Kiadó:
Steamhammer

Honlapok:
www.axel-rudi-pell.de
facebook.com/axelrudipellofficial

AC/DC, Motörhead, Axel Rudi Pell. Hogy mi a közös a három testőrben? (D’Artagnant sajnos nem találtam.) A válasz arra kényszerít, hogy kilépjek kritikusi énemből, és a cinizmust saját attitűdként kezeljem – mondanom sem kell, hogy abszolút kontár álláspontra kényszerítve magamat, de mentségemül szólva, sosem állítottam, hogy én lennék a szakma csúcsa, így békaként kitekintve a kút aljáról szabadon vagdalkozhatok hülye kijelentésekkel – ha a politikusok megtehetik minden következmény nélkül, akkor talán én is.

Nos, de térjünk vissza a három "kemény és kompromisszummentes" hősre, akik zeneileg nem is különbözhetnének jobban – de igen, ám vegyünk egy szűkebb értelmezési tartományt –, mégis van valami együttesen leírható bennük, ami aztán leegyszerűsített kijelentésekre bírhatja az ítészt és a hallgatót: ha egy albumot hallgattál tőlük, hallottad az összes többit is. Most aztán egyszerre hördülhetnek fel a rajongók, de mentségemre mondva a sztereotípiák országában egy ilyen kijelentés már az ingerküszöb alját sem érheti el, így aztán talán megúszhatom az együttesek kedvelőinek rám és családomra szórt átkait, úgyhogy ugorjunk.

Nos, német gitárhősünk életművét nézve, az azért mindenképpen kijelenthető, hogy nem nagyon szeret kilépni saját komfortzónájából, albumjait pedig az epikusnak szánt, de általában túlnyújtott wannabe Rainbow dalok száma, illetve néhány apró, újításként is felfogható momentum különbözteti meg egymástól. Ezeknek a kicsiny, szokatlan elemeknek köszönhetően viszont sikerült kétszer is az éves toplistámra felkerülnie, hol egy reggae fricskának, hol néhány, Megadeth-féle staccato riffnek, hol pedig némi hideglelős Black Sabbath hangulatteremtésnek köszönhetően. Mert mindentől eltekintve, a zenei alap színvonala sosem esik egy bizonyos szint alá, és bátran kijelenthetjük, hogy Pell a maga markáns birodalmában kiváló zeneszerző, társa, a fantasztikus hangú Gioeli pedig képes a rá bízott a dalokat a felső ligába énekelni.

Pell az utóbbi néhány munkáján tehát meg tudott lepni – jelenleg pedig az új albummal. Ha ugyanis tényként kezeljük, hogy 65 év felett ne várjunk vitalitástól duzzadó, tempós kirohanásokat kedvenceinktől, akkor bizony nagyot hibázunk, és erre éppen onnan jön bizonyíték, ahonnan aztán igazán nem várnánk. A "Ghost Town" ugyanis többségében kitörő energiát sugárzó, ütemes, sőt, rapid szerzemények gyűjteménye, ahol az egyébként újrahasznosított riffel felvezetett Rainbow klón, a "The Enemy Within" is megáll hat perc alatt, a lemezt záró ikertesó pedig a Pell-birodalomra nem igazán jellemző modern, power metal riffel löki a régebbi lemezeken szenvelgésbe torkolló kényszeresen és feleslegesen túlnyújtott monumentalitást az indokolt témakifejtésbe.

S hogy miként is alakultak a zenei dolgok az új lemezen? Kezdjük a korai éveket idéző "Guillotine Walk"-kal, folytassuk az echte Dio riffel nagyot álmodó "Breaking Seals"-szel (amiben csak a vendégül hívott, egyébként minden tiszteletet megérdemlő Udo Dirkschneider elképesztőn rossz énekesi produktuma borzolja a hallgató hátán a szőrt), majd rohanjunk egyet a Soto érát idéző lemez-címadó dallal, és a misztikus "Holy Water"-rel, vagy a már címében is lendületet ígérő "Hurricane"-nel.

Nem tudom, hogy mi szállta meg Axelt így hirtelen, a hatvanas éveinek közepét elérve – talán az AI, talán más, esetleg  úgy volt vele, hogy tudjuk le az egész lemezt gyorsan, a koncerteken úgyis a nagy klasszikusokkal kell előrukkolni – mindenesetre régen hallottam ennyire friss, impulzív anyagot a veterán zenésztől – ez pedig szolgáljon példaképül mindazoknak, akik eddig lenézően legyintettek a biztonsági játék szinonimájává kövesedett gitárosra.

Garael

Kiadó:
Silver Lining Music

Honlapok:
www.tyketto.com
facebook.com/TykettoTheOfficial

Utólag visszaolvasva nem fogadtam túl lelkesen a Tyketto nagy, Frontiers által forszírozott és finanszírozott visszatérésének második lemezét, a "Reach"-et (2016), pedig mára klasszikussá érett nálam, méltó és szerves folytatásává az 1991-es, ünnepelt "Don't Come Easy"-nek. A Tyketto meglepően gyorsan és minden különösebb erőlködés nélkül pótolta be nálam a lemaradását, amiért persze nem ők voltak okolhatók, hanem az én egyébiránt széles spektrumú zenei érdeklődésem vétkes hiányossága. Ma már az elszánt rajongók között tartom magam számon, a "Reach"-et pedig a hard rock műfaj kihagyhatatlan, klasszikusokkal simán egy lapon említhető mesterremekei sorában.

Ezért, na meg a Tyketto komótos munkatempója miatt (amit nem kritikaként, hanem inkább dicséretként említek meg), nem volt kérdés, hogy tűkön ülve vártam a kerek 10 év elteltével kiadott és új kiadó által támogatott folytatást. Időközben, Michael Clayton dobos távozásával, Danny Vaughn maradt az egyetlen alapító tag. Sajnos 2023-ban az általam sokat dicsért gitáros, Chris Green is kilépett. Szerencsére a Tyketto éppúgy képes volt túlélni ezt az érzékeny veszteséget, mint a nem kevésbé nagyszerű alapítóatya, Brooke St. James lelépését. Az új gityós, Harry Scott Elliott nemcsak képes volt kivételesen tehetséges elődei örökébe lépni, de hozott a bandába egy igazi dögös/kigyúrt/loncsos rockfazont is.

A dalszerzés szempontjából - úgy éreztem - nincs miért aggódnom, hiszen a fő komponistának itt mindig is Vaughn számított. Hál' Istennek, elvárásaim teljesültek, egyáltalán nem kellett csalódnom, hiszen a "Closer To The Sun" igazi hard rock csecse-becse. Talán nincs már meg az egykori fiatalos, mindent fölperzselő tűz (elvégre is Vaughn immár 65 éves!), de a csapat (talán pontosabb, ha kifejezetten Vaughnról, mint kvázi-szóló előadóról beszélünk) ezzel a kiadvánnyal is bizonyította azt, amit sokan már régóta világosan látunk: a Tyketto nem volt üresfejű, pufihajú, zeneipar által fölhajtott marionett bábszínház. Itt komoly zenészek alkottak, ha nem is korszakalkotó, de kétségkívül kivételes és időtálló tehetségüket kamatoztatva, akiket méltatlanul mosott el annak idején a grunge-cunami. De nem kezdem újra ezt a sirámot! A lényeg, hogy a Tyketto is egyértelműen abba az illusztris, ám "elátkozott" társaságba tartozik, mint pl. a Winger, a Mr. Big, vagy éppen a Giant és az XYZ.

Danny Vaughn - aki mára német gyökerei ellenére leginkább úgy néz ki, mint egy őszhajú, navajo nagymama - minden dicséretet megérdemel. Sikeresen, ugyanakkor ízléssel és mértéktartással támasztott föl egy kérészéletű legendát, amely nemcsak hogy nem vált egykori önmaga szánalmas karikatúrájává, de még mai füllel is abszolút vállalható. Mit nem adnék érte, ha élőben hallgathatnám az olyan dalokat, mint a slágergyanús "Bad For Good", a meglepően jól működő, hegedűs "Far And Away", vagy a fölemelően vidám "The Brave"!

Tartuffe

Electric Boys: Shady Side Of Town EP (2025)

Pikáns az valahol, hogy éppen akkor dob fel egy "Karma’s Gonna Get You" c. számot a Spotify a kocsiban, útban a melóhelyre, miután indulás előtt átpörgettem az ország politikai életének a mexikói szappanoperák szintjére süllyedését demonstráló legújabb híreket. (Arra gondolok, amikor a miniszterelnök kamerák előtt felhívja a gyermekét, hogy nincs semmi baj, csak éppen ki akarnak irtani bennünket, de azért vigyázz magadra. Mindezt egy zéró politikai befolyással rendelkező veterán trükkösen összevágott nyilatkozata kapcsán, amiben a vén fószer a Karmáról és a karmáról beszélt.) Nos, a regnáló hatalmi elit erkölcsi tartásával kapcsolatban már rég nincsenek illúzióim, de azért az elgondolkodtatott, vajon milyen szoftverek futnak a telefonomon és miket tud még rólam a "háttérhatalom" vajon. Persze lehet, hogy ez puszta véletlen, ahogyan a következő nóta is (tényleg, nem csak kitalálom) a The Karma Effect nevű együttestől. Hmm.

Szóval, a szóban forgó karmás nóta az Electric Boys '23-as albumán jelent meg. Eddig nem hallottam erről a csapatról, pedig ez már az ötödik nagylemezük. És mivel a szám rendben van, kicsit beleástam magamat az együttes újabb megjelenéseibe. Felettébb kellemes és szórakoztató, amit hallottam, még ha nem is egy kihagyhatatlan bandáról beszélünk. Eddig talán azért rekedtek a látóhatáromon kívül, mert a futó divattal ellentétben ők nem a '80-as évek nosztalgia-vonatán utaznak, inkább a '90-es, kétezres évek groove-osabb, funkysabb megközelítését alkalmazzák, és én ezeket az évtizedeket határozottan kevésbé kedvelem és hallgatom, mint a hőskort. A Spotynak így a Karmára kellett várnia, hogy beajánlja. De eljött ez a pillanat is, hát úgy látszik, így működik a karma.

Notörious: Notörious EP (2025)

Nem így a norvég kvartett: ők bizony szemérmetlenül lopnak a '80-as évekből, például az ö betűt a Motörheadtől, vagy rögtön az első szám riffjét a  Mötley Crüe-től (Looks That Kill) – ráadásul még csak nem is először a pályafutásuk során. Bizony, ez ilyen. Ha létezik olyan lista, hogy top 20 legnépszerűbb metal riff, akkor ezekből tizennégyet biztosan megtalálsz a csapat eddig megjelent 2 korongján. A többit pedig a harmadikon fogod.

Nem mintha ettől kevésbé lenne élvezhető a produkció, sőt! Kifejezetten jól nyomják a retrót, nálam ez a fajta matiné mindig szívesen látott. Élőben is határozottan szórakoztató lehet, talán eljutnak ide előzenekarként valamikor.

BlackRain: Orphans Of The Light (2026)

A franciák se vetnek meg némi inspirációt, de böcsületükre legyen mondva, nekik van azért saját hangjuk, egyéni fogalmazásmódjuk. Stílusjegyek, melyek alapján viszonylag könnyen beazonosíthatóak. Már eleve Swan énekhangja elég egyedi, és szeretik a teatralitást is, így helyenként némi rockoperás, musicales felhangja is van a zenéjüknek. Mondjuk amolyan Queen vagy éppen Meat Loaf keveredik a skandináv glam/sleaze vonallal, valahogy így lehetne leírni őket olyankor.

A végletekig facsart dallamérzék mellett feltétlenül meg kell említeni még az új gityóst, Jeremy G-t is, aki a számomra rettenetesen pozitív "dal a dalban" filozófiát képviseli és jeleníti meg a szólóiban. Már-már túl szép, hogy igaz legyen… Szerencsére egy rakat videót készítettek a lemezhez, úgyhogy könnyedén le lehet csekkolni, nem AI játssza ezeket a kellemes dallamokat. Vito Bratta biztosan mosolyog valahol, amikor (ha) őt látja-hallgatja. Nagy fogás volt, nem vitás.

Nekem még az örökbecsű Last Autumn's Dream is beugrott a sound és a megközelítés kapcsán, már ha ez mond valakinek bármit is. Kellemes hallgatni való, na, még ha nekem a 14 szám kicsit sok is. Kevesebb lehet, több lett volna, mostanában a 40 perc körüli lemezeket (régi szép idők) sokkal jobban kedvelem.

Kotta

Kiadó:
Silver Arrow

Honlapok:
www. theblackcrowes.com
facebook.com/TheBlackCrowes

Nem gondoltam, hogy a hosszú kihagyást követően megjelent "Happiness Bastards" (2024) után ilyen gyorsan fog következni a folytatás. Sőt igazából a folytatásban sem voltam biztos, pedig az előző album tök jól sikerült - olyannyira, hogy még a top 15-ös listámra is fölkerült sereghajtónak. A zenekar kb. 40 éves pályafutása telis-tele volt életveszélyes kanyarokkal és viszontagságokkal, amelyeket leginkább csak maguknak köszönhettek. Ennek következménye, hogy ez még mindig csak a 10. stúdióalbumuk.

Mára csak a két Robinson testvér maradt az eredeti csapatból, de ez nem oszt, nem szoroz, hiszen a The Black Crowes mindig is az ő bandájuk volt, ahol ők szerezték a zenét, és teljes mértékben ők alakították az arculatot. Önmagában már az is csoda, hogy talpon maradt a zenekar, és nemcsak a bulvársajtóba való civódások és botrányok miatt, hanem mert az alap koncepció eleve nem volt egyértelmű biztosíték a sikerre. A '80-as években azért nem tudtak érvényesülni, mert akkor még a hajmetál volt a menő, utána meg az árnyékolta be a karrierjüket, hogy a seattle-i bandákkal együtt bontották ugyan le a hajbandák renoméját, de a grunge szépen el is temette őket a kitermelt romok alá.

A Robinson testvérek úgy nyilatkoztak, hogy egy nagyon nyers és spontán lemezt akartak készíteni. Állítólag az egész anyag 8-10 nap alatt állt össze. Én ezt nem föltétlenül hiszem el, de a nyersesség (és sajnos a sietség) kiérződik a végeredményből. Már az előző megjelenéskor is panaszkodtam a megszólalásra. Értem én, hogy retró meg minden, de a gitárkíséretnek nem kell ilyen bántóan röcsögnie, de a dobok se szóltak még The Black Crowes lemezen ilyen tompán és erőtlenül (még az a gyanú is fölmerült bennem, hogy még csak nem is járt dobos a stúdióban).

Amilyen kellemes meglepetés volt a "Happiness Bastards", annyira nem hoz lázba ez az album. Az a véleményem, hogy - bár nem hitvány lemez - sem a klasszikusokkal, sem a közvetlen elődjével nem ér föl. A mélypont egyértelműen a hegedűvel kísért western bárzenékre emlékeztető "High & Lonesome"; kimondom, ez a nóta úgy szar, ahogy van: max. zenei gegként értelmezhető (és a szólónak csúfolt kapirgálásról még ezt sem mondhatjuk el).

Jobb lett volna, ha inkább a Led Zeppelintől merítenek ihletet, mint a lemez legjobb dalában, a "Blood Red Regrets"-ben, vagy a Lynyrd Skynyrd-féle southern rockot nyomják, mint a "Do The Parasite"-ban. Azért egy magyar klubkoncertet még így is nagyon megnéznék. Kotta kollégának meg innen üzenem, hogy már nagyon várom a hibátlan legelső albumot baksán!

Tartuffe

Kiadó:
Verteris Music

Honlap:
facebook.com/NineOrders

Skandinávia (zenei értelemben: tehát Finnországot is beleértve) egykor a progresszív metál fellegvára volt izgalmas új csapatokkal (Reversion), igazi kuriózumokkal (TunnelVision), rutinos öregekkel (Thunderstone, Evergrey), sőt zászlóshajókkal (Pain Of Salvation, Opeth) és kultzenekarokkal (Pagan's Mind, Circus Maximus). Ehhez képest mára ott is eléggé kihalt a táj, ha az éghajlat arrafelé nem lenne északi kontinentális/szubarktikus, akkor képletesen azt mondanám: ördögszekereket görget a szél... Ez egyszerre válsága a régiónak (ami mostanában leginkább a rock/metál diszkó pumpálós ritmusainak bűvöletében él) és a műfajnak (értsd ez alatt úgy a metált, mint azon belül progresszív muzsikát). Az öregek javarészt "visszavonultak", az utánpótlás pedig szörnyen gyér.

Egy ilyen helyzetben meg kell becsülni az olyan próbálkozásokat, mint a Nine Orders. A zenészek nem fiatal csikók, hanem a zsáner hétpróbás öregjei - ha nem is a legismertebbek közül. Bennük már nincs megfelelési kényszer, nem akarnak bankot robbantani, sem amolyan zenei messiásként fölrázni az enervált metál rajongókat. Csak egy paraszthajszál választja el őket a szobazenészségtől. Csináltak tehát egy lemezt minimál költségvetésből, amit nagy valószínűséggel saját zsebből, polgári munkahelyükön kapott fizetésükből teremtettek elő. Lefordítom: vállalkozóknak nem jók, mert financiálisan ez ordas bukta lesz.

Hangulata alapján nekem leginkább a Pain Of Salvation jut róla eszembe, vagy éppen az a Markus Sigridsson, aki annak idején több projekttel is megdobogtatta a szívemet (Harmony, DarkWater, 7Days, All Things Fallen). Sigfridsson sajnos az utóbbi időben "leszálló ágban" van, manapság már leginkább csak 4-5 számos instrumentális EP-kel szórakoztatja - nos, kit is? - leginkább önmagát. Íme, egy újabb kilátástalan karriercsapda...

Az "Ex Imperium" úgy köszön be (St Thomas' Gate), mint egy DarkWater vagy 7days ballada, majd jön egy dal, ami akár Alice In Chains vagy Soungarden földolgozás is lehetne (Vortex Of Victory). A zene általában véve súlyos (de nem erőszakos), dallamos (de nem slágeres), málházós (de nem doomos), mélabús (de nem lehangoló). Mivel az album hossza alig több 42 percnél, az embernek esélye sincs arra, hogy depressziós legyen tőle, mindazonáltal kell hozzá egyfajta hangulat.

A Nine Orders bemutatkozása (alig hiszem, hogy lesz folytatás) nem éppen lehengerlő élmény, akinek viszont hiányzik a jellegzetes északi progresszió, eltölthet vele egy nosztalgikus bő fél órát. Én azért szerettem volna valamivel több pattogást, tüzet és főleg hangszeres szólót (nagyon kellene ide egy virtuóz billentyűs). Az első belehallgatás után még nagyon szurkoltam nekik, de most már tudom, hogy nem lesz toplistás a lemez...

Tartuffe

Kiadó:
Reaper Entertainment

Honlap:
facebook.com/metaldefacto

Lehetséges az, hogy egy zenei formáció a viszonylag sikeres debüt után második albumán a fejlődés helyett visszafejlődést produkál, és ha nem is mindenben, de a megszólalásban és hangszerelésben mindenképp? Hát persze! Ráadául ebbe a hibába beleesnek az olyan mainstream óriások is, mint az Iron Maiden, a Judas Priest, és persze a Metallica – hogy tovább ne is soroljam. Az említett csapatoknál aztán jókat hőbörgünk, hogy végül újból készenlétbe helyezve magunkat, titkon – vagy harsogva – várjuk a csorba kiköszörülését. A nagyoknál tehát rendben is lehet ez – no de a kicsiknél is?

A Metal De Facto nevű finn, epikus euro-powerben utazó együttes előző lemezéről még jómagam írtam 2024-ben elismerő kritikát, és jóllehet, már annak az albumnak is megvoltak a maga gyerekbetegségei, a dalok színvonala, a tagadhatatlan tehetség a ragadós refrének prezentálásában, és a tagok életkorából fakadó megelőlegező bizalom jótékonyan fedte el a azokat a hibákat, amiket azonban jelen lemez kövérre hizlalva dobott fel ismét, ráadásul olyan mértékben, ami élvezhetetlenné teszi az egyébként ismételten jól megírt dalkezdeményeket (és azért nem kész dalokat, mert – bár a demók önmagukban még jók voltak az általános NAGY METAL UNDERGROUND KÖZVÉLEMÉNY szerint – a Metal De Factonál jelen album esetében nem nagyon beszélhetünk másról.)

Mivel a Land Of The Rising Sun – Part 1. már címében jelezte, hogy a következő zenei etap a "Felkelő Nap országának" folytatása lesz, így nem ért meglepetésként a második rész megjelenése és a japán tematika folytatása. Az autentika megteremtésért csatasorba állítottak egy Ryoji Shinomoto nevű úriembert is, aki a japán heavy metal énekesekre jellemző abszolút fahanggal próbál népi-nemzeti támogatást adni az elhangzottaknak, teljesen feleslegesen. A finn fiúk ugyanis egyrészt ügyesen építtettek japán zenei mintákat a hagyományos, himnikus, indulós dallamokba – ebben bizony köröket vertek az Iron Maiden Senjutsu albumára, amiben annyi volt a japán lélek, mint politikus zsebében a lelkiismeret, – másrészt a kezdő, epikus "Sengakuji Temple"-ben vendégünk vagy fél percig drámainak vélt hangon ecseteli "nippon prózában" azt, amit aztán majd hét percen keresztül bontoganak a zenészek zenei formára. Ilyen monolittal persze bátorság nyitni, de ha félreteszem a szövegelést, akkor maga a dal tökéletesen felépített, elképesztő dallamokkal megtűzdelt és Mikael Sako énekes fantasztikus teljesítményével elővezetett epikus darab, ami jellegében a Lost Horizon etalon "Highlander"-ét idézi, és amiben sajnos rögtön megnyilvánulnak azok a hibák, melyek nem engedik amolyan "bűnös élvezetként" kibontakoztatni a hallottakat.

A hangzás ugyanis gyenge. Nem, nem gyenge, inkább zavaró, sőt, bosszantó, olyan frusztráció forrása, ami az egyébként ügyes megoldásokat tiporja hét láb mélyre. A gitárok cincognak, a dob pedig…nos, arra nincsenek szavak. Bár az együttes facebook oldalán ott virít az ütős neve – Atte Pesosnen – szerintem inkább egy másik japán kolléga felelős az ütemekért, vagy Casio, vagy Sanyo, esetleg egy olyan, akinek a nevéről még nem is hallottunk és a mesterséges intelligenciát csak azért nem citálom ide, mert minden bizonnyal elszégyellnék magukat a digitális bitek, ha ilyen kvócienssel próbálnák az embereket a sarokba szorítani.

Míg az előző albumon megdicsértem a fiúkat, hogy nem vették át az európai power metalra mostanság jellemző techno-tamtamolást, most azonban kénytelen vagyok ezért is beírni az ellenőrzőbe egy fekete pontot: a billentyű és a dob összjátéka tökéletes metronómként szolgál, ami ugyan szükséges a zenébe, de más miatt, ráadásul a szintetizátor hangszíne – amivel megpróbálják a japán autentikus hangszereket megidézni – annyira bazári és illúzió romboló, hogy legszívesebben óvónő feleségem nagycsoportos gyermekeinek mutogatnám, hogyan is NEM szabad használni a játékszintetizátort.

Mindezektől függetlenül a zenei anyag, mint írtam, tökéletes alap lenne, mert ügyesen váltogatja azokat a hangulati elemeket, ami egy ilyen epikus sztori elmeséléséhez szükséges: az eposzokban megörökített emberi (isteni) cselekvésminták a kellő drámaisággal lettek kibontva, kár, hogy a körítés agyoncsapja az egészet.

Sajnálom a dolgot, mert a gitárosok ügyesek, az európai power metalból bátran ruccannak át a speedes fémbirodalomba, tökéletes technikai felkészültséggel megidézve a Dragonforce-ot, vagy a korai Sonata Arcticát, de hiába, egyszerűen nem érzek késztetést arra, hogy újból és újból meghallgassam az egyébként slágerekkel teletűzdelt sémahalmazt, még úgy sem, ha billentyűs az album vége felé képes helyre hozni a kezdetek szörnyűségeit.

Japán a végletes ellentétek földje, éppen ezért lehet érdekes az európai embereknek: a lemez azonban képtelen prezentálni azt a misztikumot, amit az ország történelme, mítoszvilága nyújtani tud, pedig bátran próbálkozik. Azt pedig tudjuk, mi volt a büntetése a kudarcot vallott szamurájoknak - bár a hangzással a zenészek már a dalok felvétele közben elkövették a szeppukut. Még szerencse, hogy csak a minőség és a jó ízlés vesztette életét.

Garael

Nem tudom magam sem eldönteni, hogy "mesterremek"-e a három tökös csajszi lemeze, de objektíve inkább arra hajlok, hogy "csak" egy nagyon tisztességesen megírt és még tisztességesebben feljátszott anyagról beszélünk. Nagy jelentősége azért nincs, "ügyeletes kedvencként" mindenképpen megáll, legyen akkor az, a címet már nem írom át.

Amúgy meg nem kell megijedni a méltatástól, a névadó minimum, hogy megérdemli, sőt sokkal, sokkal többet is megérdemel, megérdemelt volna az élettől. Michelle Meldrum a Phantom Blue zseniális gitáros-dalszerzője, John Norum (Europe) felesége, a lemez megjelenése után nem sokkal, 39 évesen elhunyt. A halál oka agydaganat volt, ráadásul egy akkor négy éves kisgyermek maradt anya nélkül.

Akárhányszor elővettem ezt a lemezt az elmúlt években, nehezen tudtam úgy végighallgatni, hogy mindez ne  jutott volna eszembe. Nem tudom, hogy a dalokban nem leplezett düh és elkeseredettség már az elmúlás és betegség élménye és eredménye volt-e, vagy mindezektől még független, mindenestre, amikor az írtam fentebb, hogy "három tökös csajszi", az nem átműtés eredménye (a lemez megjelenése óta eltelt húsz év "woke-kultúrájában" ezt mindenképpen tisztázni szükséges), hanem a zene jellemzője. A három dekoratív svéd hölgy kicsit száraz, puritán, de irgalmatlan tömény megszólalást produkált. Lehangolt gitárok, paraszt riffek, tiszta, de erőteljes ének (Moa Holmsten). Amúgy nincs nagy megfejtés, egyszerű dalszerkezetek, verze, verze, refrén, szóló. Utóbbi a dionysos-univerzumban különösen is fontos összetevő, Meldrum pedig nemcsak jó dalszerző, de betyár jó gitáros is (volt). Itt is ki kell mondani, hogy a wah pedál egy  hasznos effekt, de ha a király meztelen, azt nem fedi el. Kirk (W)hammett elővehetné néhányszor tanulmányozni, hogy kell élettel megtölteni, ha már használjuk...

A lemez rövidke, de egyetlen rossz dal sincs rajta. Egy erőteljes, irgalmatlan nagy pofon, pont mint amit az élet kevert le a Norum családnak...

Túrisas

Honlapok:
www.primaluce.net
primalucerock.bandcamp.com
facebook.com/primalucemusic

Nem tudtam, hogy pontosan mikor jön el ez a pillanat, de azt tudtam, hogy előbb-utóbb eljön. Ezt csak halogatni lehetett, kikerülni nem. Sokan, sokat és sokszor írtak már a mesterséges intelligencia elkerülhetetlen "hatalomátvételéről" a zeneiparban, nem is lenne értelme itt újra számba venni a pro- és kontrákat, főleg, mivel a téma - megjegyzem: jogosan - komoly indulatokat gerjeszt. Előre szólok: nem klasszikus értelemben vett recenzió, hanem egy rendhagyó eszmefuttatás következik. Ez tehát csak formailag, nem tartalmilag lemezismertető.

Az apropót erre a diskurzusra egy progresszív metál kiadvány szolgáltatja, amely - ha eltekintünk a körülményektől - kifejezetten szórakoztató, sőt határozottan figyelemre méltó lenne. Vagyis csak lenne, ha nem sütne róla, hogy nem emberi adottságok, elkötelezett munka, gyakorlás és izzadságcsöppek vannak mögötte, hanem egy emberi képességeket utánzó, teljesítményeket eltulajdonító és mindezekkel páváskodó, lélektelen digitális "entitás".

Előrebocsátom, hogy nem vagyok minden technológiai újdonságot elutasító, földhözragadt "boomer". Tudom és tapasztalom, hogy bizonyos technikai vívmányok a megfelelő emberek kezében és a nélkülözhetetlen etikai határokon belül mértéktartóan alkalmazva hatalmas segítséget jelentenek, és alkalmazásuk nemcsak hasznos, de megállíthatatlan, sőt szükséges is. Akármilyen döbbenetesen ötletes, elbűvölő és lenyűgöző egy mechanikus svájci óraszerkezet (nagy rajongó vagyok!), képességeiben és funkcionalitásának skálájában soha nem éri utol az okosórákat. Hiába hatalmas élmény egy frissen nyomtatott könyvbe beleszagolni, a betűszedéses nyomtatás aprólékosságára és szépségére rácsodálkozni, ez nem veheti föl a versenyt a digitális nyomtatás gyorsaságával és olcsóságával, sőt - minő fájdalom! - már maga a könyv mint információhordozó is kihalófélben van. Haladni kell a korral, és a zenében ez ma nemcsak a legújabb digitális stúdiótechnikák, hanem bizony a mesterséges intelligencia felelős alkalmazását is jelenti. Egy bizonyos határig, és szigorúan úgy, hogy nem tűnik el mögüle az emberi géniusz és a humán kontroll...

Sajnos azonban az ember gyarló és erkölcstelen: korrupt, lusta, hazug és kapzsi. Nem önmagában az a félelmetes, hogy a mesterséges intelligencia már olyan dolgokra is képes, mint ez az album - tokkal, vonóval: viszonylag értelmes szövegekkel, fülbemászó dallamokkal, káprázatos hangszeres szólókkal -, hanem az az ijesztő, sőt horrorisztikus, hogy e mögött emberi álnokság, mohóság és megtévesztő szándék áll. Vegyük akkor sorra!

A Primaluce - miközben tényleg élvezetes hallgatni - azért botrányos, mert valaki, valakik évek óta építik föl a történetét, szerepeltetik gyakorlatilag az összes szociális médiumban, fájlmegosztó felületen, fényképekkel tagokat varázsolnak mögé (arra talán még halovány esély van, hogy egy Michele Avella nevű dobos valóban létezik): akiknek arcuk, nevük, történetük, e-mail címük van, akik "nyilatkoznak" a sajtónak, interjúkat adnak és válaszolnak a rajongói levelekre. Videóklipek is készülnek, bár föltűnő, hogy csak MI-generált látványfilmeket látunk, hangszerükön játszó bandatagokat soha. Ez tudatos félrevezetés, ordas hazugság, gyalázatos blöff, ráadásul tisztességtelen anyagi nyereség reményében. És persze tudjuk, hogy a Spotify és a hozzá hasonló cégek már évek óta "kreálnak és futtatnak" karriereket, amelyek mögött nincs hús-vér személy a Spotify technikusain és pénzsóvár tulajdonosain kívül.

A legtöbb embernek sem képessége, sem ideje, sem kedve mindezeknek utána járni. Józanító gondolat, hogy e nélkül sokakat totálisan sikerül megvezetni - mert bizony az MI már ezen a szinten van! Az is elgondolkodtató, hogy egy magamfajta irodalomkedvelő (és amatőr szövegíró) ember még megmondja a túl szabályos rímekről és a zagyva szóképekről, hogy a szövegeket a ChatGPT írta, de a legtöbben ezt észre sem veszik. Az is rémisztő, hogy a hangzás gyanúsan digitális, de már föl sem tűnik, hiszen évek óta így szól a legtöbb lemez, még az is, amelyikről tudjuk, hogy valódi muzsikusok rögzítették, valódi stúdióban, valódi hangszereken. Sokan akkor sem gyanakodnak, amikor egy "Falco" nevű "valaki" meghökkentő emberfölötti képességekkel, technikával, lélegzetvételek és apró tökéletlenségek nélkül énekel - jóllehet az ég világon senki nem hallott még róla - pedig ha létezne, a Frontiersnál már 10 projektben szerepelne és egy lapon kellene emlegetni Ronnie James Dióval meg Corey Taylorral.

Veszélyes játék ez, nagyon veszélyes! Ezt én is csak most látom teljesen világosan, amikor szembesülök saját kedvenc műfajomon belül egy ilyen egészen magas minőségű termékkel. Ha teljes egészében emberek állnának mögötte, megsüvegelném, de így nem tudom, mimet kéne magasba emelnem - alighanem a középső ujjamat.

Tartuffe

Kiadó:
Mascot Records

Honlap:
facebook.com/moonkingsband

MK II. Ha megkérded tőlem, mit is jelent számomra ez a betű (és szám) csoport, több választ is kaphatsz, attól függően, hogy emlékeim kútjában milyen mélyre hatolok. Kiskamaszként egyértelműen vágtam volna rá, hogy apu magnóját, azt a mono kazettás csodát, ami még a legjobb műsoros polimer kazettára felvett zenei anyagot is torzan szólaltatta meg – erre persze már csak akkor jöttem rá, mikor később lehetőségem volt egy jobb színvonalú lejátszón meghallgatni a régi kedvenceket: a szocializmus hiánygazdaságában tehát akadt valami jó is, mégpedig az, hogy a szar minőség versenytárs híján így is ki tudta elégíteni az emberek többségének igényeit. (Az viszont jellemző volt ezen sötét korszakra – minden szarkazmust félretéve –, hogy egy opera vagy színházi jegy ára az átlag melós fizetéséhez volt igazítva, az már más kérdés, hogy éltek-e vele.)

Körülbelül 10 év múlva, mikor a fővárosi Szabó Ervin könyvtár lemezkölcsönzője vezetőjének útmutatásával elkezdtem megismerni a hard rock és heavy metal klasszikusait, megtudtam, hogy a zenében is létezik a Mark II rövidítés, ami a stílus rajongói számára a Deep Purple 1969-tól 1973-ig tartó felállását jelenti.

Aztán eltelt 30 év, és rá kellett jönnöm, hogy az egyszerű szó a Whitesnake gitárosának, Adrian Vandenbergnek is megtetszett, így visszautalva a nagynevű elődre teremtett kapcsolatot 2014 és a múlt század rocktörténeti időszaka között. Őszintén mondva, a Vandenberg’s Moonkings formáció második lemezének tagjairól a gitároson kívül nem sokat hallottam – vagyis semmit –, de ez minden bizonnyal annak az enciklopédikus tudásnak a hiánya, amivel annak idején könyvtáros barátom rendelkezett, de akkor, mikor az ember okostelefonjával egy komplett számítógépet hordoz a zsebében a környezetet átszövő internet és az MI világában, erre talán már nincs is szükség.

A gitáros múltjával nem is foglalkoznék, hiszen blogunk hasábjain három albumáról is értekeztünk, melyekben eléggé kiveséztük hősünk múltját ahhoz, hogy kalapemeléssel adózzunk tehetsége előtt. S akkor miért is vettem elő ezt a majd' 10 éve megjelent albumot? Egyrészt azért, mert tetszik, – bár ezen a profán állítás ellenkezője esetén is lehetne rá okot találni, mégpedig a rosszindulatot –,  másrészt mert a lemez olyan mértékben (nem) hasonlít az egyszerűen Vandenbergre keresztelt csapat két lemezéhez, mint Slash  Slash's Snakepite együttesének méltatlanul elsikkadt két remekműve a Miles Kennedy-vel készített és a maga útján mainstream ívet befutott kooperációs diszkográfiájához.

Az MK II és elődje, a felállás nevét viselő album ugyanis – jóllehet a Whitesnake analógiát nem lehet tagadni, a Deep Purple/Rainbow hatást viszont igen –, sokkal közelebb áll a brit/amerikai blues-alapú hagyományokhoz, mint az US arénarock csili-vili megközelítéséhez (ne feledjük, hogy Vandenberg oroszlánrészt vállalat a "Slip Of The Tongue" megírásában, tehát tud ő olyat is, mégpedig prémium minőségben).

Talán életkor kérdése is, hogy mostanában tudatosan fordulok a blues önreflexív, befelé forduló, de ha kell, harsány megközelítéshez, bár érdekes módon, metal-eszmélésem hajnalán is kedvtelve hallgattam a delta és chicagói irányvonal nagy klasszikusait. Az MK II tehát inkább azokhoz szól, akik a Whitesnake kezdeti időszakát szeretik, és nem ódzkodnak az olyan blues, sőt boogie panelektől sem, amiket az AC/DC dimenzionált világméretűvé, emellett pedig kedvtelve hallgatnak egy olyan gitárost, aki tudása ellenére képes alárendelni magát a daloknak – mert minek menjen egy Ferrari a sztrádán 250-nel, mikor mindenki tudja, hogy képes rá.

Már a kezdés is egy olyan refrént robbant, amitől a példaképek helyeslően bólintanak odafent a felhők között, cigarettát, pipát, esetleg spanglit pöfékelve, és kedvtelve hallgatják a gitáros rövid, de tökéletes blues-szólóját. Az énekes, Jan Hoving természetesen a Coverdale-iskola jeles tanulója, akinek bár nincsen olyan egyedi orgánuma, mint a szőke idolnak, de hangterjedelmével, hajlításaival, hol elhalkuló, hol harsány hangszáljátékával tökéletesen teremti meg az instrumentalitás és a vokál egységét, amiben a két komplementer szívet dobbantóan erősítik fel egymás hatását.

Kedvencem a több mint hét percben megfogalmazott "The Fire", ami csalafinta módon úgy indul, mintha a kötelező ballada lenne, aztán a "Here I Go Again" mintájára egyszer csak zeppelinesen lüktető, közepes tempójú rockdalba fordul, amiben egyszerre van ott a fény és az árnyék, köszönhetően a blues fantasztikusan széles hangulati skálájának, valamint a gitáros lángoló szólójának. Másik "favoritom" a "What Doesn't Kill You", amiben még vonósok is feltűnnek – ismét egy Zeppelin zenei eszköz – és ismét egy tökéletes menny -és pokoljárás, a hallgató prdig hirtelen nem is tudja, hogy sírjon, van nevessen.

De nem is akarok végig menni a lemez minden dalán – így is hosszúra sikeredett a visszatekintés –, ám ha tetszenek az olyan szerzemények, mit az AC/DC hatását felmutató "Hard Way", vagy az olyan csontszáraz blues, mint az "If You Can't Handle the Heat", akkor az MK II a Te ízlésed szerint készült, ráadásul ahogy a One Republic popcsapat slágeréből – "Love Runs Out" – egy echte, bulihangulatú blues-sztenderdet csináltak, az tényleg tanítani való.

Bár szokás azt írni az ilyesfajta albumokról, hogy ugyan végig magas színvonalat képviselnek, de nincsen rajtuk az élen menetelő, a listák ostromlására alkalmas "schlager”, én azonban más véleményen vagyok: egy jobb világban ugyanis az MK II dalainak mintegy kétharmada alkalmas lenne arra, hogy megálljunk egy pillanatra szétnézni a világban, úgy, hogy a politikai eszementséget a szerelemről, szeretetről, életérzésről szóló szövegek váltsák fel, miközben a blues alaplüktetése nyugtatja meg az információs sztráda stresszokozó hatásától felpörgött szívünket. Akár még gyógyszerek és plakátok nélkül is.   

Garael

The Rods: Wild Dogs Unchained (2025)

Nem vártam ilyen gyorsan lemezt tőlük, ezért sikkadtam el felette tavaly. Meglepett az is, hogy mennyire megkedveltem az utóbbi hetekben, mert nyilván nem egy alapbandáról beszélünk, ráadásul annak is a leszálló ága, amolyan levezetés már csak ez. Csakhogy a hard rockosabb, öregurasabb hangvétel éppenséggel, hogy jót tett nekik. Végül is nem olyan nagy baj az, ha 78 évesen már nem speed metalt játszik az ember, ugyebár.

Szóval hömpölyög itt az a fajta, hard rockban gyökerező proto-metal, ami annyira hiányzik a mai színtérről. DIO-t mondanám referenciának, ha az ő tehetségét akár csak megközelítené Feinsteiné. Persze nem, de azért nem biztos, hogy légből kapott a zenei párhuzam, ez a két csávó (DIO és Feinstein) ugyanis unokatestvérek lennének, vagy mi. Ergo hasonló a zenei szocializáció, a muzikális gyökér, a zenei öntudatra ébredés (úgy 60 esztendeje még együtt bazseváltak).

Egy kritika érheti a csapatot, a szövegvilág helyenként ölég eccerű (úgy anvilosan "csakametál", stílusosan ördögvillával kísérve), de vannak azért itt piszok jó számok, amiknek a szövege is vállalható (pl. a "Tears For The Innocence"). Szóval, ha Rainbow, DIO vonalon keresgélsz egy korrekt, jó – modern - hangzású albumot, nem fogsz mellé vele.

Air Raid: Fatal Encounter (2023)

Vágysz már te is egy olyan Malmsteen lemezre, ami rendesen megdörren? Ahol babák a dalok és az ének is megüti a gitárjáték színvonalát? Én már piszkosul. Ezért mutatok be most egy '23-as albumot. A svéd csapat negyedik nekifutása volt ez, az ezt megelőző is bejött, és a napokban feszt ez pörgött. Az van, hogy nálam ez a fajta metal bármikor jöhet.

Nagy megfejtések persze nincsenek, de amit vállalnak, azt baromi jól eltolják. Simán hozza a '90-es évek Yngwie CD-inek a színvonalát és megközelítését is, már amennyiben a veretes hard rock és a melodikus metal az irányadó stílusok, a neoklasszikus gitár csak amolyan hab a tortán. Az utolsónak japánul elnyomott "Pegasus Fantasy" is telitalálat, ez egy Make-up nevű banda slágere, amely egy népszerű anime zenéjeként lett a szigetországban ismert. Nagyon illik ide.

NeversiN: The Loop Theory (2025)

Írtam már róluk korábban, itt. Az olaszok tavaly év végén adták ki az új dalcsokrukat, ezúttal egy koncept-albumot, és nem okoztak csalódást most sem. Sőt, inkább kellemes meglepetést. Úgy tűnik, összecsiszolódtak a nemrég érkezett énekessel, mert határozott előre-lépésnek lehetünk fültanúi az előző etaphoz képest. A korong első fele nekem egyértelműen a korai Dream Theater játékosságát, dallamosságát idézi meg, ezzel ugyebár meg is vettek kilóra.

Megjegyeztem-megjegyeztük itt már, hogy a korai Dreamnek nemcsak a hangzása (pl. gitár sound) volt egészen más, mint manapság, de a hatásaik (beleértve a Kansas, Journey féle melodikusabb vonalat) is sokkal plasztikusabban voltak kitapinthatóak. Dallamvezetésben, riffekben és dalszerkezetekben egyaránt. Ahogyan keményedtek és alakították ki a saját hangzásukat, úgy veszett ki a korábban megbúvó pajkosság a muzsikából, és cserélődött fel más erényekre. Nekem azért a mai napig hiányzik, nem tagadom.

A Neversintől most visszakaptam ebből valamennyit. Azért ne gondolja senki, hogy koppintják a DT-t, mert nem. Van saját stílusuk, inkább a hozzáállás az, ami hasonló Portnoyék akkori megközelítéséhez. Ajánlott ez is.

Kotta