra ne ismerhessük fel őket, de egy-két német kocka arrébb gurításával sikerült a menetelést girbe-gurbává tenni.

Először is itt van az album hossza: még a negyven percet sem éri el, és egyetlen szerzemény sem üti meg a négy percet. Ez persze a progresszivitásnak nem igazán kedvez, de hát a progresszió és a csapat eddig is úgy viszonyult egymáshoz, mint Hollywood a szovjet háborús filmekhez – így nem is lehet elvárni egy farkasfalkától, hogy zenei doktorátussal tutuljanak az éjszakában. A lecsupaszított, abszolút hatásvadász számok azonban működnek – mármint abban a környezetben, ahová szánták őket –, és már egy hallgatás után simán fütyülheted a fülberagadó dallamokat.

De mégis, mik azok az apró nüanszok, melyek a lemez hossza mellett a változás apró jeleit mutatják? – És milyen jól teszik! Már a nyitó szerzemény is elüt az átlag csaholástól: Gary Moore-os ír-kelta futamok hergelik a nagyérdeműt, hogy aztán a szokásos bombasztikus refrénben csúcsosodjanak ki, amitől a táncra forduló lábak ügetésbe csapnak át, úgy, ahogy eddig megszokhattuk. A folytatás is rejteget meglepetéseket: általánosságban a dalok nem annyira németesen szögletesek, mint ahogy az eddig jellemző volt – a második etap törzsi dobolása, és lélegzetvételhez hasonló lüktetése egy más stílus sajátjai, de tudjátok mit, ez is jól áll Powerwolféknak! Ehhez persze kell a kiváló dallamérzék, és hangulati kacajteremtés, amitől önkéntelenül mosolyra húzódik a szád, már, ha nem törsz ki zokogásban az ilyen szintű hatásvadászat hallatán.

A "No Prayer At Midnight" – egy más hangszerelésben – kiváló rocknóta lenne; ez a kissé szellősebb megközelítés kifejezetten jól áll a csapatnak, hála a refrének és a szólók ügyes variálgatásának, a dalszerkezetek enyhe lazításának: hiába, a vérfarkasok is el tudnak lágyulni egy-egy jóízű lakoma következtében. Persze itt vannak a hagyományos Powerwolf sztenderdek is: a "My Will Be Done" annyira magán visel mindent, ami a csapatnak sajátja, hogy úgy is vélheted, ezt már hallottad korábban is, pusztán a szerzemény közepén elhelyezett staccato riffelés lehet idegen. De említhetném a "Wolfborn"-t is, ami egy olyan, együtténekeltetős, koncertfavorit himnusz, amitől a stílus szerelmesei minden bizonnyal könnyeket eresztenek örömükben.

Nem is húzom tovább az időt, így is több telt el, mint amennyit az album meghallgatása követel. Rövid, de annál hatásosabb, a komfortzónán belüli apró kilengésekkel fűszerezett lemezzel ajándékoztak meg némethon farkasai, talán azért, hogy megmutassák, tudnak ők ilyet is. (A deluxe verzió pedig még két meglepetést is rejt: az egyik haverok által feldolgozott egy-egy Powerwolf dalt tartalmaz – ezt már egyszer eljátszották a zenészek, úgy látszik, jónak ítélték az eredményt –, a másik pedig nyolc szerzemény szimfonikus változata – bár ebben nincs sok új, hiszen az eredetiek is bőven meg vannak támogatva billentyűvel.)

Garael

Kiadó:
Limb Music

Honlapok:
www.rogerstaffelbach.com
facebook.com/roger.staffelbach
roger-staffelbach.bandcamp.com

Roger Staffelbach neve még úgy sem fog sokat mondani az átlagos fiatal rockrajongónak, hogy az amerikai neo-klasszicizmus első számú formációjában, az Artensionben több mint tíz évet lehúzott Vitalij Kuprij mellett, akivel hét (!) közös lemezt is kiadtak. Az Artension Kotta kolléga jóvoltából még az "Elfeledett jeles mesterremekek" rovatba is bekerült, bár a kommentekben nagyjából megbeszéltük, hogy a Mike Varney (Shrapnel Records) által fölkarolt csapat igazából csak az első négy albummal alkotott érdemlegeset, azután "alaposan ellaposodott". Érdekességként jegyzem meg, hogy - noha lemezt még nem adtak ki - az Artension 2016 óta elvileg újra aktív, sőt (ha lehet hinni a Wikipédiának) Chris Cafferyt is (Savatage, Trans-Siberian Orchestra) a sorai között tudhatja.

Az eredetileg svájci származású Staffelbach egyszer már próbálkozott az Artension keretein kívül is, volt egy Angel of Eden nevű formációja Carsten Schulz énekessel, Mistheriával a billentyűknél és Steve DeGiorgióval, aki már annyi bandában bőgőzőtt, hogy lassan könnyebb lesz fölsorolni, hol nem muzsikált még. Az Angel of Eden egyetlen, "The End Of Never" (2007) című lemeze nem is lett rossz, született is nálunk róla egy kritika, melynek egyes részleteit nyugodtan beilleszthetnék ide hasznos információforrásként (de talán jobb, ha egy az egyben újraolvassuk - már ha valakit érdekel).

A "The Quest" tehát Staffelbach első szólólemeze. Ezúttal nincs énekes, az instrumentális anyagon egyértelműen a gitáros maga van a főszerepben. Azért akadnak itt komoly mellékszereplők is, hiszen John Macaluso dobol (Malmsteen, TNT, Ark, Michael Romeo, Alex Masi), újra Steve DiGiorgio kezeli a bőgőt és a talán kevésbé ismert, de nem kevésbé tehetséges Ariel Perchuk (Kenziner) billentyűzik. Annak idején az Artension lemezek sajnos rettenetesen szóltak, de a "The Quest"-re ez hál' Istennek nem jellemző. Staffelbachnak volt annyi esze, hogy a keverést és maszterelést a kiváló gitáros-producerre, Simone Mularonira bízza (pl. DGM, Michael Romeo, Sunstorm, Eldritch, Labyrinth, Trick Or Treat, Lione – Conti stb.).

Az ember azt várná, hogy Staffelbach zombiagyú Malmsteen klónként, dallamtalanul tekeri végig a lemezt, de valójában nem ez a helyzet. A szerzemények egészen élvezhetők, dallamorientáltak, sőt - meglepetésre - nem is annyira Malmsteen hatása a domináns (jó, azért egyértelműen kihallható), hanem talán inkább a korai MacAlpine és Vinnie Moore albumoké. A 10 tételből nyolc saját, kettő pedig földolgozás. Sajnos az utóbbiak az erősen lerágott, sőt tükörsimára, szinte sterilre szopogatott csont kategóriába tartoznak: Vivaldi egyik nyári tétele a Négy évszakból (Presto) és Bach Ariája a 3. D-dúr szvitből.

Ezzel a kiadvánnyal Staffelbach biztosan nem indít be media őrületet, a tinilányok nem fogják sikítva dobálni melltartóikat a színpadra, sőt még azt is kétlem, hogy rajtunk kívül e megjelenésről beszámol még valaki a magyar "rock sajtóban", de nem ez számít. A ma már őskövületnek tekintett neo-klasszikus gitárzenére nyitott hallgatók viszont tölthetnek a lemezzel egy meghitt kb. 40 percet.

Tartuffe

Kiadó:
Geffen Records

Honlap:
facebook.com/jimmypage

Szinte hihetetlen, hogy a dobos, Bonzo váratlan és tragikus halála miatt földbe állt Led Zeppelin zenészei közül éppen Jimmy Page az, akinek mindössze egyetlen szólólemeze jelent meg. Kiterjedt produkciós munkája és stúdiózenész tevékenysége mellett John Paul Jones több szólóalbumot is kiadott, Robert Plant pedig - ha nem is feszített ütemben, de a '80-as évek eleje óta folyamatosan - dolgozik, új anyagokat dob piacra, vagy szólóban, vagy (újabban) Alison Krauss-szal közösen.

A képet árnyalja valamelyest, hogy koprodukcióban Page egy-egy albumot azért csinált David Coverdale-lel (Coverdale/Page, 1993) és Robert Planttel (Walking Into Clarksdale, 1998), de ez nem változtat azon, hogy Page mindkét korábbi Led Zeppelin-harcostárssal összehasonlítva a legendás csapat legkevésbé termékeny muzsikusának bizonyult. Valljuk be őszintén, hogy ez azért meglepő. Éppen ezért kell megbecsülni azt az egy szem szólólemezt, amit '88-ban kiadott. Az időzítés nem föltétlenül volt szerencsés. Akkoriban még javában és ereje teljében ment a hajmetál, csak néhány évvel később nőtt meg újra a Led Zeppelin és a Page-féle blues-alapú rockzene ázsiója (nem utolsósorban az olyan csapatok népszerűségének köszönhetően, mint pl. a Pearl Jam vagy éppen a The Black Crows).

A lemez ugyan a Billboard 200 listán 26., a UK Album Chart listáján pedig 27. lett, de mindent egybevetve akkorát perecelt, mint az a bizonyos közmondásos ablakos tót. A nyers, szinte demó-szerű természetes hangzás abban az időben egyáltalán nem volt menő, de akkoriban - ahogy az előbb már utaltam rá - egyébként is teljesen másféle, agyonproducerelt hajmetál lemezek hasítottak. Az "Outrider" tehát rossz csillagzat alatt született, már csak azért is, mert eredetileg hosszabb (talán dupla) lett volna, de valaki betört Page házába és ellopta az összes demót. Így a zenészek gyakorlatilag "mankó" nélkül vonultak be a stúdióba. Talán ezért van, hogy a lemez csupán 40 perc hosszú, és van rajta három instrumentális szám is (Writes Of Winter, Liquid Mercury, Emerald Eyes), amelyek viszont annak ellenére is tök jók, hogy Page azért nem egy modern értelemben vett, villámkezű gitárhős.

Mivel az anyagot javarészt Bonzo fia, Jason Bonham dobolta föl és az egyik számot maga Robert Plant énekli (The Only One), az "Outrider" bizonyos értelemben a későbbi Led Zeppelin reúniók előfutárának is tekinthető. Mindazonáltal el kell ismerjem, hogy Plantnél furcsamód emlékezetesebb teljesítményt nyújt énekesként John Miles (aki sajnos meghalt 2021 decemberében) és Chris Farlowe (Atomic Rooster, Colosseum). Az "Outrider" a Led Zeppelin szétszéledését követően megjelent, egykori taghoz köthető legzeppesebb lemez, amely szerintem az utolsó valódi stúdióalbumnál (In Through The Out Door, 1979) is jobb. A Coverdale/Page album nagyon Whitesnake-es lett, a Page-dzsel közösen írt "Walking Into Clarksdale"-re pedig túlságosan rátelepedett a korszellem (egyrészt a zenészek megöregedése, másrészt a grunge hangulat). Így meggyőződésem, hogy Page minden próbálkozása közül ez az a lemez, amelyik a legméltóbb a léghajósok maradandó örökségéhez...

Tartuffe