Kiadó:
InsideOut/Sony

Honlapok:
www.yesworld.com
facebook.com/yestheband

Nem érthet bennünket az a vád, hogy ezt a progresszív rock legendát hanyagoltuk volna oldalunkon, ha egyáltalán, inkább hájpoltuk őket - legalábbis én, aki bevallottan elfogult vagyok velük szemben: természetesen pozitív értelemben. Persze a karrierjük során voltak korszakok, albumok, melyek kevésbé tudtak föllelkesíteni. Azt kell mondjam, hogy a 2001-es "Magnification", pontosabban Jon Anderson távozása óta éppen egy ilyen korszakot taposnak. Kezdettől fogva nagy volt a jövés-menés a bandában (jó, már több mint 50 éve tolják a világ élbolyában), sok nagyszerű dalszerző fordult meg náluk, de valljuk be - bár az orgánumát éppen lehet nem szeretni - itt elsősorban Anderson volt a fő motor, a kihagyhatatlan "összetevő".

Ezzel nem Jon Davison énekest (Glass Hammer) akarom bántani, a pasi jól hozza Anderson manírjait (bár néha inkább az IQ-s Peter Nichollsra hajaz), és a zeneszerzéshez is nagyban hozzájárul, de ez a Yes szerintem már nem az a Yes. Nemcsak azért, mert már egyetlen alapító tag sincs közöttük és Chris Squire 2015-ös halála rendkívül érzékeny veszteségük volt, hanem azért, mert nekem újabban hiányzik belőle az a bizonyos spirituális többlet, az a kiszámíthatatlan, meglepetésszerű progresszivitás - illetve, ha a Trevor Rabines korszakot vesszük alapul, akkor az a rafinált dallamérzékenység -, ami rájuk eddig jellemző volt.

Egyébiránt mindenkit előre figyelmeztetek, hogy a lemez nem könnyen adja meg magát, igényel némi törődést, valamint csak jó cuccon, kellő hangerővel érdemes belekezdeni a kiértékelésbe, különben nem másznak elő az apró finomságok. Többségük nyilván erősen nyugdíjas korú muzsikus, ezért talán nem meglepő - bár kicsit hervasztó - a lassú, meditatív tempók dominanciája. A poposabb hangvételt könnyű lenne Geoff Downes billentyűs nyakába varrni, de ott van pl. Howe egyik szerzeménye, a "Music To My Ears" is, ami sokkal inkább emlékeztet egy andalító Asia tételre...

A "The Quest" valamiért 2 CD-s kiadásban jelenik meg (hivatalosan majd október 1-én), jóllehet a teljes játékidő alig több 60 percnél (így egyetlen korongon is elfért volna). Igaz, a második lemezen a határozottan poposabb, ezért kevésbé Yes-es dolgok kaptak helyet. Az első lemez egyébként egészen jól kezdődik. A "The Ice Bridge" egy klasszikus prog rock opusz, a Howe által jegyzett "Dare To Know" messze a Yes örökséghez legméltóbb darab, a "Leave Well Alone" második fele pedig lényegében egyetlen tipikus, csilingelő Howe gitárszóló. Voltaképp nem rossz ez az album, az első négy nóta alapján meg is venném a CD-t, de a többi már nem érdekel annyira, hogy a tekintélyes gyűjteményemet duzzasszam vele.

Tartuffe

"Józsi bácsi, ivott már rossz pálinkát? – Ittam, fiam. – És mégis, az milyen volt? – Hát jó!” Valahogy így vagyok én a Maidennel mostanában. Szar Vasszűz korong nincsen, csak maximum kevésbé jól sikerült. Hozzáteszem, elfogult vagyok. Szerintem ugyanis az Iron Maiden a legjobb heavy metal banda, és mivel a metal a kedvenc műfajom… – igen, ezekből az következik, hogy számomra ők a világ legfaszább zenekara. Pont. És ezt még akkor is így gondolom, ha az elmúlt közel húsz évben kiadott albumaik különösebben nem vágtak földhöz.

A szubjektivitást polcra téve is el kell ismerni azonban, hogy ők sosem futottak bele egy "Q2K", "Risk", vagy "Lulu" nagyságrendű fiaskóba. Pedig a majd' ötven éves pályafutásuk alatt bizonyára éltek át ők is művészi válságokat, elbizonytalanodást – a rajongóikat mégsem hagyták cserben sohasem komolyabb elfordulással a kezdeti értékektől és stílusuktól. S nem teszik ezt most sem, még akkor sem, ha az újkori hangzásuk azért más (nem kicsit), mint volt az a nyolcvanas években.

Megint többségben vannak ugyanis a lassabban építkező, epikus, 7-12 perc közötti számok, de ez olyan nagy meglepetést az előzmények ismeretében egy rajongónak azért nem okozhat. Hetedik ikszben lévő emberekről beszélünk, nem várhatjuk, hogy még most is feszt "Invaders"-öket és "Aces High"-okat írjanak. Jól van ez így, méltósággal kell megöregedni, és ők pontosan ezt teszik. Úgy látszik, én pedig velük vénülök, mert nem tudok megorrolni rájuk e miatt.

A dalszerzői metódus is más, nyilván ez is belejátszik a végeredménybe: fiatalon nemcsak rövidebb és vadabb nótákat szereztek, de azokat adott esetben próbákon és koncerteken tökéletesítették, hogy a lehető legütősebbek legyenek. Manapság pedig besétálnak a stúdióba, ki-ki a saját témáival, azokra írnak szöveget és szólókat, feljátsszák őket rutinból, majd húznak haza golfozni, focizni, pecázni. Valahol azt olvastam, a zenekar nagyobb része megjelenésekor hallja majd először a végeredményt. Haragudjunk rájuk ezért? Haragudjon a rosseb, én örülök inkább, hogy még zenélnek és – ugyan máshogy, de továbbra is – minőségi produkciót tesznek le az asztalra mindig (legyen szó akár lemezről, akár élő fellépésről).

A muzsika szerintem nemcsak terjengősebb és öregurasabb lett, de kevésbé gitárcentrikus is talán (a rengeteg szóló és témázgatás ellenére is). Úgy érzem, a prímet – mint a "The Book of Souls" esetén is – megint Dickinson viszi. A végeredmény leginkább spirituális élményt nyújt – sokszor érzem úgy, mintha istentiszteleten lennék és egy karizmatikus lelkész papolna-kántálna szuggesztíven (hiába énekli azt a "The Time Machine"-ben, hogy ő nem prédikátor). A repetitív dalszerkezetekkel, ismétlődő gitárfutamokkal kiegészülve így az összhatás leginkább meditatív. Igen, a Maiden már nem az adrenalinnal varázsol el, mint anno, hanem sokkal inkább hipnotizál.

S bár igazán új dolgokat nem hallani itt, unatkozni azért most sem kell a produkció hallgatása közben. Az egyszeri rajongó rendre rácsodálkozhat Niko fifikás dobtémáira, a remek gitár-szólókra (ezek tényleg egyre jobbak), a finom, légies és folkos tónusú hathúros bevezetőkre, vagy éppen Harris magabiztos játékára. Bruce pedig ismét nagyot vállal, stúdióban természetesen ki is lett polírozva, hangja megfáradását, megbicsaklásait – amit élőben azért időnként megtapasztalunk – Kevin Shirley gondosan eltüntette (már amennyire lehetett). Az énekdallamok is mások lettek nyilván, kerüli már a magas hangokat, melódia-vezetése leginkább a szólóalbumaira hajaz – de hát ez sem lehet már újdonság a fanok számára.

Ugyanakkor ennek a csapatnak nagyon markáns stílusa van, a fentebb kifejtett változások ellenére is, lásd a lemezt felvezető "The Writing on the Wall"-t. Ez a "Blaze of Glory"-ról (gy.k. Bon Jovi country filmzenéje) is lemaradhatott volna akár, de az ő kezükben még egy ilyen southern rock szám is echte Maidenné válik. Ezért teljesen mindegy, hogy mit játszanak, az rossz nem lehet, ahogy a pálinka sem. Megértem ugyanakkor azokat is, akik ezeket a hosszú számokat a tempósabbak, kompaktabbak, slágeresebbek közé beékelve tudták értékelni igazán (lásd "Hallowed Be Thy Name", "Rime of the Ancient Mariner" stb.), ez így egyben sok nekik. Én azonban könnyen megszerettem ezt is, és nincs bajom az újkori, nyugdíjas Vasszűzzel. Egy combos nyolcast simán megérne, ha pontoznom kellene, sőt, megkockáztatom, a jobb megjelenéseik között van. Na, igyunk egy páleszt (szakét?), és pörgessük le még egyszer a metal misét!

Kotta

Ha Yngwie Malmsteen a neoklasszikus metal alfája, akkor az Opus Atlantica valahol az ómega környékén követel helyet, még akkor is, ha erejükből egyetlen albumra futotta – no, de milyen albumra!

A csapat szíve-lelke a Time Requiemben is megfordult bőgős/billentyűs, Jonas Reingold: nem hiába mondják, hogy a rock bandákban általában a bőgősnek/billentyűsnek van klasszikus zenei képzettsége, Reingold esetében azonban bátran beszélhetünk neoklasszikus vénáról, amiben ott munkálkodnak a nagy elődök genetikai készletei. Jonas pedig ki is használja ezt, és olyan zenei időutazásra képes hívni a hallgatót, ami annak ellenére is szórakoztató, hogy gyökerei a rocktól egész más műfajokból erednek.

Barátunk azonban nemcsak ismeri a klasszikus hagyatékot, de képes azt úgy kezelni, hogy a "komolyság" szórakoztató módon formálja a hallgatót, akképp teremtve slágert, hogy azt minden bizonnyal – egy más hangszerelésben – századokkal ezelőtt is tapsra késztette volna az úri közönséget.

Reingold mellett aztán ott van Pete Sandberg énekes, akit tehetségénél fogva nyugodtan elhelyezhetünk a metal nagyzenei panoptikumában, szinte érthetetlen, hogy hogyan nem tudott kitörni az undergroundból, és nevéhez igazából csak ez az egy – szintén az undergroundban – jelentős album fűződik.

A dobos, Jaime  Salazar azért némileg ismertebb, aki olvassa oldalunkat, annak nem kell bemutatni, hány általunk magasztalt lemezen hagyta ott a keze nyomát, és a gitáros, Johan Reinholz is elévülhetetlen érdemeket ért el az Andromeda progresszív közegében és a death metal szcénában magasztalt Dark Tranquillity-ben.

Ha röviden kellene jellemeznem a lemezt, könnyű dolgom lenne: kilenc, komolyzenei hatásban lubickoló kompakt sláger, bár a komolyságot legszívesebben idézőjelbe raknám, mert a klasszikus él önmagában is inkább a szórakoztatóbb, könnyedebb oldalát prezentálja a régi korok muzsikájának, valahogy úgy, ahogy Milos Forman tette azt az állandóan vihogó Mozarttal remekbe szabott filmjében.

Sajnos a hangzásban nem tudták követni a dalok színvonalát: a fő zenei vonalat húzó billentyű műanyag tompasága és a gitár erőtlensége az énekes, Sandberg vállára teszik a terhet, amit el kell vinni, még szerencse, hogy Pete képes erre – minden bizonnyal hangjegyekkel szokott otthon súlyzózni.

A fiúk érezték, hogy nem kell feleslegesen húzni az időt, és a töltelékszámok csak az értékelés rontásában játszhatnak szerepet, úgyhogy bő 35 percben lezavarják a zenei kurzust. Ezáltal az elkészült lemezről igencsak nehéz kiemelni bármelyik szerzeményt, mivel önmagában mindegyik tökéletes darab. Ilyenkor aztán a kritika szerzője kénytelen a szubjektumra hagyatkozni, és a "Prince Of Darkness" fantasztikus epikusságában, valamint a "Falling Angel" napsugarat előcsalogató játékosságában megtalálni az album igazi lényegét.

Sajnos hiába a hangzáson kívüli nagyszerűség, az alapvetően rétegműfaj komfortzónájának kiterjedtsége, vagy erőteljes kiadó híján szinte lehetetlen az ismertség felszínére feljutni, pedig az Opus Atlantica megérdemelné, bár az is lehet, hogy a csodák ismert tulajdonsága – vagyis az egyszeriség – lett a fizetség a produktum majdnem hibátlanságáért.

Garael

Bár a '80-as évek gitárhős korszakának lecsengésével a fősodorból (OK, legyen mainstream…) látványosan elkergettetett a gitárszóló, mint önálló "entitás" (tudjátok, amikor a szóló maga is dallá válik a dalon belül), a shredder-apokalipszis mégsem következett be. Bár az új évtized elején az amerikai gitárzene definíciója megváltozott (jó és hasznos, sőt szükséges dolog, csak azokat az átkozott, míves, kidolgozott dallamokat, futamokat felejtsük el, mert azokból aztán minden baj származhat), a rádióknál, zenei csatornáknál tiltólistára kerültek a szólók. Ha pedig mégis beverekedte magát valahogy egy régisulis zenekar, akkor Radio Edit "asszony" neve volt a garancia arra, hogy az ott elhangzó változatban már a szóló ne legyen hallható.

Olyan értelemben persze, ha nehéz szívvel is, de el kell fogadnunk a zeneipari döntést, hogy a gitárszóló, legyen az bár technikailag bármilyen nehéz és lenyűgöző, a legtöbb hallgatónak aktuálisan csak tök fölösleges időhúzás a második refrén előtt… Ez van. Meg az is van, hogy a gitárbolond-fajta szerencsére kevésbé szenzitív a zeneipar aktuális rezgéseire, mondhatni, azt magasról szarja le, elfogadja, tudomásul veszi, hogy a technikai tökéletességre csak nagyon kevesek kíváncsiak, de nem tudja nem csinálni, merthogy oly sok év tanulás és gyakorlás után ez az ő Világa, és az az Álma, hogy ha kevés érdeklődőnek is, de megmutathassa a dalait. És meg is érkeztünk Zalánhoz, merthogy Kékkői Zalán (Ákos, Beatrice stb.) "My World My Dream" lemeze egy olyan ember zenei kitárulkozása, akiről fentebb írtam. Ákos zenekarában, ahogy el is mondja, minden megadatott számára, amit egy hazai gitáros elképzelhet legvadabb álmaiban. Tökéletes technikai feltételek, ahol a gitározáson kívül semmivel nem kellett törődnie, a legnagyobb színpadok, lelkes közönséggel, az ő világa és az ő álma mégis egy olyan lemez, ami az eddigi szakmai életútjának nagyságrendjeihez képest csak töredék példányban és kevés emberhez fog eljutni. Jól van ez így? Nincs jól. Bánja ezt Zalán? Szerintem egyáltalán nem. Ahogy fentebb is írtam, egy önkifejező gitáros nem tudja nem megírni ezeket a dalokat, ha erre lehetősége van, tehát azzal, hogy ez a lemez megjelenhetett, minden megtörtént, a történet befejeződött, az álom valóra vált, hisz megmutatta az ő igazi világát. Az, hogy ebből később hány példány talál gazdára, szerintem már nem bír számára akkora jelentőséggel, mint azt sokan gondolnák.

Én ugyanakkor nagyon szeretném, hogy ez a lemez mégis megkapja azt az elismerést, amit minősége szerint megérdemel, mert nagyon-nagyon sok instrumentális gitármuzsika meghallgatása, sőt fizikai hanghordozón történő birtoklása fényében azt a sommás megállapítást tudom tenni, hogy nincs olyan szegmense, ami nem állja ki az összevetést a világviszonylatban is (el)ismert megjelenésekkel. OK, itt még mindig szűkebb piacról beszélünk, de egy lelkes nemzetközi Zalán-visszhang a szakmai körökből mégiscsak tudna még néhány lapot írni ehhez a befejezett történethez.

A Szakos Krisztián által kevert anyag hangzása baromi jó, telt, minden hangszer a helyén, jól hallhatóan szól. A doboknál Kaszás Péter és Borlai Gergő, nyilván itt sem lehet minőségi kifogást emelni. Szebényi Dániel felel a billentyűs hangszerekért, a bőgőn pedig Fekete Tibor (Samu), Fehérvári Attila, Laczik Fecó és Takács "Kanóc" Roland osztozik. A csapat vitán felül szupergrúp, innen már tényleg csak akkor lehetett volna becsődöltetni az ígéretesen induló vállalkozást, ha Zalán játéka technikailag jó ugyan, de sematikus, kiszámítható, a dalai pedig nem kiemelkedőek. Csakhogy nem az. Egyik sem. És szándékosan nem "kompozíciót" vagy "szerzeményeket" írtam. Zalánnak sikerült DALokat írni, márpedig ez az egyik legnagyobb kihívás egy instrumentális lemez esetében. Sokszor elbuknak itt még a nemzetközileg jegyzett ikonok is.

Nem szoktam, mert nem szeretem dalonként kielemezni a lemezeket, nekem sokkal kifejezőbb egy reális szakmai áttekintést adni az egészről, ezért csak néhány első benyomás, bár már a sokadik hallgatásnál tartok, kirándulni is jött velem a "lemez". A "Catfight" verse-"kismacskázása" Steve Vait juttatta eszembe, nyilván nem véletlenül, de a dallamos refrén az, ami igazán nagyszerűen sikerült. A hatások megemlítése persze törvényszerű, hacsak nem Yngwie, EVH, Blackmore, Vai, Brian May stb. a recenzió tárgya, de Zalán esetében ez is úgy történik (legalábbis nekem ez volt a benyomásom), hogy nem egy jellemző konkrét "lick", tremoló-trükk, vagy futam köszön vissza, hanem inkább az, hogy Zalán a legnagyobb gitárosoktól azt tanulta meg, miként lesz egy dal igazán jól felépített és kifejező. Neil Zaza dallamérzékenysége, Marty Friedman vagy Andy Timmons kifejezőkészsége, ahogy a szépen megfogalmazott "clean" hangszínekből kiemelkedik a szinte síró kifejtés, immár több "gain"-nel (Consolation, Shelter). A jó dalok és technikai tökéletesség mellett a változatosság és sokszínűség a lemez egyik legnagyobb erénye, mind hangszínekben, mind hangulatokban.

Stílusában kiváló, bőven nemzetközi színvonalú lemez született, rajta izgalmas, változatos dalokkal. Megy is a gyűjteménybe Vai, Satriani, Zaza, Lukather, Yngwie, Vinnie Moore, stb. mellé, és egy percig nem kell feszengve éreznie majd magát.

Túrisas

Márpedig van olyan lemez, amit éppen neked készítettek. Pontosan abban a stílusban, fölfogásban, amit szeretsz. Aminek minden pillanata telitalálat, egyetlen hangjába sem tudsz belekötni. Amely úgy tökéletes, ahogy van. Sőt, több ilyen is van. A dobogósok ezen a listán számomra például egész biztosan ebbe a csoportba tartoznak. Ezeket végig éneklem én is a frontemberrel, mindig tudom előre, milyen téma következik majd, sőt még a gitárszólókat is feszt dúdolom, és nem csak azért, mert már ezerszer hallottam őket, hanem mert annyira jók és kézenfekvőek.

Nos, egy kicsit bővebb listára a "Legacy" is felkerülhetne, mint olyan album, amit kifejezetten nekem írtak. Legalábbis pont ezt éreztem már első hallgatásakor is. Hardrockos pályafutásom alatt, ahol pontozni is kellett, ez volt az első és egyben utolsó lemez, amelyre maximális pontszámot nyomtam. Szóval nem túlzok, amikor azt mondom, itt piszkosul elkaptak valamit, valami olyant, amivel kapcsolatban én genetikailag (vagy csak zenei szocializációm okán, de legvalószínűbb, hogy ezek együttese miatt) függő vagyok.

A kritika alá biggyesztett 10-es természetesen feltételezi a kritikát. Meg is született az anno, de úgy látszik, elnyelték az internet sötét bugyrai. Jé, a közvélekedéssel szemben el tudnak tűnni dolgok a netről. Ez a tény, kiegészítve azzal, hogy maga a Twinspirits is gyakorlatilag köddé vált a korong megjelenése óta, mindenképpen indokolttá teszi az anyag újbóli elővételét. Ebben a rovatban meg aztán pláne: ha van elfeledett mestermű, akkor ez az. Elfeledett is, hiszen néhány lelkendező kritikát leszámítva sosem kapta meg a neki járó elismerést és ismertséget; és hát a felől sem lehet kétség, hogy a muzsikálás itt - a rockzene keretein belül legalábbis - a lehető legmagasabb fokon űzetik (asszem, alkottam most egy új szót, de sebaj).

Az egyik ilyen pozitív recenzió amúgy házon belül, Tarftuffe billentyűzetén született meg anno, így - hála az égnek - akad azért olyan iromány, amit be tudok ide linkelni, hogy ne kelljen újra kifejtenem részletesen, miért is zseniális ez a cucc. Körülnéztem helyette a virtuális térben, hogy mi történhetett Liveranival és a bandával azóta. Hát, nem sok. A Twinspirits webolda elérhetetlen, és Daniele honlapja is véget ér 2014-ben. Pedig még két éve is jelent meg tőle lemez (Worlds Apart). A Khymérából is kikerült közben, szép csendben, a sok évvel ezelőtti interjúban említett rockoperáról pedig azóta sem hallani. A facebookon azért találtam egy bejegyzést, miszerint idén ősszel megjelentet majd egy koncept-albumot "Incomplete" címmel. Ehhez a régi dobos-társ, Cicotti mellé segítőnek egy gyakorlatilag ismeretlen amerikai középiskolás srácot akvirált énekesnek, aki eddig Elton John feldolgozásokkal szórakoztatta a helyi közönséget, jobb esetben bugyinedvesítő líraikkal próbált ágyba csalni néhány pom-pom lányt. Hát, érdekes választás, de bízzunk a mesterben, eddig nemigen nyúlt mellé!

Hoppácska, csak meglett az a fránya kritika! Itt tényleg részletesen kifejtettem a lemez pozitívumait, ezért azt most újra nem teszem meg. Kattints hát erre a linkre, vagy akár az alábbira, hátha kiderül, hogy nem csak nekem komponálták ezt a remekművet, hanem neked is!

Kotta

Jó hírek érkeznek a kult epic doom-power banda háza tájáról, akikről nem is olyan régen írtam. Egyrészt európai turnéra indulnak, ahol hamarosan kis hazánkat is felkeresik. Ez már önmagában hatalmas szó egy amcsi underground csapattól, de megfejelték a tortát némi habbal is ennek az EP-nek a kiadásával. A két dolog nyilván összefügg: ez a négyszámos kislemez hivatott megtámogatni és kedvet csinálni a koncertekhez.

Természetesen nem így tervezték. A tavalyi "Forever Black"-et kellett volna megutaztatni, de ez a fránya COVID keresztül húzta a számításokat. Ha már így alakult, akkor viszont összedobták ezt a minialbumot, és milyen jól tették! Rossz nyelvek szerint a kiadó felé tett szerződéses kötelezettségek állnak a háttérben, de őszintén szólva ez teljesen irreleváns.

Ami releváns, az az összetéveszthetetlen, egyedi stílus. Mintha az Omen és a Manilla Road jammelne a Cream és a Black Sabbath tagjaival. S mivel a hangzás is old-school, olyan hangulata van az egésznek, mintha a '70-es években írt, azóta fiókban porosodó ötleteikből melegítettek volna fel néhányat. Valószínűleg pontosan ez is a helyzet. Ebből kifolyólag azoknak, akik a modernebb megközelítésű tavalyi CD-vel ismerték meg őket, nem feltétlenül fog tetszeni az, amit itt hallanak – nem fogják érteni a hátraarcot. A régi fanok részére (annak a nyolcnak Magyarországon) azonban ennél jobb felvezetőt a közelgő fellépéshez keresve sem találhattak volna.

Három tempósabb szám és egy nagyon fincsi epikusabb található a megjelenésen, és ezek bármelyike fent lehetne a "King of the Dead"-en, vagy a "One Foot in Hell"-en is. Múltkor amúgy lazán legyűrűkuráztam a bandát (a név okán nyilván lehet is), de akár conanozni is conanozhattam volna. Ez a kép ugyanis Michael Wealan alkotása, ami a Michael Moorkock által írt "The Weird of the White Wolf" című fantasy egyik '80-as évekbeli kiadásának a borítója is volt anno, ha jól láttam, de az ő neve (és az Elric Saga említése) – gyanítom – idehaza nem sokak szemébe csalna csillogást (maradjunk ezért Conannál, akié viszont igen). Nullához konvergáló lehet azok száma ugyanis, akik már a hetvenes-nyolcvanas években ilyesmit olvastak angolul (én sem, nem azért mondom, hogy nagyzoljak).

Imádom az ilyen régisulis borítókat és zenét, megszólítom így ezennel azt a nyolc darab rajongót: ott a helyünk januárban a Dürer Kertben!

Kotta

Honlapok:
www.thecyberiam.com
thecyberiam.bandcamp.com
facebook.com/TheCyberiam

Gyakorlatilag kiemelt, piros betűs ünnepnek minősül, ha egy magamfajta internetes mélyvízi halász értékelhető amerikai progresszív bandára lel a hálójában. Ezekbe a Chicago-i srácokba is teljesen véletlenül akadtam bele, hallgatás közben néztem is, mint az a közmondásos hal a szatyorban. Az elmúlt néhány évben volt alkalmam többször is ellátogatni a "Szeles városba", a Michigan-tó partjára, de erre a formációra sajnos nem leltem rá, még csak nem is hallottam róluk! Chicago nyilván hatalmas (közel 3 milliós) város, de meggyőződésem, hogy ők ott is simán jól titkolt, underground jelenségnek számítanak.

A The Cyberiam progresszív metál/rock formáció négy taggal. A dobos, Tommy Murray simán világszínvonal; a billentyűs, Keith Semple Jordan Ruddess tanítványa, de inkább az atmoszférikus jellegű kíséretek érdeklik, mint a bizarr, magamutogató szólók beazonosíthatatlan elektromos kütyükön; a nyilvánvalóan Geddy Lee bűvöletében élő bőgős, Brian Kovacs a nevéből ítélve magyar ősök leszármazottja (ez nem ritka Chicagóban). A gitárt Frank Lucas énekes kezeli, miközben Geddy Leere emlékeztető magas, tiszta hangjával határozottan Rush-fílinget ad a muzsikának.

A Rush mellett a The Cyberiam zenéjéből egyértelműen a Porcupine Tree és a Tool hatása érezhető ki, de úgy, hogy a kvartett zenéje nem egyértelműen lenyomozható, nem "tipikusan olyan, mint...". Nagy mesterei a hangulatteremtésnek, nem akarnak senkit Dream Theater-féle virgaözönnel letaglózni, hanem inkább olyan szónikus utazásra invitálnak, mint amilyenre csak Steven Wilson és Richard Barbieri (Porcupine Tree) képes kalauzolni a hallgatóit.

Egyetlen kifogásom, hogy Frank Lucas nem kifejezetten gitárhős alkat, szólót alig-alig vállal, pedig ebben a közegben aztán jócskán lehetne küldeni. Amikor vállalkozik (pl. Sunset on Mars) a drámai hatás sem marad el. Nem elsőlemezes a csapat (érdemes a korábbi dolgaikba is belehallgatni), bőven van bennük ígéret, és a természetes, tiszta hangzás is üdítő. Kíváncsian fogom őket figyelemmel kísérni!

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.nightranger.com
facebook.com/nightranger

A Night Ranger legújabb lemezének címe egy akronim (mozaikszó), melyet így lehet föloldani: And The Band Played On (És a banda játszott tovább). Nos, 17 millió eladott lemezzel a hátuk mögött a San Francisco-i dallamos hard rockerek már kb. 40 éve nyomják a világ élvonalában, és lassulásnak nyomát sem látni; nem véletlenül kapta legutóbbi albumuk (2017) a "Don't Let Up!" (kb. Le ne lépj a gázpedálról!) címet. Az "ATBPO" az együttes szerencsés 13. stúdiólemeze, ami – figyelembe véve az éjszakai vadászok (rohamlövészek?) négy évtizedes, jóllehet nem folyamatos történetét – nem a legtermékenyebb karrier ismérve. Szerencsére a Frontiers kiadónál otthonra leltek, így még a Covid sem állíthatta meg őket.

Az "ATBPO" a megszorítások idején, azaz karanténban született, méghozzá úgy, hogy a muzsikusok a neten keresztül küldözgették egymásnak a fájlokat. Mázli, hogy gyakorlatilag minden egyes zenésznek van saját házi stúdiója. Azt kell mondjam, hogy bár itt régi, rutinos dalszerzők dolgoznak, nekem most hiányzik valamiféle kohézió; az a bizonyos szikra, amit pl. "Somewhere in California" (2011) minden egyes tételéből kihallok. Az album - számomra értelmezhetetlenül - egy se sava, se borsa nótával indít (Come For You), amit a kétségkívül fülbemászó, de meglehetősen sablonos refrén sem dob föl igazán. Ezt követően azonban egy hibátlan triászt hallhatunk (Bring It All Home To Me, Breakout, Hard To Make It Easy), ami a Night Ranger klasszikus csúcsformáját mutatja.

Kár, hogy ez a lendület később már nem tér vissza, legföljebb az érdesebb hangvételű "Cold As December" és a "Monkey" ütik meg ezt a szintet, de ezek a dalok meg inkább Jack Blades bőgős-énekes Damn Yankees korszakát idézik. Ezeken kívül már csak laposkás balladákat (Can't Afford a Hero, The Hardest Road) kapunk, valamint néhány felejthető középtempós rutinmunkát (pl. Dance, Lucky Man, Savior [bonus track]).

A gitármunka hál' Istennek a gyöngébb dalokban is megsüvegelendő: nem szabad elfelejteni, hogy ebben a kollektívában Brad Gillis mellett hagyományosan olyan kiváló húrnyűvők dolgoztak, mint Jeff Watson (a nyolcujjas tapping atyja), Reb Beach (Winger, Whitesnake), Joel Hoekstra (Whitesnake) és újabban Keri Kelli (Alice Cooper, Slash, Skid Row, Vince Neil Band, Ratt, Warrant, L.A. Guns).

Ez most amolyan fele-fele album lett. Nem baj, érezhetően van még ott tartalék, ahonnan ez jött.

Tartuffe

Kiadó:
MS Metal Records

Honlapok:
www.edufalaschi.com.br
facebook.com/edufalaschiofficialpage

A tízparancsolatból az utolsó így szól: Mások tulajdonát ne kívánd! Talán nem róható föl nekem bűnül, ha most beismerem: valaki más szellemi tulajdonát megkívántam; egészen pontosan elirigyeltem a hardrock.hu "Egypercesek" című rovatát. Egyrészt demotivációs erő a kánikula, másrészt mocskosul elfáradtam az utóbbi időben jócskán fölszaporodott munkában, így alig-alig tudom összeszedni az életerőt ahhoz, hogy leüljek az új recenziók megírásához. De jó is lenne csak néhány mondatban összefoglalni a véleményemet, mintegy ajánlószerűen foglalkozni a legújabb megjelenésekkel!

Persze azok után, hogy Edu Falaschi énekes mind az Angra, mind az Almah kötelékében letette a névjegyét, sőt, nemzetközi szinten tekintélyt parancsoló diszkográfiát halmozott föl, méltatlan lenne szalagcímszerűen foglalkozni legelső szólólemezével. Nem pontosan értem, hogy annak idején Edu miért hagyta ott az Angrát, ugyanis zeneileg az Almah és most ez a szólólemez is igen közel áll az "anyabanda" stílusához: amolyan progresszív és brazil zenei elemekkel földúsított euro-powert hallhatunk a korongon. Az tehát biztos, hogy nem stílusváltás történt, talán ahhoz volt köze, hogy Edunak - ha jól emlékszem - 2010 környékén komoly hangproblémái voltak, amit (mint egykor James LaBrie esetében) az idült reflux okozott.

Mindegy is, a lényeg, hogy ma már (vagy még?) van Angra, Almah (remélem mihamarabb lesz új lemez is), sőt Edut is hallhatjuk szólóban. Hogy miért éppen szólóban, az nem világos, főleg úgy nem, hogy lényegében az Almah zenészei játszották föl az albumot (Roberto Barros gitáros-producerrel kiegészülve), így a "Vera Cruz" éppen Almah néven is megjelenhetett volna. Remélem, ez nem jelenti az Almah pályafutásának végét. A legutóbbi Almah lemez (E.V.O) ugyanis nekem mocskosul bejött, elsősorban azért, mert visszafogottabbak lettek a dalok, kevesebb bennük a szélsebes vágta. Ez a szólólemez ellenben javarészt a sebességről szól (na, azért nem Dragonforce módra), alig akad rajta lassabb tétel (pl. Skies In Your Eyes, Land Ahoy, Bonfire Of The Vanities).

A "Vera Cruz" egyébként ún. koncept lemez, ez zeneileg kevésbé jelenik meg, viszont a dalszövegek egy összefüggő történetet beszélnek el, melynek középpontjában Brazília portugál kolonizálása áll egy Jorge nevű arc szemszögéből. Zeneileg egész változatos az anyag, a balladáktól (Bonfire Of The Vanities) a Max Cavalera rekesztésével fölturbózott aprításig (Face Of The Storm), a neoklasszikus gitárfutamoktól (The Ancestry) az Angrától is megszokott folk hatásokig (Land Ahoy) sok mindent hallunk a lemezen. A hangszeresek bazi jók, mindkét gitáros parafenomén kategória, a hangzás pedig Dennis Wardnak köszönhetően kifogástalan.

Edu első saját dalokat tartalmazó szólólemeze abszolút méltó ahhoz, amit eddig az Angra és az Almah kötelékében kaptunk tőle. Nekem ugyan túl sok rajta az euro-galopp metál, de ez ízlés kérdése, sokan pontosan ezért fogják szeretni. Kb. a fele megy is föl az iPodomra. Hát igen, öreg vagyok, javíthatatlanul régimódi, nekem még van olyan...

Tartuffe

Négy évtized alatt nyolc album, és több, mint negyven bandatag. Azaz, most sem egy sikersztori következik. Már a kezdés nehézkes volt: egy darabig úgy tűnt, hamvukba hullanak még azelőtt, hogy az első lemezük megjelenne. Tudniillik, Brian Ross még annak kiadása előtt átigazolt a Satanbe, hogy felvegyék a zseniális "Court in the Act"-et. Aztán 1985-ben csak megjelent a négy évvel korábbra szánt "A Time of Changes". Tíz évvel később adtak csak ki újabb korongot, azóta időnként – más és más felállásban – összehoznak valamit.

Jómagam őket is a Metallica révén ismertem meg, Larsék a "Creeping Death" EP-re dolgozták fel a "Blitzkrieg" című számukat. A mesterremekek közé természetesen a debüt is eszembe jutott lehetséges jelöltként, de végül mégis ezt a cuccot választottam. A bemutatkozó albumot amúgy ajánlom meghallgatásra, akár a 30 évvel később újravett verziót, ha nem szereted az autentikus, ósdi hangzást. De ezt is itt, mindjárt el is mondom, hogy miért!

A nyitó "Hell Express" rögvest meglep a szaggatott ritmizálásával és a modern hangzással – nem ezt várnánk föltétlenül egy echte NWOBHM zenekartól. Hallatszik egyből, hogy már nem a nyolcvanas években járunk, a Pantera hatása nem múlt el nyomtalanul. Brian Ross énekes (hiszen ez egyértelműen az ő bandája, az egyetlen biztos pont) azonban nem tud teljesen kibújni a bőréből, hamarosan előkerülnek azok a hagyományos riffek és énekdallamok is, amikkel a karrierje kezdetétől operál. Amúgy is nagyon egyedi a hangszíne és a dallamvilága – ezt vagy csipázod nagyon, vagy nem érted. Én csipázom.

Így megy ez tovább, modernebb számok és klasszikus megoldások keverednek, követik egymást. Olyan kicsit a hangulata, mint az első Fightnak Rob Halfordtól. Korszerűbb hangvételű, de nagyon is a hagyományokban gyökerező muzsika ez is, egy olyan énekessel, aki szintén a stílus kezdetétől a színtéren van. Ez, bármennyire is megújult a hangzás, rányomja a bélyegét a végeredménye, hiszen ezek a csókák azt tudják, amit. (Ha már Metal God szóba került: elképesztően őszinte a nemrég megjelent önéletrajzi könyve, kötelező olvasmány minden rockernek!)

Ennyi a sztori amúgy, nem több. Itt egy fasza kis lemez egy patinás, alig ismert bandától, akik időnként meg tudnak újulni. Nekem ugyanakkor lehetőséget adott, hogy megemlékezzek róluk, ha már ott sertepertéltek az új-hullám kezdeténél, és hogy a Satan klasszikusát is megemlítsem ezen a fórumon (merthogy a "Court in the Act"-ről írtam már máshol). A Satan újkori aktivitása miatt Ross saját csapata természetesen megint jegelve van, 2019-ben adtak ki utoljára egy EP-t, aminek nem tudom, lesz-e folytatása mostanság. Persze, ha választani kell a Satan és a Blitzkrieg között, akkor nem kérdés, hogy e miatt olyan nagyon nem ágálunk.

Kotta