Érdekes, hogy amikor először megfogant bennem ennek az új cikksorozatnak ötlete, alapvetően éppen olyan lemezek áldott emléke kavargott a fejemben, mint a Without Warning "Step Beyond"-ja. Erre egy kommentben - anélkül, hogy tervemet bárhol is korábban megemlítettem volna - érkezett a javaslat: ez az album pont ide illene. Ezt hívják szinkronicitásnak: olyannyira egyre gondoltunk a kommentelővel, hogy a bejegyzés vázlata akkor már be is volt tárazva... Mellesleg jegyzem meg, hogy a lemezről, ha érintőlegesen is, de már esett szó nálunk egy "Retrospektív" című rovatban.

Hogy pontosan miként találkoztam ezzel az albummal, már a hírhedten rossz emlékezőtehetségem homályába vész. Vagy a Hammerben olvastam róla, vagy egy személyes látogatás (értsd: CD újdonság vadászat) során ajánlották nekem a Hammer Zenebarlangban. Igazából nem is csoda, hogy korábban nem találkoztam velük, hiszen az első két lemezük (Making Time, 1993; Believe, 1995) egy japán kiadónál (Zero Corporation) jelent meg, terjesztésük, promóciójuk Európában (is) megoldatlan volt. Még otthon, az USÁ-ban is rendkívül szerény ismertségre tettek szert, miközben Japánban TV showkba invitálták őket és az ottani Burrn! és Young Guitar magazinok cikkeztek róluk. A "Step Beyond" volt az első olyan kiadványuk, amely Amerikában (Conquest Music Group) és Európában (InsideOut) is megjelent. Az élet nagy igazságtalansága, hogy pont ez lett a formáció hattyúdala. Legalább durrantottak egy nagyot a végére… (Nem, nem úgy értettem :-))

A zenekar egyébként még 1988-ban alakult egyetemi barátokból, de csak 1993-ban tudtak eljutni odáig, hogy lemezszerződést kapjanak. Az első két lemez még nagyjából az útkeresés jegyeit viselte magán, egyszerre figyelhető meg rajtuk a progresszív műfaj iránti vonzalom, főleg a Queensryche és Fates Warning vonalon, és a heavy metal hagyományosabb formanyelvének használata, s itt elsősorban a ’80-as évek nagy bandáinak (főleg a Guns N’ Rosesnak) keményebb vágású dallamosságára gondolok. A "Believe" már érettebb produkció volt, több elemében előrevetítette a definitív (és sajnos utolsó) WW anyag maradandó erényeit. A zenekar nagy érdeme tulajdonképpen abban állt, hogy a ’90-es évek végére a Dream Theater monumentális vonzereje és etalonértéke miatt egyre homogénebbé váló progresszív metál berkein belül egy teljesen sajátos, önálló hangot tudtak megütni.

A WW nem állt bele a technikai zsonglőrködésbe, nem írt huszonperces ópuszokat (opusokat?) elnyújtott instrumentális betétekkel, hanem egyedülálló dallamérzékkel, középtempós, de lüktető, sodró erejű dalokkal próbált hallgatóságot szerezni, rajongótábort építeni magának. A csapat fő zeneszerzője, Ted Burger gitáros persze nem volt fakezű, a többiek is fölkészült muzsikusok voltak, de a fő hangsúlyt mindig az aprólékosan kidolgozott, fogós (már-már érzelgős) dallamokra fektették, s ezen a fronton hatalmas segítségnek bizonyult Jack Bielata egészen egyedi orgánuma, mely úgy tudott élces és érdes lenni, hogy közben szinte bársonyos puhasággal cirógatta az ember fülét. (Nem, nem úgy értettem :-))

A 9 számos, egy óra alatti albumon nincs gyönge pillanat, csak az egységesen magas színvonalú "mezőnyből" kiemelkedő momentumok vannak. Sajnos a sound – a neves hangmérnökök ellenére - meglehetősen datált, a hangzás sosem volt az erősségük. Mindazonáltal nem túlzok, ha azt mondom: a lemez minden egyes dalát rajongva szeretem, de talán akkor dobban meg a szívem leginkább, amikor a "More", a "Gracefully", a "Turning Pages" és a gyakorlatilag egy szál akusztikus gitárral kísért "Remember Me" ordít a hangfalból. Bár a dallamok nem nyálasak és kiszámíthatóak, pár hallgatás után az ember ellenállhatatlan kísértést érez arra, hogy együtt énekeljen Bielatával, amit persze a jelenlévő haverok – ha vannak ilyenek – nagy vehemenciával kifogásolnak, hiszen néha nagyon kényelmetlen, de a rekedtes orgánum miatt a fülnek egyáltalán nem bántó magasságokba kényszeríti a hangszálakat. Ahol Bielata még hasít, ott más már fejhangon, vágóhídra hurcolt malac módjára visít.

Egészen érthetetlen, hogy ezek a zenészek – és épp egy ilyen nagyszerű album után - miért adták föl oly hirtelen és véglegesen a karrierjüket. Úgy rejtőztek el a zeneipar és a nyilvánosság elől, mint Vito Bratta, a White Lion zseniális húrnyűvője anyukája alagsorába. Nyilván belefáradtak a sikertelenségbe és a ’90-es évek sem voltak kegyesek ehhez a műfajhoz, de sok sorstársuk később, amikor már kedvezőbb szelek fújtak, visszatért az aktív zenéléshez, de legalább egyszer megpróbálkoztak egy "comeback"-kel. A WW zenészei nyom nélkül tűntek el, mint szamár a szürke ködben, de ami még ennél is fájóbb, hiába készítettek el egy olyan mesterművet, mint a "Step Beyond", a hálátlan utókor nem tartotta meg őket emlékezetében – kivéve pár olyan régimódi, szentimentális természetű trollt, mint amilyen én is vagyok.

Tartuffe

Kiadó:
Silver Lining Music

Honlapok:
www.soenmusic.com
facebook.com/SoenMusic

Van valami - jobb szó hiányában - bájos abban, ha az extrém műfajok felől érkező muzsikusok a dallamos prog rock felé elmozogva a kifejezőerő új csapásait kezdik kitaposni. Ezen a "röppályán" mozog pl. a véleményem szerint sokkal több figyelmet érdemlő Nightingale és Wolverine is. Éppen ezért volt furcsa, hogy csak egymás hosszas és bizonytalan méregetése után sikerült a svéd Soenre rákattannom, mondjuk ehhez kellett a nagyszerűen sikerült és elődjeinél egyértelműen könnyebben megszerethető 2019-es "Lotus". Velem együtt több kritikus is úgy nyilatkozott arról az albumról, hogy az együttesnek sikerült vele szintet lépnie.

A Soen keménymagját Martin López dobos (ex-Opeth) és Joel Ekelöf (Willowtree) alkotják, López felelős a fifikás ritmusokért (hallga' csak az "Antagonist"-ot!), Ekelöf pedig a melankolikus, de könnyen emészthető dallamokért. A végeredmény egy Leprous-féle modern prog rock, fiatalos hangzással, nem túl domináns progresszív elemekkel, ropogós-harapós riffekkel, lüktető groove-okkal és elszállós középrészekkel.

Elcsépelt szófordulat, de igaz: az "Imperial" tényleg egyenes folytatása a "Lotus"-nak. Nekem ugyan szörnyen sablonosak ezek az egyszavas számcímek, de a rövidke (kb. 42 perces) lemez 8 nótája úgy pörög le, hogy szinte észre sem veszi az ember. Ebből a kicsit depis muzsikából talán elég is ennyi, viszont ha éppen elkap valakit a megfelelő hangulat, bizton számíthat egy tartalmas "utazásra".

Kb. fele-fele az aránya a groove-os, pattogósabb nótáknak (pl. Deceiver, Dissident) és a lassabb, elégikus hangvételű daloknak (Monarch, Illusion), egyedül a doomos hangulatú záró tételt (Fortune) nem tudom hova tenni. Nyilván jól esne valamivel több életkedv és hangszeres szóló, de el kell fogadnunk, hogy a Soen elsősorban a hangulatteremtésről szól - és annak nagy mesterei. Nem gondolom, hogy toplistás anyag, de garantáltan minőségi muzsika.

Tartuffe

Kiadó:
Universal

Mit tehet a karantén miatt négy fal közé szoruló, az élő zenéért élő-haló rocker, ha nem azt, hogy szépen előveszi a koncert DVD-it, és sorra újranézi őket? Már csak azért sem oktalan ötlet, hiábavaló erőfeszítés ez, mert megannyi koncert DVD olyan együttesek előadásait örökítette meg, amelyek ma már nem is léteznek. Így került a minap a kezembe a Dire Straits "On The Night" DVD-je. Az apai ágon magyar származású Mark Knopfler vezette brit Dire Straits nem illik bele teljesen az ún. hard rock kánonba, sok ortodox rocker nem is tud mit kezdeni vele, pedig a kiváló és egykor nagyon népszerű zenekarnak bérelt helye van a rocktörténelem hős-csarnokában.

A Dire Straits valóban megosztó zenekar, hiszen olyan egyvelegét játszották a country, blues, rock n' roll, progresszív rock, sőt szinte pop rock műfajoknak, amely nemcsak a zenei stílusok kereteit feszegette, hanem az egyszeri rocker zenei ízlésének, műfaji elkötelezettségének korlátait is. Ráadásul Knopfler amolyan anti-frontember: az arcáról alig olvasható le bármilyen érzelem, és sokszor inkább dörmög, mint énekel. A stílusok keveredése nekem személy szerint nagyon szimpatikus, és speciel Knopfler orgánuma sem idegesít, de megértem, ha néhányan nem igazán tudnak mit kezdeni a jelenséggel. Persze nekem könnyű dolgom volt, hiszen egy olyan generáció tagja vagyok, amelynek alapélménye, hogy a házibulikban egykor a "Money For Nothing"-ra léggitározott és várva várta, hogy sorra kerüljön a "Brothers In Arms", mert akkor végre lassúzhat a szíve választottjával.

Az 1983-ban rögzített (baksán és VHS-en 1984-ben kiadott) másik élő anyag, az "Alchemy: Dire Straits Live" 2010-ben végre megjelent DVD-n is, és sokan azt állítják, hogy ott még egy energikusabb banda és főleg egy sokkal kevésbé enervált frontember látható/hallható, de az "On The Night" hatalmas erénye, hogy a csapat legnagyobb sikert arató lemezének, a "Brothers In Arms"-nak (1985) felejthetetlen slágerei (Money For Nothing, Walk Of Life, Brothers In Arms) is szerepelnek rajta.

Az "On The Night" eredetileg a Dire Straits második koncertalbumaként jelent meg 1993-ban a Vertigo/Warner Bros. gondozásában. A fölvételeket két helyszínen készítették: a Les Arènes nevű római amfiteátrumban a franciaországi Nîmes-ben és a Feijenoord stadionjában a németalföldi (régen: hollandiai) Rotterdamban. A két "hangverseny" egy 216 állomásos, közel két évig tartó, több mint 7 millió nézőt vonzó koncertkörút részét képezte, mely az együttes hattyúdalának bizonyuló "On Every Street" (1991) című albumot (is) volt hivatott népszerűsíteni. Az eredeti CD-hez képest a 2004-ben kiadott DVD-n hárommal több szám kapott helyet (The Bug, Solid Rock, Local Hero - Wild Theme).

A koncert első felében elsősorban a gyorsabb, dögösebb számok kaptak főszerepet, majd egy rövid megszakítással (Money For Nothing) a lassabb, meditatívabb jellegű szerzemények következnek, amit a "Solid Rock - Local Hero" kettős tényleg egyfajta "nonesszenciális" bónuszként követ. Jó hallgatni a stúdiólemezen kicsit uncsi "Calling Elvis" alaposan (még latinos perkusszió-betéttel is) földúsított változatát, a "Heavy Fuel" ZZ Topos, sőt elemeiben Robert Palmer "Addicted To Love"-jára emlékeztető groove-ját, a "Private Investigations" és a "Brothers In Arms" pedig egyenesen libabőr. Azt sajnos nem tudom, hogy az 1993-as turnén rendre elhangzó "Sultans Of Swing", "Telegraph Road" és "Two Young Lovers" miért maradtak le a fölvételről. A bejegyzés végén beágyazott Nîmes-ben készült teljes, több mint két órás videón ezek is hallhatók.

A hangzás, a színpadkép, a szakadó eső ellenére (Rotterdam) önfeledten bulizó hatalmas tömeg, a szaxofonossal, két ütőssel, két billentyűssel, három gitárossal kiálló banda teljesen rendben van. Talán tényleg érdemes ezt az élményt kiegészíteni az "Alchemy: Dire Straits Live" megtekintésével, ugyanakkor nem kétséges, hogy az "On The Night" önmagában is méltó emléke egy olyan zenekarnak, melyet Knopfler merev elzárkózása miatt már biztosan nem lesz alkalmunk élőben megnézni.

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers Records

Honlap:
www.labyrinthband.it

Az emlékek felfrissítése céljából elolvastam a Labyrinth legutóbbi, 2017-ben készült albumáról írt kritikámat: hát mit mondjak, ha lusta lennék, egy-két szó megváltoztatásával az új album ismertetőjét is el tudnám intézni a korábbiak írtak idemásolásával. Nehéz dolga van a kritikusnak, ha egy olyan, markáns, egyedi stílussal megáldott csapatot kell jellemezi , akik minden alkotásukban ugyanazokkal a módszertani megoldásokkal festik fel zenei freskójukat, ahol a fal, vagyis az alapok sziklaszilárd hasonlósággal tükrözik vissza a kész mű valóságát.

A Labyrinth, bár gyökerei a progresszív elemekkel dúsított az euro-powerből származnak, mindig is rendelkezett egyfajta csak rá jellemző líraisággal, még akkor is, ha a dallamok alatt folyamatosan dübörögtek a kétlábdobok, és a tempó a megszokott közepesből szinte a speedbe váltott át. A jellemző hangulati aláfestés aztán könnyen beazonosíthatóvá tette az együttest, ahol az említett szemlélődéssel teli vágyakozás a minőség meghatározó elemévé vált, ugyanakkor az újdonságok lehetőségét is átléphetetlen keretek közé vonta.

Ez persze nem mindig jelent gondot, főleg, ha ezen keretek közötti tartalom magas szinten prezentálja a mondanivalót – nem hiszem, hogy az AC/DC vagy a Motörhead rajongóinak megoldhatatlan problémát jelentett az albumonkénti hasonló zenei világ. A "Welcome To The Absurd Circus" sem különbözik az eddigi pályafutás megszokott összképétől, talán csak a tempó lett néha szokatlanul agresszív, ami azonban tökéletesen időzítve rázza fel a hallgatót a megfontolt előrehaladás kissé bágyasztó hangulatából.

Meglepetésként rögtön itt a nyitó szerzemény, aminek verzéje olyan echte Judas Priestes, apokaliptikus rohammal támad, ami eddig igazán nem volt jellemző a csapatra, de mit mondjak, jól áll nekik. A folytatás persze már a megszokott progresszív jegyekkel meghintett refrénnel – Tiranti kifejező hangján – gondoskodik arról, hogy el ne tévedjünk ebben az új labirintusban.

Carlo Andrea Magnani, művésznevén Olaf Thörsen kiváló gitáros, akinek játékáról azonnal fel lehet ismerni, ki is áll a hangszer mögött, de hatását a billentyűs, Oleg Smimoff játékával kiegészítve tudja kifejteni, olyan párost alkotva, ami a zenei Yin és Yangot varázsolja elénk. A szólók remekül építkezve segítik egymást a végkifejlet felé haladva, ami általában valamilyen érzelmi robbanással zárul: az olaszok nagyon érzik az adrenalin ingadoztatás módszereit, hallgasd csak meg a második, szinte speed metalba hajló "Live Today"-t, ahol úgy játszanak a tempóval és a kedélyállapottal, mint egy cirkuszi akrobata, és mi nem tehetünk mást, minthogy tapsolunk a mutatványnak, még akkor is, ha az előre megszerkesztettség nyilvánvaló, és a spontaneitás izgalma hiányzik az előadásból. (Az erőteljesebb megszólalás talán az új dobos, Matt Peruzzi érdeme is.)

A már megszokott feldolgozás ezúttal az Ultravox mások által is már többször elővett slágerével, a "Dancing With Tears In My Eyes"-szal érkezik: az eredeti szerzemény pedig van olyan jó, hogy nehéz legyen elrontani, ráadásul hangulatában a Labyrinth is jól formálja a maga képére az ismerős dallamokat. Az idei jó formát aztán a lemez vége felé elhelyezett, és szokatlan hangvételű szerzemény, a "Reason To Survive" Hammond orgonával ízesített, érzelmi menny-és pokoljárása mutatja, ami lehet, hogy egyesek szerint nem több mint egy jól eltalál giccsgombóc, ám nekem minden túlfűtöttsége ellenére is tetszik.

Apró meglepetésekkel, de a szokásos magas színvonalon érkezett a csapat új albuma, ami azért nem egy könnyű falat, kell pár meghallgatás ahhoz, hogy minden értéke világossá váljon, de ha ez megtörténik, te is elégedetten tapsolhatsz a cirkuszosok mutatványai után.

Garael

Kiadó:
Spitfire Music

Honlapok:
www.thedeaddaisies.com
facebook.com/TheDeadDaisies

A "Százszorszépek" történetét mintha a nápolyi Frontiers kiadónál írnák (pedig nincs közük Perugino istállómesterhez): adott ugyanis egy ötletgazda (aki inkább amolyan manager/producer, mint gitáros/dalszerző), az ausztrál David Lowy, aki békésen elpilickázgat a háttérben, miközben körülötte forgószélként pörögnek, cserélődnek, jönnek-mennek a zenészek. A bandát megjárták már olyan többnyire egész jól csengő nevek, mint: John Stevens, John Corabi, Marco Mendoza, Richard Fortus, Dizzy Reed, Brian Tichy, Frank Ferrer, Darryl Jones és Tommy Clufetos stb. Jelenleg Lowy mellett Glenn Hughes (ének, bőgő), Doug Aldrich (szólógitár) és Deen Castronovo (dobok) alkotják a formációt.

John Corabi 2015-ös csatlakozása sokakat megörvendeztetett, a kiváló torkú énekes végre tartós "otthonra" lelni látszott, de úgy tűnik, itt sem húz(hat)ta sokáig. Előttem tisztázatlan okokból le lett cserélve az örökmozgó Glenn Hughesra, akiről hosszú évekig tartó kemény drogfüggősége ellenére a fizimiskája és a hangja alapján ember fia meg nem mondja, hogy idén 70 éves. Az biztos, hogy a 2018-as "Burn It Down" már szembetűnően a fáradás jeleit mutatta, ez azonban Lowy számára nem jelent különösebb problémát: fogta, alaposan megkeverte a kártyát, és újraosztott.

Nyilván jól gondolkodott Lowy, amikor Hughest "fölbérelte", hiszen nemcsak egy ügyes bőgőst és világklasszis énekest nyert vele, hanem egy jó tollú szövegírót és dalszerzőt is. Persze volt ebben nem kevés rizikó is, mivel Hughesról tudvalévő, hogy stílusa, hangja, zenei világa annyira karakteres, hogy ahol megjelenik, ott mindjárt minden "hughsosan" kezd szólni. Nos, ez most is így van: a The Dead Daisies új albuma egészen olyan, mintha Hughes "Resonate" című szólólemezének lenne a folytatása, vagy egy új Black Country Communion anyag lenne, melynek fölvételei alatt megmondták Joe Bonamassának, hogy most tessék elfelejteni a hagyományos bluesokat, csumára tekerni a torzítót és a szólók közben intenzívebben használni a kisujjat.

Személyes álláspontom az, hogy nem volt nehéz Hughesnak leuralni a terepet, ugyanis akármilyen nagyszerű zenészekkel van körülvéve, közülük egy sem igazán karakteres és sikeres dalszerző. A lényeg, hogy a százszorszépekbe - most, hogy szent földbe ültették át őket - új vitalitás költözött, és kiadtak egy tök élvezhető, bár nem különösebben kiemelkedő hard rock albumot. A "nem különösebben kiemelkedőt" úgy értem, hogy a korábbi The Dead Daisies anyagokhoz képest kifejezetten erős, de a tekintélyes Hughes diszkográfiában szerényen megül a derékhaddal.

Ezúttal sem maradt el a kötelező földolgozás: Deen Castronovo énekével meghallgathatjuk az 1972-es "30 Days in the Hole" című Humble Pie nótát (melyet annak idején a Mr. Big is játszott). A hangzás továbbra is dögös, erőteljes, Hughes bőgője majd' leszakítja az ember fejét. Mindent egybevetve nem lehet panaszunk, bár hátast sem dobunk tőle.

Tartuffe

Az amerikai Pennsylvania államban alakult, eredetileg Sorcerer néven futó, majd Shadow Galleryre keresztelt progresszív metál formáció (ma ismert nevük az Alan Moore íróhoz és David Lloyd rajzolóhoz köthető és ma már klasszikusnak számító V mint Vérbosszú című képregénysorozatból származik) többszörös félreértések áldozata. Lévén, hogy a komolyabb áttörésük és relatív nemzetközi ismertségük a kétségkívül prog-alapműnek számító 1998-as "Tyranny" albumhoz köthető (melyen James LaBrie is vendégszerepelt), sokszor még a legjobban informált kritikusok is második vonalas, Dream Theatert utánzó bandaként emlegették/emlegetik őket. Pedig erről szó sincs.

Az 1985-től Sorcererként alkotó, elsősorban progresszív rock és Malmsteen földolgozásokat játszó együttest a rovatunk első részében is emlegetett Mike Varney fedezte föl, akit a srácok annyira lenyűgöztek, hogy azonnal leszerződtette őket az éppen akkor alapított új kiadójához, a Magna Cartához. A Shadow Gallery első lemeze mindössze kb. fél évvel a Dream Theater stiláris értelemben korszakalkotó "Images & Words" albuma után jelent meg, bár igaz, hogy a debütáció (Shadow Gallery, 1992) még afféle útkereső, ifjonti zsenge volt (mint ahogy a DT első lemeze is). Aki viszont lelkiismeretesen végighallgatja a SG bemutatkozó anyagát, rögvest rájön, hogy nem Dream Theater kópiáról van szó, a Petrucciékkal majdnem totális párhuzamban alkotó pennsylvaniai muzsikusok már akkor saját, markáns stílusjegyekkel, hangzással rendelkeztek.

Az 1995-ös "Carved In Stone" lett a Shadow Gallery nyilatkozat jellegű (deklaratív) alkotása, amely már a banda alaposan kidolgozott formanyelvét, kiérlelt, kiforrott kifejezésmódját, azaz lényegi összetevőivel készre formált arcát mutatja. Ez az arc pedig nem a Dream Theater (de még csak nem is a hónapokkal később megjelenő SymphonyX klasszikus, a "The Damnation Game") vonásait mutatja, hiszen sokkal közelebb áll a Queensryche két ünnepelt remekműve (Operation: Mindcrime, Empire) által képviselt progba hajló rockszínházas teatralitásához, illetve a Kansas klasszikus és folk elemeket vegyítő karakteres muzikalitásához (csak a hegedűt kell hozzáképzelni). Néhány kritikus a Queent hozta föl példaként: "A Shadow Gallery az a metálban, mint ami a Queen volt a rockban." Jóllehet a Queen befolyását nem kell sem lekicsinylenünk, sem teljesen elvetnünk, meggyőződésem, hogy a több jó torokkal is megáldott "árnyékbrigád" hatalmas kórusainak és komolyzenei fordulatainak valódi és elsődleges inspirációja az amerikai prog óriása, a Kansas volt. Lásd: kétbillentyűs fölállás, szövegszerű és személyes keresztény kötődések (Chris Ingles pl. teológiát végzett) stb.

Ha egyáltalán emlegetik még valahol a Shadow Galleryt, a 71 perces "Carved In Stone" alig-alig kerül szóba, pedig a "csúcsteljesítményként" kezelt "Tyranny"-nál talán még progosabb, változatosabb anyag, amelyhez ők maguk is többször visszanyúltak, pl. az albumot indító "Cliffhanger"-nek a "Legacy" albumon (2001) született egy második része, sőt ugyanezen a lemezen az öt fejezetre osztott "First Light" is eszünkbe juttatja a hasonlóképpen grandiózus, közel félórás "Ghostship"-et. Az utóbbi valóban fenomenális darab, kár, hogy a végén az általam annyira utált "hidden track" (elrejtett szám) eszközéhez nyúltak, amelyben hosszú csönd, majd idegesítő, szűnni nem akaró kopogás után következik egy totálisan jelentéktelen álszimfonikus lezárás.

A "hidden track" mellett van még egy kevésbé szimpatikus vonása az albumnak, bár ez nem kimondottan csak erre a kiadványra, hanem általában az összes Shadow Gallery anyagra jellemző: a kicsit vékonyka gitár- és dobhangzás. Tekintve, hogy a vastagabb, röfögősebb, metálosabb sound (hasonlítsd össze a majdnem egykorú "Awake"-kel a Dream Theatertől!) kerülése náluk egészen biztosan a koncepció része volt (bár kíváncsi lennék - ha ez egyáltalán még lehetséges -, hogy hogyan dörrennek meg élőben), értelmetlen ezen pörögni. A "Carved In Stone" ezzel együtt is vérbeli mesterremek, méltánytalanul elfeledett és méltányosan remekműnek minősülő, etalonértékű alkotása egy olyan formációnak, amely manapság sajnos már csak elvileg létezik.

Tartuffe

Pár hónapja már azon töröm a fejemet, hogy a blogunkon létrehozok egy új rovatot; a többi - kivéve talán az ügyeletes kedvencet - amúgy is tetszhalott vagy haló porában fekvő állapotban van. Az új sorozat vezérgondolata az, hogy az általunk kedvelt zenei stílusokban akad jó pár olyan formáció, illetve album, melyek egészen méltatlanul a feledés homályába merültek, vagy legföljebb néhány olyan magamfajta megvénült és eltorzult lény emlékszik rájuk, akik - mint szegény Gollum a Hobbitban - jellemzően földalatti barlangjaikban elbűvölten simogatják kedvenc lemezeiket, miközben nagyokat nyelve torokhangon suttogják: "Drágaságom."

A rovat első tárgyát az 1999-ben megjelent egyetlen Dali's Dilemma lemez képezi, amelyik a határozottan kifejező és gyakorlatilag programszerű "Manifesto For Futurism" címet kapta. Szinte hihetetlen, hogy már egy ilyen album esetében is 22 évet kell képzeletben visszapörgetnünk a történelem kerekén! Márpedig szükség van egy kis kontextusteremtésre, a történelmi háttér rövid vizsgálatára ahhoz, hogy én - a zene Mekk Elekje - el tudjam magyarázni, miért tartom elfeledett jeles mesterremeknek a szóban forgó alkotást. Szóval a '90-es évek végén járunk: a hagyományos hard rock és heavy metal egyfajta hitelességi deficittel (na és a trendeket nemcsak követő, de teremtő kiadók érdektelenségével) küzdött, a stílus kiemelkedő hangszerkezelésre, sőt virtuozitásra alapozott alfajai szinte egyik napról a másikra durván undergroundba szorultak. Egy-két kivétellel (pl. Metallica, Van Halen) még az egykor arénákat megtöltő "nagyok" is bedobták a törülközőt, vagy kocsmákba, bowlingtermekbe és max. pár száz fős klubokba vonultak vissza.

Erre a válsághelyzetre (melyért egyébként elsők között a cicagatyás, pufihajú epigonokat erőltető, majd őket a grunge-ért szemétdombra hajító kiadók viselik a felelősséget) többféle válasz született: a sekélyességgel és kommercializálódással vádolt egykori fősodorból sokan pl. a Pantera által kitaposott keményebb irányba fordultak (ezzel a metál több új alfaját teremtve meg), mások pedig a '70-es évek nagy progresszív bandáinak, főleg a Rushnak formanyelvét metálra fordítva indították el saját "forradalmukat". Az utóbbi vonalon egyértelműen a Dream Theater számít a legjelentősebb alapító atyának. Olyannyira, hogy a progresszív metál formanyelvét - nyilván nem előzmények nélkül - gyakorlatilag ők teremtették meg, ezért bárki utánuk próbált a stílusban érvényesülni, annak azonnal a nyakába varrták (mint ahogy teszik ezt ma is), hogy a Dream Theatert utánozzák, az ő fordulataikat ismételgetik.

Természetesen a progresszív metál második vonalában föltűnő Dali's Dilemma is így járt. Itt le kell szögezzem, hogy a Dream Theaterhöz való hasonlóság a stíluson belül teljességgel megkerülhetetlen, lévén, hogy - amint már mondottam - az "Images & Words" és az "Awake" voltak azok a szeminális (korszakalkotó, stílusteremtő) alkotások, melyek a műfaj kánonját megteremtették. A Dali's Dilemma első és sajnos egyetlen lemeze valóban magán viseli a DT-től ismerős alapelemeket és hangzásképeket (soundscapes), sőt, néhol már szinte túl szembetűnőek a párhuzamok (lásd: "Whispers" vs. "Wait For Sleep"). Ennek ellenére a "Manifesto For Futurism" saját karakterrel rendelkező, valódi egyéniséget képviselő album, s ennek egyik oka az énekes, Matt "Bronco" Bradley sajátos, hol éles, hol ráspolyos, sokszor Bono Voxra emlékeztető orgánuma és dallamérzéke. Sajnos Bradley 2013-ban máig tisztázatlan körülmények között viszonylag fiatalon, három gyermeket hátrahagyva elhunyt - egyesek szerint öngyilkosságot követett el.

A Dali's Dilemmát a Reyes testvérpár, Patrick (gitár) és Steve (bőgő) alapította olyan tagokból, akik akkor nem számítottak ismert és elismert muzsikusoknak. Bár a Reyes tesók azóta gyakorlatilag nyomtalanul eltűntek, Matt Guillory keresett szessönzenész lett (pl. George Bellas, John West, James Murphy, Zero Hour, Marco Sfogli stb.), és komolyabb ismertségre azzal tett szert, hogy James LaBrie szólólemezeinek társszerzője lett, Jeremy Colson dobos pedig később Steve Vai és Billy Idol mögött tűnt föl ritmusfelelősként.

Az új formációnak a lemez társproducereként is jegyzett Mike Varney adott otthont a Magna Carta kiadónál. Nem csodálkoznék, ha Varney ott bábáskodott volna a banda megalakulása fölött is. A booklet adatai szerint a dalokat a banda közösen jegyzi, jóllehet sejtésem szerint a Reyes tesók és Matt Guillory alkották az együttes kreatív magját. A lemez hangzása kifogástalan és időtálló, noha abszolút jellemző arra az érára, melyben született, a hangszeres kompetencia lehengerlő, a dallamok teljesen atipikusak, de emlékezetesek, és akkoriban még Matt Guillory sem borult bele a később rá oly jellemző szintetikus kütyüzésbe.

A nem túl hosszú, de igazán sűrű lemezen nem akad egyetlen tölteléknóta sem, viszont vannak még ebből az egyenletesen magas színvonalból is messze kiemelkedő gyöngyszemek, mint pl. a "Despite The Waves", az "Ashen Days", vagy a lemezt záró "Living In Fear". Hiába kutattam az internet szinte feneketlen mélységeit, semmiféle infót sem találtam arra vonatkozóan, hogy a briliáns debütáció után miért állt oly nagy hirtelenséggel földbe a vállalkozás. Talán csak a kiadó által összeboronált egyszeri projektről volt szó? A Reyes testvérek hamar beleuntak a zeneiparba? A sikertelenség és a fanyalgó kritikusok vették el a kedvüket? Nem tudom. Az viszont szerintem tagadhatatlan, hogy a csapat maradandót alkotott, olyan anyagot hoztak össze, amely két évtized távlatából szemlélve is kiállta az idő próbáját; még akkor is, ha az album nem vált etalonná, sőt - kivéve a Gollum-féle prog-rajongók szűk körében - inkább a méltatlanul elfeledett jeles mesterremekek közé tartozik.

Tartuffe

Kiadó:
Napalm Records

Honlap:
www.dragony.net

A szabadságharcot segítséggel leverő és az azt követő megtorlást jóváhagyó Ferenc József családi köréről szóló koncept-lemez a legtöbb magyar emberben alapvetően ellenérzést vált ki, még akkor is, ha a történet egy alternatív múltban játszódik, amelyben Rudolf trónörökös nem halt meg, a kiegyezés sikerrel zárult, egyébként is a józan ész helyét a mágia, démonok és zombik veszik át – mit mondjak, az osztrák Dragony csapata jó pár trash és body horror, valamint cyberpunk filmen túljuthatott, ha a kreatív ötletelésnek ez lett a végeredménye. Elég csak ránézni a borítóra, és máris egy olyan univerzumba csöppenünk, ahol a császár amolyan elvetélt robotzsaruként próbálja a támadásra lendült zombi seregeket megállítani, környezetében pedig Tesla, a zseniális fizikus és Houdini, a magyar származású illuzionista is felbukkan. Hát nem őrület?

A magas labdát azonban a csapat nem merte leütni, a lemez zenei része teljesen tradicionális euro-powerrel szolgál, amiben semmilyen formában nem jelennek meg a szerintem releváns muzikális kísérletek – ha rajtam múlt volna, biztos nem úszták volna meg a szerzemények az agyamentnek tűnő próbálkozásokat, persze csak úgy színezésképpen.

Az együttes egyébként eléggé régi motoros a szakmában, és szerencsére nem hódoltak be az európai powert elborító diszkó hullámnak: példaképeik között elsőként a Helloweent, illetve a Dionysost említhetném, de a billentyű által elővarázsolt szimfonikus elemek és a bő lére eresztett vokális munka a többi "sárkányos" társat – Dragonia, Dragonland – is felidézhetik a stílusért rajongó hallgatókban.

A már említett pop-metal áradatot elkerülő attitűdöt jómagam csak üdvözülni tudom, jól esik, hogy a felcsendülő riffekre headbangelni és nem táncolni lehet, a nosztalgia jótékony hatása pedig elfedi azt a tényt, hogy maga az album igazából semmilyen szegmensében nem mutat kiemelkedőt, igaz, olyat sem, amiért legalább egy zombiharapás járna büntetésből.

A lemezen tehát egyenletes színvonalon sorakoznak a számok, és ha a történet nem követelné meg a sorrendiséget, igazából teljesen felcserélhetőek lennének. Talán ez is a legnagyobb hibája a "Viribus Unitis"-nek; nincs egy olyan szegmense a daloknak, amelyek kiemelnék őket a szürke átlagból: tizenöt évvel ezelőtt ha a metal birodalomban feldobtál egy követ, biztos egy hasonló kvalitásokkal rendelkező csapatra esett. Hiányzik innen egy-két, a többi szerzeményt csatasorba állító sláger, amelyekkel azonosítani tudnánk az együttest, így viszont csak a történet furcsasága az az elem, amellyel némi emlékfoszlány megmaradhat a fiúkról, még egyszer ismételve, hogy azért az osztrákok ügyes iparosok, csak sajnos nem kiugró tehetségek. (Pedig a dalszerzésbe besegített a tényleg elismert Tommy Johansson is.)

Persze biztos lesznek olyanok, akiknek nincs különös bajuk az előadottakkal, ha az énekes és a gitáros csak egy kicsivel emelkedik ki a nagy átlagból, jómagam is elégedettebb lennék – mindenesetre az igyekezet dicséretes, és hát a sztori okozta meghökkenés mellett sem lehet szó nélkül elmenni. Az év első stílusbeli lemeze végül is nem okozott csalódást, igaz, ovációt sem – de én már ezzel is elégedett vagyok. Ha 2021 további része hasonlóan alakul, mint a lemez színvonala, nem fogom telesírni az év végi toplistámat a panaszaimmal.

Garael

Kiadó:
SPV/Steamhammer

Honlapok:
www.johndiva.com
facebook.com/johndiva.rocks

Bár semmi közük egymáshoz, a tagok névsorában sincs egyezés, ráadásul teljesen más kiadó égisze alatt munkálkodnak, a John Diva... sokban hasonlít az előzőleg recenzált Voodoo Circle-höz. Itt most nem arra gondolok, hogy mindkét banda német, hanem arra, hogy mindkét együttes a nosztalgia jegyében fogant. Beyrodt Sanyi és a Vudu Körök nyilvánvaló Whitesnake bűvöletben élnek, míg Művésznő János és a Szerelemrakéták bármit fölzabálnak, szintetizálnak és kiadnak magukból, ami a '80-as évek sleaze/glam/hajmetál mozgalmát jellemzi.

A 2019-es bemutatkozó lemez (Mama Said Rock Is Dead) még igazi kavalkádja volt az azonnal lenyomozható stílusgyakorlatoknak, és tele volt olyan számokkal, amelyek hallatán az öreg rocker néhány taktus után rávághatta: ez Mötley Crüe, ez Van Halen, ez Poison, ez Whitesnake, ez Bon Jovi, ez Aerosmith stb., az "American Amadeus" már közel sem ilyen nyilvánvaló, könnyen lenyomozható. Ez nem azt jelenti, hogy saját hangra találtak, vagy már nem a '80-as évek cicagatyás, pufihajú zenészeitől merítenek ihletet. A John Diva... továbbra is egyfajta tribute banda, méghozzá abból a fajtából, mint az összehasonlításokat kereső kritikus lelki szemei előtt azonnal megjelenő Steel Panther, vagy éppen az első bekezdésben hivatkozott Voodoo Circle.

A hangja (s talán egy csöppet a fizimiskája) miatt engem elsősorban a Poison frontemberére, Bret Michaelsre emlékeztető John Diva a megszokott muzsikustársak mellett ezúttal igénybe vette külsősök segítségét is: a "Bling Bling Marilyn" társszerzője Hannes Braun (Kissin' Dynamite) volt, Michael Voss (Mad Max, Michael Schenker) pedig a "Champagne On Mars" és a "This Is Rock 'n' Roll" című dalokba piszkált bele.

Elsőre elrettentőnek tűnhet, hogy 15 szerzemény kapott helyet az albumon, de nem kell félni, a lemez így is mindössze 58 perces, ráadásul a 15-ből 2 bónusz (megjegyzem: nem a gyönge, unalmas fajtából), 1 pedig annak a címadónak orkesztrált változata, amelyben jelképesen a beskatulyázhatatlan osztrák zenész, Falco emléke előtt hajtanak fejet.

Valamiért úgy érzem, hogy ez most szórakoztatóbb, fölszabadultabb, vidámabb lett, mint a korábban tárgyalt Voodoo Circle. Önállóság és maradandóság tekintetében a Művésznő most sem lépi át az ingerküszöböt, de van az úgy - főleg a jelenlegihez hasonló lehangoló időszakban -, hogy az ember nem okulni, csak mulatni akar - az "American Amadeus" pedig maga a megtestesült hard rock dáridó.

Tartuffe

Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.voodoocircle.de
facebook.com/voodoocircle

Nem kell finomkodnunk, az Alex Beyrodt (Sinner, Silent Force, Primal Fear) által 2008-ban alapított Voodoo Circle olyan Deep Purple, Rainbow, Whitesnake tribute bandaként indult, amelyik nem a nagy kedvencek régi slágereinek földolgozásában gondolkodott, hanem a jellemző stílusjegyekből (olykor konkrét zenei fordulatokból) építkezve saját dalokkal akarta megidézni az európai hard rock tengelyperiódusának legendás formációit. Becsületére legyen mondva, Beyrodt ezt egy pillanatig sem tagadta – sőt!

A projektnek komoly meggyőző erőt (hitelességet?) kölcsönzött David Readman mikrofon mögé állítása, hiszen Readman hangszíne, manírjai olykor kísértetiesen hasonlítanak a másik Davidére, s itt természetesen Coverdale-re gondolok (kb. egy kamionrakománnyi piros Marlboro elszívása előtt). Itt gyorsan meg is jegyzem, hogy bennem az a benyomás alakult ki a lemez hallgatása közben, hogy már Readman sem 100%-ban azonos 10 évvel ezelőtti önmagával. Ennek ellenére nagyon örülök, hogy egy rövid kitérő után Herbie Langhansszal (Raised On Rock, 2018), a Voodoo Circle újra Readmannel dolgozik – nem mintha a manapság egyféle jolly jokerként foglalkoztatott Langhans-szal lenne bármi baj.

Readman amolyan pszeudo-Coverdale státuszát kihasználva (ez itt az "Eyes Full Of Tears"-ben és a "Devil’s Cross"-ban csúcsosodik ki) a Voodoo Circle a kezdetben még hangsúlyosabb Deep Purple hangulatokat fokozatosan elhagyva teljes mértékben elkötelezte magát a Whitesnake örökségének ápolása mellett – főleg, ami a WS örökzöldjében, az "1987"-ben megtestesülő (és részben John Sykesnak köszönhető) karrier-rebootot illeti. Ennek tökéletes foglalataként értelmezhető a 2013-as "More Than One Way Home" album.

Ez a megközelítés természetesen a "Locked & Loaded" dalaiban is fölfedezhető, ugyanakkor érzek benne némi szándékot arra, hogy valami újat is meg tudjanak mutatni magukból – pontosabban abból az érából, stílusból, amelyből zeneileg táplálkoznak. Megítélésem szerint ezt a pluszt most az 1993-ban megjelent Coverdale/Page koprodukcióból merítették. Az album első felében dominálnak ezek a motívumok, különösen a "Wasting Time", "Magic Woman Chile" és "Devil With An Angel Smile" című nótákban.

Tekintve, hogy a Coverdale/Page együttműködés – legalábbis egy lemez erejéig – abszolút működőképes volt, sőt azt a bizonyos értelemben rocktörténelmi jelentőségű albumot egy kicsit méltatlanul mellőzöttnek érzem, a "Locked & Loaded"-ot egekig kellene magasztalnom. Ezzel szemben az a helyzet, hogy egyelőre mind közül ezt tartom a Voodoo Circle legkevésbé sikerült lemezének. Valahogy nem tudnak elkapni a dallamok, egy-két szerzeményt kifejezetten lélektelen rutinmunkának érzek. Az ígéretes középrész ellenére még a Gary Moore utánérzésként értékelhető "This Song Is For You" is belefullad a sablonokba. Noha nem ez a lemez a legfényesebb csillag a zenekar pályafutásának egén, azért a nosztalgiafaktor miatt még így is kifejezetten szórakoztató.

Tartuffe