Kiadó:
Mind's Eye Music

Honlapok:
www.vinniemoore.com
facebook.com/Vinnie.Moore.Official

Az idei bizonyos értelemben Vinnie Moore éve volt. Kezdjük ott, hogy egy viszonylag hosszú "lappangási időszak után" felpörögni látszik ez a - hogy is mondjam csak? - kompakt méretezésű, folyamatosan vibráló energiabomba. Május 9-én rövid idő alatt harmadjára adott koncertet fővárosunkban, amiről Túrisas kolléga annak rendje-módja szerint beszámolt, lelkesedését pedig teljes mértékben igazoltnak gondolom. Erre itt van egy új album, ami több szempontból is meglepetés: egyrészt fogalmam sem volt róla, hogy idén még várható tőle új anyag, szinte véletlenül találtam rá, másrészt életében először olyan lemezt adott ki, amelynek az első felén énekes dalok szerepelnek, és csak a "B oldalon" sorakoznak föl a tőle megszokott instrumentális szerzemények.

Az általam olvasott interjúk alapján az történt, hogy Vinnie a pandémia miatt 2020-ban otthon ragadt, és elhatározta, hogy az elmaradt koncertek helyett gyorsan összetákol egy 5-6 instrumentális dalból álló EP-t, amit csak digitálisan fog megosztani a közönséggel. Végül azon kapta magát, hogy a demóit hallgatva a zenével együtt énekdallamok is zsonganak a fejében. Fölhívta néhány énekes cimboráját, akik gyakorlatilag szövegfoszlányokat és főbb dallamvezetéseket kaptak tőle, valamint teljes szabadságot arra, hogy végső formába öntsék a nótákat. A "kollaboráns" énekesek a következők voltak: Keith Slack (Mother Road, Mudpie, Steelhouse Lane, MSG), Ed Terry (American Maffia), Mike DiMeo (Riot, Masterplan) és Brian Stephenson (Aggressor). Bár a DiMeoval készült Masterplan lemezt például nagyon kedvelem (MK II, 2007), azt kell mondjam, itt most Ed Terry viszi el a prímet. A számomra korábban ismeretlen énekes, dalszerző, producer eszméletlen jó adottságokkal rendelkezik, azóta egy nagy csomó videót néztem meg tőle...

Noha Vinnie Moore - az UFO-ban eltöltött közel 20 évet kivéve! - lényegében instrumentális előadó, és én is régi rajongója vagyok e műfajnak, most jobban megfogtak az énekes darabok, valami kis frissesség lengi be őket. Sokan talán vérbeli hard rock dalokat várnának, de nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy az utóbbi időben, főleg az általam igen kedvelt, legutóbbi "Soul Shifter" (2019) albumon, Vinnie határozottan blues-funk (jelzésértékű jazz-fúziós) irányt vett. Az énekes dalok ennek megfelelően alakulnak, sőt erős southern rock hatásokat mutatnak (Vinnie ugyanis nagy Allman Brothers Band és Lynyrd Skynyrd rajongó).

A 12 számot fölsorakoztató "Double Exposure" meglehetősen furcsa dramaturgiával összeállított album. Az első felén találhatók az énekes dalok, majd - és itt a csavar! - ugyanezen szerzemények instrumentális változatai következnek. Az egészben az a döbbenetes, hogy ez az első néhány hallgatás alatt még csak föl sem tűnik, és nemcsak arról van szó, hogy minden nótának más a címe (így a cím alapján a párhuzamok nem nyilvánvalóak), hanem leginkább arról, hogy az instrumentális változatok annyira másmilyenek, Vinnie olyat tekert a nyakukon, hogy csak szép lassan derül ki a turpisság...

Az énekes változatok közül az Ed Terry által fölénekelt "Vertical Horizon" tetszik legjobban, a lemez instrumentális feléről pedig az "In Too Deep" jön be igazán. Nagyon érdekes ez a kiadvány, egyedi és megkapó kísérlet, hiszen arra mutat rá, hogy egy és ugyanazon szerzemény mennyire más irányt vehet, ha kicsit változik a koncepció, vagy esetleg belenyúlhat egy másik muzsikus is. Bravó Vinnie!

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers Music

Honlapok:
www.stryper.com
facebook.com/Stryper

Kissé csodálkoztam, mikor a csapat felkent szakértője, Tartuffe sommásan egy szóval, és hát nem a leghízelgőbbel jellemezte az új Stryper albumot: én addigra túl voltam jó pár meghallgatáson, és nem találtam semmivel sem gyengébbnek a végső csatát, mint az elsőt, amikor a csíkosba öltözött Isten-lovagjai először mértek csapást a gonosz seregeire – a kisebbség szerint meg a jó ízlésre – , de hát én igazából soha nem találtam akkora különbséget a csíkosok albumai között, mint az a szakavatottaknak sikerült, akik két, három, esetleg még több korszakra tudják tagolni az együttes munkásságát.

Nézze hát el a kedves hallgató, ha esetleg kevésbé lennék szakszerű ezen kritika megírásában, de hát mit csináljak, ha a lemezt kezdő orbitális sikoly úgy billentett fenéken, hogy egyből a nyolcvanas években találtam magam, és mi lehet a kedvesebb a korosodó férfiúnak, mint ifjúsága felidézése? Hát még több Styper.

Tartuffe kolléga azonban nem szokott a levegőbe beszélni, így aztán talán a szokásosnál "élesebb" fülekkel próbáltam azokat a hibákat megtalálni, melyek ítész barátomat az emberi végtermék említésére ragadta, de mindhiába: vannak ugyan visszatérő motívumok, melyek nem éppen a progresszió csúcsát verdesik, és hát a hatásvadászatot sem felejtették el a fiúk, de mit csináljak, ha több mint tizedszeri hallgatás után sem találok olyan erodáló aspektust, ami akár a zeneszerzői vagy hangszeres játékban, esetleg a hangzásban megnyilvánulva zuhanna akkorát, mintha egy zsiráf pottyantotta volna le a földre – bár a zsiráfok foltosak és nem csíkosak.

Abban talán igazat adok, hogy nincsenek kiugróan jó szerzemények, de egyik sem veri le a patinát az öreg hangszerekről – a fiúk úgy tudják a színvonalat tartani, hogy az ne essen egy bizonyos szint alá, és az is igaz, hogy a lemez második fele talán kissé erősebb, mint az első, köszönhetően a retroszaftban tocsogó riffeknek. A dallamok íve persze most is képes az érzékenyebb hallgatókat halk ciccegésre késztetni, de ez mindig is a csapat sajátja volt, és azt, aki ebben némi giccset talál, nem akarom meggyőzni, mint ahogy az édes – érted, sweet – íz élvezetességéről a csoki-ellenségeket.

A banda fő hajtóereje persze most is Michael Sweet, aki nem képes leállni, és idén már aktív közreműködője volt az "Iconic" szupercsapat debütjének – no, látjátok, az viszont nem tudott annyira elkapni, mint jelen alkotás, pedig az egy főre eső zsenialitás minden bizonnyal magasabb a projekt esetében, de mit csináljak, ha még erőltetve sem tudott közel férkőzni hozzám az a lemez, pedig én aztán két pofára tudom zabálni a tortát – de ezen írás most nem annak a lemeznek a helye.

Mégis, mivel tudnám legegyszerűbben jellemezni a "The Final Battle"-t? Hát olyan Styperes – és mint tudjuk, a mással össze nem téveszthető hangzásvilág általában jót szokott metalbirodalomban jelenteni, ahol még a penetránsan trágya megszólalásnak is megvannak a maga követői. S hogy miben tér el jelen album a többitől? Talán abban, hogy néha, a csata hevületében fel-felüti fejét a játékosság, ami ilyen morc hadfiktól általában szokatlan.

Nem mondom azt, hogy nem született még ennél jobb Stryper munka, de ahhoz elég jól összekapták magukat a fiúk, hogy azt, amit a Strypertől átlagosan várni szoktak a hallgatók, megkapják. Ez pedig bőven elég a győzelemhez, főleg így, a végső csata során.

Garael

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlapok:
www.thresh.net
facebook.com/threshold

Nem tudom eldönteni, hogy vártam-e igazán ezt a lemezt. Abban az értelemben biztos vártam, hogy utoljára öt évvel ezelőtt jelent meg Threshold album, ilyen pedig korábban csak egyetlen egyszer fordult elő, amikor legendás énekesük, Andrew "Mac" McDermott elhunyt, és lényegében rebootolni kényszerültek a teljes gépezetet. Akkor Damian Wilsonnal (Ayreon, Star One, Headspace, Arena) egészen jól sikerült a "visszatérés", a "March Of Progress" (2012) szerintem az egész, három évtizedet átívelő karrierjük egyik legjobbja (bár a bevehetetlen csúcs nekem még mindig a "Dead Reckoning").

Damiannel az idei Arena koncert után alkalmam nyílt beszélgetni egy kicsit, és kérdésemre meglepő nyíltsággal válaszolta: őt is váratlanul érte, hogy a Groom-West tengely kipenderítette a bandából, ugyanakkor elismerte, hogy a "March Of Progress" után egyre kevésbé vették figyelembe az ötleteit, így a "For The Journey" (2014) irányvonalával már nem is volt maradéktalanul elégedett. Ezek után a csapat visszahívta egy másik korábbi énekesét, Glynn Morgant (Psychedelicatessen", 1994), akivel egy brutálisan hosszú, dupla koncept-albumot adtak ki (Legends Of The Shires, 2017). Bár ez a lemez is annak rendje-módja szerint fölkerült a toplistámra, valójában nem voltam egyértelműen meggyőződve arról, hogy jó irányba tartanak a dolgok. Ez az oka annak, hogy az öt hosszú évre nyúlt várakozási időt nem töltöttem türelmetlenül, kezemet tördelve, 'hogyaszongya': mikor jön már ki a folytatás!? Tudniillik tartottam tőle, hogy nem fog lenyűgözni.

A megérzésem nem csalt. Természetesen nem vártam, hogy a Thresholdra mindig is jellemző, kicsit szintetikus hangzásban érdemi változás következik be. E tekintetben maradt is minden a régi. Ehhez már hozzászoktam. Az sem lepett meg, hogy a "Dividing Lines" nem lett megahosszúságú koncept-album (azt a patront már ellőtték), mint ahogy az sem, hogy a hangulat, a hangvétel határozottan komorabb mind zeneileg, mind szövegileg (egyszerűen ilyen időket élünk).

A Groom-West (gitár-billentyű) egyensúly a Thresholdban megbonthatatlan, ez a csapat egyik ismertetőjegye, karakterteremtő ereje. Most mégis úgy érzem, hogy a "Dividing Lines" kimondottan "guitar-heavy" lett, ami nem is lenne baj, de a dalok mégsem nyűgöztek le igazán. Még jó néhány órát el kell töltenünk édes kettesben, de napok óta nem tudok megszabadulni a gondolattól, hogy az együttesek általában a legerősebb számaikkal indítják a lemezeiket, itt pedig az első három nóta rendre úgy megy el mellettem, mint a Sinkanszen a Tokió–Oszaka vasútvonalon.

Az én olvasatomban a sorban negyedik "Silenced"-del érkezik meg a klasszikus Threshold (érdekes módon ez is a "legbillenytűhangsúlyosabb" szám). Számomra nem kérdés, hogy ez az album legjobb szerzeménye. A "Dividing Lines"-nak szó szerint gerince van; ez alatt azt értem, hogy a közepe felé (Silenced, The Domino Effect, Complex, King Of Nothing) sűrűsödik be, ez viszi el a hátán a teljes albumot. Szerencsére a legvégén még egyszer s utoljára rúgnak egy nagyot, a "Defence Condition" (a lemez "sarkantyúja") egy igen figyelemreméltó, nagyobb lélegzetvételű darab.

Összegezvén a fentieket: nem ez a Threshold legjobb lemeze, természetesen be fogom szerezni CD-n (kell a gyűjteménybe), de arról már nem vagyok meggyőződve, hogy december végéig sikerül bedolgoznia magát az éves élmezőnybe.

Tartuffe

Honlap:
facebook.com/mohaitamas

Azon kevés muzsikával foglalkozó internetes felület közé tartozunk, ahol (Túrisas kolléga jóvoltából) már jelent meg mélyinterjú Mohai Tamással, a magyar zenei élet elképesztően termékeny és sokoldalú figurájával. Ezt azért érdemes kihangsúlyozni, mert ugyanezt sajnos nem sok médiafelület mondhatja el magáról, persze mi nem is tartozunk az ún. fősodrathoz. Olyan formációkból ismer(het)jük őt, mint a Faxni, Török Ádám és a RABB, Háború, KFT, Boom Boom, Almási Enikő és a Zenekar, Berki Tamás Band, Tomistars stb. Ezeken kívül azonban még számtalan más zenekarral (pl. East, Omega), formációval (pl. Dévényi Ádám: Átmeneti Kabát, Muck Ferenc: Muckshow) dolgozott, stúdiózott, koncertezett együtt, de valahogy nem lett állandó szereplője sem a zenei díjkiosztóknak (két eMeRTon-díjat azért begyűjtött: egyet a Faxnival 1990-ben, egyet a Háborúval 2006-ban), sem a Petőfi Rádiónak. Ez utóbbi megjegyzés - úgy gondolom - nem őt minősíti.

Bejegyzésünk apropójául egyrészt egy vadonat új album megjelenése, másrészt ezen album koncertbemutatója szolgál. A két eseményt nem is tudnám szétválasztani a fejemben, hiszen a november 10-i, Analog Music Hallban megtartott koncerten hallottam először a lemez dalait, méghozzá az elsőtől az utolsóig. Azóta persze sokszor lepörgött a helyszínen megvásárolt kis, fényes korong, de a két élmény, azt hiszem, már egymástól elválaszthatatlanul rögzült az emlékezetemben. Merész dolog egy hangversenyen szembesíteni a közönséget az új anyaggal, ráadásul teljes egészében, kihagyások ill. kiemelések nélkül, de ez mutatja, hogy Mohai mennyire bízik a megírt dalok minőségében.

A koncertre egyébiránt Mohai Tamás 14 éves fia, Szilárd (Syl Mohai) melegített, és egy szál gitáros, fiatal korához képest bámulatosan érett előadásával, kiemelkedő hangszeres fölkészültségével le is vette lábáról a közönséget. Szerencsére Syl az előadás végén Nagy Ádámmal (Roy & Ádám) együtt újra beszállt a műsorba, így azután volt egy pont, amikor Török Péterrel együtt már négy gitáros állt a színpadon. Ezzel igazi gitárpárbajjá alakult a koncert, ami egyébként sem ál távol Mohaitól (az utóbbi időben többször lépett föl ilyen konstrukcióban). Természetesen a zenekar többi zenésze is megéremli, hogy név szerint megemlítsük őket: Török Péter - gitár (ó, az az első szóló a "Politikusok"-ban!), Jud Harmony - ének/vokál, Kis G László - basszusgitár és Mohai Szabolcs - dob.

A recenzió fő kérdésének természetesen annak kell lennie, hogy indokolt volt-e a szerző, a zenekar rendíthetetlen bizalma a megírt számok minőségében. Ebben a tekintetben egyértelmű igen a válaszom, amihez sietek is hozzátenni, hogy nemcsak a dalok sikerültek nagyszerűen, de az Organic Studióban Kremán Patrick által kikevert sound is egészen meggyőző - a stúdió nevéhez illően szerves, élő és lélegző a hangzás; nyoma sincs az alul-fölül kopaszra nyírt, túlkompresszált hangoskodásnak. Külön meg kell jegyeznem, hogy mennyire tetszik Mohai Fatia Negra gitárjának a korábbiaknál teltebb, "melegebb" tónusa!

A lemez egyetlen kivétellel teljesen új szerzeményeket sorakoztat föl; a "Karnevál" című szám még a Faxni első, 1983-as demóján szerepelt, a jellegzetes (kicsit alteros, kicsit punkos) dallam alapján jól beazonosíthatóan Mohai korai korszakába tartozik, de a hangzás sokkal rockosabb, dögösebb az eredetinél. Itt jegyzem meg, hogy egyik abszolút kedvencem, az én fülemnek (legalábbis refrénjében) elég stinges "Mellettem - mögöttem" modern köntösbe öltöztetését is el bírnám viselni panaszszó nélkül. A koncerten is nagyot ütött; még órákkal később is az "ment" a fülemben.

Az "A szabadság foka" olyan, mint Mohai maga, az alkotói szabadságról szól, mivel lehetetlen beskatulyázni, szabad átjárás jellemzi a stílusok, zsánerek között. Mindjárt egy hatalmas, rappelős pop nótával indít (Valami kell még buli előtt/után), amely - már játékos nyelvhasználata alapján is - simán kenterbe veri Zoleeval, Majkával együtt a teljes brigádot. De van itt Cream-állagú kavarás a '60-as évek ízlése szerint (Alagút), keleties hangulatú, halványan az Aghorára hajazó, "real time" rögzített fúzió (Elveszett szavazat), vérbeli blues rock (Hazafelé éppen), sőt olyan funkos hard rockba hajló szerzemény is (Politikusok), amely - akármilyen furcsa is - a magamfajtát az Extreme legendás "III Sides To Every Story" (1992) című lemezére emlékezteti. Ennek nyilván az is oka lehet, hogy az Extreme "Politicalamity" című szerzeménye nemcsak tematikájában (a politikusok iránti idült ellenszenvében) egyívású, de a refrénje is éppúgy a lényegi kérdést beazonosító politika szó származékát ritmizálja (persze másként). E sokszínűségen nyilván nincs mit csodálkozni, mert ahogy a gitáros/zeneszerző maga nyilatkozta: "Számomra ez összefolyik: amikor rockot játszom, akkor is dzsesszt játszom és fordítva, miközben az egész egy bluesos valami lesz."

Végül, de nem mellékesen jegyzem meg: Mohai vokálisan is eddigi legjobb teljesítményét nyújtja, valahogy jól áll neki, hogy a korral (és miegyébbel) - hogy is mondjam csak? - rockosabb lett a hangja. Nem kizárt, hogy ez a lemez az év végi Top 15-ös listámon is helyet követel magának - ami egyébként igen jó dolog, mert mindig szomorú vagyok, ha egy hazai előadó sem lépi át azt a bizonyos mágikus küszöböt...

Tartuffe

Kiadó:
King Records

Honlap:
royalhunt.com

A legutóbbi, koncept albumnak készült Royal Hunt album, a "Dystopia" igencsak ámulatba ejtett a saját keretei közti, először tapasztalt új elemek miatt: doom riff, dubstep, francia újhullámos filmzene – és hát a folytatás első hangjai is ugyanennyire megleptek, hiszen D. C. Cooper megszokott, bársonyos orgánuma helyett egy, szép szóval is inkább kellemetlenül erőltetett rekesztéssel megszólaló hang kezdte tolmácsolni a "Fahrenheit 451" című regény zenei lenyomatának második részét.

Mi történt? – kérdeztem magamban, mert sehol nem olvastam, hogy Andersen új énekessel vágott volna neki a folytatásnak, aki ráadásul jóval szerényebb képességekkel rendelkezik, mint méltán elismert elődje, aztán egy kis utánolvasás után keserűen kellett belátnom, hogy az eltelt két év alatt Cooper hangja hallható mértékben kopott meg – és ez még nem volt az utolsó a seggbe rugós tények sorában, ugyanis a vendégénekesnek meghívott, csodás Mats Levén is szörnyű formát mutat: mintha a Covid mindkettőjüket elkapta volna, és poszt-tüneteket produkálva rombolta volna le azt a színvonalat, amelyet a két tehetség mindig hozni szokott. (A lemezen szerepel a Royal Hunt valamennyi volt énekese egy-egy duett erejéig, de ez pusztán érdekesség, sokat nem tesz hozzá a hallottakhoz.)

Andersen is visszalépett egyet, és zenei ötletei újra azt a komfortzónát járják be, amit már megszokhattunk – talán az instrumentális betétek mennyisége az, amivel eltér kissé jelen album az ezt megelőzőektől, de a lényeg maradt a régi: egy újabb remek, de nem klasszikus album született meg a dán billentyű-varázsló muzikális műhelyében.

Ami talán mégis unikum az albumon: megszületett a csapat történetének leghosszabb szerzeménye, ami szerencsére nem fullad unalomba, és nem felesleges töltelék-részek halmazával csépeli a lejátszási időt: aki egyetlen számmal szeretné megismerni a bandát, az most megelégedhet, hiszen a 14 percen túlnyúló dalfolyam tartalmazza mindazt, amiért a csapatot szerethetjük.

Andresen formája az énekesekkel szemben nem változott, a megkomponált dalok szinte már első hallásra is kellemes érzéseket biztosítanak a hallgatónak – a szöveg nyomasztó jellegének ellenére is –, de mégsem mondanám a szerzeményeket egyszerűnek vagy könnyen beláthatónak, izé, behallhatónak. Az album ráadásul végig egységes képet mutat, és pusztán csak az említett "Scream of Anger" tűnik ki hosszával, instrumentális felvezetésével és többtételes összetételével.

Sajnos a hangzás a szokásos, de talán nem annyira ótvar, mint lenni szokott, ám messzire van még attól a bombasztikus megszólalástól, amit a stílus és a megszólaló dalok megérdemelnének. Aki jól ismeri a Royal Hunt munkásságát, tudhatja, hogy a lemezek nem a virtuóz gitárszólók kincsestárai, a billentyűk azonban néha könnyfakasztó érzelmességgel tolmácsolják a zenei mondanivalót. Andersen pedig ebben nem tud tévedni, az enyhe progresszivitás alatt olyan romantikus dallamok bontakoznak ki, melyektől Darth Vader is könnyekben törne ki, ráadásul ezekben nincs ismétlődés, a szerző fantáziája meseíró névrokonáéval vetekszik.

A "Dystopia Part II" tehát kettős jellegénél fogva vonul be a Royal Hunt történelmébe: egyszerre kellemes és megfelelően összetett darab, ugyanakkor a megvalósítás mind az énekben, mind a hangzásban okot adhat a bosszankodásra.

Garael

Volt némi kavarás a koncert helyszíne körül. A régi Barba Negrából először átkerült az új, októberben megnyitott Red Stage-be, majd nem sokkal később jött a bejelentés, hogy a hangverseny az MVM Dome-ban kerül megrendezésre. Gyanítom, a szervezők is meglepődtek azon, hogy mekkora volt az érdeklődés; rövid úton kiderült, hogy a 3500 fős befogadóképességgel bíró Red Stage nem alkalmas a rendezvényre, s így kötöttünk ki végül az MVM Dome-ban, amit először nem is bántam annyira, egyrészt a könnyebb megközelíthetőség okán, másrészt amiatt, hogy még nem volt alkalmam megtekinteni az új multifunkciós arénát.

Erről jut eszembe: talán jobb, ha már mindjárt az elején letudjuk a koncerttel szembeni egyetlen, de - legalábbis számomra - jelentős kifogást! Nem vagyok sem építész, sem hangtechnikus, de amikor megláttam az MVM Dome arénát belülről, azonnal sejtettem, hogy itt a hangzással gond lesz. Ezt rögvest megerősítették a hallottak is, hiszen végig eszetlen visszhangos volt a terem, a dobos minden egyes hangsúlyosabb leütése tizedmásodperci késésekkel kattogott-csattogott a fülembe hátulról. Ez sokat vont le az élvezeti értékből, és - bár nem vagyok szakember - állítom, hogy ez javarészt tervezői-konstrukciós hiba, hiszen a VIP erkélyek fölött egy igen magas, teljesen függőleges fal meredezik, ami elég egyértelmű biztosítéka a visszhangosodásnak. Remélem, ez csak ott volt zavaró, ahol mi ültünk.

Apropó ülés. Elég furcsa, hogy az eredeti helyszínre szóló, kizárólag állójegyek értékesítése után az új helyszín adottságai miatt az "újonnan érkezőknek" ülőhelyeket kezdtek árulni. Lévén, hogy már lumbális gerincproblémákkal küzdő vénember vagyok, jólesett volna, ha valaki fölajánlja ezt a lehetőséget nekünk, akik még elővételben csaptunk le a jegyekre. Végül nem volt okom ezen tovább pörögni, mert láttuk, hogy nem kelt el minden ülőjegy, a székes lelátók elég foghíjasak, így az olyan szemfülesek (értsd: pofátlanok), mint mi vagyunk gyakorlatilag zöld utat kaptak az erkélyekre való beszivárgásra. Ezt nagyon nem bántam, kiváló helyről, az rafkósan szerzett székünkön kényelmesen terpeszkedve néztük végig a koncertet - ennek a velünk lévő 12 éves kölyök örült a legjobban, hiszen a küzdőtérről max. a kivetítőt látta volna.

Nem kérek senkitől sem elnézést azért, hogy eleve nem is állt szándékunkban megtekinteni a Volbeatnek bemelegítő két előzenekar, a Bad Wolves és a Skinred előadását. Ezzel sokan voltak így, hiszen még közvetlenül a fő atrakció színpadi megjelenése előtt is hosszú sorokban kígyóztak az emberek a büfék pultjai előtt.

Ami a dán rockabilly metálosok előadását illeti, elképzelhető, hogy elég lenne Viski barátom velős megjegyzését idéznem, miszerint: "Ez egy veszedelmesen jó koncert volt", amit még megtoldott ezzel a kijelentéssel: "Állítom, hogy a Volbeat ezzel megérkezett a nemzetközi első vonalba." Amikor a hazai rocksajtóban megláttam a híradásokat arról, hogy a Volbeat konvoja befutott Budapestre, és mindezt egy olyan fotóval illusztrálták, amelyen kamionok hosszú tömött sorát lehetett látni a parkolóban, már biztos voltam benne, hogy eszetlen látványos, nagyszínpados, komoly fény- és látványtechnikával megfejelt show-t fogunk kapni. Az ún. snakepites színpadkép a közönségbe hosszan benyúló, körbesétálható kifutóval újabb jele volt annak, hogy a Volbeat nem csak zenei fogásokat lesett el a Metallicától.

A nem mellesleg végig lemezminőségben éneklő Michael Poulsen nem árult zsákbamacskát, mindjárt az elején kijelentette, hogy két órát fognak játszani, s ezt az ígéretüket be is tartották. A színpadkép a fénytechnikának, a kivetítéseknek stb. köszönhetően számról számra változott, nagy teljesítményű füstgépek, hatalmas logós labdák, konfetti-eső gondoskodott a közönség szórakoztatásáról. A lenyűgöző látvány, a jobbnál-jobb "Elvis-metál" slágerek, Poulsen karizmatikus személyisége a végén még a hangzásbeli kifogásokat is elfeledtették velem, sőt azon kaptam magam, hogy alig tudok a székemben ülve megmaradni.

Mindenki tudja, hogy itt Poulsen a motor, a kreatív energia, a fő zeneszerző és a karmester, mégis ide kívánkozik egy személyes megjegyzés, amivel alighanem vérig fogok sérteni egy-két régi rajongót. A cimborám észrevétele arról, hogy "a Volbeat ezzel megérkezett a nemzetközi első vonalba" többek között azért (is) igaz, mert a szülinapos Rob Caggianoval egész szinteket sikerült lépniük. A pasi nem tolakszik, meghagyja a rivaldafényt a főnöknek, de közben brutális nagyokat penget.

Minden jó, ha a vége jó. Nekem ez most az év egyik legjobb koncertélménye volt. Elismerem, ehhez hozzájárult előzetesen egy pazar olasz éttermi vacsora, némi grappa és sok sör is, az este mégis a zenétől lett igazán emlékezetes.

Tudtam én valahol, hogy Top50 lesz belőle előbb-utóbb, valahogy – tudat alatt? – mindig kimarad valami fontos, ami lehetőséget ad a folytatásra. Jelen esetben a Pink Floyd, de azt se teljesen értem, hogyan tudtam lehagyni eddig a D.A.D.-t. Vagy a Queent.

Egy kis módszertani lábjegyzet: bár kedvenc albumokról van szó, törekedtem arra, hogy ezek mindegyike más bandától legyen. Ez némi torzítást visz a rendszerbe ugyan, mert néhány zenekartól nyilván több korongot is fel tudnék-kellene tegyek, de cél volt valahol az is, hogy mennél szélesebb legyen a merítés: ötven lemezecske így is vajmi kevés bemutatni egy bő fél évszázadot. Mondjuk, lesz ez még száz…, és arra már a legnagyobb kedvencektől (Iron Maiden, Metallica, Dream Theater, Queensryche) felkerülhet több alkotás is akár.

Classica: I (1989)

Igaz, hogy hivatalosan csak 2006-ban jelent meg, de mivel demóként kikerült néhány példány belőle kazettán, egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy néhány évvel Malmsteen felbukkanása után egy magyar srác is elgitározza ugyanazt. Aztak@rva. Ráadásul akkor és ott Szutorisz Károly szövegei is nagyon eltaláltak – fiatal voltam, szerelmes/csalódott, egyedül éreztem magamat és nem értettem a világot… A banda újra aktív (Kiss Zolival), ajánlom mindenkinek, hogy nézzen rájuk, nagyon ott vannak a szeren!

D.A.D.: Riskin' It All (1991)

Részben azért is voltam magányos, mert Dániába kerültem ösztöndíjjal tanulni. Éppen akkoriban futott be ez a csapat a nemzetközi színtéren is, ezért pörgött nálam rendesen, gondolhatjátok! Én a korai country-punk dolgaikat is csípem, nagyon viccesek azok a szövegek. De a "No fuel…" és a "Riskin'..." a két legnagyobb dobásuk, ez tény, ekkor voltak a csúcson. Hála az égnek, sikerült élőben is elcsípni őket hazai pályán! Nagyon életvidám, pozitív muzsika, ha rossz kedvem van, rendre ez kerül elő.

Pink Floyd: Wish You Were Here (1975)

Valahol tényleg a "The Wall" a Pink Floyd magnum opusa (a filmmel kiegészítve), de az én kedvencem mégiscsak ez. Tökéletes, időtlen alkotás.

Queen: A Night At The Opera (1975)

Az előző részben némileg hamis képet sugalltam, olybá tűnhet, hogy az ABBA és a Boney M. után hirtelen és előzmények nélkül egyből AC/DC rajongó lettem. Ez nem így esett természetesen, az olyan külföldi rockbandák, mint a Dire Straits, vagy a Status Quo idehaza is elérhetőek voltak, főleg egy pécsinek, mert a szomszédban a Jugoton bőszen adta ki a hanyatló nyugat ezen dekadens termékeit. A rádióban is bele-belefutottunk néha keményebb számokba, és lassan azt vettem észre magamon, hogy igazán azok a zenék tetszenek, amiben megdörren némi gitár is. Elkezdtem hát ezeket szisztematikusan keresni, vadászni.

És hát ugye a Queenre is rá lehetett találni elég könnyen, így a korai szocializációm része lett, bár akkortájt inkább a popos korszakukat élték. Összeállt azért idővel a teljes diszkográfia és a kép, hogy mekkora zsenik is voltak ezek a csávók valójában. A teljes életművet illeti meg leginkább a dicséret, de ha egy albumot kell választani, akkor legyen az, amelyiken a világ legjobb rockzenekara a világ legjobb rock nótáját nyomja. A "Bohemian Rhapsody"-ról van szó természetesen, ahol is 6 percben a zsáner minden aspektusát sikerült megragadni: van benne dög, líra, monumentalitás és teatralitás is.

Raven: All For One (1983)

Az Anvillel együtt nagy favoritok voltak a kezdetek kezdetén, előkelő helyen virított a logójuk a farmerdzsekimen, nem lenne fair lehagyni őket innen valami későbbi kedvencért. Nemrég írtam róla amúgy, itt ni, úgyhogy nem ragozom.

Spock's Beard: The Kindness Of Strangers (1998)

A grunge beköszönte után nagyjából ez a négy banda tartotta bennem a lelket: Evergrey, Pain Of Salvation, The Flower Kings és a Spock's Beard. Néhány korábbi kedvenc természetesen működött akkor is, de sokan közülük próbáltak az új trendhez igazodni, amit borzasztóan kiábrándítónak találtam. Ez a négyes viszont - némi képzavarral élve - új hangként került a nézőterembe akkortájt, és baromira megörültem, hogy a progresszív műfajt nem sikerült teljesen eltiporni, sőt, a megpróbáltatásokban megedződve mintha új erőre kapott volna.

Remek album, egyszerre nagyon old school, hagyományápoló és friss, újszerű is. Hatalmas melódiák és magas zenei intelligencia jellemzi. Nem hiányozhat egy magára valamit adó rocker gyűjteményéből.

Stormwitch: Tales Of Terror (1985)

Baromira szaladt akkoriban a New Wave of German Heavy Metal (Helloween, Grave Digger, Running Wild, Mad Max), komáztam ezeket én is nagyon, főleg az első lemezeiket. Legjobban mégis a Stormwitch nőtt a szívemhez, nem utolsó sorban valószínűleg a Magyarország iránti elkötelezettségük miatt. Sokat voltak itt, még Pécsre is lejöttek koncertet adni, szerették ezt az országot, és mi is szerettük őket. Az első négy korongjuk hibátlan, az azt lezáró "Live in Budapest" pedig már csak a címe miatt is kötelező. A "Point of no Return" és a "Sword of Sagon" (A1 és B1) miatt ezt szeretem legjobban, de a "The Beauty and the Beast" is instant klasszikus ma már. Nosztalgia-vonatra fel!

Tokyo Blade: Tokyo Blade (1983)

Ezt az albumot az "If Heaven is Hell" miatt csipázom annyira. Ha már szó volt a világ legjobb rock daláról, akkor nálam ez benne van a top három heavy metal opuszban. (A másik kettő: "Hallowed Be Thy Name" és az "Evil".) De ezen túl is egy remek NWOBHM korong.

Trust: Répression (1980)

Olyannyira kedveltem őket egy időben, hogy mindkét nyelven megvolt: angolul és az eredeti, francia változatban is. Kicsit punkos, lázadó hard rock lemez, remek dallamérzékkel és fogós riffekkel feljátszva. (Azóta egyik korong eltűnt, valszeg kölcsönadtam és sosem került vissza.)

White Lion: Pride (1987)

Valahogy Vito Bratta nélkül is hiányos lenne ez a lista, nagyon szeretem a pali játékát, hiányzik is rettenetesen. Az első négy Fehér Oroszlán album kiváló, közülük talán ez a legkompaktabb, legütősebb.

Most már biztos, hogy idővel ezt kibővítem százra, mert már megint lemaradt sok minden, pl. a Tesla, vagy a Crimson Glory, ami be is ugrik rögvest, nem beszélve a korábban említett duplázásokról (triplázásokról?). És mert listázni jó (még ha nem is érzem mindig így, például az éves termést karácsonykor újra áttúrni nem akkora truváj).

Keep rock alive!

Kotta

Felcsillant a szemem, amikor ráakadtam a "Leave 'em Bleeding"-re, már azt hittem, van új Raven. Aztán kiderült, az csak egy válogatás-album féle, annak is elég fura. A gerincét 3-3 szám adja az utolsó két lemezükről, a másik felén pedig feldolgozások és ritkaságok találhatók. Sok értelme egy ilyesminek nem lenne egy "normális" (értsd, befutottabb) zenekar esetén, leginkább holmi kiadói kötelezettség gyors letudására gyanakszik az ember. Náluk azonban a bocsánatos bűn kategóriába esik, mert egyrészt egészen kellemesre sikeredett, másrészt pedig hiába kultikus banda ez, még az olyan vén rockerek sem feltétlenül követik a pályafutásukat szoros emberfogással, mint jómagam. Az aktuális turnét beharangozandó nem feltétlenül gond egy ilyen kiadvány, lám csak, én is belefutottam. Elő is kaptam az élmény hatására az első három korongjukat rögvest, amúgy is ezer éve hallottam őket.

Egyúttal konstatáltam azt is, hogy itt még egyetlen iromány sem jelent meg az angol trióról. Ez természetesen nem maradhat így, mégiscsak egy olyan formációról beszélünk, amelyre a legnagyobbak - pl. Metallica - egyöntetűen inspiráció-forrásként hivatkoznak (ők amúgy a legelső országos turnéjukra a Ravent hívták vendégnek). Egyik (rock-gitáros) ismerősöm szerint Mark Gallagher az összes fontos metal riffet kitalálta, nem is igen hallgatott mást. Jó, mondjuk ez '86-ban volt, de ha tekintetbe vesszük, hogy túl sok újdonság (legalábbis ebben a tekintetben) azóta se történt a zsánerben… A lényeg a lényeg: a heavy metal megkerülhetetlen alakjairól beszélünk.

Akik még a '70-es évek derekán alakultak, és az első három albumukkal (Rock Until You Drop – Wiped Out – All For One) tényleg elég sok mérföldkövet letettek '81 és '83 között. Ennek a korszaknak méltó lezárása a "Live at the Inferno", ami az egyik kedvenc koncert-lemezem, mert sikerült szerintem azt a féktelen energiát anyagba vésni, ami nyilvánvalóan jellemezte őket akkoriban. Hihetetlen, de sokat mára sem változtak, még mindig a lendület és az energia azok a fogalmak, amik beugranak, amikor ezt a csapatot hallgatom. Nem mai gyerekek pedig, Mark 62, a tesója John (ének, basszus) 64 éves.

Sok a párhuzam amúgy az Anvillel a pályafutásukban, ők is nagykiadóhoz kerültek az "All For One" után (ami ténylegesen a csúcstermékük, eddigre összeállt nálunk minden), és ez menetrendszerűen kiherélte őket is. Jó, azok a korongok se rosszak, amin átmentek Kissbe, tulajdonképpen simán hozzák például éppen a Kiss cuccok színvonalát, sőt… De az akkori rajongók nem a glitteres slágereket akarták, hanem a kompromisszum-mentes speed/heavy metalt, Mark eszelős gitártémáival és John hisztérikus énekével. Athletic rock – egyik számuk után így emlegették a stílusukat és valóban: az első korszakukban kinyújtózkodtak egészen addig, amit a korabeli hangzás és a trió felállás lehetővé tett.

Ahogy említettem, manapság újra magas fordulaton pörögnek, letettek már arról a hiú ábrándról, hogy valaha is igazán sikeresek lesznek. S bár a kortárs fiataloknak semmit sem mondd ez a zenekar, higgyétek el, a dalcsokor – amely a maga idejében igazodási pont volt - abszolút megállja a helyét most is. Ilyen értelemben teljes joggal szerepel itt, és nem utolsó sorban, egy fájó hiányosságot is sikerült pótolni a recenzióval.

Kotta

Honlapok:
facebook.com/trulsmaximus
trulshaugen.bandcamp.com

Rövid leszek, mint a szóban forgó lemez maga. Kíváncsi vagyok, hányan tudnak mifelénk erről a "ki-nem-adványról"! Kiadásról ugyanis aligha beszélhetünk, hiszen az 5 számos, közel 25 perces magán EP csak streaming szolgáltatókon keresztül elérhető, illetve a szerző Bandcamp oldalán meghallgatható. De kit is takar a fura Truls Haugen név? Akik a skandináv progresszív metálban otthon vannnak (országszerte talán vannak pár tucatnyian), már vágják is rá: "Hát a norvég dobos arc, aki a tesójával együtt alapította a Circus Maximus nevű überbrutál jó zenekart!" Ott a pont!

Kíváncsi vagyok, hogy a pár tucatnyi fanatikus közül hányan tudják, hogy Truls Haugen nemcsak fantasztikus dobos, de mellbevágóan jó énekes és elképesztően fölkészült szóló- és basszusgitáros, billentyűs is. Megkockáztatom, a legelszántabbak közül is max 2-3. És akkor még nagylelkű voltam. Pedig bizony ezt az EP-t Truls barátunk egy szem önmaga játszotta és énekelte föl az utolsó hangig. Nem is nagyon tudom ezt földolgozni: a kegyes énem lenyűgözve tapsikol e döbbenetes teljesítmény hallatán, de sajnos - ősatyánk, Ádám óta - van nekünk egy gonosz énünk is: az pedig fulladozik az irigységtől. Hát hogy? Miért jár ennyi talentum egy szál embernek, a másiknak meg jóformán vagy konkrétan semmi. A magamfajta megtestesült középszerűség ilyenkor szűköl kínjában.

Épp ideje, hogy a muzsikáról is szó essék egy kicsit! Valahol azért érthető, hogy a Truls Haugen archívumából előbányászott szerzemények nem ütnek el jelentősen az anyabanda, a Circus Maximus stílusától, kivéve talán a meglehetősen furcsa, metalcore stílusban fogant Sugababes földolgozást. Mit mondjak? Az eredmény jelentősen eltér a brit leánytrió egykor UK Singles és Mahasz listás slágerétől, az "Overload"-tól. A többi szám leginkább a CM eddigi legsikeresebb lemezére, a "Nine"-ra (2012) emlékeztet. A 2016-os folytatás (Havoc) sajnos nem sikerült olyan jól, ráadásul már annak is hat éve, és kilátásunk sincs a folytatásra.

A fönt említett okok miatt bizony jólesik ezt a négy eredeti számot hallgatni. Egyrészt lenyűgöző, hogy mindezt egyetlen ember a házi stúdiójában hozta össze. Másrészt - ha nem is tökéletesek a dalok, és a banda többi zenészének adaléka nekem hiányzik belőle - meglehetősen jó irányt szab egy régen esedékes CM album munkálatainak. Nagyon-nagyon szeretném, ha Truls dallamos, de szigorúbb megközelítése érvényesülne a legutóbbi lemezen elhatalmasodott Muse és Leprous hatások helyett.

Tartuffe

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.avantasia.com
www.facebook.com/avantasia

Az Avantasia ugyanazon a tengelyen lavírozik, mint a Savatage/Trans-Siberian Orchestra: power metal indulással kissé geil, habos, teátrális, néha túlcicomázott mainstream metal opera lett a végállomás – ilyenkor sóhajt fel az egyszerű feketeöves Helloween rajongó, emlékezve az első rész bődületes visszaidézéseire, melyek a Himalája tetején írták égő mammutfenyőkkel a metal-panoptikum tetejére az európai power metal legnagyobb pillanatainak múltbéli dicsőségét. Ezt a fejlődéstörténetet azonban szűk látókörűség lenne Tobias Sammet számlájára írni, hiszen az Avantasia egyes részei különböző stációiban is tudtak kiváló, sőt kiemelkedő darabokkal szolgálni, és ha jól belegondolok, egy bizonyos színvonal alá sosem sikerült pozicionálni az újabb és újabb darabokat.

Sammet kiváló dalszerző – még ha kissé bele is ragadt a kritikán elején említett világba – és még a számtalan deja vu-t okozó pillanat ellenére is tud meglepetéssel szolgálni, emlékezzetek csak az ezt megelőző rész thrash-vendéges morcosságára, de igazából az sem lenne – és ismétlem, lenne – baj, ha szokatlan megoldások nélkül csorog le az újabb etap, mint ahogy az jelen lemez esetében is történt.

Ami legelőször feltűnt, az album hossza (nem úgy, mint a címé); Tobias nem bonyolította túl a dolgokat, a kritikus pedig az utolsó számot eltekintve elbúcsúzhat az olyan jelzőktől, mint hogy epikus, nagy ívű, szentimentálisabbaknak lelket rezegtető: ez most bizony egy ügyes iparosmunka, különösebb csúcs- és mélypontok nélkül. Ezzel nem azt mondom, hogy unalmas lenne, a rövidségnek is megvannak az előnyei, az előző Avantasia kritikámban úgyis a túlírtságot említettem, mint levetendő köntöst, amit sikerült is megcselekedni.

A vendégek sorában sincs meglepetés, a szokásos társak a szokásos minőséget hozzák, gondosan vigyázva arra, hogy ne kelljen a komfortzónájukból kilépni, talán csak Eric Martin kapott egy tőle már régen hallott jellegű, indulósabb arche-Avantasia témát, amit persze könnyedén abszolvál, szegény Tobias pedig kétségbeesetten próbál kapaszkodni Martin után a vokális nagyszerűség létrafokain. Így aztán szépen meghallgathatjuk Scheepers Judas Priest parafrázisát, Kiske Helloween idézését, Floor Jansen Nightwish hangulatiságát, Bob Catley az album talán a lemez legnagyobb slágerét hozó Magnum varázslatát. (Ennek ellenére számomra a vendég nélküli, lemezt indító "Welcome To The Shadows" jár legközelebb a nagyszerűség szívet megdobbantó állapotához.)

A Tartuffe által sokszor emlegetett "libabőrt okozó megérkezések" most elmaradtak, a lemez hallgatása közben biztos voltam, hogy a "nagy mutatványt" az író az utolsó, 10 percen is túlmutató szerzeményére hagyja, ám az orientális témával induló dallamfolyamban az a meglepetés, hogy nincs meglepetés – a keleties környezet ugyan érdekes, de ezt mások sokkal jobban kiaknázzák, ráadásul csuklóból, és sokkal élvezetesebben. Igen, ezúttal nem sikerült a lemez fődarabjában emlékezetest alkotni – ami dramaturgiai szempontból azért is elszomorító, mert nincs kedve az embernek az utolsó benyomások alapján újraindítani a történetet. Bevallom, én kissé untam is ezt a rutinszagú, hosszan tartó óvatoskodást, amit még a dallamok sem mentenek meg, mert azok is olyan laposak, mint a kereskedelmi tévék agyzsibbasztó vetélkedői.

Sommás ítéletet persze lehet hozni, és tegyük is meg: minden bizonnyal lesznek olyanok, akik az Avantasia történetének leggyengébb darabját fogják kiáltani, hiszen egyenként hallgatva a dalokat, vannak élvezetes, de nem emlékezetes, esetenként önismétlő pillanatok, ám egyetlen entitásként szemlélve a végeredményt, már más eredményre juthatunk, amit porondmesterünk ihlethiányára lehet visszavezetni, és kénytelen vagyok nekik is igazat adni. Attól viszont nem tudok elvonatkoztatni, hogy a rövidebb, kissé célratörőbb slágereket már másodszori hallgatásra együtt dúdolom az énekesekkel, és ha a grandiózussággal szembeni elvárásból lejjebb adok, akkor az utolsó számtól eltekintve tulajdonképpen egy kiválóan szórakoztató előadást kaptam figyelmemért cserébe.

Garael