Kiadó:
SPV/Steamhammer

Honlap:
www.unity-rocks.com

A The Unity-nak sikerült az, ami oly sok csapatnak nem: olyan dallamos, a metal és a hard rock határmezsgyéjén mozgó zenei világot létrehozni, ami egyaránt kötheti le a keményebb és a lágyabb (pophoz közelebbi) stílusok szerelemeseinek figyelmét. Ehhez persze bőven kell mágia, és a Serious Black dalnoka tavalyi albumán hiába énekelte ki a szót vagy egy tucatszor, a varázslat náluk balul sül el: az énekes, Urban breed hirtelen szégyenlős wannabe szopránná változott, ami legfeljebb az Eurovíziós Dalfesztiválon válthatott volna ki lanyha érdeklődést, a zenei hallgatók körében azonban csak csodálkozó WTF? reakciót válthatott ki, és akkor még optimista voltam.

Ennek az oly érzékeny stílusnak, ahol bizony nagyon vékony kötélen kell úgy táncolni, hogy fennmaradjon az ember, és ne orral túrja fel a homokot, a Pretty Maids a királya, akik legutóbbi albumukkal könnyedén erősítették meg pozíciójukat, ám emlékezzünk csak az elmúlt hosszas évtizedekre, amikor is Ronnie Atkinsék hallatán bizony sokszor csak vállvonogatásra futotta. Ezek az idők azonban elmúltak, jelenleg, mikor az európai heavy metal új hullámának (viszonylagos) sikerkorszakát éljük, amibe a szintipop és a metronóm-dobolás könnyedén integrálódott, már minden elfogadottá vált, illetve minden is. A vaskalaposságáról híres közönség kemény magja az undergroundba húzódott vissza – illetve az underground undergroundjába, hiszen a metal mainstream jellege majdnem teljesen megszűnt –-, a globalizáció a fanok toleranciáját is szélesebb határok közé tárta, ráadásul felnőtt az a generáció is, akik kíváncsian fordulnak a hetvenes, nyolcvanas, kilencvenes évek zenei közege felé, főleg, ha metalba ágyazva kapják meg azokat a hatásokat, melyeket én, úgymond, az anyatejjel szívtam magamba.

A The Unity tehát jókor érkezett, és még az sem ront a renoméjukon, hogy eléggé kiszámíthatóan teszik dolgukat – ez azonban ebben a stílusban néha kötelező is, nehogy felboruljon az a kényes egyensúly, aminek mentén menetelni kell. Ráadásul egyaránt érezniük kell a keményebb riffek és a szinte AOR dallamok megfelelő arányát, nehogy valamiféle értelmezhetetlen kreatúra legyen a végeredmény – ez pedig magas szintű dalszerzői és hangszerelési tehetséget igényel, aminek meglétét immár a harmadik albumon bizonyítják a fiúk.

Van itt hát minden, aminek keveredéséből nem ordas okádás lesz a végállomás: Helloween parafrázis (Damn Nation), groove-os power zakatolás (Scenery Of Hate, We Don’t Need Them Here), poroszkálásba oltott dallamos szemlélődés (Line And Sinker, Destination Unknown), Whitesnake utánérzés (Angel Of Dawn), Ozzy-s refrénnel ellátott megemlékezés (Wave Of Fear) – mindez nyakon öntve olyan fülbemászó dallamokkal, melyektől a legkeményebb riff is két kezét magasra nyújtva adja meg magát, utat engedve annak a furcsa zenei egyvelegnek, amiről jelen írás elején "értekeztem".

Nem hinném, hogy a The Unity pusztán egy szerencsés próbálkozás vagy patikamérlegen összeállított termék – egyrészt mivel harmadik alkalommal bizonyítják a tehetségüket, másrészt a zenéjükben van egy jó adag spontaneitás és játékosság, ami könnyedén űzi el az előre megtervezettség hamis illúzióját.

Garael

Csatlakozom az előttem szólóhoz:

Kiadó:
Enigma Records

Honlapok:
www.officialxyz.com
facebook.com/xyzband

Nem is olyan régen néztem egy dokumentumfilmet a Los Angeles Sunset Stripjén található híres/hírhedt zenei klubról, a Whisky a Go Goról (A Shot Of Whisky). Ez a hely nemcsak arról volt híres, hogy Lemmy Kilmister itt gyakorlatilag legalább annyira a berendezés részének számított, mint mondjuk a bárszék, amin ült, hanem leginkább arról, hogy aki a rock/metál életben valaha is számított, itt föllépett (vagy igyekezett föllépni) legalább egyszer. A csehónak voltak amolyan házi zenekarai is, akik akkor léptek föl, amikor épp nem kötöttek le ismert vagy föltörekvő vendégzenekarokat. Lényegében ilyen házi zenekar volt az XYZ is, melynek "kemény magját" két Lyonból emigrált francia muzsikus, Terry Ilous énekes és Patt Fontaine bőgős alkotta.

A debüt albumot egy 1986-ban magánkiadásban megjelentetett EP után végül az Enigma Records vette gondozásába, és a Billboard 200 listán a szerény, de egyáltalán nem ciki 99. helyig jutott. A folytatás "Hungry" néven (1991) már közel sem volt ilyen sikeres, így a bandát – sok más együtteshez hasonlóan – lassan, de biztosan halálra ítélte a grunge, és az ezzel összefüggő paradigmaváltás a zeneiparban. Hosszú kihagyás után még tettek egy próbát 2003-ban (Letter To God), de ennek mindössze annyi lett az eredménye, hogy a magamfajta elkötelezett turkászok 990 forintra leárazva megvásárolhatták a CD-t különböző "médiaüzletekben". A zenekar egyébként továbbra is hellyel-közzel aktív, a pletykák szerint tavaly újra stúdióba vonultak.

Az ún. "self-titled" első lemez tipikus terméke a '80-as években divatos, tupírozott hajú, csajosan macsó (???) sleaze/glam vonulatnak. Nem éppen kiemelkedő alkotás, de még mai füllel is kifejezetten élvezhető, főleg az olyan nosztalgikus hajlamú, szentimentális öreg rockereknek, mint amilyen én is vagyok. Terry Ilous hangja egyébként nagyon pöpec, mintha Robert Plant és Paul Shortino keveréke lenne, Marc Richard Diglio gitáros szólói pedig tényleg élményszámba mennek, a korra jellemző és még ma sem divatjamúlt technikai bravúrok valódi tűzijátéka.

Az XYZ nagyon patentül illeszkedik azon bandák közé, akik annak idején nem futottak be nagy karriert, pedig baró muzsikát játszottak, csak éppen saját arculat nélkül és a grunge egyre magasabbra tornyosuló és fenyegető árnyékában: Red Dawn, Mitch Malloy, Tall Stories... és most az XYZ. Nem kizárólag kijárási korlátozások idejére ajánlott...

Tartuffe

Most tényleg nincs mentség, ha azzal jönnék, hogy nincs időm írni, úgyse hinnétek el. Ne is! Elég sok időm van, de azt gitározással töltöm. Meg valamiért rágyógyultam az utóbbi időben a Kamelotra, a kocsiban szinte mást sem hallgatok. 

Itt egy vírusölő neoklasszikus intenzitás, mindenki vigyázzon magára!

Túrisas

Kiadó:
Pride & Joy

Honlapok:
www.dangerzoneweb.com
facebook.com/dangerzoneweb

Tekintve, hogy a világjárvány miatt több kiadó, pl. a Frontiers is elhalasztotta tervezett kiadványainak megjelenési dátumát, kézenfekvő, hogy retrospektív jellegű írásokkal húzzuk ki addig a várakozási időt. Roberto Priori, bolognai gitáros neve már többször is előkerült az írásainkban, de az eddig egyetlen (egyébiránt kifogástalan) instrumentális szólólemezéről, az "Avoid Yawed Flight"-ról (2001) még nem született recenzió. Ki tudja, talán ezt is alkalmunk nyílik pótolni egyszer. Prioriról azt kell tudni, hogy a '80-as évek elején ő számított az olasz dallamos hard rock egyik üdvöskéjének. Danger Zone nevű bandájával 1984-ben jelentette meg az első EP-t (Victim Of Time) és szívós munkával próbáltak betörni az amerikai piacra is. Szerencsétlenségükre csak sokkal később, 1989-re készültek el az első teljes lemezzel (Line Of Fire), ami sajnos már túl későnek bizonyult; az anyag már meg sem jelenhetett. Így maradt el az amerikai siker (pedig a klubokban szerették őket) a nemzetközi ismertséggel együtt.

Priori a régi csapatot 2010-ben szervezte újjá, 2011-ben remaszterelve végre kiadták a "Line Of Fire"-t, sőt azóta már három albumot is megjelentettek. Ezek közül a másodikról, a "Closer To Heaven"-ről (2016) akartam írni, mert a mai napig ezt tartom az együttes csúcsteljesítményének. Ez még egy kimondottan húzós, dallamos hard rock lemez volt, míg a tavalyi album (Don't Count On Heroes) már sokkal több AOR vonást visel magán (jóllehet, azon is akadnak igen jó nóták, pl. a "Demon Or Saint").

Föltételezem, hogy a Danger Zone nevet Sammy Hagar 1980-ban megjelent szólóalbuma ihlette, bár ebben nem lehetek biztos. A banda mégsem Hagarra hasonlít, hanem inkább az olyan kifejezetten amerikás hard rock csapatokra, mint a Night Ranger vagy éppen a Johnny Gioeli nevével fémjelzett és arany torkával ékesített Hardline. Az énekes, Giacomo Gigantelli hangja is nagyszerű és az angol kiejtése is kiváló, ami az olaszokra azért (valljuk be) nem mindig jellemző. A főszereplő mégis Priori, akinek minden egyes szólója élményszámba megy. A végig húzós, de nem galoppos tempóban fogant album annak ellenére sem unalmas, hogy kicsit egynemű. Mondjuk nem is nyújtották, mint a rétestésztát; megálltak a kb. 46 perces játékidőnél.

Nem tudom, hogy kis hazánk írott vagy digitális rock sajtójában született-e egyáltalán erről a lemezről valamiféle kritikai írás vagy híradás. Pedig bizton állíthatom, hogy megérdemelte volna, mert utólag az a véleményem, hogy a "Closer To Heaven" a 2016-os év egyik legjobb dallamos hard rock kiadványa volt, pedig abban az esztendőben olyan anyagok jelentek meg, mint pl. az Eden's Curse: Cardinal; The Dead Daisies: Make Some Noise; King Company: One For The Road; Shakra: High Noon; Treat: Ghost Of Graceland...

Tartuffe

Kiadó:
Century Media

Honlap:
www.wolf.nu

Az új Wolf album olyan csendben osont a kiadás közelébe, ahogy a farkas cserkészi be a vadat. Ez a farkas azonban nem a megfáradt Akela, hanem a csorda legvadabb, ereje teljében lévő kanja, akinek vérében ott buzog a Judas Priest, a Metal Church, és a King Diamond hatása: komolyan, ennyi apokaliptikus riffet még a maják sem hoztak volna össze 2012-ben, ha metal album készítésére támadt volna gusztusuk, pedig az időpont adta volna magát, ami ugye a naptár szerint a világvégét jelentette. Azt persze nagy nehezen sikerült átélnünk, ám a csapat az énekes kivételével lecserélődött, talán ez volt az egyik oka, hogy hat évig vártak türelmesen egy újabb sikeres vadászatra. Az új tagok pedig nem kispályások, legalábbis az undergroundban, ahol a Wolfnak sikerült kivívnia a Szent Tehén státuszt. Ezt farkas létükre elérni, úgy gondolom, már önmagában is dicséretre méltó dolog: a basszust kezelő Pontus Egberg a King Diamondból, és a dobos, Johan Kullberg (Ex-Hammerfall, ex-Lion's Share), gondolom, ismerős azoknak, akik szerint a mainstream maga a kárhozat, a milliós rajongótáborral rendelkező pop várkastélya, amit a közhiedelemmel ellentétben a Sátán szabadított a világra, aki bolond lett volna a pár tízezer tagot számláló black metal szcénát a világra okádni.

S hogy az új tagok hoztak-e valamiféle változást? Alapvetően nem, bár mintha egy leheletnyivel modernebb lenne a megszólalás, és néha a thrash szelét is érzem a mellettem elsüvítő dalokban, hallgasd csak meg a gyorsvonatként zakatoló "Devil In The Flesh"-t, rögtön két töltényöv pattan a derekadra és a hátadra. A csapat zenéje egyébként a maga alapvetően tradicionális voltában mindig is hordozott valami különlegeset, a riffek, a szólók és a dallamok olyan egyveleggé álltak össze, amiben ott van az említett Judas Priest vijjogós gitártermelése, a Diamond-i gonoszkás hangulat, és az amerikai power metal csapatok megalkuvást nem tűrő attitűdje.

A gonoszságot említve persze ne gondoljon senki valami zsigerből jövő gyűlöletre: olyan színház ez, ahol a díszletek, még ha fémből készültek is, nem akarnak igazinak látszani, a nézők pedig elfogadják az illúzió valóságteremtő varázslatát.

A csapat mindig is erős volt a gitármunkában, és ez mostanra sem változott. Hallgasd csak meg a "The Cold Emptiness" kriptaszagú dallamaival nyakon öntött hideglelős szólózást, és egyből megérted, miért is lehetnének Wolfék bármely horrorfilm aláfestő zenéjének sikeres szerzői, ami odáig megy, hogy a címadó bevezetését korábban már biztosan hallottad a moziban, már ha nagy rémfilm fan vagy. A "Feeding The Machine" egyébként remekül idomul a szöveghez, a dallamok gépies zakatolása, és az énekes, Niklas Stålvind gonoszkás hangja olyan gép-és olajszagú rettenetet szabadít a világra, amitől minden egykori gépromboló zombiként támadhat fel a sírjából.

Nem hiába említettem King Diamond nevét, egyrészt Egberg által konkrét kapcsolat is van az énekes mágussal, másrészt a "Spoon Bender" tömény hangulatidézése csak azokban nem kelt kellemesen nosztalgikus hangulatot, akik nem ismerik a metal zene Edgar Allan Poe-ját – vagy magát Poe-t sem.

Egyszerre modern és tradicionális, felkavaró és hátborzongató: a Wolf nem adott alább a minőségből, amivel kivívta magának azt a státuszt, ami idáig töretlenül avatja a kilencvenes évek közepén feltámadó retro hullám egyik legjobbikává. Még akkor is, ha a farkasvadászat helyett rénszarvasokat lődözni lett divat…

Garael

Kiadó:
Massacre

Honlapok:
www.ivanhoe.de
facebook.com/ANGELSHOLOGRAM

Nehéz elhinni, hogy a német progresszív metál második vonalába tartozó Ivanhoe már közel 35 éves formáció. Az eltelt több évtizedes karrier gyümölcse – az ideit is beleértve – nyolc stúdiólemez, kisebb-nagyobb szünetek, megannyi fölállás, és – ami a legfontosabb – gyakorlatilag semmi érdemi változás a stílusban, hangzásban, dallamvilágban, hozzáállásban. Az alapítótagok közül már csak Giovanni Soulas bőgős van meg, alighanem ő képviseli és biztosítja a figyelemre méltó (bár nem föltétlen igazolt) állandóságot.

Szinte hihetetlen, de igaz, Andy B. Franck a Brainstorm előtt itt nyűtte a mikrofonokat; az első három album után azonban továbbállt. Az együttes eddigi legjobb lemezén, a 2008-as "Lifeline"-on már Mischa Mang énekelt; akkoriban szurkoltam is nekik nagyon, de a folytatás (Systematrix, 2013) már olyan gyöngécske lett, hogy szinte minden érdeklődést elvesztettem irántuk. Ezen az sem változtatott, hogy Alex Koch személyében megint új frontembert igazoltak, így a kritikusok által szétcincált "7Days"-t (2015) már meg se hallgattam.

A "Blood And Gold"-dal is csak azért tettem kivételt, mert meghallottam a klipes lemezindító nótát (Midnight Bite), ami annak ellenére nagyon megtetszett, hogy a verzéje ordas SymphonyX nyúlás, és mert arról értesültem, hogy már nem a bántóan középszerű Chuck Schuler gitározik, hanem egy Lars Vögtle nevű tag, aki fülhallomást sokkal technikásabb szegény elődjénél.

Ez az album szerintem az "Ivanhoe" óta a legjobb kiadványuk, de sajnos ez sem jelenti azt, hogy a veterán banda végre előretört volna a német zeneipar első vonalaiba, a már említett "Midnight Bite"-on kívül, kimondottan tetszik pl. a címadó, de a "Solace" című szerzemény is. Viszont abszolút nem tudom hova tenni a hetvenes évek óta sztenderdként énekelt "If I Never Sing Another Song" földolgozását. Persze, ha meggondolom, hogy a Shirley Bassey és Matt Monroe által világhírűvé tett dalt eredetileg egy tragikus körülmények között fiatalon elhunyt német sanzonénekes, egy bizonyos Alexandra írta és énekelte (elrettentésül érdemes meghallgatni a förtelmes német nyelvű eredetit), talán nem is olyan furcsa, hogy az Ivanhoe ezt az összgermán "kultúrkincset" meg akarta tisztelni egy metál verzióval. :)

A nyolc számos album könyörületesen tömör, a játékidő alig haladja meg a 38 percet, ebből kb. 15 perc egész élvezhető is. Innentől kezdve mindenki döntse el, hogy megéri-e letölteni vagy fizikailag megvásárolni az Ivanhoe legújabb anyagát.

Tartuffe

Kiadó:
earMusic

Honlap:
www.wesellthedead.com

Előző kritikámban elmarasztaló szavakkal illettem a csapat imázsáról szóló handabandázást, ami úgy látszik, eljutott a fülükig – vagy átgondolták azt a halom hülyeséget, amit összehordtak –, és jelenlegi albumuk témájáról már körültekintőbben nyilatkoztak. A halál témája a nyugati demokráciákban viszonylagos tabu, a fogyasztói társadalomba rekedt emberek nehezen képzelik el, hogy eljön az a nap, amikor már nem vásárolhatnak többet, a fejlett orvostudományba vetett hit pedig az orvosok által nehezen beismert kudarcba fullad: jobb esetben néhány sztereotip megjegyzéssel, rosszabb esetben csendes elhallgatással.

A metal egyes stílusai azonban nemhogy elzárkóznak, de központi témájukká teszik az elmúlást, néha olyan profán módon, hogy kinyilatkoztatásuk inkább illene egy hentelős horrorfilmhez, mintsem a valóság szomorú földhözragadtságához, az extrém stílusok – melyekre jellemző ez az attitűd – azonban nem tartoznak blogunk profiljába. A We Sell The Dead tehát elutasítja az említett zenekari csoportok durva megközelítését, és bensőségesebb, melankolikusabb módon tárgyalja az elmúlás elmaradhatatlanságát, zeneileg valahol a power-riffek és kétlábdobok nélküli Evergrey, a gótikus korszakát élt Paradise Lost és a cammogást poroszkálássá gyorsító epikus doom bandák közé pozicionálva önmagát, úgy megrekedve a metal és a hard rock között, ahogy a nyugtalan lélek teszi azt a pokol és menny átjáróházában.

Nem véletlen hát a "Black Sleep" cím, ami lefordítva magyarra a mi kultúrákban is többnyire a halál metaforája – az együttes azonban elkerüli azokat a csapdákat, melyek valamiféle gonoszhoz, rosszhoz kötik az elmúlást, s bár az elkerülhetetlenség léte markánsan megjelenik a szövegvilágban, az élet szeretete, illetve annak tartalmas eltöltése ugyanúgy jelen van a sorok között, mint a központi téma.

A csapat erőssége a fantasztikus dallamérzék, ami a legutolsó számban, a "Shallow Grave"-ben szinte himnikus magasságokba emeli a színvonalat: ezt a fajta zenei megközelítést mi, magyarok tudjuk igazán megérteni, akiknek egy hivatalos és egy nem hivatalos himnuszunk is hasonló hangulatban közvetíti nemzetünk világlátását.

A dalok nagyszerűsége mellett nem szabad elmennünk Apollo Papathanasio énekes csodálatos, érzelemdús tolmácsolása mellett – nem véletlenül hoztam fel az Evergrey párhuzamot, ilyen gyönyörűségesen fájdalmas hangon az általam ismert énekesek között csak Thomas Englund képes a világgá kiáltani fájdalmát. A hangszeres szekció, amiben az In Flames gitárosa, Niclas Engelin és a basszer, Jonas Slättung játssza a főszerepet, alázattal vállalják az unterman szerepét, olyan hangulatvarázslással, amiben a dallamok feloldódása csakis pozitív eredményt hozhat.

Töltelék tehát nincs a lemezen, ráadásul a refrének az olyan alapvetően vidám embert is képesek bedarálni, mint jómagam, ez pedig azt jelenti, hogy a téma univerzalitásán kívül a megvalósítás is úgy sikerült, hogy meg tudja szólítani a célcsoportot. Ez pedig nem más, mint maga a halandó ember.

Garael

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlapok:
www.gotthard.com
facebook.com/Gotthard

Mit csinál az amatőr kritikus, ha országos vészhelyzet miatt hazazavarják a munkahelyéről? Hát kritikát ír! Még akkor is, ha nem sok kedve van hozzá. Márpedig meglehetősen kedvetlenül ültem neki az immár 13. Gotthard albumnak, hiszen szegény Steve Lee elvesztése óta folyamatos lejtmenetben vannak a svájci hard rockerek. Nem vagyok babonás, így a 13-as számot önmagában nem tartom rossz ómennek, sőt az még bizakodásra is adhatott okot, hogy az együttes visszakerült eredeti, nagy kiadójához, a Nuclear Blasthoz. A nagy kérdés: változott-e valami, sikerült-e újra formába lendülni?

Elárulom: NEM! Nem, hogy a macska rúgja meg! Amilyen jó lemezeket készített a csapat a múlt évtized második felében, olyan ötlettelen, löttyedt és unalmas lett az egész, mióta Nic Meader az énekesük. Már a legutóbbi, 2017-es albummal kapcsolatban is merengtem arról, hogy ennek mi a túrós bukta lehet az oka. Meader tényleg nem rossz énekes, a zenészek is ugyanazok, akkor mi hibádzik? Nehéz ezt megmondani, én nem tudok másra gondolni, minthogy Lee elképesztő tehetséget, robbanékony energiákat hozott az együttesbe, amit azóta képtelenek pótolni. Szerintem ez az egyetlen észszerű magyarázat.

Lehet, hogy telítődtem kissé, ez a hónap eddig valóban nagyon erős volt megjelenésekben, de a sokadik hallgatás után sem akar változni a véleményem: nem tetszik a hangzás (a gitár konkrétan röcsög), túl sok benne az "amerika", felejthetők a dallamok, a közepénél már alig várom, hogy vége legyen. Idegesítenek a country balladák (Marry You, I Can Say I'm Sorry), a belassított ABBA földolgozás (S.O.S. - jó, a szakítós szöveg tényleg szomorú, de az eredeti annyival pörgősebb!), és a húzó nótának szánt sablonos pop rock dalocska (Missteria) is szánalmas (nem úgy a klipben szereplő csajok!). Sokat elmond az anyagról, hogy a végére kvázi-poénnak szánt "Rescue Me" tetszik a legjobban. Csak ismételni tudom magam: ezerszer inkább a Shakra!

Tartuffe

Honlapok:
micheloliveira.bandcamp.com
facebook.com/MichelOliveiraOfficial

Molière még mit sem tudott arról, hogy Tartuffe nemcsak vallási szemfényvesztő volt, de kukás bácsi is. Aki viszont rendszeresen ellátogat erre az oldalra, már régen tisztában van vele, hogy olykor virtuális túrára indulok keresgélni, gyűjtögetni, a lomtalanításból válogatni. Sokadik ilyen akcióm közben leltem rá Michel Oliveira, brazil énekes-gitáros x-edik szólólemezére, mely fizikailag ugyan nem jelent meg, de jutányosan letölthető a különböző legális és ingyen a nem annyira legális megosztó oldalakról. (A bejegyzés végére beágyazom szépen a teljes lemez anyagát!)

Talán Kottán kívül is akad olyan olvasó, aki emlékszik még, mennyire szeretem a brazil zenekarokat, és azon belül is milyen nagy rajongója vagyok az Oficina G 3 nevű keresztény metál formációnak. Amikor megláttam ennek az Oliveira fiúnak a fizimiskáját, rögvest azt hittem, hogy az Oficina G 3 énekeséről van szó, de némi kutakodás után kiderült, hogy "hát de nagyon nem", merthogy azt Mauro Henriquének hívják, szóval ez egy másik. Másik, de semmivel sem bágyadtabb vagy tehetségtelenebb!

Nehezen tudom leírni azt a döbbenetet, amit az anyag hallgatása közben éreztem; ez a csákó nemcsak kiváló énekes, aki ha úgy hozza úri kedve, odabőg egy hatalmasat a mikrofonba, de bizony technikás gitáros is, aki (ezt nem csak kitaláltam, tessék megnézni referenciaként a klipet!) 9 húros gitáron nyomja. A Shockmagazinon a napokban olvastam egy interjút Nuno Bettencourttal, aki azt mondta, hogy neki még a 7 húros is sok, mert az extra húr összezavarja. Ezt a megjegyzést persze egy csipetnyi sóval kell fogyasztani, mindazonáltal Oliveirán a 9 húros kezelésekor semmiféle zavarodottság nem mutatkozik...

A lemez címe magyarul "Élet, avagy kampány a depresszió és öngyilkosság ellen". Furcsa, de pozitív kicsengésű, legalább annyira, mint maga a zene. Találunk a lemezen angolul és portugálul énekelt nótákat vegyesen, de akadnak instrumentális szerzemények is. Van rövidebb és hosszabb szám, hard rock és djentbe hajló progos szigorkodás, de némi portugál rap is (A Alma Che Chora). Oliveira mellett szerepel még hét vendég, de nekem egyik se ismerős; föltételezem, helyi brazil csákók – ahogy a braziloktól megszoktuk, egyik sem "jaffa fiú". Az utóbbi idők egyik legkellemesebb meglepetése ez a lemez, különösen a 9 perces "I'm Free", ami csont nélkül ügyeletes kedvenc matéria!

Tartuffe