Bár finoman szólva sem én vagyok a legtermékenyebb blogger hármunk közül (írási aktivitásom tekintve sem...), mindenesetre a múlt hetem teljes mértékben igazolt, New Yorkban jártam a családdal, mondjuk úgy, hogy mentálisan feltöltődni és pihenni kicsit. Ha pedig ott jártam, néhány dolog kihagyhatatlan volt, naná, elsősorban zenei szempontból. A rakétákat egy vásárlás indította be még az utazás előtt. Nézegettünk ugyan lehetséges koncerteseményeket, de a neten sokra nem mentem, Elton Janit ugyan feldobta bagó 81.000 forintos belépőért, de érte (senkiért...) ennyit nem áldozok. Aztán a Media Marktban megláttam egy leértékelt DVD-t. Ezt: 

Megvettem (hihetetlenül jó anyag!!!) és megnéztem, hogy hol van ez a bizonyos Iridium Club. Kiderült, hogy a hotelünktől kb. 10 perces gyaloglás lesz, innen pedig nem volt kérdés az előzetes jegyrendelés. Főleg, hogy megláttam, itt bizony egymásnak adják a kilincset a rock/blues/jazz legnagyobbjai. Nézzétek meg a linket, John5, Andy Timmons, Dave Weckl, Jake E. Lee, csak most a napokban.

Nekünk Billy Sheehan Talas zenekarát, illetve az SRV tesó, Jimmie Vaughan műsorát volt lehetőségünk megnézni, utóbbira le is foglaltuk a jegyeket azonnal. A helyszín pontosan olyan, amilyennek álmaiban elképzel az ember egy híres New York-i klubot. A fellépő sztárok által adományozott hangszerek körben a falon és képek a fellépésekről.

Vaughan nem okozott csalódást. A testvér nyilván jobb gitáros volt, ezt kár lenne tagadni, de ez a műsor is tökéletes volt, elsősorban a "feat" státusban szereplő Mike Flanigin Hammond-játékának köszönhetően (lásd a végére feltett videót!).

A vasárnapi szentmise terveim szerint a közeli és gyönyörű neogót St. Patrick katedrálisban lett volna (Savatage, ugye...), de kedvesem szeretett volna egy igazi gospel kórust meghallgatni (a nem közeli) Harlemben, amitől kezdetben fáztam kicsit, de be kell látnom, igaza volt, hihetetlen zenei élmény volt, elképesztő muzikalitással és ritkán hallható énekléssel (lásd videó!). A mise után pedig benéztünk Harlem egyik leghíresebb klubjába, a Red Roosterbe, ami vasárnap délben (is) tömve volt és ahol óriási szerencsével sikerült mégis asztalt kapni. Az élőzene itt is kiváló volt. (lásd videó!).

Szobánk ablakából éppen rá lehetett látni a Central Park mellett lévő Dakota házra, amelynek szomorú zenei vonatkozását, azt hiszem, hogy mindenki ismeri...  Hangulatos volt, hogy az emlékhelyen Lennon és Beatles dalok szóltak egy utcazenész gitárján. 

A zenei történésekből kihagyhatatlan az AIDA megtekintése a Metropolitan Operaházban, azzal a beismerő és kiegészítő megjegyzéssel, hogy hosszas unszolásra sem voltam hajlandó elmenni, ezért majd kedves párom ide bekommenteli, hogy milyen nagyszerű volt. Nagyon nem szeretem az operát, ami viszont nem élből elutasításon, hanem tapasztalaton nyugvó ellenszenv. A legtöbb nagyoperát ismerem és ezzel együtt nem szeretem, sőt három és fél órában kimondottan idegesít. Ez van.

Végezetül a legfontosabb zenei élményeket igyekeztem összefoglalni egy videóban, amit jellegzetes New York-i életképekkel és a számunkra fontos pillanatokkal, emlékképekkel egészítettem ki. 

Update: Majd elfelejtettem, de ha már zene, nem lehet megkerülni Harlem legjelentősebb zenei központját, így mi sem kerültük meg, hanem egyenesen be is mentünk. Az Apollo Theaterről azt kell tudni, hogy minden feketebőrű muzsikus, aki számít, Louis Armstrongtól Jackóig, az vagy itt mutatkozott be és indult a világhírnév felé, vagy rendszeresen koncertezett itt.

 Túrisas

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.burningrain.net
facebook.com/BurningRain

A Burning Rain rajongói – tartok tőle, hogy mifelénk sem lehetnek sokan – nincsenek igazán elkényeztetve. A zenekar a 20 éves fönnállása alatt mindössze három lemezt adott ki, a legutóbbit (Epic Obsession) 2013-ban. A nálunk hivatalosan március 22-én megjelenő új album munkálatairól nem is tudtam, bár sejthettem volna valamit, hiszen Doug Aldrich még a Whitesnake-kal került a Frontiers istállóba, a kilépése óta belegyömöszölték már egy efemer formációba (Revolution Saints), és csak idő kérdése volt, hogy mikor rebootolják a Keith St. John énekessel alapított régi bandát.

Aldrich Dio és Coverdale mellett bőségesen kiélhette a brit hard rock (Deep Purple, Whitesnake, Rainbow, Dio, Black Sabbath) iránti rajongását, de úgy látszik van még egy örök szerelme, méghozzá a Led Zeppelin, amelynek megfelelő outlet-et keresett. Ez a Burning Rain, amely kezdettől fogva meglehetősen kevés szégyenérzettel, minden pironkodás és finomkodás nélkül vállalta föl ezt az örökséget. Elő-előkerül a kétnyakú Gibson gitár (lásd a mellékelt videót!) és még a dobhangzás is szegény Bonzót idézi (pedig most vadi új dobosuk van: Blas Elias a Slaughterből).

Számomra a Burning Rain mindig is annak volt a bizonyítéka, hogy Aldrich sokkal, de sokkal jobb gitáros, mint zeneszerző. Jók ezek a dalok, van bennük dög rendesen, még egy kis tesztoszteronnal agyoninjekciózott Rolling Stonest is kihallani belőlük olykor, de valahogy nem akarnak a bőröm alá bújni. Biztos vagyok benne, hogy egy élő koncertet marhára élveznék (főleg, ha bennem van jó pár korsó magas komlótartalmú erjesztett maláta ital), de így, hanghordozóról hallgatva nem ütnek igazán.

Nem akarom bántani Aldrichot, hiszen elképesztő diszkográfiával büszkélkedhet és fantasztikus húrnyűvő, de ennél mind a Whitesnake, mind a Dead Daisies soraiban maradandóbbat alkotott.

Tartuffe

Kiadó:
El Puerto Records

Honlap:
www.pendulumoffortune.com

Nem igazán tudom, mi történik Victor Smolski zenekara, az Almanac háza táján, de úgy tűnik Andy B(rainstorm) Franck kilépése után David Readman is más elfoglaltság után nézett. Manapság egy számomra ismeretlen Patrick Sühl nevű csákó énekel az Almanacban, Readman pedig – egy kiváló Pink Cream 69 album után – tök váratlanul egy projekt-szerű német csoportosulásban tűnt föl, a Pendulum Of Fortune-ben. Ez gyakorlatilag Michael Schenker dobosának, Bodo Schopfnak szabadidős önmegvalósító tevékenysége, amihez sikerült befűznie néhány muzsikust, köztük az épp ráérő Readmant, illetve egy tehetséges moszkvai stúdiózenészt, Vladimir Shevyakov szólógitárost.

A koncepció már a legelső nótától kezdve világos: Schopf teljes egészében régisulis európai hard rockban gondolkodott, ami David Readman szereplése miatt leginkább a Whitesnake-kel mutat rokonságot, annak is inkább a (hál' Istennek!) nemrégen remaszterelve megjelent "Slide It In" korszakával. A lemezindító "Diamond In The Rough" (pl. a "We Stand For Rock ’N Roll, vagy a "Skin And Bones" című nótákkal együtt) tényleg olyan, mintha David Coverdale, Mel Galley és Mickey Moody kooperációjában született volna. Pontosabban mégsem olyan, mert a "Slide It In" kiváló lemez volt, a "Return To Eden" pedig nem az; még a régi Whitesnake színvonalához sem sikerült visszatérnie, nemhogy a paradicsomi Éden-kertbe!

Ezt a középszerű teljesítményt csak tovább rontja egy-két kifejezetten rossz és érthetetlen döntés: pl. a lemezt már a második számnál belassító, unalmas ballada (Wings Of A Dove), a "Rockanini" című neo-klasszikus instrumentális szösszenet, ami már a '90-es évek elején is nagyon ciki lett volna, valamint egy iszonyúan gyönge, csaknem komikus doom-jellegű próbálkozás (Bitter End). Rendes srác ez a David Readman, de én a helyében nem adtam volna a nevem ehhez a produkcióhoz. Persze ha nem ő énekelne az albumon, valószínűleg meg se hallgatom az anyagot.

Tartuffe

Honlapok:
volumefeeder.bandcamp.com
facebook.com/volumefeeder

Sine ira et studio (harag és elfogultság nélkül) – ez az újságírás Tacitustól kölcsönzött aranyszabája. Barokkos túlzás lenne azt mondani, hogy mi "újságírók" vagyunk, de azért a blogunk profiljából mégis az következik, hogy bizonyos idevágó alapelveket illik betartanunk. Most, hogy ezt tisztáztuk, dobhatjuk is az egészet a kukába, mert ami a "Hangerő-etetőket" illeti, képtelen vagyok akár harag, akár elfogultság nélkül nyilatkozni. Harag nélkül azért, mert ezt a groove-orientált, fejszaggató riffektől vezérelt kőkemény, de azért dallamos metált nem lehet virágkötés közben 60-as pulzussal hallgatni: kéz összeszorul, ököl ráz, mellkas fölszív, pont mikor mérges az ember. Pedig dehogy mérges! Csak éppen ereszti a fölgyülemlett mérgező gőzt kifelé egy ártalmatlan, ám életmentő dionyszoszi révületben. Illetve dehogyisnem! Igenis mérges, mert egy hónapos késéssel és csak némi unszolás után került hozzá az anyag, pedig korábban ígéretet kapott arra, hogy az elsők között hallgathatja meg a debütációt. (Robikám, azért egy baráti seggberúgás jár még ezért! Aztán iszunk egy sört.)

Ami az elfogultságot illeti, hogy is lehetnék pártatlan, mikor ezek a srácok a mi tehenünk borjai (a mi kutyánk kölykei mintájára), azaz, hódmezővásárhelyi srácok, akikkel alkalomadtán emelt hangon, órákig beszélgetünk a zenéről a kocsmai pultot támasztva. Lokálpatriotizmusból érzelmileg invesztálva vagyok ugyan, de azért megpróbálok a realitások talaján maradni. Az együttes három tagja közül a nagyérdemű előtt valószínűleg csak a dobos, a bevezetőben már megszólított Jaksa Robi neve lehet ismerős, hiszen 2011-től 2017-ig püfölte a "bőröket" Farkas Zoli mellett, mögött az Ektomorfban. Azután a szokásos "kreatív véleménykülönbségek" miatt lezárult ez a fejezet is, és alkalom nyílt arra, hogy a régi haverok elővegyék azt a bizonyos heavy metal akkumulátort és bebikázzák a kamaszkori "garázsbanda" régi motorját. Hál' Istennek a dolog jól működött, és viszonylag gyorsan, de nem elsietve megszületett a "The Element Of Fire" című nagylemez, amit a gyulai No Silence stúdióban rögzítettek – Simon István producer-hangmérnöknek köszönhetően – a stílushoz illő igencsak harapós hangzással.

Azt kell mondjam, hogy – noha összeszokott, állatian feszes brigádról van szó, akik közös munkával szerzik dalaikat – a VolumeFeeder "arca", azaz, meghatározó karakterteremtő ereje Balázs Imi gitáros-énekes. Az ő lüktető és karcos riffjei, leginkább James Hetfieldre emlékeztető orgánuma és manírjai uralják az összképet, bár ehhez kell az a lehengerlő groove, amit Jaksa "Gőzgép" Robi erőteljes dobmunkája (hú, az az aprítás az "I Am"-ben!) és Drahota "Gyomros" Gergő masszív basszusjátéka biztosít. Balázs Imi azért nem sima Hetfield-koppincs, hiszen ha kell, rekeszt, mint Russell Allen az Adrenaline Mobban (pl. Death Dance) vagy Chuck Billy a Testamentben (pl. Phobocracy). Külön dicséret jár a helyes angolsággal megírt és jó kiejtéssel elénekelt szövegekért.

Bár én alapvetően más műfajokban utazom, azért kihallom a VolumeFeeder meghatározó hatásait: a Metallica-féle thrasht és a Pantera-környéki southern groove-ot, de csurran-csöppen néha egy kis Sepultura és amerikai metalcore is. Szerintem zeneileg némi rokonság mutatható ki a vásárhelyi VolumeFeeder és a szegedi Dystopia között (egy korábbi, "Middle Finger Attitude" című kislemezüknek Vári Gábor, a Dystopia énekes-gitárosa volt a hangmérnöke); lelki szemeim előtt már meg is jelent egy közös turné nyálcsorgató víziója.

De hogy ne csak lelkendezzem, kénytelen vagyok az alapvonal mellől (ahogy mondani szokták) belepofázni egy kicsit. Nekem személy szerint a lemez első felére jellemző dallamosabb megközelítés tetszik jobban, elsősorban a "Failure Ride", ahol egy klasszikus értelemben vett, ámbátor nyúlfarknyi refrén teremt jóleső egyensúlyt a súlyos riffhalommal. Ilyen dallamos, könnyen megjegyezhető és megemészthető refrénből kellene több. A másik problémám – bár tudom, hogy ebben a tekintetben nem vagyunk a srácokkal egy hullámhosszon – a gitárszólók hiánya. Mit csináljak? Régi vágású, aggastyán-korú rocker vagyok, aki ragaszkodik a régi "kánonhoz". Ugyanakkor, például, Alex Skolnik brutális szólóteljesítménye a hasonló zenét játszó Testamentben azt mutatja, hogy a technikás gitárszóló nem számít teljesen tájidegen jelenségnek ebben a műfajban. A lemez kövér riffmunkáját egyébként is nehéz lesz reprodukálni élőben egy szál gitárral, miért ne lehetne egy jó szólógitárossal bővíteni a triót?

Mindent összevetve csak gratulálni tudok a srácoknak, ezzel a teljesítménnyel simán a legkomolyabb fesztiválok színpadán van a helyük, és nem délben, amikor csak néhány másnapos rocker ténfereg a legközelebbi lángosost keresve.

Tartuffe

Kiadó:
Crime Record

Honlap:
ironfire.bandcamp.com

Running Wild, Dream Evil, némi viking fém: igen, ezek elegye is lehet európai power metal, nem csak az a popba ágyazott, egyen ütemezésű, szintivezérelt dallamkovácsolás, ami napjainkra kissé átdefiniálta a stílus lényegi elemeit, a világra szabadítva a "New Wave Of European Power Metal" jelenségét. Hogy ez progressziót (bár ebben az aspektusban kissé szégyenkezve írom le a szót) vagy inkább regressziót jelent, döntse el mindenki saját maga. Majd meglátjuk, hogy a Sabaton, Nightwish, Powerwolf, Battle Beast tengely igazán maradandót alkot, vagy csak múló divathullámot kavar, bár a stílus képviseletében felbukkanó csapatok újabb és újabb sokasága, és a vezető bandák évek óta tartó sikere, azt hiszem, meg is válaszolta a kérdést. (Érdekes, mert európai power metalon immár a harmadik csoportját érthetjük kontinensünk zenei képviselőinek, hiszen a Helloween indította stílus még mindig él és virul.) De térjünk vissza az Iron Fire-re, ami nagy eséllyel indulhat a leghülyébb nevű együttesek versenyén, olyan szóvá avanzsálva a vasat, amihez bármilyen más szót kapcsolva valószínűleg egy power metal csapat nevét kapjuk.

A zene eredete tehát valahol a Running Wild tájékán keresendő, csak hát itt nem ósdi kalózgálya, hanem rakétákkal teli romboló szórja a hallgatóságra az áldást. A valamikori King Diamondot idéző, sikolyból építkező Force Of Evil énekese okkultista, súlyosabb, borongósabb világához képest az Iron Fire maga a nyí­ltszíni szemtől-szembe adok-kapok, ahol semmi keresnivalója holmi fekete mágiának vagy kénköves démonűzésnek.

Martin Steene stí­lusa is változott: a halfordi sikolyokat egyelőre meghagyta az eleve vesztésre í­téltetett szembenálló félnek, és egy karcosabb, inkább a középtartományra koncentráló vokalizmussal csap fel az északi ivadékok vasszí­vű, izé, vastüzű vezérének, melyben néha bizony egy-két marconább hörrentés ugyanúgy elfér, mint annak idején a viking harcosok arcán a direkt odavarázsolt, csúf sebhely. (Naná, hiszen alapvetően Dániából verbuválódott az együttes, bár hosszú történetük során – lassan a huszadik évükben járnak – annyi zenész megfordult a csapatban, hogy azt egy mai, az új matematikai oktatási reformon átesett ötödikes sem tudná összeszámolni.) Az évek sokasága azonban nem látszik a fiúkon, a kétlábdob ütemére még egy géppuskalábú táncosnak is összeakadnának a cipői, a szigorú, néha thrashes verzékben pedig ott bujkál némi "core" is, hogy kellőképpen igazodjanak a core, izé, a kor elvárásaihoz.

Hallgasd csak meg a "Bone And Gasoline"-t, amitől Rolf Kaspareknek valószínűleg kicsordulnának a könnyei – no nem a nosztalgiától, hanem mert nem tüntették fel őt is a dal szerzői között – és egyből érteni fogod, miért is tartják az öreg kalózmestert az Accept, a Judas Priest és a Helloween mellett az európai power nagypapájának.

Nem is húzom tovább a dolgot, ez a zene nem azok közé tartozik, amelyekről egy tudományos esszét is lehetne írni, hallgasd meg a klipnótát, és rögtön ütni-vágni fogod, miről is próbálok hősi énekeket faragni – bár bevallom, hogy ilyen zenéhez csak életlen bicskával merek nyúlni.

Garael

Kiadó:
Century Media

Honlapok:
www.queensrycheofficial.com
facebook.com/QueensrycheOfficial

Abszolút fölöslegesnek tartom, hogy újra részleteiben végigjárjuk a Queensryche nyilvános botrányoktól és pereskedésektől sem mentes, hosszú évekig elnyúló döglődésének egyes állomásait. A véletlen, a csillapodni nem akaró versenyszellem, vagy éppen a kölcsönös ellenszenv úgy hozta, hogy a kettészakadt legendás együttes sokkal kevésbé legendás "utódpártjai" (az újkori Queensryche és a Tate-féle Operation: Mindcrime) 2013-ban és 2015-ben is szinte egyszerre jelentette meg a lemezeit. Akkoriban ezt mi egy lehangoló 0:0-val, majd 1:1-gyel értékeltük, és ehhez máig ragaszkodunk.

Időközben – hál' Istennek! – végetért a lehangoló, Tate-féle Operation: Mindcrime trilógia (Tate manapság inkább egy retró műsorral koncertezik), de a Queensryche is közel állt a teljes összeomláshoz: először Scott Rockenfield dobos hagyta ott őket gyakorlatilag szó nélkül, hogy a családjára tudjon koncentrálni, utána pedig a Pledge Music sikkasztotta el az új album finanszírozására összekoldult adományokat. Kemény kezdés után, nem kevés nehézség árán sikerült megszülniük a "The Verdict" című albumot, amit Rockenfield elbujdosása miatt az énekes, Todd La Torre dobolt föl.

Ezeket a körülményeket figyelembe véve azt kell mondjam, hogy az új album nem sikerült rosszul. Egyrészt kimondottan jól szól, másrészt La Torre csatlakozása óta egyértelműen ez a legélettelibb, legqueensryche-osabb anyaguk. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy egy fikarcnyit is közelebb sikerült kerülniük a DeGarmo-Tate éra teljesen megérdemelt sikereihez, de jó hallani, hogy mindössze két alapítótaggal is képesek valami önazonosat megalkotni.

Engem nem idegesít a tény, hogy La Torre egyértelműen Tate-klónként énekel, egyrészt mert marha jól csinálja, másrészt pedig azért, mert élőben régi dalokat is játszaniuk kell, ami Tate jellegzetes orgánuma nélkül nagyon furcsán venné ki magát. Az már sokkal inkább zavar, hogy továbbra sincs egy jó szólógitáros a csapatban (DeGarmo se volt egy Steve Vai, de legalább jellegzetes, dallamos szólói voltak), illetve hogy dallamalkotásban képtelenek megugrani a régi színvonalat. Az pedig egyenesen gáz, hogy a 2015-ös "Guardian" után, a "Light-years" első taktusaival megint sikerült a Dream Theater "Home"-jának jellegzetes riffjét újrahasznosítani (jóllehet egy kicsit lassabban).

Sajnos a sokadik hallgatás után sem tapad meg bennem semmi ebből a muzsikából, és az is beszédes tény, hogy az előbb említett "Light-years" magasan a legjobb nóta az albumon. A legtöbb lemez a közepe felé szokott ellaposodni, itt viszont épp a "derékhadat" képviselő 3-4 dal sikerült leginkább. Lehet, hogy ez a La Torre-éra eddigi legjobb lemeze, de összességében még mindig "fényévekre" a régi szép időktől.

Tartuffe

Kiadó:
Ulterium Records

Honlap:
facebook.com/darkwaterofficial

Markus Sigfridsson svéd gitáros-zeneszerző kivételes muzikalitásának alapvetően három outlet-je (kivezető csatornája?) van: a Harmony, a 7Days és a Darkwater. Ezek közül nekem talán épp a Darkwater a legszimpatikusabb, pedig a Harmony "Chapter II: Aftermath" című lemeze sem volt gyönge, és a Darkwater debütációja annak idején nem taglózott le igazán. A 2010-es "Where Stories End" azonban mindent vitt, azóta is rendszeresen előkerül (pedig ez másfél ezer CD-nél már elég nagy szó).

Egyébként férfiasan bevallom, fogalmam sem volt, hogy a Darkwater új lemezt készül kiadni, jócskán megleptek vele. Vagy nagyon "suttyomban" folytak a munkálatok, vagy pedig a gyakorlatilag eseménytelenül eltelt 8-9 év ringatott mély álomba, amiből most szinte megzavarodva vagyok kénytelen fölocsúdni (emberi dolog). Hát – nem mondom – elég súlyos az ébredés, hiszen nem éppen slágerorientált dalokból álló, 70 perc játékidő fölé nyúló, masszív anyagról van szó, ami bizony nem adja meg magát első hallgatásra.

Szerettem volna, ha egy az egyben ott folytatják, ahol annak idején (immár kilenc éve) a "Where Stories End"-del abbahagyták, de a fiúk más utat választottak. A dalok összetettsége, elnyújtott instrumentális betétei, rádiócsatornákat elriasztó hossza (átlagban 8-9 perc körül) inkább az első albumra emlékeztet, a hangzás és az összeszedettebb, koncentráltabb hozzáállás viszont már inkább nekem kedvez. A hangszeres teljesítmény természetesen most is kimagasló, Sigfridsson gitárszólói és Holmerg billentyű-varázslatai élményszámba mennek, csak a fogósabb, emlékezetesebb énekdallamok hiányoznak egy kicsit; most egy ideig még rágódnom kell ezen.

Már az első belehallgatások során világossá vált előttem, hogy az anyagban komoly potenciál rejlik, ennek kiaknázásra azonban időt és energiát kell szánni. Az már most egyértelmű, hogy jól döntöttek, amikor nem siették el a folytatást. Nem darálták föl magukat a kétéves stúdió-turné rotációban (mint egyesek). Ez egy alaposan átgondolt, sok-sok törődéssel kiérlelt, izmos produkció, amiről végleges ítéletet majd csak talán hónapok múlva merek mondani. Egyelőre meg kell elégednünk annyival, hogy finom, sűrű, gazdagon tálalt rágcsálnivalót kaptunk a svédek konyhájáról, és egyáltalán nem lepődnék meg, ha az év végi összesítésben valami előkelő helyen végezné.

Tartuffe

Kiadó:
JTC Records

Honlapok:
www.marcosfogli.com
facebook.com/marcosfogli80

10 év alatt ez a casertai olasz gitárhős harmadik szólólemeze (az elsőről ITT, a másodikról ITT), noha ilyen-olyan formációkban (James LaBrie, Creation's End, IceFish stb.) hallhattuk őt játszani, sőt epizódszerepeket máshol is szívesen vállalt (Soul Secret, Virgil Donati, Lalu stb.). Most egy kicsit hosszabbra nyúlt a várakozási idő, mint legutóbb, de – szokás szerint – megérte. Ugyan ezúttal is éppen csak 40 perc fölé ér a játékidő, de a sokféle hangulat, stílus, műfaj és persze a lehengerlő technika és dallamérzék bőven kárpótol minket.

Többször leírtam már, hogy a nagy shredder generáció klasszikus lemezeinek rongyra hallgatása után valamelyest alábbhagyott az instrumentális lemezek iránti lelkesedésem, de akadnak előadók, akiket mindig érdeklődve hallgatok. Közéjük tartozik Marco Sfogli, aki már sokszor és sokfelé bizonyított, valamiért egyelőre mégsem jegyzik a legnagyobb nevek között, pedig játékának, kompozícióinak nincs olyan aspektusa, amiben lemaradna, vagy szégyellnivalója lenne – mondjuk – egy Steve Vai-jal vagy Joe Satrianival való összehasonlításban. Nyilván nem első – sőt, még csak nem is második – generációs shredder, talán a stílusa sem olyan azonnal beazonosíthatóan egyedi, mint az "öregeké", érdemei viszont tagadhatatlanok.

Engem az sem zavar, hogy a rövidke lemez mindössze kilenc nótája eléggé csapongó, meglehetősen sokfelé kalandozik el a jazz, rock, metál és más műfajok egyébként is egyre inkább összemosódó határvonalai között. Van itt progos agymenés (The 12th Hour), fúziós kiruccanás (Get Away With It - Simon Phillips-szel a dobok mögött), Satrianit idéző ballada (Dawn), hangulatában a '80-as évekre támaszkodó stílusgyakorlat (Homeland), mi szem-szájnak ingere. Ami ezt az albumot kiemeli a kicsit zsúfolt instrumentális színtér más darabjai közül, az egyértelműen Marco virtigli talján dallamérzéke és kivételes hangulatteremtő ereje. Nem akarom a die-hard Dream Theater fanokat megsérteni, de nekem ez lazább, változatosabb, "inspiráltabb", mint amit Petrucci csinál szólóban (voltam ám a pozsonyi G3-on!), vagy éppen a DT újabb keletű lemezein.

Tartuffe

Kiadó:
Napalm Records

Honlap:
www.candlemass.se

A doom az a metal stílus, ahol a búcsúzás és a veszteség érzése legalább olyan fontos, mint a születésé: a fájdalom a zene egyik lényegi eleme, s az, hogy mégsem pusztán mazochisták, vagy depresszióba esett emberek hallgatják, valahol onnan származik, ahonnan a horror-fanok rajongása a természetfeletti rémségek vagy a félelem iránt. Ennélfogva kezdhetném egy nagy össznépi hurrával is a kritikát, hiszen a Candlemass albuma a karrier végét is jelenti – ezt csak azért nem teszem, mert ha a búcsúzás meg is volt, lehetett volna ennél jóval emlékezetesebb, és ha a csapat születését vizsgáljuk, az akkori fájdalom bizony jóval sokrétűbb volt, mint a mostani, ami olyan, mint gyakorló mazochistának a ezredik korbácsütés: rossznak rossz, de azért mégsem az igazi!

Hiába hát a vendégszereplő Tony Iommi, ha a dal, amelyben szerepel, nem üti meg sem a Sabbath, sem a Candlemass jobban sikerült darabjainak szintjét, és ha hiányzik innen valami, vagy valaki, akinek jelenléte minden bizonnyal emlékezetesebbé, de ki is mondom, egyszerűen jobbá tehette volna az albumot. Persze, tudom, hogy a Candlemass Edling gyermeke, de a csapatban mindig is rendkívül meghatározó volt az énekes jelenléte: az, hogy Levénnek egy svédcsavarral távoznia kellett az együttes első énekese miatt, lehet, hogy jó ötletnek tűnt, megvalósításában azonban legalább három pontot rontott a végeredmény értékelésén (már ha értékelnénk az albumokat.)

A doom őszinte stílus, így legyünk mi is őszinték: Johan Langqvist valahol hat láb mélyen hagyta valamikori érdekes, lebegtetős hangját, és ha nem tudom, hogy ő énekel az albumon, fel sem ismertem volna – ez bizony nem az a szerencsés reunion, mint ami a Metal Churchnél zajlott le, és ha zokogni kezdünk, azt nem az utolsó harc hangulatáért tesszük. Az idő itt most bizonyíthatóan otthagyta lábnyomát, méghozzá jó porosan, és szegény Johant inkább egy faiskolában tudnám elképzelni énektanárnak, ahol a csemeték nem kapnak egyest, ha fahangon énekelnek, ráadásul a közönség, botfülű lévén, lelkesen tapsol.

De ne varrjunk mindent szegény Langqvist nyakába, és legyünk ismét őszinték: az album bizony a kiégés vagy elfáradás jeleit mutatja – ez utóbbiról szerencsétlen Edlingnek még orvosi papírja is van, de míg ez idáig a zenész munkáin nem mutatkoztak a betegség jegyei, most bizony messziről észrevehetőek. Kár, hogy a két mini album és az Avatarium után éppen a búcsúzásra nem maradtak meg azok a jellegzetes riffek, amikkel Edling mindig is az élvonalban tartotta a csapatot, és azt sem értem, hogy ha már a kezdetre akarnak utalni, miért nem tértek vissza annak panteisztikusabb, drámaibb hangzásához. Lehet persze, hogy a csapatban most ennyi volt, és a búcsú meghatottsága nem csak a szemeket, hanem a füleket is könnyekkel borította (dugaszolta) el, vagy esetleg belátták, hogy Langqvist képességeivel nem tudnák a kellő hatást elérni, ám az bizonyos, hogy ezúttal olyan emlékezetes fekete-himnusz nem született a korongon, és az egyetlen közepesnél jobb pillanatot már elsütötték egyszer 2018-ban, a "House of Doom"-mal.

Sajnálom, hogy a csapat némileg méltatlanul búcsúzik – azért ezt a méltatlanságot tegyük idézőjelbe –, talán nagyobb robbanás lett volna, ha az összes, eddig a bandában szerepelt énekest megszólítják – bár lehet, hogy Messiah Marcolint már nem lehet kirobbantani saját sértődöttségének falai közül. Akkor talán felépíthették volna a távozás ünnepélyes teátrumát – mindig is volt valami színpadiasság a zenéjükben –, és emlékezetesebb módon játszhatták volna el a természet körforgásából származó kezdet és vég zenei előadását.

 Garael

Kiadó:
AFM

Honlap:
www.rhapsodyoffire.com

Nulla. Ennyi dallam maradt meg bennem, miután először meghallgattam a Rhapsody Of Fire (hogy melyiket, azaz melyik csapatot, arra még visszatérek) új lemezét. Meghökkentem kissé, nem így szokott ez lenni az itáliaiak produkcióinál, de biztos, ezúttal kissé rafináltabbra vették a dolgot, vigasztaltam magam, ami kifogott a szögegyenes melódiákra számító hallásomon, úgy, hogy végig pörgettem még egyszer, majd megint, ismét, elvesztve lassan minden reményt arra, hogy csak egy, egyetlen kiemelkedő momentumot is hallani fogok, aztán... Aztán rájöttem, nem bennem van a hiba. Ez a Rhapsody már rég nem az a Rhapsody, amit megszerettem, majd megpróbáltam szeretni, mert megérdemelték. Nem, ez a Rhapsody nem érdemli meg, hogy esélyt adj neki, mert egyszerűen lapos, mint a magyar róna, és annyi izgalom sincs benne, mint egy Csehov drámában. (Elnézést az orosz dráma óriásának kedvelőitől, de annak idején gimnazista korunkban az unalom mértékegységeként használtuk szegény Anton Pavlovicsot, bár a mai nemzedék lehet, hogy nem is hallott róla. Nekik: az író műveiben nem éppen egy mai akciófilm pörgő ritmusával bontakoztatta ki a a cselekményt, talán erre is érzett rá a fantasztikus Alfonzó (maiaknak: Tar Béla), aki a Három nővér paródiájában még a két lélegzet közti szünetet is az izgalom csúcspontjává tette.)

Tehát: az Alex Strapoli vezette Rhapsody leszármazás hiába egyenes ági örököse a valamikori Turilli-Lione-féle csapatnak, tehetség dolgában a cipőfűzőjüket sem köthetik meg hírnevet kivívó elődnek, és hiába az egyébként kiváló énekes, a Voice Of Italy-t is megjárt Giacomo Voli, akinek a hangja valóban figyelemre méltó, ám sajnos, egyetlen épkézláb, megjegyezhető dallamtéma kifaragására sem képes, csakúgy, ahogy képtelen a zenekar múltjában oly jellemző érzelmi csúcs- és mélypontokkal hintába ültetni a hallgatót. Mert a csapatnak mindig is ez volt a védjegye: a hisztériába, vagy mélabúba folyó, talán kissé giccses dallamalkotás, amiben ott volt az olasz operairodalom metálba oltott öröksége; az a ragadósság, amit ha anyagiasítani lehetne, a ragasztóiparnak felesleges lenne tovább kísérleteznie az univerzális csodaszer feltalálásán.

Itt van hát ez a dalcsokor, ami külsőségeiben magán viseli a Rhapsody jegyeit, de igazából csak egy rosszul sikerült replikáns, akinek (vagy aminek) elég kinyitnia a száját, és rögtön bukik a mutatvány, szinte érezni lehet az izzadtságszagot, ahogy megpróbál eredetéhez idomulni: hallgasd csak meg a záró "Tales Of A Hero's Fate"-et, az egyetlen megjegyezhető dallamfoszlányt is a kettes számú lemez csodálatos "Symphony Of Enchanted Lands"-éből lopták, ami igazán nem szép dolog, ráadásul hiteltelenné teszi az egész rosszul sikerült mutatványt.

Sajnálom egyébként a zenészeket, mert egyenként kiválóan teljesítenek, csak hát az együttes már nevéből eredően is több, mint az azt alkotó  egyének random összeállása. Ha nincs meg az összhang, esetleg egy biztos kezű vezér, aki megfelelő mederbe tudja terelni az ötleteket, akkor megette a fene az egészet, bár én itt nem is egy producer, hanem a dalírási tehetség hiányát sejtem, azon pedig nem segít semmi, legfeljebb a külső dalszerzők bevonása, ami szintén lutri: lásd a Frontiers kiadó profi dalíró istállóját, ahol egy rakat zenész tevékenysége ad muníciót a kritikai szörnyülködéshez, esetleg az unalom zenei szinonimájának meghatározásához.

Azt hiszem, a lemez lélekharangként zárja le a Rhapsody (Of Fire) működését, legalábbis nálam. Úgy gondolom, hogy a figyelmemet érdemesebb inkább a Turilli-Lione-féle búcsúra irányítani, hadd maradjanak meg ők utolsónak a csapattal kapcsolatos emlékeimben.

Garael