Rhapsody Of Fire: Challenge The Wind (2024)
Kiadó:
AFM Records
Honlap:
www.rhapsodyoffire.com
Érdekes dolgokat produkál az emberi psziché: az érzelmek úgy tudnak uralkodni az értelem felett – amit a politikusok, szektavezetők, ideológiai guruk remekül ki is használtak és használnak –, hogy kialakítsák az úgynevezett kognitív disszonancia érzését (tudom, most áll fel Túrisas kolléga haja az "esszéírástól"). Ez a szociálpszichológiai jelenség akkor lép fel, ha a viselkedésünk nincs összhangban azzal, ahogyan egy adott dologról vagy helyzetről vélekedünk, illetve kizárjuk azokat a dolgokat a tudatunkból, amik nem illeszkednek az általunk – érzelmileg – felépített rendszerbe.
Mit is akarok ezzel mondani? Nem, nem a tudóst játszom: az internet korában elég egy vagy két kattintás ahhoz, hogy egy, a témával foglalkozó teljes egyetemi tanszék tudományos produktumát képesek legyünk abszolválni, inkább arra akarok rámutatni, miért is csinálok magamból komplett idiótát, mikor úgy ülök neki egy új Rhapsody Of Fire albumnak, hogy annak biztosan jónak kell lennie. Ilyenkor aztán kizárom az agyamból az elmúlt hét év "Rhapsody" – nekem már csak ezen a néven maradnak meg – lemeztermését, és újból 1997-ben találom magam, 26 évesen, rácsodálkozva egy, a korábban soha nem hallott hangzású ismeretlen csapat "Legendary Tales" című albumára, hogy aztán majd húsz éven keresztül kapjam tőlük a csodásabbnál csodásabb pillanatokat (mások szerint a giccsbajnokság legtufább góljait, bár a zenei foci úri közönségének véleménye olyan, mint mostanában az időjárás, vagyis változékony).
Hiába tudom, hogy a zenekar kreatív részét Luca Turilli, ez a nyakáig felhúzott gitárral arpeggiókat varázsoló zenész – aki egy időben elhitette magával, hogy jobb billentyűs! – és Fabio Lione, az "operai" tenorban zokogni képes, megosztó énekes (akinek technikai képzettségét botorság vitatni, stílusát annál inkább) jelenti, képes vagyok a tényeket kizárva reménykedni, majd a valóság pofonjától kijózanodva észhez térni, búbánatos érzésekkel a lelkemben - pedig az a doom műfajnál jelent eredményes kiváltott hatást. Mert mit is írhatnék az új opuszról, aminek kínnal-keservvel futottam neki újra és újra, bőven több esélyt adva az elmúlt pár évben megjelent, általam recenzált albumokra szánt időnél, hogy aztán visszapattanva a tökéletes érdektelenség faláról hagyjam a francba az egészet.
A "Challenge The Wind" ugyanis a Rhapsody történelem talán legszürkébb, legsemmitmondóbb alkotása, mit alkotása, torzszülötte, amiben a kreativitás teljes hiánya mellett a sematikusság és az unalom játssza a főszerepet, bár ebben a stílusban a bevett sémák általában azért működnek, vagy inkább a rajongók megengedőbbek az újrahasznosított ötletek esetében, már ha azok eredetileg élvezhetőek voltak. Az egyetlen "őstag", Alex Staropoli, aki a fénykorban képes volt olyan, a progresszívba hajló billentyűmágiára, mint amit a csapat általam csúcsalkotásának tartott "Queen of the Dark Horizons"-ban, vagy a majd húszperces "Gargoyles, Angels of Darkness"-ben mutatott, most annyira szürke és jellegtelen témákkal próbálja felidézni a múltat, hogy nem hiszek a fülemnek. Igen, a fiúk elértek, bocsánat, lesüllyedtek arra a szintre, mikor már meg sem kísérelnek valami újjal előrukkolni, de még arra sem, hogy sikeresen újrahasznosítsák a valamikori élvezetesre formált ötleteket. Ezáltal a lemezen nincs egyetlen olyan apró momentum sem, amit ötszöri meghallgatás után fel tudnék idézni, és ez nem a rafinált dalszerkezetek miatt van, hanem a teljes érdektelenségtől, attól a tudatállapottól, amiben már a zenészek maguk sem hiszik el, hogy legalább valami átlagossal képesek előrukkolni.
Nem tudom, hogy Olaszországon kívül mekkora rajongótáborral bír a "Lucátlanosított" Rhapsody Of Fire, bár az azért jelent valamit, hogy még saját kiadójuk promóciós tevékenysége sem ütötte meg azt a szintet, amivel legalább a lemez kiadásának hírét elvitték volna a megmaradt fanoknak: én is úgy ütköztem bele az albumba, tiszta véletlenül, hogy aztán jelen kritika elején felmondott leckének megfelelő folyamaton átesve, ismét bolondot csináljak magamból. Persze hiába is tenném le a "nagyesküt", hogy soha többé Rhapsody, úgyis tudom, ha új lemezük jelenik meg, az érzelmek felül fogják írni a rációt – csak aztán legyen elég papírzsebkendő a csalódottság könnyeit felitatni.
Garael